Szeretnék egy nagy ívet vázolni a protestantizmusról, de mellőzve mély teológiai leírásokat, mert ezek abszolút nem fontosak a jelenség megértéséhez.

Mindigis megvolt egy feszítő ellentmondás a krisztusi és ősegyházi szerénység, egyrészt, s a hatalmas és gazdag egyház, valamint annak urai közt, másrészt.

A katolicizmus ezt a különféle szervezetrendekkel próbálta feloldani, részlegesen sikeresen, de amikor a Vatikán politikai hatalmi központtá vált a XI. században, s különösen az erősen kétes magatartást tanúsító "reneszánsz" római pápák idején a probléma kezdte szétfeszíteni az őszintén aggódó agyakat.

Luther kezdetben nem akart mást, mint amit sok korábbi katolikus gondolkodó, fel akart lépni a disszonáns jelenségek ellen. Amint azonban azonnali ellenségességet kapott válaszként, elkezdett ő is "keménykedni", s immár alapvető elveket kezdett újragondolni.

Végülis kiöntötte a piszkos vízzel együtt a gyereket is.

Annyira ki akarta zárni a helyzetével visszaélő papság szerepét, hogy tagadni kezdte az Egyházat mint olyat, abból immár csak egyfajta segélyszolgálat lett egyén és Isten között, nem Isten által alapított szentségeket átadó szervezet.

A mai magyar balib toposz innen ered: az Egyházból valamiféle betegeket simogató és szegényeket élelmező csapatot akar szervezni, s mélyen műfelháborodik, amikor egy-egy keresztény ember elmondja, nem ez a kereszténység, lásd a nemrégi Erdő-műbotrányt.

Szóval Luther annyira ki akart zárni minden formalitást, jogi hókuszpókuszt, megerősítendő az egyén lelkiismeretének elsőbbségét, hogy megfosztotta az egyént a szabad akarattól és a jó cselekvésének kötelességétől.

Végül komolyan elhitte magáról, hogy okosabb az egyházi hagyománynál, s belekezdett a Biblia farigcsálásába is. Ezt megtoldva azzal, hogy az ő értelmezése az egyetlen igaz értelmezés, az apostolok és egyházatyák meg mind tévedtek.

Mindez óriási eltérés a kereszténységhez képest, de a protestantizmuson belül még így is ez a lehető legmétsékeltebb irányzat, ami sokat elmond az egész jelenségről. Manapság egy klasszikus lutheránus felekezet teljesen normálisnak és kereszténynek tűnik a felületes szemlélő számára, összehasonlítva sok újabb protestáns irányzattal, ahol napjainkban már földön fetrengő öltönyös emberek üvöltenek mint az állat, s ezt istentiszteletnek becézik.

A délnémet területekre is gyorsan eljutott a reformáció híre. Ott azonban melegebb vérű emberek élnek, így kevés lett nekik a lutheri gondolat. Gyorsan rá is pakoltak több lapáttal. Az új egyházalapító Zwingli, svájci pap volt, de egyik tanítványa, Calvin felülmúlta őt, így az irányzatot máig kálvinizmus néven ismerjük (kálvinizmus = református, ami azonban nem keverendő a reformációval, hiszen minden református egyben híve a reformációnak, de a reformáció nem minden híve egyben református is: ezért is jobb a "kálvinista" szó, mert kevésbé félreéthető).

Calvinék úgy vélték, Luther nem volt eléggé reformer, megragadt a katolikus "téveszmékben", így a reformációt tovább kell vinni.

Míg Luther csak azt mondta, a jó cselekedetek nem segítenek Isten előtt, de azt nem, hogy ne lenne szükség rájuk, Calvin kijelentette: Isten mindezt nem is nézi, szóval társadalmilag pozitívum ugyan persze a jó cselekedet, de az üdvösség szempontjából ez teljesen semleges valami.

Calvin fő új tanítása az előre elrendeltség eleve téves ágostoni eszméjének turbósítása. E szerint Isten előre eldönti, ki lesz kárhozatra ítélve és ki fog üdvözülni. Ágoston annak idején ezt nem tanította, bár az ő tanítása is tévtanítás volt, de magyarázható a szövegkörnyezettel: az egyéni erőfeszítésen alapuló üdvözülés elméletét ugyekezett támadni, csak közben átesett a ló túlsó oldalára.

Egyébként ez is egy modern liberális toposz: a jó embernek nem kell Isten, mert önmagában a jóság elegendő.

Abban már vita volt a kálvinizmuson belül, hogy akkor Ádám bűne is Isten akarata, ill. eleve azért vannak-e teremtve-egyesek, hogy bűnösek legyenek, de a többség elfogadta a logikus következtetést: igen, egyeseket Isten azért teremt, hogy bűnösök legyenek, s igen, Ádám bűnbeesése Isten tervének része.

Mondanom sem kell, ez kb. az a szint, mint amikor a kisgyerek felnőtt filmet néz, majd megkérdezi "kik a jók?", meg mint a viccbéli ateista, aki szerint "becsapott, baszdmeg, a villám a templomtoronyba, szóval nincs Isten". Isten itt kb. egy kamasz, aki ül és játszik a számítógépén, majd unalmában a játékbeii figurákat ide-oda tologatja. A kálvinista Isten egy rohadt szadista kamasz, aki időnként dühbe gurul, máskor mosolyog mint egy hollywoodi filmben, s mindkét esetben ezt ok nélkül teszi, valójában pedig csak arra vár, verje el őt végre egy felnőtt.

Ehhez hozzájön a kiválasztottság tudata. Az üdvözülésre kiválasztottak ugyanis tudatában vannak státuszukkal. S honnan tudják ezt biztosan? Hát onnan, hogy jól élnek, hiszen Isten nyilván gazdagsággal és egészséggel jutalmazza az üdvözülteket már földi életük során.

Ezt jegyeszük meg. Ez a külső jegyek bizonyossága, aminek mibenléte aztán meghatároz szinte minden továbbit a protestantizmusban. Tegyük hozzá: Calvin beszélt belső lelkiismereti bizonyságról is, dehát az egyrészt nem látható, másrészt, nem akad a világon ember - a pszichopatákat leszámítva -, aki állandóan biztos lenne saját magában.

Luther ezt még nem tanította, szerinte a hívő bízzon Istenben, de sose lehet biztos magában, ami keresztényi gondolat, ott még szükség van Istenre. Calvin már gyakorlatilag opcionálissá teszi Istent. Ezért szoktam mondani: a kálvinizmus szégyenlős ateizmus.

Közismert, hogy a reformátusoknak 2 szentségük van, míg az evangélikusoknak (ez Magyarországon a lutheránusok hivatalos neve, s a szó nem keverendő a modern értelemben vett, amerikai eredetű evangélikusokkal) 3. Itt is zavar van azonban. A valóságban a reformátusoknak csak egy szentségük van, a keresztelés, a második szentségük, az eucharisztia náluk a valóságban csak jelkép, nem szentség. De ez már csak egy plusz inkoherencia a református tanításban.

A logikusan véghezvitt kálvinizmus eljutott oda is, hogy Krisztus nem mindenkiért halt meg, csak az eleve elrendelten üdvözültekért. Józan paraszti logikával is átlátható, hogy ez - nincs rá jobb szó - viszkető baromság. Ezt sok kálvinista se fogadta el, máig vitás kérdés náluk, egyes protestáns felekezetek ezt nem is fogadják el, mások pedig semleges állásponton vannak, azaz se nem hirdetik, se nem ellenzik ezt a tanítást.

A reformáció harmadik, legkisebb irányzatának, az anabaptizmusnak (= újrakeresztelők) alapítója Thomas Münzer. Míg Luther és Calvin is azt hirdették, nincs más tanítás a Biblián kívül, mégis elfogadták, hogy van valamiféle Szent Hagyomány, persze tagadva annak szent jellegét, azaz szerintük inkább a keresztény közösségek kidolgozott értelmezése az idők során az ami iránymutató ma is, addig az anabaptisták az egyéni józan ész értelmezését hirdették, továbbá szakítást minden "nem-bibliai" szokással. Persze a valóságban az "egyéni értelmezés" mindig azt jelentette, jött egy meghatározó hatású igehirdető, aki aztán a saját egyéni értelmezése köré egy-egy új egyházat épített ki, mely új egyházban aztán ez az adott egyéni értelmezés kötelező lett, s aki másképp akart "szabadon értelmezni", azt kizárták, sőt megátkozták. A reformáció 4 irányzata közül ez manapság a legkisebb, pár millió embert jelent, talán legismertebb csoportjuk az amishek.

Pont ez kiválóan mutatja a protestáns "csak Szentírás" alapelv értelmetlenségét. Hiszen Isten nem Szentírást adott, hanem igét hirdetett, s ennek folyománya a Szentírás, mely önmagában csak egy könyv. S ha van egy nyilvánvalóan igaz értelmezés, ami hozzáférhető Isten nélkül, akkor hogyan lehet több tucat nagyobb és több száz kisebb értelmezés a protestantizmusban?

Az anabaptizmus legradikálisabb folyománya egyébként az unitarianizmus (a magyar médiák gyakran keverik őket az uniátusokkal, akik pedig egy katolikus mozgalom, akiknek semmi közük az unitárusokhoz), ahol a tanítás lényege az egyik legalapvetőbb keresztény tanítás, a Szentháromság tagadása. Emiatt őket a protestánsok sem tekintik keresztényeknek.

Végül a reformáció negyedik ága az anglikanizmus. Az anglikanizmus arról szól, hogy nem tudjuk mit akarunk, de pofázzunk azért. Az anglikanizmuson belül sokszor egymásnak ellentmondó irányzatok is vannak, egyesek a lutheránus vonalhoz közeliek, ezt egyenesen katolikus külsőségekkel kombinálva, míg mások kőkeményen kálvinisták - ezt az anglikánok úgy nevezik, hogy "magas egyház" és "alacsony egyház".

Érdekes módon, a mai protestantizmus legnagyobb része éppen az anglikanizmusból lett szervezetileg. Egyes anglikán közösségek elégedetlenek voltak az anglikanizmus fent leírt határozatlanságával, kálvinistább vagy anabaptistább irányt akartak, így különváltak. Ezek a puritánok. A legnagyobb mai innen származó felekezet a baptisták, akik azonban mérsékeltebbek mind az anabaptistáknál, mind a kálvinistáknál. Szeretnek dalolni, táncolni, az istentisztelet egy amolyan szolíd zsúr.

Hasonló, de radikálisabb csoport a kvékerizmus, ma már kevesen vannak, de említendőek, mert az első modern felekezet, ahol az istentisztelet immár szinte egy klubbeszélgetés, s az isteni ajándékok jönnek elő, gyakorlatilag az őrjöngés mint megáldottság. Itt már ez a külső jel.

A másik fő csoport, mely ugyaninnen indult a metodizmus. Itt is persze a hangsúly a külső jeleken van, azaz hogyan áldja meg Isten a hívőket, de nincs se önfeledt dalolás, se őrjöngés. Viszont a metodisták éppen a legfontosabbb kálvinista tanítást, az előre meghatározottságot tagadják, továbbá ragaszkodnak a hagyományos egyházszervezethez. Azt kell mondanom, ők valószínűleg a leginkább normálisnak tekinthető protestáns csoport ami tanításaikat illeti. Külsőre viszont iszonyúak. Mivel a külső jelek számukra a rendes viselkedést jelentik, az erkölcsös életet, így ez talán a legképmutatóbb csapat, melyet csak egyes újprotestáns csoportok múlnak felül. Gyakorlatilag úgy kell öltözni, mint egy rendes üzletember, mosolyogni kell mint egy gyorséttermi alkalmazott, s folyamatosan nyájasnak kell lenni.

Éppen ez a külsőség az, ami egyeseket elundorított tőlük. Ezek viszont a már említett kvéker vonalat követték, csak felturbózva. Ők a pünkösdisták, akik szerint az őrjöngve halandzsázás - ha lehet, a földhöz verve magunkat - a legfőbb jel, hogy Isten üdvözültjei vagyunk.

Visszatérve a lutheranizmusra, lutheránus alapon is születtek fejlemények. A pietista irányzat. Mint említettem, ott a külső jegyek felmutatása kevésbé volt fontos, hiszen nem létezett a kálvinnista tanítás az üdvözlésre kiválasztottak magabiztosságáról. Viszont az eredmény nagyon hasonló a mérsékelt puritánokéhoz. Itt ugyan nem bizonyítéka a jó magaviselet az üdvözülésnek, de a nem jó magaviselet eltávolít minket Istentől, így elveszíthetjük Isten ajándékát.

A XIX. századi Amerika sajátos jelensége a visszállító mozgalom, ez azért sajátos, mert magukat nem tekintik protestánsoknak, hanem ők éppen a protestantizmus ellen protestálnak. Szakítva a protestantizmus alapjával, ők úgy vélik, nem lehet biztos mérce a Szentírás, hiszen lám mindenki másképp értelmezi, így mégiscsak kell a külső pont, melyben meg lehet kapaszkodni. Ez jellemzően valamilyen külső isteni jelzés: a mérsékeltebb esetekben az alapító gondolatai, elmélkedései Istenről, a szélsőségesebb esetekben mindenféle angyalok, sőt személyesen Isten megjelenése az új egyházalapító előtt. A campbelliták - Krisztus Egyházai, Krisztus Tanítványai - jó példa a mérsékeltekre. Viszont a radikálisok jóval sikeresebbek lettek, ezek közismertek: adventisták, s a belőlük kinőtt, immár az alapvető keresztény tanokat is elhagyó jehovisták, másrészt pedig a legfucsább sikeres amerikai egyház, a mormonok, akik egyenesen új kereszténységnek hirdetik magukat, miközben alapvető keresztény alapokat tagadnak (a mormonok pl. egyenesen többistenhívők).

Ez a csoport, végülis levonta a következtetést: a protestantizmus nem igazolható, új szellemi, pontosabban isteni alap kell. Ők mind ugyanarra hivatkoznak, mint a hagyományos kereszténység, csak immár azt hirdetve, volt egy igaz egyház, mely valamikor bűnbe esett, így most az vissza lett állítva. Ezért is, ezek a felekezetek valóban külön kezelendőek a protestantizmustól.

Van azonban ugyanebből egy mésik fejlemény is, mely nem akart szervezetileg újralapítani semmit, hanem az egyéni képesség irányába lépve próbálta megoldani a kérdést. Ez a felekezeten kívüli kereszténység nevű protestáns felekedet - szóval már maga a név is ellentmondás. Itt önálló gyülekezetek vannak, sokszor egymástól eltérő, de mindenképpen protestáns alapú teológiával. A hírhedt amerikai tv-evangélisták jellemzően innen származnak. Saját magukat jelemzően "evangélisoknak" nevezik, de a "nem-felekezeti keresztény" nevet se utasítják el.

Az "evangélikusok" legnagyobb része fundamentalista protestáns. Ennek az irányzatnak fontos eleme a társadalmi konzervatívizmus, a politikai életben való fokozott részvétel. Sajátos teológiai tanítás a Biblia szószerinti értelmezése és a keresztény cionizmus. A mai USA-ban talán a messze legbefolyásosabb irányzat, annak ellenére, hogy hivatalosan csak a lakosság kevesebb mint 10 %-a tartozik ide.

Végül szeretném hozzátenni, semmi személyes bajom nincs a protestánsokkal. Manapság sok ember egyszerűen beleszületik, főleg ott, ahol léteznek hagyományos protestáns közösségek. Sok mindenben együtt tudok működni akár mélyen hívő meggyőződéses protestánsokkkal is, annak ellenére, hogy a protestáns vallás számomra totális tévtanítás.

Összegezve: a protestantizmus futóhomokra épített emberi tákolmány.

Orbán veszélyesen vezet. Nem találtam éppen magyar beszámolót róla, az izraeli angolnyelvű sajtóból hozok rá forrást.

Érthető, hogy a fő ellenség ellenében igyekszik erőt gyűjteni, szövetségeseket szerezni, mind aktív, mind passzív szövetségeseket.

Azonban súlyos hiba eközben kritikátlanul beleállni az egyik oldalon egy olyan konfliktusba, melyben ráadásul ennnek az oldalnak - bár a másiknak se - nincs igaza.

Szele Tamás, közismert fanatikus ballib megélhetési bérblogger panaszkodik, hogy milyen borzasztó a fideszes Minden Szó nevű honlap.

Igen, valóban az, ez egy bevallottan bulvár média. S két ballib hasonló termékre lett kitalálva válasznak: a Hír Hugó és a Balra Magyar ellenében.

Ezt "elfelejtette" hozzátenni Tomika... furcsa...

Van egy népszerű liberális elmélet a kereszténység fejlődésémek, modernizációjának szükségességéről. E szerint azért csökken a kereszténység befolyása, mert az dogmatikus, maradi, nem ad választ a jelen kérdéseire.

Manapság a liberális kereszténység erős a protestantizmuson belül - bár ugyanott az ellentéte is nagyon erős -, valamint immár a katolicizmusban is. Hála Istennek, ez az ortodoxiában ismeretlen jelenség, aminek oka teológiai: az ortodoxia nem hagy helyet se a reformoknak, se az elvtelen komptomisszumoknak, ha az alapvető elvekről van szó, egyszerűen az ortodoxiában nem létezik erre még mechanizmus se. A protestantizmusban a tagok szimpla szavazatával bármi megváltoztatható, a katolicizmusban pedig az egyházi vezetőség fel van jogosítva dogmatikus változtatásokra, bár az megköti a kezüket, hogy ezeket valahogy meg kell magyarázni. Az ortodoxiában viszont egyáltalán nem lehetséges dogmát, alapvető tanítást változtatni, erre felhatalmazott egyházi testület egyszerűen nem létezik,

Ahol egy keresztény felekezet liberalizál, a tagság csökken. Mert a kereszténységet keresők számára az adott felekezet elveszti értékét, hiszen ők nem válonveregetést akarnak bármire, hanem erős és igaz mércét. A liberális kívülállók persze ütemesen tapsolnak, de ők se lesznek az illető felekezet hívei, mert nekik meg még így is túl keresztény az. A vicces két szék között a földre zuhanás esete.

Jó magyar példa erre Iványi Gábor kis felekezete, mely metodista alapokon áll, s mely teljesíti az összes létező liberális elvárást a keresztények felé (mondjuk homokosokat még Iványiék se esketnek, ennyire pofátlanul ellentmondani a Bibliának még ők se hajlandóak, de ezt leszámítva mindent csinálnak). S lám nincsenek náluk liberális tömegek, akik kérik felvételüket az iványizmusba.

Életem utolsó pillanata ez, amikor aktív próbáltam lenni a közéletben tevőlegesen is, a szó szoros értelmében. Mert azóta is aktív vagyok, de immár csakis megfigyelőként és csakis onlájn. Politikai rendezvényen utoljára 1999-ben jártam, tüntetésen meg 1993-ben, utoljára párttag is 1993-ban voltam.

Az említett időszak a 90-as évek második fele. Akkorra már ki voltam maximálisan ábrándulva a ballib eszmeiségből, melynek feltétlen híve voltam 1990 végéig, de melyet még támogattam nagyjából 1993-ig is, immár nem feltétlenül, de amolyan kisebbik rosszként.

Amikor 1997 nyarán ismételten visszaköltöztem életvitelszerűen Magyarországra, gondoltam, most majd politizálni fogok aktívan. Akkoriban a MIÉP állt hozzám a legközelebb, de a KDNP - mely akkor még nem Fidesz-szatelitpárt volt - is tetszett.

Viszont kiválóan ismertem az ellenoldalt is. Saját családom (szülők, s a legtöbb rokon) nagyon erősen kötődött a ballib oldalhoz, így ismertem nem csak a ballib megmondóemberek mindenkori álláspontját (azt nem lehetett nem ismerni, a csapból is az folyt), hanem a ballib szavazótábori kisemberek mindenkori állápontját is.

Aki nem emlékezne, akkoriban a magyar politikai légkör olyan volt, hogy volt egy hatalmas ballib túlerő. A hivatalos politikában a ballib kormányzat a parlamenti mandátumok kétharmadát birtokolta (sőt majdnem 73 %-uk volt egy időben), de a szellemi, gazdasági, kulturális térben a súlyuk 90-95 %-os volt. A nem-ballib erők pedig szét voltak szakadva részekre: a maradék 27 % kb. így oszlott meg:

• az 5 %-os KDNP éppen kettészakadt, egy rész egyesült de facto a Fidesszel, másik rész önálló maradt, ez a MIÉP-pel szövetkezett, majd többéves bírósági perlekedés indult a két rész közt, melyik az igazi KDNP (végül 5 évvel később a bíróság a Fidesz-párti résznek adott igazat),
• a 10 %-os MDF elkezdte újabb zuhanását, képviselőinek majdnem fele kilépett, megalakítva a liberálisabb MDNP-t,
• egyedül az 5 %-os Fidesz tudott egységes maradni, sőt növelte súlyát, az 1994-es nagyon szerény választási eredményhez képest lett plusz tizennéhány képviselője, többnyire volt KDNP-frakciótagok, de akkor még a Fideszt a nemzeti oldal nem tekintette részének, a Fidesz még, liberális múltja miatt, idegen testnek számított ezekben a körökben,
• voltak még a kisgazdák, szintén szétesőben, de a kisgazdákat eleve senki se vette komolyan.

A mai fiatal embereknek valószínűleg hihetetlen, de tény: 1997-ben a Fideszt a jobboldali szavazótábor nem tekintette jobboldalinak. Egyesek egyenesen baloldalinak mondták őket, mások meg amolyan semlegesnek, a két tábor közti erőnek. Ami biztos: 1997-ben a jobbos keménymag nem tekintette megoldásnak, hogy 1998-ban majd a Fidesz kerül kormányra. Ez a tábor az MDF, a KDNP, a MIÉP alapján szeretett volna valami új projektet.

Honnan tudom mindezt? Számtalan gyűlésen részt vettem 1997-1999 között. Amolyan jobboldali aktivisták gyűlésein - kb. mint később a fideszes polgári körök, bár ekkor még nem intézményesítetten -, ahol nem csak az előadókat hallgattam meg, hanem a hallgatóságot is mindig alaposan figyeltem.

Személyes élményem: már 1998-ban a parlamenti választás 2. fordulója előtt szomszédom, aki mellékesen MIÉP alapszervezeti elnök volt mondta "akkor el kell menni szavazni a Fideszre", de minden lelkesedés nélkül mondta, kissé még szomotúan is. Ugyanez az ember jelenleg fideszes színekben polgármester, ismétlem, nem függetlenként, akit a Fidesz is támogat, hanem hivatalos Fidesz-pártjelöltként, ezzel tudom érzékeltetni az akkori és a mostani idők közti hatalmas különbséget.

Ami a kor általános helyzetét illeti: a ballib gazdasági, szellemi fölény leírhatatlan volt minden tekintetben. A nem ballib résznek alig volt sajtója. Gyakorlatiag egyetlen napilap volt - az Új Magyarország, majd abból a Napi Magyarország -, az is fideszes volt, azaz nem tekintette sajátjának a nemzeti tábor. S volt két darab hetilap: a Demokrata és a Magyar Fórum. Fontosabb szerepet játszottak a "nemzeti könyvesboltok", ahol máshol nem kapható irodalom voly beszerezhető. Az internet akkor még gyerekcipőben járt, kevesen neteztek, s a kevés netezőnek is csak kis része használta politikai célokra, a legnagyobb vitafórumok se jelentettek többet párezer embernél, jelentősége tehát minimális volt: a Magyar Fórum pl. akkoriban rendszeresen szidta a netet mint valamiféle globalista-liberális ármányt, abszolút nem felismerve jelentőségét.

Mindkét oldal abszolút szektás volt. A "baloldal" mindent, ami nem liberális, nácinak mondott (a ballib megmondóemberek régivágású gárdája máig megtartotta ezt a szokást). A jobboldal számára pedig a marginális szélsőjobb értékrend volt az iránymutató, pl. aki tagadta a különféle dilettáns magyar nyelvészeti, őstörténeti elméleteket, azok "kommunista" gyanúsaknak számítottak.

A magyar közélet könnyen szektásodik egyébként, s ezhhez politika se kell. Mint volt bioboltos annak idején sokszor megdöbbentem ezen. A tipikus törzsvásárlókat két részre lehetett osztani, mondjuk "jobbosokra" és "balosokra", így nevezve őket az egyszerűség kedvéért.

A balosoknál a gyógynövény kedvelők köre gyanúsan egybeesett a vegetáriánusokkal, a Waldorf-iskolarendszer szekta híveivel, s a különféle újezotériikus tanok terjesztőivel. Kb. valami olyasmi, hogy a kamillatea fogyasztása a legjobb ha a tv ki van kapcsolva, mert a tv káros sugarai elveszik a hatóanyagot, s ivása közben hasznos, ha pozitívan gondolkodunk.

A jobbosoknál meg a gyógynövény kedvelése együtt járt valamilyen abszurd magyar áltörténelemmel, sámánokkal, csúnya zsidókkal. Kb. valami olyasmi, hogy a kamillatea az ősmagyarok tízezer éves találmánya, a zsidó gyógyszergyárak igyekeznek betiltani, s különösen hasznos, ha sámámdobolás közben főzzük.

Ezek persze végletes példák - direkt azok -, de jelzik a vonalat. Az fel se merült, hogy egyszerűen a kamillának vannak hatásai.

Részemről a Fidesznek jobboldalra való átmenésében, majd ennek a volt jobbos tábor általi elfogadásában - ez csak 2000 környékére lett meg - azt tartom a leginkább pozitívnak, hogy a fent leírt jobbos szektás kultúrát szétszakította, helyére plurális lett a jobboldali kulturális szemei háttér.

Kozben a baloldali rész máig monolit. Ez az egyik pont, am máig a vesztüket okozza.

4 rész: 

- anyai nagymama,

- anyai nagypapa,

- apai nagymama,

- apai nagypapa.

Érzékeny téma. Magyarország az egyetlen kelet-európai ország, ahol jelentős kálvinista kisebbség van, a lakosság közel ötöde református. (Még két kelet-európai országban van jelentős protestáns lakosság: Észtországban és Lettországban, ezekben relatív többséget is alkotnak, de mindkettő a protestantizmus mérsékeltebb, lutheránus ágához tartozik.) Ráadásul Magyarországon a református vallásnak van egy amolyan nemzeti színezete is, s ez pl. a romániai magyaroknál is erősen érezhető (akiknek kb. a fele lehet református).

Pedig fontos az igazságot kimondani: a protestantizmus az ateizmus, a modernitás, a liberalizmus szellemi alapja, s ebben éppen a kálvinista ág jár elől.

A világon jelenleg kb. 2,5 milliárd keresztény van, s közülük kb. 1 milliárd protestáns. Ezek közül 70 % vagy kálvinista vagy nem hivatalosan kálvinista ugyan, de a kálvinista eszmék részleges hatása alatt kifejlődött felekezet.

A kálvinizmusnak 2 nagyon fontos alapelve van, mely megkülönbözteti a kereszténység többi részétől:

• az előre elrendeltség,
• a személyes megváltás bizonyossága.

Az előre elrendeltség egy téves ágostoni gondolat tetézése további tévedésekkel. A nyugati kereszténység legnagyobb teológusa Ágoston -
Aurelius Augustinus (354-430) -, ő vetette meg azokat az alapokat, melyek aztán lassan tovább fejlődve nem-keresztény eszmékhez vezettek, bár őt magát még nem lehet vádolni keresztényellenességgel.

Ágoston annak idején egy eretnek eszmével vitázva esett át a ló ellenkező oldalára: tagadni akarta azt a gondolatot, hogy az ember képes saját magát megmenteni, így ennek ellentétjét kezdte védeni, ami pedig ugyanolyan abszurdum. Miközben ő maga volt az, aki gyönyőrűen elmagyarázta, Isten mindentudása nem áll ellentétben az ember szabad akaratával. Szóval én nem hiszem, hogy azt akarta volna mondani Ágoston, amit Calvin aztán kihozott belőle. Hiszen Ágoston még csak azt állította, mivel Isten mindent tud, így azt is, hogy ki fog szabad akaratával élve a bűn mellé állni, ezzel saját magától elvéve az üdvözülés lehetőségét, de azt nem, hogy Isten egyeseket eleve bűnre teremt. Egyes kálvinisták szerint, s ez ma a kálnista többségi álláspont - bár nem maga Calvin szerint, ha jól tudom - Ádám bűnét is Isten rendelte el, mert ez terve része volt. Szóval a kálnista Isten valamiféle unatkozó bábjátékos, enyhe szadista vonásokkal.

Ráadásul Calvin még rá is pakolt erre továbbiakat, azt kihozva, hogy Isten előre dönti el, ki lesz kárhozatra ítélve, s ki fog üdvözülni. Sőt, ehhez azt is hozzátette, az üdvözölésre választott ember tudatában van kiválasztott státuszával.

A jó hívők tehát valamiféle büszke VIP-tagok. Dehát az ember elbizonytalanodik, még a VIP-ember is néha. Erre vannak a külső jelek: nyilván Isten bőven megajándékozza kiválasztottait.

A gyakorlatban ez azt jelenti: ha nincs különösebb lelkifurdalásom, gazdagon és egészségesen élek, boldognak érzem magamat, akkor én VIP-es vagyok, Isten kiválasztottja.

S nem is kell sok idő, a jó és gazdag közérzet válik életcéllá. Ami azonos a liberalizmus alapcéljával: minden egyén legyen boldog, s e célja elérése céljából mindent szabad. Simán ki is hagyható Isten.

Tervezem, leírom a protestantizmus abszurd történetét egyszer, csak a lényeget figyelembe véve, egymondatos megjegyzésekkel. Nem lesz nehéz. Szerintem még ebben a hónapban meg is csinálom.

Megjelent a múlt év végén TGM-nek két hosszú cikke - itt és itt - a Mércében. Jellemző: a ballib média törzsolvasóinak 99 %-a képtelen volt megérteni az írást, s aki meg is értette, nem kedvelte.

A két írásban persze számtalan a marhaság, de én inkább arra összpontosítanék, ami teljesen igaz bennük.

Azt mondja a szerző, elfogyott a nyugati középbal szavazóbázisa. TGM udvariasan le is írja a tényeket: a szociáldemokrácia miután először szakított a marxizmussal, aztán a munkásosztállyal is szakított, ez a 90-es évek közepére bekövetkezett mindenhol. Ezért is tudtak kíválóan alklamazkódni ehhez a volt kommunista állampártok, melyek kemény magja sose volt marxista, sőt klasszikus szocdem se, de ezzel az új nyugati álszocdemséggel - mely a valóságban semmi más nem, mint kulturálisan progresszív klasszikus liberalizmus - már gond nélkül képesek voltak azonosulni.

A szocdem jóléti modell egyébként fenntarthatatlan volt, ebben teljesen igaza volt a kritikusoknak. A modell ugyanis arra épült, hogy:

• a tőke nemzeti, s sorsközösséget vállal az országával,
• az állam számára elsőrangú szempont a dolgozó kisemberek jóléte, ezt biztosítják a bivaltyerős szocdem pártok, akár kormányon vannak, akár ellenzékben.
  Viszont mindez megváltozott mindkét oldalon:
• a tőke globális lett, s a nemzetinek maradni akaró tőke is kénytelen volt azzá válni, ezáltal a nép számára elosztható profit lecsökkent,
• a szocdemeknek nem maradt mit eklosztani egyre nagyobb mértékben, így átntergeltek az olcsóbb megoldásokra: a túl drága munkásosztály támgatáásról a különféle kitalált kisebbségek védelmére, hiszen nyilván sokkal olcsóbb homokzászlót lenegteni pár tízezer perverznek, és támgani elkényeztett hülyegyerekek "nemváltását", mint magasabb bért kiharcolni a dolgozók millióinak.

Hozzátenném miért lett globális a tőke, mert ez a kérdés lóg a levegőben. Íme a 2 fő ok:

• nőtt a verseny, márpedig manapság egyetlen dolog van, aminek az ára nem egységes globálisan, ez a munka ára, azaz aki nem lép ki a magállamokon kívüli munkaerőpiacra, az menthetetlenül veszít, manapság gyakorlatilag csak az innovatív, agas technológiára épülő szektor életképes a magállamokban, mert már csak ez ad olyan mértékű profitot, melyből megéri a helyi foglalkoztatás is,
• a magállamokon kívüli világ erősödött, s egyre nagyobb mértékben lett képes saját érdekérvényesítésre, így képes lett a magállami tőkét egyre nagyobb mértékben rákényszeríteni új játékszabályok elfogadására, s amit itt pluszban elkölt a magállami tőke, azt otthon igyekszik megspórolni, hiszen nem azért megy bárhová is, hogy csökkenjen a profitja.

Szóval semmi furcsa abban, hogy a mai szocdemek szavazótábora nem a munkásság, hnem a kultúrprogresszívizmusban érdekelt rétegek, lásd fiatal drogosok, különféle "független" értelmiségiek, kamucivilek, azaz mindenki aki abból él, hogy "progresszív". Nyilván ezek az emberek nincsenek sokan, plusz eleve meg kell küzdeniük másokkal is, hiszen ugyanerre a rétegre számítanak a zöldek is és az őszinte, magukat nyíltan liberálisnak nevezők is. A magyar politikusoknak ebben szerencséjük van: Magyarországon nincsenek se zöldek, se szocdemek, a ballib mozgalmak csak személyi viták miatt vannak külön, de eszmeileg nem mondanak mást.

Tehát míg a baloldal liberálissá züllött, addig a másik oldalon, az eredetileg ultraliberális jobboldalon a növekvő nacionalista tendenciák oda vezettek, hogy egyre inkább a kisemberek felá fordultak ezek a pártok, melyek korábban a nagytőke feltétlen oszlopai voltak. Hozzáteszem: ez nem igaz az egész jobboldalra, a nyugati jobboldal zöme ma is messzemenően liberális, de még így is a kisebbik rossz lett nagyon sok nyugati kisember számára. Ez még az USA-ban is látható, ahol pedig mindkét fő párt ultraliberális, de míg a "baloldal" egyértelműen a multinacionális tőke érdekeit képviseli, addig a "jobboldal" sokkal inkább a nemzeti tőke érdekeit. Mindkettő tehát tőkepárti, de az utóbbi mégis a kisebbik rossz az átlagember számára.

TGM helyesen leírja: ezért esélytelen a baloldal Magyarországon, ezen akár a marginális marxistákat értve (ők ellen nem csak a Fidesz, de még erősebben a ballib megmondóemberek is harcolnak), akár a szocdemeket, akik sose tudtak megjelenni.

Ezt már nem TGM írja, de figyelemre méltó magyar fejlemény, hogy bármilyen magyar szocdem jelenséget annak születésekor már bedarál a ballib médiagépezet. Amikor Botka szegedi polgármester megpróbált az MSZP-ban valamiféle bátortalan szocdem fordulatot 2017-ben, nem a Fidesz lett a fő ellensége, hanem a ballib értelmiség, mely olyan erővel támadta Botkát, hogy még Orbánról is hirtelen elfeledkeztek. De ugyanez elmondható az eredeti LMP-ről is, melyet a ballib véleményvezérek jobban támadtak, mint a Fideszt, amikor az LMP igyekezett egyes liberális dogmákat kritizálni.

Szóval míg a jobboldalon maradt erő, addig a baloldal végleg elliberálisodott. Ami persze igencsak furcsa azt tekintve, hogy eredetileg éppen a jobboldal volt a messzenőpen liberális.

Ami mindenképpen nagyon vicces TGM-ben, hogy cikke felében részletezi miért nem megoldás semmire a liberálissá züllött baloldal - ill. Magyarországon nem is volt ilyen lezüllés, mert a magyar "baloldal" sose volt baloldali -, majd leírja miért kell mégis összefogni ezzel a rossz, értéktelen, demagóg, rasszista álbaloldallal.

Pedig leírja: a fő probléma maga a kapitalizmus, mely a liberalizmus gazdasági rendje, a felvilágosodás produktuma. TGM valami olyat akar, leegyszerűsítve, hogy tegyük bele a forrásban lévő vízbe a tojást, tartsuk ott pár percig, de aztán nehogy főtt tojás legyen belőle, mert az szörnyűség. Neki olyan forrásban lévő vízben tartott tojás kell, ami nem eredményez főtt tojást. Ez persze már az abszurd álmok birodalma.

Namérmost, értelmesre fordítva a szót, ha a fő probléma a liberalizmus, akkor nem azokat kellene támogatni, akik a liberalizmus ellenfelei, de legalábbis kevésbé hívei?

Ami baromire tetszik viszont TGM-ben: a ballib fiatalok jelenleg legnagyobb médiájában űz gúnyt a ballib fiatalokból, s azok akkora barmok, hogy ezt észre se veszik. Lásd "a baloldali-fiatal-nagyvárosi-középosztály-és-értelmiség-chai-latte-teljes-kiőrlésű-rozskenyéren-guacamole-jóga-derékon-megcsomózott-pulóver-filctollal-gesztikulálás jellegű csoportozat" - ilyeneket a Pesti Srácokban szokott írni Aristo, fideszes közíró.

A Borkai- és a Gréczy-ügy során érdekes volt látni mi is a felháborodás oka.

A ballib médiák vért izzadtak, hogy Borkai ellen korrupció legyen a vád, de csúnyán elbukták ezt. Egy amatőr pornófilm természetesen nem bizonyít semmilyen korrupciót. Az is megbukott, hogy Borkainak nem lehetett pénze egy ilyen drága mulatozásra, mert egyrészet nem olyan drága, másrészt Borkai kb. 1,6 milliós havi bruttó jövedelméből ez simán kitelik.

A felháborodást az okozta: egy ember, aki keresztény értékeket támogat szóban, a valóságban prostituáltakkal, ráadásul rendkívül igénytelenül szórakozik. Ez a hitelesség elvesztése, amiből csakis egy komoly, őszinte, nyilvános bocsánatkéréssel lehetett volna kimenekülni.

Gréczy esetében a fideszes médiák ugyanígy megbuktak. A zaklatási vádat senki se veszi komolyan, nincs is rá semmi bizonyíték. Eleve manapság mindent zaklatásnak mondani tipikus liberális, feminista érv, amit egy fideszes szavazó se fogad el.

A felháborodást azt okozta, hogy Gréczy 50+ éves ember létére úgy viselkedik mint egy kamasz. Ő ráadásul kommunikációs szakértőnek hirdeti magát, ami plusz növeli a röhejt. Ebből az esetből viszont Gréczy sehogy se tudott volna kijönni.

A pornófüggés alapvetően egy betegség. Az egyszemélyes pornó még inkább az. Ezt egy női politikus se élte volna túl, mert nők esetében sokkal magasabb a küszöb. Az emberi társadalomban ezen a téren a nő szerepe a szépség, a vágykeltés, de ezt durva módon tenni egy nő számára se megengedett. A férfi szerep viszont egészen más, egy férfi még azt se úszná meg, ami egy nő esetében semmi gondot nem jelentene, azaz az ízléses erotikát. Miért? Mert míg ez a női szereppel összefér, a férfiéval nem. Az erotikus képen szereplő nő jellemzően szép. Az erotikus képen szereplő férfi meg jellemzően nevetséges, s nem csak a többi férfi tartja nevetségesnek, hanem a nők is. Tudomásom szerint egyedül homoszexuális körökben megengedett az ilyesmi.

Egyes ballib aktivisták megpróbálták felhozni az egyik fideszes helyettes államtitkár erotikus képeit, de ezt még a ballib kemény mag is kinevette. Egy nő nyilvánosan elérhető, ízléses képei 15 évvel korábbról még a puritán amerikai kultúrában se lenne alkalmas kompromitálásra.

Normális, nem homokos férfi - Gréczy is ilyen - számára egyetlen mentséget tudok elképzelni: "a barátnőm/feleségem kért meg". A legelején az egyébként okos Gréczy próbált is errefelé tapogatózni, csakhát ehhez kellett volna egy barátnő/feleség is, aki megerősíti ezt, ilyen pedig nála nem akadt.

Szóval ha egy ember, akinek olyan társadalmilag nem elfogadott vágyai vannak, melyeket nem tud nem kiélni, akkor le kell mondania a politikusi pályáról.

Alapérzésem az, hogy sajnálom Gréczyt. Nem mint politikust (annak gusztustalan), hanem mint embert. Adott egy korombeli férfi (nálam 3 évvel idősebb Gréczy), aki annyira elmerült a politikában, hogy nincs ideje se családra, se tartós kapcsolatra, miközben ahhoz meg még nem elég öreg, hogy önmegtartóztató életet éljen.

Megnéztem a Fideszből kiábrándult ultraliberálisok legújabb előadását. A Soros Magyar Hangja nevű média szervezésében.

Amikor az ilyen beszélgetéseken részt vesz Lukácsi Katalin, garantált, hogy ő mondja a legnagyobb hülyeségeket. Kati harcos álkeresztény ateista, akinek még a fejmozgásán is érződik forradalmi hévülete, ha bárki ellentmond neki. Most azonban szerencséje volt, jelen volt Gyöngyössy Márton is, akit nem tudott alulmúlni. További Márki-Zay Péter is mondott pár kivételes hülyeség-gyöngyszemet. Szóval hozzájuk képest Kati egyfajta megfontolt bölcs elemzőnek tűnt.

A nagy terv nagyjából a következő: vissza kell hozni az 1998-2002 közti Fidesz helyes politikáját, de immár a Fidesz ellenében, mert az átállt a sötét oldalra, de szövetségre kell lépni mindeközben mindazokkal az erőkkel, akik ellenzik mind a mai Fideszt, mind az 1998-2002 közti Fideszt. Logikus, ugye? Technikailag ez úgy érhető el, hogy mindenki, aki él és mozog összefog, de Gyurcsányék szerényen a háttérbe húzódnak, majd meglesz a kétharmad, de ha nem is lesz meg, meglesz az egyszerű többség, majd a győztes erők megvesznek pár fideszes képviselőt, a többieket meg bebörtönzik, meglesz így mégis a kétharmad az alkotmányozáshoz, s aztán el is kezdődhet az örök jobboldali-liberális-konzervatív aranykor.

Most hagyjuk az alkotmányjogi és választójogi ismeretek teljes hiányát. Pl. az az apróságot, hogy a bebörtönzött képviselő elveszti ugyan mandátumát, de helyére új képviselő kerül (ha listás, akkor azonnal!), továbbá az alkotmányozó kétharmadot nem a jelenlévő képviselők, hanem az összes képviselő alapján kell számítani. Nézzük csak a politikai oldalát a dolgoknak.

Szóval lenne pár kérdésem. Ha olyan nagyszerű volt az 1998-2002 közti Fidesz-politika, akkor az miért bukott meg? Miért nincs mögötte jelentős támogatottság, s miért van most nagyobb társadalmi támogatottsága a mostani, állítólag szörnyű Fidesz-politikának? Miért kellene azokkal szövetkezni, akik akkor is ellenezték a Fidesz politkáját? Miért lenne most sikeresebb az 1998-2002 közti Fidesz-politika, mint ami akkor volt? Hogyan fogják az 1998-2002 közti Fidesz mai hívei elérni, hogy akaratuk győzzön, mikor nyilvánvaló, hogy - legalábbis jelenleg ez a helyzet - kisebbségben vannak az ellenzéki táboron belül? Továbbá: hogyan is lehetne elkerülni a 2002-2010 közti, a résztvevők szerint is rossz kormányzás megismétlődést, mikor éppen az akkori kormányerők képviselői képezik a mai ellenzéki összefogás derekát?

Utolsó kérdésem: mi ez a röhejes marhaság? Mert ha a nyugati modellt akarjátok követni, mondjátok már el, miért nem jó nektek Gyurcsány és Dobrev? Ha meg nem jó, akkor mi a bajotok Orbánnal?

A vágyvezérelt újságírás jó példája a Mérce múltheti cikke: Milliók, mozgásban – a baloldal tíz legfontosabb pillanata 2019-ben.

Valaki megkérdezte, miért nem írok soha kommenteket a Mércénél, mikor ilyen gyakran foglalkozom velük. Nos, a válasz, engem már akkor letiltottak minden kommenteléstől, amikor még csak egy szimpla blog voltak a blog.hu alatt. Érdekes egyébként, a kifejezetten trágár sértő kommentelőket nem tiltják le, de az ellenérveket írókat azonnal - persze ez teljesen logikus magatartás.

Szóval, ellentétben a cikk állításával. a baloldali populizmus csúfosan megbukott, mégpedig saját magát buktatta meg. Mert egyszerűen beépült a liberális rendbe, pont abba, mely miatt létrejött. Hiszen a baloldali populisták, az újbaloldal létrejöttének oka az volt, hogy a hagyományos baloldal, a szocdemek elmentek teljesen liberális irányba, elfogadták a Schröder-Blair-Clinton féle "harmadik utat". A harmadik út lényege: mindenben álljunk ki a liberalizmus mellett, de közben hazudjuk azt, baloldaliak vagyunk. Na most, ők most meg ugyanoda mentek, egyszerűen csak átvették a hagyományos álbaloldal helyét vagy szövetségre léptek vele.

A cikkben említett és agyondicsőített lengyel Lewica Razem párt egyébként kiváló példa. Már a neve is rosszul cseng a magyar olvasóknak, azt jelenti lengyelül "Baloldal Együtt". Ennél még a magyar Együtt alapítója, Bajnai is őszintébb volt, mert magát centristának, s nem baloldalinak nevezte. A Lewica Razem a lengyel Lewica koalíció tagja, ez a koalíció a legutolsó lengyel választáson kb. 11 %-ot kapott, a koalíció egyik fő oszlopa a Lewica Razem, míg a másik a volt kommunista lengyel állampárt, utódja, mely ma már sokkal inkább liberális, mint baloldali, kb. a magyar MSZP vagy a DK lengyel verziója. Nagyjából olyan a Lewica Razem mint a magyar Párbeszéd, ha az valóban létező párt lenne persze Magyarországon, nemcsak egy 100-tagú klub. A Lewica Razem abban különbözik testvérpártjától, hogy a kulturális liberalizmus élharcosa, azaz egyházellenes, drogpárti, homoklobbista. Ami a valós baloldali értékeket illeti, az csak pár lózung szintjén van jelen, pont mint mondjuk a magyar MSZP díszmunkása, Komjáthi Imre, aki havonta egyszer odaláncolja magát fél órára valahová, így kamutiltakozva a tőke ellen, persze mindig a tőke pénzén.

Összegzésképpen: semmiféle világrengető ballib forradalmi mozgás nincs a világban. Ahol van erős baloldal, ott az antiliberális, lásd Latin-Amerikát. Az elnyomottak nem szövetkeznek a cikk szerint támogatandó pártokkal.

Belenéztem a Két pápa című filmbe, s aztán végig is néztem, Anthony Hopkins kiváló színész.

A rendező igyekezete dicshimnusz készítése volt a jelenlegi római pápa számára, melyben a bátor főpap végre modernizálja a velejéig romlott egyházát. De mivel a színészek jók, maga a történet kiment a rendezők akarata alól, s valami egész más az eredmény.

Két ember, akik mindketten keresztül mentek számos megrázkódtatáson. De míg az egyiknek ettől megerősödött a hite, addig a másik lassan minden hitét elvesztetve, szimpla politikai aktivistává vált. Míg az egyik folyamatosan töpreng, saját magát is vádolja, addig a másik egyre magabiztosabb, komolyan elhíve, hogy ő az igazság letéteményese.

Röviden: egy alázatos, szerény, hívő keresztény és egy pofátlan, hataloméhes ateista.

A beköszöntő 20-as évek alkalmából mindenkinek sok szerencsét, jó egészséget kívánunk!

Családtörténet

Családtörténet I.

készül a többi rész is

Rendkívül demagóg cikk az ismert ultraliberális-konzervatív bloggertől.

Minden híresztelés ellenére, nem igaz, hogy a kapitalizmus az emberi szükségleteket nagyobb hatékonysággal elégíti ki, mint más rendszerek. A kapitalizmus egy dologban nagyon hatékony: pénztermelésben, mégpedig a valóságtól elszakadt pénz termelésében. Nyilván ez jó annak a törpe kisebbségnek, aki e pénz tulajdonosa lesz, sőt még talán annak a szélesebb kiszolgáló rétegnek is, mely az előbbieket segíti a pénztermelésben. De - legyünk nagyvonalúak, s mondjuk azt, hogy az előbbiek összesen az emberiség 1 %-a, bár nincsenek annyian - rajtuk kívül ez kinek jó?

A másik érv a verseny. Egyrészt verseny nincs, a tőke monopolohelyzetet elérve abbahagyja a versenyt. Valós verseny csak a legalsó szinten létezik, mondjuk két közeli cukrászda között, de már középszinten sincs semmilyen verseny. Továbbá, a kisembernek nem célja a versenyezés, hanem meg szeretne élni.

Az emberiség évezredekig megvolt kapitalizmus nélkül. Nem furcsa? Hogyan lehetséges ez, ha állítólag antropológiai megalapozottsága van a kapitalizmusnak?

A ballib médiák büszkén számolnak be ismét, mint minden évben, az ételosztásokról Karácsony alkalmából.

A 168 óra fényképésze nagyon igyekszik hatalmas tömeget mutatni, de nem sikerül, lásd:

S mennek a végtelen viták az ellenzéki és a kormánypárti szimpatizánsok között. Az előbbiek szerint Zorbán a felelős minden egyes sorbaállóért, utóbbiak szerint minden ilyen esemény színjáték.

Pedig a valóság sokkal egyszerűbb. Ha el is tekintünk attól, hogy minden ilyen ételosztás PR-akció - mert a valódi segélyosztók állandóan végzik munkájukat, nem csak politikai lózungok alatt egyszer évente -, s ha fel is tételezzük, hogy minden sorbanálló valódi éhező, akkor is van valami ami tény: ilyen KEVÉS éhezőre még egy fejlett, gazdag, nyugati állam is büszke lehetne. Hiszen nézzük, a 2-milliós Budapesten párszáz sorbanálló az statisztikai hiba, nem valós éhezés jele.

A modernitás, a polgári társadalom alapeszméje a liberalizmus.

Győzelmekor nem a nacionalizmust győzte le, hanem éppenhogy az egyáltalán nem nacionalista, univerzalista, keresztény egység eszméjét. Ami persze sose valósult meg, de eszmeként létezett: hogy az egyes keresztény államok felett van valami közös hatalom, legalábbis lennie kell. S éppen a liberalizmus találta ki ennek az akadálynak a leküzdésére a nacionalizmust, mely lassan fel is váltotta a keresztény egység eszméjét.

A polgári forradalom alapjelszavai: szabadság, testvériség, egyenlőség. S ezek közt legelső helyen a szabadság. A liberalizmus ezen 3 jelszó elkerülhetetlen konfliktusa során mindig a szabadság elsőségét választja.

A liberalizmus két modern kritikája az immár önállóvá lett nacionalizmus, s a szocializmus. Mindkettő azonban elfogadja az alapokat.

A nacionalizmus azt mondja: minden rendben, de a testvériségnek kell elsőbbséget élveznie, nem a szabadságnak, hiszen testvériség nélkül az erősebb nép legyőzi a gyengébbet. Ennek legradikálisabb változata a nácizmus: a mi nemzetünknek többnek kell lennie, mint más nemzeteknek, vagyunk mi, akik testvérek vagyunk, s vannak az idegenek.

A szocializmus pedig azt mondja: minden rendben, de az egyenlőségnek kell elsőbbséget élveznie, nem a szabadságnak, hiszen miféle szabadság a nyomorgó ember szabadsága?

Mindkettő tehát belső kritika, azaz a modernitáson belüli kritika.

Az eredeti antiliberális kritika azonban nem ez volt. Az nem a rendszeren belül kritizált, hanem azon kívülről a rendszert. Azaz egyszerre veti el a liberalzmust, a nacionalizmust, s a szocializmust.

Lehet persze, taktilailag, támogatni a nacionalizmust és a szocializmust kisebb rosszként, a fősodor ellenében, de sose elfelejtve a valódi csatát. A liberalizmus meghaladása nem lehetséges a modernitáson belül.

Ez a liberális demokrácia álságossága: a valós hatalom rejtett. Erre még büszkék is a liberálisok, ezt úgy adják elő, hogy "az állam kivonult a gazdaságból", pedig ez azt jelenti, az állami élet legfontosabb alapját, a gazdaságot nem demokratikusan, hanem diktatórikusan irányítják, kontroll nélkül.

A "fék és ellensúly" meg azt jelenti: vannak valamiféle háttérhatalmi elvek, melyek ellen nem tehet semmit a népakarat, azaz a fenti rendszer alapjai be vannak betonozva, azokat nem szabad megváltoztatni.

Ezért a mai liberális demokrácia az ógörög államosztályozás szerint oligarchia, nem demokrácia.

Mi az állam célja a valóságban? Nem a közösség védelme, jólétének biztosítása?

Hogyan lehet akkor az állam egyik legfontosabb szerepét, a gazdaságit kiszervezni, sőt erre még büszkének is lenni?

A piacalapúság azt jelenti, ne az állam döntsön, hanem a gazdagok, s senki se kontrollálja őket. Ez kinek jó, mármint a gazdagokat leszámítva?

Aztán már hiába beszélünk arról, hogy milyen demokratikusan választjuk meg a vezetőket, ha azok hatalma jelképes, vagy - a legjobb esetben - korlátozott.

Ősi emberi igény az ünnep. Ugyanis megszakítja a hétköznapok sorát, márpedig az ember nem állat, szüksége van a változatosságra.

Ha egy kutyát éveken keresztül ugyanoda viszünk ki sétálni, ezzel az égvilágon semmi baja nem lesz. Mert neki csak sétaigénye van, de nem változatossági igénye. Egy ember viszont beletegszik, ha évekig ugyanaz van minden nap.

Nem véletlen, hogy a liberálisok is kitaláltak saját ünnepeket. Mert semleges eszme nincs, a liberálisok ezt csak elhazudják. A valóságban ők is kiépítettek maguknak kultuszt, Fekete Péntek, Ateista Karácsony, Homokbüszkeség Nap, s a többi..

Béndek Pétert őszintesége miatt szeretem. Amit a szabványos ballibek elhalandzsáznak, hiszen nem mondhatják ki nyíltan, azt Péter bátran és nyíltan kimondja. Friss cikke jó példa erre, leírja teljesen nyíltan mit szeretne a balos progresszívizmust és a populizmust egyaránt elutasító nyugati liberális-konzervatív keménymag.

Péter ugyanis jobboldali, őszintén az, persze nem a szó magyar, hanem nyugati értelmében. Azaz elveti a balos narratívát, mind annak újmarxista, mind annak zöld verziójában.

Lássuk is mik a béndekista konzervatív ideális állam jellemzői, íme a 3 legfontosabb:

• minimalista állam, mely nem terpeszkedik az emberekre, kizárólag olyan feladatokat lát el, melyek egyszerűen nem oldhatók meg alacsonyabb közösségi szinten, pl. külpolitika, honvédelem, a nyomor megakadályozása,
• minden szinten szabad, versengő autonóm közösségek, melyek ugyanakkor együttműködnek egymással (!), ezek létrehozzák spontánul az erkölcsi rendet,
• az egyéni szabadságba az állam csak az egyéni szabadság végett avatkozik bele. lásd önhibájukon kívül érdekérvényítésre képtelenek védelme.

Most hagyjuk, hogy ezek az elvek önmagukban is ellentmondásosak, plusz egymásnak is ellentmondanak, csak azt nézzük, mit jelentene mindez a gyakorlatban.

Mit jelent a minimalista állam? Azt, hogy mindent a társadalom anyagilag legsikeresebb tagjai döntenek el. S velük szemben mindenki más védtelen, hiszen az állam csak bamba külső szemlélő. Gyakorlatilag az ógörög oligarcha modern változata ez.

Mit jelent a versengés a közösségek között? Azt, hogy valaki nyer, más meg veszít. Ugyanis minden verseny eredménye ez. S a győztes erkölcse kötelező lesz mindenkire aztán. Nos, ez a klasszikus liberális modell, mely soha, sehol nem volt működőképes.

A legnyomorultabbaknak mégis segít az állam. Mit is jelent ezt? Azt a modellt, ahol az oligarchia vezetői a társadalom pénzén megveszik a legszegényebbeket, s fegyverként használják őket mindenki más ellen. Ez már a jóléti állam modellje, mely pontosan abban bukott bele, hogy míg az elit könnyedén kivonja magát a szigorú szabályok alól, addig a középosztály és a dolgozó szegények erre képtelenek.

De mi is az állam célja a valóságban, azaz a liberális-konzervatív rémálmok világán kívül?

Ez a program a Reagan, Thatcher, Clinton, Blair, Pinochet féle tervel elismétlése. Természetesen senkinek se jó, pár nagytőkést leszámítva. Sőt, Magyarországon még nekik se lenne jó, mert a magyar nagytőkések se lennének képes érvényesíteni érdekeiket a náluk sokkal erősebb nyugati befektetőkkel szemben.

Magyarul: mindez egy félgyarmati irányítás modellje. Ami persze személyesen jó lenne a béndekeknek, hiszen ők zsíros állást kapnának mint tanácsadók nagy nyugati befektetők budapesti képviseletein.

Péter egyébként az I. Orbán kormányzat alatt fizetett kormánytanácsadó volt. Ezt csak azoknak, akik - akár fideszes, akár ellenzéki oldalról, s akát dícsérőleg, akár kritikaként - azt állítják, a 2010 előtti Fidesz ugyanaz volt, mint a 2010 utáni.

Az a helyzet volt, amikor nehéz drukkolni igazán bárkinek is.

Az ultraliberális miniszterelnök a Brüsszel-párti ellenzéki vezér ellen. Ki mellé állnánk? Nem tudok egyik mögé se.

Corbynt sajnálom. Megpróbálta a lehetetlent: pártját levezetni a liberális útról. Csak közbejött az EU kérdése, amiben nem tudott nem kiállni a rossz döntés mellett. Johnson pedig mázlista: csak ki kellett állnia a népakarat mellett, s másról nem is kellett beszélnie.

A két rossz közül nekünk populistáknak nyilván Johnson volt a kisebbik rossz. Hatalmas kárt okozott volna Johnson veresége, mert az egyben Brüsszel és Soros győzelme is lett volna.

Szóval külpolitikailag ez számunkra győzelem, de az angolok szempontjából nagyon nem az. Csakhát mi nem vagyunk angolok. Már az angol nép harca lesz, hogy az új körülmények között harcoljon.

Megint volt egy műbotrány az ukránok miatt. A ukrán kormányzat vadászik azokra, akik a Krímet szerintük rosszul mutatják be. Rosszul, azaz Oroszország részeként.

Kérdés: mi egy térkép célja? Az álmok kivetítése, vagy a tények bemutatása?

A kommunista térképeken egyértelműen egy álomvilág volt ábrázolva, mind a magyar, mind a szovjet térképeken, például:

• Kelet-Jeruzsálem Jordánia részeként szerepelt, pedig 1967 óta izraeli terület,
• a teljes vitatott indiai-pakisztáni terület India részeként szerepelt,
• nem volt bejelölve Tajvan határa;

szóval minden térkép a hivatalos kommunista álláspontot tükrözte, mely a fenti esetekben az arab, az indiai, a kínai kommunista álláspontot támogatta. Ez súlyop félreértéskeet okozott, pl. emiatt úgy tűnt, a Szovjetúnió és India majdnem határosak egymással, alig 20 km választja el őket, miközben a valóságban a két ország közt távolség ennek a 10-szerese volt.

Amikor először lett egy jó nyugati térképem, ez 1983-van történt, s egy Britannica atlasz volt (máig egvan). Itt szembesültem először azzal, hogy a valóság van a térképen, tehát nem a nyugati hivatalos álláspont, hanem a valóság. Azaz pl. a fent leírt esetekben:

• Kelet-Jeruzsálem izraeli területként szerepelt, külön vonallal jelölve a határt a nemzetközileg elismert izraeli és a nemzetközileg nem elismert izraeli terület között,
• a vitatott indiai-pakisztáni terület határa külön jelölve volt, plusz a terület tényleges megoszlása is, egy rész India részeként, más rész Pakisztán részeként,
• jelölve Tajvan határa mint Kínai Köztársaság, egyszersmint zárójelben a nemzetközileg elismert helyzet is.

De ugyanez be volt tartva a legextrémebb esetekben is, lásd pl. a dél-afrikai független bantusztánokat is meg lehetett nézni a térképen.

De a magyar múlt is jó példa. Horthy alatt a magyar állam hivatalos politikája a "mindent vissza" volt, ennek ellenére az iskolai térképeken be volt mutatva mind a Trianon előtti, mind az utáni Magyarország.

Szóval a Krím esetében. Aki akarja, tekintse bátrán ezt az orosz terület Ukrajna részének, de ez még nem ok arra, hogy a térképen ne a valós helyzetet ábrázolja.

Különösen demagóg cikk minap a Kolozsszaros blogban, mely szerint míg Spanyolországban dőzsöl a nép a jóléttől, addig Magyarországon nyomor van és rettegés.

Személyes emlékekből tudtam mi a valós helyzet. De íme a számok is, melyeknek utána néztem.

Az éves átlagárfolyamon számoltam át a forintot euróra, a spanyol peseta esetében ugyanezt tettem, német márkára számoltam át az euró bevezetése előtte időkben, majd azt a hivatalos márka/euró áttérési árfolyamon.

Jól látható: hatalmas esés a 90-es években, majd gyors emelkedés 2000-től, aztán enyhe esés, majd ismét lassú emelkedés azóta. Sehogy se jön ki az a narratíva, hogy Orbán alatt zuhanás van, s folyamatos lemaradás a régióhoz viszonyítva.

A legnagyobb mítosz: éles vonalat húzni a rendszerváltozás előtti és utáni helyzet közé.

Mintha akkor a teljhatalmú állam rabjai lett volna mindenki, azóta meg az állam a polgárok szolgája. Nem, nincs így. Az persze kétségtelen, hogy most több függ az emberek akaratától, mint akkor, s jóval szélesebbek az egyén jogai, de ez sokkal inkább fokozati különbség.

Mit jelent egy rendszert kiszolgálni? Valójában minden polgár kiszolgálja a hatalmat, bármilyen is az, hiszen - ha másképp nem - passzív magatartásával legitimálja az adott hatalmat. Márpedig a legtöbb hatalomnak bőven elég a passzív legitimitás. Jellemzően csak buta vagy kezdődő új hatalmi rendszerek akarnak többet az alája tartozók által való passzív egyetértésnél.

A magyar kommunista diktatúra is ilyen volt. Csak kezdeti éveiben kívánta az alattvalók őszinte lelkesedését. S minden más kommunista rendszer ezt tette idővel, csak esetleg más-más módon.

A kérdés ezentúl az: ha nem vagyok egy adott rendszer híve, erkölcsös-e azt támogatni jobban, mint passzívan eltűrni. Ha pedig híve vagyok, mi az ami már erkölcstelen a rendszer támogatásában.

Én azt hiszem, egyáltalán nem geinctekenség a megalkuvás, hanem sokkal inkább az egészséges életösztön kifejeződése. Ha van egy rendszer, melyen nem tud az ember változtatni, alkalmazkodni kell hozzá. Most is alkalmazkodunk a liberális demokráciához, pedig utáljuk. Gerinctelenek vagyunk, hogy nem költözünk az erdőbe, ott önellátó közösséget létrehozva? (De ha ezt megtennénk, akkor is csak a rendszer keretein belül tehetnénk meg.)

A probléma feloldása szerintem az örök erkölcsi értékrend. Mert az erkölcsös ember tudja hol a határ. Pl. besúgó nem lesz Kádár alatt, de egy tartalmatlan és teljesen formális párttagságot már simán vállal. Az előbbivel ugyanis ártunk másnak ok nélkül, míg az utóbbival senkinek.

Mondom ezt úgy, hogy a rendszerváltozáskor 23 éves voltam, s se párttag, de még KISZ-tag se voltam soha Kádár alatt. Azaz érintettségem az átlag alatti.

Egy rakás munkahelyen nem volt lehetőség meglenni párttagság nélkül, miért ne léptek volna be az emberek? Mi volt a hatalmas különbség egy párttag és egy nem-párttag között? A nem párttag ugyanúgy kiszolgálta a rendszert.

Vagy vegyük a jelentésírást. Minden vezető köteles volt jelentést írni beosztottjairól. Évente legalábbis. Ma is így van ez, csak ma ezek a jelentések nem jutnak el a Belügyminisztériumba, ahogy ez Kádár alatt volt. Kádár alatt minden munkahely minden jelentéséből automatikusan ment egy példány a munkahelyi belügyeshez, ami volt minden munkahelyen. A kérdés nem az volt, hogy a főnök ír-e jelentést a beosztottjairól a belügynek, mert minden főnök írt, hanem az, mit írt bele: a munkahelyi magatartásról, plusz általános semmitmondó dolgokat, vagy kihallgatott, bizalmas, terhelő dolgokat.

Lássunk azonban a párttagságnál súlyosabb esetet, a besúgóságot. Elnézve a hivatásos besúgókat, azaz az informátorokat, meg kell mondani, százezrek írtak alá megállapodást, hogy informátorok lesznek. Majd vagy sose jelentettek semmit, vagy banalitásokat jelentettek. S ártani másnak úgy is tudott bárki, hogy hivatalos, aláírt informátori megállapodás nélkül spicliskedett. Pontosan ezért teljesen értelmetlen annak nyilvánosságra hozatala, ki írt alá ilyen megállapodást.

A gerinces ember nem öngyilkos típus, azaz figyelembe veszi a társadalmi körülményeket. De tudja, mit nem szabad megtenni.

Arról jutott eszembe, hogy Gyurcsányné és az igazságügyminiszter vitába keveredtek.

A független szakértő, független értelmiségi belép egy pártba, bizonyára ez a párt egy független párt, majd folytatja függetlenkedését. Logikus.

Kálmán Olga független, hiszen liberóul a "független" szó jelentése "ballib".

Ami vicces, azok a ballib kommentek egymilliós bére kapcsán, melyet tanácsadóként kap:

• ó, ez csak bruttó!,
• megérdemli,
• Mészáros többet kap,
• miért tolja a 168 óra/HVG/Magyar Narancs/stb, a Fidesz szekerét? (mármint azzal, hogy megírja a hírt),
• Zorbánnak 200 államtitkára van, akkor pont az Olgának nem jár?,
• ez más.

Egyébként én semmi gondot nem látok abban, hogy bárki ballib irányultságú, s abban sem, hogy pénzt kap azért, mert segítette kedvenc pártját (ugyanis a tanácsadói állás erről szól, nem jelent valós munkát). Mindez az egész világon így megy. Egyetlen dologgal van problémám: azzal, hogy mindezt függetlenségnek hazudják.