Nagyjából 28 éves korban eldöntöttem: sznúkerbajnok leszek.

Először is sokat néztem tv-ben a játékot. Aztán elolvastam több szakkönyvet. Fejből tudtam már hogyan kell a célgolyór megcélozni, mik a helyes szögek, s miként lehet elérni, hogy a célzógolyó előremenjen, hátramenjen, vagy megálljon.

Ezek minden billiárdjáték alapjai. Innen jön a profi szint: ahol már ki kell tudni számítani az ütéserejét, s már úgy kell megütni a célzógolyót, hogy az ne csak az adott pillanatnyi célt elérje, hanem immár a következő célhoz megfelelő helyre kerüljön az asztalon. A nagy profik erre az esetek döntő többségében képesek, míg aki erre nem képes legalább az esetek felében, az örökre amatőr marad.

1997-ben olyan házba költöztünk, ahol lett egy szoba, mely alkalmasnak bizonyult billiárdhoz. A billiárdasztalok mindig 1:2 méretarányúak, a profi asztalok közül a sznúkerhez jellemzően 12:6 láb a méret, erre persze gondolni se tudtam, ehhez legalább 55-60 négyzetméteres szoba kellene. De a "normál" - értsd: nem sznúker - billiárd 2 legnépszerűbb verzióját, a 8-as billiárdot s a 9-es billiárdot kisebb asztalon játsszák 9, 8, sőt 7 láb hosszú asztalon is.

A 7 lábas asztalhoz pedig elegendő egy 20 négyzetméteres szoba is, ha a szoba hosszúkás, pl. 5x4 méteres. A házban pedig a pince egy része majdnem ilyen volt, ez egy volt kazánhelyiség volt, kb. 4,8 m hosszú és 3,8 m széles.

A billiárdasztalok ára az egymillió dollár és az ezer dollár között mozog, ami meg ezernél is olcsóbb, az alkalmatlan komoly játékra. Kell ugyanis egy minimális stabilitás és súlyelbírás.

Szóval lett egy olcsó, de jó asztalunk.

Gyorsan kiderült: hiába minden elméleti tudás, teljesen hiányzik a kézügyességem, 10-ből 9-szer még kb. se tudtam megcélozni a célzógolyót. Még a normál billiárdgolyókkal is bajom akadt, pedig azok kb. 10 %-kal nagyobbak a sznúkergolyóknál.

Próbálkoztam még egy ideig, s abbahagytam. Majd eladtuk az asztalt.

Ennek ellenére máig szeretem nézni a játékot.