Szófia központjában van egy hatalmas szovjet felszabadítási emlékmű.
Egyrészt baromi ronda. Másrészt történelmi hazugság, mivel egyszerűen nem volt semmilyen felszabadítás Bulgáriában.
Magyarországon legalább arra lehetett hivatkozni, hogy a szovjet csapatok harcoltak a németekkel, s kiűzték őket, Bulgáriában még ez sincs. A német csapatok ugyanis még a szovjet bevonulás előtt megkezdték a kivonulást, valójában egyetlen csata se zajlott Bulgária területén németek és szovjetek között, ahogy bolgárok és szovjetek között se, mivel a bolgár kormány kapitulált az első napon. Szóval a kommunista Bulgáriában fáradságos halandzsázás volt e téma magyarázata annak idején.
Történetesen egyszer pont ebből vizsgáztam, még 1989 májusában, a Szófiai Egyetemen. A tantárgy neve: a Bolgár Kommunista Párt története, nem vicc, tényleg volt egy ilyen kötelező tantárgy. A tétel lényege: bizonyítani, hogy Bulgáriában hogyan győzött a proletárdiktatúra forradalom nélkül, ami kicsit ellentmondásos dolog marxista szempontból is, hiszen ha egyszer a „munkások” nem keltek fel és nem csináltak forradalmat, akkor hogy a fenében győzhetett a proletárdiktatúra. A tankönyvet nem olvastam, de az ideológiai tárgyakhoz ez akkor nem is kellett, elég volt tájékozottnak lenni a napi sajtóban. Szóval tudtam: a hivatalos álláspont szerint Bulgáriában a szovjet „felszabadítás” játszotta a „szocialista forradalom” szerepét! A vizsgáztató hithű komcsi volt, megérezte, hogy nagyon hatékonyan halandzsázok, mert megbombázott csapdakérdéssel, hogy hogyan lehet, hogy a bolgár kormány már szakított a náci Németországgal a kommunista hatalomátvétel és a szovjet bejövetel előtt, szóval mi lett felszabadítva. Persze nagyon tájékozott voltam a maxista halandzsában, így azonnal ráéreztem az egyetlen lehetséges marxista magyarázatra: hát a burzsoázia, mely addig a fasiszta uralmat támogatta, megérezte a kommunista néphatalom veszélyét, ezért ügyesen takikázva mepróbált visszatérni a hagyományos burzsoá demokráciához, megpóbálva ezzel átmenteni kizsákmányoló osztályhatalmát, csakhát ez nem sikerülhetett, mert a népi erők átláttak a szitán, s egyébként meg – a jó marxista halanzsa alapeleme az idézet, nem fontos, hogy releváns legyen, de kell egy darab mindenképpen! – Dimitrov elvtárs is aláhúzta, hogy a történelem kereke forog, forog, forog, addig forog, míg nem győz világszerte a kommunizmus! A tanár vigyorgott már a végén, ez neki is sok volt, de beírta a hatost (a legjobb osztályzat Bulgáriában a hatos).
Szóval ha akkor valaki azt mondta volna, egyszer én is a szovjet emlékmű védőinek táborában leszek, nagyon nevettem volna, hogy ez képtelen baromság, nagyobb valószínűséggel leszek űrhajós, mint emlékművédő.
S lám, bekövetkezett.
A harvardi-euroatlantista hazaáruló bolgár kormánykoalíció ugyanis le akarja rombolni az emlékművet. Nos, ha ők akarnak bármit, akkor mi meg automatikusan az ellenkezőjét akarjuk. Ilyen egyszerű az egész.
Az őrület hatalmas: a pszichojobboldal - így nevezi a nép Bulgáriában a nyugatos tábor fanatikusait, bár van más nevük is, a kedvencem a "sárgamacskakőista", a Szófia központjában lévő sárga macskaköves útburkolatról - egyre viccesebb dolgokat követel, a legfrissebb: az összes bolgár iskolában, ahol tanítják az orosz nyelvet tantárgyként, az idei tanévtől orosz helyett tanítsanak ukránt! - s ez nem vicc, tényleg volt ilyen felvetés.
A HVG a "Botrány tört ki Kanadában, miután a parlament vastapssal köszöntött egy 98 éves ukrán SS-katonát" hétfői cikkét egy olyan képpel illusztrálta, melyen a kanadai parlament vastapssal köszönti... Zelenszkijt. Jót nevettem rajta.
A ballib törzsközönség körében egyébként az ügy heves vitát váltott ki. A probléma ugyanis rendkívül bonyolult.
Hiszen most akkor áll-e még a régi ukáz a pártközpontból, hogy a náci az nagyon csúnya dolog, s még a náciság árnyéka is kiirtandó. Vagy az ukránság akkora erő - hisz manapság kötelező mindenhová ukrán zászlót lógatni és mindenkit slavaukrainival köszönteni -, hogy erősebb adu, így üti a nácikártyát. Magyarul: az ukrán náci az nem is igazi náci, mert ő csak reagált arra, hogy a rohadék oroszok ki akarták irtani az ukránságot a kamudomor alatt.
Itt a régivágású ballibbantak beszóltak. Hogy nem, a náci az a világtörténelem legsötétebb izéje, s abszolút gonoszság, így nem szabad mentegetni, még azzal se, hogy egyébként a rohadék félázsiai orosz hordák mit tettek.
A zöldfülűbb ballibbantak erre próbáltak ellenérvelni, mentegetve az ukrán nácikat, hogy azok hétpróbás gazemberek voltak, amikor zsidókat irtottak, viszont amikor oroszokat, az csak honvédelem volt.
Végül a vita nem tokolt agyonverésbe, a felek békésen kiegyeztek: mindenért a cigány náci Zorbán a hibás.
Erdoğan török elnök budapesti látogatására a Soros Alapítvány szorgos munkatársai alapos tervet dolgoztak ki: a cél botrány keltése volt.
Betanított ember - álneve: Bán Tamás, azaz Bánt A Más, direkt jelkép - lett kiküldve a helyszínre, aki igyekezett rátámadni az idegen államfőre. Ha sikerül, jó, ez a magyar rendőri szervek inkompetenciáját jelentette volna. Ha meg nem sikerül, akkor a reakcióval kell foglalkozni, hiszen a szervek meghiúsították az akciót.
Saul Alinsky ezt megírta évtizedekkel ezelőtt. A lényeg itt a médiahisztéria keltése, a módszer nagyjából ez:
ha kevesen vagyunk, nincs tömegtámogatottságunk, csináljunk békés tüntetést,
provokáljunk ki hatósági reakciót,
a hatósági reakció több embernek nem fog tetszeni, mint amennyien szimpatizálnak velünk,
ezek után már a "hatalmi erőszak" ellen tüntethetünk, sikeresen növeltük támogatottságunkat.
Itt a cél pont ez volt. A gond Sorosék számára: az ellenfelük Orbán és köre, akik egykor Soros emberei voltak, azaz jól ismerték ezeket a módszereket, ők is ezekkel a módszerekkel éltek. S Orbánék megtalálták a választ: nem foglalkoznak az üggyel.
Persze lehet most azzal kampányolni, hogy Orbán emberei miért nem reagálnak a reakcióra, de ez már túl közvetett kapcsolat, amit nehéz eladni a médiákban. Plusz Erdoğan testőrei békésen semlegesítettek a bajkeverőt, még egy véres arcot se lehet felmutatni. Meg még maga a beépített ember is elkövette az a hibát, hogy elmondta, a magyar rendőrök segítettek neki.
Így pedig ez csúnyán vesztes sztori: egyrészt van egy államfő, akit megillet a védelem, másrészt van egy darab tüntető, aki semmiyen sérülést nem szenvedett. Ebből botrányt keverni nagyon nehéz, s ez akkor is csak a fanatikus ballib keménymagnak adható el.
Marad a "Zorbán a muszlim törökök csicskása" szöveg, de hát ez végképp alkalmatlan a hangulatkeltésre, raáadásul a ballib tábor egy részének ez nem is tetszik, még emlékszik, hogy alig pár éve, az illegális migráció kötelező éljenzésekor agyba-főbe kellett dicsérni a "béke vallását".
A vén gazember Soros gazda megint csúnyán bukott...
Még a kommunista művészetértelmezés is kevésbé volt pártos ennél. Olyat ugyanis még a legvadabb szovjet ideológiai tankönyv se állított, hogy aki nem kommunista, az tehetségtelen.
Lássuk csak! Mindig létezett magas és alacsony kultúra. Tévhit, hogy a modernitás termelte ki az alacsony kultúrát. Egyszerűen csak azért nem ismerjük a premodern alacsony kultúrát, mert az nem maradt fenn.
Ugyanis a megmaradás technikafüggő. Az informatikai forradalom óta minden megmarad, szó szerint minden. Az ipari forradalom óta meg sok dolog, de nem minden. Az ipari forradalom előtt viszont csak az maradt meg, amit direkt meg akartak őrizni. Miért? Mert iszonyú drága volt a megmaradás.
Íme erről egy adat. Az ókori Rómában, a klasszikus korban, 15 sestertiusba került egy rabszolga havi élelmezése, szóval ez volt a létminimum. Egy szabad ember alkalmazása a mezőgazdaságban már 18 sestertiusba került (nem is volt ez jellemző, szinte a teljes római mezőgazdaság rabszolgamunkán alapult), a szakmunkások és a hivatásos nem-tiszti rangú kezdő katonák pedig 25 sestertius körül kerestek (ez felment aztán akár 60-70 körüli összegre több év szolgálat után).
Szóval a sestertius nagy érték volt, így a hétköznapi életben a fő váltópénzét, az ast használták. 1 sestertius = 4 as. (Nagyobb egység is volt, de az az átlagemberek életében nem jelentkezett: 1 aureus = 100 sestertius.)
Ehhez képest egy mai könyvhez mérhető méretű papírtekercs lemásolása 1 sestertius volt, azaz mint egy mezőgazdasági munkás másfél napi bére. Már érthető miért válogatták meg az emberek nagyon mit másolnak át. A gazdag ember, aki könyvtárat akart magának, eleve nem másolást rendelt, hanem írni-olvasni tudó rabszolgát vásárolt, ennek az ára 1000 sestertiusnál kezdődött, s behozta az árát pár év alatt.
Ezért is van az, hogy még a magas kultúrából is elveszett sok minden, de az alacsonyból meg csak véletlenül maradt fenn valami.
Most a ballib pártosság a végletekig ment. Tóth Gabi rossz bulvár, mert fideszes, s persze tehetségtelen is. Míg a vele teljesen azonos minőségű Pa-Dö-Dő viszont az egekig volt magasztalva. Kis Grófo is csodás tehetség lenne, ha Zorbán ellen énekelne, akkor ő lenne a tiltakozás cigány hangja.
Amikor Peruban éltünk - apám ott dolgozott -, egy ottani magyar kiküldött disszidált. Azaz a kiküldetése végén nem haza ment Budapestre, hanem Torontóba. Akkor ennek semmi akadálya nem volt, ez 1973 volt, akkor minden kelet-európai, akinek nem volt büntetett előlete, automatikusan politikai menedékjogot kapott Kanadában, nem kellett semmilyen valós ellenzékiséget, üldöztetést igazolni.
A politikai menedékjog azért volt fontos, mert a normál letelepedéshez képest kemény előnyöket adott. Az illető is így járt: 4 hónap alatt megkapta a letepedési engedélyt, 1 évig segélyt folyósítottak neki, s alig 3 év alatt kanadai államolgársága is lett.
Az illető a szüleim jó barátja volt, velük azonos korosztály. A 80-as évektől az illető már haza is járt időnként. Eleinte nem mert menni, mert távollétében 3 év börtönre és vagyonelkobzásra ítélte a magyar bíróság, ekkor már nem adtak ugyan börtönt a disszidenseknek, de neki igen, mert ő magyar diplomata útlevállel disszidált, ezt pedig még akkor is nagyon rossz szemmel nézte a rendszer. De aztán megkérdezte a magyar követséget Ottawában mi a helyzet, nem utazhatna-e, kell-e tartania a börtöntől, mire azt a választ kapta, hogy adjon be kegyelmi kérvényt, igen lesz a válasz, s akkor utazzon amennyit akar, csak regisztrálja magát a követségen "állandó külföldi lakosként".
Szóval ismét lett kapcsolata a szüleimmel. Sőt, volt nálunk Kubában is egyszer, meg mi is nála Kanadában.
Anyám nagyon akarta, hogy mi is disszidáljunk. Apám ellenezte, elsősorban - tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de igaz - a színházak miatt: azt mondta, neki fontos, hogy látogathassa a budapesti színházakat. (A színház volt a hobbija, emlékszem, gyerekként Budapesten folyamatosan jártak színházba, hetente többször.) Tulajdonképpen csak akkor tett le erről a tervről anyám, amikor lett kutyánk: hiszen nagyon nehéz lett volna kutyástul disszidálni, az igazi kutyás ember pedig nem hagyja el kutyáját soha.
Ha nem lett volna a kutyás státusz, szerintem végül anyám meggyőzte volna apámat. Én meg féltem ettől, a végefelé. Ugyanis én akkor már házasodni akartam. S azon elmélkedtem, mi lesz ha elráncigálnak Kanadába, ahonnan majd vissza kell disszidálnom a Vasfüggöny keleti oldalára.
1995 előtt az internet hozzáférés Magyarországon kb. nulla volt, csak egyes egyetemek, kutatóintézetek tudtak hozzáférni, plusz pár ezer hobbista, a telefonvonalon keresztül, de nem közvetlenül. Ez volt a kezdeti 1991-1995 közti őskor.
Egyébként, sajátos módon, Bulgária ebben kicsit előrébb volt. Ez annak volt a következménye, hogy még a KGST-ben Bulgáriára volt kiosztva az informatikai iparág, így Bulgáriában több informatikus volt, ami miatt az igény is magasabb lett.
1992-ben, első PC-szánítógépemmel, netezni próbáltam mind a két országban, s bizony Bulgáriában több lehetőség volt, pl. kb. tripla annyi BBS működött és a Fidonet-rendszer pedig sokszorosan elterjedtebb volt.
Magyarországon elfogadható minőségű kapcsolatom csak 1999-től lett (Matáv ADSL). Ekkor is még csak húsz emberből egy netezett.
A dolog sajátossága persze a Budapest központúság és az amerikai eredet volt, így a társadalom egy jelentős részében elterjedt, hogy az internet az valami új és modern amerikai divat.
Az 1993-ben megalakult MIÉP köreiben szinte dogma lett a "liberális internet" elképzelés. Maga Csurka is több gúnyos cikket írt "drogozó, neten szörfölő, belpesti buzigyerekekről". Komolyan hitte az akkor elég népes MIÉP-es holdudvar, hogy a netezés az valami magyarellenes zsidó hobbi, meg eleve aki netezik, az biztosan a saját neme iránt vonzódik.
A dolog kezdett igencsak kellemetlen lenni, főleg mert egyre inkább a net lett a máshol meg nem található anyagok tárhelye. Ráadásul a MIÉP-pel szimpatizáló fiatalok - akik akkor nem is voltak kevesen - megütköztek a Csurka-korosztály hozzáállásán.
Aztán akadt egy fiatal MIÉP-es, aki képes volt meggyőzni Csurka körét, hogy nem értik mi van körülüttük. Egy akkor 35 év körüli Pest megyei MIÉP-es srác, aki felküzdötte magát a Pesti megyei megyei elnöki székig, lelkes netező volt és egyben aktív pártszervező. Bekerült az országos elnökségbe is aztán. Szóval be lett jegyezve a miep.hu, Csurkát sikerült számítógép elé ültetni és felvilágosítani. A Pest megyei ember neve Kiss Andor, 1998-2002 között parlamenti képviselő is volt, én sokszor leveleztem vele mint netessel, bár élőben csak egyszer beszéltem vele kb. 4 perc terjedelemben. Aztán 2002-ben elment a MIÉP-től, de akkor szinte mindenki elment, egy rész a Jobbikhoz állt, volt aki a Fideszhez, még többen meg sehova, Kiss az utóbbiak közé tartozott.
A napokban jutott eszembe Andor. Már nem aktív, csak a honlapja él, de azon csak családi fényképei vannak fenn.
Raúl Castro sok dologban megreformálta a kubai rendszert. Raúl 2008-ban került hatalomra, 2011-ig még bátyjával, Fidellel együtt vezette az országot, de 2011-től már ő lett az ország ura egyszemélyben.
A politikai reform része: megszüntette az egyszemélyi diktatúrát, helyette ugyanazt a rendszert vezette be, ami Magyarországon is volt Kádár alatt: azaz ez egy 15-20 fős vezetőség kollektív diktatúrája. Ezt sikeresen meg is honosította, már így adta át a hatalmat nyugdíjva vonulásakor. A mostani kubai vezér már csak első az egyenlők között, nagyon gyorsan le lenne váltva, ha szembemenne a vezetőség többségi akaratával.
De az átlag kubai szemszögéből nem ez volt a fontos, sőt ennek semmi jelentősége nem volt, hiszen se most, se korábban nem volt semmiféle beleszólása az egyszerű polgárnak semmibe ami a hatalmat érintette.
Viszont sok olyan intézkedés lett, ami tényleg nagyon megváltoztatta a viszonyokat. A legfontosabbak: a szabad külföldi utazás bevezetése, a kettős valutarendszer lassú lebontása, a magánszektor szélesítése, a valutabirtoklás tilalmának megszüntetése, az otthoni internet-hozzáférés engedélyezése, a mobiltelefonálás olcsóbbá tétele, stb., s a teljesen felháborító apartheid megszüntetése.
Ez utóbbi 2008-ban történt meg. Addig egyszerű kubai nem léphetett be külön engedély nélkül valutás üzletbe, szállodába, turista övezetekbe, sok szórakozóhelyre, sokszor az ország teljes részei zárva voltak az egyszerű emberek előtt.
A dolog egészen abszurd szintekig ment. A havannai magyar kereskedelmi kirendeltségen pl. dolgozott több kubai is, de ezek zöme nem mehetett be mégse valutás üzletbe, annak ellenére, hogy legális fizetést kaptak valutában. A kubai hatóság ugyanis azt mondta: a magyar kirendeltségnek 1 azaz egy engedély jár, nevezze meg a kirendeltség azt az egy kubai embert, aki ezt meg fogja kapni. Szóval egyedül az Enrique nevű sofőr kapott engedélyt, ő járt vásárolni a többi kubainak is tehát.
A magyarokat ez persze nem érintette, ők kaptak vagy fekete színű "diplomata" igazolványt vagy zöld színű "szolgálati" igazolványt a kubai Külügytől, ezekkel be lehetett menni a korlátozott helyekre.
Az egész procedúra olyannyira szigorú volt, hogy amikor lett egy olyan magyar kiküldött, akinek a felesége történetesen kubai volt, az ügyből diplomáciai bonyodalom keletkezett: a feleség ugyanis be akart vásárolni, de nem engedték be a boltba. Végül nagyköveti szinten kellett intézkedni, s a kubai hatóság úgy oldotta meg, hogy a kubai feleséget külföldinek nyilvánították "igazolványilag", s kapott fekete diplomata igazolványt.
Az én időmben - a 80-as években - Varadero volt a legismertebb ilyen speciális övezet, ez az egyik legrégebbi kubai üdülőhely, egy hosszú félsziget Matanzastól keletre. A félszigetre vezető úton rendőri ellenőrzőpont működött, s a "rossz" (értsd: nem külföldiekre utaló) rendszámú kocsikat megállították.
A kubai rendszámokon ugyanis ez látszik. A diplomata rendszámokon ez nyilvánvaló, de a normál kubai rendszámokon is. Az első betű ugyanis a megyét jelöli (pl. Havanna megye az H), de a második a tulajdonos státuszát. Ha a második betű K, akkor az azt jelenti, az autó külföldi magánszemélyhez tartozik.
Szóval a havannai nem-diplomata státuszú külföldiek rendszáma HK volt. Ezt az elmés kubai-magyar közösség úgy fejtette meg egyébként, hogy "hülye külföldi".
Havannához képest
maga a félsziget
S tulajdonképpen ha a kubai be is jutott Varaderóba, sokra nem ment, szállodai szobához megint igazolvány kellett, ahogy minden valutás bolthoz is. Bemehetett így strandolni persze, dehát ehhez minek ment volna pont oda: a kubai partvidék tele van jó strandokkal, ehhez nem kell turistaövezetbe menni.
Kubában ezzel semmi gond, szinte az egész partvidék elsőosztályű természetes strand, szenyezettség sincs, hiszen alig működik ipar az országban - tényleg csak a városokban és kikötőkben nem jó strandolni. A baj azzal van, hogy a turistaövezeteken kívül nulla körüli infrastruktúra van. Amikor mi jártunk strandra, ugyanez volt: tehát mindent vinnie kell az embernek magával, ivóvizet is, mert helyben semmit nem lehet megkapni.
Persze most hogy bemehetnek bárhová az egyszerű kubaiak ez elsősorban lelki elégtétel, hiszen így se tudnak hozzáférni a szolgáltatásokhoz, immár nem igazolványhiány, hanem pénzhiány miatt.
A kommunista rendszer vége után jelent meg az emberek hibáztatása, hogy most miért pofáznak, ha egyszer előtte kussoltak.
Magyarországon persze a dolog sajátossága az is volt, hogy aki liberális lett az új rendben, azt sose vonták így felelősségre. Aki viszont a másik oldalra állt, azt igen. Lásd az összes nemzeti oldali újságírót, aki már Kádár alatt is újságíró volt.
Az oldalhoz kötöttség jele az Orbánhoz és haverjaihoz való viszony. Amíg a Fidesz a liberális oldalon állt, soha senki se foglalkozott KISZ-tagsággukkal, Orbán gimnáziumi KISZ-titkárságával. De amint a Fidesz lassan kezdett távolodni a liberális szekértáborból, azonnal előjött mindez érvként.
Pedig abszurd az alkalmazkodást bűnnek felróni. Minden rendszerben kell alkalmazkodni, a demokráciában is kell, benne legfeljebb alacsonyabbak az elvárások. A kommunista államokban az alkalmazkodás nagyobb fokú volt, ennyi az egész, mert ezt várta el a rendszert.
Utólag bárkinek felróni, hogy alkalmazkodott teljesen elfogadhatatlan követelés.
A magyar hagyomány nagy problémája az "alkotmányos monarchia" kifejezés, ugyanis mindent értenek alatta, ami nem abszolút vagy hagyományos monarchia.
Az angol szakhagyomány pontosabb: különbséget tesz alkotmányos és parlamentáris monarchia között.
A parlamentáris monarchia az de facto egy köztársaság, ahol hagyománytiszteletből megtartották a királyt, de attól minden hatalmat elvettek, azaz kb. az a helyzete, hogy kap jó sok pénzt a pompa fenntartására, s integethet ünnepnapokon a népnek. Viszont semmilyen beleszólása nincs semmilyen politikai kérdésbe.
A világ 202 országából (ez persze vitatott szám, én ezt fogadom el, de lehet ez a szám 194-207 között bármennyi, ízlés szerint) hivatalosan 43 monarchia.
Ebből a de facto köztársaság 28:
saját királlyal: Belgium, Dánia, Egyesült Királyság, Hollandia, Japán, Kambodzsa, Lesotho, Luxemburg, Malájzia, Norvégia, Spanyolország, Svédország, Thaiföld,
más ország államfője tölti be a király szerepet: Andorra, Antigua-Barbuda, Ausztrália, Bahama, Belize, Grenada, Jamaika, Kanada, Pápua Új-Guinea, Saint Kitts és Nevis, Saint Lucia, Saint Vincent és Grenadines, Salamon-szk., Tuvalu, Új-Zéland.
Ezekben az államfő nem rendelkezik semmilyen politikai hatalommal.
A hagyományos vagy abszolút monarchiák száma 5:
Brunei, Omán, Szaúd-Arábia, Szváziföld, Vatikán.
Itt tényleg a király a vezető, jellemzően egyszemélyben. Persze itt is mindig vannak korlátok, ha ezek nem is intézményiek. De a szokásjog, a vallási alap felett a királynak sincs hatalma. Lásd, hiába elvileg abszolút uralkodó a Vatikánban I. Patagóniai Szivárvány Francisco Borgia, nem vezetheti be a buzulást, bármennyire is ez minden vágya.
A magyar szóhasználat viszont eltünteti a köztes kategóriát: a 10 "valódi" alkotmányos monarchiát. Ahol a király politikai hatalommal rendelkezik, de ez intézményesen korlátozott. Jellemzően: a hatalom meg van osztva a választott parlament és a király között, egyik se válthatja le a másikat, a kormány pedig mindenkettőnek felelős. Ezek jelenleg:
Bahrain, Bhután, Egyesült Arab Emirátusok, Jordánia, Katar, Kuvait, Liechtenstein, Marokkó, Monaco, Tonga.
Nyilván a hatalommegosztás foka nem azonos mindegyikben. Tonga esetében a parlament hatalma nagyon nagy, míg mondjuk Katar esetében kicsi (a képviselők kétharmadát választja csak a nép, egyharmadot a király nevez ki).
A listában van 2 speciális eset: az Egyesült Arab Emirátusok és Monaco.
Monaco függetlensége valójában korlátozott. A kérdés ott nem az, hogy a királynak (hercegnek) van-e tényleges hatalma, mert van, hiszen részt vesz szabadon a döntések meghozatalában. A kérdés ott: mekkora az egész ország hatalma. A herceg nevezi ki a kormányfőt, nem kell hozzá a parlament jóváhagyása se, a herceg viszont nem hozhat törvényt, erre csak a parlament jogosult, s a herceg költségvetési javaslatát is a parlament szavazza meg. De a monacói kormányfő személyére vétójoga van a francia kormánynak.
Pár éve a monacói kikötőben sétálva lettem figyelmes arra a sajátos táblára, hogy "Vámhivatal - Francia Köztársaság", ez a monacói kikötőben, monacói területen. Aztán persze utána néztem: szóval Monacónak nincs joga saját adó- és vám-szervezetet fenntartani, ezt a jogot örökre átadta Franciaországnak. Szóval aki monacói területre lép a tengerről, azt a francia szervek ellenőrzik, eleve nem is létezik erre monacói hatóság. Sajnálom, hogy nem fényképeztem le.
Az Egyesült Arab Emirátusok pedig egy konföderáció, melyben a 7 tagállam szinte független. A 7 tagállam nagyobb része belsőleg abszolút monarchia, de van, hogy létezik a parlamentárishoz közelítő rendszer is. Mindenesetre szövetségi szinten ez nem abszolút monarchia, hiszen a 7 tagállam korlátozza egymást.
A YouTube felhozott a napokban egy sajátos videót.
A hangot persze ismertem. Ez egy jól megjegyezhető rekedtes hangú olasz énekesnő a diszkó korszakból. Amolyan B kategóriás énekesnő volt a 80-as évek második és a 90-es évek első felében. Úgy értem, híres volt, de nem volt a leghíresebbek között.
Ezt az is mutatja, sose láttam, de hallottam sokszor rádióban.
Most láttam először, 2023-ban. Ami megdöbbentett: mintha egy átlagos 80-as évek második felében, 90-es évek első felében élő bolgár csajt látnék, minden ugyanolyan: a nézés, a ruha, a smink, az ékszerek, az egész mozgás. Amikor az ember elment egy buliba, ahol voltak bolgárok, de akár csak bement a Szófiai Egyetemre, vagy a bolgár tengerparton sétált este, biztosan így nézett ki a fiatal lányok nagyjából fele.
S nem, nem a múzsámról van szó, ő sose volt pont ebben a csoportban. Alacsonyabb is ennél a típusnál, lapos cipőt hordott mindig, s az ennyire extrém nagy fülbevalókat se szerette.
Az énkesnő persze színolasz, semmi köze a bolgárokhoz. Megnéztem mostani verziójában is, 66 évesen még énekel, most már határozottan nem úgy néz ki, mint egy mai tipikus 65-70 közti bolgár nő. Szóval egyedi kor egyedi esete a sajátos egyezés.
Sorsom úgy alakult, hogy 1980-1985 között szovjet iskolába jártam, az utolsó 5 osztályt ott végezve egészen érettségiig. Ez akkor a 6-10. osztályt jelentette, akkor az iskolák 10-osztályosak voltak a Szovjetunióban.
Sajátosság, s a szovjet skizofrén állapot egyik eredménye, hogy papíron nem létezett egységesített szovjet iskolarendszer. Mindez egy végletesen centralizált államban, ahol szinte mindenről Moszkvában döntöttek! De a papírformához ragaszkodtak mindvégig mint valami szentséghez. Így a Szovjetunióban nem 1 iskolarendszer volt, hanem 15, minden tagköztársaságban külön. Tartalmilag persze tök ugyanaz volt szinte minden, de jogilag 15 verzió létezett.
A valós eltérés csak a nyelvi volt. Minden tagköztársaságban - nyilván az orosz tagköztársaságot leszámítva - két hivatalos nyelv volt: az orosz és a helyi. Így a hivatalos feliratok ki voltak téve 2 nyelven, ahogy pl. még az iskolai ellenőrzök is kétnyelvűek voltak.
Az oroszon kívüli másik nyelvhez a hozzáállás sokat változott a szovjet korban. Volt időszak, amikor a helyi nyelvek erősítése volt a hivatalos politika, s volt amikor a "népek közti kommunikáció nyelve", azaz az orosz erősítése. A Brezsnyev-kor mindenképpen az utóbbi volt, azaz minden tagköztársaságban egyre növekedett az orosz szerepe.
Pl. a csúcsidőszakban a 80-as évek első felében, Kijevben az iskolák 70 %-a már orosz tannyelvű volt. Természetesen az orosz tannyelvű iskolákban is kötelező tantárgy volt minden köztársaságban 2 helyi tárgy: a nyelv és az irodalom, de azt kell mondani, ezeket nem vették különösebben komolyan, kb. a testnevelés óra szintjén mentek. Vagy - talán ez jobb példa - egy orosz tannyelvű iskolát végzett ukrajnai diák kb. annyira tanult meg ukránul, mint egy átlag magyar diák a Kádár-korban oroszul az iskolai kötelező orosz tárggyal.
Az oroszosodás természetesen a legerősebb Belaruszban volt. Minszkben a 80-as években 1 azaz egy belarusz tannyelvű iskola működött, mindegyik más orosz tannyelvű volt.
Nekem volt összesen nagyjából 10 ukrán iskolatársam, akivel közelebbi viszonyba kerültem. Közülük 5 nem beszélt ukránul, 3 kétnyelvű volt, 2 pedig jobban tudott ukránul, mint oroszul, persze mindketten Lvovból jöttek. Az egyik lvovi gyerek egyenesen hibásan beszélt oroszul, ez akkor nagy ritkaság volt.
Jogszabályi szinten egyébként biztosítva volt az anyanyelvi oktatás az autonóm területeken is - így nevezték a tagköztársasági szint alatti, kisebbséginek szánt közigazgatási egységeket -, de ez a gyakorlatban alig létezett. A legjobb esetben ez az első 4 osztályt jelentette, sok esetben ezt se. Egyedül Baskíria és Tatársztán autonóm területek jelentettek kivételt, itt a helyi elitek sikeresen elérték, hogy a legrosszabb időkben is legyen teljes, azaz 10-osztályos oktatás baskírul, ill. tatárul.
Tatársztán volt az, melynek tulajdonképpen járt volna a tagköztársasági státusz, hiszen a tatárok többen voltak, mint sok saját köztársasággal rendelkező kisebbség, ezen kívül kompaktak is voltak, de az ötlet el lett vetve praktikus okokból: mert Tatársztán enklávé lett volt az orosz köztársaságon belül.
A tatár a mai Oroszországban is az orosz után a legtöbb beszélővel rendelkező helyi nyelv, a lakosság kb. 3 %-a tatár. Tatársztánban a lakosság 55 %-a tatár ma, Baskíriában pedig a lakosság 25 %-a. Ráadásul ez életerős nyelv, azaz tényleg beszélik.
Ma sokan meglepődnek, de a szovjet iskolában az ideológia a tantárgyakban alig volt jelent. A sajátos szovjet logika az volt, hogy az igazi tudomány a természettudomány, s minden más díszlet. Ennek jegyében a tantárgyak 80 %-a természettudományos volt, hozzájuk képest el volt hanyagolva minden humán tárgy, különösen a nyelv és az irodalom.
Az ideológia a folyamatos ünnepségeken és a minden falon mindenhol lévő plakátokon volt.
iskolánk udvara ez volt - már nem működik ez az iskola egyébként
A legutóbbi népszámláláson Bulgária lakosságának 0,1 %-a nyilvánította magát orosznak. A valós szám ennek az ötszöröse lehet ma már.
Hagyományosan orosz lakosság sose élt bolgár területen. S bár az ország 1877-1878-ban orosz katonai beavatkozással lett felszabadítva a török uralom alól, sose volt betelepülés.
Az első komoly betelepülési hullám 1917-1923. Ekkor a volt cári orosz hatalom egyes emberei, különösen katonatisztek, akik nem akartak szolgálni az új kommunista kormányzatnak - sőt, már egyesek a polgári-liberális kormányzatnak se -, elhagyták Oroszországot. Különösen azok aztán, akik fegyveresen is felléptek Lenin kormánya ellen, a harc elvesztése után. Ezeknek a kevésbé módos rétege nem tudott a gazdag nyugaton letelepedni, így elérhetőbb célpontot választott. E célpontok egyike volt Bulgária.
Szóval ebben az időszakban bejött 40-50 ezer orosz menekült Bulgáriába, ezek nagyobb része örökre maradt is. Én is ismerek több embert Bulgáriában, akinak a dédapja orosz fehérgárdista tiszt volt.
A kommunista időszakban nem volt semmilyen orosz beáramlás. A Szovjetunió nemigen engedte saját polgárainak a külföldre utazást, a kitelepedést végképp nem. Azaz csak a vegyes házasságok révén jöttek oroszok.
Amikor a rendszer összeomlott a Szovjetunióban, akkor lett egy jelentős kivándorlás onnan. Bulgária kezdte befogadni a határon túli bolgárokat, ezek közül kb. félmillió a volt Szovjetunióban élt, ezek 90 %-a Moldovában és Ukrajnában. Velük bekerültek persze oroszok is az országba.
Az EU-tagság előtt nagyon egyszerű volt az ügyintézés még. Ma már komolyabb bizonyítékokat kérnek a bolgárság bizonyítására.
Ami a legújabb jelenség az EU-tagság - 2007 - óta: színoroszok vándorolnak be, akiknek semmilyen kapcsolatuk nincs egyébként Bulgáriával. Alapvetően olyanok, akik orosz szemszögből "nyugatra" akarnak menni, de az igazi nyugatra nincs pénzük. Néha teljesen pénztelenek is, akik nem tudnak ingatlant venni, épp annyi pénzük van, hogy a kezdeti időszakot finanszírozni tudják, azaz bérelnek, s dolgozni akarnak.
Mivel legálisan szinte képtelenség letelepedni, hiszen ez csak gazdagabb embereknek engedik meg vagy nyugdíjasoknak, számtalan trükk létezik. A két fő módszer: az egyetemre beiratkozás és a cégképviselet. A cégképviselet módszer lényege: csinálni kell Oroszországban egy céget, mely persze a valóságban nem működik, elég bejegyezni, majd ez a cég kereskedelmi képviseletet hoz létre Bulgáriában, majd oda kiküldi munkára az illető saját magát. A probléma persze aztán az, hogy valahogy el kell intézni a munkavállalás lehetőségét. De sokan megcsinálták.
Érdekes módon a fő célpont nem Szófia, hanam a tengerpart, mert egyrészt vannak nagyvárosok, azaz munka is van, viszont az árszint alacsonyabb Szófiánál.
Orosz alatt nem csak oroszországi oroszt kell érteni, hanem az egész poszt-szovjet térséget. Ukrajnából, Kazahsztánból is jönnek szép számban emberek. A 2022-ben kezdődött háború növelte ezt.
Az orosz lélek rejtelmeit nem értő nyugat képtelen felfogni: hogyan lehet, hogy egy orosz elhagyja hazáját, mert pl. fél nehogy besorozzák és a frontra küldjék, közben pedig szidja az orosz ellenzéket mиnt a bokrot. Pedig ez a nagy helyzet. Saját nem-reprezentatív felmérésem szerint a bulgáriai oroszok nagyjából 90 %-a Putyin lelkes híve, az arány nagyobb, mint Oroszországban, ahol ez "csak" 80 %.
Saját tapasztalat. Kb. egy éve magam is elkezdtem járni pedikűröshöz, mert egyre nehezebben vágtam saját lábkörmömet, mindig vérengzés lett a vége, szóval kéthavonta megyek megcsináltatni. Teljesen véletlenül egy ukrajnai orosz nőhöz járok, egyszerűen úgy, hogy a közeli Lidl üzletben ő bérli a kozmetikai-fodrászati részt egy bolgár fodrász kollégájával együtt. Amikor már megismert nagyjából, kezdett szabadon beszélni politikáról, s néha olyanokat mond, hogy ahhoz képest még is én euroatlantistának tűnök.
Miért jönnek? Egyrészt van egy hamis érzet, hogy könnyebb megszokni, mert közelibb a kultúra. Ez persze nagyon nem igaz. Az orosz és bolgár mentalitás nagyon más. A nyelv meg sokakat megtéveszt: alapszinten hiába tűnik orosz szemmel a bolgár egyszerűnek, hiszen nagyjából megérti, de ez sokszor még nehezíti is a nyelvtanulást, plusz a sok "hamis barát", amikor az ember azt hiszi, mindent ért, közben éppen a lényeget nem érti meg. A legendás példa erre, amikor az orosz turista eligazítást kér, majd a "право" (pravo) választ hallva befordul jobbra, csak a baj az, hogy míg oroszul a "право" jelentése "jobbra", addig bolgárul "egyenesen tovább".
Tulajdonképpen csak a vallás azonos, de itt is meg kell szoknia egy orosznak az eltéréseket: az orosz hívő először nagyon meglepődik, amikor bolgár templomban nadrágos nőket lát kibontott hajjal, ez Oroszországban nagyon szokatlan, a szokás szerint a templomban a nő legyen hosszú szoknyában, ruhában, kössön magára fejkendőt.
Másrészt persze a gazdasági szempont. Kazahsztáni orosztól kérdeztem, aki elhagyta hazáját az ottani nagy bűnözés és a kazahosítás miatt, hogy miért nem ment inkább Oroszországba, mire elmondta, Moszkvában vagy Szentpéterváron az igatlanbérletek a várnai-burgaszi szint dupláján vannak.
Ami a kazahosítást illeti, erősen önkritikus volt, ez is orosz sajátosság. Azt mondta "sajnos mi ugyanolyan idióták voltunk, mint amilyenek most az amerikaiak, azt hittük, miénk a világ, s mindenki köteles tisztelegni nekünk", erre vezette vissza azt a tényt, hogy a Kazahsztán lakosságának kb. negyedét kitevő orosz kisebbség 99,9 %-a egy szót nem beszél kazahul.
Sok már az orosz Bulgáriában, ez sok dologból érezhető. Már megjelentek tanácsadó cégek is, melyek segítik az ügyintézést. S a YT-on van számtalan orosz videó blogger, aki a bulgáriai tapasztalatairól beszél.
íme egy ilyen tanácsadó videó, várnai orosz csajtól - azért ezt, mert csinált hozzá angol feliratot is, szóval aki nem érti a beszédet, annak ott a szöveg
3 éves koromig Rákosszentmihályon laktam, oda születtem. Persze hivatalosan a XII. kerületben születtem (János kórház), de a kórházból kihozatalamkor oda vittek "haza", anyai nagyszüleim házába, a XVI. kerületi Nap utcába.
Aztán, 3-6 éves korom között Peruban éltem, de minden nyáron megint ebben a házban éltem ez alatt is 2 hónapot. Aztán szüleim vettek saját lakást (akkori nyelven: "kaptak lakást") - a XIV. kerületben -, de ezután is, egészen 1977-ig gyakran voltam ebben a házban, a nagyszülőknél. Egy időben, minden második hétvégét ott töltöttem el.
1977-ben nagyszülők eladták a házat, mert már nem bírták az ottani viszonyokat: nem volt bent a házban víz, nem volt belső vécé, olajkályha és fatüzelésű a két szobában, stb., s elköltöztek a XIV. kerületbe egy kisebb, de összkomfortos lakásba.
Szóval 10 éves koromig nagyon sokat voltam ott. Lassan kezdett feltűnni egy hatalmas furcsaság: a környéken voltak kisgyerekek, nagyobb gyerekek, fiatal felnőttek, középkorúak, de öregekből szinte csak nő. Csak két öreg bácsi volt az utcában: egy állandóan krákogó, tüdőbajos bácsi a szomszédban, s saját nagyapám.
Egy idő után rákérdeztem. 4 és fél koromban megtanultam olvasni, 6-7 évesen pedig már kezdett érdekelni a közélet is. S elkezdett mesélni a nagymamám. Hogy 3 szomszéd katona volt, meghalt a Donnál fiatalon, valaki más életben maradt, táborban volt, az 50-es években hazajött, de hamarosan meghalt. (Kisgyerekként a kedvenc hobbim térképek nézegetése volt, szóval azt nem kellett nekem elmagyarázni mi az a Don.) A szembenlévő szomszéd néni férje meg munkaszolgálatban halt meg ugyanott, a Donnál. Kérdésre mi az a munkaszolgálat, megkaptam a válasz "olyan, mint a katonaság, de zsidóknak" - a "zsidó" szónál a nagymama halkabbra vette a hangját, megértettem, hogy ezt a szót nem szabad nyilvánosan kimondani, mert valami pokolian titkos dolog lehet.
Kiderült: az összes korosztálybeli egészséges férfi a környéken meghalt a háború következtében. A két mázlista: a már akkor tüdőbajos bácsi és gyomorfekélyes nagyapám. Ők megkapták az elején a "katonai szolgálatra végleg alkalmatlan" pecsétet, így onnantól a hadsereg nem foglalkozott velük.
A betegség sokszor nyerő dolog: mégiscsak jobb betegen élni 74 éves korig (nagyapám addig élt), mint huszon vagy harmincas évesen meghalni egészségesen.
játszom az árokparton az utcában, nagyapámmal, 1969
A nevezetes tankönyv kapcsán pár további "problémás" dolog az orosz történelemből.
Minden történelemkönyv és történelemszemlélet valójában legalább annyira szólt a jelenről is, mint a múltról. Oroszország esetében is teljesen így van.
Az orosz történelem vitás elemei a következőek:
maga az államalapítás a IX. században,
a mongol uralom a XIII-XVI. században,
az 1917 február-október közti átmeneti szakasz,
az orosz polgárháború 1917-1922 között.
Az első kérdésről már írtam külön. Ez a normann-vita nevű probléma Oroszországban. Az óorosz krónikák szerint ugyanis az orosz államállapítás 862-ben történt Novgorod központtal úgy, hogy 2 északnyugati keleti-szláv törzs meghívta a viking Rurikot és csapatát, legyenek vezetőik. Ez a későbbiekben, s különösen a XIX. századi nacionalizmus korában zavarni kezdte az orosz értelmiség egy részét, kb. a "mi magunk képtelenek voltunk államot alapítani, külföldieket kellett erre megkérni" logika mentén, így kialakult az antinormannizmus, mely egyenesen azt kezdte állítani, hogy a Rurik szláv volt, nem viking, vagy eleve nem is létezett.
E kérdésben mind a szovjet tankönyv, mind a mai egyfajta mérsékelten normannista, azaz Rurik viking, tényleg jött, de csapata a szláv törzsfők akaratából jött, s eleve ez a viking elit gyorsan beolvadt. Tulajdonképpen ez a nem-orosz történelemkönyvek nézőpontja is.
A mongol uralom kérdésében ismét "hazafias" probléma akadt. A hagyományos orosz szemlélet (már a szovjet kor előtti is) az, hogy igyekezett valamiféle teljes elválasztást mondani a hódító mongolok és a meghódított oroszok közti viszonyról, melynek vége az lett, hogy az oroszok végül kiűzték a gaz elnyomókat.
Ezzel szemben a XIX. századi orosz kultúrharc során, ahol a nyugatosok küzdöttek a szavofilek ellen, az utóbbiak itt nyíltan szembementek a hivatalos narratívával. A nyugatosok szerint Oroszország a nyugat része, a mongolok idegenek, így a mongolellenes harc is egyszerre orosz hazafiság és európaiság. Ezzel szemben a szlavofil narratíva az orosz identitást egyértelműen nem-európainak mondta, azaz szerintük nem lehetséges egyszerre orosznak és európainak lenni. A mongol uralmat így immár a nyugati agresszióval azonos szinten kezelték, sőt akadtak akik egyenesen kisebb rossznak kezdték tekinteni a mongol agressziót, immár mongol-orosz együttélésről kezdtek beszélni. S ez nem fantázia, történelmi tény pl. a XIII. századi orosz nemzeti hős, Alekszandr Nyevszkij fejedelem politikája, aki a mongolokkal kiegyezett, miközben a svédek ellen háborút vívott.
A szovjet történelemkönyvek teljes mértékben folytatták a hagyományos narratívát, sokszor olyan fokozott szinten, hogy a mongolok elleni felszabító harcot egyenesen az 1941-1945 közti időszak egyfajta előképeként tételezték.
A mai orosz történelemkönyvek ebben már nem ennyire egyoldalúak. Megemlítik az ellenkező álláspontot is, negatív értékelés nélkül, hogy "a mongol uralom segített, hogy ne tudják leigázni Oroszországot a lengyelek és a litvánok".
A XX. század történelme nyilván sokkal érzékenyebb politikailag.
Az 1917 február-október közti átmeneti szakasz, amikor a cár már elvesztette tényleges hatalmát, de a kommunisták még nem vezették az országot nyilván a szovjet könyvekben egyértelmű volt. Azaz a bűnös, de legalábbis tehetetlen ideiglenes kormányzat képtelen volt kormányozni, a néptömegek lázongtak, mire végre jött Lenin, átvette a hatalmat, s onnan minden rendbe jött.
A mai orosz történelemkönyv már inkább semleges. Részletesen vázolja a problémákat, a nemzetközi helyzetet, az egész megoldhatatlanságot, a kommunista hatalomátvétel se immár egy győzelmes menet része, hanem a helyzet egyik kimenete.
S ma már megemlítik a problémákat is: hogy pl. Leninék aláírták az "orosz Trianont" - ez a breszt-litovszki béke -, mellyel lemondtak Ukrajnáról és a Baltikumról, ezt rablódiktátumnak nevezi a tankönyv. A tankönyv hozzáteszi azért Leninék védelmében: Lenin és társai ezt az aláírást ideiglenesnek gondolták. De megjegyzi negatív hangnemben: a bolsevik kormányzat megmentette saját magát az ország egy részének átadása árán.
Régi sztori erről, persze lehet, hogy csak népköltészet, de érdekes a hangulatról. Amikor Lenin és a legfelsőbb vezetés megvitatta mi legyen, írják-e alá a breszt-litovszki békét, két ember, Trockij és Zinovjev hangosan ellenezték "nem adhatjuk oda az őszi orosz földet a németeknek" alapon, Lenin azt mondta "hát már belőletek is orosz nacionalista lett? mi a világforradalomért harcolunk, leszarjuk Oroszországot". A külön mellékízt az adja ennek, hogy ezt az orosz Lenin mondta állítólag a zsidó Trockinak és a zsidó Zinovjevnek.
Ami pedig az 1917-1922-es polgárháborút illeti, itt a legnagyobb a váltás. A szovjet történelemkönyvekben ez egyértelműen rosszak és jók harca volt, a rosszak vezéreit már-már Hitler előképeként érzékeltetve, de mindenképpen mint a nyugati erők ügynökeiként.
A mai szemlélet ezzel szemben egyértelmúen az "oroszok oroszok ellen" és a "tragikus testvérharc". A polgárháború vesztes oldalán harcolt főemberek ma egyértelműen nemzeti hősöknek számítanak, a külföldön eltemettek egy részét újratemették orosz földön.
A mindkét oldalt pozitívan említő mai hivatalos szemlélet néha vicces dolgokat produkál. Pár éve azon azért erősen mosolyogtam, amikor azt olvastam, hogy egy orosz kisvárosban, felavatták Vrangel dandártábornok emlékművét, az emlékmű a település központjában van,... a Lenin úton. Vrangel, ugye, a 4 nagy antikommunista vezér egyike volt a polgárháborúban, Lenin ellen, s egy időben miatta szűnt meg a kommunista iráynyítás az Észak-Kaukázusban és Dél-Ukrajnában.
A népi elnevezések igencsak sokat mondóak. Egyrészt maximálisan őszinték, nem politikailag korrektek soha, másrészt valami olyat fejeznek ki, amit a közösség teljesen demokratikus módon meglát a dolgokban.
Szóval hogyan kategorizálja a kubai népi nyelv az embereket?
A cubano (= kubai) név csak a XIX. sz. második felében terjed el, amikorra már megjelenik stabilan a kubai nemzeti identitás.
Az önálló kubai identitás kezdete a XIX. sz. első fele. Addig se a négerek, se a fehérek nem tekintettek magukra mint "kubaiakra". Az spanyol telepesek betelepülése tömegesen 1511-ben kezdődött, de 300 év kellett, hogy ezek az emberek immár ne mint spanyolok tekintsenek magukra.
A XIX. sz. első felében jelent meg az az érzés, hogy "nem vagyunk spanyolok", hiszen másak a szokásaink, nem is beszélünk ugyanúgy, s nem egyeznek még az érdekeink se.
A kubai elit megunta, hogy nem irányíthatja az országot. Mert hiába voltak szavazati jogok, mégis Kuba csak egy spanyol tartomány volt, s a spanyol kormányzat nyilván az egész Spanyolország érdekeit nézte, ezek azonban nem egyeztek sokszor Kuba tartomány érdekeivel. Ahogy a kubai középosztály is már ellenezte a spanyol uralmat. A fő ellentét a rabszolgaság kérdése volt: Spanyolország 1820-szal kezdődően megkezdte a rabszolgaság lassú betiltását, ami azonban csődbe vitt sok kubai középosztálybelit, aki nem volt képes kiváltani a rabszolgamunkát normál bérmunkával.
S volt a kubai értelmiség, mely alapvetően szabadkőműves eszmék alapján elvi alapon is ellenezte az "elavult" monarchiát. Addigra már Európában Spanyolország teljesen másodrendű állam lett, kikerült a nagyhatalmak közül, így immár nem is volt vonzó példa.
1868-ban Kuba kikiáltotta a függetlenségét, ezt a spanyolok aoznban leverték egy 10 éves háború során. Ekkorra már mindenki "kubai" lett. A spanyol örökség pozitívuma, hogy faji kérdés sose volt, kubai lehetett mindenki, nem kellett hozzá fehérnek lenni. Az első függetlenségi nyilatkozat kiadója is egy világos bőrű mulatt katonatiszt volt.
Korábban a Kubában született rabszolgákat criollo (= kreol) néven nevezték, a helyben született fehéreket meg egyszerűen insulano (= szigetlakó) néven. Lassan a criollo elterjedt a fehérekre is, majd ezt felváltotta az egységes cubano név. A criollo szó sorsa egyébként egész Latin-Amerikában ez, eredetileg a nem-fehéreket nevezték így, majd a helyben született, immár nem spanyol identitású fehérek vették át a szót magukra.
Azonban minden csak a helyben születettekre, közülük is az immár helyieknek tekintettekre vonatkozott, az újakat, a frisseket megkülönböztette a nép.
Aki Spanyolországban született, annak neve gallego (= galíciai), ami egy furcsa elnevezés, mert a legtöbb telepes Andalúziából jött, nem Galíciából, de valahogy elterjedt. Ennek oka az lehet, hogy amikor megkezdődött az önálló kubai identitás kialakulása, akkor a legtöbb spanyol telepes Galíciából, az akkor legszegényebb európai spanyol tartományból jött. (Többek között a Castro-család is galíciai származású, ők is XIX. végi bevándoroltak.)
A megdöbbentő az volt, hogy ez a XX. sz. 80-as éveiben is használatban volt, én magam láttam ilyen jelenetet: a színfehér kubai nő egy másik szintén színfehér férfiról megjegyzi "él es un gallego" (= ő egy galíciai), a kérdésre, honnan tudja, valami olyan válasz jön, hogy "látszik rajta, tipikus galíciai". Hát én, bárhogy néztem, nem tudtam megkülönböztetni őket, dehát nem vagyok kubai.
De "galíciaiból" normál kubaivá nem lehet 1 nemzedék alatt válni, ehhez 2 nemzedék kell. A "galíciai" már Kubában született gyereke még nem teljesértékű cubano, ő pichón (= fióka).
A négerek esetében ez nem kellett, ott már a második nemzedék normál cubano. Ennek oka, hogy míg a fehérek önként jöttek, addig a négereket hozták. De ez a kérdés megszűnt hamar, a legális rabszolgakereskedelem megszűnt 1820-ban, onnantól már csak a csempészet maradt, így a XX. sz. elejére gyakorlatilag alig maradt olyan néger, aki ne született volna Kubában.
Ha viszont valaki Spanyolországból jött, de csak dolgozni, azaz nem akar letelepedni, nem célja kubaivá válni, akkor az nem gallego, hanem pancho (= pocak). Ez ma már nem használatos, hiszen a XIX. végén okafogyottá lett, de eredetileg így nevezték a "parancsolni érkezett" spanyol tisztviselőket, a már kialakult kubai nemzeti tudat szerint: az elnyomó hatalom embereit.
Természetesen szín szerint vannak elnevezések a cubano státuszúakra, de ezek teljesen természetesek. A negro (= fekete, néger) szó nem rendelkezik a spanyolban negatív jelentéssel, így simán használatos, ahogy a mulato (= mulatt) szó is, de még a guajiro (= paraszt) szó se számít sértésnek, ezt falusi fehérekre mondják. A legismertebb kubai dal is ilyenről szól, a Guantanamera dal címe lefordítva "guantánamói parasztnő", a szövegben szerepel így kiterjesztve is:
Létezik a prieto (= szűk, szoros) szó is a négerekre és mulattokra, ennek eredetét nem ismerem, de a szó ilyen értelemben sehol se használatos máshol a spanyol nyelvterületen, ez csak kubai tájnyelvi szó.
Természetesen a különböző színekre is vannak szavak, ezek egy része ma már sértőnek számít. Pl. lavado (= kimosott) a fehérhez közeli bőrszínű mulattra.
Sok szó esetében többes, egymásnak ellentmondó jelentés is létezik a spanyolban. Ez természetes következménye a hatalmas nyelvterületnek. Lásd a moreno (= barnás) és trigueño (= búzás) szavakat. Van hely Latin-Amerikában, ahol ezek a világos mulattokat jelenti, de van ahol a mediterrán típusú, színfehér, de nem szőke embereket. Ahogy magyarul is a "barna lány" nem cigányt jelent, hanem sötéthajú lányt - Kubában is ez inkább a sötéthajú fehéreket jelzi.
De voltak azért, ha nem is nagy számban, nem Kubából jött fehér emberek. Ha ezek kubaivá akartak válni, átvették a szokásokat, letepedni jöttek, akkor a nevük aplatanado (= elbanánosodott), azaz idegen, aki be akar illeszkedni.
Mivel amerikai (USA-beli) sok volt egy időben, ezekre lett külön szó: a yuma, a szó egyszerűen az angol united szó vicces átalakítása. A szó nem pejoratív egyáltalán, inkább viccelődősen kedves.
A szovjet-kubai viszony évtizedei alatt, a csúcson (1961-1985) sok szovjet-kubai vegyesházasság született, s elsősorban kubai férfi és orosz nő pár módon, azaz hirtelen lett az addig sose látott oroszból is észrevehető mennyiség Kubában. A kubai népnyelv persze nem pihent, megszületett a bola (= labda) szó az oroszokra, a jelentés eredete persze nyilvánvaló: a középkorú orosz nők zöme pocakot ereszt. Szóval a tipikus bola az kirívóan fehér bőrű, szőke, kövér nő.
A lengyelek viszont nagyon mérgesek. Mert Kubában a népnyelvben a polaco (= lengyel) szó jelentése: zsidó. Egy időben sok zsidó volt Kubában, aztán a Castro-uralom kezdetén 90 %-uk kivándorolt, de a polaco szó maradt rájuk máig.
Ismertem egy zsidó nőt 1984-1985 között Havannában - neki a nagyszülei vándoroltak Kubába, még jóval a hitleri idők előtt, a mai Belaruszból, szóval még a szovjet rendszerből menekültek, nem a nácik elől -, ő mondta, gyerekkorában nagyon meg volt sértődve, hogy a többi gyerek az iskolában lengyelnek hívja, próbált tiltakozni "nem vagyok lengyel!", de aztán lassan megszokta.
Aztán a nő később fontos személy lett, a kubai zsidó közösség egyik vezetője lett belőle. Az amerikai-kubai emigráció médiái szerint ő a kubai állambiztonság egyik főembere a kubai zsidók között, amit persze nem tudok igazolni, nincsenek ilyen infóim. Mindenesetre szuper kapcsolatai voltak, ez tény. Amikor láttam a kubai médiákban 10 éve, hogy elérte, hogy a maga az idős, már nyugdíjas Fidel Castro is elmenjen egy zsidó ünnepségre, ahol még egy héber szöveget is felolvastatott vele, nem lepődtem meg:
Fidel Hanuka-ünnepen vesz részt 2010-ben, 3 testőrrel, a nő a szóban forgó régi ismerősöm a 80-as évek közepéről
Szóval az igazi lengyelek mindig magyarázkodtak, "lengyel vagyok, de nem olyan lengyel".
Van sok neves ballib megmondóember Magyarországon. Az egyik ezért jó, a másik azért.
A legmulatságosabbak persze azok, akik kiválóan alakítanak, teljes személyiségüket, lelküket beleteszik abba, amit csinálnak.
Szeretem pl. az idősebb Ungváryt, akinek a feje is vörösödni kezd, ha bárhol ellenvéleményt hall, s azonnal mindenhol fasisztákat lát, ha valami a legkisebb mértékben is eltér az ő igazikonzervatívjobboldali (magyarul: ballib) nézeteitől.
De szerintem verhetetlen Lengyel elvtárs. Neki még a hangszíne is elváltozik. Ha az övéi vannak hatalmon, akkor kedélyesen mosolygós a hangja, de ha az övéi sokáig a hatalmon kívül vannak, akkor felmegy magasra a hangja, szinte mintha fuldokolva kérne segítséget.
A luxushoz való viszonyom többször is változott életem során.
Gyerekként és kiskamaszként irtóztam a luxustól. Zavarta spontán igazságérzetemet. Még azt is szégyelltem, hogy - luxusélet nélkül ugyan - de úgy 1973-tól kezdve láthatóan jobban éltünk az átlagnál.
Ez akkor nem is annyira anyagiakban jelentkezett, mert a Kádár-rendszerben sose voltak komoly vagyoni eltérések az emberek között, akkor a jobb helyzet elsősorban privilégiumokat jelentett. Normál ember pl. nem juthatott új nyugati kocsihoz, de nekünk volt, tulajdonképpen éppen annyi pénzt spórolt meg apám 1970-1973 közötti tartós külszolgálatán (Peruban), amiből vehetett egy alsókategóriás Citroën kocsit.
Akkor ez hatalmas szám volt, hiszen mindenki másnak kelet-európai kocsija volt, s még arra is várólista volt 2-5 év között, míg mi a legális valutánkból rendelhettünk Franciaországból autót 2 hét várakozással, akkor vám se volt egyébként - tulajdonképpen ezt csak azok tehették meg, akiknek volt legálisan valutájuk, azaz diplomaták, külkeresek, nyugati bevételekkel rendelkező zenészek, írók, sportolók.
Én meg szégyelltem, hogy míg a haverok apjának Zsiguli, Moszkvics, Trabant, stb. kocsija van, az én apámnak viszont Citroën.
Amikor viszont tudatosan liberális lettem nagykamaszként (persze ez nem volt a liberalizmus ideológiájának alapos tanulmányozásának eredménye, inkább amolyan spontán érzés), úgy kezdtem tekinteni a luxusra mint megérdemelt jutalomra, melyet a sikeres emberek kapnak teljesen jogosan, s immár az zavart, az én szüleim miért nem sikeresebbek.
Kissé megbicsaklottam e nézetemben 1983-1984 között, elsősorban George Orwell műveinek olvasásának hatására, de aztán visszatértem ahhoz, hogy a luxus jó dolog. Tulajdonképpen 1993-1994-ig kitartottam ez mellett, azaz amikor szakítottam a ballib nézetekkel, akkor kezdtem el a luxust immár nem jónak tekinteni. Ez persze teljesen logikus, a liberalizmusnak igenis eleme egyfajta eltúlzott hedonizmus.
Azért eltúlzott, mert az ókori hedonizmus sose volt eltúlzott.
Az eredeti hedonizmus - i. e. V. sz., az Arisztipposz féle kürénéi hedonizmus - se volt ilyen. Mindig hangsúlyozta, hogy az élvezethajsza során a hosszú távot kell nézni, sose a rövidet. Még inkább a későbbi verzió - i. e. IV-III. sz., Epikurosz -, mely ennél is mérsékeltebb. A epikureizmusban a szellemi élvezet megelőzi mindig az anyagit, s az anyagiakból teljesen elvet mindent, ami szükségtelen a léleknek. Az erénytelen gyönyörkeresés Epikurosz szerint ugyanis fájdalmat okoz, azaz éppenhogy kerülendő, hiszen felesleges vágyakat eredményez, melyek kielégítetlensége aztán fájdalommal jár. Lásd, a nemi vágy természetes igény, azaz ki kell elégíteni, de csak ha nem jár negatív mellékhatással, s az öncélú keresése hiba. Ugyanis csak az az élvezet helyes, mely a nyugalom állapotát eredményezi.
Szóval messze nem az volt, mint a modern hedonizmus.
Az epikureanizmus volt a kereszténység előtti ókor 3 nagy eszméjének egyike (a másik kettő: a sztoicizmus és a platónizmus).
A modern hedonistákat alapvetően sajnálom, mert csapdában vergődnek. Persze tudom, vannak szakmák, ahol az ember kénytelen hedonista lenni, lásd egy mai celeb zenész, sportoló munkaszerződésében benne van munkaköri kötelességként ez.
Bár egyébként az epikureanizmussal kb. semmiben nem értek egyet se, hiszen metafizikája, ismeretelmélete, s minden mása számomra teljesen idegen, de gyakorlati etikáját példásnak tartom, hogy a kellemes dolgokat felosztja: vannak kötelezőek, ezekre törekedni kell, mert nélkülünk nem tudunk meglenni (lásd, nem jó éhesnek lenni, azaz kell enni), vannak feleslegesek, ezek kielégítése csak bajt okoz (lásd, drága ételekkel táplálkozás iránti folyamatos vágy, ez rossz, mert aztán az egyszerűbb táplálékot nem fogjuk élvezni), s vannak semlegesek (azaz időnként, ha van, lehet enni drága ételt, nem gond, de ha nincs rá sose pénzünk, az se baj, tehát ez amolyan szerencsekérdés, s ha így állunk hozzá, se az élvezet megkapása, se hiánya nem okoz fájdalmat).
Szóval ekkortól igyekeztem magamat ehhez tartani. Egy csomó kérdésben ez nem is okozott gondot. Amiben a legtöbb ideig baj volt ez számomra az a gépkocsi. Sokáig boldogtalannak éreztem magamat, hogy nincs felsőkategóriás kocsim. Gondolom, ez amolyan férfimánia. Mára ezt teljesen leküzdöttem.
A műszaki dolgok területe is nehézkes a férfiaknak. Még nem vagyok elégedett magammal, de arra büszke vagyok, hogy többször is teljesen elégedett tudtam lenni egy-egy "elavult" műszaki tárggyal.
Alapvetően abból indulok ki, hogy így is már a felső világelit része vagyok. Először is, nem a világ kb. 80 %-át kitevő valamelyik lepratelepen születtem, hanem Kelet-Európában, mely a gazdag világ része. Aztán Kelet-Európában átlagos helyre születtem, nem a szegény rétegbe. Továbbá, normál családba születtem, nem árvaházba, nem szenvedélybeteg szülőkhöz, nem cigánynak vagy más problémás kisebbség tagjaként. Aztán anyagi körülményekben szinte mindig az átlag felett voltam. Nekem is lett normális családom. Nem kell nehéz munkát végeznem a megélhetéshez. S így tovább. Szóval bárhogy is számolom, kőkeményen benne van az első decilisban a bolygón. Ezek után meg kifejezetten erkölcstelen lenne panaszkodnom, vagy akár panasz nélkül magamat szegénynek hallucinálnom.
Nyilván - s ezt abszurd lenne tagadnom - jobb lenne, ha több pénzem lenne, ez nagyobb szabadságot adna, dehát ez nem a mostani rossz helyzetem helyett lenne jó, hanem a mostani jó helyzetem további javulását jelentené.
Egyik kedvencem egy Ilja Varlamov nevű építészmérnök, milliomos moszkvai üzletember. Politikailag teljesen a Navalnij-vonalhoz tartozik, bár hivatalosan nem része Navalnij mozgalmának. Azaz a tipikus Putyin-ellenes nyugatos liberális orosz ellenzéki. Moszkvában és Szentpéterváron ilyen a lakosság nagyjából 15-20 %-a, bár országosan alig 5 % az ilyen.
Szóval két okból érdemes őt követni:
tőle azonnal meg lehet tudni, éppen mit gondol a kicsiny orosz liberális értelmiség,
mivel nem profi politikus, szabadon beszél, nem taktikázik.
S persze a fő ok: pénzét utazásra költi, s számtalan helyről készített dokumentumfilmet. Oroszországban szinte minden számbavehető helyről, a volt szovjet térségből is, kivéve Türkmenisztánt, ahonnan kitiltották. De a világ sok országából is, pl. afrikai filmjei nagyon jól bemutatják a valóságot. Politikai kommentárjai jellemzően marhaságok, de azokat nem kell komolyan venni.
Szóval Varlamov amolyan hiperaktív Puzsér, mindenről van véleménye, mindenről készít videót, csak mivel sokszorosan gazdagabb Puzsérnél, nem csak szobában ülve készít anyagokat, hanem bárhová bármikor el tud utazni, így nézésre érdemes dolgokat mutat meg.
Néha teljesen politikai anyagot készít. Most Budapesttről tudósít:
Oroszul van az egész anyag, de az automatikus angol feliratok nem rosszak.
Már az anyag címe is provokatív: "Magyarország: Putyin fő barátja Európában? Ukrajna, propaganda, korrupció és építészet", alcíme: "Magyarország: a szovjet tankoktól Putyin támogatásáig"
Az anyag teljesen abszurd persze, ez éppen ugyanis nem utazási tematika, hanem tiszta politika.
Szinte hihetetlen, de tényleg minden budapesti interjúalanya egyetért vele! Az egyetlen politikus, akit megszólaltat egyébként Cseh Katalin, akit egyszer "az egyik ellenzéki párt elnökének", másszor "az ellenzék vezérének" nevez.
A film teljesen az orosz liberális értelmiségnek készült. A következtetése ez:
nem igaz, hogy Magyarország támogatja Oroszországot,
a magyarok imádják az ukránokat, csak a kárpátaljai magyarok kapcsán vannak kis bajok,
Putyin-pártiság nem létezik az országban, Orbán is csak sötét üzleti okokból áll ki néha Putyin mellett,
Putyin propagandagépezete tehát hazudik Magyarországról.
Tulajdonképpen az egyetlen pozitívuma: nem törli a neki ellentmondó kommenteket. Ha magyar liberális blogger lenne, eleve letiltana minden kommentet. (Puzsér pl. árnyéktiltást alkalmaz hónapok óta velem szemben.)
hosszú percek a Nemzetközi Befektetési Bank - Varlamov szerint "Putyin kémközpontja" - épülete előtt
Hát, pont fordítva. Éppen a nacionalizmus figyelembe nem vétele a probléma. Lásd ragaszkodás abszurd elméletekhez, határokhoz, nem figyelembe véve az emberek akaratát.
Hitlernek is több esze volt ennál. Amikor megszűnt önálló államként Albánia 1939-ben, majd 1941-ben Szerbia, az előbbi olasz, az utóbbi német megszállás alá került, a német-olasz befolyási övezet határa az etnikai viszonyok alapján lett megállapítva, sőt az egyes olasz befolyási övezetek közti határ is. Ez utóbbit azért fontos megjegyezni, mert mind Albánia, mind Montenegró olasz terület volt, de 2 külön terület, önálló, saját irányítás alatt.
Szóval az albán-montenegrói határ kicsit ki lett tolva Albánia javára az ottani albán és muszlim lakosság miatt. Koszovó csatolva lett Albániához, de az északi, szerb többségű rész maradt Szerbiában! (Ez ugyanaz a rész, ahol ma megy a de facto polgárháború.) Macedóniában úgyszintén: a nyugati rész Albániáé lett. Ahogy még a mai Szerbia egyes albánlakta részei is át lettek csatolva Albániához.
Tudták, figyelembe kell venni a nemzetiségi viszonyokat.
mai határokkal: sötétzöld - Albánia ma, világoszöld - a II. vh. alatt Albániához csatolt terület
Pinochet neve példa arra mi történik ha egy valamilyen nevű ember más országba kerül - ezek után harmadik országban mi a teendő, a neve az új országa szokása szerint ejtendő vagy az eredeti országa szerint.
Bár a párhuzam nem teljes, de erre jó példa Soros gazda neve. Az egész világon a neve "szorosz", csak Magyarországon "soros". De számtalan hasonló eset van, pl. Amerikában a délszláv -ics végződás sok esetben -ik lesz ejtésben, mert a helyiek így ejtik az angol/spanyol alapján a leírt alakot. Kivéve a szerbeket, akik mivel hajlamosak voltak nevűket átírni cirillből, azaz azt eleve átírták -ich alakra, így maradt az -ics ejtés. Ugyanez igaz egy sor német eredetű névre is.
A kérdés persze két részre osztandó, de a végeredmény szempontjából ugyanaz:
adott írott alak más nyelvi rendszer szerint ejtése, lásd a német "ch" Latin-Amerikában szinte azonos ejtésű, mint a spanyol "j", azonban írott alak szerint ez spanyol "cs", így a német származású latin amerikaik nevéban a "ch" ejtése egyszerűen "cs" lesz, pl. Cristina Kirchner volt argentín elnök neve így "kircsner" (valójában inkább valahol a "kircsner" és "kirsner" között, de ennek oka a helyi spanyol nyelvjárás, amire kicsit később térnék ki),
az eredeti hanghoz közeli sincs a másik nyelvben, így azt mindenképpen fel kell cserélni, mondjuk a volt paraguayi elnök Alfredo Stroessner neve triplán kimondhatatlan spanyol szemmel, hiszen nincs a spanyolban "s", nincs "ö", s nem lehet szó elején oszbtruens mássalhangzók torlódása, így az elnök neve spanyolul "esztroszner" volt kiejtve.
Mi a helyes megoldás? Alapvetően a helyi normához kell alkalmazkodni. Szerintem nevetséges azt mondani bárkinek, hogy "figyelj, te nem tudod helyesen ejteni a saját nevedet!".
Pinochet apai ágon francia bevándorlók leszármazottja, a családnév az eredetiben természetesen kb. "pinosé". Az általános ejtés viszont "pinocset", ill. még "pinoset" szerű ejtés is, ez ugyanaz a kérdés, mint a Kirchner esete, de az irodalmi ejtés a tiszta "cs". A "t" mentes ejtés amolyan "arisztokratikus" stílus.
Ez a "cs" ejtés egyébként változó a spanyolban. A kasztíliai spanyolban amolyan lágy cs-t ejtenek mindenhol. Közép-Amerikában és Dél-Amerika egy részén mindenhol teljesen normál magyar cs-t - nekem persze ez a természetes, lévén Kubában nevelkedtem. Viszont Dél-Amerika egy részén, sőt Mexikó egyes északi részein is amolyan cs és s közti hangot mondanak. Sok országban a kérdés társadalmi is, pl. Chilében ha valaki "szépen" akar beszélni, akkor igyekszik a normál magyar cs-hez közelíteni, a cs-s szerű ejtés amolyan "alsóosztályos" kiejtés. Pinochet a saját nevét sokszor direkt ejtette cs-s szerűen, ezzel akarva aláhúzni, hogy ő kisember. Ami a t-t illető, néha mondta, néha nem, néha félig. Ami biztos: Chilén kívül, pl. Kubában mindig cs és mindig t az ejtés.
A lényeg: szerintem masszív sznobizmus magyarul "pinosé" alakot használni.
Íme egy pinochetista chilei dal, itt szépen normál cs-t ejtenek, a t meg amolyan félig zárt:
Ez pedig egy híradás Pinochet letartóztatásának évfordulójáról, ez a T13 chilei tv-csatorna tudósítása 2018-ból:
a szép beszédet tanult bemondó tiszta cs-t és t-t mond
Nagyon nehéz a ballib újságíró dolga: egyszerre kell azt hirdetni, hogy Magyarországon extrém alacsony a bérszint, s azt is, hogy a kormány túl magasra emelte a minimálbért, ami miatt a befektetők menekülnek.
A "túl magas a minimálbér" mítoszt szerencsére ma már csak a legfanatikusabb ballibbant megbokrosodottisták hiszik, de sajnos a magyar közgondolkodás ma is erősen hajlik az "afrikai bérszint" lemezre.
A valóság persze az, hogy a magyar bérszint a világ felső 20 %-ában van, tulajdonképpen ott van 150 éve, nagyon rövid válságszakaszokat leszámítva.
A magyar nettó medián bér jelenleg 700 euró körül mozog, ez teljesen jellemző a világ második decilisére. Ide tartozik még:
Kelet-Európa legnagyobb része,
Nyugat-Európából Ciprus, Görögország, Portugália,
Dél-Amerikából a 3 "gazdag" állam: Argentína, Chile, Uruguay,
Közép-Amerikából Panama és pár gazdagabb karibi szigetország,
Ázsiában: Malájzia,
Afrikában: talán Botswana, de inkább senki.
Szóval ez a tipikus félperifériai szint.
Van e szint felett a gazdag szint, ez szinte egész Nyugat-Európa, Észak-Amerika, pár extrém gazdag muszlim olajállam, Izrael, Japán, Szingapúr, Dél-Korea, Tajvan, Ausztrália, Új-Zéland. S kész, más nincs.
A világ maradék kb. 160 országa szegényebb a félperifériai szintnél. Ez is 4 elkülöníthető csoportba sorolható:
átlagos bér 400-500 euró: ez pl. Albánia szintje, ez a tipikus latin-amerikai szint is,
átlagos bér 200-250 euró: ez pl. Namíbia szintje, afrikai összehasonlításban Namíbia jóléti állam,
átlagos bér 100-150 euró: ez pl. Angola szintje, afrikai összehasonlításban ez is átlag feletti,
átlagos bér 50-100 euró: ez a tipikus afrikai szint.
Szóval miért is jön az afrikai migráns? Hát ezért! Afrikai szemmel a Magyarországon szidalomként használt "albán életszínvonal" is csillagászati jólétnek tűnik.
A múlt hónap végén a Mércében érdekes, óvatosan ballib-ellenes cikk: Újra itt a magyar állam összeomlásának réme. Persze ott van a kötelező zorbánozásos vörös farok benne, de ezt nem nézve jó a cikk: az értő ballib olvasókat sikeresen fel is dühítette.
A cikk elismeri: a modern magyar antikapitalizmus sose volt baloldali. Példának az MDF népi szárnyát,a Kisgazdapártot, a MIÉP-et, majd később a Jobbikot említi.
A szerző ezzel magyarázza a ballibeknél a kapitalizmuskritika teljes hiányát: hiszen egyrészt a jobboldali antikapitalizmus szövegét nem vehették át, másrészt az MSZP és az SZDSZ őszintén kapitalizmupárti volt mindig, ebben látták a felzárkózást, az európaizálást, a modernizációt.
A szerző ezt így összegzi: "A jobboldal tehát a privatizáció során fillérekért megkapta az amúgy óriási tömegigényre számot tartó nagy vagyontárgyat: az antikapitalista retorikát és eszmerendszert." - szerintem ez eleve nem új jelenség, Horthy alatt is már erősebb volt a jobboldali kapitalizmuskritika, mint az akkor még létező baloldali változat.
Tabutörő megállapítás: "A munkásmozgalom felszámolását 1957 és 2010 között tehát főként éppen az MSZMP, és utódpártja, az MSZP, valamint gazdasági, média- és értelmiségi, szakszervezeti vezetői holdudvara bonyolította le.".
Puzsér az uborkaszezonban kénytelen többéves videóit újra feltenni a YT-ra, hadd legyen azért pár reklámdollár. A legutóbbi nyelvészkedés volt, érdemes meghallgatni, a dilettantizmus mesebeli példája az egész:
A műsorban elhangzik kb. az összes létező nyelvészeti téveszme. Tulajdonképpen csak azt nem mondják, hogy a nyelvész a nyelv őre, aki eldönti mi helyes és mi nem. Persze ezt nem mondhatják, hiszen a műsorból kiderül, a nyelvhelyesség fő döntőbírái nem a nyelvészek, hanem Puzsér. S nem csak úgy, hogy ami nem tetszik Puzsérnek, az helytelen, hanem az egyenesen nem létezik. Nem vicc, ez az állítás.
A dolognak szerencsére már nincs politikai vetülete. A 90-es években még volt olyan, hogy a nyelvművelők jobboldaliak, a nyelvpozitivisták meg baloldaliak - abból az abszurd elképzelésből, hogy a baloldal szabadság-párti, a jobboldal meg rend-párti.
Sokat segített ennek feloldásában Farkasházy Tivadar azzal, hogy valamikor 1997-1998-ban tisztán pillanatnyi politikai okokból beállt nyelvművelőnek. Az évben egyébként nem vagyok biztos, de az esetben magában igen. Szóval akkor Farkasházy kipécézte Torgyánt, mert az a parlamentben azt mondta, hogy "médiák", mire a reakció az lett, hogy "micsoda műveletlen bunkló ez a Torgyán, az se tudja, hogy a média szó már többesszám". Persze Farkasházy hülyeséget mondott - a "média" szó természetesen nem többesszám -, de ez elterjedt. S ezzel megszakadt a nyelvművelés kapcsolata a jobboldallal. Azóta a nyelvművelő lehet bármilyen oldalú, s már a nyelvművelők radikális verziói szinte nem is léteznek. Ami jó, mert a radikális nyelvművelés egy áltudomány.
Szóval itt Puzsér elordítja kötelező tanait, nem írom le az összeset, csak csemegézek:
van logikus és logikátlan nyelvváltozás: marhaság, mert önmagában ez értelmetlen, sokszor a logikátlan alakok győznek, s a logikusok vesztenek, lásd "tartja" és "tarcsa" mint kijelentő mód,
az idegen szavakat lehet helyesen és helytelenül használni, azaz olyan nincs, hogy "optimálisabb", mert az "optimális" már eleve a "lehető legjobb" jelentésű,: miközben csak a használat dönt erről, az eredeti értelem nem számít (lásd "média"),
a nyelvjárási "hiba" az még nem akkora hiba, de a rétegnyelvi "hiba" már nagy baj: természetesen egyik se hiba, s a kettő elkülönítése abszurdum,
a túlzó fokozás "nem létezik": erre nincs mit mondani, mert az már bizseregtető tudatlanság, még a műsor többi szereplőinek is feltűnik ez,
a játékos szóalkotás "hiba": ez megint egyértelműen butaság, ez még a radikális nyelvművelői tanokon is túltesz,
végül különösen mulatságos az az elmélet - ezt még máshol nem hallottam -, hogy nem lehet egynél több gyökerű egy idegen szó, pl. Puzsér szerint az "unszimpatikus" szó azért "nem létezik", mert a gyökere egyszerre latin és görög: Puzsér ezek szerint nem ismer egy orvosi, tudományos szakszót se, ezekben ugyanis tömegesen fordulnak elő kevert görög-latin szavak.
Vicces volt az egészet meghallgatni, különösen, hogy a résztvevők ezt nem humoros számnak szánták, hanem kb. komoly szakmai vitának gondolták.
