Alapvetően 2 modell van a férfiakban a saját feleséghez, barátnőhöz.

Az egyik számára a nő ékes dísz, mellyel büszkélkedni kell. A másik számára a nő elzárandó kincs.

Az előbbiek megkövetelik a nőtől, hogy mindig legyen szép, kellemes, s ezt mások is lássák. Íme én ez vagyok, s lám, a nőm milyen szép.

Az utóbbiak azt hiszik, a nő csak akkor legyen szép, ha velük kettesben van, máskor ez felesleges, sőt ez rossz, mert ha a nő nagyon piperkőcködik, azzal csak valaki mást keres, új partnert.

Az előbbiek maguk is késztetik a nőt, ügyeljen magára. Az utóbbiak haragszanak, ha a nőjük színes, érdekes.

A Balkánon az ősi hagyomány, hogy a még nem házas lány legyen nagyon szexis, de amint házas lesz, legyen hirtelen nagyon szerény és szürke. Hiszen már nincs miért szexisnek lennie, mert már szerzett magának férjet. Szerencsére az utóbbi 30-40 évben ez a hagyomány kezd erősen elhalni.

A muszlimok hozzállása érdekes. Náluk a nő alapvető feladata, hogy csillogjon, legyen sminkelve, legyen rendesen öltözve, külseje legyen tökéletes, mindig és mindenhol. De nyilvános helyen legyen rajta fejkendő, ne látszódjanak testének vonalai. Én azt mondom, ez végülis egy koherens hozzáállás.

A nőjüktől szürkeséget megkövetelő férfiakat sose értettem. Ez számomra olyan, mint venni egy profi fényképezőgépet, majd beállítani automatára és csak úgy használni, vagy venni egy drága autót, majd azt 40 km/h sebességgel vezetni állandóan.

Az orosz világháborús kollaboracionizmushoz való hozzáállás ma is rendkívül egységes, s teljesen független a politikai állásponttól.

A mai Oroszországban nagyjából 4 fő politikai irányzat létezik, kb. a következő arányokban:

• 60 % putyinizmus,
• 20 % kommunizmus,
• 10 % nacionalizmus,
• 10 % liberalizmus.

Gyakorlatilag csak a nacionalista táborban van valamilyen részleges támogatottsága a háború alatti kollaboracionistáknak. De ez még itt is kisebbségi álláspont. Kb. az a magyarázat ebben a narratívában, hogy ezek az emberek nem Oroszország, hanem Sztálin ellen harcoltak, s csak akaratukon kívül, ill. külső körülmények miatt kerültek Hitlerrel egy oldalra.

Jól mutatja ezt a fehér - antikommunista - oldal reakciója. Az orosz polgárháborút követően a vesztes oldal - "fehérek" - legtöbb vezető személyisége emigrált. Mi volt a reakciója ennek a mozgalomnak 1941-től, amikor a Szovjetúniót német támadás érte?

Alapvetően a következő 3 magatartás volt jellemző:

• a fehér vezetés abszolút többsége egyszerűen nem reagált, nem támogatta semmilyen formában a német támadást, sőt egy rész komolyan fontolóra vette, nem kellene-e Sztálint támogatni!,
• egy kis rész támogatta a németeket, de vigyázva arra, ne vegyen részt az Oroszország elleni harcban,
• egy még kisebb rész elfogadta, hogy a németek valójában felszabadítók, így kiállt mellettük.

A semleges álláspontot jól jelzi Anton Gyenyikin altábornagy, a fehér mozgalom egyik fővezerének magatartása. Ő már a 1917-es kommunista hatalomátvétel előtt szembefordult a kormányzattal, határozottan monarchista elveket vallva. Aztán a polgárháború során az egyik lesikeresebb fehér katonai vezető lett, az európai Oroszország teljes déli részében átvette a hatalmat a kommunistáktól 1918 során.

A kommunista győzelem után 1920 áprlisában Angliába távozott családjával és legközelebbi munkatársaival együtt. Pár évvel később Franciaországban telepedett le. Amikor Franciaország német megszállás alá került, a német vezetés megkereste őt, ő azonban elhatárolódott bármilyen együttműködéstől. Miután a Szovjetúnió elleni német támadást követően képes volt azt is kijelenteni, hogy jelen esetben a fehér emigrációnak becsületbeli kötelessége a volt ellenség, azaz a vörösök támogatása, hiszen most a vörösök idegen megszállók ellen küzdenek, a németek végleg lemondtak róla. Gyenyikin azt hangoztatta, ő orosz hazafi és sosem fogja az ellenséget segíteni, még akkor se, ha mélyen utálja a hazában éppen hatalmon lévő rendet. Mikor pedig 1943-ban Gyenyikin képes volt Sztálinnak egészségügyi segélyakciót szervezni a Vöröskereszten keresztül, a németek immár házi őrizet alá helyezték.

Oroszországban Gyenyikin ma orosz nemzeti hősnek számít, a szovjetkori ítéletek alól poszthumusz rehabililálták, minden rangját hivatalosan visszakapta, ahogy gyakorlatilag minden volt fehér vezérrel is ez történt, aki később se harcolt hazája ellen.

2005-ben az 1947-ben elhunyt Gyenyikin vágya teljesítve lett, maradványait áthozták Oroszországba, ahol újratemették, hivatalos állami temetési szertartást kapva. A temetási szertartást személyesen II. Alekszij orosz pátriérka vezette.

A második típusú magatartás példája az Orosz Védelmi Hadtest nevű szervezet, mely másod- és harmadrendbeli fehér emigránsokból állt. Az orosz polgárháború után sok fehér tiszt Jugoszláviába menekült, belőlük szerveződött meg Jugoszlávia 1941-es német megszállása után ez a szervezet. A Hadtest fő feladata a német megszállók segítése volt Tito partizánjai ellen. A szervezet nem vett részt soha semmilyen harci cselekményben a szovjet hadsereg ellen, kivéve pár kisebb csatát már jugoszláv területen 1944 őszén, amikor az országba már behatolt a szovjet hadsereg.

Sztálin követelte a háború után, hogy az Orosz Védelmi Hadtest minősüljön náci háborús bűnös szervezetnek, s tagjai legyen átadva a szovjet hatóságoknak. A britek és az amerikaiak ezt megtagadták, a Hadtest volt tagjai igazoló eljárás után letelepedhettek nyugaton, elsősorban az USA-ban és az NSZK-ban. Az érv az volt: ugyan a Hadtest német alárendeltségben működött, de nem követett el háborús bűnöket, ráadásul sose használt náci jelképeket.

Az igazi kollaboracionizmus példája pedig sokféle, kimagaslik közülük az Orosz Felszabadító Hadsereg nevű, 1942 végén megalakult szervezet, népszerű nevén "vlaszovisták", a hadsereg vezetője, Andrej Vlaszov altábornagy neve alapján.

A németek a háború eleje óta tervezték, hogy valamilyen formában létre kellene hozni egy orosz fegyveres alakulatot, mely helyismerete folytán segíteni tudná a németeket. A német fogságba esett szovjet tábornokok között a németek favoritja Dmitrij Karbisev altábornagy volt, volt cári főtiszt, közismert személyiség, ráadásul nyíltan keresztény hívő, őt azonban a németek képtelenek voltak meggyőzni. Karbisev kategórikusan megtagadta a kollaborációt, amiért a végén a németek különös kegyetlenséggel ölték meg. Karbisev elutasító magatartása után jött elő Vlaszov személye. Karbisev egyébként poszthumusz megkapta 1946-ban a Szovjetúnió Hőse címet, melyet jellemzően nem kaphattak meg volt cári tisztek.

A vlaszovisták tevékenysége hírhedté vált már a háború alatt, a "vlaszovista" szó az "áruló" szinonímája lett. Ennek ellenére a németek sose bíztak meg Vlaszov embereiben, az alap feltételezés az volt, hogy a szovjet erőkkel szemben nyílt csatában nem szabad a vlaszovistákat felhasználni, mert a német hadvezetés iránti lojalitásuk ingadozó. Így segédszerepet töltöttek be, ami miatt csak növekedett az ellenérzés irántuk. Vlaszov és emberei így légüres térbe kerültek: mind a német megszállók, mind a szovjet lakosság negatívan viszonyult hozzájuk.

Hitler csak a legvégső időszakban, 1944 őszén engedélyezte Vlaszovnak az önálló cselekvést cseh területen.

Érdekes momentum, hogy a legvégén, 1945 májusának első hetében Vlaszov megpróbált átállni: a németek ellen fordult, harci cselekmények is voltak a csehországi német egységek ellen. Ez azonban nem segített már rajta, hiába adta meg magát a brit és amerikai csapatoknak, azok visszaadták őt és hadserege vezetőit a szovjeteknek.

A tábornoki rangúakat mind felakasztották Moszkvában 1946-ban, a tisztek egy kisebb része - 37 fő - szintén halálos ítéletet kapott, a nagyobb rész megúszta 20 év kényszermunkával. Az egykor 120 ezer főt számláló hadsereg legénységének egy kisebb része időben dezertált, majd nyugatra szökött - az USA az alacsonyabb rangúak esetében nem erőltette a felelősségre vonást.

Amikor a 80-as évek elején először hallottam Hofi Géza egyik máig híres számát, a Hettyem-pittyet, még nem gondoltam, hogy a valóságban is találkozni fogok hasonlóval.

Hofit rendkívül szerettem, persze csak a rendszerváltozás előtti Hofit. Képtelen volt ugyanis alkalmazkodni a szólásszabadsághoz, így a rendszerváltozással Hofi zuhanórepülésbe kezdett: szimpla trágár pártpropagandista lett belőle. De ez a száma még a 80-as évek elején született.

A számot nem írom le, a fenti videóban meg lehet hallgatni, de aki ma legalább 40 éves, az valószínűleg jól ismeri.

Szerencsére sikerült kibújnom a KISZ-tagság alól, bár 1983-ban akadt egy pillanat, hogy majdnem kényszerítettek a belépésre, de végül ezt is sikerült elsumákolnom. A bolgár Komszomol viszont nehezebb dió volt, s bár oda se léptem be soha (arra hivatkozva kommunista bolgár egyetemi tanulmányaim során 1987-1989 között, hogy magyar vagyok), de a múzsám miatt nem tudtam teljesen mentesülni se.

Szóval hogyan is lehet elmésen ideológiailag rendszerhű foglalkozásként eladni egy erotikus diákeseményt? Aki kitalálta, annak nagyon foroghatott az agya.

Tehát komszomolista vetélkedő. Párok játszanak, kérdésekre kell válaszolni. Teljesen vonalas kérdések, marxista eszmeiség, szocialista történelem, stb.

Normál szabályok: minden helyes válasz 100 pont, helytelen válasz pedig 50 pont levonás. Lehet választ lopni, van kiesés. S a végén nyer valaki, valami marhaságot, esetleg kis értékű nyeremény.

Dehát hogyan lehet elérni, hogy emberek elmenjenek önként egy ilyesmire? A megoldás: az enyhe erotika. Miben is állt ez: minden játszó pár, ha pontszáma lement nullára - ami nem is volt ritkaság -, plusz pontot kapott, ha a pár lánytagja levetkőzött! Nem, teljes meztelenség nem volt, ez fehérneműre vetkőzést jelentett, magyarul: félsztriptíz. Dehát azokban az időkben, amikor minden hasonlóra rossz szemmel néztek hivatalosan, ez bizony szupererotikának számított.

Erősen abszurd élmény. A "hány napig tartott Leningrád fasiszta blokádja?" kérdés után egy lány leveszi a ruháját.

Szóval tényleg volt hettyem-pitty!

Van alapvetően két szélsőség a követendő gyakorlati etikában, mindkettő meglehetősen népszerű.

Az egyik a hedonizmus, azaz tegyük azt, ami kellemes. Hiszen csak egyszer élünk. Tulajdonképpen ez a modern liberalizmus egyik alaptanítása.

S az ellentét: az aszkétizmus. Azaz ne tegyük azt, amire vágyunk, mert a kellemes megvonásával felemelkedünk lelkileg. Nem vagyok buddhista, még csak nem is különösen szimpatikus a buddhizmus, de nagyon tetszik a buddhista történelemben az a rész, amikor a Buddha önmegtagadó életet kezd élni, majd rádöbben, hogy pl. az önkéntes éhezés nem emelte fel őt sehová, csak szimplán éhes lett tőle - ezután megvilágosodik, s többek között abbahagyja az aszkézist, még szép pocakot is ereszt lassan, ezért van az, hogy a Buddha-szobrok kissé kövér férfit ábrázolnak.

De a két véglet mellett van egy harmadik eszme is, mely talán még károsabb a két végletnél: ez az arany középút tanítása. Azt mondja, keressünk egészséges kompromisszumot az önörömszerzés és az önmegtagadás között. Sok dologban jó elv az arany középút tanítása - erről sokat írt Arisztotelész, pl. itt -, de pont ebben ez a tanítás haszontalan.

Kezdő keresztények rendszerint az aszkézis felé mennek, majd a középhaladó keresztények meg az arany középút hibájába esnek.

A megoldás valójában az, hogy először nem az opciók között kell választani, hanem a választó alany választási mechanizmusát kell rendbe tenni. Nem a kellemesről kell lemondani, hanem át kell értékelni, mi számunkra kellemes.

Tulajdonképpen kényszerből ma is ezt teszi a hétköznapi életben minden ember, aki szervezett államban él. Egy vulgáris példa: a villamoson előttem van egy csinos nő, de jó is lenne a seggét megsimogatni, gondolom, de aztán belegondolok, ha megtenném ezt, botrány törne ki, esetleg még rendőri ügy is lehetne belőle. Így aztán osztok-szorzok, s arra jutok a seggsimogatásból származó pozitívum sokszorosan kisebb, mint az a sok negatívum, ami az egész helyzetből származna, azaz szimpla önérdekem nem simogatni idegen nőket a villamoson. De mondhatnék egy kevésbé szex tematikájú dolgot is: nem eszem meg egy adott ételt, mert az abban lévő valamely részt nem bírja a szervezetem, így inkább lemondok egy pillanatnyi étkezési örömről egy későbbi fájdalmas érzés elkerülése nevében.

Ugyanez az elv nagyban is, csak immár nem a büntetéstől való félelem a mozgató erő. Felismerem, hogy ami szűken nézve kellemesnek tűnik az nem feltétlenül az szélesebb keretben nézve. Ezek után el is tűnik az önsanyargatás eleme, hiszen nem nehéz a nem-kellemesről lemondani, sőt ez nem is lemondás immár, hiszen ki akarna saját magának rosszat?

Saját szélesebb rokonságomban akadt 2 kommunista és 1 nyilas.

Kommunista alatt itt nem párttagot értek, mert párttag rokonom egy rakás volt, de szinte mindegyik a valóságban antikommunista volt, aki csak valamilyen munkahelyi elvárás miatt lépett be az állampártba.

Én nem a kényszerből vagy érdekből lett kamukommunistákról akarok azonban írni, hanem azokról, akik meggyőződésesek voltak. A nyilas rokon esetében pedig eleve fel se merülhetett az érdek szempont természetesen. S bár mind a három nevezett rokonom már halott, nem fogom megnevezni őket. A cél nem XY bemutatása ugyanis, hanem maga a jelenség.

Egyes számú kommunista rokon. Ő volt az, aki szerint Marx és Lenin minden szava afféle földöntúli igazság, de a csúnya emberek rosszak és képtelenek elfogadni a jót, ezért lett szar a rendszer. Ugyanis rossznak tekintette a Kádár-rendszert, csak éppen nem polgári liberális nézőpontból - ahogy mondjuk a szüleim -, hanem marxista nézőpontból. Mint az Eszmélet c. folyóirat hű olvasója néha megdöbbenek mennyire is hasonlít ez a rokonom egyes ottani állandó szerzőkre. Pedig rokonom nem volt értelmiségi, nem írt cikkeket, szerintem nem is tudott volna, hanem tipikus bérből és fizetésből élő kisember volt, aki soha nem csinált semmilyen karriert semmilyen tekintetben.

Fő elmélete az volt, hogy a Párt elvesztette "forradalmi" jellegét, szimpla hatalmi-adminiszratív szervvé lett, mely ráadásul még azt a hibát is elkövette, hogy magába engedte a volt polgári osztályok tagjait és azok leszármazottait. Továbbá, megszűnt a visszacsatolás a munkásosztály és a Párt között, a pártvezetés immár önálló kaszttá vált, melynek érdekei saját önálló túlélése és prosperálása lett, nem a nép képviselete. Egy tanultabb ember ezt úgy fejezné ki: visszajött a polgári demokrácia működési mechanizmusa, csak tőkések és demokrácia nélkül.

Rokonom mániája az volt, hogy a probléma megoldható, de kellene hozzá egy forradalmár az élen. Kádárt nem kritizálta élesen, de habozó, túl engedékeny vezetőnek tartotta. Ezen elképzelt forradalmár viszont megtisztítaná a pártapparátust, továbbá megszüntetné a nomenklatúra privilégiumait. Azt mondta, amikor majd egy kerületi párttitkár csak annyit fog keresni, mint egy szakmunkás, akkor meg fog szűnni az idegen elemek beáramlása a párttitkári pozíciókba.

Továbbá, totális spórolást akart volna. Egyik javaslata az volt, minden magyar állami vállalat egyesüljön, csak egy állami cég legyen, így csak egy vezetőség lesz, azaz nem kellenek aztán drága sofőrök, titkárnők, szolgálati gépkocsik. S külföldre se utazzon egyetlen kiküldött se, mindent intézzenek az ottani magyar nagykövetségek, pl. ha az Ikarusz buszokat akar eladni x országban, hát ezt tárgyalja le az ottani országbeli magyar követség, s kész!

Kettes számú kommunista rokonom valóságérzéke jelentősen nagyobb volt. Ő tudta, az első számú rokon elképzelései működésképtelenek. Ő Marx híve volt, de Lenint kritikusan kezelte. Azt vallotta, a gazdaság kommunista átalakítása hiba volt, erre még nem érettek meg ugyanis a feltételek, elegendő a politikai hatalmat birtokolnia a Pártnak és őrködnie, hogy a gazdaság ne lehessen önálló hatalmi tényezővé.

Amikor megindult a 80-as évek végén az erjedés, elítélte Gorbacsovot és támogatta Deng Xiaopinget, azt mondta, gazdasági nyitás kell, politikai nyitás nélkül: fenn kell tartani a proletárdiktatúrát, de engedni kell a nagytőkét. Fejlett kapitalizmus kell ugyanis először a kommunizmusra való átálláshoz.

Nyilas rokonom még fiatalon, ellenzékiként lett nyilas, a 30-as években. Egy időben járta a vidéket szervezni a pártot. A nyilas hatalomátvétel után se kapott hatalmi pozíciót azonban, maradt polgári szakmájánál, szimpla aktív párttag volt. 1945-ben internálták, de pár hónap után igazolták mint nem háborús bűnöst. Elveit viszont sose változtatta be, a 70-es években öregen is még a "zsidó Amerika és zsidó Szovjetunió" volt az egyik kedvenc témája. Egyetlen kommunista volt, akit imádott: Nagy Imrét, mert "ő magyar volt, nem zsidó", szerinte Nagyot ezért is végezték ki a "zsidók". Arra a kérdésemre, Kádár zsidó-e, azt válaszolta, félig zsidó.

Horthyt úgy ítélte meg, mint a kommunista rokon Kádárt: azaz nyíltan nem beszélt ellene, de gyengekezűnek és zsidóbérencnek tartotta. Azt mondta, a német vereség egyik felelőse Horthy, aki nem támogatta elég erővel Hitler háborúját.

A legbizarrabb emlékem róla, hogy mutatott egy könyvet, melyről azt állította emberbőrbe van kötve, Auschwitzban készült zsidók bőréből. Visszagondolva, szerintem csak a fantáziája volt élénk, mert valószínűleg szimpla marhabőrkötés lehetett.

A napraforgómag - leánykori nevén: szotyola - értelmiségi változata a tökmag.

Egyrészt, kevesebb a szemét, mert a mag nagy része simán ehető. Emellett kisebb az étkezéskor igénybeveendő szájmunka.

Másrészt, az elitista pisztáciához képest rendkívül olcsó és igénytelen. Nem hívalkodó.

Azt mondanám, a tökmag az arany középút. Kulturálisan a felsőbb rétegekhez tör, de minden egyébben az alsóbb osztályokhoz.

Amitől mindenképpen óvakodni érdemes, az a tökmag fogyasztóbarát, hámozott verziója. Ezt egyedül habzsolni lehet, ami ellentétes a normál tökmagevés hagyományával. A hámozott tökmag olyan, mint a csoportszex: pillanatélmény, mely azonban nagyon űrt hagy maga után, mit amit betöltött.

A hámozott tökmag tulajdonképpen nem más mint zacskóba töltött liberalizmus.

Én nagyon sokáig nagyon nagy híve voltam mindennek ami nyugati.

Amióta az eszemet tudom, úgy 6-7 éves korom óta meg voltam győződve, hogy a nyugati rend sokkal jobb, magasabb rendű, szebb, humánusabb.

E hitem oka részben nevelésbeli. Mint sokszor elmondtam, szüleim a kádári nomenklatúra alsó, majd középső részébe tartoztak, de mindig a nyugatos, technokrata részhez. Mondhatnám azt is: szüleim már a 70-es években liberálisok voltak.

Én magam sokáig egyenesen abban a hiszemben nőttem fel, hogy Magyarországon nincsenek is kommunisták, mert a kommunista szöveg csak egy szólam, ami kötelező, de amiben senki se hisz komolyan. Amikor 14 éves koromban aztán először láttam hívő kommunistát, nagyon meglepődtem, hogy ilyen is létezik.

Szóval így nőttem fel. Nekem az volt a normális, hogy külföldi médiákat kell hallgatni, olvasni, mert a magyar hírforrások értéktelenek. Vagy, én kamaszkoromban már olvastam Szolzsenyicin főművét, apám már a megjelenése után nem sokkal becsempészte, s ott volt a nappaliban a könyvespolcon.

Tulajdonképpen csak egyszer 1983-1984 között ingott meg kicsit a nyugatba vetett vakhitem - George Orwell cikkeinek hatására, melyekben egyszerre kritizálta a szovjet és a nyugati rendet, de ez elmúlt bennem. Szóval a rendszerváltozást a nyugatba vetett teljes bizalommal értem meg.

A nyugatba vetett hitemet végleg 1993-1995 között vesztettem el, ez egy folyamat volt. De mi volt a legelső pillanat, amikor meginogtam? Ezt fogom most leírni.

1989. november 18-án zajlott le Szófiában az első ellenzéki tömeggyűlés. Jelen voltam rajta, sőt valahol a második sorban álltam. Rajta felszólalt egy sor ismert és akkor még ismeretlen személyiség.

Hosszú esemény volt, a végén el lett fogadva egy nyilatkozat. A nyilatkozatszöveg tervezetét a későbbi bolgár köztársasági elnök, Dr. Zselju Zselev olvasta fel. A tömeg tapssal jelezte egyetértését minden pontnál, de egyetlen pontnál - mely a török és muszlim kisebbség jogairól szólt - a tömeg legnagyobb része fújjolt, sípolt, nemtetszése jeléül. Ekkor Dr. Zselev abszolút tisztességesen megjegyezte "akkor tehát, ez a pont kimarad".

Aztán hazamentem, meghallgattam persze a SZER bolgár adásának tudosítását az eseményről, amin éppen részt vettem. Be lett olvasva a nyilatkozat is, persze az el nem fogadott ponntal együtt. Majd amikor immár lettek ellenzéki lapok, azok mind úgy közölték a nyilatkozatot, mintha azt a kérdéses ponttal együtt fogadta volna el a gyűlés.

A múzsám nálam gyorsabban eszmélt, azt mondta azonnal "ezek ugyanazok". Arra utalva, hogy a demokraták ugyanúgy leszarják az embereket, mint ahogy a kommunisták tették. Úgy szavaztatnak, ahogy a kommunisták: az szavazás eredménye korábban megvan, mint maga a szavazás. Tény: nem rúgnak ki a munkahelyről, egyetemről senkit, nem zárnak börtönbe, de ha ellentmondasz nekik, akkor "ellenség" vagy.

Bevallom, én naívabb voltam, azt mondtam, adjunk nekik még esélyt, hátha nem ilyenek. Adtunk nekik, eljártunk gyűlésekre, 1993-ban hagytuk ezt abba végleg. A végső lökés egy bolgár antikommunista pap miséje volt 1993-ban, aki mise címszó alatt gyakorlatilag káromkodva szidta a "komcsikat". Nem vagyok vallási fanatikus, aki ragaszkodik a legapróbb rítusbetartáshoz, de ostyaáldás közben kurvaanyázni - hát ez túlmegy a tűrésküszöbömön. Én azóta soha nem szavaztam a bolgár demokratákra, sem valamelyik utódjukra, pedig minden választáson részt vettem.

Ami pedig a magyar politikát illeti, a bolgár nyilatkozat esetének szerepét számomra a liberális 1990-es taxisblokád játszotta el. Ekkor derült ki: az SZDSZ csak akkor szereti a demokratikus választás intézményét, ha azon ő nyer. Aztán hányingerem lett az Árpi bácsi személyi kultusztól is.

Oda jutottam, hogy én aki 1990-ben még mélyen sajnáltam, hogy az SZDSZ nem nyerte meg a választásokat, 1994-ben már választási sikerük miatt voltam kedvetlen.

A magyar politikát illetően is a múzsám reagált gyorsabban. Azt hiszem, ez valamiféle női ösztön. Már 1991-ben mondta "az MDF-ben normális emberek vannak, akkor is, ha nevetségesen régimódiak sokszor és nacionalisták, míg az SZDSZ gazemberek bandája".

Egy pillanatra elképzeltem, mi lenne, ha az orosz vagy a kínai oltással kapcsolatban merültek volna fel gyanús halálesetek.

Már minden média erről harsogna, szakértők tömege hangoztatná, hogy az oltás a hibás. S a témáról már határozatot hozott volna - 24 órán belül - az Európai Bizottság vagy valamelyik másik sóhivatal.

Vicces, de megint pechjük lett Soroséknak. Az egyik megbízható nyugati oltóanyaggal kapcsolatban merültek fel problémák. Így most a legfanatikusabb liberálisok egyenesen oda jutottak, hogy Putyin áll az Astra Zenecával kapcsolatos rossz hírek mögött!

Én egyébként nem hiszem, hogy az Astra Zenece oltása rossz lenne. Egyszerűen a nagy számok törvénye az egész: ilyen mennyiségű oltásnál mindig akad áldozat.

Azt olvastam nemrég, az emberek hülyék, hogy képesek nosztalgikusak lenne egy nyilvánvalóan rosszabb múlt iránt.

S most hagyjuk annak értékelését, egy adott múlt valóban rosszabb-e, mint a tényleges jelen. Maga a jelenség az érdekes.

Szimpla emberi lelki jelenség az alapja mindennek. Az ember a rossz tapasztalatait igyekszik feldolgozni. Ennek módszere lehet a mitologizálás, majd gyásszá alakítás - talán legjobb példa erre az amerikaiak hozzáállása a 2001. szeptember 11-i terrorista támadáshoz, mára ebből amolyan új amerikai nemzeti ünnep lett, nagyjából a magyar október 6. mintájára. De ez a módszer csak jelentős és közösségi eseményeknél tud működni.

A hétköznapokból nem lehet mítoszokat gyártani, itt a jellemző megoldás a felejtés. Ami rossz volt, azt egyszerűen elfelejtjük. De közben ugyanabból az élményből megmarad a jó. Az eredmény: a múlt folyamatosan szépül.

Ez Magyarországon is ismert jelenség, lásd Kádár-nosztalgia, de Bulgáriában - ahol személyesen átéltem a kommunista rendszer végét, 1986-1989 között - még drasztikusabb, hiszen a bolgár élet még magyar szemmel is igencsak szörnyű volt akkoriban. Nem is annyira az átlagéletszínvonal tekintetében, az Bulgáriában nem volt sokkal a magyar alatt (valójában a bolgár életszínvonal már a 90-es években zuhant be a magyarhoz képest, azaz már a kommunizmus után), hanem sok egyéb tekintetében, pl.:

• a bolgár kommunista rendszer sokkal elnyomóbb volt a magyarnál, miközben Magyarországon folyamatosan tágult a szólásszabadság, addig Bulgáriában a legkisebb ellenvéleményért megtorlás járt,
• a Kádár-korszak utolsó szakaszában Magyarországon a marxizmus már csak dísz volt, amit azonban nem kellett komolyan venni, míg Bulgáriában éppen ellenkezőleg: növekedett az ideológiai tisztaság követelménye,
• Magyarországon természetesen fegveres erőszak egyáltalán nem volt, míg Bulgáriában a törökökkel és a muszlim vallású bolgárokkal szemben ez az erőszak éppen a kommunizmus utolsó éveiben volt a legkeményebb - erről személyes élményeim nincsenek persze, mert Szófiában laktam, ami keresztény bolgár város, de másodkézből sok mindenről hallottam akkoriban,
• míg Magyarországról legalább évente lehetett utazni külföldre (sőt, 1988-tól korlátlanul), Bulgáriában az utazás engedélyeztetése a legutolsó időkig komoly procedúra volt,
• egy átlag szófiai központi üzlet áruválasztéka kb. azonos a szinten volt, mint egy akkori átlag magyar falusi bolté, kb. ez volt a választék: 2 féle kenyér, tej, joghurt, vaj, lekvár, 2-3 féle felvágott, csirkehús, alapvető fűszerek, pár fajta gyümölcs, alap zöldségek, 4-5 fajta konzerv, olcsó alkohol, kompótok, szörnyű minőségű gyümölcslevek,
• az alaptermékeken túl gyakorlatilag minden hiánycikk volt Bulgáriában, értsd kicsit jobb szappan, sampon, kakaó,
• a szolgáltatások szintje Bulgáriában olyan volt a 80-as években, mint Magyarországon a 60-as években, gyakorlatilag ha nem volt az embernek személyes ismerőse az adott területen, akkor nem tudott semmit se elintézni, mondjuk egy egyszerű vízvezetékszerelést se, a bolgár taxis pedig valamiféle nagyúr volt, akinek kegyeiért az utasjelölt kénytelen volt hajlongani,
• Magyarország tele volt magán és félmagán kisboltokkal a 80-as években (butikok), ezekben szinte mindent meg lehetett kapni, pl. a női divat terén, ezzel szemben Bulgáriában a valutásüzleten és a nyugati ismerősön kívül nem volt más erre.

Azt gondolná az ember, nincs élő bolgár ember, aki visszakívánná a kommunizmust, pedig bőven van. S nem a teljesen racionális okokra gondolok, hiszen nyilván van amiben az a rendszer ténylegesen jobb volt: alig volt bűnözés akkor, olcsó volt a rezsi, csak annak nem volt munkahelye, aki nem akart dolgozni, stb.

De olyan véleményekkel találkoztam, s már pár évvel a kommunizmus bukása után, melyek nevetésre késztettek a valóságérzet teljes hiánya miatt. Íme három kedvenc példám:

• Az áruhiány úgy jelentkezik az emlékekben mint minőség. Azaz igaz, hogy kevés áru volt, de ami volt, az jó volt, mert akkor az állam nem engedte be a "nyugati vackokat", csak jó minőségű termékek voltak engedve. Ezzel az érvvel a gond az, hogy félig még igaz is. Pl. a tejtermékek szintjén ténylegesen zuhanás zajlott Bulgáriában a rendszerváltozás után. A valóban jó minőségű, igazi recept szerint készült joghurtok helyét nagy mértékben átvette a nyugati, száraz tejporból készített áljoghurt, persze az utóbbi sokkal olcsóbb. De egy csomó termék esetében ez az érv egyszerűen nem igaz, pl. a hasfájást okozó olcsó tartósítószerekkel készített bolgár kommunista gyümölcslevek helyett az új rendszerben jelentős minőségjavulás következett be, immár lettek drágább, iható minőségű gyümölcslevek is. Plusz konkrétan voltak termékek, melyek még csak nem is léteztek a kommunista Bulgáriában.
• A sajtó- és szólásszabadság hiánya úgy van beállítva, hogy "bezzeg akkor csak a minőség jelenhetett meg" és "valóságsó, pornó és giccs helyett csak az értékes kultúra volt a képernyőn". Ez egyébként a magyar közbeszédben is gyakori érv, ráadásul mindkét tábor szívesen használja. A valóságban ez a narratíva persze csak egy érvelési hiba.
• Végül a hírek hiányának keverése a hírek alapját képező tények hiányával. Lásd, nem voltak koldusok. Persze hogy nem, hiszen a rendőr azonnal elvitte a koldulni próbálót. Vagy nem volt prostítúció. Pedig volt, csak nem volt annyira szem előtt.

Szóval a múlt tényleg megszépül és egyre szebb lesz.

Kivételesen jó hír Amerikából: nem lehet alapvető jogokat elvenni a magánérdekre hivatkozva.

Eddig ugyanis az volt a liberális érvelés: jogok csak az állammal szemben lehetnek, minden mást a "szabad piac" rendez. Azaz pl. közterületen jogom van a szólásszabadságra, ez nem korlátozható (ill. csak kivételes esetekben), míg ha egy magánterületen vagyok, ott annak tulajdonosa szabályoz, ahogy ő akar - egyetlen választásom, hogy ha nem értek egyet ezekkel a szabályokkal, hogy akkor oda nem megyek be.

Persze a magánérdek alól eddig is számtalan kivétel volt, lásd pl. a kereskedelem. Ha kereskedem vagy bármilyen, a nagyközönség számára nyílt tevékenységet folytatok, nem alkalmazhatok önkényes szabályokat, ez csak kifejezetten zárt tevékenység esetében lehetséges, lásd a szórakozóhelyemről nem tilthatom ki a cigányokat, de a klubomból igen.

Itt, a konkrét amerikai esetben az alap: egy egyetem tilthat-e alapvető jogokat arra hivatkozva, hogy ezek a tiltó szabályokat az egyetem legitím vezető testülete megszavazta többségileg. A bíróság kimondta: nem, ill. legalábbis a hallgató perelheti az egyetemet, s az egyetem nem hivatkozhat automatikusan magánjogára.

A protestantizmus, s különösen a keresztény fundamentalizmus egyik mániája a törvénytisztelet. A hivatkozás a Biblia (Márk 12:17): "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené".

Valójában ők csak a császárnak adják a császárét, mintha a mondat második felét észre se vennék.

A hívő ember számára az állami jog mindig csak másodlagos valójában. Ez nem azt jelenti, hogy anarchistának kellene lenni, nem kellene elismerni az államot. De az isteni paranccsal, az emberi lelkiismerettel ütköző emberi jog egyszerűen semmis a hívő számára.

S ezt a legtöbb hívő is mélyen átérzi. Bármit is mond a törvény, az átlagember átérzi, mely szabály megszegése problémás erkölcsileg és mely megszegése nem az. A sebességhatárt mérsékelten átlépő embert, a 2 sör után vezető embert senki se tekinti bűnösnek, s ha az ilyet elkapják, a kisember azt mondja "pechje volt". A veszélyesen vezető embert viszont mindenki elítéli, akkor is, ha történetesen nem történik baleset.

A kései bolgár és magyar kommunizmus ellentétes utat járt be.

Nagy hasonlóság a két ország között, hogy a vezér gyakorlatilag egyszemélyi hatalmat birtokolt, 30 éven keresztül, s hatalmuk egyetlen korlátja Moszkva volt. Ezen túl csak arra kellett mindig vigyázniuk, hogy sose sértsék meg egyszerre több pártlobbi érdekét, nehogy azok szövetkezzenek ellenük.

Todor Zsivkov ugyan Kádár előtt 2 évvel jutott hatalomba, 1954-ben lett pártvezér, de ez akkor még nem jelentette a teljes hatalmat. Megerősödése a hatalomban 1956-ban indult, amikor ő lett az új hivatalos moszkvai desztálinizációs vonal bolgár "szóvívője", s egészen 1962-ig tartott, míg minden riválist eltakarított a vezetésből.

A lényeg: a kommunista rend 85-90 %-a mindkét országban egyetlen ember hatalmához köthető: Magyarországon Kádárhoz, Bulgáriában Zsivkovhoz.

Тovábbi hasonlóság: a kezdeti erőszak után a rendszer egyre engedékenyebb és reformistább lett. Azonban a csehszlovák 1968, majd pedig különösen a lengyel Szolidaritás fellépését a két ország teljesen másképp értékelte, reagálta le. Innentől teljesen elvált a két ország módszere.

A magyar megoldásról nem írnék sokat, hiszen közismert az olvasóknak: egyre nagyobb nyitás a nyugat felé, a legtöbb kapitalista rendszerelem lassú bevezetése, a hivatalos ideológia jelképessé válása, az állami erőszak egyre nagyobb visszaszorulása, példátlan egyéni szabadság engedélyezése minden politikamentes szférában.

A bolgár megoldás ennek pont az ellenkezője volt: Zsivkov Kádárral ellentétes következtetést vont le a posztsztálini kommunizmus fejlődéséből. Azt vallotta: a reformok nem hogy segítik a rendszert, hanem éppen ellenkezőleg, azt gyengítik, azaz nem nagyobb engedékenység, hanem visszaszigorítás szükséges. Persze - utólag nézve - nyilván Zsivkov látta jobban át a helyzetet, ez tény, de most nem ez a kérdés.

Szóval: Bulgáriában a 60-as évek szabadabbak voltak a 70-es éveknél, s azok pedig szabadabbak a 80-as éveknél. Ami a gazdaságot és életszínvonalat illeti, ugyanaz mondható el, személyes élményem a 80-as évek második feléből bolgár átlagemberektől a "bezzeg 10/20 éve még volt áru a boltokban" szöveg.

Én 1986 őszétől éltem Bulgáriában egészen a kommunista rendszer végéig (1989 novembere), tehát az 3 utolsó kommunista évben. Ekkorra a totális szabadsághiány jellemezte a viszonyokat: gyakorlatilag immár visszajött az, amiről Magyarországon csak a nálam eggyel idősebb nemzedék elbeszéléseiből tudtam: a Rákosi-kor. Egyre szigorúbb cenzúra, a hivatalos ideológia egyre nagyobb szerepe, a vallás kontrollja, minden enyhe ellenvélemény eltiprása, stb. Tulajdonképpen az egyetlen, amiben nem hozták vissza a sztálini időket, hogy nem volt üldözve a nyugati divat követése a fiatalok - különösen a lányok - között, s a nyugati zene imádása tűrt kategóriának minősült.

A kor bennem megmaradt bolgár nőképe: abszolút megcsinált csaj, smink és frizura tökéletes, ékszerek, szexisen öltözve, de a szájából a legócskább szovjet baromságok jönnek ki. Az ékszer elem fontos: a 80-as években a bolgár és a magyar lányok egyik megkülönböztető jele volt, hogy a bolgárok jellemzően háromszoros méretű ékszereket hordtak. Van aki ezt giccsnek mondta, de én imádtam pl. az arc aljáig lelógó műanyag vagy alumínium csillogó fülbevalókat.

A fiatalok pedig mindenhol, mindig lázadnak. Ez korosztálybeli jellemző. Magyarországon ez könnyű volt, a politikamentes lázadás engedélyezve volt, s ez pont elég volt a legtöbb embernek. Sőt, Magyarországon az enyhe politikai lázadás se járt különösebb következménnyel.

Egy példa erre. Magyarországon a 80-as évek első felében megszüntették az egyetemi felvételihez addig szükséges KISZ-ajánlást, ami eleve addig is merő formalitás volt. Bulgáriában nemhogy a felvételihez, de minden évben a beiratkozáshoz is kellett KISZ-ajánlás. A KISZ pedig a saját belső szabályai alapján döntött.

Persze, elvileg Bulgáriában se volt kötelező KISZ-tagnak lenni, de aki nem lett tag, azt nem vették fel sehová továbbtanulni. Aki pedig egy adott évben nem teljesítette a KISZ-feladadát, annak véget ért a tanulása. Pl. létezett olyan a bolgár KISZ szervezésében, hogy "önkéntes diákmunka" - ha valaki nem ment el rá egy adott nyáron "önkéntesen", az aztán nem kapott ajánlást, s ősszel nem tudott beiratkozni a következő évre. Gyakorlatilag csak hamis orvosi papírokkal lehetett kibújni az "önkéntes" munka alól.

A múzsám is ment "önkéntesen" az 1987-es évben 4 hétre dolgozni. "Szerencsére" asztmás, s az asztma rajta volt a KISZ "betegséglistáján" - no nem, nem mentesülhetett a munka alól ő se, de joga volt lakóhelyétől 20 km-en belül "önkénteskedni". Magyarul magában a városban, míg az átlag diákokat sokszor az ország másik végébe küldték "önkéntesen", gyakran borzalmas munkásszállókra. Szóval minden reggel elment a villamossal egy cukrászdába, s ott volt délutánig - gyakorlatilag cukrászdai kisegítő személyzet szerepkörben.

(Aztán sikerült őt teherbe ejtenem 1987 novemberében, s így 1988-ban már mint terhes anya, majd 1989-ben mint kisgyerekes anya teljes mentességet élvezett az "önkéntesség" alól.)

Szóval ilyen körülmények között eléggé rizikós volt bármilyen komoly lázadás. A bolgár társadalom egy rendkívül idegesítő választ dolgozott ki minderre. Sajnos nem a passzív ellenállást, ami a bolgár társadalom válasza volt az 500 éves török uralomra, azzal még nem lett volna különösebb gond. De nem, itt új válasz született: a nihilizmus és cinizmus.

Szóval mivel nem lehetett semmilyen álláspontról megkérdőjelezni a hivatalos ideológiát, az a népszerű reakció született, hogy minden ideológia marhaság. Az igazán okos ember csak a józan eszében hisz, s a józan ész kizár bármilyen ideológiát. Fokozott alakjában, az is hozzá lett téve, hogy nincs jó és nincs rossz, minden viszonylagos, s az igazán okos ember sose lehet jó. Azok pedig akik hisznek bármiben is komolyan, azok egyszerűen ostoba emberek. S persze a legrosszabbak, akik lelkesek bármiért is - ők szimplán primitív alakok.

Miért érdekes ez ma is? Egyrészt ma ez kezd lenni a nyugati szabvány - lásd, a liberalizmus nem ideológia, hanem a tiszta józan ész, míg minden ellenvélemény viszont ideológia, így primitívizmus.

Ami pedig Bulgáriát illeti, az akkor fiatal nemzedék zöme máig ezt vallja. De mind az idősebbek, mind a fiatalabbak immár mások, s egyre növekvő mértékben.

Annak idején, a marxizmus totális lebutulása idején az ideológiai vizsgán való átmenet lett a világ legkönnyebb dolga. Csak minden álelemzéshez meg kellett jegyezni, ki a jó és ki a rossz. Ugyanis akkorra - 80-as évek- már nem maradt átmenet, csak olyan maradt, mint a Jehova Tanúi kiadványaiban: ha az Jehovai Tanúi vezető testületével vagy, akkor jó vagy, ha meg bármi módon ellenük - pl. csak 99,9 %-ban értesz egyet velük -, akkor meg rossz.

Csoporttársakkal együtt mentem be vizsgázni. Egyszerre 4 ember. Tételt húztunk, leültünk. Egyik társam azt húzta "Angola: MPLA és UNITA", na bajban is volt, mert annyit tudott, hogy Angola az portugál volt Dél-Afrikában. Aztán a társam odasúgott nekem "öreg, az MPLA az a jók vagy a rosszak?", én meg segítettem "a jók".

Hálásan megköszönte, majd jelesre vizsgázott. Élvezet volt hallgatni. Hosszan beszélt az angolai nép elnyomásáról a gonosz portugál gyarmatosításáról, a hosszú és keserves küzdelmekről. Majd kitért arra: sajnos a gyarmatosítók megbontották a népi egységet, ellenforradalmi bandát szerveztek.

A lényeg: nem mondott semmi konkrétumot, se nevet, se évszámot. Előadta a klasszikus jó és rossz harca szöveget. Eredmény: jeles.

Nekem a kettős hatalom kérdése jutott. Ez nehéz tétel, mert kell tudni egy dátumot is hozzá. A kettős hatalom az oroszországi 1917 február-november közti időszakot jelenti, amikor már megdőlt a monarchia, de még nem volt kommunizmus se.

"Maga párttag?" - fordult hozzám feleletem után a bizottság elnöke, majd hozzátette - "mert kevesen értik ilyen mélyén a marxizmus-leninizmus ügyét, mint ahogy az Ön feleletéből ez kivilágosodott".

Mára a liberalizmus eszméje eljutott pont ugyanerre a szintre. Nincsenek árnyalatok, van jó és rossz. A témák nagyjából 99 %-ában óvodás szintű feladat kitalálni ki a jó és ki a rossz. A maradékban kell tudni 1-2 adatot ehhez.

S egyre csökken a gondolkodás mezeje, mert egyre több az ügy, melyben előre meghatározott jó és rossz van. Ezekben csak tapsolni szabad a jónak és öklöt rázni a rossznak.

Egyre jobb kedvvel figyelem a "lezárt témák" listáját. A legfrissebb: az UK (Nagy-Britannia Unifikált Köztársaság) úgynevezett "királyi" családjának műbotrányai. Immár itt is kiderült: van progresszívista "herceg" és fasiszta "herceg" oldal. Az előbbinek ájult tisztelet jár, az utóbbit meg ki kell röhögni. S természetesen azt kell közben állítani: a jó oldal nem is oldal, hanem a színtiszta "semlegesség" pártolása.

Ezen a héten van az első évfordulója annak, hogy nem járok dolgozni.

Amerikai multinál dolgozom, s tavaly ilyenkor lett bevezetve az otthonról való munka.

Hatalmas nyereségek értem engem emiatt. Egyrészt, a szabadidőm drasztikusan megnőtt, nem kell napi másfél órát munkahelyre és -ről menésre pazarolnom. Ez pénzügyileg is nyereség számomra, nincs üzemanyagköltségem. Aztán nem kell felesleges kommunikációval se foglalkoznom, hiszen nem látom közvetlenül a kollégáimat, főnökeimet. Az alvást sokkal kevésbé kell a munkához igazítanom. Immár a tisztálkodást se kell a munkaidő szerint rendeznem: simán kezdhetem pl. reggeli munkámat tisztálkodás nélkül.

S persze egy rakás járulékos elem. Bármikor felállhatok a székemből. A szolgálati számítógépemet nem láttam 1 éve, a sajátomat használom, mely egyrészt gyorsabb, másrészt én állítottam be mindent rajta, nem a cég IT-részleges, harmadrészt nincs rajta semmilyen korlátozás.

Egy szóval: a járvány nyerteseinek egyike vagyok.

A magyar jobbosok egyik tévhite a kozmopolitizmus azonosítása az internacionalizmussal. Pedig a kettő egészen más.

A kozmopolitizmus a nemzeti identitások eltörlését jelenti, míg az internacionalizmus az egyes nemzetek együttélését.

A szovjet rendszerideológia annyira szükségét érezte nemzetek létezésének, hogy ha nem volt ilyen, akkor csinált. Korábban említettem Szovjet Közép-Ázsia példáját, ahol valójában egyfajta egységes kevert identitás volt, míg a szovjet társadalmi mérnökök nem hoztak létre külön nemzeteket, melyek máig léteznek.

De még egy vicces példa: a hakaszoké. A hakaszok tulajdonképpen dél-jenyiszeji tatárok, de mivel messze élnek a Volga-menti Tatársztántól, a korai szovjet nemzetépítők úgy gondolták, külön kellene őket kezelni, s ki lettek találva a "hakaszok". Aztán új vélemények jöttek, hogy mégse kellene túlzásba vinni a nemzetépítést, így tervbe lett véve a hakasz nemzet megszüntetése. Ekkor jött azonban a meglepetés: a helyi vezetés már rájött, a legjobb módszer az érdekérvényesítésre a "nemzeti", így a hakasz kommunisták levelet intéztek Sztálin elvtárshoz, melyben jelezték felháborodásukat amiatt, hogy egyes körök meg akarják szüntetni a "fiatal szocialista hakasz nemzetet". Aztán Sztálin megnézte a térképen hol vannak a hakaszok, majd vállat vont, s leállította a hakasz nemzet "likvidálását", így 1930-tól nem csak "kerület", hanem egyenesen "autonóm terület" lett Hakasziából.

A szovjet logika a nemzetek közti barátságot támogatta, nem az egyének köztit. A külföldiekkel való kapcsolat pedig egyenesen negatív viselkedésnek számított.

Kubában a csúcsidőban - 80-as évek közepe - 20 ezer szovjet kiküldött volt, az egész országban, de a legtöbb persze Havannában. Az egyes kiküldöttek tömbökben laktak.

A kubaiakkal való kapcsolatra nem néztek jó szemmel. S teljesen mindegy volt, hogy a kubai egy "szocialista" nemzet, ettől függetlenül az elvárás az volt, hogy a szovjet ember csak képviselőin, felettesein keresztül legyen kapcsolatban kubaiakkal. A szovjet hatóságok kifejezetten támogatták a kubai kultúra nem megismerését, a nyelv nem megtanulását.

Gyakorlatilag alig pár renitens szovjet volt, aki mégis megtanult spanyolul. S az ilyenekre a többiek mint valamiféle furcsa, zavaros, kriminogén alakokra néztek.

De az egyénieskedés tilalma olyan szintű volt, hogy az egyes szovjet lakótömbök közti kommunikációra is rossz szemmel néztek. Diákok esetében egyenesen tilos volt a "lakónegyed" elhagyása, felnőtteknél meg nyomós ok kellett hozzá.

Ennek következménye az lett, hogy a szovjet kiküldöttek szinte semmit se ismertek meg a helyi életből, de még egymás tapasztalatait se tudták kicserélni. Persze akadtak merészebb, 16-17 éves diákok, akik a diáktilalmat megszegték, de ez kevés ember volt, s nyilván ők se állandóan tették ezt.

Amit a hatalom nem vett észre: ez az elzártság nem feltétlenül a rendszert erősítette. Mivel jellemzően az átlagembernek semmilyen tapasztalata nem volt nyugatról, egy egyaránt elhitték a legfantasztikusabb nyugatellenes és nyugatpárti álhíreket is.

Az átlag kubai szovjet kiküldött sose járt nyugaton, átutazóban se. Egyesek egyetlen nyugati élménye az volt, hogy egy időben az Aeroflot Moszkva-Havanna járata leszállt egy órára Írországban - így láthattak a szovjet kiküldöttek egy csillogó repülőtéri épületet, benne egy luxuscikkeket árusító bolttal. S igen, volt szovjet gyerek - mert elsősorban diákokkal voltam kapcsolatban, életkorom miatt - aki komolyan elhitte, hogy ilyen a nyugati élet. Gyakorlatilag úgy képzelte el a korabeli nyugatot, mint a hivatalos propagandában a kommunista jövő volt bemutatva: nem kell dolgozni, mindenki luxusban él, eszik-iszik amennyit akar, s csak akkor tesz bármit is, ha kedve van hozzá. Miután én akkor már számtalanszor jártam nyugaton, így megjegyeztem, hogy a nyugati élet jobb, mint miénk, de egyáltalán nem az, mint amit képzel, megkaptam az, hogy én a hivatalos szöveget hangoztatom, nem merem megmondani az "igazságot".

Arra a felvetésemre pl., hogy Madridban sok a koldus, a nyugatimádó szovjet diáktársam kijelentette, ez nyilvánvalóan hazugság, mert Spanyolországban kapitalizmus van, s a kapitalizmusban mindenki gazdag!

Egyébként érdekes fejlemény: most amikor Oroszországba immár 30 éve bármilyen nyugati infó eljut korlátlanul, szabadon lehet utazni, a nyugat népszerűsége többszörösen alacsonyabb, mint a szovjet időkben, amikor hivatalosan csak negatív infók voltak a nyugatról.

Bolgár találmány volt a pípsó és az éjszakai bár házasítása. Nagyon régóta nem voltam ilyen helyen, de a 90-es évek vége felé ez még létező konstrukció volt. Lényege: éjszakai bár két szinten: alul kabinok vannak, felül normál bár.

Én nem szégyellem: amikor hirtelen szabad lett ez a téma a kommunizmus bukása után, érdekelt ez az egész iparág. S voltam talán összesen 10-szer ilyen helyeken. Mentségemre hozzáteszem: a dolog művészibb szegmense izgatott, bár ilyet ritkán találtam, a legtöbbször a valóság a pofámba csapott.

A kabinok a normál pípsó logikája alapján működnek, azaz be lehet ülni, s egy bizonyos ideig kilátni a "színpadra". Aztán ismét elő kell fizetni, hogy megint felmenjen a függöny. A fenti részről pedig minden látható természetesen, de ott minimális fogyasztás van, s erősen emelt áru termékek. De facto: egy normál éjszakai sztriptíz bár, ahová bemehetnek kispénzűek is csak kukucskálni kicsit.

Mindenesetre a hagyományos pípsónál jóval kulturáltabb szórakozás.

Egyetlen egyszer voltam hagyományos pípsóban: Budapesten, a Keleti pu. mellett, s borzasztó kiábrándító élmény volt, na és a szag, az volt a legrosszabb. Mindent átható spermaszag, ráadásul az egész egy magaspincében volt, nagyjából nulla szellőzéssel. Az egész létesítmény célja tulajdonképpen olcsó maszturbálás lehetőségének felkínálása volt. A pár ügyfél se volt éppen bizalomkeltő kinézetű, félig alkoholos mámorban kavargó, de még nem teljesen impotens, lecsúszott alakok.

Na és maga a produkció. Lehet, hogy bennem a hiba, de rám fordítva hatott: merevedés helyett sorvadás állt be nálam, s legfőbb gondolatom az volt, nehogy hozzáérjek valamihez, amitől valami betegséget elkapok.

Tulajdonképpen csak azért mentem oda, mert egy bolgár milliomos hajótulajdonos üzletembernek tolmácsoltam, s ő kérte, menjek el vele, mert kiváncsi, de otthon nem mer ilyen helyre bemenni, nehogy valaki felismerje.

Szóval a produkció az volt: három életunt, teljesen meztelen, 18-20 körüli lány ült egy szőnyegen, tapogatták magukat, néha egymást, időnként tárgyakat dugva magukba, valami műanyag gyümölcsutánzatra emlékszem. Azt hiszem, 10 perc, s lement a függöny. Volt VIP-szolgáltatás is, azt hiszem, ez azt jelentette, hogy az ügyfél bedugja a nemi szervét, azt meg a túlsó oldalról "elintézik". De ezt személyesen nem láttam, csak a jelekből tudni lehetett.

Én úgy másfél perc után ki is távoztam az előtérbe, de a megbízómnak is túl sok lett a 10 perc. A hely vezetője, valami "teremőr" féle, rám is kérdezett "te mire vársz?", mondom "én csak a tolmács vagyok", mire ő röhögve "hát, ehhez nem szükséges nyelvtudás".

A bolgár milliomos aztán megjegyezte, hát legalább már tudja, mi az a pípsó, bár nem ez lesz élete fordulópontja.

Szóval ezzel bevezettem, mi is a pípsó. De mi is volt az általam említett bolgárosított verzió? A gyakorlatban normál sztriptíz. Kiment egy-egy táncoslány a színpadra, lassan levetkőzött, kicsit vonaglott, majd távozott, nagyjából óránként 3 sztriptíz volt egyenként 15 perc hosszan. Durva elemet nem láttam, azaz nem volt önkielégítés imitáció, se kifejezetten pornográf mozdulat. A 15 percből kb. 10 volt maga a vetkőzés, s 5 meg a meztelen rész: az egyik hentergett egy szőnyegen és ült egy széken, beszélgetve pár "nézővel", a másik kettő szimplán táncolt, közülük az egyik a tánc második felében a színpad közepén lévő zuhanyt is magára engedve, majd habfürdőszerű anyaggal bekenve magát.

Tulajdonképpen az volt az érdekes, hogy a táncosnők egyben pincérnők is voltak. Azaz 1 órát kiszolgáltak, majd 1 órát lent voltak, azaz minden 2-órás ciklusban egyszer vetkőztek. Egyszer ott voltam 3 és fél órát, s ez alatt majdnem minden pincérlány vetkőzött 2-szer. Különféle fényhatások is voltak, ahogy ez szokás. Egyedül egy idősebb, 40 körüli picérnő nem vetkőzött soha, viselkedése alapján valami üzletvezető féle lehetett.

S prostítúció? Az is volt. Hallottam, hogy vannak látogatók, akik "randevút" egyeztetnek a pincérnőkkel. Közismert: nagyon nehéz sztriptíztáncosnőnek lenni és nem válni prostituálttá. De ez már egy más téma.

Németországban és Ausztriában az áruházak feloszlanak olcsó, diszkont típusúsakra és normál kategóriájúkra. Az Aldi, a Lidl, s a Penny pl. mind diszkont kategória. A Billa, a Kaufland meg pl. "normál".

Megjegyzem: de jó, hogy a magyarban ma már a "diszkont" szó csak melléknév. A 90-es évek elején még főnév volt, lásd "megyek a diszkontba". Engem baromira idegesített.

Az EU legszegényebb országában, Bulgáriában nem létezik "diszkont" kategória, ugyanis bármilyen áruház már a középosztálynak szól, nem a szegényeknek. A szegények piacra járnak, kis boltokban vásárolnak, s csak valamilyen akció esetében mennek be áruházba.

Ennek egyébként pozitív fejleménye, hogy míg Budapestről szinte teljesen eltűntek a független kisboltok, addig Szófiában maradt belőlük szép mennyiség. Egyszerűen mindig volt rájuk igény.

Míg nyugaton ezek a hálózatok kifejezetten diszkont kategóriában hirdetik magukat, Bulgáriában ilyen típusú marketing nincs: ezek a boltok a szegényeknek túl drágák, míg az alsó-középosztály számára kedvezőbb az "elegáns bolt" narratíva. A szegény réteghez képest gazdag alsó-középosztály persze nyugati mércével szegény, de így legalább az az illuziója lehet, hogy ő valami "jobb" helyen vásárol.

Az ilyen dolgok kiválóan mutatják az életszínvonalbeli hatalmas eltéréseket az EU-ban. Talán jobban, mint a statisztikai adatok.

Az Eurovíziós Szervezet kategórikusan kimondta: tilos minden politikai üzenet a fesztiválon, még a legenyhébb formában is. Mert a fesztivál a felhőtlen szórakozás helye, nem a megosztásé!

Persze semmi baj a politikával, ha az "helyes" irányzatú. Akkor akár nyílt is lehet.

A belarusz Galaszi ZMjeszta együttes bűne hatalmas. A tavalyi belarusz nyugatpárti tüntetések alatt a kormányzatot támogatta.

Ez már eleve elfogadhatatlan egy "helyes" fesztiválon, ahol csak a progresszív haladóknak, az okosoknak és szépeknek van helyük. Azoknak, akik mind együtt, teljes egységben, 100 %-os szavazással követelik a pluralizmust és a nyíltságot! Hogyan is férkőzhetne be ide bármilyen eltérő, önálló, tehát retrográd vélemény?

Az együttes dala egyébként annyira finoman politikai, hogy aki nagyon nem ismeri a körülményeket, az észre se veszi a politikát benne. Íme a szöveg gyors fordításban:

 

Nézz előre, felejtsd el azt ami elmúlt
Selejtezz le mindent ami tegnapi
Dobd le a takarót, indulj mosakodás nélkül
Csak a legjobbat hozhatod létre

Tépd szét a történelem menetét
A zab, mint látható, nem a lóban van
Múlt nélkül minden egyszerű lesz
Te csak engedelmeskedj nekem

Változtasd meg a mohás alapokat
A szabad világ elkerülhetetlen
A korszerűtlen ember méltatlan
A retrográd pedig beengedhetetlen

Megtanítalak táncolni a dallamra
Megtanítalak elámítani magadat
Megtanítalak vonalasnak lenni
Örülni fogsz mindennek

Különleges zenét szerzek neked
Tálcán kínálom neked az egész világot
Viccé változtatom bánatod
Jobban leszel magadban

Aludj az eke mögött, folyik az éjszaka
Még messze a a csillagok
Hadd legeljenek a lovak az ugaron
El ne rontsd a barázdákat

Cseréld a húst zöldségre
Lelkendezz, akkor is ha dühös vagy
Álmodj új ketyerékről
Egyébként is hitelre kaphatók

A dal kiválóan kifejezi a nyugatpárti szervezősködők lelkivilágát, akik mindent ki akarnak dobni, s cserébe csodákat ígérnek. De vajon ezt érti az átlagember? Nagy tételben fogadnék, hogy a nyugati emberek 99,9 %-ának eszébe se jutna a politikai üzenet.

De most képzeljük el, ha ez az együttes tüntetéspárti lenne! Akkor nemhogy nem lenne gond vele, hanem ájult taps járna neki. Semmi se mentené meg őket a fesztivál megnyerésétől! S valószínűleg még egy "fújj, Lukasenka, takarodj" sor se minősülne politikai üzenetnek.

A lényeg: a nyugati civilizáció menthetetlen, s nem is lenne szabad menteni. Korábban azt hittem, kezet kell nyújtani a nyugatnak, ma már értem: a "minél rosszabb, annál jobb" kell hogy legyen a jelszavunk.

Az állatkínzás és ellentéte, az állatbarátság ősi ösztönökből ered.

Primitív társadalmakban ma is ismert jelenség, hogy a gyerekek számára az állatkínzás egyenesen kötelező, hiszen így tanulják meg kicsiben a vadászatot és a veszélyes állatoktól való védelmet. Felnőtteknél viszont az állatkínzás bűnnek számít, sőt egyfajta gyerekes perverziónak: a felnőtt megöli az állatot önvédelem vagy étkezés céljából, abszurdum lenne játszania az állattal. Az állat felhasználása racionális kell, hogy legyen, a gyerek esetében racionális a felkészülés a vadászatra, de egy felnőttnél ugyanez értelmetlen.

Ezek a társadalmak ezüst vagy bronz társadalmak, melyekben a irracionális állatölés vagy állatnak fájdalom okozás szentségtörés.

Az egyes társadalom típusok:

• arany: itt nincs állat elleni erőszak, hiszen az emberek vegetáriánusok, lásd a Biblia szerint ez az özönvíz előtti időszak,
• ezüst: a szellem uralja a társadalmat, azaz a papi kaszt, mely tudásfölénye révén tartja a többieket uralma alatt,
• bronz: az erő uralja a társadalmat, azaz a harcosok, akik nyers erővel tartják a társadalmat békében,
• vas: a pénz uralja a társadalmat, azaz a gazdagok pénzügyi függőséggel igaznak le mindenki mást.

A vastársadalom a legkétszínűbb a téma szempontjából. Egyrészt szisztematikus állatkínzást alkalmaz, mert a nagyipari állattartás pontosan ez (gondoljunk egy átlag csirkeüzemre), másrészt szinte emberi jogokat követel egyes kiemelt állatoknak, s tiltani próbál teljesen nemes, legitím ezüst- és bronzkori szokásokat, mind a vadászat, a disznóvágás, stb.

A vadászat pontosan a racionális állatkínzás egyik maradványa. Ahogy az indkolatlan háziállat tartás is az, csak a másik oldalon.

Ma egy átlag macska se látja el eredeti feladatát, nem véd a rágcsálók ellen, csak üldögél a lakásban, szinte az egész napot alvással eltöltve. Teljesen felesleges lény, mégis százmilliók tartanak macskát.

De ugyanez a kutya is. A mai átlagkutya szimpla dísz, nem lát el semmilyen hasznos szerepet, egyszerűen csak emlék a múltból. S talán még több embernek van kutyája.

A múltbéli ősi emlék jelen van mindenkiben, még kifejezetten ultraliberális, modernista emberek is vannak a háziállattartók között.

Én magam 6 darab háziállattal rendelkezem: van 2 papagájom, 2 kutyám (fekete és fehér), s 2 macskám (fekete és fehér).

Vicces döntés - "LMBT-szabad övezet" lett az Európai Unió, az EP szerint.

Persze semmi gond, a sóhivatalok szeretnek mindenféle döntéseket hozogatni. Szerencsére ezek nem valódi döntések, hanem mint amikor a kisfiúk katonásat játszanak. Se eredményük, se joghatásuk - hiszen a valósággal semmilyen módon nem érintkeznek.

Eleve az EP legfeljebb a saját épületének sorsáról rendelkezhet, bár azt is utólag egyeztetniük kell a Tanáccsal, a Bizottsággal, s még 10-15 az EP-nél súlyosabb szervvel.

Szóval éntőlem akár az egyik vécéjüket is elnevezik szabad pedofil gyíkember övezetnek.

A bolgár politikai élet legnagyobb eltérése a magyartól az állandó messiáskeresés.

A magyar politikai élet jellemzője a stabilitás, a már sikeres párt nehezen tűnik el, erre több ciklus kell, s ritkán akad új párt, mely nem a meglévőkből jön létre. Pl. a Kisgazdapárt eltűnéséhez is 12 év kellett. Egyetlen kivételes választási év volt: 2010, amikor két új párt is sikert könyvelhetett el, a Jobbik és az LMP. De Magyarországon sose volt igény nemzetmentő messiásra, az ilyen típusú egyéniségek sose a már kialakult pártrendszer ellenében léptek fel.

Ellenben Bulgáriában szinte minden választás jellemzője a messiás, aki új pártot alapít, mindenki mást elvet, új rendszerváltozást akar, mindenben változást akar.

A 90-es évek ilyen egyénisége egy Zsorzs Gancsev nevű ember volt, aki a 60-as években Bulgáriából Angliába, majd az USA-ba költözött, ahol vívókarriert futott be, majd harmadrangú szerepet játszott Hollywoodban. Később kiderült: mindvégig a bolgár titkosszolgálat ügynöke volt másodállásban. 1990-ban költözött vissza Bulgáriába. 1992-ben robbant be a bolgár politikai életbe, amikor az elnökválasztáson 17 %-kal harmadik helyet ért el. Azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a választási videóiban sokszor gitározott és énekelt, saját szerzeményeit adva elő. Politikai irányzata sose derült ki: gyakorlatilag minden létező politikai eszme hívének elmondta magát karrierje valamely korszakában. A legviccesebb az volt, amikor magát monarchistának mondta, s azzal kampányolt, hogy a monarchia úgy állítható vissza, hogy először ő lesz a köztársasági elnök, majd ebben a minőségében "hazahozza a cárt".

Pártot is alapított Bolgár Üzleti Tömb néven, mely sikeresen be is jutott a parlamentbe, 1994-2001 között parlamenti párt volt, míg lassan szét nem esett. Később kiderült, a párt valóban "üzleti", ugyanis pénzért lehetett megvenni a befutó helyeket a pártlistán. Közben az 1996-os elnökválasztáson elérte a pártelnök csúcseredményét: 22 %-ot. De onnan már lefelé ment az út.

2001-ben jött ugyanis a fő messiás, ráadásul ezúttal nem ismeretelen személy, hanem a volt bolgár államfő: Szimeon Szakszkoburgotszki, aki gyerekként II. Szimeon néven 1943-1946 között bolgár cár volt. Ő Spanyolországból tért haza. Fantasztikus dolgokat ígért: pl. 800 nap alatt Bulgária totális átalakítását, meg mindenkinek 5000 dolláros mikrohitelt, melyre a pénzt majd arab uralkodók dobják össze.

A 2001-es választásokon a semmiből létrehozott pártja 42 %-ot kapott, s majdnem egyedül meglett a parlamenti többsége (1 mandátum hiányzott ehhez). Szimeon a legnagyobb kárt a bolgár jobboldalnak okozta, az alig 18 %-ot szerzett ezen a választáson, a jobboldali szavazók nagyobb része átállt Szimeonhoz. A bolgár hagyományos jobboldal azóta se tudta kiheverni ezt a csapást, jelenleg pl. egyenesen parlamenten kívüliek.

2001-2005 között Szimeon pártja a törökökkel kormányzott koalícióban, a szocialisták külső támogatásával, majd 2005-2009 között ez a koalíció hivatalosan is 3 párt szövetsége lett. A hagyományos bolgár jobboldal ezen mélyen felháborodott, nem volt magyarázatuk, hogyan lett a cárból "komcsi". A jobboldali suttogó propaganda egészen vad elméleteket is terjesztett: pl. hogy Szimeon titokban a KGB tábornoka volt a hidegháború alatt. Pedig ezen a fejleményen csak az lepődött meg, aki nem követte Szimeon életét. Én még 1989-ben olvastam vele egy interjút, ahol elmondta "ha nem lennék cár, szocdem politikus lennék" - ezt akkor mondta, amikor még fel se merülhetett, hogy bármikor is hazatérhet.

2009-re Szimeon pártjának népszerűsége annyira lecsökkent, hogy már a parlamentbe se tudott bejutni. Maga a jelenleg már 83 éves Szimeon ma is Bulgáriában él az év legnagyobb részében. Sikerült nála kb. százszor gazdagabb spanyol arisztokrata feleséget is meggyőznie, hogy éljenek Bulgáriában. Az egyik volt cári ingatlanról Szimeonnak sikerült bizonyítania, hogy az nem állami ingatlan volt, hanem édesapja - III. Borisz cár - magántulajdona, így azt visszakapta mint jogos örökséget - ez egyébként a Szófia-Plovdiv autópálya szófiai bevezető szakasza mellett található, személyes érdekesség, hogy a 90-es években 3 évig onnan kb. 500 méterre laktam. Az ingatlan nem luxuspalota, inkább egy hatalmas parkban egy nagy villa, a park része hétvégeken szabadon látogatható bárki által.

Szimeont és pártját szidni szokás Bulgáriában, kiemelve csak a negatívumokat, de én látok egy sor pozitívumot is tevékenységében. Talán legfontosabb pozitívuma, hogy végleg megszüntette az addig a bolgár politikai életet bénító nyugatpárti ex-antikommunisták contra oroszpárti ex-kommunisták felállást.

2009-re se tudott fellélegezni a hagyományos bolgár jobboldal, mert hiába tűnt el Szimeon pártja, annak romjain jött létre a szófiai polgármester, Szimeon volt belügyminisztériumi államtitkára, Bojko Boriszov új pártja, a GERB. Ismét tarolás jött: az új párt azonnal 40 %-ot szerzett.

Az eddigi messiások mind bukott messiások, míg Boriszov a másik kategória: ő eleve óvatosan ígérgetett, nem mondott soha teljesíthetetlen célokat, s igyekezett gyorsan szakértőket maga köré csábítani. Így azóta is hatalmon van, azaz 2009 óta, csak egyetlen egyszer, másfél évre tudta az ellenzék eltávolítani őt a hatalomból, 2013-2014-ben, ami azonban végsősoron csak Boriszov megerősödését eredményezte.

Közben megjelent a bolgár nacionalizmus is parlamenti keretekben: a Támadás Párt. Egy tv-műsor alapján jött létre, s a műsort vezető újságíró lett a messiás-pártelnök, de nem tudott pártként komoly eredményt elérni, sose került 10 % fölé, bár a 2006-os elnökválasztáson még második helyen végzett, de akkor még nem létezett a GERB. Ez a párt máig a parlamentben van, ma már azonban vannak erősebb ellenfelei a nacionalista táboron belül, az idei választáson szinte kizárt, hogy be tudnak kerülni a parlamentbe.

Akadt még egy, a Támadás Párt módszerét utánzó, de nem nacionalista, hanem amolyan általános "mindenki ellen vagyunk" párt, a szintén egy tv-műsor alapján létrejövő Bulgária Cenzúra Nélkül párt, mely azonban képtelen volt megkapaszkodni a politikai térfelen. A párt programja sose derült ki, nagyjából absztrakt korrupcióllenesség volt a fő mondanivaló, s hogy minden rossz ami van és változtatni kell mindenen, de nem derült ki hogyan és mire.

Volt még egy kisebb játékos, a vicces nevű Rend, Törvényesség, Igazságosság párt, mely szintén nem bírt ki 1 ciklusnál többet, s egyszeri parlamenti bekerülése is éppenhogy sikerült. Erről a pártról a legemlékezetesebb esemény, hogy miután a pártelnökről elterjedt, hogy homokos, ő válaszként elvett feleségül egy nőt.

A 2016-os elnökválasztáson jelent meg egy bolgár milliárdos politikai szerepben. Az illetőnek többszáz gyógyszertára és benzinkútja van. S azonnal negyedik lett 11 %-kal, majd a következő évben az újonnan létrehozott pártja is éppenhogy bekerült a parlamentbe. Róluk idén fog kiderülni, képesek-e meglapaszkodni vagy csak egy lesznek a sok sikertelenm messiáspárt közül. Nevük Akarat Párt, mérsékelten nacionalisták és oroszpártiak, s immár nem támadják az egész politikai rendszert, hanem jóval mérsékeltebben nyilatkoznak meg. A cél gyakorlatilag az, hogy a GERB koalíciós partnere legyenek.

Az idei választás fő messiása természetesen ismét egy tv-személyiség: Szlavi Trifonov. A rendszerváltozás után kezd mint egy humoros diákműsor állandó szereplője, majd zenei karriert épít, végül a legnézettebb kereskedelmi csatornán lesz állandó sóműsora, majd pedig 2019-tol saját tv-csatornát indít.

Az orosz filmművészetnek két szakasza volt eddig.

Az első a műszaki minimalizmus. Azaz nagyon olcsón filmet csinálni. Ez jó lehet drámai műfajokban, de bárhol máshol, ahol mégiscsak szükség van a valóság érzékeltetésére, ott ez a nevetségességet és gagyiságot hozza csak elő. Az eredmény kb. olyan lesz, mint az Isaac Asimov magyar sci-fi adaptáció, a Halhatatlanság halála, ahol Juhász Jácint üres folyosókon bolyong, s néha megjelenik egy elsuhanó kávéfőző. A szovjet verzióban ez úgy volt a szovjet sci-fikben, hogy a sci-fi jelleg kimerült abban, hogy aranyszínű csillogó ruhába bújtatták az orosz színésznőt, aki a főszerepet játszotta.

Persze lehetséges, ritkán, hogy lehet így is pl. sci-fit csinálni, ha olyan a téma, de ez kivétel.

Az orosz filmművészet egyedül háborús témákra volt hajlandó ténylegesen költeni, ott tényleg valósághű ábrázolások voltak. Ha azt mondta egy szovjet rendező, filmet akar forgatni a Nagy Honvédő Háborúról, s ehhez kell neki 100 darab valódi tank, melyek ide-oda mozognak napokon keresztül egy hatalmas területen, elhasználva pár száz töltetet, akkor erre rábólintott a vezetőség, de ha azt mondta, sci-fit rendez, s ehhez kellene egy darab helikopter fél órára, akkor ezt felesleges pénzkidobásra hivatkozva elutasították, s szóltak neki, inkább csináljon egy műanyag makettet.

Aztán a rendszerváltozáskor megjelent az új orosz filmipar, a nyugatutánzó tematikáival. Ami megint gagyiság, mert ha az ember pl. akciófilmet akar, akkor megnéz egy eredeti hollywoodit, minek nézne rossz orosz utánzatot.

Ma már ez a kor elmúlt, paródiák témája esetleg még. Íme egy orosz humorista csapat paródiafilmje, oroszul, angol felirattal. Ami nem fordítható le: a filmbéli oroszok mind borzalmas angol akcentussal és hibásan beszélnek oroszul, míg a filmbéli amerikai hős tökéletes anyanyelvi orosz kiejtéssel, hibátlanul:

Valamikor az ezredforduló körül elkezdődött az orosz filmipar harmadik kora: immár nem akarnak senkire se hasonlítani, csak a külsőségeket, műszaki megoldásokat veszik át.

Nemrégi orosz sci-fi horror a Szputnyik című film. Már a címe nem igazán fordítható le, mert magyarul ez csakis szputnyik, azaz műhold, miközben oroszul a szó eredeti jelentése "útitárs", annak idején ez a szó úgy keletkezett, hogy a műhold a "Föld bolygó útitársa". Itt viszont a szó kettős értelmű: hiszen a film lényege az, hogy egy 1983-es szovjet űrmisszió során egy földönkívüli útitárs is visszajött az űrhajósokkal együtt a Földre mint az egyik űrhajós szimbiótája.

Eddig a sztori teljesen hagyományos a műfajban. A titkosszolgálat helyi parancsnoka és nagyravágyó tudós beosztottja nem jelentik az eseményt a központnak, szimpla rehabilitációs időszaknak állítják be az egészet, hogy legyen idejük az idegen lényt megvizsgálni, majd eredményeket elérve növelni saját presztízsüket a vezetőség előtt. Közben elszigetelve tartják az űrhajóst, akiből minden éjszaka kimászik az idegen lény.

Mivel rájönnek, hogy az idegen lény el fog sorvadni élelem hiányában, s rájönnek milyen anyagra van szüksége, s ezt csak élő ember képes adni neki, kényszermunkára ítélt súlyos bűnözökkel etetik a lényt - mint kiderül az egyikről, pedofil erőszakoló és gyilkos, szóval "nem kár érte". Ez már oroszos logika.

A hollywoodi recept azonban folytatódik: a szupertitkos intézet képtelen eredményt elérni, kénytelenek külső szakértőt bevonni. Találnak is egy tehetséges fiatal agykutató- és pszichológusnőt, akinek éppen gondja akadt a hatóságokkal, felajánlják neki, segítsen, s cserébe megoldják problémáit.

Az intézet tipikusan szovjet: kerítés, hatalmas falak, őrök, a folyósokon kisasztal mögött üldögélő fiatal nővérek fehér köppenyben. Semmi luxus, még az intézetvezető is panaszkodik a rossz ételre.

Tatyana Jurjevna, a fiatal kutató gyorsan előre is halad az ügyben. Ha ez Hollywood lenne, valószínűleg bele is szeretne az űrhajósba, aki magában hordozza gazdatestként az idegent, de nem, itt csak meg akarja menteni őt. Amikor pedig rádöbben, emberekkel etetik a lényt, mélyen felháborodik, s még inkább segíteni akar. Valahogy kapcsolatba akar lépni a moszkai vezetéssel. Ha Hollywood lenne, akkor valamelyik médiát keresné, dehát ez az 1983-as Szovjetunió, nyilván semmi értelme nem lenne újságíróhoz fordulni.

Tatyana azonban csalódik: kiderül, hogy az űrhajós semmivel se jobb a többieknél, mert tökéletesen tisztában van a helyzettel, s azt el is fogadja, egyetlen célja a túlélés. Azzal mentegeti magát, hogy van egy házasságon kívüli kisfia, aki anyja halála miatt árvaházba került, s őt kell megmentenie.

Mégis tervet dolgoz ki Tatyana: betegséget kell szimulálni az űrhajós testében, hogy az idegen lény elhagyja azt, hiszen gazdatest nélkül a lény meghalna.

A lényeg: se a menekülési kísérlet, se a terv nem sikerül. Kiderül: az űrhajós életképtelen szimbiótája nélkül, ezt felismerve az űrhajós is rádöbben helyzete kilátástalanságára, s lelövi saját magát, ezzel persze a lényt is megölve. Előtte még a lényt felhasználja az intézet vezetőségének megölésére.

Egyedül Tatyana menekül meg. Semmi se tudódik ki az egész ügyből, a hatalom is csak annyit tud meg, az intézetvezető a saját szakállára illegálisan kísérletezgetett valamivel. Nincs katarzis, se változás. A jók nem harcolnak a rosszak ellen, egyszerűen vége a filmnek.

Az egyetlen pozitív kifejlet magánéleti: Tatyana megkeresi az űrhajós árvaházban lévő fiát, s örökbe fogadja.

S a legfontosabb: nem menekül el a lény kis része, nem teleportálja magát sehová, nem történik csoda, szóval folytatás kizárva.

A kommunizmus áldozatainak emléknapja nevű ünnep a legabszurdabb dolgok egyike, én direkt nem emlékezem meg róla. Direkt nem az illető napra - február 25. - írtam ezt a cikket.

Bajom vele nem az, hogy tagadnám a kommunizmus áldozatait - szimpla tény, hogy a kommunista rendszerek megöltek közvetlenül és közvetve olyan 15-20 millió embert. (A 100-120 milliós adat persze marhaság.) A problémám az az háttérüzenet, melyet ez az ünnepnap közvetít.

Ez pedig az, mintha lett volna egy kommunista időszak, mely gyilkosságokért felelős, s se előtte, se utánna nem történt semmi hasonló, mindig minden más rendszerideológia vétlen - nyilván a fasizmust leszámítva, melynek szintén van emléknapja. Ez utóbbi egyébként legalább pontosan lett megfogalmaz, lásd "a holokauszt áldozatainak emléknapja", azaz nem egy egész ideológia gyászünnepe, henem egy konkrét gyilkos eseményé.

S nem is ez a baj, hogy a kommunizmus mint eszme ki van emelve gyilkos eszmeként, míg a fasizmus csak az áldozatait illetően (sőt, csak zsidó áldozatait illetően), ez még magyarázható lenne a specifikus történelmi körülményekkel. Az igazi elvi probléma az, mintha ez az eszme - ill. ez a 2 eszme, most idevéve a fasizmust is - valami speciálisan gyilkos eszme lenne, míg minden más eszme meg tiszta.

Pedig a leggyilkosabb eszme a liberalizmus. Csak Afrika újkori gyarmatosításának áldozatszáma több, mint minden kommunizmusé és fasizmusé együttvéve.

Egy vitapartnerem azt mondta, elvileg igazam van, de nem veszem észre, ez egy magyar ünnep a specifikus magyar körülményekre, nem nemzetközi, globális jelenőségre szert tenni akaró megemlékezés. Azaz mivel Magyarországon ezek a fő gyilkos eszmék, ezekre emlékezünk meg, s nyilván nem Afrika gyarmatosítására.

A gond ezzel az, hogy a magyarországi kommunizmus kifejezetten nem gyilkos eszme, áldozatszáma a legszélesebb módon számolva se több 2-3 ezer embernél (beleszámolva Kun Bélától Kádárig mindenkit). Az ország török megszállásának és a Habsburg-uralomnak valószínűleg sokkal több áldozata volt, mégsincs emléknap ezekre.

Persze nem vagyok naív, tudom mi a valódi, tisztán politikai oka ennek a gyásznapnak, s tudom miért lett bevezetve. De ettől még marhaságnak tartom.

A Partizán című YT-csatornát egyre inkább érdemes nézni. A csapat baloldali (a szó eredeti értelmében), de a ballib táborral nem szakítottak, viszont folyamatosan olyan anyagokat tesznek közzé, melyek mindenben cáfolják a ballib dogmákat. Ez persze vicces, de ugyanez jellemző szinte minden magyar baloldali csoportra: rettegnek nehogy fideszbérencnek minősüljenek, így sose mernek nyíltan szembemenni a ballibekkel. De ez most mellékes. Két hete ismét olyan anyagot tettek közzé, mely ismételten csak ideges fejrángást idéz elő minden hithű ballib megmondóembernél.

Van ez a Sebők Miklós nevű újmarxista fazon és a könyve, címe Paradigmák fogságában - ajánlom a művet, s a szerző hiteles ember, lám ingyenes letöltésre is felajánlja művét, íme itt -, melyben leírja a folytonosságot a későkommunista reformkommunista elit és a rendszerváltozás utáni liberális elit között, s erős kritika alá veti a 2010 előtt egyetlen igazságnak minősülő álláspontot a gazdaságpolitikáról.

A szerző nem fideszes tehát, sőt azon baloldaliak közé tartozik, akik Orbánt mint "neoliberálist" vetik el. Más kérdés, hogy a könyvben megfogalmazottak 20-25 éve legfeljebb a Magyar Fórumban jelenhettek volna meg, s minden valamit magára adó ballib harcos tüntetést szervezett volna a "fasiszta" és "kódoltan antiszemita" Sebők ellen.

Erre jön Gulyás "Marci" Partizánja és képes beszélgetést szervezni a könyvről a szerző és Király Júlia, az egyik leválthatatlan mindig igazlátó főszakértő között.

Júlia kifejezetten idegesítő jelenség. Nekem személyesen is van lehetőségem ismerni őt. Még nem meséltem el sehol itt, a BircaHang Média hasábjain, de 1992-ben a Nemzetközi Bankárképző Központ nevű intézmény hallgatója voltam pár hónapig. Ezen intézmény fő személyisége éppen Király Júlia volt akkoriban.

Úgy kerültem ezen intézménybe, hogy apám megpróbált belőlem bankárt faragni, kifizette hát a csillagászati tandíjat, s így az intézmény hallgatója lettem. Persze még az első félévben kiestem onnan, a harmadik hónapban már arra is képtelen voltam, hogy bemenjek az órákra. Kb. úgy éreztem magam mint néger polgárjogi aktivista a Ku-Klux-Klan gyűlésén, pedig akkoriban még magam is kb. ballib voltam.

Ez bizonyítja, hogy a politikai nézet nem minden, mindig van valami mélyebb is az emberben. Szóval Júlia és tanártársainak pökhendisége már akkor viszketési rohamot váltott ki bennem: baromira utáltam azt a "mi mindent tudunk" és "mindenki hülye aki mást mond" hangulatot, ami áradt ott. Tulajdonképpen csak egyetlen oktatóra emlékszem, akit nem utáltam: egy akkor 50-55 év körüli férfi volt az, aki üzleti pszichológia tárgyat adott elő, ez volt az egyetlen tantárgy, mely képes volt felkelteni az érdeklődésemet - sajnos nem emlékszem az illető nevére.

A beszélgetést nem írnám le, mert meg kell hallgatni, minden perce kincs. A lényeg: Király megállapítja, hogy Sebők nemcsak hülye, de olyan naív is, hogy a fasiszták szekértolója lett, Sebők meg szabadkozik, hogy nem fasiszta, hisz utálja Zorbánt. Persze mondanom se kell, Király képtelen érdemben bármit is cáfolni Sebők állításaiból, s ezt Sebők láthatóan élvezi.

Király a magyar szakértők legbelsőbb korének tagja. Olyan feketöves szakértő, akinek Antall fasiszta volt, de még a szerencsétlen Medgyessy is picit fasisztaszagú, mert -- követve a fasiszta Zorbán példáját - megemelte a minimálbér szintjét, nem konzultálva erről a szabad piac láthatatlan kezével. El lehet képzelni: így Sebők gyakorlatilag SS-tábornoknak tűnik.

Az meg a magyar politikai fogalmak totális zavarának jele, hogy adott két semmiben se egyetértő ember egyformán baloldalinak nevezi magát, miközben tulajdonképpen az egyetlen közös pont Orbán elutasítása.

Meghan hercegnő a könnyeivel küszködve mondta el az őt faggató bulvárújságírónak, hogy mennyire megalázva érzi magát amiatt, hogy az angol köztársasági elnök csak évi 8 millió fontot bocsátott rendelkezésére ruházkodásra, piperecikkekre, valamint egy elavult, 300 éves kastélyt, alig 30 fő személyzettel, továbbá egyszer kénytelen volt üzleti osztályon utazni egy járaton, mert nem maradt hely az elsőosztályon.

Azt is elmondta Meghan, hogy sokáig tűrt, de amikor egyszer olcsó norvég kaviárral alázták meg elsőosztályú orosz helyett, majd pedig más alkalommal azt hallotta nyíltan kimondani, hogy az ég kék, na akkor betelt a pohár! Elhatározta: vagy öngyilkos lesz vagy eladja tragikus életsorsa megfilmesítási jogát 100 millióért egy hollywoodi cégnek. Végül - átsírt, álmatlan éjszakák után - az utóbbit választotta, mert másképp képtelen lett volna túlélni az őrületes nyomást.

Ezt meghallva, Gighan hecegnő kijelentette, mindez semmi. Gighan ezután zokogva mondta el az őt faggató bulvárújságírónak, hogy mennyire megalázva érzi magát amiatt, hogy az angol köztársasági elnök csak évi 7 millió fontot bocsátott rendelkezésére ruházkodásra, piperecikkekre, valamint egy elavult, 400 éves kastélyt, alig 20 fő személyzettel, továbbá kétszer is kénytelen volt üzleti osztályon utazni egy járaton, mert nem maradt hely az elsőosztályon.

Azt is elmondta Gighan, hogy sokáig tűrt, de amikor egyszer halkés helyett normál kést tettek ki a tányérjához, ezzel meglázva őt, majd pedig más alkalommal azt hallotta nyíltan kimondani, hogy az ég kék és a fű meg zöld, na akkor betelt a pohár! Azonnal öngyilkos lett, majd eladta tragikus öngyilkossága megfimesítási jogát 100-100 millióért egy-egy hollywoodi cégnek, de csak mert másképp képtelen lett volna túlélni az őrületes nyomást. Csak a neves orosz ellenzéki vezér Navalvnijt is megmentő csodaorvosok hozták vissza őt a halálból!

Terhan hercegnő csak legyintett mindezek hallattán. Ő hosszú percnyi sírás-rívás után tudta csak elmondani az őt faggató bulvárújságírónak, hogy mennyire megalázva érzi magát amiatt, hogy az angol köztársasági elnök csak évi 6 millió fontot bocsátott rendelkezésére ruházkodásra, piperecikkekre, valamint egy elavult, 500 éves kastélyt, alig 10 fő személyzettel, továbbá háromszor is kénytelen volt üzleti osztályon utazni egy járaton, mert nem maradt hely az elsőosztályon.

Azt is elmondta Terhan, hogy sokáig tűrt, de amikor egyszer nem négyszer hajlott meg előtte a komornyik, csak háromszor, majd pedig más alkalommal azt hallotta nyíltan kimondani, hogy az ég kék, a fű meg zöld, a négerek meg feketék, na akkor betelt a pohár! Azonnal öngyilkos lett, majd másnap ezt megismételte, s azóta többször is, sőt most interjúadás küzben is foglalkoztatja az öngyilkosság gondolata. Ami következő öngyilkossága sugárzási jogait illeti, készen áll tárgyalásokra menedzserén - Segglyuk hercegen, aki egyben férje - keresztül, azt reméli, így talán képes lesz túlélni az őrületes nyomást, ami alatt szenved.