A liberálisok egyik kedvenc módszere a szómágia. Ennek jellemző példája az az álláspont, hogy csak 2 lehetőség van a világban: diktatúra és liberális demokrácia. Azaz ami nem diktatúra, az csakis liberális demokrácia lehet, tehát fordítva: ami nem liberális demokrácia, az mindenképpen diktatúra. A liberálisok a nem liberális demokráciákat egyformán diktatúrának nevezik, az egyetlen különbség, amit megengednek ebben az, hogy esetleg beszélnek a diktatúra erősebb és gyengébb fokáról.

Valójában mindez abszurd álláspont, a saját vágyálmak kivetítése és azoknak valamiféle független máz adása, miközben valójában egy erősen részrehajló állásponttal szembesülünk.

A valóságban ami nem diktatúra, az demokrácia.

Most kizárva a hagyományos monarchiákat és a marxista rendszereket a kategorizálásból, melyek beletehetők a kettő bármelyikébe, attól függően, mit értelmezünk demokrácián és diktatúrán. Ezek speciális esetek.

Mi a diktatúra?

A diktatúra jellemzői:

• a hatalom nem váltható le,
• a hatalom nem a népszuverenitásból eredeztetik,
• nincs jogállamiság,
• nem biztosítottak az emberi és polgári jogok.

Ezen belül lehet enyhébb (autoritárius) és keményebb (totalitárius) egy diktatúra. A különbségek a 2 között:

• pluralizmus: lehet korlátozott vagy teljesen hiányzó,
• civil szféra: lehet korlátozott vagy teljesen hiányzó,
• hivatalos ideológia: lehet, hogy ilyen nincs is, s lehet az is, hogy van,
• médiák: korlátozott vagy minden a hatalom kezében.

Ahol a diktatúra egyik jellemzője sem teljesül, az demokrácia. Ha valamelyik teljesül, akkor az diktatúra vagy valamely speciális eset (monarchia, marxista állam).

A liberális demokrácia két axiómára épít:

• a társadalom minden tagja nagyjából azonos anyagi helyzetben van, nincs senkinek se behozhatatlan erőfölénye,
• a társadalom minden tagja képes független, értelmes döntést hozni.

Az előbbi elv a klasszikus liberalizmus alapja: a társadalom magántulajdonosok közössége. Ez azonban utópia, sőt éppen a liberalizmus az, mely az ellenkező irányba hatott: meggyorsította az egyes egyének közti különbségek növekedését. Ez máig így van: a különbségek egyre növekednek. Ezt a problémát a XIX. századi liberalizmus is látta, s úgy igyekezett kivédeni, hogy a szavazati jogot vagyoni cenzushoz kötötte: azaz meghatározott egy minimális jövedelmet vagy vagyont, mely alatt az egyén nem bírt szavazati joggal.

Ami pedig az utóbbit illeti, a tömegdemokrácia léte bizonyította képtelenségét: az átlagember nem hoz sem független, sem értelmes döntést, manapság a választások eredménye a kampánytól függ, s a kampányt pedig az nyeri meg, akit jobban kedvelnek a médiák.

Azaz a modern liberális demokrácia nem más, mint egy féldiktatúra, ahol a háttérhatalom – a hatalmasok, a gazdagok – megválasztatják a nekik tetsző kormányzatot. Ha pedig a nép másképp dönt, ott van a háttérhatalom két fegyvere:

• a külső nyomás, azaz hiába választ egy ország népe bármilyen kormányt, ha az nem teljesíti a háttérhatalom igényeit, külföldről ez a kormány el lesz lehetetlenítve, lásd a mai Görögország esetét,
• a tabuk rendszere, azaz a liberalizmus lefektet egyes, senki által meg nem szavazott “alapelveket”, melyekről aztán nem szabad vitázni, demokratikusan szavazni, lásd pl. az amerikai Legfelsőbb Bíróság kimondja, hogy az egyneműek házassága alapjog, ezzel kivonva a kérdést a demokratikus akarat köréből.

A liberális demokrácia tehát nem képes a továbbiakban teljesíteni szerepét, elért lehetőségei határára, így az egyetlen megoldás leváltása. Ez zajlik napjainkban az egész világon.