Régi tervem, hogy megírom 1 oldalon a nyugati filozófia történetét. Persze rájöttem, képtelen feladat, de íme megközelítőleg az eredmény, 5 oldalon belül.

Előre szólok, erősen szubjektív lesz.

S még valami: "nyugati" alatt itt nem nyugat-európai értendő, hanem európai, azaz nem kelet-ázsiai, nem indiai, sőt nem muszlim és nem zsidó. (Más nincs: annak ellenére, hogy nagyon erőlködnek, nem sikerült amerikai indián, afrikai, ausztrál-óceániai filozófiát kitalálni utólagosan.)

A nyugati filozófia egyedisége - s ebben különbözik minden más filozófiától -, hogy nem része a vallásnak, még akkor se, ha vallásos.

A kezdet a preszókratikus iskolák (ez nyilván csak későbbi elnevezés). Az alapkérdés: mi a valóság alapja? A mögöttes gondolat: a sokféleség nem lehet öröktől való, kell lennie valamilyen kiinduló momentumnak. Íme a különböző válaszok hogy mi a kiinduló pont:

• természetfilozófusok (milétosziak): valamilyen ősanyag, a szellem ennek csak tulajdonsága,
• püthagoriánusok: a matematika, azaz szellemi tényező, az anyag másodlagos,
• epheszosziak: nincs kiinduló pont, véletlenek kavargása van, a szellem másodlagos,
• eleaiak: a valóság csak látszat, az igazi lét a szellem, mely egy és örök,
• pluralisták: 4 alapelem van és 2 alaperő, azaz egyszerre anyagi és szellemi vezérelv,
• atomisták: a világ örök és anyagi, alapja az atomok, melyek végtelen módon kapcsolódnak egymáshoz, ennek eredménye minden.

A filozófia máig legnagyobb neve Platón - aki tanárától, Szókratésztől elválaszthatatlan - tulajdonképpen az elaiak, a püthagorianusok és az epheszosziak elveit vonta egybe. A platonizmus lényege: két világ van, egy eszmei és egy anyagi, az utóbbi az előbbi tökéletlen másolata, az ember mindkettőben jelen van, az emberi értelem képes megismerni az eszmei világot, valójában az ember potenciálisan rendelkezik mindezzel a tudással, azt csak elő kell hívni.

Platón legnagyobb ellenségei a szofisták voltak, akik egyszerűen elhárították az alapkérdést, azt állítva, az ember szempontja a lényeg, s minden nézőpont kérdése, nincsenek örök igazságok. Szóval ők voltak az ókori posztmodern.

Arisztotelész leírható mint egyfajta reform, realista, miszticizmusmentes platonizmus. Nincs megkettőzött világ, csak egy, a dolgok fajtákba rendőzödnek, ezek azonban csupán közös jellemzők. A dolgok oka a céljuk, a legfelsőbb ok pedig Isten, bár ez keresztény teremtő Isten, sokkal inkább egyfajta világszellem.

A logika a fő eszköz a dolgok megismerésére, ezt már Platón megállapította, de a logikai alapelveket Arisztotelész írta le először.

Arisztotelész 2 fontos eredménye még:

• a dolgok jellemzőinek felosztása lényegiekre és járulékosokra, az előbbiek miatt azok a dolgok amik, az utóbbiak pedig változhatnak,
• a mozgás felosztása lehetőségsszerűségre és valóságszerűségre (potencialitásra és aktualitásra), az előbbi az, amire elvileg képes az adott dolog, az utóbbi az ami ténylegesen is bekövetkezik.

A hellenizmus korában az erkölcs lett a filozófia központi témája. Ennek oka az is, hogy a kor filozófiai irányzatai erősen materialista világnézetet képviselnek, még inkább mint a korábbi iskolák zöme. Az egyes iskolák lényege:

• hedonizmus: minden anyagi, ráadásul a világ nem ismerhető meg, csak az biztos, amit érzünk, az erkölcsöt illetően ezért a helyes magatartás úgy élni, hogy a lehető legkevesebb fájdalom érjen minket,
• epikurenaizmus: tulajdonképpen az atomizmus újrafogalmazása, az anyag örök és kizárólagos, az erkölcsöt illetően a lélek békéje a fő cél, ez a semleges, szélsőségektől mentes, embertársainkat és az államot tiszteletben tartó magatartással érhető el,
• cinizmus: nem foglalkozik a világ mibenlétével és eredetével, az erkölcs alapja a természet, az emberi társadalom szabályai feleslegesek, egyedül a természet szava szerint kell élni, az egyén célja az aszkézisen keresztül elérhető tökéletes nyugalom,
• szkepticizmus: semmi se biztos, a valóság létezése se, így felesleges foglalkozni vele, erkölcsileg pedig: el kell fogadni a végcél, teljes nyugalmunk érdekében az általános nézeteket, semmi értelme küzdeni a társadalom ellen se, az általános társadalmai szokásokat is be kell tartani, tehát ez amolyan "cinizmus light",
• sztoicizmus: a világ anyagi és racionális, ez a racionalitás nevezhető akár Istennek (de ez nem keresztény Isten, nem mindenható és teremtő), de a kettő ugyanaz (tehát panteizmus), az ember képes megismerni a világot, hiszen annak része, erkölcsileg: az ember ha lemond érzelmeiről, képes racionálisan gondolkodni, ezzel megismerni a világ természetes rendjét, majd ennek alapján cselekedni, ha pedig ezt megteszi, akkor erkölcsös lény.

Amikor az ókor elfáradt mindettől, mert a materialista korszellem egyre kevésbé elégítette ki a kisembert, eljött a kereszténység nagy pillanata. Tulajdonképpen azért is tudott a kereszténység olyan gyorsan akkora sikerrel terjedni, mert éppen jó helyen volt jó időben. A kereszténység az erkölcs mellett ismét foglalkozni kezdett behatóan a metafizikával is.

A kereszténység erkölcsében épített a sztoicizmusra, de metafizikájában a platonizmusra. A kereszténység egyes ellenségei, lásd Nietsche a kereszténységet egyenesen "platonizmus light" (nem ezekkel a szavakkal persze) névvel illették.

A kereszténység metafizikája: az egyetlen valódi, változatlan létező Isten, minden más az ő akaratából lett teremtés útján, a dolgok pedig azért olyanok amilyenek, mert Isten így határozta meg a dolgok törvényszerűségeit. A teremtett világból kiemelkedik az ember, mert őt Isten olyan képességgel teremtette meg, hogy az képes "elérni" Istenhez.

Ehhez fontos tényező volt a platonizmus fejlődése is, ezt ma újplatonizmusnak nevezzük utólagosan. Az újplatonizmus részletesen kidolgozta Platón szellemi világának koncepcióját. Sok esetben nem keresztény alapon a keresztény tanítással megdöbbentően hasonló következtetésekre jutva, talán a leglátványosabb ezek közül az újplatonikus háromtagú istenség és a keresztény Szentháromság hasonlósága.

A kezdetekben még jelent volt a kereszténységben egyfajta filozófiaellenesség, különösen Nyugat-Európában gndolták azt, hogy a filozófia szükségtelen, pogány tanítás, "nekünk elegendő Krisztus". De hamarosan győzött az ellentétes álláspont, először a keleti egyházban, de aztán nyugaton is, s megjelent a keresztény filozófia, mely gyakorlatilag a platonizmus "kijavítása" volt. Ezt hívjuk patrisztikának.

A patrisztika megfogalmazza és megmagyarázza a keresztény dogmákat, azokat összekapcsolja filozófiai alapelvekkel, további kidolgoz olyan keresztény elméleteket is, melyekről nem szól a dogmatika.

A skolasztika a patrisztika folytatása. Szerepe: a már kidolgozott keresztény filozófia összekapcsolása a korai nem-keresztény filozófiákkal. Nyugaton ez kezdetben a platonizmus, majd a arisztotelianizmus beemelését jelenti, míg keleten mindvégig a platonizmus a fő erő. Tulajdonképpen ennek következménye, hogy a keresztény latin nyugat inkább racionálisabb, míg a keresztény görög és szír kelet inkább misztikusabb lett.

A skolasztika nagy kérdése tulajdonképpen az, Platónnak vagy Arisztotelésznek van-e igaza: van-e kettős világ vagy nincs. Természetesen Platónnak, de Ockham borotvája Arisztolésznek adott igazat.

A XVII. századtól indul a racionalizmus. Lényege: az emberi gondolkodás mindennek az alapja. Isten ezentúl opcionális elem. Mi csak azt tudjuk a világról, amit gondolatilag felfogunk, de nem tudhatjuk mi a kapcsolat a világ és a gondolataink között, csak remélhetjük, hogy az helyes.

További probléma: hogyan viszonyul a gondolkodás a testhez? A lehetséges válaszok:

• valójában a kettő ugyanaz, csak másképp megfogalmazva,
• Isten előre meghatározta vagy minden adott pillanatban meghatározza a kettő kapcsolatát.

A racionalizmus ellentételeként jött az empírizmus, mely szerint a tapasztalás mindennek az alapja, hiszen a gondolkodás csak azzal tud foglalkozni, amit tapasztaltunk. Itt is az az állítás, hogy nem tudhatjuk mi a világ valójában, az érzekeinken kívül.

Ha mondjuk fel kellene sorolni a legjelentősebb 5 filozófust, Kant biztosan bekerülne közéjük. Kant igyekezett egyesíteni a racionalizmust és az empírizmust, mindkettőt neghaladva. Az emberi gondolkodás része a világnak, képzeteink ugyanúgy eredményei a világnak, mint gondolkodásunk eleve létező működési módjának. Valóban két világ van, de nem úgy ahogy Platón mondta, hanem van a világ önmgában és az a világ, amit érzekelünk - de mivel az előbbivel nincs semmilyeb valós kapcsolatunk, nem is kell különösebben foglalkozni vele. Az erkölcsöt illetően azt vallja, racionális alapon is lehetséges erkölcsösnek lenni: egyszerűen csak olyan elv mentén szabad csalekedni, melyet elfogadnánk általános elvnek is.

Hegel hozzáadja Kanthoz: maga a megismerés egy folytonosan változó folyamat, mely egyre jobban képes megismerni, s idővel eljut az abszolút ismerethez.

Kant egyik követője, Schoppenhauer tagadja Hegelt. Nem lehetséges az abszolút megismerés, a megismerhető világ pedig, mivel függ az egyénektől, szükségszerűen viszályt okoz az egyének között. A megoldás az ezt felismerő egyén számára a világtól való visszavonulás.

Hegel követője Marx, aki azonban materialista módon értelmezi át a fejlődést. Nem a megismerés tökéletesedése a mozgatő erő a történelemben, hanem az anyagi erő, az osztályharc, a gazdasági rendszerek változása. A vezető ideológia mndig az uralkodó osztályt kiszolgáló eszme, melyet azonban átvesznek az elnyomottak is, egészen addig míg az elnyomottak rá nem ébrednek erre a helyzetükre.

A kor - XIX. sz. - fő problémája az elidegenedés, erre a megoldás a forradalom, a magántulajdon megszüntetése, s a proletárdiktatúra bevezetése. Aztán kezdődhet az igazán szabad társadalom, a kommunizmus kiépítése.

Másik irány a nihilizmus,mely nem hisz semmilyen állandó értékekben. Az ezt felismerő egyén képes felülemelni magát társadalma szokásai fölé.

Az egzisztencializmus teljesen elutasítja a racionalitást, azt vallja hit szükséges a hiteles és erkölcsös élethez, ez lehet akár nem vallásos hit is. A cél a hiteles létezés.

Marx ellenében az ellentétes elmélet az utilitarizmus, mely sok tekintetben az ókori hedonizmus újrafogalmazása. Lényege: a kapitalizmus természetes, szükségszerű, ezért jó. Sőt a kapitalizmus a lehető legjobb rendszer, mert a lehető legnagyobb számú embernek képes boldogságot adni.

A pragmatizmus azt vallja, a filozófiának azzal szabad csak foglalkoznia, ami a valós életben jelentőséggel bír.

A Kant által felvetett két világ problémájára az egyik válasz a fenomenológia. Célja: az érzékelhető világ milyenségének feltárása, az emberi tudat tartalmának egzakt leírása.

A fenomenológia és az egzisztencializmus összeadásából származik Heidegger - valószínűleg a legnagyobb filozófus Platón óta - filozófiája. Visszamegy egészen az ókori filozófusokhoz, s felveti: éppen az alapkérdés megválaszolása maradt el az utóbbi 2000+ év során: mi a lét mint olyan? Az erre való válasz nélkül azt se tudjuk megválaszolni mi mint egyének hol vagyunk. Az egyén célja: a hiteles létezés, mely az által lehetséges, hogy magunk határozzuk meg kik vagyunk.

Egészen más út az analitizmus, mely nyelvi problémáknak tekinti a filozófiai kérdéseket.

Az utóbbi évtizedek fő témája a filozófiában a tudatfilozófia: mi az emberi tudat. Azt hiszem, ez az irány visszavezethet a felvilágosodás előtti korba, azaz a tudat rejtemein keresztül ismét téma lesz a metafizika.