Ma furcsa, ha a meglévő hatalmas információs hullám viszonyaiban bárki is buborékban él. Mégis gyakori.

Mit is jelent buborékban élni? Röviden: abban őszinte hitben lenni, hogy amit én gondolok, hiszek, az mindenki más gondolkodása, hite is, miközben a valóságban az én gondolatom, hitem messze nem mindenkié, sőt sokszor még csak nem is többségi.

Teljesen normális jelenség ez információhiány esetében. A Kádár-rendszer alatt gyakori jelenség volt, lásd "a magyar konyha a legjobb a világon", "a magyar a legnehezebb nyelv", "a magyar nők a legszebbek a világon" típusú álláspontokat.

Aztán az emberek külföldi utazásaival lassan csökkent ez. A legnagyobb sokk, amikor ugyanazt az abszurd álláspontot meghallja lokalizálva az ember más országban is mint abszolút igazságot.

Nagyon mentes voltam ez alól már gyerekként, mert lehetőségem volt több ország viszonyait, kultúráját megismerni. Mulatságos volt hallani pl. a kubaiaktól az "a kubai nők a legszebbek a világon", oroszoktól meg az "a legnehezebb nyelv a világon az orosz" állítást. Szóval minden ilyen állításhoz nagyon szkeptikusan viszonyultam, sokszor még azokhoz is, melyekben hinnem kellett volna, mert objektív igazságok.

Volt viszont egy buborék, melynek hosszú évekig a rabja volt: ez egy politikai buborék volt. Nagyon-nagyon sokáig komolyan hittem: a világon nincsenek kommunisták!

Abban a szent hitben voltam, hogy aki kommunistának mondja magát, az vagy érdekből vagy kényszerből teszi, valahogy úgy, mint amikor vendégsében az "ízlik az ebéd?" kérdésre igennel válaszolunk, mert vagy szeretnénk megnyerni a vendéglátó jóindulatát vagy egyszerűen nem akarjuk elszomorítani őt más válasszal.

Szóval komolyan hittem: nem léteznek emberek, akik ténylegesen hisznek a kommunista eszmében. Nyilván gyerekként ezt tapasztaltam környezetemben: a bátrabbak nyíltan, az óvatosabbak csendesen, de mindenki szidta a rendszert. Mind a pártonkívüliek, mind a párttagok. Eleve én úgy tudtam, a Párt az valami munkahelyi izé, ahová egyes felnőttek belépnek, mert így kell csinálni, de kizártnak tartottam, hogy bárki is komolyan hinne abban, amit a rendszer terjeszt ideológiaként.

Persze láttam néha embereket, akik határozottan helyeselték a kommunista eszmét, de én ott is azt a következtetést vontam le: ezek nagyon félénk emberek, akik még csendben se merik kimondani valódi véleményüket.

Az első sokk az volt, amikor találkoztam nem-kommunista országbeli kommunistákkal. Itt nem működött a magyarázat, hogy ezek félnek vagy kényszeresen igazodnak. De gyorsan kimagyaráztam: ők bizonyára egyszerűen nem tudják mit beszélnek, azaz nem ismerik rendesen a kommunizmust.

Tulajdonképpen csak 1989-1990 környékén jöttem rá, már huszonévesen, visszamenő hatállyal, hogy tényleg voltak kommunisták, azaz emberek akik hittek a kommunista eszmében. Ez bizony nagy meglepetés volt számomra.