A kommunizmus fő baja nem a gazdasági abszurditása és kegyetlen politikai praktikái. A gazdasági abszurditás is önmagában elég baj, a kegyetlen politikai módszerekről nem is beszélve. Azonban van egy még nagyobb gond: a rendszer erkölcsi tarthatatlansága.

Bár én pont abban az évben - 1967-ben - születtem, amikor a magyarországi kommunizmus elhatározta, hogy gazdasági reformokat fog bevezetni, azaz nem éltem át a magyarországi kommunizmus Rákosi-féle kezdeti romboló szakaszát, sem a kádárizmus kőkemény időszakát, 22 évet éltem át kommunista viszonyok között, de ez pont elegendő ahhoz, hogy a rendszer alapjaiban kihasson rám. A 22 évből az első hat évemet nem számolva (hiszen akkor még nem éreztem semmit a politikából), azt lehet mondani, hogy tudatosan 16 évig szenvedtem a kommunizmus csizmája alatt elnyomva.

Szerencse, hogy a 16 évből kilencet másik kommunista országokban töltöttem, 3 évet Bulgáriában és 6 évet Kubában, így lehetőségem volt megismerni a kommunizmus két másik változatát is: mindkettő keményebb rendszer volt a kádárista változathoz képest.

Az ember gyerekkorában ösztönösen hajlamosabb a jóra, mint felnőttkorában. Egy gyereknek az igazságérzete erősebb, még nem akar az "egyszerűség kedvéért" hazudni, sőt a kényszerű hazugságokat sem szokta még meg. Azt megértettem már akkor, hogy nem mondhatjuk meg véleményünket egyes dolgokról, melyek valakihez kapcsolódnak, mert azt a valakit ezzel esetlegesen feleslegesen megsértjük, hiszen lehet, hogy az a valaki másképp gondolja ugyanazt a személyes kérdést. Nem mondjuk senkinek, hogy pl. nevetségesen van felöltözve, mert neki lehet, hogy pont az tetszik, ami nekünk nevetséges. Az evő ember ételére nem mondjuk, hogy rossz, mert nekünk bármennyire is nem tetszik az az étel, neki attól még lehet akár a kedvence is. Ezt megértettem, de képtelen voltam megérteni, hogy egy jelenségről nem szabad véleményt mondani, hogy egy dolgot nem lehet többféle módon elemezni.

Különösen a kamaszkor elején jött elő ez a probléma igen éles módon. Akkoriban iskola után szinte minden nap jártam könyvesboltba vagy antikváriumba, volt heti 40 Ft zsebpénzem, s akkoriban ez nagyon sok dologra elég volt, az antikváriumokban voltak 3-5 Ft-os könyvek is, de az újak sem kerültek 10-12 Ft-nál többe. Kedvencem a sci-fi és a politika volt. A politika akkoriban természetesen csak a hivatalos, kommunista propagandát jelentette, s én bizony elolvastam ilyen kiadványokat, elsősorban az ismeretterjesztő kategóriát, hiszen a komolyabbakat nem értettem. S látványosan nem értettem egyet velük.

Mind a mai napig emlékszem Ipper Pál (akkoriban neves tévés újságíró) fiataloknak szóló propagandakönyvére, melyben vehemensen védte a "szocialista" rendszert a kapitalizmussal szemben. A stílus könnyed volt, amolyan kitalált (vagy valós, ezt nem tudom) beszélgetések formájában, melyben 14-18 éves fiatalok osztották meg kérdéseiket elsősorban közéleti kérdésekben, majd azokat a "bölcs" újságíró megválaszolta. Pl. az egyik fiatal megemlítette, hogy tavaly Olaszországban volt 1 hónapig, rokonánál, s megfigyelte, hogy ott a tévéműsorok milyen változatosak, érdekesek, sok film, sok zene, vetélkedők, szemben az unalmas magyar tévéműsorral, s nem érti, hogy miért nem csinálnak a magyar tévések is hasonló, érdekes műsort. A válasz az volt, hogy Olaszországban kapitalizmus van, a munkásokat kizsákmányolja a tőke, s a tőke kezében lévő médiák feladata, hogy a munkások figyelmét elvonja az osztályharcról és a szocializmus felé való törekvésről, ezért a műsor nagyon érdekes, hogy a munkás egész este a tévé előtt szórakozzon, viszont nálunk a szocialista Magyarországon a dolgozó nép kezében a hatalom, többek között a televízió is a népé, így a feladat nem a munkások figyelmének elvonása az osztályharcról (hiszen a nép már győzött, nincs szükség osztályharcra), hanem a munkásság és a társadalom többi részének művelése, ezért vannak látszólag unalmas műsorok, melyek azonban művelik a népet. Nagyot nevettem a demagógián, de a legmegdöbbentőbb az volt, hogy a könyvbeli fiatalok - pedig nálam idősebbek voltak - simán lenyelték a hazug érvet. (Ezért is gondoltam, hogy valószínűleg nem is volt beszélgetés, melynek alapján a könyv született, hanem a beszélgetőpartnerek csupán az szerző agyszüleményei, hiszen ilyen könnyen meggyőzni valakit képtelenség.)

Számomra az alap a Szabad Európa Rádió volt akkoriban, egész délután őket hallgattam, sokszor még leckeírás helyett is. Minden szavukban hittem, éreztem, hogy én "oda" tartozom, nem "ide". Megérintett a szabadság szelleme, ami a rádióból sugárzott. Persze, később már tudtam, hogy a SZER-nél is voltak kissé zavaros dolgok, hiszen mint amerikai kormányintézmény, bizonyos témákban nem volt teljesen szabad - de összehasonlítva a kommunista magyar médiákkal a különbség így is ég és föld volt.

Nem akartam hazudni, én el akartam mondani a véleményemet mindenről. De a családban azt tanultam, hogy az embernek csukva kell tartania a száját, mert "baja lesz". "Azt akarod, hogy apádnak baja essék?" - hallottam, én meg ezt nem akartam.

Amikor 1980-ban a "felszabadulás" 35. évfordulóját "ünnepeltük" az iskolában, rajzórán készíteni kellett egy rajzot az alkalomra, s aztán a legjobbakat kiállították az iskolánk egyik falán. Én nagyon találóan fejeztem ki érzelmeimet, nem rajzoltam semmit Magyarországról, nem másoltam semmilyen meglévő képről, hanem egy nagy A3-as rajzlapra rárajzoltam két teljesen egyforma tankot, egyiket a lap baljára, másikat a lap jobboldalára. A két tank között  egyetlen különbség volt: a baloldali tankra egy hatalmas horogkeresztet rajzoltam, a jobboldalire egy hatalmas vörös csillagot. A két tank egymásra irányított csővel volt, de mindkettő sértetlen. Alul pedig látható volt Magyarország határvonala a két tank alatt. A rajztanárnő nem értette meg rejtett üzenetemet, s be is került a kiállításra az én képem is. Aztán magán az április 4-i ünnepségen tapasztaltam, hogy az egyébként zárt vitrinben lévő közel 40 kép közül az enyém hiányzik, s az utolsó pillanatban vehették ki, mert látszott a hűlt helye, azaz nem volt már idő a képek átrendezésére. Úgy tűnik, hogy valaki, egy, a rajztanárnál "ideológialag képzett" valaki észlelte, hogy a rajz "furcsa" és kivette, mielőtt még megérkeztek volna a hivatalos vendégek (kerületi pártbizottság, munkásőrök, minisztérium) az iskolai ünnepségre.

De ez egy kellemes emlék a sok kellemetlen között. Én megtanultam, hogy nem szabad az igazat mondani.

Aztán 16-17 éves koromban már benőtt a fejem lágya, s tudtam, hogy a hivatalos butaságok ismételgetése nem hazugság, mert nem a véleményem a fontos, hanem a propaganda visszaadása. De előtte megéltem 5-6 pokoli évet, amikor kényszerből hazudtam, s mélyen szenvedtem a hazugság miatt.

Akkor tanultam meg hazudni, s mindent értelmetlennek gondolni. A kommunizmus tanított meg a gátlástalanságra, az erkölcstelenségre. Sajnos a negatív példa mind a mai napig kihat rám, alapvetően becstelen embernek tartom magamat most is. Bár sikerült sok dolgon felülemelkedni, s a szellemi tér felé orientálódni, valahol legbelül megrontotta értékrendemet a kényszerű hazugság. Mindezért Marxot, Lenint, s elsősorban Kádárt vádolom, ezt az emberromboló szörnyeteget, aki politikai nézetek terjesztése érdekébben nem átallott gyermekek lelkébe gázolni. Ennél nagyobb gazemberség nehezen található...