A modern magyar átírás az ógörög nevekre eléggé jó.

Nekem nagyon tetszik, hogy elmaradt a XIX. század végéig erős hagyomány, mely a germán-szláv-újlatin átírást alkalmazta, azaz levette a végződéseket a nevekről. Lásd Arisztotelész helyett Arisztotel - sok nyelvben máig a végződésmentes verzió van divatban - pl. oroszul Аристотель -, mások pedig követték a magyar példát, azaz a klasszikus végződéses verziót alkalmazzák, pl. német Aristoteles, megint más nyelvek meg ingadoznak, pl. angolul az Aristotle és az Aristoteles verzió is használatos.

A másik magyar hagyomány a latin átírás használata volt, ez is be lett szüntetve, ma a korábbi Aristoteles alak helyett egyértelműen az Arisztotelész alak van szinte kizárólagos használatban. Ennek megítélése már nem egyértelmű: a magyaros alakok sokszor gondot okoznak pl. keresés esetében.

Az egyes betűk magyar megfeleltetése tulajdonképpen hagyomány kérdése. Teljesen pontos megfeleltetés képtelenség, hiszen a 2 nyelv hangrendszere nem azonos.

Külön gond, hogy míg a latin "kihalt", addig a görög nem, így - mint minden élő nyelv - sokat változott a kiejtés:

• az ősgörög kor a "sötét századok" előtti nyelv, melyről alig van nyom.
• a klasszikus kor az a sötét századok után kezdődik és a macedón dominanciával ér véget - ez az "igazi" ógörög, ekkor született az ógörög irodalom máig ható része, s rengeteg adat van,
• az "újszövetségi" kor - mert ezen a nyelven lett írva az Újszövetség - a macedón dominancia kezdetétől nagyjából az i. sz. VII. századig, amikor a görög lett a Római Birodalom hivatalos nyelve,
• a "bizánci" - a XV. századig, amikor Konstantinápoly török lett,
• az "újgörög" - onnantól mostanáig;

a gond nyilván az első 3 időszakkal van.

A magyar átírás alapvetően a klasszikus kori nyelvet veszi alapul. A nagy kivétel az ΕΙ betűkapcsolat, a kiejtés éppen a klasszikus korban változott, eredetileg ez kettőshangzó, kb. "éj", de a klasszikus kor során sima "é" lett belőle, bár csak mássalhangzó előtt. A magyar átírás viszont: "ei" minden esetben. Ennek oka teljesen praktikus, íme a magyarázat.

A gond a különböző e hangokkal van ugyanis, a magyar köznyelvben 2 féle "e" van:

• majdnem nyitott rövid e,
• középzárt hosszú é;

miközben a görögben:

• majdnem nyitott hosszú Η,
• középnyitott rövid Ε,
• középzárt hosszú ΕΙ (miután a kettőshangzós ejtés részben megszűnt).

Látható, szinte nincs egyezés. A magyar átírás a rövid/hosszú jellemzőt választotta, így a görög Ε a magyarban "e" lett, a Η pedig é. S bár az ΕΙ éppen egyezik az é-vel, az már foglalt volt, így maradt az "ei" átírás.

Egyébként az o/ó esetében ugyanaz a helyzet, a magyar o nyíltabb, mint a magyar ó, míg a görögben a helyzet fordított, de itt nincs plusz elem, s a nyitottság/zártság fokában az eltérés is kisebb, így a következetlenség nem annyira szembeötlő.

Még egy változó görög kettőshangó: az υι - a klassszikus korban ment ár "üi" alakból "ű" alakba, mássalhangzó előtt, a magyar átírás következetesen az előbbit jelöli.

Ahol nincs megfelelő magyar hang, ott természetesen a legközelebbire van cserélve, de ez nyilvánvaló.

A mássalhangzók esetében az egyetlen problémás eset a Ζ - a hagyományos magyar átírás "z", miközben ez az ejtés csak a középkori görögben jelent meg, korábban vagy "dz" vagy "zd" volt, vitás, hogy pontosan melyik.

Még két mássalhangzó átírása helyes, de sokakban félreértést okozhat: Θ = th és Φ = ph. Itt a helyes ejtés az ami le van írva, de sokak a th-t t-nek értelmezik, a ph-t pedig f-nek, miközben nem ez a helyzet.

Tulajdonképpen a helyzet ugyanaz, mint a latin ejtésében: minden ejtés "helyes". A mai görögök pl. az ógörög neveket a mai ejtés szerint ejtik, s ebben semmi gondot nem látnak. A lényeg csak az, ha egy adott ejtést választunk, akkor azt alkalmazzuk következetesen és ne keverjük.