A diktatúra értelmiségi dilemmája azok részéről, akik ellenzékiek, de legalábbis nem hívei a rendszernek: hogyan nyilvánuljunk meg, ha erre kénytelenek vagyunk, s nem akarjuk magunkat üldöztetésnek kitenni.

Nem akarjuk magunkat eladni, nem szeretnénk elveszteni arcunkat, de nem akarjuk vállalni a rendszer bosszúját se, annak enyhe alakjában sem.

Ha a rendszer nyílt ellenségei vagy hívei vagyunk, a probléma nem áll fenn, a probléma meglétéhez mindenképpen a köztes állapot valamilyen foka kell.

Az összes létező reakció leredukálható 2 főváltozathoz: a pórázon futáshoz és a paródiához.

A pórázon futás azt jelenti, nem vonjuk kétségbe a rendszer alapjait, viszont egyedi elemet viszünk bele mondandónkba, olyan módon védjük a rendszert, mely nem egyezik a rendszer hivatalos diskurzusával. Ez hatásos, hiszen megrökönyödést kelt, sokszor egyenesen ellenzékiségnek látszik, sőt szavainak esetleg kettősbeszédnek, kódolt beszédnek látszanak.

A paródia azt jelenti, hogy minden egyénieskedés nélkül ledaráljuk a kötelezőt. Ezzel azt érzékeltetjük: kénytelenek voltunk így beszélni, de lám, csak utánoztuk azt, amit kötelező volt, a nulla egyéni elemmel azt sugalljuk, ez nem belső meggyőződésünk.

Magyarországon a kádári liberalizáció azt jelentette, a paródia verzió szinte eltűnt, míg a pórázon futás lett az értelmiségi viselkedés fősodra.

Ami gond, hogy mindkét verzió csúnyán és könnyedén félreérthető. Az értelmiségi beszéd bugyraiban járatlan kisember a paródiát képtelen paródiának látni, hanem a formát nem nézve, egy az egyben elkönyveli tartalma alapján rendszerpropagandának. A pórázon futás esetében a gond még nagyobb: gyakorlatilag megkülönbözhetetlen a rendszer hivatalos propagandájának magasabb szintű, okosabb szegmensétől.

Mivel kamaszkorom fő szakaszát, a 80-as évek legnagyobb részét Kubában töltöttem el, de nemzetközi környezetben, érdekes volt megtapasztalnom, mennyire más volt az egyes népek fiataljainál a kamaszkor legjelentősebb ügyének, a szexnek a megélése.

Iskolai tanulásom utolsó 5 évét (1985-ben érettségiztem) olyan iskolában töltöttem el Havannában, ahol a nemzetiségi felosztás kb. ez volt:

• 80 % szovjet (ebből 70 % orosz, 10 % minden más szovjet nép),
• 15 % kubai,
• 5 % minden más (keletnémet, lengyel, csehszlovák, magyar, bolgár, mongol, afgán)*.

A 2 legtávolabbi véglet a kubai és a szovjet volt természetesen.

Elsősorban a női nemről írnék, mert a nők serdülése látványosabb és gyorsabb, meg hát én mint férfi nyilván azt vettem észre jobban.

A kubai lányok voltak a szerves fejlődés mintapéldányai. Folyamatosan fejlődtek, s ezt sose nyomták el magukban, gyakorlatilag nincsenek e tekintetben kubai tabuk. A hagyományos latin-amerikai szokás szerint a lányok 15. születésnapjukon válnak nővé, a 15. születésnap hatalmas ünnep, nagyobb mint a ballagás, sőt a házasságnál is sokszor.

A kubai kommunista diktatúra sose próbált ebbe belevatkozni, a kubai kommunizmus sose akarta az embereket szexuálisan megnevelni, sőt a magánéletbe se szólt bele. A kubai kommunizmus szexuális "törvénykönyve" mindig ugyanazt vallotta, amit a kubai átlagember is vallott a témáról, ez kb. 5 pont:

• a férfinek szabad hűtlennek lennie, ez része férfiasságának,
• a nő szabadon válthat partnert (a válás nem számít erkölcsi bűnnek), de mindig köteles hűnek lenni mindenkori partneréhez,
• a homoszex perverzió, ráadásul antikommunista magatartás is**,
• a női erotika része a nőiességnek, nem bűnös dolog, míg nem sérti a hűségi parancsot,
• a szex nem titkolandó, nem szégyenteljes dolog.

A kubai lányok 15. születésnapjukra kiöltöztek, sokan erotikus képeket is készítettek magukról. Erotikus kép alatt itt abszolút szoft erotika értendő, lásd a lány teljesen meztelen, de az ágyékát és a melleit takarja sállal, más tárggyal. Amikor 18 éves koromban szerettem volna ilyen képeket készíteni bolgár barátnőmről, az sokáig ellenkezett, végül azzal győztem meg meg, hogy "ne viccelj, minden 15 éves kubai csajnak vannak ilyen képei", de aztán vissza kellett adni neki a képeket még így is, s jelenleg csak azért vannak birtokomban, mert közben az illető barátnő a feleségem lett.

A lényeg: teljesen természetesnek számított, hogy egy normális lány 15. születésnapjától nemi életet él.

Ezt tessék összevetni a szovjet szexuális morállal. Mely szerint kb. minden rendes nő úgy köteles tenni, mintha apáca lenne. Továbbá a nős asszony köteles kb. zsákba öltözni, valahogy rosszabbul kinézni, mint ahogy a valóságban kinéz. Valamint 18 éves kor alatt minden lány kisgyerek, még csak gondolni se szabad arra, hogy ez ne így lenne. Ami pedig a szexet illeti, az házasemberek titkos belügye, s legfeljebb még abban az esetben nem bűnös dolog, ha már esküvőre készülő pár csinálja, persze teljes titkolózás mellett.

A szovjet iskolában tehát ütközött ez 2 teljesen eltérő rend. Az iskola vezetősége jellemzően azt a taktikát alkalmazta, hogy a szovjet lányokat megrótta szigorúan bármilyen kilengésért, míg mindenki más esetében szemet hunyt, ha nem volt túl drasztikus a magatartás. Iskolai egyenruha nem létezett a szovjet rendszerben, de - mai szóval - volt dresszkód, viszont minden dresszkód jellemzője, hogy a nőknek nagyobb szabadságot ad, a női öltözködés sajátosságai miatt. Az öltözködésbe tehát nem kötöttek bele, s a magatartást illetően meg csak a szovjeteket nézték szigorúan.

A szovjet lányok esetében a nemiség alakulása is egész más volt. Szerves, lassú, folyamatos fejlődés helyett forradalmi robbanás. Az egyik nap még szerény kislány, másnap fejlett nő. A sokáig tiltott nőiesség eredménye lett, hogy aztán egy nap teljes lett, hatalmas erővel, sokszor túlzó erővel jelent meg.

Megesett velem, hogy fel se ismertem egy-egy orosz lányt a változás után, annyira ellentétes volt kinézete, viselkedése a korábbihoz képest.

Ami a többi nemzetiséget - köztük a magyarokat - illeti - valahol a két véglet között helyezkedtek el.

Nekem személyes tapasztalatom egyébként csak ezzel volt. Sose volt ugyanis se kubai, se orosz barátnőm. Csak magyar és bolgár barátnőim voltak.

megjegyzések:

• * - igen nem tévedés, románok nem voltak, a román állam tiltotta, hogy a román kiküldöttek gyerekei szovjet iskolába járjanak, ez része volt Ceaușescu Moszkvától függetlenkedő kurzusának
• ** - ez ma már nem igaz, a kubai rezsim az utóbbi 20 évben drasztikusan változtatott homoszex ellenes politikáján

A fasiszta államok egész másképp álltak hozzá a liberális demokrácia intézményeihez, mint ahogy a kommunista államok tették.

A kommunista rendszerek nem törölték el a parlamentarizmust, legalábbis jogilag nem. A korai szovjet rendszer 1922-1936 között még próbálkozott ugyan más alternatívával, az úgynevezett tanács rendszerrel (tanács oroszul szovjet), ahol választások helyett delegálás volt, azaz a tanácsok piramisszerűen kialakították saját felettes szerveiket, beleértve a legfelsőbb szervet, a Legfelső Tanácsot.

De ezt a rendszert Sztálin 1936-ban felváltotta hagyományos polgári demokratikus rendszerrel, azaz a szovjet állampolgárok is immár parlamenti képviselőkre szavaztak, közvetlenül, ahogy a nyugati államokban volt ez. Megmaradt a "Legfelső Tanács" név, de tartalmilag ez már egy másik rendszer eleme lett.

Magyarországra persze már az 1936-os modell lett bevezetve: azaz a tanácsok helyi szinten vannak, ezek az önkormányzatok, míg az ország vezetése parlamentáris, nem tanács alapú.

A valós tartalomról nem beszélek, nem ez a lényeg most, hanem a liberális joghoz való hozzáállás. Szóval semmi kétség: természetesen a Szovjetúnióban a tényleges hatalom mindig a Párt kezében volt, 1936 előtt és után is.

Bár hozzá kell tenni: a 20-as évek elején a kommunista párt még nem volt egy az egyben egyenlő az államhatalommal, voltak - persze különösebb súly nélkül - más hangok is. Míg a 20-as évek elején "csak" a képviselők 90 %-a volt a kommunisták által kiválasztva, míg a húszas évek végétől ez az arány felment 100 %-ra, s 1936-tól immár teljes képtelenség lett, hogy bárki is bekerüljön a testületbe pártakarat nélkül. Ahogy ez Magyarországon is volt, valóban spontán jelöltek csak 1985-től lehettek, persze ők se ellenzékiek, hanem szimplán nem a Párt által kijelöltek.

Valami okból a kommunisták a 30-as években úgy döntöttek: maradhat formailag a liberális demokrácia rendje, csak azt részben új tartalommal kell megtölteni, részben pedig virtualizálni. Pedig ennek semmi racionális oka nem volt, lásd a kádári Magyarországot, ahol 2 párhuzamos struktúra lett kiépítve mindenre: egy virtuális állami, s egy valós, pártbéli, melyek között középszinten bonyolult viszony lett kialakítva.

Egyébként vannak mai orosz kommunisták, akik szerint a kommunizmus bukásának első lépcsőfoka az 1936-os sztálini reform volt, ez kifejezetten Sztálin-pártiaktól is hallottam.

A fasiszta rendszerek között is volt, ahol a kommunista receptet követték. Pl. a náci Németország sose törölte el a polgári demokratikus formát, mindig volt parlament, választás is (persze azon csak a náci párt indulhatott). A fasiszta Olaszország sokáig kitartott a liberális forma mellett, csak 1939-ben törölte el azt.

A legérdekesebb ellenpélda Spanyolország. Itt következetesen és az elejétől kezdve elvetették a liberális formák használatát.

Itt a főok történelmi. Miután az 1936-os választáson a baloldal nyert (a szavazatok 47 %-ával megszerezte a mandátumok 55 %-át), a jobboldal radikális része puccsra határozta el magát. A 3 évig tartó polgárháborút a puccsisták nyerték meg, s ők nyilván nem vezethették be azt a rendet újra, ami ellen végülis fellázadtak.

Így Franco rendszere eleve kimondottan új elveken alapult. A parlament szerepét jétszó legfelsőbb törvényhozó testületbe nem választás, hanem delegálás és hivatal alapján lehetett bekerülni. Egyes hivatalos személyek az adott hivatal ellátása alatt automatikusan képviselők lettek. Más szervezetek pedig bizonyos számú képviselőt delegáltak, pl. a szakszervezetek. Franco csak utolsó időszakában, 1967-ban fogadott el egy olyan választójogi reformot, mely a képviselők egy részét közvetlen választás alapján döntötte el.

S ahogy Magyarországon, úgy Spanyolországban se volt forradalmi rendszerváltozás. Ahogy Magyarországon jogilag az utolsó kádárista - az 1985-ös álválasztásokon megszületett - parlament szavazta meg a rendszer végét 1989-ben, úgy Spanyolországban is: az 1971-ben kijelölt, kis részben választott parlament szavazta meg a rendszer végét 1977-ben.

Ez egyik momentumos blog pár napja nyilvánvalóvá tette, hogy a momentumosok nem rossz emberek, hanem egyszerűen csak iszonyúan buták.

Először is, előhozzák a százszor cáfolt független szabad sajtó kérdését, melyet szerintük csak összeesküvéselméletben hívők tagadnak. Ami egy sajátos ballib tévhit. A valóságban még a nyugati liberálisok se hiszik, hogy lenne független, szabad sajtó. Sajtószabadság alatt csupán azt értik, hogy a különféle médiákban megjelenhetnek különféle vélemények, s mindezt az állam nem üldözi, ill. csak nagyon indokolt esetekben - lásd államtitkok, rágalmazás, becsületsértés, stb. - üldözi, s amikor ezt teszi, akkor is átlátható módon, bírósági eljárás keretében teszi. A "függetlenség" egyetlen valós értelme, hogy "a hatalomtól független", de úgy általában függetlenség nem létezik.

Továbbá a valóság kérdése. Ki az az óvodásszintű ember, aki komolyan hiszi, hogy van valóság, melyet aztán egyes médiák hűen átadnak, míg mások meg ferdítenek? A cikk humoros szándékkal megjegyzi "a valóság az, amit annak vélünk", pedig tényleg ez a helyzet.

A sajtószabadság nem azt jelenti, hogy egyes médiák a valóságot közlik, ezért ezek igazi médiák, s munkatársaik igazi újságírók, míg más médiák torzítanak, így munkatársaik csúnya propagandisták. A sajtószabadság azt jelenti, hogy minden média a saját belátása szerint "torzíthatja" a valóságot. Valóság önmagában nem létezik, csak a róla alkotott képünk van meg, melyet mindenképpen befolyásol saját gondolkodásunk.

Hazugság nem létezik az értelmezés szintjén, aki ebben hisz, az egyszerűen buta. Például egy többemeletes ház előtti parkban ül a padon egy pár - beszélgetnek, majd felállnak, elmennek ellenkező irányba. E jelenetet nézik hárman is távolról, mindenki másképp írja le azt. Hazugságról csak akkor beszélhetünk, ha valaki direkt, tudatosan olyan állít, ami nem történt meg, pl. az mondja "hárman voltak a padon" vagy "a pad üres volt" vagy "megverték egymást", de maga a helyzet értelmezésében egyik leírás se hazugság, pedig azok lehetnek akár teljes ellentmondásban is egymással.

Amikor valaki nem az én értelmezésemet terjeszti, az nem hazudik, hanem más a véleménye. Más a véleménye, mert pl. más a világnézete, mást tart fontosnak, másak a céljai, stb.

S természetesen minden média valamilyen érdek mentén működik, ha nem így lenne, nem léteznének különböző médiák, nem lennének szerkesztőségek.

Azt még a momentumos szerző is kénytelen elismerni, hogy átlag fideszes szavazó olvassa a nem-fideszes médiákat. Ezért azzal jön, hogy "a visszhangkamrába kerültek néznek, olvasnak, hallgatnak olyan médiumokat, amikkel nem értenek egyet, csak nem hisznek nekik", ezzel csak azt leplezi, hogy éppen a ballib törzszavazók körében gyakori a visszhangkamra, éppen ott jellemző, hogy csak ballib médiákból tájékozódnak. A fideszes törzsszavazók és a semlegesek viszont jellemzően mindkét oldal médiáit követik.

A visszhangkamra ugyanis nem azt jelenti, hogy nem hiszek a nekem nem tetsző véleménynek, hanem azt, hogy azt nem is ismerem.

Ha veszünk egy megrögzött fideszes és egy megrögzött ballib szavazót, mit hisznek egymásról, rögtön látható az eltérés. A fideszes azt mondja: a ballib azért ballib, mert ezek a prioritásai, ebben az értékrendben nőtt fel. A ballib viszont azt mondja: a fideszes azért fideszes, mert ostoba, tájékozatlan, agymosott. Ezért is születnek az olyan nevetséges ballib kezdeményezések, mint a szamizdatterjesztés (lásd nyomtassteis.hu): hiszen abból indulnak ki, amint az "igazi" információtól titokzatos módon elzárt fideszes szavazó "szabad" médiához jut, a fejére csap, s elkezd a ballibekre szavazni onnantól.

A fasiszták pornópártiak - ezt a következtetést vontam le, amikor 1980 nyarán Spanyolországban voltam 3 napot. Mentségemre: 12 éves voltam, majdnem 13.

Az az év nagyjából a spanyol átmenet közepén volt.

Franco rendszere nagyon sokban hasonlatos volt Kádáréhoz. Amint Franco saját hatalmát biztosította, azonnal enyhített az erőszakon, majd fokozatosan leépítette a rendszer totalitárius jellegét, abból szimpla autoritárius rendszer lett.

A magánéletbe a beavatkozás megszűnt, a politikamentes civil tevékenység szabad lett, s a cenzúra is egyre engedékenyebb lett.

Maga Franco készítette elő a halála utáni új rendet. 1967-ben megengedte, hogy a választásokon egyes mandátumokért elindulhassanak nem-ellenzéki, de a hatalomtól független személyek is, 1969-ben pedig kinevezte utódját, az utolsó spanyol király unokájának személyében, amivel nyilvánvaló tette: az új rendszer hagyományos nyugati liberális demokrácia lesz.

A rendszer utolsó szakaszában a spanyol rendszer már sokkal engedékenyebb volt a későkádári magyarnál. A nyílt ellenzéki tevékenységen kívül gyakorlatilag csak pár dolog maradt tiltott: egyes nemkivánatos vallási csoportok tevékenysége, a cenzúra már csak a nyíltan rendszerellenes anyagokat tiltotta. A kezdetben előcenzúraként működő cenzúrahivatal lassan átment utólagos cenzúrává - persze a cenzúratörvény megsétése komoly következményekkel járt továbbra is. Az utolsó években független rádióadások is létrejöhettek, de ezek nem foglalkozhattak politikával, továbbá kötelesek voltak naponta pár alkalommal átvenni és sugározni az állami rádió hírműsorát. A rendszer alapjainak kritikája mindvégig persze tilos volt, ennek megsértése hazaárulásnak számított, s a hatalom keményen büntetett.

Tilos volt teljes mértékben a spanyolországi regionális nacionalizmus különösen a katalán nacionalizmus, a leginkább "ellenséges" nacionalizmus. Míg a baszkokkal szemben a rezsim engedékenyebb volt, aminek fő oka az volt, hogy Franco belső köréhez tartozott több baszk katolikus személyiség. S a galíciaiakkal szemben se volt jelentős erőszak, ennek oka kettős: egyrészt a galíciai nacionalizmus sose volt igazán szeparatista (ma se az), másrészt maga Franco is galíciai származású volt.

Más kisebbségek ellen sose lépett fel a spanyol rendszer Franco alatt. A muszlimokat kifejezetten támogatta, ennek érzelmi alapja az volt Franco egyébként fanatikus katolicizmusa ellenére, hogy a spanyol polgárháborúban egyes marokkói önkéntesek is harcoltam mellette. Ami a zsidókat illeti, Francót az antiszemitizmus hidegen hagyta, sőt a szefárdi zsidókat a spanyol nemzet részének tekintette.

Amiben viszont Franco nem engedett az a hagyományos erkölcs volt, tehát a homoszexualizmust, az abortuszt, s a pornót a rendszer végig nagy erőkkel üldözte.

Franco halála után ment a rendszere a logikus végkifejlet felé: az utolsó francóista álparlament simán megszavazta a rendszer végét. A rendszer utódpártja az első teljesen pluralista választást még menyerte, de már nem tudott abszolút többséget szerezni. Majd ez a párt lassan elsorvadt, 1982-ben már éppen csak bekerült a parlamentbe, mjad meg is szűnt. Ugyanekkor, 1982-ben került hatalomra először a szocialista ellenzék.

Szóval 1980-ban az átmenet felénél jártunk. A volt rendszer gyakorlatilag saját magát leépítette, csak egyes radikálisok próbáltak kitartani. Ami a helyzetet illeti, a legmegdöbbentőbb 2 dolog volt: a fasiszták és a pornó,

Mivel Franco alatt mindenféle pornó, még a legenyhébb is tiltva volt, a demokratizálódás egyik fő jele a pornó masszív megjelenése volt. Minden sarkon szinte volt egy pornómozi (ezek neve "x terem" volt), igen külön mozik voltak, ahol csak pornófilmeket vetítettek. Az újságosbódék tele voltak pornólapokkal. S a lapokban a hirdetések között hatalmas helyet foglaltak el a prostituáltak hirdetései. A tiltott gyümölcs hatalmas erővel tört elő.

Ugyanez igaz egyébként a homokosokra is, bár az nyilván nem volt ilyen nyilvánvalóan látható. De nem véletlen, hogy Spanyolország gyorsan az egyik - homokos szempontból - leghaladóbb állam lett a világon. Spanyolország a harmadik ország a világon, ahol be lett vezetve az azonosneműek "házassága".

A másik a fasiszták. A rendszer végével hatalmas leépítések zajlottak a különféle fegyveres szervezeteknél, a régi rendszer sok híve az utcára került. Különösen a rendszer végén egymilliós tagsággal rendelkező állampárt hatalmas apparátusa volt érintve. Madridban jellemző látvány volt, hogy egyenruhás férfiak állnak az utcán, s különböző dolgokat árulnak. S a 2 legjelemzőbb árucikk a pornó volt és a régi rendszer jelképei, ideértve a német náci anyagokat. Röviden: horogkeresztes tárgyak és brutális pornó. Miután megismerkedtem a történelemmel, már beláttam ennek abszurditását (Franco nemhogy a pornót, de még az enyhébb erotikát is tiltotta), de akkor ez 12-13 évesen persze másképp jött át agyamba.

Ma már természetesen már tudom: a falangisták (ez a hivatalos neve Franco híveinek) se nem fasiszták, se nem nácik.

Franco és rendszere elkövetett sok hibát, sokban nevetséges dolgokat is tett, de egy valami szimpla tény: az őt következő demokratizáció 45 év alatt sikeresen Európa szaros szemétdombjává változtatta Spanyolországot.

Annak idején mi volt a nyugat legfőbb csábító ereje a kommunista átlagember számára?

Nem az életszínvonal, hiszen abban a különbség megvolt ugyan, de nem volt drasztikus (legalábbis Kelet-Európához képest). Nem is a nagyobb szabadság, ez csak az értelmiségieket izgatta igazán. A posztsztálini Kelet-Európában már szabadon lehetett élni sok szempontból, nyilván ha az ember nem kérdőjelezte meg a hatalmat, dehát a hatalom megkérdőjelezése nyugaton se volt tanácsos.

A legfőbb vonzerő a kirakat volt. Kelet-Európában szürkeség volt, ami kevés fényt is jelentett. Nyugaton meg színesség, sok fénnyel.

Az embert ez ösztönösen is megkapja. Akkor is, ha esetleg átérzi egy adott színesség mesterkéltségét. Mert az ember szereti a színeket.

Amikor először jártam nyugaton 1970-ben, még persze ebből semmit se észleltem, túl kisgyerek voltam. De amikor 1979-ben, 12 évesen voltam nyugaton, Ausztriában, azonnal elkapott ez az érzés. A legkisebb bolt is szebb volt, mint az akkor legelitebb budapesti belvárosi üzletek. Még az utcai újságárus bódé is színpompás volt.

De 1980-ban Spanyolországban is ezt tapasztaltam, pedig Spanyolország szintje akkor jóval Ausztria alatt volt, s életszínvonalban Spanyolország csak picit volt Magyarország felett. Viszont míg Budapesten pl. a legújabb üzletközpontok is halványak voltak spanyol társaikhoz képest.

Az ember egyszerűen megrészegült a sok színtől.

Egyetlen kivétel volt: Jugoszlávia. Ahol szintén 1979-ben voltam először. Az egyetlen kommunista ország volt, melyben voltak színek és fények. Emlékszem, akkoriban egy osztrák és egy jugoszláv bolt között nem volt eltérés. Hiszen úgy utaztunk, hogy Magyarország-Ausztria-Jugoszlávia-Magyarország, Ha az ember nem nézte a vöröscsillagokat, a jelszavakat és a Tito-képeket, azt hihetette, hogy nyugaton van.

Azt mondja egy érdekes cikk, hogy a szolgai utánzás követelése miatt utálta meg Kelet-Európa a liberalizmust.

Szerencsés vagyok, hogy egyszerre két országban élve éltem meg a folyamatot, mindkét ország félperiféria, de míg Magyarország a félperiféria fejlettebb nyugati része, addig Bulgária annak középső, fejletlenebb része.

Persze igaz ez, de csak részben. Bulgáriában pl. ez a nyomás sokkal erősebb volt, mint Magyarországon. Az átlag magyar azt hiszi, az SZDSZ-féle totális nyomulás a csúcsa mindennek, de amit egyes nyugati megmondóemberek megengedtek maguknak Bulgáriában az még az SZDSZ-Magyarországon is elképzelhetetlen lett volna, pl. támadás volt a "primitív" cirill ábécé ellen, felmerült az ország "evangelizációjának" szükségessége, azaz le kellene mondani az ortodox vallásról, ha lehet a protestantizmus javára, de legalábbis katolikussá válni, meg olyan vad ötletek, hogy a "megbékelés" érdekében ne legyen történelemoktatás az iskolákban.

A legvadabb élményem e tekintetben: 1992 Húsvétkor a bolgár állami televízió élőben adta a római pápa miséjét akkor, a nyugati naptár szerinti Húsvét napján, amikor az ország még a Virágvasárnapot ünnepelte. Mindez egy olyan országban, ahol a lakosság alig 1 %-a katolikus. Majd következő héten nem közvetítette élőben az ortodox húsvéti misét. Akkor éppen jobboldali kormány volt hatalmon Bulgáriában, ami Bulgáriában akkoriban az abszolút nyugatpártisággal volt azonos (ma már szerencsére ez nincs teljesen így), így lett az a helyzet Bulgáriában, hogy gyakorlatilag minden hazafias vagy nacionalista erő a baloldalon jelent meg.

Szóval nyilván megvolt a hatású a megalázó mintakövetés megkövetelésének, de ez messze nem minden.

Ami fontosabb - s ezt a cikk is említi -, hogy Kelet-Európától nagyobb fokú liberalizmus lett megkövetelve, mint ami a nyugaton létezett. Míg nyugaton - bár már részben leépítve - létezett valamiféle jóléti modell, szocdem-liberális keverék, addig keleten a legtisztább piaci viszonyok lettek megkövetelve, minden jóléti elem, de még a szakszervezeti tevékenység is ki lett kiáltva a fejlődés kerékkötőjének, ósdi komcsi baromságnak.

A legfontosabb azonban kimaradt: a nyugat nem integrálni akarta a keletet, hanem meghódítani. Elvenni a gazdaságát, a profitot kisajátítani, a bérszintet tartósan alacsonyan tartani.

Arthur Schopenhauer (1788 –1860) német filozófusnak nem csak főműve van, hanem életbölcseleti írásai is.

Igtencsak figyelemreméltó az egyik ilyen írása, ezzel kapcsolatban pár gondolat.

Az ember be van zárva magába, a külső valóságot is csak saját magán keresztül éli meg, így a megélés az alap, az viszont az egyéniségtől függ, ami nagyrészt adottság.

Abszolút tény ez. Az ember tud csiszolni magán, képes felvenni magatartásmódokat, megtanulni, adott helyzetben mi a legkifizetődőbb reakció, de belül vajmi keveset változik.

Tehát nagyrészt automatizmus van: a veleszületett egyéniség adottság, a külső világ pedig ismét független tőlünk, nagyrészt a sors keze mi jut nekünk.

A sors által kedvező helyzetű ember nem lesz soha igazán boldog, ha egyénisége szűk. Míg fordítva, a sorscsapások se veszik el a széles egyéniség jókedvét.

A helyes megoldás minden esetben a természetünknek mgfelelő módon élni, s a legnagyobb csapás, ha ezt külső körülmények lehetetlenné teszik.

Az elme és a külvilág kapcsolata az elme minőségétől függ: minél tompább a tudat, annál inkább igényli a külvilágot, s minél élesebb a tudat, annál inkább képes magával ellenni.

A szabadidő a legnagyobb jótétemény, de a legtompább agy számára az unalom forrása. Eltöltése szinteken történik: ösztönös élvezetek, fizikai erőkifejtés, szellemi erőfeszítés - minél magasabb az élvezet, annál kevésbé irányul a külvilágra.

Tulajdonképpen kiderül: a legnagyobb szerencsétlenség, ha valakinek éles a tudata, magas élvezeteket igényel, de erre egyszerűen nincs szabad ideje.

Nagyon mérges Béndekünk, azt mondja egyszer, hogy liberalizmus vagy szegénység, aztán folytatja azzal, hogy mérni akarja az államot.

A gond az, hogy egykor én is ebben hittem. Különösen második liberális korszakomban, durván 1999-2008 között, amolyan liberális-konzervatívként. Szóval emberileg mélyen megértem azokat, akik ilyen marhaságokat terjesztenek.

A leghamisabb állítás, hogy a liberalizmus jóléthez vezet, míg az "illiberalizmus" szegénységhez. Ez ok és okozat keverése.

De lássuk a szerző történelmi magyarázatát is, mely szerint a liberális társadalom nem úgy jött létre, hogy "a buta angolok és hollandok elhatározták -- Soros hatodik ükapja manipulációjának áldozatul esve --, hogy tönkreteszik a jól bevált feudális-keresztény-patriarchális-szarvasvadászsemjénzsótis rendet", hanem szervez módon.

Természetesen ez így igaz. Manapság járványhelyzetben sokan visszautalnak a nagy XIV. századi pestisjárványra, mely Európa nyugati felén pusztított a legnagyobb mértékben. S ez fontos adat a téma szempontjából, mert bizony a nyugati feudális rend szétbomlásának alapoka éppen a pestis.

Nem puszta egybeesés, hogy a liberalizmus két őshazája, Anglia és Hollandia egyben a pestisjárvány legnagyobb áldozatai is voltak. Angliában a lakosság átlag fele belehalt a járványba, míg Hollandiában ennél is több, s regionális szinten voltak ennél magasabb halálozási csúcsok is, Hollandia egyes részén 80 %-os halálozási arány is megesett. Ezzel szemben Kelet-Európában sokkal kisebb volt a halálozás, még olyan vidékek is voltak, ahová egyáltalán nem jutott el a fertőzés.

Röviden: nyugaton egyszerűen olyan emberhiány lépett fel, ami miatt nem lehetett tovább működtetni a feudális rendet. Megszülettek annak a társadalomnak az alapjai, ahol a társadalom tagjai jogilag egyenlőek, nem tartoznak egymásnak semmivel, s minden köztük lévő viszony csupán szabad személyközti szerződések alapján van meghatározva.

Aki ravasz és képes kihasználni a másikat, az hatalmas vagyonra képes szert tenni, s ellene semmi fegyvere annak, aki rosszul járt, hiszen nem kényszer eredménye a kialakult helyzet. Továbbá, a kapzsiság győz mindenek felett: a mai vesztes reménykedhet abban, egykor majd ő fog nyerni, s ennek nincs is semmilyen jogi akadálya. Az egyetlen akadály a rendszer teljes kibontakozása útjában a keresztény erkölcs maradt, de mindezt nemsokára megoldotta a protestantizmus, mely égi pecsétet nyomott a kizsákmányolásra, egymás kihasználására.

A liberalizmus persze hatékony, valóban segíti a gazdagodást, de kérdés: kinek a gazdagodását. Amit nem ért meg a szerző, hogy hiába hatékony valami, ha ez a hatékonyság nem érdeke mindenkinek. A hatékony kirablás pl. jó a rablónak, de nem jó a kiraboltnak, a kirabolt inkább egy kevésbé hatékony kirablásra szavaz ilyen esetben.

Magyarország 1990-2010 között minden erővel, halálpontosan követte a nyugati, liberális recepteket. Hogy lehet, hogy nem lett nyugat-európai életszínvonal mégse?

Amit a szerző és társai korrupciónak és lopásnak minősít, az éppenhogy egy kevésbé hatékony rablás, mert immár a nemzeti elit is részt kap a zsákmányból, nem megy minden a nyugati gazdákhoz. Ezért népszerűbb a 2010 utáni, mint az azt megelőző model, pedig a lakosság 99 %-a nem tartozik a nemzeti elithez.

A ballib narratíva szerint a Fidesz megveszi a kisemberek szavazatát, azzal, hogy valamennyit átad nekik a zsákmányból. Kérdés: ezzel mi is a gond? Nem így kell működnie egy társadalomnak?

A szerző legabszurdabb hazugsága hogy a liberalizmus békét hoz. Nos, a történelmi tények szerint sose voltak olyan véres háborúk, mint a liberalizmus korában.

A liberalizmust 20 éven át nyögő társadalom szembefordult a "rendezett szabadsággal" (liberalizmussal), hiszen látta, ez a szabadság az ő kizsákmányolásának, alávetésének szabadsága. Ki az az épeszű ember, aki erőszaktevője szabadsága mellé állna?

A kisember nem kér a liberalizmus jelentette hatékonyságból, s még kevésbé az abból eredő gazdagságból, hiszen ez másoknak hoz jólétet, éppen az ő terhére. Ilyen egyszerű ez, nem kellenek ehhez ballib összeesküvéselméletek.

A művészet, s különösen a tömegkultúra képes nagyon károsan hatni azzal, hogy téveszméket terjeszt. Lásd pl. a történelmi mítoszokat: az eredmény az, hogy az emberek jobban hisznek a mítosznak, mint a valóságnak.

Kedvenc példám erre a Föld lapossága. Átlag 10 Kolumbusz-filmből 9-ben benne van egy olyan jelenet, hogy a buta, gonosz spanyol katolikus főpapok nem engedték a tudós Kolumbuszt hajózni, mert az utazása csapás lett volna a katolicizmusra, mely szerint a Föld lapos. A valóságban semmi ilyesmi nem volt, sőt éppenhogy a főpapoknak volt igazuk, nem Kolumbusznak a nevezetes vitában, mely nem a Föld laposságáról szólt (akkor már 1500 éve konszenzus volt, hogy a Föld gömbölyű), hanem arról, milyen messze van India nyugat felé hajózva, s elérhető-e: a vitában Kolumbusz súlyosan tévedett, a valós távolság alig felét becsülve, míg az egyházi vezetők a tényleges adatot állították, kb. 15 ezer km-t tippelve, ami nem volt bejárható a korabeli hajókkal, egyszerűen félúton elfogyott volna a hajó vízkészlete. Kolumbusz tehát tévedett, csak mázlista volt, kiderült ugyanis, hogy félúton van egy még ismeretlen kontinens.

Kolumbusz szeptember 6-án indult el 3 hajóval a La Gomera szigetről (a Kanári-szk. egyik szigete), s terve szerint október 4. körül kellett volna megérkeznie Ázsia keleti partvidékéhez. Ekkor azonban még bőven nyílt tengeren volt. Kolumbusz ekkor úgy döntött, ad magának még 10 napot, s ha addig se ér el Ázsiába, visszafordulnak Spanyolországba. A történet vége közismert: október 12-én elérték a Bahama-szigeteket, melyekről Kolumbusz élete végéig hitte, hogy azok Japán környékén lévő szigetek.

De most a szexről. A szexuális illetően is hatalmas félrevezetés van a filmekben.

Ha az ember hisz a filmeknek, a férfiak nagy többsége él-hal a szilikonmelles, szőke nőkért, különösen, ha azok ápolónőnek öltöznek, magassarkú cipőt és harisnyát húznak fel, majd a férfit bilinccsel odaláncolják az ágyhoz, aztán pedig durván beszélnek vele.

Nemrég olvastam egy érdekes felmérést az emberi szexualitás különféle sajátosságairól, érdekes így a valósággal összevetni a filmbéli fantáziát.

Nos, a valóságban a "beöltözős" fétis aránya a kutatások szerint kb. 9 %, s ebben minden benne van, nem csak az ápolónősdi. A férfiak 91 %-a tehát egyáltalán nem igényel semmilyen beöltözést.

Ami a nő öltözékét illeti, természetesen vannak preferenciák. Az erotikus alsóneműt 12 % kedveli (ez is elég alacsony szám, a filmbéli sugalmazásokhoz képest), míg a különféle, test alsó részét fedő ruhát kedvelők aránya egyenesen 30 % (ebbe mindent belszámítva: miniszoknya, harisnya, nadrág, stb.), s ugyanennyi a cipő (elsősorban magassarkú) kedvelése is. Szóval az említett ápolónős-bilincselős jelenetből egyedül a magassarkú cipő fedi a valóságot.

Tehát a valóságban a szilikonmelles ápolónő helyett egy normál testalkatú, magassarkú cipős, harisnyás, miniszoknyás nő többszörösen népszerűbb. Mégis a filmek nem ezt mondják, s mára oda hatottak, hogy sok nő komolyan elhitte, minden férfi a szilikonost akarja. Már olyat is láttam, hogy férfi nem meri bevallani, szerinte ronda a szilikonmell, attól félve, hogy ha ezt kimondja, homokosnak fogják hinni.

Ha személyeskedni akarok, nekem az ápolónőről sose szex jut eszembe, hanem az, hogy mindjárt injekciót kapok, vagy kihúzzák a fogamat. S sose szerettem a magassarkút, mert torzítja a lábat. Ugyanezért a szilikont is utálom, nemcsak mellben, hanem ajaktömésben is. Az egyetlen ami igaz rám, hogy imádom a testre simuló nadrágos (legyen akár nadrág, akár leggings) nőket.

Visszatérve a nem-személyes elemre, a kár elsősorban a fiatalok között van, hiszen - tapasztalat hiján - kötelesnek érzik átvenni a filmbéli fantáziaképest. Én most a férfi ízlésekről írtam, de ugyanis megvan fordítva is. Sok kamasz fiú depressziós lesz attól, hogy nem felel meg a filmbéli sportos, izmos, kemény srác képének, pedig itt ugyanez van: a nők zöme nem ezt a típust kedveli.

A legrosszabb dolog az olyan ember, akinek nincsenek elvei, elveit folyamatosan váltogatja, saját magának gond nélkül ellentmond alapvető kérdésekben is.

Szerencsére kevés az ilyen ember. A legtöbb ember - az elmebetegeket leszámítva - koherens. A koherencia nem jelent jóságot automatikusan persze.

A politikusok zöme is koherens. De itt már sokan nem azok, bár nem elmebetegek, csak gyakorló politikusok, akik kénytelenek folyton forogni. Ha ez nem érint alapvető kérdést, nem is haragszom ezért, mindezt a politikusi szakma sajátosságának tekintem.

Pl. Gyurcsány határontúli-ellenessége koherens. Bár eredetileg tisztán gyakorlati szempont volt az oka, a ballib agytröszt kiszámolta: a magyarok szociális önzése erősebb, mint a nacionalizmusa, így a 2004-es népszavazásra logikus volt a határontúli magyarok ellen fordulni, hiszen ez hozta meg a rövidtávú nyereséget (most arra nem térnék ki, hogy hosszú távon ez lenullázta a ballibeket a határontúliak között, de ez más kérdés). De koherens mindenképpen, hiszen teljesen belefér a ballib antinacionalista narratívába. Persze a ballib fősodor politikusai sose mennek el végletekig, csak egyes marginálisabb ballib megmondóemberek és aktivisták mondják ki nyíltan, hogy pl. a székelyek románok, de az emberek értenek a szómágiából.

Sokan meglepődtek azon, hogy ugyanaz a Gyurcsány viszont befogadó az iszlamista migránsok iránt. Pedig ebben semmi furcsa nincs: liberális szemszögből a nemzeti közösség akadály, így nyilván ellenzendő, ha az növekszik a hátorontúlo nemzettársak bejövetelével,. s nyilván támogatandó az idegenek bejövetele ugyanezért.

Ami viszont újdonság, hogy annyira kapkodnak a balliba országrontók, hogy immár a nem-magyaroknak nyújtott segítség miatt is tombolnak. Persze érthető magatartásuk: a járványban nem voltak képesek egyetlen narratívájukat se érvényre juttatni.

A The Plot Against America című sorozat elvileg alternatív történelem. Állítólag azért készült, hogy a The Man in the High Castle sorozat locsogó stílusát helyre tegye.

A történet persze más: itt nem győz Hitler a háborúban - de nem is veszít, a film a háború alatt zajlik, nem derül ki a vége, csak annyi tudható: Oroszország harcban áll Németországgal, viszont Amerika semleges marad. S ez a semleges Amerika igyekszik jó viszonyt kialakítani a németekkel. Ez annak a köbetkezménye, hogy az 1940-es választáson veszít a náciellenes háborúpárti Roosevelt, helyette a semlegességpárti, de részben németszimpatizáns Lindbergh lesz az elnök.

A lényeg: ezek után valahogy üldözni kezdik a zsidókat Amerikában, bár sose derül ki a cselekményből, ennek mi is a pontos oka, mivel hiányzik a történet fonalából bármilyen logikus lánc.

Egyszóval: egy dögunalmas holokausztfilm. A színészeket sajnálom, mert több színész is kiválóan játszik.

Hát, a The Man in the High Castle jobb volt, minden baja ellenére.

Egyes ballib körök szerint az alapjövedelem bevezetése csak politikai akarat kérdése. De mi a valóság?

A magyar költségvetés éves kiadása jelenleg kb. 21 billió Ft.

Magyarországon él kb.7,5 millió felnőtt és 2,5 millió gyerek.

Ha mondjuk azt mondanánk, minden felnőtt kapjon 200 ezer Ft havi feltétel nélküli alapjövedelmet (kb. ez az az összeg, mely teljesítené a FNA célját, azaz biztosítaná az alapvető megélhetést), s minden gyerek meg a felét, az éves szinten éppen 21 billió Ft.

Azaz semmi másra nem lenne pénz, a költségvetés teljes kiadási oldala a feltétel nélküli alapjövedelemre menne el.

S ebben az esetben is csak akkor lenne ez az összeg elég, ha mindent kiváltana, pl. minden segélyt, sőt a nyugdíjat is, márpedig már ez is igazságtalan lenne. De ha ezt félre is tesszük, akkor is: az állam nem tudna semmilyen közszolgáltatást, se saját magát finanszírozni.

Vajon ha azt mondanánk azt emebereknek, ezentúl minden egészségügy és oktatás fizetős lesz, a közlekedés csak magán lesz, s az állam minden szolgáltatást abbahagy, pl. nem lesz rendőrség, bíróság, stb. se, ill. csak önköltséges alapon, s cserébe mindenki kap havi 200 ezret, a nagy többség mit reagálna? Nemet mondana a projektre.

Nem véletlen, hogy alapjövedelem csak olyan országokban létezik, ahol hatalmas gazdagság van viszonylag kis népességgel. Egyes olajállamok ilyenek. Pl. Kuvait minden felnőtt állampolgárnak fizet havi 1 millió Ft körüli alapjövedelmet. Ezt kb. 900 ezer ember kapja, ennyi a felnőtt kuvaiti állampolgárok száma, s ehhez van egy hatalmas olajvagyon, mely képes mindezt finanszírozni.

Egyébként elvileg semmi gond az alapjövedelemmel mint elképzeléssel. Hozzá azonban a kapitalizmus megszüntetése szükséges alapfeltételként.

Felér egy ballibisztikai tanulmánnyal az egyes pici ballib szekták tevékenységének figyelése. Már mondtam, személyes kedvencem a Kolozszaros kb. 100-fős kommentszekciója. De ők bevallottan csak egy blog végülis.

Az aktivisták közül a kedvencem legtöbb ideig egy Tuareg nevű ex-fideszes politikus volt, aki annyira ballib lett, hogy már Gyurcsányt is lefasisztázta. Sajnos Tuareg abbahagyta. Pedig egy időben 4 héten keresztül kint üdült a Kossuth téren egy sátorban. De mára visszament a munka rögös világába, s csak havi 1-2 alkalommal mond erősen unalmas beszédeket a Facebookon. Le is csökkent táborának száma a korábbi pár tízezerről pár ezerre. (Persze a tízezres szám netes hívőt jelöl, nem valódit, mert amikor párszor valódi tüntetést szervezett Tuareg, oda 100 embert se tudott összetrombitálni.)

Áttértem tehát Juhász Söpredék Zoli agrárspekulánsra, akinek tábora lassan, de biztosan közelít a 100 ezer főhöz. Zolika stílusa valahol egy újprotestáns szekta papja és egy mlm-piramis beszervező embere között van. Írtam már róla is többször.

Legutóbbi teljesítménye, hogy programot ad népének (persze a 100 ezer főből kb. 1 % a tényleges fanatikus követő), itt megnézhető, míg Zolika nem törli, ugyanis rossz szokása, hogy időnként törli saját korábbi anyagait, amikor ébben nyűgös a hangulata.

Zoli mindenestre intelligensebb Tuaregnél, ez tény, hiszen pl. megértette, nem lehet forradalmat végrehajtani. S mindig óvatosan, nehogy megsértsen bármilyen jogszabályt. Helyette agyatlan rajongói mondják ki mindezt.

Amit kifejezetten élvezek: Zoli éjjel-nappal szidja SAJÁT híveit, mindentudó haragos messiásként viselkedve, a lelkes hívek meg kérik "még, szidj minket még, mester!".

Nem más mint a ballib Mérce írja le részletesen miért nem nevezhető Orbán neoliberálisnak - meglepő fejlemény. Tudni kell ehhez, hogy a Mérce egy álbalos média, azaz magát igyekszik úgy pozicionálni, mintha nem liberális lenne, hanem baloldali. Ennek része az is, hogy az Orbán-kormány elleni narratívát megduplázta a ballib agytröszt, hiszen egyszerre vádolják "kommunizmussal" (piacgazdaságellenességgel) és "neoliberalizmussal" (azaz szélsőséges piacpártisággal).

A cikk e tekintetben pozitív jelenség. Persze rögtön szabadkozik, hogy megzavarja a Mérce agyatlan törzskommentelőit azzal, hogy a jobboldal több piacot akar, míg a baloldal több államot, hiszen minden fanatikus ballib tudja, hogy aki kevesebb piacot és több államot akar, az fasiszta és nem baloldali, hiszen az igazi baloldali icpici államot akar és nagyon sok piacot.

Elhallgatva van a cikkben mi okozta a nyugati jóléti állam válságát a 70-es években. Pedig az ok tiszta: a gyarmatbirodalmak összeomlása a 60-as években. A friss, új államok létrejötte, s egyes harmadikállambeli államok értdekérvényesítő képességének megnövekedése nagyban csökkentette az elvonható pénzek mennyiségét, így a nyugati államok lassan pénzügyi válságba kerültel. Magyarul: lassan mindenhol megalakult helyi államaparátus,sok helyen még helyi nagytőke, ezek pedig bejelentették, hogy részt akarnak abból, ami addig 100 %-ban a nyugati magállamoknak ment.

A baloldali jóléti állam pénzügyi alapjai kezdtek elfogyni (ahogy ezt a nagy angol liberális politikus Margaret Thatcher megfogalmazta "A szocializmussal az az alapvető baj, hogy előbb-utóbb elfogy a mások pénze."), s erre jött válaszként a jobboldali, liberális fordulat, amit - ki tudja miért - neoliberalizmusnak szokás csúfolni, pedig éppenhogy nem "neo", hanem a lehető legklasszikusabb liberalizmus. Lényege pedig az, hogy a segélyeket vissza kell fogni, hiszen csökken az a pénz, amiből addig mindez finanszírozva lett.

Ami a mi - kelet-európaiak - nagy balszerencsénk, hogy ez a liberális modell éppen totális győzelmi helyzetben volt, amikor eljött a kommunizmus bukása. Mert míg a "neoliberális" módszer hozott eredményeket a magállamokban (s persze ott is csak részlegesen), addig mindenhol máshol pusztulást eredményezett, többek között Kelet-Európában is. Kelet-Európában az eredmény az lett, hogy minden mozgatható vagyon átkerült a magállami tőke birtokába, s helyi tőkésosztály eleve ki se tudott alakulni emiatt, s ahol mégis kialakult - lásd Oroszország - ott is ez az osztály nyugati szolgaként viselkedett, folyamatos hazaárulást elkövetve.

Magyarországon a rendszerváltozáskor kb. 99 %-os támogatottsággal bírt ez a nyugati modell - legalábbis az aktívan politizálók között. A parlamenten kívül rekedt Munkáspárt volt csak ellene, ill. picit később, megalakulása után, a MIÉP. Minden más, azaz minden oldal egymással abban versenyzett, ki követi hűebben ezt a modellt. Többek között, ez okozta az első Orbán-kormány bukását is, az átlagember ugyanis azt látta, Orbán nem a rendszer ellensége, hanem a rendszeren belüli alak, azaz lényegileg nem más, mint a "baloldali" politikusok. Akkor a jobboldal és a baloldal így szidta egymást: "te nem szolgálod elég jól a nyugatot, ezért az nem simogatja meg a buksinkat elég gyakran! majd jövök én, nyugatpártibb leszek nálad, s jólét lesz, hisz a nyugat majd minden nap ránk fog mosolyogni!".

Szóval úgy lett a 2010-es Orbán mindennek az ellenfele, hogy tényleg az ellenfele lett. De ezt még a cikkíró is csak félig meri beismerni. Különösen miután az egyik ballib szentet, Bajnait is kritizálni merészeli. A ballib mitológia szerint Bajnai kritizálása főbenjáró bűn, ennél már csak az Árpi-bácsi személyi kultusz kétségbevonása nagyobb bűn.

De megvan a szerző szerint miben is Orbán neoliberális bűne, az egykulcsos adó! Mítosz ez is ballib körökben, mivel bár valóban liberális eszköz az egykulcsos adó, de csak magállamokban, ahol ez a gazdagokat jobban adóztató progresszív adót váltja fel, míg Kelet-Európában az egykulcsos adó jellemzően egy minden munkavállalót (de az igazi gazdagokat nem érintő) túladóztató rendszer helyett lett.

Mi is a valóság? Orbán a nyugati modell helyett a kelet-ázsiai modellt igyekszik bevezetni, ahol az állam szorosan együttműködve az általa létrehozott helyi nagytőkével igyekszik nagyobb részt kicsikarni a nyugati tőkével való együttműködésből.

Magyarországon egyszerűen ez a "jobboldal", s ellenfele meg az a "baloldal", melynek alapeszméje a nyugatnak való lefekvés. Liberalizmusban mérve a baloldal sokkal liberálisabb, s most ez alatt a gazdasági libertalizmust értve csak. S ezt a "baloldalt" támogtaja a Mérce című blog is, tegyük hozzá.

A tudat témája a modern filozófia messze legfontosabb vitatott kérdése. Vázoltam már a témát, most szeretném bemutatni David Chalmers ausztrál filozófus nyomán, akinek könyve - The Character of Consciousness - talán a legvilágosabban írja le a kérdést. Érdemes az egész könyvet elolvasni - azt hiszem, magyar fordítása nem létezik -, én csak pár gondolatot osztanék meg.

Az alapkérdés az, hogy mi is a tudat, leegyszerűsítve mi a kapcsolat az agy és a tudat között. Chalmers alapgondolata, hogy a téma felosztható könnyű és nehéz problémára. A könnyű probléma az, hogy az agy hogyan vezérli magát és a testet, mik ennek szabályosságai és módjai. Ezek alapvetően biológiai kérdések, s ha nincsenek is teljes körűen megválaszolva az ide tartozó kérdések, akkor is joggal számíthatunk arra, hogy idővel ezek a kérdések, a biológia és az orvostudomány fejlődésével, tisztázva lesznek. Ezzel szemben a nehéz probléma maga a tapasztalat, az érzés kérdése, mely szükségtelen az agy működéséhez, viszont meglétük kétségtelen, hiszen - ha másként nem - minden tudja saját magáról, hogy vannak érzései.

A szerző felsorolja a probléna egtes megoldási kísérleteit:

• materialista tanok:
  • erősebb alakban eliminatívizmus, gyengébb alakban funkcionalizmus: azaz a tudat eleve nem létezik mint önálló entitás, vagy csupán mellékterméke az agy funkcionális működésének, azaz nincs olyan állapot, mely ne lenne leírható kizárólag fizikai alapon,
  • agy-tudat egyezés elmélet: azaz az agy működése és a tudat ugyanaz, másképp megfogalmazva, tehát különböző megfogalmazások ugyan, de alapjuk azonos, nem különböznek lényegileg,
  • tudáshiányra, azaz jövőbeli fejlődésre hivatkozás: egyszerűen ma még nem vagyunk képesek ismerethiány miatt magyarázni a tudat pontos származását az agyból, de a tudomány fejlődése erre megoldást fog hozni, hiszen elvi ellentmondás nincs a kettő között;
• dualista tanok:
  • interakcionizmus: az agy és a tudat között kölcsönös hatás van,
  • epifenomenalizmus: létezik tudat, de az az agy hatása alatt áll, s fordított hatás nincs;
• idealizmus:
  • pánpszichizmus: azaz míg az anyag a struktúra, addig a szellem a belső jelleg, ez minden szinten igaz, a tudat csupán a szellem magas fokú formája,
  • teizmus: külső szellem formálta meg az anyagot, ennek eredménye/része a tudat.

A szerző alapvetően a pánpszichizmus mellett érvel leginkább, de erről majd másik cikkben. Éppen az az érdekes Chalmersszel, hogy - bár ateista ugyan - határozottan szakít a többségi materialista álláspontokkal.

A 3 kaukázusinak nevezett nyelvcsaládról kizárólag, nem a Kaukázusban beszélt minden nyelvről.

Ez a 3 kaukázusinak nevezett nyelvcsalád: az ésszakkelet-kaukázusi, az északnyugat-kaukázusi, s a dél-kaukázusi.

A tudományos konszenzus szerint ez a 3 nyelvcsalád egymással nem rokon. Viszont a nyelvcsaládokat rokonítani próbáló, a nyelvészeti fősodor által nem elfogadott elméletek szerint az az ésszakkelet-kaukázusi és az északnyugat-kaukázusi rokonok, de a dél-kaukázusi nyelvcsalád szerintük se áll rokonságban az északiakkal. Ezen elméletek jellemzően azt állítják, hogy az északi kaukázusi nyelvek távoli rokonai az ibériai nyelvek (ezek mai egyetlen létező képviselője a baszk), továbbá innen származnak keleten a sino-tibeti nyelvek (itt van a kínai, a tibeti, a burmai), továbbá Amerikában a na-dene nyelvcsalád is (legismertebb tagja a navaho). Míg ugyanezen elméletek szerint a dél-kaukázusi távoli rokonai az indoeurópai nyelvek, az altáji nyelvek, az uráli nyelvek (tehát a magyar os), továbbá a dravida nyelvcsalád, a koreai, a japán, s az eszkimó nyelvek.

Ezek a távoli rokonságot magyarázó elméletek az eredeti emberi ősnyelvből - mert kétségtelenül egy az ősnyelv - másodlagos ősnyelveket vezetnek le, igyekeznek rekonstruálni:

• kelet-afrikai ősnyelv - ma az emberiség kb. 8 %-a - ez ma egész Afrika, leszámítva Észak- és Északkelet-Afrikát, valamint Madagaszkárt,
• észak-afrikai ősnyelv - ma az emberiség kb. 6 %-a - ez ma Észak- és Északkelet-Afrika, valamint Nyugat-Ázsia északról és keletről Törökország és Irán által határolt térsége,
• közép-ázsiai ősnyelv - ma az emberiség kb. 60 %-a - ez Eurázsia domináns nyelve, a többi csoportnál felsorolt régiókat leszámítva, továbbá a na-dene indián nyelvcsalád, az eszkimó nyelvek, valamint a modern gyarmatosítás óta egész Amerika és Ausztrália,
• kaukázusi ősnyelv - ma az emberiség kb. 20 %-a - ez - ez ma az Észak-Kaukázus, Kína, Dékelet-Ázsia nyugati része,
• kelet-szibériai ősnyelv - ma az emberiség kb. 1 %-a - ezek az indián nyelvek, a na-dene nyelvcsalád kivételével,
• dékelet-ázsiai ősnyelv -ma az emberiség kb. 8 %-a - Délkelet-Ázsia keleti része, egész Óceánia, az indonéz szigetvilág, Új-Guinea, s Madagaszkár.

De maradjunk a kaukázusi nyelveknél.

Az északnyugati kaukázusi nyelvcsaládban 2 nyelv tartozik: a kb. 1 millió fős cserkesz, s a kb. 150 ezer fős abház. Jellemzőjük:

• kevés magángangzó: 2 vagy 3 (összehasonításképp, a magyarban 14 magánhangzó fonéma van).
• sok mássalhangzó: 48 és 68 között (összehasonításképp, a magyarban 24 mássalgangzó fonéma van),

ennek következtében hihetetlen mássalhangzó-torlódások vannak.

Honnan ez a hatalmas többlet a magyarhoz képest? Több helyről is.

A hangkézés 10 lehetséges helye közül a magyar kevéssé használja a 3 leghátsóbb képzési helyet, veláris (hátsó szájpadlás) hangból csak 2 darabunk van (k, g), uvuláris (nyelvcsap) hangból egy sinc s, laringeális (gége) hangból pedig csak 1 darabunk van (h).gégével történik.

Ezzel szemben az északnyugati-kaukázis nyelvekben 7-17 közti veláris mássalhangzó van, 6-8 közti uvuláris mássalhangzó, laringeális mássalhangzóból pedig 2-5 darab. A sokaság titka: a "normál" ejtés mellett van palatalizált (azaz j-sített) és labilaizált (azaz u-sított) ejtés is, mindez önálló fonémaként. Palatalizáltság a magyarban is létezik, de csak 3 hang esetében (gy, ny, ty), labializáltság pedig egyáltalán nincs. Továbbá míg a magyarban a 2 veláris hang zárhang, addig ezekben a nyelvekben vannak veláris réshangok és közelíhangok is.

A legérdekesebbek viszont ahangszalagréshangok. Ehhez tudni kell, hogy minden emberi nyelvben 3 féle hang lehetséges:

• tüdőhangok: ezek sok változatuk van, de mindegyikre igaz, hogy a tüdőből kiáramló levegő mozgása által képződik a hang, ilyen hangok a világ minden nyelvében léteznek,
• nyelvhangok: ezek a jól ismert csettintő hangok, ahol a nyelv általi csettintés adja a hangot, csak egyes afrikai - elsősorban
  dél-afrikai - nyelvekben van ilyesmi,
• hangszalagréshangok: itt a tüdőból való levegőáram le van zárva, csak a szájüregben levő levegő mozgatása adja az adott hangot.

A magyar nyelv hangtana "szegényes", se nyelvhang, se hangszalaghang nincs benne. Hangszalaghang eleve csak egyes indián és egyes afrikai nyelvekben van, plusz a 3 kaukázusi nyelvcsaládban. (Még van a Kaukázusban beszélt indoeurópai jász (oszét) nyelvben is, de ez nyilvánvalóan a körmyezet hatása.)

A hangszalaghangok 2 fő típusa közül gyakoribbak a hangszalag lefelé való mozgatásából eredő hangok, ezek vannak a kaukázusi nyelvekben. Az ilyen hangok hangzása nagyon érdekes, kb. mintha nagyon hirtelen robbanás zajlana a szájban, vagy mintha egy elzárt vízcsapból hirtelen kirobbanna a víz. Ezekben anyelvekben 8-15 közti ilyen hang van.

Mindezekben a nyelvekben az írás törekszik az egyes fonémák maximális visszaadására. Így a cirill ábécét módisították mellékjelekkel, ill. több jegyből álló betűke alakotttak (lásd ahogy a magyar is teszi, pl. cs, sz, dzs, stb.)

Az abházban pl. a palatizáltságot ь jelöli (orosz mintára), a lablializáltságot pedig az ә betű. A zárhangoknál a normál cirill betű hangszalaghangot jelöl, míg a jobboldali farokkal ellátott változat a tüdőhangot, tehát pl. т = hangszalaghang t, ҭ = tüdőhang t (kivéve a ц-t, itt ugyanis a betű már rendelkezik farokkal, így farok helyett felső vonal haználatos: ҵ).

A cserkeszben a labializáltságor a у jelöli, míg a hagszalaghangokat az |.

A dél-kaukázusi nyelvek ma gyakorlatilag csak a grúzt jelentik, a többi 3 kis nyelv mára gyakorlatilag kihalóban lévő grúz nyelvjárássá vált. Az északnyugati-kuakázusi nyelvekhez képes a grúz kifejezetten szegény hagokban: 28 mássalhangzó, s ezeket kiegészíti ki a - kaukázusi szemmel hatalmas számú - 5 darab magánhangzó. A grúzban 7 hangszalagrés-mássalhangzó van.

A grúz saját ősi ábécét használ. Pl. a tüdőhang p jele ფ, míg a hangszalagrés hang p jele pedig პ.

A grúz nyelv a legnagyobb az összes 3 nyelvcsalád között, kb. 4 millió ember anyanyelve. Írásbelisége is a legrégebbi: 1500 éves. Az összes többi itt felsorolt nyelv írásbelisége az újkorban kezdődött, sőt egyes nyelveké egyenesen a XX. században.

Az északkelet-kaukázusi nyelvek közül a legfontosabbak a csecsen, az avar, s a lezg. A csecsen az egyetlen, melynek beszélői meghaladják az 1 millió főt. Az avar jelentősége, hogy Észak-Dagesztánban nem-avarok is beszélik. azaz - az orosz mellett - egyfajta nemzetiségközti segédnyelvként is funkcionál. Ugyanez igaz a lezg nyelvre is Dél-Dagesztán vonatkozásában.

A kaukázusi nyelvek fő nyelvtani sajátossága az ergatív struktúra, Európában ez csak egyetlen nem-kaukázusi nyelvben fordul elő, a baszkban.

A mondatszerkesztési elvek alapján a nyelvek többfélék. Ha S a tárgyatlan ige alanya, A pedig a tárgyas ige alanya, s O a tárgyas ige tárgya, akkor a 2 fő lehetőség:

• nominatív nyelvek: S=A, azaz a nyelv nem tesz külöbséget nyelvtanilag a tárgyas és a tárgyatlan igen alanya között,
• ergatív nyelvek: S=0, azaz az aktív cselekvés külön jelölve van.

Alex Garland új sorozata kifejezetten érdekes. Aki a Never Let Me Go című remekmű rendezője. Különösen az keltette fel bennem az érdeklődést, hogy sok volt róla a kezdeti negatív vélemény. Nyilván negatív azoknak, akik dinamikus, akciódús, speciális hatásokkal teli sci-fi-re számítottak.

Én akkor kezdtem el nézni, amikor éppen kijött a 3. rész, s már az első rész közepén rájöttem: kiváló ötlet, kiváló történet, onnantól már csak abban reménykedtem, ne legyen valami olyasmi, mint a Westworld, mely a 2. évadban elkezdett akciósodni (hozzáteszem: a jelenleg menő 3. évad már jobb, mint a 2.), s persze végképp ne legyen olyan, mint a Mátrix, ahol az 1. kiváló filmnek semmi köze a 2. és 3. dögunalmas részekhez.

A történet lényege: a gyerekét elvesztő milliárdos programozó, egy hatalmas számítástechnikai cég tulajdonosa titkos projektet fejleszt ki, mellyel mind a múlt, mind a jövő teljesen belátható lesz.

Az alap a determinisztikus világkép, azaz minden előre elrendelt, mindennek van oka, s minden ok egy okozathoz vezet. A kvantumelmélet se változtat ezen. A kvantumelmélet lényege az történetileg, hogy hatalmas fejtörést okozott a fizikusoknak, hogy a fény részecske vagy hullám-e. A vita megoldódni látszott a XVIII. sz. során - nem emlékszem pontosan mikor -, amikor be lett bizonyítva, hogy a fény hullám. Azonban kb. 200 évvel később jött a fordulat: a fény mégis részecske, de egyben hullám is. Majd lassan kiderült: ugyanez igaz a világ minden anyagára is, csak az elemi részecskéknél nagyobb testek esetében a hullámtulajdonság olyan minimális, hogy nem is kell figyelembe venni. Viszont minden elemi részecske - azaz nem csak a foton - egyszerre hullám és részecske, s emiatt a világ mint olyan bizonytalanságra épül, a meghatározatlanság az úr, tehát az akarat szabad. A kísérletek viszont oda vezettek, hogy a meghatározatlanság határozottsága válik egy adott pillanatban. Tulajdonképpen ez az, amikor a hullámból részecske lesz. Ennek aztán született számtalan magyarázata.

A filmben elhangzik, hogy a klasszikus koppenhágai magyarázat, mely a legrégebbi kvantumelmélet-magyarázat szimplán "marhaság", ez az a magyarázat ugyanis, melyben nincs determinizmus, éppenhogy kvantumszinten törik meg az ok-okozat, ott a megfigyelés okozza az ilyen vagy olyan kimenetet, azaz a világ alapja a véletlen.

A cégtulaj a De Broglie-Bohm magyarázatot favorizálja, mely szerint nincs befolyása az eseményeknek egymásra, s minden meghatározott.

A másik elméletértelmezés, ami elhangzik a sokvilág érttelmezés, mely szerint minden lehetőség megvalósul, folyamatosan világegyetemek jönnek létre, nincs szabad akarat itt se, hiszen számunkra mindig csak egyetlen világegyetem adott, a szabadság illúzió.

Visszatérve a filmre, a végén mégis kiderül: van szabad akarat. Persze hogy van, sose értettem azokat a kvantumelméleteket, melyek szerint nincs.

Kiderül, a projekt neve - DEVS - nem angolul olvasandó (ahol a "developers" fejlesztők rövidítése), hanem latinul (ahol egyszerűen "devs", azaz Isten). A valós világ is hasonló ahhoz, ami a rendszeren belüli világ.

Amikor a ballib megmondóember válaszol kommentemre, kimutatva hirtelen minden indulatát, dühét. A nevét direkt töröltem, mert nem lényeges.

Épületes "vita"...

Egyébként pedig ha a Magyar Hang képes 10-15 ezer körüli példányszámmal fenntartani magát és hatalmas apparátusát, plusz műsorokat készíteni, s mindezt az olvasók pénzéből, meg a reklámokból, akkor csodás módszerüket szabadalmaztatni kell azonnal, hiszen nyugaton több százezeres példányszámú lapok sokkal több reklámmal is küszködnek a fennmaradásért, s zárnak be.

Szóval ha valami kizárható akkor az az, hogy valaki nagyember ne pénzelné a médiát kőkeményen. Ami - aláhúzom - nem bűncselekmény, csak éppen aláássa a hivatalos szöveget, hogy a hűséges olvasókból élnek meg. Ezért is fenyeget a megmondóember. Az én reakcióm pedig a nyilvánosság.

Ja, s a megmondóember pedig tanulja meg, hogy a vélemény nem hitelrontás.

Az én korosztályom az, mely már éppen felnőtt volt a kommunizmus bukásakor. Köztes helyzet, mert még a régi rendszer terméke volt, de a régi rendszerben se voltunk még stabil helyzetben.

S bár ismerettségi köröm legnagyobb része magyar, itt vannak más kelet-európaiak is, pár cseh, lengyel, bolgár, s ex-szovjet ismerős.

Saját tágabb ismeretségi köröm ebből a korosztályból különböző taktikákat választott a hirtelen ránk zúduló új helyzetben.

Volt egy kisebbség, mely komolyan hitt az új lehetőségekben és vállalkozó lett. A legnagyobb rész bukott ember lett. Kevesen anyagi sikert értek el, csupa olyan ember, akivel nem szívesen ülnék le ma beszélgetni se.

Egy nagyobb csoport azt mondta: nem történt semmi különös, a világ ugyanúgy megy tovább, ahogy eddig, azaz állást kell találni, majd karriert építeni, mindent teljesen ugyanúgy az új, ahogy a régi rendszerben. Vicces, de ez az a kategória, aki a legstabilabb életutat ért el mind a mai napig. Igazuk is volt: tulajdonképpen minden ugyanaz, csak picit könnyebb lett, mert most már legalább nem kell KISZ- és párttaggyűlésre járni, ezek helyett persze van tímbilding meg hasonlók, de ezek mégiscsak ritkább kötelezettségek.

Páran politizálni kezdtek, mármint profi módon. Lassan kiderült: az az új rendszerben nehezebb kenyér, mint a pártállam idején. Akkor ha az ember bekerült mondjuk a KISZ apparátusába, ott a legrosszabb esetben is el lehetett lébecolni a végtelenségig, míg manapság "ha kimaradsz, akkor lemaradsz", nem lehet csendesnek lenni egyetlen pártban sem, mert akkor mások kitúrnak helyedről, s mehetsz vissza a munka világába, csak immár még rosszabb feltételekkel.

Nagyon népszerű volt a nagy alternatíva. Rendszeren kívüli megmondóembernek lenni. Anyagilag az ember ezzel nem jár jól, de megbecsülik. Kelet-európai jelenség, hogy az is felnéz a "hősökre", aki saját maga nem akar hős lenni. Csakhát a gond az anyagiak.

Ha ugyanis az ember teljesen marginalizálódik, akkor előbb-utóbb rendszerenkívüliség szimpla lumpenségbe változik át. A végén alkoholista lesz (drogos nem, mert arra nincs pénze), leépül, elveszti a kapcsolatot a valósággal, s immár legfeljebb egy kocsma törzsközönsége körében lesz megbecsülése. S persze közben elvesztí családját, ha egyáltalán volt neki valaha. Sajnos van ilyen ismerősöm, aki ezt az utat járta végig.

A rendszerenkívüliek nagy szövege az volt "szerzek sok pénzt, majd abból élek a rendszeren kívül" vagy "dolgozom valami link munkát, megélek abból, s lesz időm". A legritkább esetekben van azonban ilyesmi. Mert vagy a "sok pénz" keresése végtelen ideig tart, vagy a "link munka" karrierré változik.

Amikor 1998-ben kirúgtak budapesti munkahelyemről - egy bankban, pont a Parlament épülete mellett voltam pénztáros-ügyintéző -, elkezdtem ismét munkát keresni. Hozzá voltam szokva, hogy az ember szétküld átlag 100 önéletrajzot, kap 10 elutasítást, majd elhívják 2 interjúra, majd 2-3 hét múlva onnan is jön az elutasítás.

Így nagyon meglepődtem, hogy az egyik helyen, az egyik bank biztosítótársaságánál, interjú után szinte azonnal visszaszóltak, fel vagyok véve. S meg is lett mondva, a következő héten hétfőn indul a betanítás, az első napon lesz intézve a szerződéskötés.

Meg is jelentem a cég budaörsi irodájában rendes időben. Találkoztam ott még 25 szintén friss munkatárssal, akik ugyanarra vártak.

Leadtam a papírjaimait. Azt mondták, a nap folyamán meg is lesz a szerződés.

Kezdődött az oktatás. Az első rémület akkor jött, amikor az előadó elkezdett MLM-piramisjáték stílusban beszélni, pedig ez nem egy MLM-piramis cég volt egyébként (olyan helyre eleve nem is jelentkeztem volna, mert nem szeretek munka címszó alatt pénzt veszteni). Kora délutánra kiderült: szó sincs munkaviszonyról, még kevésbé bérről, ez egy szimplán jutalékos munka, viszont ez nem MLM - ezt maga az előadó húzta alá -, tehát pl. a cég fizeti a telefonköltségünket, ha bejövünk az irodába és onnan telefonálunk, ill. használhatjuk irodaként a cég irodáját, ingyenesen.

Ez már eleve rosszul hangzott, de gondoltam, várjuk ki a kéthetes tanfolyam végét. A második napon nyilvánvalóvá vált: minden arról szól, hogy biztosításokat adjunk el, s ebből - ha az ügyfél legalább 12 hónapig fizeti a részleteket - jutalékot kapunk. Elhangzott pár elmés tanács. Az egyikre máig emlékszem: életbiztosításhoz kellett mindenképpen orvosi vizsgálat, de az emberek - ezt az előadó mondta - nem szívesen mennek orvoshoz, ezért a megoldás, az "orvosi vizsgálat" helyett használjuk a "menedzserszűrés" szót. Ezen máig mosolygok, amikor eszembe jut.

A második nap délutánján sikerült elaludnom előadás közben. Éppen valami kötvénytípusokat magyaráztak. A nap végén észleltem, már csak 15-en vagyunk.

A harmadik nap is mentem tanfolyamra. Aztán kimentem 13 órakor ebédszünetre, elmentem a közeli IKEA-ba ebédelni, telt az idő, láttam, hogy késésben vagyok, de kinéztem az ablakon, megláttam az autópályát, a kocsikat, meg ahogy sütött a Nap - kora ősz lehetett -, majd jóllakottan távoztam az áruházból. Haza, nem vissza az irodába, oda soha többet nem tértem vissza.

Kerestek aztán kétszer telefonon a cégtől, de nem is vettem fel a hívást. Vége lett biztosítási ügynöki karrieremnek.

A ballib propaganda legújabb mániája Orbán támadása amiatt, hogy munkaalapú társadalmat akar.

Most hagyjuk azt a mellékes elemet, hogy 2010 előtt éppen a ballibek beszéltek, Orbánnál sokkal radikálisabban ugyanerről, lásd "nincs rá pénz", "nem elég hatékony a magyar munkás", "az állam ugyanolyan, mint egy család, nem költhet többet, mint amennyit megtermelt", s hasonló színmarhaságok.

Hagyjuk a múltat, maradjunk a jelennél.

Természetesen lehetséges nem munkaalapú társadalom is, de munka akkor is kell hozzá, csak ebben az esetben nem az a társadalom dolgozik, aki megél belőle, hanem valamely másik. Valójában éppen ez a magállami nyugati liberális modell: gyarmatosítás, leigázás, kizsákmányolás. Mások dolgoznak, annak gyümölcsét elveszik, így az elvételre képes közösség tud nem munkaalapú társadalomban élni.

Persze kissé meglepő, hogy ezt olyanok is mondják, akik egyébként magukat baloldalinak határozzák meg. Hiszen a baloldaliság fő jellemzője éppen az, hogy elutasítja a kizsákmányolást, de legalábbis a kizsákmányoltak oldalán áll, s semmiképpen se baloldaliság azt számon kérni, hogy "nekünk miért kell dolgozni? mi is kizsákmányolók akarunk lenni!".

Eleve a magyarok számára ilyen lehetőség nincs is, Magyarország sose volt a kizsákmányolási hinta erős oldalán, magyarul: nincs kit kizsákmányolnunk, így tehát a magyarok kénytelenek lesznek dolgozni, azaz munkaalapú társadalomban élni.

Annak idején, vagy 40 éve már egy orosz ismerősöm mesélte, hogy amikor elmondta mélyen hívő nagymamájának, hogy repülőgépen utazott, a nagymama halkan azt mondta neki "ezt nem szabad terjesztened, de tudnod kell, repülőgépek a valóságban nem léteznek, csak a kommunisták találták ki az egészet".

Most valami hasonló érzésem van, csak a helyzet rosszabb.

Egyes ortodox egyházi vezetők - szerencsére egy kisebbség csak - teljesen komolyan marhaságokat beszélnek. Pl. azt, hogy mise alatt nem lehetséges fertőzést elkapni, megt szükségtelenek a higiéniai intézkedések, hiszen az anyag képtelen ártani a szellemnek.

Szeretném megjegyezni, a kereszténység létező első 4 évszázadában két ellenséges eszme ellen harcolt: a gnoszticizmus és a manicheizmus ellen. A manicheizmus állítása, hogy az anyag rossz és a szellem jó, s ezek között valamiféle állandó küzdelem zajlik. A kereszténység támadta ezt a nézetet mindig, hiszen a keresztény tanítás szerint egyetlen Isten van, s neki neki semmilyen vele egyenrangú ellenfele, s persze az anyag nem rossz, hanem az isteni teremtés eredménye.

Az olyan keresztényellenes mágikus álláspontokról nem is beszélve, hogy a templom belseje kívül állna az anyagi világon. Hiszen semmi se áll kívül az anyagi világon, a szó tág értelmében Isten is része, ill. fordítva: az anyagi világ Isten része, közvetve.

A fő ellentmondás maga a liberalizmus önmeghatározása: az, hogy a szabadság eszméje. Itt most nem térnék ki arra a liberális halandzsára, mely szerint a liberalizmus a szabadság eszméje, így minden nem-liberális eszme pedig a szabadság ellensége. Erről már írtam, pl. itt.

Szóval fogadjuk most el munkahipotézisként, hogy a liberalizmus a szabadság eszméje, de legalábbis a szabadság legteljesebb megvalósulásának eszméje.

A gond azonban az, hogy az egyéni szabadság eszmei és gyakorlati megvalósulása nagyon más. Olyan ez, mint az űrutazás joga. S tényleg, az orosz Űrhivatalhoz bárki jelentkezhet űrturistának! Egy kis gond van ezzel: be kell fizetnie a jelentkezőnek 20 millió dollárt. Akinek nincs ilyen összege, annak is persze van űrutazási "joga", tegyük hozzá, csakhát ez egy eléggé absztrakt jog...

A liberalizmus egyéni szabadsága ugyanez az eset. Az átlagember számára pl. a szabad munkavállalás joga azt jelenti, választhat az adott helyen meglévő ajánlatok közül vagy éhenhal.

Természetesen minél nagyobb anyagi háttérünk van, annál nagyobb a szabadságunk. Ha milliomosok vagyunk, nem függünk senkitől, s pl. 32-emeletes jachtunk lehet, melyen topmodellek minden nap pezsgővel mossák fel a fedélzetet. Ha pedig milliárdosok vagyunk, akkor vehetünk magunkat médiát, pártot, kormányt is. A végén meg se kell sértenünk semmilyen törvényt, mert mi fogjuk eldönteni mi a törvény.

S ugyanebben a társadalomban, ha esetleg az alsó 99,9 %-a tagjai vagyunk, akkor szabadságunk alárendelt fokú.

Következésképpen az egyéni szabadság mint alapvető társadalomszervezési elv nem vezet sehová, csak oda, hogy kevesek túlzott szabadságnak örülhetnek mások rovására. Ráadásul - ellentétben pl. a feudális rendszerrel - a felül lévők semmire sem kötelesek az alul lévők számára.

A koronavírus egyik sajnálatos mellékhatása, hogy az egészségügyi dolgozók minden erejüket a vírusra összpontosítják, így sajnos nem marad idejük az enyhe esetek, pl. a szimpla futóbolondok szakszerű kezelésére.

Valószínűleg ez lehet az oka, hogy a munkanélküli blogger Bartus immár sokadik cikkét írja, melyben egyre súlyosbodó hallucinációiról számol be. Most éppen katonai huntát álmodik.

A Kolozsszaros Blog csak akasztani szeretne, ez régi vágyuk, de amióta csatlakozott a szerkesztőséghez Pufajkás Anna, ez egyre gyakoribb.