Van egy liberó axióma, hogy a szaktudás, meg az objektivítás az liberális.

Az állam pedig köteles ezért finanszírozni a liberális klikkeket. De nem szólhat bele a dolgukba. A beleszólás ugyanis sértené az állam semlegességét. Az viszont nem sért semmit, hogy valamit liberálisok irányítanak, mert ők ipso facto és per definitionem semlegesek.

Normáli esetben viszont az állam beleszól a saját pénze elköltésébe, s nem hagyja, hogy álsemleges agytrösztök basáskodjanak teljtalommal.

Érthető persze, hogy mindez tombolásig fokozódó elégedetlenséget okoz a ballib megmondóemberek lelkében, de ez a néptömegeket cseppet se érdekli.

folytatás az előző részből

(a mű 4., 5. és 6. könyvét kihagyom, ezek ugyanis azonosak a Nikomakhoszi Etika 5., 6. és 7. könyvével)

Mi a barátság?

Többféle értelemben használjuk a barátság kifejezést

A barátság létrehozása az államtudomány legfőbb feladatának minősül, s erre a célra vonatkoztatva szokás az erényt hasznosnak nevezni. Hiszen elfogadhatatlan, hogy barátai legyenek egymásnak az olyan emberek, akik igazságtalanul viselkednek egymással szemben.

A derék férfiú ugyanaz, mint a barátságos férfiú, a barátság pedig valamiféle, az erkölccsel kapcsolatos lelki alkat. S ha valaki azt kívánja elérni, hogy az emberek ne jogtalankodjanak, elegendő, ha barátságot teremt közöttük, igaz barátok ugyanis nem jogtalankodnak egymással.

De akkor sem jogtalankodnak egymással az emberek, ha igazságosak. Az igazságosság és a barátság tehát vagy azonosak, vagy igen szoros kapcsolatban állnak egymással.

Egyesek szerint a hasonló a hasonlónak barátja, mások szerint pedig az ellentétes az ellentétessel barátkozik, hiszen a a száraz sem a száraz után, hanem a nedves után vágyakozik.

Más nézetek azonban közelebb vannak egymáshoz és jobban alkalmazhatók a megfigyelt tényekre. Egyesek számára ugyanis képtelenségnek tűnik, hogy hitványak barátai legyenek egymásnak, mert csak a jók lehetnek azok. Mások számára meg az tűnik lehetetlennek, hogy az anyák ne szeressék gyermekeiket. Ez a fajta szeretet az állatokban is megvan, hiszen azok akár a halált is választják ivadékaik érdekében. Megint mások úgy vélekednek, egyedül a hasz­nos dolog szolgálhat barátság alapjául.

Viszont a hasonló nem hasznos a hasonló számára, az ellentét meg a legtávolabb van a hasonlóságtól, s az ellentétes a leginkább haszon nélkül való az ellentétes számára, hiszen az ellentétes az ellentétének a pusztulása.

Olyan érvelést kell tehát találni, mely a lehető legjobban megvilágítja a kérdéssel kapcsolatos nézeteket és megoldja az ellentmondásokat.

Vajon a gyönyörködtető vagy a jó ösztönöz-e a barátságra? Ha azt szeretjük, ami után vágyódunk, a vágy meg a gyönyörködtetőre irányul, így hát a gyönyörteli az, ami iránt barátsággal vagyunk. Ha pedig azt szeretjük, amit kívánunk magunknak, úgy a jó iránt vagyunk barátsággal. A gyönyörködtető és a jó tehát két különböző dolog.

Amire törekszünk és amit kívánunk, az vagy a jó vagy a látszólagos jó. A gyönyörködtetőre is azért törekszünk, mert valamiféle jónak látszik. Nyilvánvaló, hogy számunkra mind a jó, mind a gyönyörködtető kedves.

Tehát más kiinduló tételt kell választani. A javak közül egyesek feltétlenül jók, mások meg valakinek a számára jók, de nem feltétlenül azok. S a feltétlenül jók, meg a feltétlenül gyönyörködtetők ugyanazok a dolgok.

Azokról a dolgokról ugyanis, amelyek az egészséges testnek hasznára vannak, azt mondjuk, hogy a test számára feltétlenül jó dolgok, de a beteg test számára hasznos dolgokról, például a gyógyszerekről nem mondjuk ezt.

Ugyanígy feltétlenül gyönyörködtető dolgok azok, amelyek az egészséges és ép test számára ilyenek, például ilyen az, hogy az ember fényben él, de nem ilyen, ha sötétben él. Mégis a szembeteg számára fordított a helyzet.

S nem az a bor kellemes, amely az iszákosságtól dadogóvá vált emberek számára ilyen, hanem amelyik a romlatlan érzékű ember számára kellemes.

Ugyanígy a lélek esetében sem az a feltétlenül kellemes, ami a gyermekek és az állatok számára ilyen, hanem ami a megállapodott ember számára az.

A barátságnak három formája van: az erényen, a hasznon és a gyönyörűségen alapuló barátság.

A három formát egy bizonyos egyetlen barátság vonatkozásában nevezzük így, amely az első, kiinduló elv. Ahogy az „orvosi eszköz” szóban megvan az orvos meghatározása, de az „orvos” szóban nincs benne az eszköz meghatározása. Tehát az elsőt kell megkeresni, ami azonban nem azonos az általánossal.

Ezért gondolják sokan tévesen, hogy a nem első típusú barátság nem barátság. Valójában az is az, csak nem ugyanolyan módon.

A hasznon alapuló barátság az, amelyhez a legtöbb ember barátsága tartozik. Ugyanis azért szeretik egymást, mert hasznos egyik a mási­ká­nak, s addig tart a bartátság, míg a haszon tart.

A gyönyörön alapuló barátság az ifjaké, mert ők érzékenyek a gyönyö­rűségre. Ezért ez könnyen változó barátság, hiszen az évek során változik a jellemük, az is változik, hogy mi kellemes számukra.

A legderekabb emberek barátsága viszont az erényen alapul. Nyilvánvaló, hogy ez az első barátság, ami a derék emberek kölcsönös szeretete és vonzalma.

A barátságnak ez a formája csupán az emberben van meg, mert egyedül ő képes észrevenni a másik vonzalmát. A többi viszont az állatokban is megtalálható, hiszen láthatóan van bizonyos haszna az emberek és a háziállatok kapcsolatának, de még az állatok egymás közötti kapcsolatának is.

Tehát a hitvány emberek is barátkozhatnak egymással, mind a haszon, mind a gyönyörűség végett.

Mivel a feltétlenül jó és a feltétlenül gyönyörködtető ugyanazon dologra vonatkozik, az igaz barát és a feltétlen barát pedig a kifejezés első értelmében barát, az ilyet önmaga kedvéért választjuk, hiszen azt az embert, aki a javakat önmagukért kívánja, szükségképpen mi is önmagáért választjuk. Az igaz barát feltétlenül kellemes. Ezért van az, hogy aki bármilyen módon barátunk, az kellemes.

Megfontolandó ugyanis, hogy az ember azt szereti-e, ami számára jó, vagy azt, ami feltétlenül jó, és hogy vajon az aktuális szeretetérzés párosul-e a gyönyörűséggel, oly módon, hogy a szeretet tárgya kellemes is, vagy pedig nem az. Hiszen az olyan javakat, amelyek nem feltétlenül azok, hanem alkalomadtán rosszak is lehetnek valamiképp, kerülnünk kell, s ahhoz, ami valaki számára nem jó, az illetőnek semmi köze sincs.

Azt keressük tehát, hogy a feltétlen javak az egyes ember számára is javak legyenek. Választani ugyanis a feltét­len jót kell, az egyes ember mégis azt választja, ami számára jó. Ezeket kell összhangba hozni, s ezt teszi az erény.

Az államtudomány meg azon van, hogy akiknél még nem így áll a dolog, azoknál is megvalósuljon. Minden ember alkalmas erre eljutni, hiszen természettől fogva az embere számára jók a feltétlen javak. Szükségszerű, hogy az erkölcsileg szép dolgok kellemesek legyenek. Ha valakiben ez a kettő nincs összhangban egymással, az erkölcsileg még nem teljesen jó. Lehetséges, hogy fegyelmezetlenség támadt benne, ugyanis a jónak és a kellemesnek az érzelmek területén tapasztalható egybe nem hangzása fegyelmezetlenség.

Mivel az első barátság erényen alapul, ezért az ilyen barátok is feltétlenül jók lesznek.

Meg kell vizsgálnunk, létezik-e barátság gyönyörűség nélkül, s az ilyen barátság miben különbözik a másiktól. Továbbá, vajon szeretünk-e valakit azért, mert jó, akkor is, ha nem kellemes, s vajon a barátság, amely aktuális formájában jó, nem jelenik-e meg a kellemes nélkül?

Ahogy a tudományos tevékenység során az elvégzett szemlélődés és tanulmány nagyon kellemes érzést kelt az emberben, ugyanígy hat ránk meghitt barátaink viszontlátása is. Mindkét esetre ugyanaz a meghatározás vonatkozik. Tehát a feltét­lenül jó természettől fogva feltétlenül kellemes, és akik számára jó, azok számára kellemes is.

A tevékeny, gyönyörűséggel párosuló barátság az egymás megismerésén alapuló kölcsönös vonzalom, úgy nyilvánvaló, hogy az első barátság általában a feltétlen javaknak és a feltétlenül kellemes dolgoknak kölcsönös választása, éppen azért, mert azok jók és kellemesek. Maga a barátság pedig lelki alkat, amelyből az ilyesféle elhatározás fakad.

Ennek a lelki alkatnak a munkája tevékenység, mely nem a szerető emberen kívül, hanem benne működik, míg az összes képesség tevékenysége kívül fejti ki hatását. Ezért az jelent örömet, hogy mi szeretünk, nem pedig az, hogy minket szeretnek.

Mivel a szeretett lény iránt érzett tevékeny szeretet annyit jelent, mint használni a szeretet tárgyát mint szeretett dolgot, a barát pedig a barátja számára mint barát tárgya a szeretetnek, tehát maga a barátság gyönyörűsége belőle, személyéből fakad. A barátja őt magáért szereti, nem pedig azért, mert ez vagy az. Ahol tehát barát a barátnak nem azért örül, mert az derék, ott nem beszél­hetünk az első értelemben vett barátságról.

Nem szabad, hogy a barát bármiféle járulékos tulajdonsága annyira akadályozzon, hogy emiatt ne tudjunk örülni derék természe­tének. Pl. az illető rossz szagú. Elegendő, ha barátkozunk vele, de nem kell együtt is élnünk vele.

A barátság szilárd. Bizalom nélkül nincs szilárd barátság. A bizalom csak idővel jön meg, hiszen ki kell állnia a próbát, s az idő mutatja meg a barátot, s a viszontagságok inkább, mint a jó sors. A hasznos barát nem ismerszik meg gyorsan, a kellemes már inkább. Ahogy a feltétlenül kellemes sem ismerhető fel gyorsan: a kellemest gyorsan megismerjük, ám egy idő múlva ez már kellemetlen lehet számunkra, feltétlenül kellemeshez idő kell.

A barátság első formája tehát az erényen alapul, és az erény okozta gyönyörűségen.

A barátság egyéb formái a gyermekekben és az állatokban és erkölcsileg hitvány emberekben alakulnak ki. Hitvány emberek is lehetnek kellemesek egymás számára, persze nem mint hitvány vagy közömbös tulajdonságú emberek, hanem például ha mindkettő zenekedvelő. Minden emberben van valami jó, ami összekapcsolja őket. Továbbá nyereségesek és hasznosak is lehetnek egymás számára, persze nem feltétlen értelem­ben, hanem a céljukat tekintve.

A hitvány ember lehet barátja a deréknek is a barátság azon fajtái alapján is, ahogyan a nem-derék emberek barátkoznak egymással. Továbbá az is szolgálhat a barátságuk alapjául, hogy minden emberben van valami jó, ezért van az, hogy néhány ember, noha nem jó, képes közösségi életre.

Van azonban a barátság fajtáknak egyenlőtlen verziója is. Ez általában a parancsoló és az engedelmeskedő közötti barátságot jelenti. Közöttük az igazságosság formája is más, mert arányosság szerint egyenlő ugyan, de számszerűen már nem az. Pl. az apa és a fia között fennálló barátság, vagy a jótevő barátsága azzal szemben, akivel jót tesz.

Ugyanez a helyzet a haszon vagy a gyönyör végett történő barátkozás esetében is: részint az egyenlőség, részint a fölény alapján barátok. Ezért azok, akik úgy gondolják, barátságuk alapja az egyenlőség, megvádolják barátjukat, ha úgy látják, hogy kettejük haszna egymással szemben nem egyen­lő. Ugyanígy a gyönyörön alapuló barátság esetében is, ez világosan látszik a szerelmi kapcsolatokban, ez az oka gyakori civódásaiknak, ugyanis a szerető nem tudja, hogy kettejük hajlandóságának mértéke nem azonos.

Tehát összegezve: a barátságnak három fajtája van: az erényen, a hasznon és a gyönyörű­sé­gen alapuló, és ezek ismét két részre oszlanak: némelyek egyenlőségen, mások meg fölé­nyen alapulnak.

Noha barátság mind a két fajta, mégis csupán azok barátok, akiknek a barát­sága egyenlőségen alapul. Mert a szeretet szükségképpen a tevékenyben van benne, mert az, hogy valaki szeretet tárgya, járulékos tulajdonság, ugyanis az, hogy valakit szeret­nek, rejtve maradhat, de hogy valaki szeret, az már nem. Az, hogy az ember szeret valakit, inkább tartozik a barátság formájához, mint az, hogy az embert szereti valaki.

A jóindulat azonos-e a barátsággal?. Nem, ez eleve csak az első barátságra igaz, de vele se azonos, de annak feltétele.

Az egyetértés azonos-e a barátsággal? Nem, mert a baráti egyetértés nem mindenre terjed ki, hanem csak arra, ami az egyetértők cselekedeteivel és az együttélésre vonatkozó dolgokkal kapcsolatos. Az sem lehet, hogy csak a gondolkodásban, vagy csak a törekvésben van meg az egyetértés, hiszen előfordul, hogy ellentétben áll egymással a gondolkodás és a vágy, ahogy a fegyelmezetlen emberben sincs a kettő összhangban egymással. S ha valaki a másikkal az elhatározásában egyetért, nem bizonyos, hogy a vágyát illetően is egyetért vele. Egyetértés a jók között van. Az egyetértés az állampolgárra jellemző barátság.

Az igazságos valamiféle egyenlőnek tűnik, s a barátság is egyenlőségen alapul. Az összes alkotmány az igazságosságnak bizo­nyos formája, hiszen az államok közösségek, s minden közös az igazságosság segítségével válik szilárddá. Tehát ahány formája van a barátságnak, ugyanannyi van az igazságosságnak és a közösségnek is.

De a lélek és a test, az úr és a szolga viszonya is hasonló, ss mégis, ezek közül egyik sem közösség. Itt ugyanis nem két társról van szó. A javuk nem is osztható meg kettejük között, mert mindkettejük java az egyiket illeti, aki végett a másik létezik. A test ugyanis velünk született szerszám, a szolga meg úgy tartozik urához, mint tőle elválaszt­hatatlan szerszám,

Az alkotmányoknál ugyanaz a helyzet, mint a harmóniafajták esetében. Királyi a családfő helyzete, arisztokratikus a férj és a feleség kapcsolata, politeia a testvérek viszonya. Ezeknek az elferdült formái a zsarnokság, az oligarchia, s a demokrácia.

Szám szerinti közösség a demokrácia közössége és a bajtársi barátság, mert ezeknél ugyanazzal a mértékkel mérnek. Arány szerinti az arisztokrácia közössége, amely a legjobb, s a királyság állam­formája, mert itt a parancsoló és az alárendelt számára nem azonos a jog, hanem arányosan illeti meg őket. Hasonló az apa meg a fiú barátsága, s a polgárok közösségében is ugyanez a helyzet. A rokonok barátságának több formája van, az egyik a testvéreké, a másik az apa és fiai barátsága. Ez lehet arány szerinti, mint például az apáé, s lehet szám szerinti, mint például a testvéreké, mert ez a bajtársakéhoz áll közel, hiszen ebben is megtalálhatók az idősebbet illető előjogok.

Az állampolgári barátság főként a haszon alapján jön létre, innen a nézet, hogy az emberek azért társultak egymással, mert nem voltak önállóak, jóllehet az együttélés kedvéért is társulhattak volna. Csupán a politeia és annak megromlott formája - a demokrácia - az, ahol nemcsak hogy barátságok jönnek létre, hanem az emberek a közösséget is barátokként alkotják. Az többi államformában ez a fölény alapján történik.

A mennyiségi egyenlőségen alapuló barátság a polgárbarátság, s a polgárbarátság a hasznon nyugszik. Ahogy a városok barátai egymásnak, úgy barátai egymásnak a polgárok is.

Az ilyen barátságokban a vezetés meg az engedelmesség sem természettől adott, s nem is olyan, mint a királyságban, hanem felváltva gyakorolják, s a vezető célja nem az, hogy az istenség mértéke szerint cselekedjék jót, hanem hogy egyenlően vegye ki részét a javakból és a terhekből. Az egyenlőség tehát az, melyet a polgárbarátság a maga alapjául kíván. A hasznon alapuló barátságnak két formája van: az egyik a törvény szerinti, a másik az erkölcs szerint való. A polgárbarátság az egyenlő mértékre meg a tárgyra van tekintettel, mint az eladók és a vevők.

Ha megegyezésen alapul a barátság, akkor polgárbarátság, mégpedig törvény szerint való, de ha egymásra bízzák a viszontszolgáltatást, akkor az erkölcsi és társak között szokásos barátság van. A barátságnak ebben a formájában fordul elő legtöbbször vádaskodás. Ennek az az oka, hogy ez a barátság nem természet szerint való. Más ugyanis a hasznon és megint más az erényen alapuló barátság, de ezek az emberek egyszerre kívánnak mindkettőben részesülni, mert egyrészt a haszon miatt társulnak, másrészt azonban barátságukat erkölcsi jellegűvé teszik, mint a derék emberek, s ezért, mivel bíznak egymásban, nem pusztán törvényen alapuló az a barátság, amelyet kialakítottak.

A háromféle barátság közül általában a hasznon alapulóban fordul elő a legtöbb vádaskodás. Az erény ugyanis nem ad okot vádra, akik meg a gyönyö­rűség végett barátkoznak, azok ha ezt megkapták, és megadták egymásnak, elválnak, de akik hasznosak egymás számára, nem bontják fel azonnal a kapcsolatukat akkor sem, ha nem törvényes keretek között és társak módjára viselkednek egymással.

Az önelegendőséggel és a barátsággal kapcsolatban meg kell vizsgálnunk, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz. Kétséges ugyanis, hogy ha valaki minden tekintetben elégséges önmaga számára, lesz-e egyáltalán barátja. Ha az ember annak alapján keres barátot, hogy miben szenved hiányt, a jó ember pedig a legteljesebb mértékben elegendő önmaga számára, s ha az erénnyel párosult élet boldog, mi végre kellene még egy barát is? Hiszen az önmaguk számára elégséges embereknek sem hasznos, sem gyönyörűséget nyújtó barátokra nincs szükségük, sem arra, hogy együtt éljenek valakivel. Az ilyen számára elegendő, hogy önmagával van együtt. Tehát a legboldogabb ember is a legkevésbé fogja szükségét érezni a barátnak, kivéve azt az esetet, amikor képtelen rá, hogy elégséges legyen önmaga számára. Szükségszerű tehát, hogy a leg­kiválóbb életűnek legyen a legkevesebb barátja, s hogy ezek is egyre kevesebben legyenek.

Miért szükséges mégis az együttélés? Mert amikor semmire sincs szükségünk, akkor is mindnyájan keressük azokat, akikkel együtt szerezhetünk élvezeteket, s inkább azokat, akikkel jót tehetünk, mint azokat, akik velünk tehetnek jót. A barátunk másik énünk, barátunk megismerése útján önmagunkat ismerjük meg, továbbá kívánatosabb dolog az, hogy jót tegyünk barátunkkal, és élvezzük jótéteményeit.

A szerető ember tulajdonsága, hogy akit szeret, távol tartja attól, hogy a nehéz helyze­tekben vele együtt annak is része legyen; de a szeretett ember tulajdonsága, hogy ő részt kíván venni ebben. Mindkét tulajdonságnak megvan az alapja. A barát számára semmi sem lehet olyan fájdalmas, mint ha szenvedni látja barátját, azaz nem is akarja, hogy az az ő sorsát válassza.

Ha minden erény tudás volna, az igazságosságot is lehetséges volna igazságtalanságként használni. Tehát az, aki jogtalan dolgokat cselekszik, igazságosságból fog jogtalankodni, ahogyan tudatlanul is cselekedhetik valaki a tudás alapján. De ez lehetetlen, így nyil­ván­való, hogy az erények: nem lehetnek a tudás fajtái.

Az erényt ugyanis a belátás használja, hiszen a vezető lélekrésznek az erénye használja a vezetett lélekrész erényét. Ahogy a fegyelmezetlenséget az értelem nélküli lélekrész hitványságának szokás nevezni, a mértéktelen ember is valamiképpen fegyelme­zetlen, bár megvan az esze, csakhogy amikor erős a vágyakozás, az ész a fonákjára fordul és ellentétesre irányul a fontolgatás.

Nyilvánvaló viszont, hogy miközben a lélek értelem nélküli részében erény, az értelemben meg tudatlanság van jelen, ezek más módon változnak meg. Így előfordulhat, hogy valaki az igazságosságot nem igazságosan és rosszul, s a belátást nem belátó módon használja - ahogy előfordulhat az ellentétes eset is.

Mert lehetetlen, hogy a lélek értelmes részében benne levő erényt az értelemmel nem bíró részben bármikor is kelet­kező hitványság a fonákjára fordítsa és a tudatlan emberre jellemző cselekvést eredményez­zen, az értelem nélküli részben levő erény meg - ha az értelmes részben tudatlanság lakozik - az utóbbit az ellenkezőjére fordítsa, s azt eredményezze, hogy az ember belátó módon és a szükséges dolgokat válassza. S az is, hogy a belátás, mely az értelemmel bíró részben lakik, azt eredményezze, hogy az értelem nélküli rész mértéktelensége mértékletesen cselekedjen.

Így hát az a lehetőség marad, hogy valaki tudatlanságból cselekedjen belátóan. De ez lehetetlenség, különösen az, hogy valaki a belátást tudatlanságból használja belátó módon. Az orvostudományt pl. a fonákjára fordíthatja a fegyelmezetlenség, a tudatlanságot azonban akkor sem, ha ellentétes volna is vele.

Az igazságos ember képes mindarra, amire az igazságtalan képes. S általában: a képesség tartalmazza a képtelenséget. Így hát nyilvánvaló, hogy az emberek egyidejűleg belátók és jók, s ezek a lelki alkatok más-más lélekrészhez tartoznak. Tehát helyes az a szókratészi mondás, hogy semmi sem erősebb a belátásnál, de abban már tévedett, hogy a belátás tudás lenne. Az ugyanis erény és nem tudás, hanem a megismerés egy másik fajtája.

De nem csupán a belátás és az erény eredményez helyes cselekvést, hanem a szerencsés emberekről is azt mondjuk, jól cselekszenek; tehát a szerencse is helyes cselekedetet eredményezhet, mégpedig ugyanolyat, mint a tudás.

Hiszen egyesek szerencsések olyan dolgokban, melyekben a véletlen az úr, s sokan érnek el sikert, noha nincs meg a belátásuk. De a véletlen még azokban a dolgokban is nagy szerepet játszik, ahol a mesterség a fontos. Vajon ezek az emberek egy bizonyos lelki alkat következté­ben szerencsések? Úgy szokás vélekedni, hogy termé­szet­től ilyenek, a természet bizonyos minőségű embereket alkot, s ezek egészen születésüktől fogva különböznek egymástól: vannak szerencsés és balszerencsés emberek. Ezeknek embereknek a sikere nyilvánvalóan nem a belátásukon alapul. Hiszen a belátás nem értelem nélkül való, hanem meg tudja indokolni, hogy miért cselekedett éppen így.

Felmerül a kérdés: vajon egyáltalán nincs is véletlen, vagy létezik ugyan, de nem okként? Szükségszerű azonban, hogy létezzen is, meg hogy okként létezzen. Bizonyos emberek számára a véletéen lesz tehát az oka a javaknak vagy hitványságoknak. De vajon azt kell-e mondanunk, hogy semmi sem történik véletlenül, vagy csak mert nem látjuk, hogy valami további ok fennáll, ami miatt a véletlent tartjuk oknak? Látjuk viszont, hogy némelyek egyszer szerencsések voltak, miért ne lehetnének máskor is:? Hiszen ugyanannak ugyanaz az oka. Ez tehát már nem lesz véletlen, de nem alakul ki rá vonatkozó, tapasztalaton alapuló tudás. Hiszen ha lenne, néhány szerencsés ember megtanulhatná azt.

Ha némelyek szerencsés természetűek - mint például azok, akik bár nem tanultak énekelni, mégis jól énekelnek, mivel ilyen szerencsésen születtek -, s az értelem irányítása nélkül törekszenek arra, ami a természet szerint való, sikeresek akkor is, ha történetesen belátás és értelem nélküli emberek, ahogyan a jó énekesek tanulás nélkül is jó énekesek. Az ilyen emberek nyilvánvalóan szerencsések, akik megfontolás nélkül is többnyire sikeresek. Ők tehát bizonyára természettől fogva szerencsések.

Nyilvánvalóan a szerencsének két fajtája van: isteni és emberi. Úgy tűnik, hogy a szerencsés ember az istenség segítségével ér el sikert: ez az az ember, aki vágyát követve arat sikert. A másik típus az, aki a vágya ellenére ér el valamit. Mindkettőjük értelem nélkül való. S inkább az első fajta szerencséje folytonos, a másodiké viszont nem folytonos.

Kalokagathia  (szó szerint "szép jóság")- a testi, erkölcsi és szellemi erények harmonikus összessége. Akinek sajátja a kalokagathia - ez a kalokagathosz -, az szükségképpen birtokában van a részerényeknek is. Hiszen olyan ember sincs, akinek a teste egészséges ugyan, de annak egyes részei nem azok, hanem szükségszerű, hogy testének összes, vagy a legtöbb és legfőbb részei ugyanolyan állapotban legyenek, mint az egész.

A két kifejezés között - jónak lenni és kalokagathosznak lenni - nemcsak elnevezésük, hanem mivoltuk szerint is különbség van. Minden jónak van ugyanis végcélja,amelyet mint éppen azt a célt, önmaga kedvéért szokás választani. Ezek közül erkölcsileg szépek azok, amelyek mint teljesen szépek, még dicséretre méltók is, ezek azok, melyek dicséretre méltó cselekvésnek szolgálnak alapjául, s maguk is dicséretre méltók. Például az igazságosság maga is az, és a rajta alapuló cselekvések is, s a mértékletes emberek is ilyenek, mert a mértékletesség is dicséretre méltó. De az egészség nem dicséretre méltó és munkája sem az, meg az erős ember sem, hiszen a testi erő sem ez, ezek javak ugyan, de nem dicséretre méltók.

A jó ember az, akinek a számára a természettől jó dolgok a jók. Mert azok a javak, melyekről vitatkozni szokás, s amelyek a legnagyobbnak tűnnek - a megtiszteltetés, a gazdagság, a testi kiválóság, a szerencse és a hatalom - jóllehet természettől fogva jók, de alkatuktól függően kárt is okozhatnak egyeseknek. Hiszen sem az ostobának, sem a jogtalannak, sem a mértéktelennek nincs hasznára, ha él ezekkel a javakkal, ahogyan a betegnek sem használ, ha az egészséges ember táplálékával él.

Akkor kalokagathosz valaki, ha azoknak a javaknak van a birtokában, amelyek önmagukban véve szépek és ha tevékenységében ezeket a javakat valósítja meg, mégpedig maguknak e javaknak a kedvéért. Szépek pedig az erények és azok a tárgyi ered­mények, amelyek az erények alapján jönnek létre.

Vannak, akik úgy vélik, hogy rendelkez­nünk kell ugyan erénnyel, de nem az erény, hanem a természettől fogva jó dolgok kedvéért. Ezért ők jó emberek ugyan - mert számukra azok a javak, amelyek természettől fogva jók -, de a kalokagathiával nem rendelkeznek. Számukra ugyanis nincsenek jelen az önmagukban véve szép dolgok, míg a kalokagathoszok elhatározása ezekre irányul, de nemcsak ezekre, hanem vannak olyan javak is, amelyek természettől fogva nem szépek ugyan, de mivel természettől fogva jók, ezért számukra szépek is. Mert szépek, ha szép az, aminek a kedvéért cselekszik és választják őket.

Tehát a kalokagathosz számára szépek azok a dolgok, amelyek természettől fogva jók. Mert szép az, ami egészséges, igazságos meg az, ami érdem szerint való. Az ilyen ember pedig méltó ezekre. S szép az, ami illik. Az ilyen emberhez pedig illenek az olyan dolgok, mint a gazdagság, a jó származás, a hatalom. Ezért a kalokagathosz számára az ilyenek, melyek hasznosak is, szépek is egyben, míg a sokaság számára nincs meg az összhang. A feltétlenül jók nem javak az ő számukra is, míg a jó ember számára azok. A kalokagathosz számára ezek szépek is, mert ezek révén hajt végre sok szép cselekedetet. Aki úgy véli, hogy erénnyel a külső javak kedvéért kell rendelkeznünk, az olyan dolgokat cselekszik, amelyek járulékosan szépek. A kalokagathia tehát tökéletes erény.

Nem jön létre gyönyör másképp, mint cselekvésben. Ezért a valóban boldog ember fog a legkellemesebben élni, és nem alaptalanul tisztelik őt az emberek.

Ahogy másutt, úgy itt is a vezető részhez és annak alkatához és tevékenységéhez igazodva kell élni. Így például a szolgának az ura tevékenységéhez és minden embernek ama princípiumhoz igazodva kell élnie, amely őrá vonatkozik.

Minthogy az ember is természettől fogva vezető és engedel­meskedő részből áll, s mindenkinek a saját princípiuma szerint kell élnie, ugyanez a helyzet a lélek szemlélőképességével is. Az istenség ugyanis nem parancsoló módon uralkodik, hanem ő a végcél, amely végett a belátás parancsot ad, hiszen az istenség nem szenved hiányt semmiben. A természettől fogva jó dolgoknak, akár a testnek, akár a vagyonnak, vagy a barátoknak, vagy egyéb javaknak bármilyen fajta választása és megszerzése az, ami az istenség szemlélését a leginkább elő fogja mozdítani. Márpedig ez a legkiválóbb, s ez a mérték a legszebb. Az a mód azonban, amely valakit - akár túlzás, akár hiány révén - megakadályoz abban, hogy gondozza és szemlélje az istenséget, rossz mód. Tehát a léleknek ez a mércéje a legkiválóbb: a lehető legkisebb mértékben érzékelni a lélek értelem nélküli részét mint értelem nélküli részt.

*

Most pedig végül igyekszem az egész mű lényegét összefoglalni egy bekezdésben, maximálisan leegyszerűsítve.

A boldogság a legnagyobb jó és a legnagyobb szép. A boldogságunk csak tőlünk függ, a boldogság a jó léleknek a teljes életben az erény teljében való tevékenysége. A jó tevékenység csak az lehet, ami tőlünk függ, azaz az, amikor úgy választjuk a jót, hogy mást is választhatnánk. Az erkölcsi erények azok, melyek hatására a jó választást megtesszük. Az erkölcsi erényeket az értelmi erények diktálják. Ezeket a lelki alkat határozza meg. A legjobb nem az érzelemmentes lelki alkat, hanem az, mely az adott kérdésben a túlzó és a hiányos állapot közötti középet választjuk. Azonban a a tudatlanságból való választás nem igazi választás, az igazi választás megfontolt törekvés. Mivel nem könnyű felismerni a cselekvő minőségét, ezért azt kénytelenek vagyunk tevékenységének eredményei alapján megítélni, de mégis maga a minőség a méltóbb a dicséretre. Erre a fegyelmezett ember képes, aki mértéktartó, azaz a lehető legnagyobb mértékben ura érzelmeinek. A testi, erkölcsi és szellemi erények harmonikus összessége szükséges. Az ilyen ember a jót a jóért magáért teszi, számára az a szép, ami természettől fogva jó, a ő számára maga a szép cselekedet a cél.

Ma már, 25-30 évvel később megállapíthtaóak milyen modellek alapján szűnt meg a kommunizmus Kelet-Európában, most csak a gazdaságpolitikát figyelembe véve.

Alapvetően 4 fő modellről beszélhetünk:

• elkótyavetyélés (szebb szóval: tőkebevonás),
• elrablás (szebb szóval: spontán privatizáció),
• visszaadás (reprivatizáció),
• lassú átmenet (antisokk terápia).

Természetesen egyik ország se alkalmazta csak az egyik modellt, mindenhol keveredtek az egyes modellek, azaz csak arról lehet beszélni, hogy hol melyik modell volt a domináns.

Az ultraliberális modell az elkótyavetyélés volt, azaz mindent gyorsan adjunk magánkézbe, akár szar áron is, mert az állam rossz gazda, viszont minden kivirágzik, amint minden magánkézbe kerül, mert a tőkés tulajdonos már csak önérdekből is rohamos fejlesztésbe kezd, befektet, modernizál, ez lecsorog a kisemberekre is, s olyan jó lesz hamarosan minden, hogy még a hajléktalanok is beköltöznek ötcsillagos szállodákba. Ennek volt az éltanulója Magyarország, senki más nem csinálta ezt meg ennyire szélsőségesen, mint Magyarország. (az NDK-ban is ez volt, de az megszűnt országként, így figyelmen kívül hagyható). Magyarországon kívül még Lengyelországban is ez volt a fő modell, de ott kicsit mérsékeltebben.

A totális rablás módszere az jelentette, hogy mindent ellop a volt komcsi nomenklatúra. Szebben megfogalmazva: a már meglévő vezetők immár magántulajdonukként kezelik a vállalatokat. Ezt sokszor leplezték "menedszeri-munkás privatizáció" kódnév alatt, azaz a válallat munkásai is kaptak valamilyen, semmire se jó papírdarabokat, hogy résztulajdonosai az adott cégnek. E modell élpéldája Albánia, ahol ez a szó fizikai értelmében is lezajlott, lásd a gyárigazgató kiszerelte a gépeket a gyárból, majd azokat hajón átszállította Olaszországba, ahol eladta, a munkásoknak meg maradt az üres gyárépület, bármilyen tevékenység nélkül. Oroszországban is szinte ugyanez ment, az albán szélsőségeket azért mellőzve, de így is totális rombolást előidézve: az orosz életszínvonal a 90-es évek közepén a magyar szint negyede volt (most a 85 %-a). Magyarországon is megvolt persze ez, a spontán privatizáció erről szólt, de az "csak" a nemzeti vagyon kb. negyedét, harmadát érintette.

A reprivatizáció módszere széles körben szinte csak Bulgáriában zajlott le. A reprivatizáció módszere nem vezetett sehová, a régi-új tulajok eladtak mindent azonnal, olcsón, mert nem volt tőkéjük, így nem tudtak mit tenni a tulajdonukkal. Azaz pont ugyanoda vitt ez a modell, mint az ultraliberális modell. Nyilván politikailag igazságot szolgáltatott a II. vh. előtti tulajok leszármazottainak, csak hát ez az igazság a nép nagy többsége kárán lett, azaz keveseknek igazságot adott, míg sokaknak újabb igazságtalanságot. Az új bolgár nyelvben a reprivarizációban lett régi-új tulajok neve szitokszó lett, ez elég sokat elmond a helyzetről - bolgárul "реститут" (restituált) a "проститут" (prostituált) szó mintájára.

Érdekes módon, a totális rablás módszere egy picit kevésbé volt káros a másik kettőnél, ugyanis itt mégis maradt valami hazai kézben, bár itt is a gazdaság zöme idegen kézbe került, hiszen itt is a legtöbb újkapitalista eladott mindent.

Messze a legsikeresebbnek az antisokk módszer bizonyult, azaz az állam nem sietett privatizálni, jelentős állami tulajdon maradt, az állam nem engedte se a spontán privatizációt, se az olcsó pénzért eladást, a fő példa erre Csehország és Szlovénia. Ez volt az az út, melyet az EGÉSZ magyar politikai elit (jobboldal és baloldal együtt) röhögve elutasított a 90-es évek elején, csak az MDF egy részéből - Csurka és köre - hallatszódtak bátortalan ellenvélemények. Pedig az antisokk módszere bizonyult a legjobbnak, ma azok az országok a legsikeresebbek a régióban, melyek ezt próbálták, legalább részlegesen alkalmazni. S a 2000 utáni orosz sikernek is az az oka, hogy ezt a modellt akarjá visszahozni Putyinék: éjjeliőrállam helyett bivalyerős állam, az állam gazdasági szerepének megszüntetése helyett jelentős állami tulajdon, azaz pont az ellenkezője, mint amit a liberális tankönyvek dogmaként tanítanak.

Van egyébként egy ötödik modell is, de ez csak Belarusz, csak rájuk igaz. Ott eleve már a legelején leállították a liberális reformokat, ezért ma ez egy sikeres állam. A belarusz vezetés jóval Putyin előtt felismerte: a reformok csak az ország nyugat általi kirablásához vezetnek, így azokat leállították alig 4 évvel a rendszrváltozás után, 1994-ben, sőt több már megtörtént reformot visszacsináltak.

Ez egy igen bonyolult, de fontos mű. Nehéz rövidíteni, sokszor egész bekezdéseket kellett kimásolni az eredeti szövegből. Direkt részletesebb a cikk, mert ez a kevésbé ismert mű ebben a témában.

A boldogság, a jó, a szép, s a kellemes nem választandók el egymástól. mert a boldogság a legszebb és a legkiválóbb minden dolog közül, egyben a legkellemesebb is.

Az elmélkedések egy része csak a dolog megismerésére irányul, más részük viszont a dolog megszerzésére és megcselekvésére is vonatkozik.

Meg kell vizsgálni, hogy miben is áll a jó élet, és hogyan tehetünk rá szert. A boldogság vajon természetadta dolog, vagy tanulás, esetleg gyakorlás révén teszünk szert rá?

Némelyek a belátást tartják a legfőbb jónak, mások az erényt, ismét mások a gyönyört. Néhányan vitatkoznak arról, hogy ez a három milyen súllyal esik latba a boldogság szempontjából. Némelyek pedig úgy vélik, hogy a boldog életet mindezek együtt alkotják, míg mások szerint ezek közül kettő, ismét mások azt tartják, hogy egy valamelyik ezek közül biztosítja a boldog életet.

Minden ember, aki képes a saját elhatározása szerint élni, valamiféle célt tűz maga elé a derekas életvitel érdekében - ez lehet hírnév, vagy gazdagság, vagy műveltség -, és minden tettét ezt szem előtt tartva végzi.

Először is magunkban kell világosan meg­különböztetnünk, hogy egyéni­ségünknek mely része lehet a boldog élet alapja, s melyek azok a feltételek, amelyek nélkül az ember nem lehet boldog. A boldog élet ugyanis nem azonos annak feltételeivel. Egyes feltételek nem is kizárólagosan ennek a feltételei, mások meg inkább a dolog lényegéhez kapcsolódnak. De ebben is vannak véleménykülönbségek, a boldogság nélkülözhetetlen feltételeit néhányan a boldogság alkotórészeinek tartják.

Sok ember helyzete volna reménytelen, ha a derekas élet olyan dolgoktól függene, melyeket a véletlen vagy a természet hoz létre, hiszen ebben az esetben nem múlna rajtunk semmi. Ha viszont a derekas élet olyasvalami, ami magának az embernek valamilyen tulajdon­sá­gától és cselekedeteitől függ, akkor ez több ember számára lehetséges, ebben az esetben a boldogság mintegy díjként van kitűzve azok számára, akik egy bizonyos módon viselkednek.

Mit kell vélnünk a boldogság lényegéről? Vajon egyedül a lélek valamiféle minőségében áll ez, vagy pedig inkább a cselekedetek azok, amelyeknek meghatározott minőségük kell hogy legyen?

Három életforma van, melynek módjában áll megválasztani, hogy milyen módon éljen: a közügyekkel foglalkozó, a filozófusi, s az élvezethajhászó életforma. A filozófus belátással, az igazságra vonatkozó szemlélődéssel, a közügyekkel törődő ember a derekas cselekedetekkel, az élvhajhász pedig a testi gyönyörökkel kíván foglalkozni. Ezért van az, hogy az egyik ezt, a másik azt az embert tartja boldognak.

Számos olyan esemény van, amelynek következtében az emberek életüket vesztik. Ezek miatt azt volna érdemes választanunk, hogy meg se szülessünk. Általában, ha valaki összegyűjtené mindazt, amit az emberek - jóllehet nem önként, mert nem magának a dolognak a kedvéért - megtesznek és el­szenvednek, ezek miatt sem válasz­taná senki az életet inkább, mint a nemlétet. Ha pedig valaki meg van fosztva az olyan gyönyöröktől, amilyeneket a megismerés vagy a látás vagy a többi érzékelés nyújt az embereknek, akkor pusztán a testi élvezetekből fakadó gyönyörök miatt egyetlen ember sem fogja előnyben részesíteni az életet, hacsak nem teljesen rabszolga lelkü­letű. Ahogy pl. az alvás gyönyöre miatt sem választjuk az életet. Hiszen mi a különbség a között, hogy az ember ébredés nélküli álomban alszik az első naptól az utolsóig, ezer vagy akárhány esztendőn keresztül, vagy ha növényi életet él?

Most nézzük a háromféle életvitelt!

A testi és érzéki jellegű gyönyört illetően nem kétséges ezek mibenléte, tehát azt kell kutatni velük kapcsolatban, hogy állnak-e valami­féle vonatkozásban a boldogsággal vagy sem, és ha igen, akkor hogyan. Az erényt és a belátást illetően ezek vajon a derekas életnek alkotórészei - akár úgy, hogy saját maguk, akár úgy, hogy a belőlük kiinduló cselekvések ilyen alkotórészek.

Szókratész úgy vélte, hogy az erény megismerése a cél, és arról kérdezős­ködött, hogy mik az alkotórészei. Úgy vélte, minden erény tudás, úgy, hogy ha az ember például megismeri az igazságosságot, hát egyidejűleg igazságossá is válik. hiszen ha a geometriát megtanultuk, akkor egyszersmind mértantudósok vagyunk. Ezért ő azt vizsgálta, hogy mi az erény, nem pedig azt, hogy hogyan keletkezik és melyek a forrásai. De hát ez csak az elméleti tudományokra érvényes. Hiszen pl. a geometriának nincs más célja, mint ama dolgok természetének megismerése és szemlélése, amelyek a tárgyai, noha persze ez nem akadálya annak, hogy számos konkrét esetben ezek a dolgok járulékos módon másképp is a hasznunkra ne legyenek.

A tudás azon fajtái, melyek valaminek a létrehozásával foglalkoznak, azonban más céljuk van, mint a puszta tudás. Így az orvostudomány esetében a gyógyítás, az államtudomány esetében a helyes törvény, stb. Szép dolog ugyan, ha az ember minden egyes szép dolgot megismer, ám az erény esetében mégsem az a legbecsesebb, ha azt tudjuk, hogy mi az erény, hanem ha megismerjük, hogy mik a forrásai. Hiszen nem tudni akarjuk, hogy mi a bátorság, hanem bátrak akarunk lenni, s inkább akarunk egészségesek lenni, mint tudni, hogy mi az egészség.

Mindenki egyetért, hogy ez a legjelentősebb és a legkiválóbb az emberi javak között.

Lássuk, hogy a javak közül némelyek emberi tevékenység tárgyai lehetnek, mások meg nem. A legkiválóbbak azok, melyek nem változnak, nem tárgyai az emberi tevékenységnek.

A tevékenység tárgya kétféle értelemben van itt: azok a dolgok, melyek céljából cselekszünk, s azok is, melyek e célok elérése végett válnak részeseivé cselekvésünknek. Pl. egyaránt a tevékenység tárgyának tekintjük mind az egészséget, mind pedig azt, amit az egészség kedvéért cselekszünk, azaz az egészségessé tevő tevé­kenységet.

Világos, hogy az emberi tevékenység tárgyai közül a boldogságot kell a leg­főbb jónak tekintenünk. Azt kell tehát megvizsgálnunk, hogy mi a legfőbb jó.

Mondják, hogy mindenek között a legfőbb jó maga a jó mint idea, a többiekben való jelenléte az oka annak, hogy azok is jók. Azonban az az idea elvont és üres kifejezés. Ha a jó ideája a lehető legteljesebb mértékben létezne is, akkor sem lenne semmi haszna sem a jó élet, sem a cselekedetek szempontjából. Hiszen a jóról éppen olyan sokféle értelemben lehet beszélni, mint a létezőről. Mert ha pl. az igazság valami jó és a bátorság is az, akkor létezik valami, ami maga a jó. Ámde az, ami több napja fehér, semmivel sem fehérebb, mint ami egy napja az: ugyanígy a jó sem fokozottabb mértékben jó azáltal, hogy örök. Az általános jó pedig nem azonos az ideával, hiszen közös jellemzője az összes jónak.

Bizonyítanunk is éppen ellenkezőleg kell magát a jót. Kiindulni az olyan dolgokból kell, melyek jó voltában teljes az egyetértés - ilyen például az egészség, az erő, a mértékletesség -, és ezekből kell bizonyítani azt, hogy a változatlan dolgokban még foko­zottabb mértékben van jelen a szép. Hiszen mindazok a dolgok, amelyeknek jóvoltában egyetértünk, a rendezettség és a nyugalom állapotában vannak. De ha ez így van, a változatlan dolgok még inkább ilyen állapotban vannak, mert rájuk mindez még inkább vonatkozik.

Továbbá az az állítás sem igaz, hogy minden egyes létező valamely egyetlen jóra irányul. Hiszen mindegyik a neki megfelelő jóra: a szem a látásra, a test az egészségre, és ugyanígy más valami másra törekszik.

Valamiféle magában álló jó nem létezik, az állam­tudo­mány­ban ugyanúgy csak valami sajátos jó használható, éppen úgy, mint a többi tudo­mány esetében. Hiszen az orvostudomány sem azzal foglalkozik, hogy hogyan hozzon majd létre valami olyasmit, ami bárminek része lehet, hanem azzal, hogy hogyan hozzon létre egészséget.

Sokféle a jó, ennek egy része a szép is. Egyes jók a tevékenység tárgyai, mások meg nem azok. Tevékenység tárgya az a fajta jó, ami végett végzünk egy cselekvést, olyan fajtája azonban nincs, amely a változatlan dolgok területén található.
Világos tehát, hogy amit keresünk, a magában álló jó sem nem a jó ideája, sem nem az általános jó. Hiszen az első változatlan és nem tevékenység tárgya, a második pedig változó ugyan, de szintén nem tárgya tevékenységnek. Az a fajta jó pedig, ami végett cselekszünk a legfőbb jó, egyszersmind oka azoknak a dolgoknak, amelyek a hatása alatt állnak, és minden jó között az első is. Így tehát ez a magában álló jó lehet az emberi cselekvés tárgyainak végcélja.

Előbb meg kell meghatározni a végcélt, mert az ok az, ami végett cselekszünk. Így például mivel egészségesnek lenni ezt és ezt jelenti, ezért annak, ami az egészségre nézve hasznos, ilyennek és ilyennek kell lennie. De az, ami egészségessé tesz, oka, mintegy mozgatója az egészségnek, mégpedig az egészség létezésének oka és nem annak, hogy az egészség valami jó.
Azt a jót, mely az ember számára cél, és cselekvésünk tárgyai között a legfőbb jó, meg kell vizsgálnunk abból a szempontból, hogy mivel ez a legfőbb jó, milyen értelemben a legfőbb jó ez mindenek között.

Az összes jó vagy külső, vagy lelki jó, s ezek közül a lelki jók a választásra érdemesek, mert a belátás, az erény és a gyönyör lelki jók. A lelki jók közül némelyik tulajdonság vagy képesség, némelyik meg tevé­kenység és mozgás. Ezek legyenek hát az előfeltevéseink az erénnyel kapcsolatban is, hogy az a legjobb állapota vagy tulajdonsága vagy képessége mindannak, amit használnak valamire, vagy ami valamiféle munkát végez.

Ez pedig az indukciós eljárásból ismeretes, hiszen minden dologgal kapcsolatban így történik a meghatározás. Például egy köpenynek is van kiválósága, mégpedig valamiféle munkája, valami használata, és a legjobb tulajdonsága az, ami a kiválósága a köpenynek. A lélekkel ugyanígy: neki is van egy bizonyos munkája. S minél jobb a tulajdonsága, annál jobb a munkája, s ahogyan a tulajdonságok aránylanak egymáshoz, ugyanúgy aránylanak egymáshoz azok a munkák is, amelyek e tulajdonságokon alapulnak. S a munka minden esetben végcél. Nyilvánvaló tehát, hogy a munka jobb a tulajdonságnál. A cél ugyanis mint cél a legfőbb jó. Ezért hát világos, hogy a munka jobb a tulajdonságnál és az állapotnál.

A munka kifejezést kétféle értelemben használatos. Az egyik értelemben a használat mellett még valami más. Például a házépítés munkája a ház, és nem az építés, az orvostudomány munkája az egészség, és nem a gyógyítás, sem az orvoslás. A másik értelemben a használat. Pl. a szem munkája a látás. Szükségszerű, hogy a használat előbbre való legyen. Legyen a lélek munkája az élet létrehozása. Az élet pedig tevékenység és éber állapot . Tehát mivel a léleknek és kiválóságának a munkája szükségképpen egy és ugyanaz, így a lélek kiválóságának munkája a derekas élet. Ez pedig a tökéletes jó, mely a boldogság.

Mivel a boldogság a legfőbb jó, a végcélok a legnemesebb javak és a lélekben vannak. Mivel a tevékenység jobb az állapotnál, s a legjobb tulajdonságból követ­kezik a legjobb tevékenység, a legjobb tulajdonság az erénnyel azonos, az erényen alapuló cselekvés tehát a lélek legfőbb java.

A boldogság tehát a jó léleknek a tevékenysége. Mivel pedig láttuk, hogy a boldogság olyasmi, ami teljes, s van teljes és nem-teljes élet, ugyanígy az erény is, mivel némelyik erény egész, némelyik meg rész: a nem-teljes dolgok tevékenysége pedig nem-teljes, ezért a boldogság a teljes életnek az erény teljében való tevékenysége.

A helyes tevékenység és a helyes élet azonos jelentésű a boldogsággal, s ezek mindegyike használat és tevékenység, az élet éppúgy, mint a cselekvés, mert a cselekvő élet olyan élet, amely felhasznál dolgokat.

Életében senkit sem lehet boldognak mondani, csak ha már bevégezte, mert semmi sem boldog, ami nem teljes, hiszen nem egész. Továbbá: az erényt munkái miatt dicsérik, a győzteseket koszorúzzák meg, nem pedig azokat, akik képesek ugyan győzni, de mégsem győztesek.

Miért nem szokás dicsérni a boldogságot? Azért, mert a többi dolgot a boldogság miatt dicsérik: vagy mert ezek a dolgok a boldogságra vonatkoznak, vagy mert részei neki.

A tápláló lélekrész kiválósága nem része a teljes kiválóságnak, mint ahogyan a test kiválósága sem része. Az álomban ugyanis a tápláló lélekrész tevékenykedik erősebben, míg az érzékelő és a törekvő lélekrész álomban nincs teljes működésben. A derekas emberek álomképei, ha valamiképpen részesülnek a mozgásban, így is jobbak, mint a hitványakéi, hacsak nem gátolja őket betegség vagy testi fogyatékosság.

Mivel az emberi erényt keressük, tételezzük fel, hogy a léleknek két olyan része van, amely részesül az értelemben: noha nem azonos módon részesül az értelem­ben mindkettő, hanem az egyik parancsolásra termett, a másik meg arra, hogy engedelmes­kedjen és oda figyeljen.

Az erénynek pedig két fajtája van; az egyik erkölcsi, a másik észbeli. Az észbeli erények értelemmel párosulnak, az ilyenek az értelmes lélekrészhez tartoz­nak, mely parancsolója a léleknek, az erkölcsi erények viszont ahhoz a lélekrészhez, amely nem értelmes ugyan, ám a természet folytán az értelmes lélekrésznek engedelmeskedik.

Ezek után először az erkölcsi erényt kell vizsgálnunk, hogy mi is az, és milyen részei vannak, s hogy minek a révén jön létre.
Az első előfeltevésünk ez legyen: a legjobb állapot a legjobb eszközök segítségével jön létre, s minden egyes lényre jellemző, hogy a kiváló dolgokat mindegyikük a maga kiválóságának eredményeképpen cselekszi. Például a legnemesebb erőfeszítések és a táplálék eredményeként jön létre a test jó állapota, s a jó testi állapot eredményeként képes az ember a legnemesebb erőfeszítésekre.

Továbbá: minden állapot ugyanazon eszközök segítségével jön létre és megy tönkre attól függően, hogy hogyan alkalmazzák ezeket az eszközöket. Például az egészség esetében a táplálék, az erőfeszítések és az évszak ilyenek.

Így hát az erény is ilyes­féle állapot, mely a lélek legkiválóbb mozgásai révén keletkezik, s amelynek eredményeként a lélek legkiválóbb munkái és szenvedélyei jönnek létre, s ugyanazon eszközök révén történik ezeknek hol keletkezésük, hol pusztulásuk. Az erény felhasználó tevékenysége ugyanazokra a dolgokra vonatkozik, amelyek révén ő növekszik is, meg el is pusztul - azokra a dolgokra, amelyek bennünket a legjobb állapotba hoznak. Ennek bizonyítéka az, hogy mind az erény, mind a hitványság kellemes és fájdalmas dolgokkal kapcsolatos. A büntetés ugyanis gyógyító eljárás, s ahogy a többi gyógyító eljárás, ez is ellentétes hatások - jelen esetben a kellemes és fájdalmas - révén jön létre.

Világos tehát, hogy az erkölcsi erény kellemes és fájdalmas dolgokkal kapcsolatos. Az erkölcs a szokásból fejlődik ki. Ezért hát határozzuk meg az erkölcsöt így: a lélek egy részének minősége, mégpedig azé a részé, amely - bár nem értelmes -, de a rendelkező értelem útmutatása alapján képes engedelmeskedni az értelemnek.

A érzelmek és a képességek és a lelki alkatok felosztása.

Érzelmek: mindaz, amivel rendszerint együtt jár az érzékelésből fakadó gyönyör vagy fájdalom. Ezeknek nem felel meg minőség, hanem a lélek elszenvedi őket. Pl. a düh.

Képességek: azok a tulajdonságok, melyeknek megfelelően, az érzelmek szerint elnevezzük a tevékeny­kedő embereket. Nekik megfelel bizonyos minőség. Pl. dühös.

A lelki alkatok pedig azok, amelyek okai, hogy az érzelmek az értelemnek megfelelően vagy az értelemmel ellentétesen vannak-e jelen. Pl. dühösség.

Mindenben, ami folya­matos és osztható, található túlzás és hiány és közép, s ezek vagy a dolgok egymáshoz való viszonyában, vagy a dolog hozzánk való viszonyában ilyenek. A mozgás ugyanis folytonos, a cselekvés pedig mozgás. Minden dologban a magunkhoz viszonyított közép a legjobb, mert az úgy van, ahogy a tudás és az értelem tanácsolja. Az ellentétek lerontják egymást, a szélsők egymással is meg a középpel is ellentétesek, mert a közép a két szélső egyikével szemben a másik szélsőnek tűnik. Ezért szükségszerű, hogy az erkölcsi erény is valamiféle középsőkre vonatkozó és egyféle közép legyen.

A lelki alkatokra példák:

A túlzás lehet időtartam vagy hatásfok tekintetében, továbbá a tárgyak valamelyikéhez való viszonyuk szerint, valamint az értelemmel való ellenkező szenvedély alapján.

Mivel a léleknek két része van, az erények ezek szerint oszlanak meg. Az értelmes lélekrészhez tartoznak az észbeli erények, melyeknek munkája az igazság. A többi erény az értelem nélküli, de törekvéssel bíró részhez tartozik, lehet hitvány vagy és derekas, attól függően, hogy valaki egy bizonyos gyönyört és fájdalmat el akar érni vagy menekül előle.

A képességek és a lelki alkatok az érzelmekkel függnek össze, az érzelmeket pedig a fájdalom és a gyönyör alapján határozzuk meg. Tehát minden erkölcsi erény gyönyörrel és fájdalommal kapcsolatos. A lélek egésze azon dolgok által válik rosszabbá vagy jobbá, mely dolgokra vonatkozik és melyekkel kapcsolatos az alkata.

Azok lesznek a gyönyör vagy a fájdalom miatt hitványak, akik azokat a fájdalmakat és gyönyöröket hajszolják, melyeket nem kellene, s úgy, hogyan nem kellene.

Hiba az erényt a gyönyörrel és a fájdalommal szemben megnyil­vánuló érzelemmentességként meghatározni, az erkölcsi hitványságot meg az ellentétéből magyarázni!

Az erény tehát olyasféle lelki alkat, amelynek hatására az emberek a legjobbat cselekszik. A legjobb pedig az, ami a helyes értelem szerint való, ami pedig a túlzó és a hiányos állapot közötti közép.

Az erkölcsi erény tehát minden egyes ember esetében szükségképpen az őhozzá viszonyított közép, és bizonyos, a gyönyörökben és fájdalmakban, kellemes és kellemetlen dolgokban található középsőkkel kapcsolatos.

A közép tehát egyik esetben a gyönyörök területén lesz - ti. amikor a túlzás és a hiány is itt van -, másik esetben a fájdalmak területén, megint más esetben mindkettőben. Aki az örvendezésben túloz, az a gyönyörteli dolgokat illetően esik túlzásba, aki pedig a bánkódásban, az éppen az ellenkező végletbe kerül.

A derekas ember úgy viselkedik, ahogy kell.

Mivel létezik egy bizonyos lelki alkat, amelynek hatására az, akinek ez a lelki alkata, maga is ugyanabban a dologban egyszer a túlzást fogadja el, másszor a hiányt, így szükségszerű, hogy ahogyan ezek ellentétesek egymással és a középpel is, úgy a lelki alkatok is ellentétesek egymással és az erénnyel is.

Néha a túlzás, máskor meg a hiány oldalán tűnik ki a nagyobb ellentét, ugyanis a középhez viszonyítva nem mindig ugyanott helyezkedik el az egyenlőtlenség, hanem némelykor a túlzó, némelykor meg a hiánnyal kapcsolatos lelki alkattól könnyebb az átmenet a középsőhöz. Például a testedzés esetében a túlzás egészségesebb a hiánynál, így közelebb van a középhez, míg a táplálkozásban a hiány egészségesebb a túlzásnál.

Hasonlóképpen van ez a lélekkel is. Az erénnyel ellentétesnek tartjuk azt a lelki alkatot, amelynek birtokában ugyan hibázunk, a másik véglet pedig annyira rejtve van előttünk, mintha nem is létezne, hiszen csekély volta miatt észrevehetet­len. Például a dühöt ellentétesnek tartjuk a szelídséggel, s a dühös embert a szelíddel. Jóllehet létezik túlzás a nyájasságban is, a békülékenységben is, meg abban, hogy valaki akkor sem dühös, amikor megpofozzák. Az ilyen emberek azonban kevesen vannak, inkább az ellenkező irányban hajlik el mindenki.

A legjobb lelki alkat azonban persze minden egyes esetben a középső.

Most vegyünk egy másik kiindulópontot!

Minden lényeg természeténél fogva egyben alapelv (princípium) is, ezért is képes mindegyik sok önmagához hasonlót nemzeni. Például az ember embereket. Ám az ember - az élőlények között egyedül - még bizonyos tevékenységeknek is alapelve.

Az olyanfajta alapelveket, amelyektől a változások elsősorban származnak, alapprincípiumoknak nevezzük, ám a legjogosabban azokat illetjük ezzel a névvel, amelyek­nek működésére az jellemző, hogy ami belőlük indul ki, az másképpen nem is történhetne.

Az ember azonban egy bizonyos mozgásnak a princípiuma: a cselekvés ugyanis mozgás.

Ha létezik néhány olyan dolog, amely lehetősége szerint egymással ellentétes sajátosságokkal rendelkezhet, akkor szükségszerű, hogy ezeknek princípiumai is ilyenek legyenek. Azok a dolgok, amelyek az emberektől függenek, túlnyomó részt ebbe a csoportba tartoznak, és princípiumaik is ilyenek. Ezért, amely cselekvésnek az ember a princípiuma, azokban világos, hogy megvan a lehetősége annak is, hogy ne történjen meg, s hogy megtörténésük vagy meg nem történésük egyaránt az embertől függ. Azoknak a dolgoknak, amelyeknek létrehozása vagy létre nem hozása tőle függ, ő maga az oka.

Mivel az erény és a hitvány­ság és a belőlük származó dolgok olyanok, hogy egy részüket dicséret, más részüket gáncs illeti - mert nem azokat a dolgokat gáncsoljuk és dicsérjük, amelyek szükségszerűség vagy véletlen vagy természet révén léteznek, hanem azokat, amelyeknek magunk vagyunk okai, valamennyi dologban ugyanis, amelynek az oka valaki más, ezt a másvalakit illeti a gáncs meg a dicséret - , világos, hogy az erény is és a hitványság is azon dolgok közé tartozik, melyeknek oka és a velük kapcsolatos tevékenység princípiuma maga az ember.

Ki kell tehát derítenünk, hogy melyek ezek!

Abban mindenki egyetért, hogy mindenki oka mindazon dolgoknak, melyek önkéntesek és az ő elhatározása szerint történnek, azoknak pedig nem, melyek nem önkéntesek. Világos, hogy az ember mindazt, amit azért tesz meg, mert elhatározta, egyben önként is teszi. Világos tehát, hogy az erény és a jellembeli rossz is az önkéntes dolgok közé tartozik.

Ki kell kiderítenünk, hogy mi az önkéntes és mi a nem-önkéntes, mi az elhatározás, mivel az erényt és a hitványságot ezeknek a segítségével határozzuk meg.

Az önkéntesség három dolog egyikétől függ: vagy a törekvésen, vagy az elhatározáson, vagy a gondolkodáson alapul. Ami önkéntes, az ezek szerint van, ami pedig nem-önkéntes, az ezek ellenére történik.

A törekvés három fajtára oszlik: kívánságra, indulatra és vágyra.

Úgy látszik, minden, ami a vágyunk szerint történik, önkéntes. Hiszen a nem-önkéntes dolog kényszerű, ami kényszerű az fájdalmas, és minden, amit kényszerítve cselekszünk vagy szenvedünk, fájdalmas. Tehát ha valami fájdalmas, az kényszerű, s ha valami kényszerű, az fájdalmas. Mindaz, ami vágyunk ellenére történik, fájdalmas. S ami vágyunk szerint történik, pedig önkéntes, hiszen a nem-önkéntes és az önkéntes ellentétesek egymással.

Az erkölcsi silányság minden szempontból igazságtalanabbá teszi az embert, a fegyelmezetlenség pedig erkölcsi silányságnak minősül. Fegyelmezetlen az, aki a vágyát követve értelme ellenére képes cselekedni, s akkor fegyelmezetlenkedik, amikor vágyát követve tevékenykedik. Tehát a fegyelmezetlen ember igazságtalanul fog eljárni, mikor vágyát követve cselekszik.

Viszont az igazságtalankodás önkéntes, hiszen aki vágyát követve cselekszik, az önkéntesen teszi ezt. Lehetetlenség is volna, hogy aki fegyelmezetlenül cselekszik, igazságosabbá váljon.

Azonban az ellenkezője is kimutatható. Mindazt ugyanis, amit valaki önként tesz meg, meg kívánja tenni, s aki kíván valamit, az önként teszi azt. Senki sem kíván olyasmit, amiről azt gondolná, hogy az rossz. De fegyelmezetlenség éppen abban áll, hogy valaki a vágyát követve annak ellenére cselekszik, amit a legjobbnak gondol. Ebből az következik, hogy ugyanaz az ember önként és nem is önként cselekszik. Ez azonban lehetetlen.

Továbbá a fegyelmezett ember igazságosan fog cselekedni, vagy igazságosabban, mint ahogyan a fegyelmezetlenség alapján lehetséges lenne. A fegyelem ugyanis erény, az erény pedig igazságosabbá tesz. Fegyelmezett valaki, ha a vágya ellenére cselekszik, értelmétől vezérelve. Ha tehát az igazságos cselekvés önkéntes cselekvés, ahogyan az igazságtalan is az, a vágyunk ellenére történő pedig nem önkéntes, akkor ezek szerint ugyanaz az ember ugyanazt a dolgot önként és ugyanakkor nem önként teszi.

Ugyanez az érv vonatkozik az indulatra is. Az indulattal kapcsolatban ugyanúgy létezik fegyelmezetlenség és fegyelmezettség mint a vágy esetében. S az indulat ellenére történő cselekvés fájdalmas, s vele szemben a megtartóztatás kényszerű. Tehát ha a kényszerű cselekvés nem önkéntes, akkor bizonyára minden, ami az indulat szerint való, önkéntes.

De mivel lehetetlenség, hogy ugyanaz az ember ugyanabban a vonatkozásban egyidejűleg önként és nem-önként tegye meg ugyanazt a dolgot, úgy inkább önkéntes jellegű az, amit a kívánsága, mint amit a vágya és indulata szerint tesz. Erre bizonyíték is van: hiszen sok mindent cselekszünk önként, harag és vágy nélkül.

De vajon amit kívánunk és amit önként cselekszünk, azonos-e. Úgy tűnik, ez is lehetetlen. A lelki silányság igazságtalanabbá tesz, a fegyelmezetlenség meg a lelki silányság egy fajtája. De senki se kíván olyasmit, amit hitványnak gondol, ám mégis megteszi, amikor fegyelmezetlenné válik. Ha tehát az igazságtalan cselekvés önként elkövetett dolog, amit meg önként teszünk, az kívánságunk szerint történik, akkor ha valaki fegyelmezetlenné lesz, nem igazságtalankodik többé, hanem igazságosabbá válik, mint amilyen volt azelőtt. Ez azonban ismét lehetetlen.

Tehát nem a törekvésünk szerint való cselekvés az, ami önkéntes, s nem a törekvésünkkel szembeszegülő cselekvésünk az, ami nem-önkéntes.

Az önkéntes azonban nem azonos az elhatározásunk szerint végbemenő dologgal sem.

Már bizonyításra került, hogy a kívánságunk szerint való dolog nem nem-önkéntes módon történik, sőt, mindaz, amit kíván az ember az inkább önkéntes. Cselekedhet valaki anélkül is, hogy kifejezetten kívánná az illető dolgot. Sok mindent, amit kívánunk, hirtelen teszünk meg, de elhatározni senki semmit sem szokott hirtelenül. Ha szükségszerű, hogy az önkéntes dolog a következő törekvésünk, elhatározásunk, vagy gondolkodásunk szerint végbemenő dolog legyen, akkor az semmiképpen se törekvésünk vagy elhatározásunk, azaz marad a gondolkodásunk szerint végbemenés. Tehát az az önkéntes az olyasféle cselekvés, melyet valamilyen módon megfontoltunk.

Mi a kapcsolat a kényszerű és az önkéntes között? A kényszerű cselekvés nem-önkéntes, a nem-önkéntes meg kényszerű cselekvés. Általános értelemben azonban a kényszerű és szükségszerű kifejezéseket a lélek nélküli dolgokkal kapcsolatban is használjuk. Mert azt mondjuk, hogy kényszer és szükségszerűség hatására történik az is, hogy a kő felrepül és a tűz lefelé lobog, míg ha ugyanezek a dolgok természetüket és saját törekvésüket követve mozog­nak, azt mondjuk, ez nem kényszer hatására történik - de önkéntesnek sem nevezzük.

A kény­szerű mozgás ellentétének nincs neve, míg ami nem saját törekvését követve mozog, annak mozgását kényszerűnek nevezzük.

De a lélek nélkül való dolgok esetében a mozgató elv egyszerű, az eleven lényeknél meg többféle. A törekvés ugyanis nincs mindig összhangban az értelemmel.

A fegyelmezett ember erőszakkal tartja távol magát a kellemes vágyaktól. Mert fájdalmas dolog számára, hogy távol tartja magát, szembeszállva az ellenszegülő vággyal. A fegyelmezetlen ember pedig kény­szer­ből cselekszik értelme ellenére. Úgy tűnik, ez a kisebb fájdalom, hiszen a vágy a kellemesre irányul, s az ember ezt örömmel követi, úgyhogy a fegyelmezetlen ember inkább önként cselekszik, s nem kényszer hatására, mivel közben nincs kellemetlen érzése. A meggyőződés ellentétes a kényszerrel és a szükségszerűséggel, a fegyelmezett ember pedig a meggyőződése szerint intézi a dolgát, s nem kényszerből, hanem önként járja az útját. A vágy nem úgy vezet valakit, hogy meggyőzi őt, hiszen nincs része az értelemben.

Ha valamit a saját törekvése ellenére, kívülről hoznak mozgásba vagy állítanak meg, akkor azt mondjuk, hogy kényszer hatására történt a dolog, ha pedig nem kívülről, akkor azt, hogy nem kényszer hatására. Dehát a fegyelmezett és a fegyelmezetlen em­berben is a saját törekvésük hat, tehát egyikük sem kényszerből cselekszik, hanem önként. Nem is szükségszerűségből cselekszenek, mert azt a mozgató elvet nevezzük szükségszerű­ségnek, amely kívülről hat és a belső törekvés ellenére gátol vagy mozgat. De ha a mozgás elve belülről hat, nem kényszerből történik a dolog.

Továbbá az öröm is, a fájdalom is jelen van mind a fegyelmezett, mind a fegyelmezetlen emberben. Hiszen a fegyelmezett ember is fájdalmat érez, amikor vágya ellenére cselekszik, meg örvendezik is a remény nyújtotta öröm felett, hogy életmódja később majd hasznot hajt neki, vagy már most is hasznos, mivel egészséges. A fegyelmezetlen meg örvendezik, amikor fegyelmezetlensége révén teljesül a vágya, de fájdalmat érez, amikor az eljövendő fájdalomra gondol, mert sejti, hogy rosszat cselekszik. Ezért van értelme annak, hogy mindkét cselekvést kényszerűnek nevezzük. Az is, mely a törekvés szerint, az is, amely a megfontolás szerint megy végbe, némiképp nem-önkéntes cselekvés. Mert külön vannak választva egymástól, kölcsönösen kiszorítják egymást.

A lélek egésze tehűt - mind a fegyelmezett, mind a fegyelmezetlen ember esetében - önként cselekszik, nem kényszerből. A lélek részei között persze van olyan, amely kényszerből cselekszik.

A természettől való kifejezés jelentése: egyrészt az, ami mindjárt születésünktől fogva mindnyájunkat elkísér, másrészt az ami rendes, egyenes irányú fejlődés esetén kifejlődik bennünk.

A fegyelmezett és a fegyelmezetlen emberrel kapcsolatos aporia tehát a következő: vajon mindkettő kényszer hatására cselekszik-e, vagy csak az egyik, vajon nem-önként cselekszenek-e, vagy bár kényszer hatására, de ugyanakkor önként is, mert ha a kényszerű nem-önkéntes, akkor ők önként és ugyanakkor nem-önként cselekszenek?

Még egy módon lehet beszélni erről: az ember kényszerből és szükség­szerűség hatására cselekszik, mégpedig anélkül, hogy értelme és törekvése ellenkezne egymással. Ez akkor van, amikor olyasmit cselekedünk, amiről tudjuk, hogy fájdalmas és hitvány dolog, de ha nem tesszük meg, verés, vagy fogság, vagy halál vár ránk. Az ilyenről mondják ugyanis, hogy szükségszerűen cselekedték. Pedig ilyenkor is megvan az ember lehetősége, hogy ne tegye meg az illető dolgot, hiszen vállalhatja a szenvedést is.

Továbbá: talán azt mondhatná valaki, hogy némely cselekvés ezek közül önkéntes, más meg nem az. Az olyasféle esetekben ugyanis, amikor a cselekvőtől függ, hogy a dolog nem követ­kezik be vagy bekövetkezik, olyankor ha olyat cselekszik is az ember, amit nem kíván, önként cselekszik és nem kényszerből. Az olyan esetekben pedig, amikor ez nem is cselekvéstől függ, bizonyos módon kényszerből történik a cselekvés, de mégsem abszolút értelemben, tehát nem úgy, hogy nem azt határozza el az ember, amit cselekszik, hanem a célja az, ami kényszerű.

Van eset, amikor valaki szükségből és kényszerűen cselekszik, vagy legalábbis nem természete szerint: valahányszor a jó érdekében cselekszik hitvány dolgot, vagy azért, hogy nagyobb rossztól szabaduljon meg. Sokan a szerelmi vágyat és az indulat néhány fajtáját és a termé­szetadta ösztönöket is nem-önkéntesnek tekintik, mivel ezek igen hevesek, és meg­haladják az ember erejét. S megbocsátunk nekik, mint olyanoknak, amelyek leigázzák az emberi ter­mészetet. Az a cselekvés, amelynek segítségével valaki heves fájdalmat szeretne elkerülni, inkább minősül kényszerűnek és nem-önkéntesnek, mint az, amelynek révén valami enyhébb rosszat kerülünk el. S általában inkább minősül ilyennek az a cselekvés, amelynek révén fájdalmat kerülünk el, mint az, amelynek révén örömteli dolgokra teszünk szert.

Az a kifejezés, hogy „tőlünk függ” azt jelenti: amit az emberi természet el bír viselni. Amit az ember nem tud elviselni és ami nem tartozik természetes törek­véséhez vagy nézetéhez, az nem tőle függ. A vágyakozáson alapuló cselekvéseknél is ez a helyzet. Tehát vagy bizonyos gondolatok és érzelmek olyanok, hogy nem tőlünk függenek, vagy az effajta gondolatokon és nézeteken alapuló cselekvések. Vannak bizonyos érvek, amelyek erősebbek nálunk.

Azok az érvek tehát, melyek az önkéntes fogalmának meghatározását különösképpen akadályozzák, olyasféle érvek, amelyek azt mutatják meg, hogy az emberek kényszer hatására cselekszenek, de mégis önként.

Miután önkéntesség sem a törekvés, sem az elhatározás segítségével nem határozható meg, a gondolkodáson való alapultságon meghatározás marad. Az önkéntes a nem-önkéntes ellentétének minősül, s amikor a cselekvő tudja, hogy ki, milyen eszközzel és milyen célból cselekszik, ellentétesnek minősül azzal, amikor a cselekvő tudatlanságban van afelől is, hogy ki és milyen eszközzel cselekszik, mégpedig fontos és nem járulékos dolgokban. Az olyan cselekvés pedig, ahol a cselekvő tudatlanságban van afelől is, hogy mit és milyen esz­közzel és ki cselekszik, az nem-önkéntes. Tehát amely dolgokkal kapcsolatban tőlünk függ, hogy ne tegyük meg őket, azokat ha megtesszük, s nem tudat­lanságból és magunktól tesszük, ezek a cselekedetek szükségképp önkéntesek.

Amit pedig tudatlanságból és tudatlanságban teszünk, az nem-önkéntes. S minthogy az ismeretnek és a tudásnak két oldala van, az egyik a tudás birtoklása, a másik a felhasználása, azt, aki birtokolja ugyan a tudást, de nem él vele, van amikor joggal nevezhetjük tudatlan­ságból cselekvőnek, ám van, amikor nem jogos ez az elnevezés: pl. ha hanyagságból nem használja tudását. Hasonlóképpen gáncsolható az is, akinek nincs birtokában egy bizonyos tudás, ha annak megszerzése könnyű vagy szükséges lett volna, ám ő hanyagságból, vagy gyönyör, vagy fájdalom miatt nem tett rá szert.

Következik az elhatározás elemzése.

Természetétől fogva mi az elhatározás, vajon az „önkéntes” és az „elhatározáson alapuló” azonos-e? Az elhatározás vagy vélemény vagy törekvés, mert, mindkettő kísérőjelensége az elhatározásnak.

Világos, hogy az elhatározás nem lehet törekvés, mert akkor vagy kívánság volna vagy vágy vagy indulat. Senki sem törekszik ugyanis semmire anélkül, hogy e három közül valamelyik hatással ne volna rá.

Az indulat és a vágy megvan az állatokban is, míg az elhatározás nincs meg. Továbbá akikben mindkettő megvan, azok sok mindent szoktak elhatározni indulat és vágy nélkül is, vagy esetleg nem határoznak el semmit, hanem uralkodnak magukon.
Nem azonos a kívánság és az elhatározás sem. Hiszen az emberek kívánnak néha olyasmit is, amiről tudják, hogy lehetetlenség. Olyasmit sem határoz el az ember, ami általában lehetséges ugyan, de amiről úgy véli, hogy megvalósítása nem tőle függ. Amit elhatározunk, az szükségképpen valami tőlünk függő dolog.

Vélemény se lehet az elhatározás, mert vélekedni sok, nem tőlünk függő dologról is szoktunk. Nem lehet azon dolgokról alkotott vélemény sem, melyeknek megtétele tőlünk függ.

Hiszen senki sem a célt határozza el, hanem a célhoz vezető eszközöket. Ha valaki elhatározza magát valamire, akkor mindig világosan megmutatkozik, hogy mi az, amit elhatároz és mi az, ami végett ezt elhatározta.

Az elhatározás tehát más, mint a vélemény és a kívánság. A kívánság és a vélekedés ugyanis főként a célokkal kapcsolatos, míg az elhatározás nem.

De miben különbözik tőlük az elhatározás, s milyen viszonyban áll az önkéntessel?

Azok között a dolgok között, melyek létezése és nem-létezése egyaránt lehetséges, vannak olyanok, amelyekkel kapcsolatban van helye megfontolásnak, néhánnyal kapcsolatban azonban nincs. Vannak ugyanis dolgok, amelyeknek létezése és nem-létezése egyaránt lehetséges, de kelet­kezésük nem tőlünk függ, hanem egyesek a természet, mások meg egyéb okok révén jönnek létre. Ezekkel kapcsolatban senki nem vállalkozna arra, hogy megfontolja őket, hacsak nem tudatlanságból teszi.
Némely dolgoknak ellenben nemcsak létezése és nem-létezése lehetséges, hanem az is, hogy az emberek megfontolják őket: ezek azok a dolgok, amelyekkel kap­csolatban tőlünk függ, hogy megtegyük vagy ne tegyük meg.

Azonban a tőlünk függő és elvégezhető dolgok közül sem mindegyikre vonatkozik a megfontolás, az elhatározható és elvégezhető dolgok azonban a tőlünk függő dolgok közé tartoznak.

Az elhatározás a vélemény és a kívánság keveréke! Az emberben ugyanis, amikor elhatározza magát vala­mire, mindkettő jelen van. De azt kell megvizsgálnunk, hogy hogyan jön létre belőlük az elha­tározás. Az elhatározás ugyanis kiválasztás, de nem pusztán választás, azaz az egyik dolognak a másik előtt való választása. Ez pedig nem lehetséges vizsgálódás és megfontolás nélkül. Ezért az elhatározás a fontolgató véleményből jön létre.

Senki sem a célt fontolja meg - az ugyanis nyilvánvaló -, hanem a célra vonatkozó eszközöket. A megfontolást pedig mindnyájan addig folytatjuk, amíg a cselekvés létrejöttének mozgató elvét vissza nem vezettük önmagunkra. Az elhatározás a tőlünk függő dolgokra irányuló megfontolt törekvés. Mert mindazt megfontoljuk, amit elhatározunk, de nem határozunk el mindent, amit megfontolunk. Megfontolt az a törek­vés, melynek mozgató elve és oka a megfontolás, s amikor a törekvés a megfontolás révén megy végbe.

Ezért is az elhatározás nincs meg a többi élőlényben, s az emberben sem minden életkorban és minden állapotban. Abban a kérdésben, hogy egy cselekvést végre kell-e hajtani vagy sem, a puszta vélekedés jelenlétének sok esetben semmi akadálya, míg a mérlegelő gondolkodás soha nincs jelen. Mert a lélek megfontolóképessége valamely ok szemlélésének a képessége.

Ugyanis az, ami végett cselekszünk az okok egyike. Mert azt, ami miatt cselek­szünk: ok. Ami végett valami van vagy keletkezik, azt okszerűnek nevezzük.

Akinek semmiféle célja nincs, az nem is fontol meg semmit. Mivel tehát az ember azt, aminek megtétele vagy meg­ nem tétele tőle függ, ha megteszi vagy ha nem teszi meg - önszántából és nem tudat­lanságból - önként teszi vagy nem teszi, de másrészt meg sok mindent cselekszünk anélkül, hogy megfontolnánk vagy előre meggondolnánk a dolgot - ezért szükségképpen mindaz, amit elhatározott az ember önkéntes, de nem minden önkéntes elhatározott is egyben, s mindaz, ami elhatározásunk szerint történik, önkéntes, de ami önkéntes, az nem mind történik elhatározásunk szerint.

A törvényhozók helyesen járnak el, amikor a vétségek között megkülönböztetik a nem-önkéntes, önkéntes és előre megfontolt vétkeket.

Aki megfontol valamit, mindig valami végett fontolja meg és mindig van valami célja, amelyhez viszonyítva vizsgálja, hogy mi a hasznos. A végcélt azonban senki sem fontolja meg.

Mert aki megfontol, az azt fontolja meg - feltéve, hogy a végcél felől vizsgálja a dolgot -, ami a célra vonatkozik, és aminek segítségével ő a célt önmagára vezetheti vissza, s ami őt képessé teszi arra, hogy a célra irányuljon. A cél azonban természettől fogva mindig jó, és az egyes esetekben azt vesszük fontolóra, például az orvos megfontolhatja azt, hogy adjon-e gyógyszert, a hadvezér meg, hogy hol verjen tábort. Ezek a dolgok a végcélnak vannak alárendelve, mint jónak, s ez végered­ményben a legfőbb jó.

Ami pedig természet ellen való és torzult, az nem jó, hanem látszólagos jó. Ennek az az oka, hogy a létező dolgok közül némelyek nem használhatók egyébre, mint ami természet szerinti rendeltetésük, például a látás.

Hasonlóképpen a kívánság termé­szettől fogva a jóra vonatkozik, de természet ellenére való módon a rosszra is vonatkozhat, s természettől fogva a jót kívánjuk, de természet ellenére a torzultat és a rosszat is.

Az egyes dolgokkal kapcsolatban a pusztulás és a torzulás nem tetszőleges valamire vonatkozik, hanem az ellentétes dologra és közbülső állapotaira. Erről az útról ugyanis nem térhetünk le, mivel a tévedés sem tetszőleges dologhoz vezet, hanem az ellentéteshez.

Mind a csalódás, mind az elhatározás a középtől halad az ellentétek felé. A középpel pedig a több és a kevesebb ellentétes. Ezeknek a kellemes és a fájdalmas az oka, hiszen ezért van az, hogy a lélek számára a kellemes úgy jelenik meg, mint jó és a kellemesebb, mint jobb, a fájdalmas, mint rossz, a fájdalmasabb meg mint rosszabb. Nyilvánvaló tehát, hogy az erény és az erkölcsi hitványság a gyönyörrel és a fájdalommal kapcsolatos. Erény és hitványság ugyanis az elhatározás tárgyaival kapcso­latban fordul elő, az elhatározás pedig a jóra és a rosszra vonatkozik, valamint arra, ami ilyennek tűnik, a gyönyör és a fájdalom meg természettől fogva ilyen dolgok.

Mivel maga az erkölcsi erény valamiféle közép, s teljes egészében a gyönyörrel és a fájdalommal kapcsolatos, az erkölcsi hitványság meg ugyanezekre az erénnyel kapcsolatos dolgokra vonatkozó hiányban és túlzásban nyilvánul meg, ezért az erény szükségképpen az elhatározásra vonatkozó olyan lelki alkat, amely a gyönyörökben és a fájdalmakban megmutatkozó, hozzánk viszonyított középpel kapcsolatos. Az ember erkölcsének minősége a gyönyörök és fájdalmak vonatkozásában állapítható meg, attól függően, hogy az illető minek örül és min bánkódik.

Vajon az erény az elhatározást teszi-e hibátlanná és a célt helyessé, vagy pedig a gondolkodást teszi ilyenné? Valójában a fegyel­mezettség az, ami nem engedi megromlani a gondolkodást. Az erény és a fegyelmezettség pedig két különböző dolog.
Előfordul, hogy a kitűzött cél helyes, a célhoz vezető eszközök tekintetében mégis tévedünk. De az is előfordulhat, hogy a célt tűzi ki rosszul az ember, ám a hozzá vezető eszközök helyesek. S az is lehet, hogy egyik sem jó.

Vajon az erény a célt határozza-e meg, vagy a célhoz vezető eszközöket?

A célt határozza meg, mivel a cél nem függ sem a következtetéstől, sem a gondolkodástól, hanem mintegy kiindulópontként kell rögzítenünk. Hiszen az orvos sem azt fontolgatja, hogy a betegnek meg kell-e gyógyulnia vagy sem, hanem hogy kell-e sétálnia vagy nem.

Tehát a gondolkodó tevékenység kiindulópontja a végcél, a cselekvés kiindulópontja pedig az, amiben a gondolkodó tevékenység lezárul. Ha tehát minden helyességnek az oka vagy a gondolkodás vagy az erény, s akkor ha a gondol­kodást kizárjuk, az erény az, amelynek révén a cél helyes lesz. De a célhoz vezető eszközökre ez nem vonatkozik.

A cél az, ami végett cselekszünk. Hiszen minden elhatározás valamire vonatkozik és valami végett van.

Ami végett cselekszünk, az a közép. Létrejöttének oka pedig az elhatározással párosult erény. Ám az elhatározás nem a célra, hanem a célhoz vezető eszközökre vonatkozik. Ezeknek eltalálása más lelki képesség dolga.

De annak, hogy az elhatározás célja helyes, az erény az oka. Ezért az ember minőségét az elhatározás alapján ítéljük meg, azaz annak alapján, hogy milyen cél érdekében, nem pedig, hogy mit cselekszik. S ennek megfelelően: az erkölcsi hitványság okozza azt, hogy az elhatározás az ellentétes dolgokra irányul. Ha valaki olyan helyzetben van, hogy tőle függ, hogy a szép dolgot megtegye, a rútat meg elkerülje, s ő fordítva cselekszik, nyilvánvaló, hogy nem derék ember. Ezért szükségképpen önkéntes mind a hitványság, mind az erény. Mert nem létezik semmiféle kényszer, hogy aljasságot cselekedjünk. Ezért is kell hibáztatni a hitvány­ságot és dicsérni az erényt.

Továbbá: amikor bárkit dicsérünk vagy hibáztatunk, inkább az elhatározására vagyunk tekintettel, mint a tevékenység eredményére - jóllehet az erény tevékenysége értékesebb -, mert a hitvány dolgot kényszer hatására is cselekedhetik az emberek, de senki sem szokott kényszer hatására elhatározni valamit.

Továbbá: mivel nem könnyű felismerni az elhatározás minőségét, ezért az ember minőségét kénytelenek vagyunk tevékenységének eredményei alapján megítélni.

A tevékenység tehát az értékesebb, de az elhatározás az, ami méltóbb a dicséretre.

Összefoglalva: az erényekben közepek találhatók, ezek elhatározáson alapulnak, az erények ellentétei erkölcsi hitványságok.

Nézzük most az egyik konkrét esetet, a bátorságot. A vakmerőség és a gyávaság ellentétei, a bátorság köztük van. Úgy tűnik, a bátor ember rendszerint félelem nélküli, a gyáva meg félénk. De milyen dolgokkal szemben áll helyt a bátor ember? Az ő számára vagy más számára félelmetes dolgokkal szemben? Nyilván az ő számára félelmetes dolgokkal szemben, azaz hat rá számos jelentős és félelmes dolog, ami viszont ellentmond annak, hogy nem fél.

De a „félelmetes dolog” kifejezés kétféle jelentéssel is bír: általában félelmetes vagy egy bizonyos ember számára az. Azok a dolgok, amelyek a gyáva embert mint gyávát megijesztik, senki más számára nem félelmetesek vagy csak enyhe félelmet keltenek. De azokat a dolgokat, amelyek a legtöbb ember számára félelmetesek, általában félelmetes dolgoknak nevezzük. A bátor ember azonban félelem nélkül viselkedik és helytáll az effajta félelmetes dolgokkal szemben, amelyek az egyik értelemben félelmetesek a számára, de a másik értelemben nem. Mint ember számára: félelmetesek, de mint bátor számára nem azok, legfeljebb kis félelmet keltenek benne.

Ezért is dicsérendő a bátor ember lelki alkata, mert olyan ő, mint az erős ember, aki nem azért erős, mert semmiféle fáradság nem hat rá, hanem mert kevéssé érinti őt. A gyenge ember pedig azért gyenge, mert hamarabb és nagyobb mértékben érinti őt a fáradság, mint az átlagot.

Vajon a bátor ember számára semmi sem félelmetes, és ő nem érez félelmet? Avagy semmi akadálya annak, hogy bátor módon viselkedjen? A bátorság az értelem követése, az értelem pedig azt tanácsolja, hogy az erkölcsileg szépet válasszuk. Aki nem az értelem által áll helyt a félelmetes dolgokkal szemben, az vagy megbomlott, vagy vakmerő. Csak az a bátor, aki az erkölcsileg helyestől vezérelve van híján a félelemnek. A gyáva ember akkor is fél, ha nem kell, a vakmerő meg akkor is merész, ha nem kell. A bátor ember mindkét esetben úgy viselkedik, ahogy kell, s ily módon ő a közép, mert akkor merész és akkor fél, amikor az értelem így tanácsolja.

Az értelem nem parancsolja azt, hogy a rendkívül nagy, a pusztulásunkat okozó fájdalmakkal szemben is helytálljunk, hacsak nem valami erkölcsileg szép dologról van szó. Eszerint a vakmerő az ilyenekkel szemben akkor is merészen helytáll, ha az értelem nem tanácsolja, a gyáva meg akkor sem, ha tanácsolja az értelem, a bátor pedig csupán akkor, amikor az értelem tanácsolja neki.

Általában a félelmet keltő dolgokat nevezik félelmetesnek, ilyenek pedig azok, amelyekről úgy tűnik, pusztító fájdalmat okoznak. Akik ugyanis valami egyéb fájdalomra várnak, azoknak osztályrészül juthat ugyan valami másfajta rossz vagy másfajta szenvedés, de az nem lesz félelem.

De a félelem a fájdalomnak csupán olyan fajtáival kapcsolatosan jelentkezik, amelyekről úgy látjuk, hogy természetük szerint olyanok, hogy életünk ellen törnek. Ezért némelyik ember, aki meglehetősen elpuhult, bizonyos dolgokkal kapcsolatban bátor, némelyik meg, noha kemény és szívós, gyáva.

A bátorság sajátosságának minősül a halállal és az azzal járó fájdalommal kapcso­latos magatartás mikéntje. Mert ha az egyik ember a hőséggel és a hideggel és az efféle kelle­metlenségekkel szemben helytáll, ahogyan az értelem tanácsolja, mivel ezek veszélytelen dolgok, a halállal szemben viszont gyeönge, és elfogja a rémület, noha más szenvedés nem, csupán a pusztulásé okozza ezt benne - a másik meg a hideggel és egyebekkel szemben gyenge ugyan, ám a halállal szemben érzéketlen, akkor az elsőt gyávának tartjuk, a másodikat bátornak.

Mert veszélyről csupán azoknak a félelmetes dolgoknak esetében beszélünk, amikor az efféle pusztulás okozója közel van. S ha az közelinek tűnik, akkor látszik veszélyesnek a helyzet.

Némely dolog ugyanis szükségképpen félelmetesnek tűnik és rémületbe ejt minden embert. Hiszen semmi nem akadályozza meg azt, hogy a meleg és a hideg és egyéb természeti erők fölébünk, azaz az emberi test állapotának fölébe kerekedjenek, és így áll a dolog a lélek szenvedélyeivel is.

A gyávákat és a vakmerőket tehát becsapja a lelki alkatuk, mert a gyáva számára a nem-félelmetes is félelmetesnek tűnik és nagyon félelmetesnek, a vakmerő számára meg fordítva, neki biztonságosnak látszik a félelmetes és csak kissé félelmesnek, ami pedig nagyon is az. A bátor számára viszont olyanoknak tűnnek a dolgok, amilyenek a valóságban.

Ezért nem az a bátor, aki tudatlanságból áll helyt a félelmetes dolgokkal szemben, s nem is az, aki ismeri ugyan a veszély nagyságát, de haragjában száll vele szemben. Némelyek helytállása meg egyéb gyönyörökön alapul. Hiszen a haragban is van valamiféle gyönyör, ti. a bosszú reményének gyönyöre. De nyilván egyetlen olyan embert sem volna jogos bátornak nevezni, aki ennek vagy egy másik gyönyörnek a kedvéért vagy a nagyobb fájdalom elől menekülvén száll szembe a halállal.

De azok sem bátrak, akik a megpróbáltatás elől menekülnek el így. Csaknem ugyanígy vélekedünk azokról, akik tapasztalatukra támaszkodva szállnak szembe a veszélyekkel, ahogyan azt a legtöbb hivatásos katona teszi.

Éppen fordítva van ugyanis, mint ahogyan Szókratész gondolta, mert ő úgy vélekedett, hogy a bátorság tudás. Hiszen a tenge­részek, akik tudják, hogyan másszanak fel az árbocra, nem azért nyugodtak, mert ismerik a veszélyt, hanem mert tudják, hogyan segítsenek magukon a bajban. Az az érzés, amely a küzdelemben a merészséget növeli, szintén nem bátorság. Nyilván­való az is, hogy néhány ember a tapasztalat segítségével megállja a helyét, noha gyáva. Ők azért gondolkodnak úgy, hogy amit tesznek, nem veszélyes, mert tudják, hogyan segítsenek magukon. Ennek bizonyítéka, hogy ha úgy gondolják, nincs segítségük, midőn nyakukon a veszély, nem állnak helyt.

Ám az összes ilyenféle bátor ember közül úgy tűnik, még azok a legbátrabbak, akik a megfutamodáson érzett szégyen miatt állnak helyt. S ugyanaz az állampolgári bátorság is.

A valódi bátorság azonban nem egyik se az említettek közül. Ezek csak hasonlók hozzá, mint a vadállatok bátorsága, akik a haragtól vezérelve rontanak egymásra. Az embernek ugyanis nem azért kell helytállnia, mert attól fél, hogy hírbe hozzák, nem is dühében, sem pedig mert nem gondol a halálra vagy mert képes megvédeni magát, hiszen így azt gondolhatja, hogy félelmetes dolog egyáltalán nem létezik.

Hanem mivel minden erény elhatározáson alapul, minden választás valamilyen cél érdekében történik, s ez a cél az erkölcsi szép, nyilvánvaló, hogy a bátorság is, erény lévén, valamilyen cél érdekében hat úgy, hogy az ember helytálljon a félelmetes dolgokkal szemben. Ezért helytállni nem tudatlanságból kell, nem is gyönyörtől vezérelve, hanem azért, mert helytállni szép dolog, amikor pedig nem szép, hanem őrültség, az ember nem dacol, mert az szégyen­letes.

Lássuk most a mértékletesség és a mértéktelenség részletesebb meghatározását! A „mértéktelen” kifejezés több értelemben használatos. Azt is így nevezzük, ami természeténél fogva nem viseli el a javítást és azt is, ami természeténél fogva elviseli ugyan, de nem javult meg, mert olyan dolgokat cselekedett rosszul, amilyeneket a mértékletes ember helyesen cselekedne. Ez utóbbi mérsékeletlenségre vagyunk tekintettel, amikor mértéktelen emberekről beszélünk.

Akik érzéketlenségük folytán mozdulatlanok ezekkel a gyönyörökkel szemben, némelyeket érzéket­leneknek mondunk, másokat meg más, hasonló nevekkel illetünk. Nem teljesen ismeretes és nem is világos az a szenvedély, amelynek következtében inkább az ellenkező végletbe esik mindenki; és mindenkivel vele születik az efféle gyönyörökkel szembeni érzékenység és gyengeség. Mivel a mértékletesség a gyönyörökkel kapcsolatos, szükségszerű, hogy kapcsolatban legyen a vággyal is. Azt kell hát megállapítani, hogy melyik ez a vágy.

Hiszen nem mindegyik vággyal szemben és nem mindegyik gyönyörűségben mértéktartó a mértékletes ember, hanem a közfelfogás szerint kétfajta érzékelésben: az ízlelésben és a tapintásban az. Abban a gyönyörben, amelyet a szép dolgok látása - kivéve a szerelmi vágyakozással kapcsolatosakat - vagy a kínban, amelyet a rútnak a látása okoz, valamint a jó és a rossz hangzással kapcsolatos gyönyörben és kínban, aztán abban, amelyet a szaglás: a jó és a rossz szagok okoznak, nem mértéktartó. Hiszen senkit sem mondanak mértéktelennek amiatt, hogy érzékeny ezekre vagy sem.

Tehát ha valaki szép szobrot vagy lovat, vagy embert néz, vagy egy énekes dalát hallgatja, de nem kíván közben enni, sem inni, sem szerelmeskedni, csupán szemlélni a szép dolgokat és hallgatni az énekeseket, azt éppoly kevéssé tarthatjuk mértéktelennek, mint azokat, akiket elbájoltak a szirének.

Ám mértéktartó a mértékletes ember az érzékelésnek azzal a két fajtájával kapcso­latban, amelyekre a többi élőlény is érzékeny, azaz örül nekik vagy kellemetlen érzést ébresztenek benne. Ez az ízlelés és a tapintás, míg a látás, a hallás, a szaglás gyönyörei miatt senkit sem nevezünk mértéktelennek, ha túllépi a mértéket.

Általában: ahol nem beszélünk fegyelmezettről, illetve fegyelmezetlenről, ott mértéktelenről és mértékletesről sem esik szó. Érzéketlen ember az, aki úgy viselkedik, hogy még azokkal a dolgokkal kapcsolatban is hiányosságot mutat, amelyekben pedig szükséges részesülnünk és amelyeknek többnyire mindenki örül. Aki meg túlzásba viszi, mértéktelen. Hiszen ezeknek a dolgoknak természeténél fogva örül minden ember, és vágyik utánuk, és mégsem mértékte­lenek, és nem is nevezzük annak őket, mert nem esnek túlzásba; nem örülnek jobban a kelleténél, ha részül jut nekik, s nem bánkódnak a kelleténél jobban, ha nem részesülnek benne. De nem is eltompultak, hiszen nem mutatnak hiányosságot az örömben vagy a fájdalomban - sőt inkább esnek túlzásba.

Mivel az ilyen dolgok tekintetében létezik túlzás és hiány, nyilvánvaló, hogy van közép is, s ez a lelki alkat a legjobb, egyben mindkettővel ellentétes. Ezért ha a mértékletesség a legjobb lelki alkat azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyekkel a mértéktelen törődik, akkor az értékelések említett gyönyörűségeit illetően a mértékletesség a közép, mivel ez van középen a mértéktelenség és az érzéketlenség közt.

Következik ugyanilyen módon több lelkialkati tulajdonság magyarázata, ezeket kihagyom.

Az általános következtetés az, hogy a két szélsőség és a közép ellentéte nem minősül egyformának mindkét esetben, hanem néha a túlzás, néha meg a hiányosság oldalán nagyobb az ellentét. Ahol pedig nagyobb a hasonlóság, ott kisebbnek tűnik az ellentét.

(mivel még nincs vége, a befejező részt külön teszem fel)

Aki olvassa bolgár tematikájú cikkeimet, annak nem kell most sokat magyarázni.

Sokszor elmondtam, Bulgáriában a baloldal és a jobboldal fordítva van a magyarországi helyzethez képest. Bulgáriában pl. a különféle nemzetközi alapítványok - köztük a legnagyobb természetesen a Soros Alapítvány - a jobboldalt támogatják. S az ezen idegen szervezetek által támogatott álcivil szervezetek vezetősége és aktvista tömege szinte mind jobboldali elkötelezettségű ember.

S ebben semmi furcsa, a bolgár jobboldali értelmiségi az szinte ugyanazt mondja mindenben, mint amit a magyar ballib értelmiségi. Persze a párhuzam nem teljesen, a magyar ballibekre jellemző szélsőség azért Bulgáriában ritkább.

De most a kedvenc bolgár folyóiratomban (ami egy kőkemény baloldali havilap) megjelent egy nagyon jellemző karikatúra, amit szeretnék megosztani a magyar olvasókkal. A magyar médiákban ilyen karikatúra kizárólag magyar fideszes, vagy más, magyar szempontból keményen jobboldali lapban jelenhetne meg.

A karikatúra a bolgár tüntetésekből csinál viccet.

a kép nagy méretben itt

A szereplők fordítása:

• felső sor:
  • Зелен - Zöld,
  • Не на Белене! - Nem Belenére!, magyarul ez szabad fordításban "Nem Paks 2!" lenne, Belenében van ugyanis a tervezett második bolgár atomerőmű,
  • НПО - szó szerint: nem-kormányzati szervezet, magyar szóhasználatban "civil szervezet" - tessék megfigyelni, ez a sötétlila kabátos, fekete szemüveges, kém kinézetű ember felirata,
  • Протестър - a bolgár nyelv nagyon eredeti vicces szóalkotásban, ez az egyik ilyen szó, magyarul: "Tüntiző",
  • Джендър - Gender, a bolgárban azonben a szó elterjedt mint "genderjogi aktivista" is, persze megint vicces módon,
• alsó sor:
  • Русофоб - Ruszofób, oroszellenes,
  • Грантаджия - ismét az új bolgár nyelv leleménye, az angol "grant" (ösztöndíj, alapítványi támogatás) szóból, ezt különféle idegen szervezetek osztogatják aktivistáiknak, kamuprojektekre, hozzá a török erederű "dzsija" képző, mely foglalkozást jelent, azaz ez magyarra lefordíthatatlan, kb. hivatásos alapítványi pályázót jelent, aki abból él, hogy
    különféle alapítványoktól pénzt kap, magyarul talán "megélhetési aktivista" lehetne, de bolgárul jobban hangzik,
  • Жълтопаветници - végül ez foglalja összes az egész csoportót, megint egy szólelemény, szó szerint azt jelenti "Sárgamacskakőisták", ez arra utal, hogy Szófia központjában, a
    bolgár parlament környékén sárga macskaköves az útburkolat, s ott szoktak lenne az ilyen álcivil tüntetések.

Vassfügöny ereszkedett Európára. Mint 1946-ban, de ez egy másik vasfügöny.

Fal ereszkedett Európára, mely húzódik az Odera Balti-tengeri torkolatától Triesztig, az Erkölcs Vasfüggönye ez a hatalmas fal. E vonaltól keletre vannak Közép- és Kelet-Európa államainak összes fővárosai — többek közt Varsó, Berlin, Prága, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia- ahol a brüsszeli befolyás csekély, ezek a nemzetek még szabadon dönthetnek sorsukról. Míg a vonaltól nyugatra perverz, liberális, emberellenes körök zsarnokoskodnak az embereken, filantlopós gazemberek és globálkulákok szipolyoznak. Majdnem minden esetben itt szakértői bankárkormányok vagy az oligarchák pártjai uralkodnak. Nyugaton immár sehol sincs igazi demokrácia. S most ezek az erők arra törekszenek, hogy megszerezzék a totális ellenőrzést az egész kontinens felett. De nem fog menni, mert a büszke keleti népek élet-halál harcot folytatnak a nyugati agresszió ellen.

A függönytől nyugatra a homokos perverzió hívei tapsvihar körében vonulnak, míg keletre csak kis csoportokban, félve  a népharagtól.

Mostanában menő téma lett két híres pszichológiai kísérlet bukása.

Magukat a kísérleti anyagokat sose olvastam, de mindkettőről készült film, melyeket láttam.

A börtönkísérlet szerintem nem annyira érdekes, sokkal izgalmasabb a másik, mely a fájdalomokozási engedelmességről szólt. Erről ez a film szól.

Amikor láttam pár éve, azonnal éreztem, valami itt bűzlik.

A cél, ugye, az volt, hogy ki lehessen deríteni, vajon miként lehetett rávenni átlagos, normális embereket is akár, hogy részt vegyenek egy népirtásban, konkrétan németek zsidók ellen 1942-1945 között.

Na most, azonnal felmerült bennem, hogy a kísérlet alkalmatlan, hiszen:

• a holokausztáldozatok nem önkéntesek voltak, szemben a kísérleti áláldozatokkal,
• a kísérletben részt vevők pénzt kaptak a részvételért, minden kísérletbeli "hóhér" jól tudta, hogy az "áldozatok" is pénzért résztvevő önkéntesek,
• mindenki abbahagyhatta volna bármikor a részvételt, minden "hóhér" joggal tételezte fel, hogy az "áldozatok" is megtehetik ezt,
• a holokausztcselekményeket végzők számára nem volt lehetőség a tevékenység felhagyásával minden következmény nélkül.

A dolog tehát minden tét nélküli volt. A "hóhérok" tudták, az egész nem komoly, csak egy játék. Hiszen nyilván az "áldozatokat" érő fájdalom csak olyan mértékű, amit megéri nekik elviselni pénz ellenében. Ha pedig így van, miért kellene az "áldozat" helyett dönteni? Maga az egyetemi labóratóriumi környezet is megerősítette mindezt: ki hinné el, hogy egyetemi kutatók tényleg valós fájdalmat okoznak embereknek, akár azok beleegyezésével is, beleegyezésük nélkül meg egyenesen kizárt ez..

Szóval kb. olyan ez, mintha úgy tesztelnénk a gyilkolási hajlamot, hogy hajlandó-e valaki lelöni az ellenséget egy videójátékban.

Most vicces, hogy látom: még az eredményeket is meghamisították. Bizony ez van, amikor hamarabb van meg az ítélet, mint a tárgyalás...

Felosztottam ezt 3 részre.

Az ok: a középső rész szerepel egy másik műben is, ott nem írom le még egyszer ugyanazt.

Ez a legfontosabb etikai tematikájú műve a szerzőnek, így igyekszem visszaadni minden fontos gondolatát, de nem fogok a szöveghez hűen ragaszkodni, azaz inkább a mögöttes üzenetet igyekszem átadni. A másik két etikai műnél kifejtősebb leírást fogok alkalmazni, itt viszont igyekszem inkább egyfajta pontos vázlatot adni. A három általam olvasott, etikai tematikájú Arisztotelész-mű 90 %-ban ugyanazt mondja, így tulajdonképpen elegendő a 3-ból 1-et elolvasni.

*

I.-IV. könyv

A dolgok végcélja

Minden emberi tevékenység célja a jó. Az egyes tevékenységek feloszthatók olyanokra, melyeknek van magán a tevékenységen kívül más, külső célja is, s azokra, melyek célja maga a tevékenység.

Amikor van külső cél, az mindig jobb magánál a puszta tevékenységnél. A külső célok esetében is lehet van hierarchia. A hierarchia csúnya, a legvégső cél maga a jó, ez az egyetlen dolog, ami saját maga miatt akarunk és ami miatt minden mást teszünk.

Mi foglalkozik e végső jó vizsgálatával? Az államtudomány, mert az magában foglal minden más tudományt is. Hiszen az államtudomány célja az állam jója, ez pedig több, mint az államot alkotó egyének egyéni jója, s ehhez felhasznál minden más tudományt is.

Mi a téma nehézsége?

Számtalan vélemény van mind a jót, mind a szépet illetően, az embernek az lehet az érzése, hogy mindez csak megállapodás kérdése, nem természetes alapú értékek. Továbbá az egyes javak megítélését illetően sincs egyetértés.

A kérdés megértéséhez már rendelkezni kell egy bizonyos erkölcsi tartással, mert az államtudomány végcélja nem maga a száraz tudás, hanem e tudás aktív felhasználása. Aki eleve nem erkölcsös vagy nem akar legalábbis azzá válni, annak ez a tudás haszontalan, tehát szükség van vagy természetes derekas természetre vagy észre.

A boldogság

A végcél a boldogság, ebben mindenki egyetért. De a boldogság tartalmát illetően erősen megoszlanak az álláspontok.

Három típusra oszthatók az emberek:

• tömegemberek: a gyönyört tekintik a jónak és a boldogságnak,
• politizáló emberek: a társadalmi megbecsülést tekintik a jónak és a boldogságnak,
• elmélkedő emberek: a bölcsességet tekintik a jónak és a boldogságnak.

Indukció vagy dedukció?

Platón tévedett, amikor feltételezett egyfajta általános jót, a jó ideáját. Ha létezne ilyen, az nem oszlana annyi sok kategóriára és nem jelenne meg annyira sok különböző területen. Eleve mi az az önmagában jó? Ha van ilyen és ez minden származékos jóban megvan, akkor hogyan határozható meg?

De ha lenne is ilyen általános jó, mi értelme lenne, ha sosem érhetjük el? Hiszen egyetlen terület se ezt az absztrakt jót keresi, hanem a maga saját jóját, s ezek a saját jók különbözőek.

A jó tehát nem ez, hanem egyfajta közös vonás, a cselekvések végcélja. De több ilyen cél van, így ezek közül azt kell kiválasztani, amit önmagáért választunk, ez a legtökéletesebb a más célokhoz képest, melyeket önmagukért és másért is választunk. Az egyetlen ilyen cél a boldogság, mind a gyönyört, mind a megbecsülést, mind a bölcsességet azért keressük, hogy boldogok legyünk

A boldogság tartalma

A boldogság önelegendő valami, nem kell hozzá már más. Viszont az ember természeténél fogva közösségi lény, így az egyén társadalmi élete is része ennek.

Mi az ember célja, miben van az emberi tevékenység lényege? Az emberi lélek 2 részre oszlik: értelmes és értelem nélküli részre, ez utóbbi engedelmeskedik az előbbinek, továbbá az értelmes rész is 2 alrészre oszlik: gondolkodó és cselekvő részre. Az emberi tevékenység a lélek értelemszerű működése. Ennek a működésnek a legtökéletesebb módja az erényes létezés, ez hozza a legjobb eredményt.

A javak típusai

3 kategóriára oszthatók a javak:

• külsők,
• testiek,
• lelkiek.

A lelki javak nyilván a legfontosabbak, lévén a lélek az irányító szervünk. Azonban szükségünk van a másik két típusú javakra is, hiszen nélkülük képtelenség, de legalábbis nehézkes cselekedni, márpedig a jó cselekvésében lehet csak teljes a boldogság. (A sportversenyeken se a legszebb testűek kapnak díjat, hanem azok, akik képesek eredményt elérni testi adottságuk alapján cselekedve.)

A tevékenység

Tehát a cselekvés, a tevékenység alapvető. A boldogság döntő tényezője az erényes tevékenység. Aki e szerint él, az sose lehet nyomorult. A boldog ember a balsorsot is könnyebben viseli el, s csak nagyon nagy szerencsétlenségek képesek őt kimozdítani a boldogság állapotából. Az ideális helyzet természetesen az, ha az ilyen ember külső javakkal is el van látva, hiszen azok nélkül nehezebben tudja a jót cselekedni.

Az erény

Mivel a kulcs az erény szerinti élet, így az erény kérdésére kell összpontosítani. Az állam legfőbb célja is az, hogy polgárai nem csak törvénytisztelők, de erényesek is legyenek.

Az emberi erény a lelki erény, ezért ezt kell vizsgálni. A lélek 2 részre oszlik: értelmes és értelem nélküli részre, de ezek természetüktől fogva elválaszthatatlanok egymástól. Ez 2 rész további 2-2 alrészre oszlik. Az értelmes rész 2 alrésze a gondolkodó és a cselekvő rész. Az értelem nélküli rész egyik része a tápláló rész, ez megvan az emberen kívül minden más előlényben is, ez alapvetően a biológiai funkciókat szolgálja, ez a vezérlő lélekrész pl. álom közben - ennek a lélekrésznek is vannak erényei, de az embert általánosan jellemző erényességben a szerepük elhanyagolható. Az értelem nélküli rész másik része bizonyos szempontból mégis részesül az értelemben - ez abban fejeződik ki, hogy ez a rész képes hallgatni az értelmes részre -, ez a rész a törekvő rész, mely természeténél fogva folyamatosan ellenkezik az értelmes résszel. Ezen rész erényei az erkölcsi erények, szemben az értelmes rész erényeivel, melyek az észbeli erények.

Észbeli erény pl. a bölcsesség, míg erkölcsi erény pl. a mértékletesség.

Kétféle erény

Észbeli erény - a tanulásból ered. Erkölcsi erény - a szokásból ered.

Az erkölcsi erények egyike se természetes, hanem mindig szoktatás eredménye. Viszont természetünk olyan, hogy alkalmasak vagyunk ezen erények befogadására, azaz az erkölcsi erények nem természetellenesek.

Az erkölcsi erények nem hirtelennek jönnek létre bennünk, hanem lassan és folyamatosan, hanem párhuzamosan a rajtuk alapuló erényes cselekedetek művelése során. Önmagéban az erény megismerése nem tesz minket erényessé. Az erény kialakulása és pusztulása ugyanazon folytamat része. Ahogy lehet valaki jó építész és rossz építés, s mindkettő az építkezéshez kapcsolódik, úgy lesz valaki erkölcsös vagy hitvány ember.

Nehézség

A helyes, erényes magatartás elsajátítása nehéz, ehhez szükséges az ember aktív cselekvése is. Ez ugyanis nem egyfajta egzakt tudomány, hanem gyakorlati jellegű feladat. Egyes általános útmutatást azonban meg lehet fogalmazni.

Középút

Az erényt illetően minden túlzás hiba, mindkét irányban. A dolgok természete ez. Pl. mind a túl sok étkezés, mind a túl kevés étkezés káros a testünkre. Vagy aki minden gyönyörből részt kér az ugyanolyan hibát követ el, mint aki minden gyönyört elutasít.

A lelki alkat

A középutas lelki alkat kifejlesztése folyamat. A sok munka erőt ad, de az képes leginkább sok munkára, aki erős. Ugyanez a lelkiekben is: a veszélyhez való szoktatás bátorrá tesz, s a bátor az, aki legjobban tudja kezelni a veszélyt.

A lelki alkat ismertetőjele a kellemes és a kellemetlen érzés. Akiben kellemes érzést kelt a veszéllyel való szembeszállás, az bátor, akiben ez viszont kellemetlen érzést kelt, az gyáva. Ezért szükséges az embernek már kisgyerek korától szoknia ahhoz, hogy mi erényes. Így érhető el, hogy az embernek kellemes legyen az érzete, amikor ez így helyes, s kellemetlen, amikor meg ez a helyes. A cél nem az érzelemmentesség, hanem a helyes érzelmek kifejlesztése.

Három jó és három rossz

Az ember természeténél fogva törekszik három jó dologra: az erkölcsi jóságra, a haszonra, s a kellemesre, s igyekszik magát távol tartani három rossz dologról: az erkölcsi rossztól, az ártalmasságtól. s a kellemetlentől. A két fő dolog a kellemes és a kellemetlen, azaz a gyönyör és a fájdalom, bizonyos szempontból a másik 2-2 dolog is ezeket eredményezi.

A nevelés célja: az ember saját magától válasszon helyesen, a szabály legyen lelke belsejében: akkor válassza a gyönyört és akkor hárítsa el a fájdalmat, amikor ez a helyes magatartás. Azaz nem elég helyesen cselekedni, hanem azt erényes ember módjára is kell cselekedni. E képesség kifejlődéséhez aktív magatartás szükséges, ellenkező esetben ez olyan, mintha úgy akarnánk meggyógyulni, hogy elmenve az orvoshoz meghallgatjuk annak tanácsát, de ezt a tanácsot nem követjük.

A lelki jelenségek

Három csoportra oszthatók a lelki tevékenységek:

• érzelmek, pl. vágy, félelem, szeretet,
• képességek, ezek azok, melyek alapján az egyes érzelmekre alkalmasak vagyunk,
• lelki alkatok. ezek azok, melyek folytán az egyes érzelmekkel kapcsolatosan helyesen vagy helytelenül járunk el.

Hová tartozik az erény és ellentéte, a lelki hitványság? Érzelem nem lehet, hiszen az érzelmekért nem jár se dicséret, se megróvás. Továbbá, sok érzelem előzetes elhatározás nélkül támad fel bennünk. Az erény képesség se lehet, hiszen önmagában az, hogy valamire képesek vagyunk szintén nem kapcsolható se jóhoz, se rosszhoz. Tehát az erény csakis lelki alkat lehet.

Milyen lelki alkat?

De pontosan milyen lelki alkat az erény?

Ami jó, az nem csak az illető dolgot teszi jóvá, hanem annak tevékenységét is. Ha egy szem jó, akkor nemcsak a szem az, hanem annak tevékenysége, a látás is az.

Tehát az erkölcsös ember tevékenysége is jó. Már tisztázva lett, hogy a jó tevékenység a középutat alapul vevő tevékenység.

A középút az, ami mindkét véglettől egyforma távol áll, mind a túlzástól, mind a hiánytól. Ez a közép azonban minden dologban más, nem lehet mechanikusan a két véglet átlagát nézni. Ezt nem könnyű eltalálni, viszont könnyű elvétni, mivel a helyes mód egy, míg a helytelen módok száma végtelen.

Az erény tehát olyan lelki alkat, mely egy adott akarati elhatározásra irányul, abban a vonatkozó középúton állva.

Vannak persze olyan cselekvések és érzelmek, melyeknél nincs középút, ezek minden esetben helytelenek. pl. az igazságtalankodásnak és a paráználkodásnak nem létezik helyes változata. Ez fordítva is igaz, vannak olyan dolgok, melyeknek nincs negatív változatuk, ilyen pl. a bátorság és a mértékletesség.

Példák

Íme példák a túlzásra, a hiányra, s a helyes középútra:

Legnagyobb az ellentét a végletek közt, pl. vakmerőség és gyávaság. Egyes esetekben a közép látszólag közel áll valamelyik véglethez,. pl. a bátorság a vakmerőséghez. A középhez képest ahhoz a véglethez van nagyobb ellentét, amihez hajlamosabbak vagyunk közel kerülni, pl. sokkal könnyebb a mértéktelenség hibájába esni, mint az érzéketlenség hibájába. A közép eleréséhez ezért a legjobb módszer a nagyobb véglet ellen harcolni,

Önkéntesség

Az erény az érzelmek és cselekvések terén nyilvánul meg. Mivel akaratunkkal szemben nyilvánul meg, dicséret vagy megrovás illeti. Amikor valamit akaratunk ellenére teszünk, szánalmat vagy megbocsátást érdemlünk.

Ezért meg kell vizsgálni, mi az a saját akarat.

Akaratunk ellenére történik az, ami vagy tudatlanságunkból vagy kényszer miatt megy végbe.

A kényszer külső ok, melyben nekünk nincs részünk. Nem kényszer, ha egy nagyobb rossz elkerülése vagy nemes indíték miatt teszünk valami rosszat. Pl. nem kényszer, ha egy süllyedő hajót úgy próbálunk megmenteni, hogy kidobjuk róla az árut, hiszen ebben az esetben mi döntöttünk így - bár ez kényszerhelyzet, hiszen normál esetben nem dobnánk ki az árut, mégis ez nem nevezhető kényszernek, mert a cselekvésünk oka bennünk van.

Az ilyen jellegű helyzetekben sokszor a rossz cselekedet dicséreret kap, de legalábbis megbocsátást. Ez is jelzi, hogy ezek önkéntes cselekedetek, hiszen a kényszerből való cselekedet nem kapna erkölcsi értékítéletet.

Ahol megvan a választási lehetőségünk, az sosem kényszer tehát. A kényszer csak az, ahol a cselekvő semmivel se járul hozzá az adott tetthez, ahol az ok külső. Ha másképp határoznánk meg az önkéntességet, odáig jutnánk, hogy minden cselekedetet kényszeresnek kellene tekinteni, hiszen azt lehetne mondani, hogy pl. vágyunk kényszerített erre vagy arra a cselekedetre.

A tudatlanság

A tudatlanság az akaratnélküliség másik lehetséges alakja. Azonban csak az a tudatlanság tartozik ide, melynek következtében véghez vitt tettet a cselekvő utólag megbánja, s a tett fájdalmat okoz neki.

A tudatlanságnak mindenképpen az adott tett körülményeit és tárgyát kell érinteniük. Másfajta tudatlanság nem eredményez akaratnélküliséget.

Összegezve: önkéntes cselekedet az, aminek a mozgatórugója a cselekvőn belül van, s ez a cselekvő ismeri a cselekedet tárgyát és körülményeit.

Az elhatározás

Az elhatározás meghatározása alapvető, mivel az egyes önkéntes cselekedetek alapja az elhatározás.

Azonban nem minden önkéntes cselekedet alapja elhatározás. Az elhatározás ugyanis se nem vágy, se nem indulat, se nem kívánság, se nem vélemény. Vágy és indulat az állatokban is van, akik nem határoznak el semmit. Továbbá sokszor éppen vágyunkkal ellenkezve határozunk el dolgokat. Kívánság se lehet az elhatározás, hiszen sokszor lehetetlen dolgokat is kívánunk, melyekre persze nem határozzuk el magunkat. Vélemény se lehet az elhatározás, hiszen a vélemény tőlünk független dolgokra is vonatkozhat, melyekkel kapcsolatunk kizárt, hogy bármit is elhatározzunk.

Az elhatározás mindig az előre megfontoltságot követi, ami valamiféle okoskodás és előzetes választás.

Megfontolás

A megfontolás tárgya nem lehet se örökérvényű dolog, se az, ami természetes jelenség, se véletlen dolgok. A pontosan rögzített és teljes ismeretek esetében se fontolunk meg semmit, pl. az egyes betűk kinézetét. Megfontolni azt szokás, ami tőlünk függ, s amivel kapcsolatban van cselekvési lehetőségünk, ahol van valamilyen bizonytalanság, ahol cselekedtünk hatására a dolgok így vagy úgy is alakulhatnak.

Azonban sose a célt fontoljuk meg, hanem a hozzá vezető eszközöket. Az orvos nem azt fontolja meg, hogy betegét meggyógyítsa vagy sem, hanem azt, hogy hogyan gyógyítsa meg, hiszen a cél kitűzése nem igényel megfontolást.

A megfontolás egyfajta elemzés és kutatás, felkutatjuk a célhoz szükséges eszközöket, majd elemezzük azokat hogyan használjuk.

Az elhatározás alapja tehát a tőlünk függő dolgokra való megfontolt törekvés.

A kívánság lényege

A kívánság tárgya mindig jó, ez a végcél. Azonban ahogy egy adott étel hasznos lehet egy egészséges embernek, de káros egy betegnek, úgy ez itt is így van: sokan tévesen ítélik meg, hogy az adott helyzetben jó-e nekik az, ami általában véve jó.

Az erény és az eszközök

Mivel az erény a célhoz vezető eszközökhöz kapcsolódik, azok megválasztása pedig önkéntes, így csakis tőlünk függ, hogy erényesek vagyunk-e. Ezért is érdemel dicséretet., aki helyesen választ, s megrovást az, aki helytelenül. S az önhibából eredő tudatlanságból származó hitvány cselekedet ugyanúgy megrovást érdemel, mivel itt az alapok önkéntes: azt is megbüntetik, aki részegen követ el valami rosszat, mert részeg saját akaratából lett, s azt is, aki olyan tudással nem rendelkezik, melyhez egyébként könnyedén hozzájuthatott volna. Ez utóbbi eset önként választott tudatlanság, ami ugyanaz, mint az önként választott igazságtalanság.

Mint már szó volt róla, az erények kifejlődése folyamat, s ebben szükséges az adott egyén aktív részvétele. Ha valaki helytelenül dönt, annak ő is részese. Ha a gonosz ember helytelen célt tűz ki, abban az ő maga jelleme, lelki alkata is hibás.

Nyilván van eltérés a cselekedet megválasztása és a lelki alkat megválasztása között. Ez utóbbi egy lassú folyamat, melyben csak a kezdetekben van meg igazán a saját akaratunk.

A bátorság

Az első tárgyalandó erény a bátorság. Ez a középút a félelem érzése és a biztonság érzése terén. A félelem azt jelenti: tartani valami rossztól. Az ezzel szembeni kiállás a bátorság. Azonban nem minden rossztól való tartás nevezhető a szó szoros értelmében bátorságnak. Hiszen aki nem fél a gyalázattól vagy a betegségtől, azt nem nevezik bátornak, sőt nem félni a gyalázattól egyenesen negatív magatartás.

A bátorság leginkább a legfélelmetesebb dolgokban nyilvánul, a legfélelmetesebb dolog pedig nyilván a halál. De még is itt is csak akkor, ha nemes körülmények közt történik ez a kiállás.

Az a bátor ember, aki attól fél, amitől kell, s azért és úgy áll ellent vele szemben, ahogy kell. A bátor ember mindezt azért teszi, mert önmagában jónak tartja a bátorságot.

A bátorság két ellentéte - a vakmerőség és a gyávaság - abban áll, hogy ugyanabban a helyzetben, melyben a bátor ember helytáll, elvéti a helyes magatartást: akkor is ellenáll, ha nem kellene, ill. akkor se áll ellen, amikor kellene.

Vannak a bátorságnak más típusai is. Első helyen ez az állampolgári bátorság, Az állampolgár azért bátor, mert egyrészt fél az állami büntetéstől, másrészt törekszik az állami elismerésre: az előbbi esetben nem lesz gyáva, mert ezt bünteti az állam, az utóbbi esetben pedig bátor, amikor ezt az állam elismeréssel jutalmazza.

Az állampolgári bátorság oka többes: egyrészt a jóra való törekvés, másrészt a szégyenérzet: nem akarnak megszégyenülni államuk közössége előtt.

Az állampolgári bátorság alacsonyabb fokú alakja, amikor e 2 ok helyén egyedül a büntetéstől való félelem van. Ez azért alacsonyabbrendű, mert ebben az esetben az állampolgár nem törekszik kifejezetten a jóra, márpedig az igazi bátorság az, amikor valaki magáért a bátorságért bátor, azaz azért bátor, mert bátornak lenni jó.

A katonai bátorság is hasonló ehhez: itt a katona azért képes ellenállni, azaz bátor lenni, mert rendelkezik a megfelelő szaktudással. Ez is alacsonyabbrendű bátorság, ez abból látszik, hogyha  a katona olyan helyzetbe kerül, melyet felmérve arra jut, hogy a győzelmi esélyei rosszak, hajlamos megfutamodni.

A haragos ember, aki haragjában küzdi le a félelmét nem tekinthető igazi bátornak. Az állatok is képesek haragjukban támadni. A harag segíthet ugyan egy embernek, de az igazi bátor ember nem indulatból bátor.

A reménykedő ember szintén nem igazi bátor ember. Ez hasonlít a katonai bátorsághoz: a tapasztalata miatt hiszi, hogy képes győzni, ezért viselkedik bátran. Az ilyen ember hajlamos megfutamodni, amikor számára szokatlan helyzetben kerül szembe veszéllyel.

A reménykedő emberhez hasonló a tudatlanságból eredő bátorság, de ez nála alacsonyabbrendű. Ez akkor következik be, amikor valaki tévesen mér fel egy veszélyt, azt alábecsüli, s ezért áll ki ellene. Ez valójában a bátorság látszata.

A mértékletesség

A mértékletesség a gyönyörökkel szemben való középút. Azonban itt csupán a testi gyönyörökről van szó. A lelki gyönyörökben nem lehet se  mértékletesnek, se mértéktelennek lenni, De még a testi gyönyörökben se vonatkozhat ez mindenre: se a látás, se a hallás, se a szaglás útján szerzett gyönyörökben nem lehetséges a mértékletesség kifejeződése.

A testi gyönyörök között itt csak az ízlelés, s legfőképpen a tapintás játszik szerepet. Legfőképpen ez az evés, az ivás, s a nemi örömök. Ezek állatias élvezetek, mivel ezekre az állatok is képesek.

Ugyanezért ez ezekre a gyönyörökre irányuló vágyak természetesek, ezen vágyak kielégítése szükséges életünkhöz. Ez az oka annak is, hogy itt a hiányban jelentkező helytelen magatartás ritka, szinte mindenki a túlzásban vét a helyes magatartás ellen.

A mértékletes ember ezekben a vágyakban a kellő, helyes mértékben lel örömöt. A mértéktelen embert pedig a legkönnyebb annak alapján felismerni, hogy ha nem kapja meg ezeket az örömöket, a kelleténél nagyobb fájdalmat érez emiatt. Ezért is tekinthető nagyobb hibának a mértéktelenség a gyávaságnál, mert míg az előbbi a fájdalom nyomán jön létre, addig az utóbbi a gyönyör nyomán, ráadásul sokkal könnyebb megedzeni magunkat a gyönyörök iránti viszonyunkat illetően, mint a félelmetes helyzetek iránt.

A fegyelmezetlenség

A fegyelmezetlenség olyan, mint a gyerekes viselkedés. A gyerekek mindig csak vágyaikat követik, a legerősebb érzés bennül a kellemes érzésekre való törekvés. Ezért is szükséges a gyerekek nevelése: hogy vágyaik ne uralkodhassanak értelmükön.

A mértékletes ember fegyelmezett: értelme vezérli abban, hogy arra, úgy, s akkor vágyakozzon, ahogy kell.

A nemes lelkű adakozás

Középút a fösvénység és a tékozlás között az anyagiak adásában és kapásában. Mind a pénz költésére, mind az adakozásra vonatkozik. A helyes: annak adni, akinek helyes, s akkor elfogadni pénzt, amikor ez helyes. Az egyén vagyonához mérendő mindig. A szegény ember jellemzően nem tud jeleskedni ebben az erényben, hiszen nincs meg a hozzá szükséges vagyona.

Nehezebb dolog megtanulni helyesen adni, mint helyesen kapni. Könnyebb ugyanis elutasítani az érdemtelen pénzt, mint sajátunkból adni másnak.

A nemes lelkű adakozó ritkán lesz gazdag ember, mert nem fogad el mástól pénzt érdemtelenül, viszont ad másoknak, amikor ez helyes.

Aki saját erejéből szerezte a vagyonát, az jellemzően kevésbé adakozik, mint aki örökölte azt.

A tékozlás a kapásban is megnyilvánulhat: ez az, ha valaki azt se fogadja el, ami jogosan jár neki.

A tékozlás mindenképpen kisebb hiba, hiszen az ilyen emberben megvan az adakozás vágya, csak a helyes mértéket kell elsajátítania.

A legrosszabb az a fösvénység, mely csak a kapásban jelentkezik, az ilyenek mindenkitől, állandóan pénzt vesznek el. Ezek jellemzően szabad emberhez nem méltó tevékenységet folytatnak, pl. bordélyháztulajdonosok, uzsorások, stb. Ilyenek még a zsebtolvajok, a hamiskártyások, s hasonlók is. Egyetlen céljuk a piszkos nyerészkedés.

Az áldozatkészség

Az áldozatkészség szorosan kapcsolódik az adakozáshoz, hiszen az adakozás tulajdonképpen az anyagiakban kifejezett áldozatkészség.

Az áldozatkész ember szívesen hoz áldozatot, aprólékos méricskélés nélkül. Nem saját érdekei érdekében hoz áldozatot - ez nem áldozat -, hanem mások és a közjó érdekében.

Mértéktelen alakjai: a nagyzolás és a szűkkeblűség.

A nemes becsvágy

A nemes becsvágy csak nagy dolgokban képes jelentkezni. A nemes módon becsvágyó ember saját magát nagy dolgokra tartja elhivatottnak, s ezekre érdemes is. Akiben ez nincs meg, az ezt az erényt nem képes gyakorolni: az ilyen ember a mértékletesség erényét gyakorolja, hiszen képes önmagában felismerni, hogy csak kisebb dolgokra elhivatott és érdemes.

Mértéktelen alakjai: a felfuvalkodottság és a kishitűség. Aki többre tartja magát, mint amennyit ér, az felfuvalkodott, aki pedig kevesebbre, az kishitű.

A nemes becsvágyban jeleskedő emberrel szemben elvárás, hogy más erényekben is kiváló legyen, hiszen pl. egy nemesen becsvágyó emberhez nehezen illene a gyávaság.

A nemes becsvágyban jeleskedő ember rendszerint nyílt ember: nem titkolja, hogy kit szeret és kit gyűlöl, ragaszkodik a maga igazságához, függetlenül, mi mások véleménye. Nem panaszkodik, de nem is dicsér másokat, nehezen alkalmazkodik másokhoz.A nemes becsvágyban jeleskedő ember rendszerint nyílt ember: nem titkolja, hogy kit szeret és kit gyűlöl, ragaszkodik a maga igazságához, függetlenül, mi mások véleménye. Nem panaszkodik, de nem is dicsér másokat, nehezen alkalmazkodik másokhoz.

A nemes becsvágyhoz hasonló a mértékletes nagyravágyóság, ellentétei a túlzott nagyravágyóság és a közömbösség. Ez a kitüntetéshez való viszonyban jelentkezik. Itt valójában nincs is saját elnevezése a helyes alaknak, hiszen a „nagyravágyó” alak már a túlzó változatot jele

A szelídség

Az indulathoz való viszonyban a szelídség a középút, ellentétei a dühösség és a halvérűség.

A kedvesség

A társasághoz való viszonyban a középút a kedvesség. Túlzó alakja az hízelgés és a tetszelgés, hiányos alakjai összeférhetetlenség és a  házsártosság. Az egyik akkor se ellenkezik másokkal, amikor kellene, a másik akkor is, amikor nem kellene. A tetszelgés és a hízelgés között az eltérés, hogy a hízelgő jellemzően anyagi haszonra is számít.

A kedvesség közeli rokona a barátságosságnak, mert ha kedves ember úgy viszonyul másokhoz, mintha azok a barátai lennének, bár itt hiányzik a szeretet érzése.

Az igazsághoz való viszonyban  a középérték az igazmondás, helytelen alakjai a fennhéjazás (nagyzolás) és a gúnyos álszerénység.

Az igazmondás

Az igazmondó ember mindig igazat mond, s ha el is tér ettől, kevesebbet mond, nem többet. Aki nem mond igazat, az vagy azért teszi, mert szereti magát a hazudozást vagy előnyért, ez utóbbi a hitványabb dolog, különösen, ha az előny anyagi. Az ellentéte, az álszerénység mindenképpen kisebb hiba, különösen ha nagy dolgokban nyilvánul meg - lásd Szókratészt, aki magát rendszeresen tudatlannak mondta -, de ha ez kényszeresen jelentkezik, akár apró ügyekben is, az mindenképpen elítélendő, sokszor az ilyen jellegű álszerénység valójában egyfajta rejtett nagyzolás.

A szellemesség

Az élcelődés része emberi magatartásunknak, hiszen a társas érintkezés eleme a pihenés is, aminek része a tréfálkozás is.

A helyes alak a szellemesség, torz alakjai a bohóckodás és a bárdolatlanság. A gúny, a becsmérlés, a trágárkodás - a bohóckodó ember ezeket az eszközöket mind másokkal, mind saját magával szemben alkalmazza, csak hogy meg tudjon másokat nevettetni. Az ellentéte, a bárdolatlan ember pedig a nemes tréfán is megbotránkozik, ő maga pedig képtelen részt venni a tréfálkozásban, pedig ez szükséges eleme az emberi társasági életnek.

A szemérmesség

A szemérmesség a becstelenségtől való félelem. A szó szoros értelmében ez nem is erény, mert ez fel se merül, ha az ember másban erényes.

Elsősorban a fiataloknál fontos, hiszen ők azok, akik hajlamosabbak érzelmeik által erősebben vezérelve élni, viszont a megállapodott, tisztességes embereknél ez fel se merül, hiszen aki nem követ el hitvány tetteket, annak nincs miért szégyellnie magát.

*

V.-VII. könyv

Mi az igazságosság?

Az igazságosság ugyanígy a végletek közti középút. Itt azonban több értelenben kell a dolgokat figyelembe venni. Az igazságtalanság lehet törvénytelen vagy mélténytalan, így az igazságosság lehet törvényesség vagy méltányosság.

A törvények célja, hogy az emberek erényesen cselekedjenek, tehát a törvénytartó ember erényes. Azonban az erényesség mégis különbözik az igazságosságtól, mert az előbbi magát az egyén erkölcsi állapotát jelzi, míg az utóbbi az egyén másokkal való kapcsolatában jelentkező magatartását.

Az egyetemes igazságosság azt jelenti, hogy az egyén általában törvénytisztelő és méltányos. Ez az igazságosság önmagában erény.

A konkrét igazságosság pedig azzal foglalkozik, hogy a megosztható javak esetében – mint a dicsőség, a pénz, a biztonság - az egyik személy nyeresége a másik személy számára veszteséget eredményez. Ez az igazságosság egy az erények közül.

Utóbbi igazságosságnak két formája van: elosztó és kijavító.

Az elosztó igazságszolgáltatás foglalkozik a javak elosztásával a közösség tagjai között, ennek alapja az az arányosság, mely szerint mindenki érdemei szerint kap kevesebbet vagy többet. Ez az arányosság függ az adott közösség jellegétől, attól mi alapján, milyen érdmesség alapján arányosít: demokráciában az alap a szabadság, oligarchiában a vagyo, arisztokráciában az erényesség, de minden esetben az adott közösség boldogságát szolgálja. Ez az igazságosság az erkölcsi átlagot képez mindkét irányú túlzás közt: hogy valaki az megérdemeltnél többet és kevesebbet kap.

A kijavító igazságosság pedig kijavítja az egyes egyének közti egyenlőtlenséget a nyereség és a veszteség eloszlását illetően. Kijavító igazságosságra van szükség mind önkéntes, mind nem-önkéntes ügyletek esetében. Az igazságosság helyreállítása itt bíróság által történik, hogy mindkét fél nyeresége és vesztesége ki legyen egyenlítve, ezáltal visszaállítva a középutat.

Az igazságosságnak arányosnak kell lennie. Például egy cipész és egy földműves nem cserélhet egy cipőt egy termésre, mivel ezek nem egyenértékűek. Azaz a cipésznek több cipőt kell adnia arányos értékben a földműves mezőgazdasági termelő által földjén beszedett termésért. A pénz tükrözi a különféle árukra vonatkozó keresletet, így lehetővé téve az igazságos cserét.

A politikai igazságosság és a házi igazságosság összefüggnek, de eltérőek. A politikai igazságosság alapja a jogállamiság, a családi igazságosság alapja pedig a tisztelet. A politikai igazságosság részben a természetes jogon alapul, mely mindenki számára azonos, részben viszont sajátos jogi szokásokon, ezek változnak közösségről közösségre. A házi igazságosság a feleséggel szemben érvényesül, a gyerekekkel és a rabszolgákkal szemben nem, hiszen ők a teljesjogú polgár tulajdonai, azaz viszonyukat nem rendezi a törvény.

Mindenki csak az általa önként elkövetett igazságtalanságért felelős. A tudatlanságból fakadó igazságtalanságot hibának nevezzük, a rosszra fordult tervek miatti igazságtalanságot szerencsétlenségnek, a tudatosan, de előzetes megfontolás nélküli cselekedet moatt bekövetkezett igazságtalanságot pedig kárnak.

Senki sem szemved el önkéntesen igazságtalanságot. Amikor a javak elosztása igazságtalan, az elosztó bűnösebb, mint a legnagyobb részt kapó kedvezményezett. Az emberek tévesen úgy gondolják, hogy az igazságosság könnyű kérdés, hiszen elegendő engedelmeskedni a törvényeknek. Az igazi igazságosság azonban csak erkölcsi hajlamtól származik, s aki eben hiányt szenved, az képtelen megítéleni mi az igazságos minden konkrét esetben.
A törvények nem mindig tökéletesen alkalmazhatók. Bizonyos körülmények között, amikor a törvények nem biztosítják tökéletes igazságot, a méltányosság közbe kell lépnie az egyenlőtlenség kijavításához. Ezért a méltányosság magasabbrendű a törvényi igazságosságnál, de az abszolút igazságosságnál alacsonyabbrendű.

Nem lehet senki igazságtalanul saját magával szemben. Az igazságtalanság ugyanis azt jelenti, valaki más kárára szerez előnyt. Még öngyilkosság esetén sem az áldozat, hanem az állam szenved igazságtalanságot.

Az észbeli erények

Mi a teendő azonban azokban a tevékenységekben, melyek szakértelmet igényelnek? Itt ugyanis a helyes magatartáshoz kell szaktudás is.

Ezért most, az erkölcsi erények tárgyalásának vége után az észbeli erényeket is le kell írni.

Mint már említve volt, a lélek két részre oszlik, az egyik rész az értelmes rész, s ez is két alrészre oszlik: gondolkodó (tudományos) és cselekvő (mérlegelő) részre. Az előbbi a változatlan dolgokkal és az objektív igazsággal, az utóbbi a változó dolgokkal és a kívánság szerinti igazsággal foglalkozik.

Minkét rész erténye az ami az adott rész legtökéletesebb alkata, ami mindig az adott részre jellemző tevékenységhez kell viszonyítandó.

A lélek szerepe

Az értelmes lélekrész három tulajdonsága dönt a cselekvés és az igazság megismerésében:

• érzékelés,
• ész,
• kívánság.

Az érzékelés nem lehet a cselekvés alapja, hiszen az állatok is érzékelnek.

A kívánság valami elérésére vagy elkerülésére való törekvés.

Mivel az erkölcsi erény az elhatározásban megnyilvánuló lelki alkat, az elhatározás pedig megfontoláson alapuló kívánság, így szükséges minden erkölcsös elhatározás esetében, hogy:

• a kívánság helyes legyen,
• a gondolkodás eredménye igaz legyen.
• a két fenti azonos legyen.

Ez csak a cselekvő részre igaz, mely cselekbésben és létrehozásban nyilvánul meg, ennek célja annak az igazságnak a megismerése, amely megegyezik a helyes törekvéssel

Ami a másik - gondolkodó - részt illeti, ott a jó gondolkozás az igazságot - az objektív igazságot - jelenti, a rossz pedig a tévességet.

A cselekvés kezdete az elhatározás, belőle indul ki - de nem rá irányul -, az elhatározás kezdete viszont a törekvés és a valami célra irányuló gondolkodás. Ezért az elhatározás sem ész és gondolkodás, sem erkölcsi alkat nélkül nem képzelhető el. A helyes cselekvés gondolkodás és erkölcs nélkül nem lehetséges.

A gondolkodó rész maga nem tesz semmit a tettet illetően, a cselekvő rész teszi ezt, melynek tevékenysége cselekvésben nyilvánul meg. Ez lehet alkotás és szűken vett cselekvés is:

• az alkotó gondolkodás valami célból alkot, az alkotott mű sem egyszerűen cél, hanem mindig valamivel kapcsolatban áll, és valamiért van,
• a cselekvés viszont önmagában véve is cél, amire a kívánság irányul.

A kívánság tehát magára a cselekvésre irányul. Az elhatározás tehát kívánó ész vagy gondolkodó kívánság.

A lélek mindkét értelmes részének összmunkája szükséges az igazság megismeréséhez, hiszen ezek hatnak egymásra.

Az igazság

A lélek 5 módon fejezhet ki igazságot:

• mesterség (tekhné).
• tudomány (episztémé),
• okosság (phronészisz),
• bölcsesség (szophia),
• ész (nusz).

(A feltevés és a vélemény azért marad ki, mert ezek tévedést is kifejezhetnek.)

A tudomány tárgya az, ami örök, s szabályszerűen létezik, azaz csak úgy lehet, ahogy van, s ellenőrizhető. A tudomány tanítható, alapja a dedukció, a tanítás módja az alapelveknél rávezetés, a többinél következtetés. Ez tehát a gondolkodó részhez tartozik.

A többi - nem örök - dolog tekintetében van olyan, ami a gondolkodó lélekrészhez tartozik, s van, mely a cselekvőhöz. A bölcsesség és az ész az előbbihez tartoznak, míg a mesterség és az okosság az utóbbihoz.

A mesterség az igaz gondolkodással párosult cselekvő lelki alkat a dolgokat illetően. A mesterség létrehozása azonban a létrehozás, nem a cselekvés, aminek alapja a gondolkodó rész.

Az okosság a helyes megfontolást jelenti a dolgok jóságát és hasznosságát illetően az ember szempontjából. Ez a cselekvő rész erénye tehát, hiszen megfontolni csak azt lehet, ami lehet sokféle módon. Tehát az okosság igaz gondolkodással párosult cselekvő leli alkat, ami arra irányul mi jó és rossz az embernek.

A mesterségnek van kiválósága, míg az okosságnak nincs, azaz a készakarva hibázó mesterség jobb, mint ugyanaz az okosságban.

A bölcsesség magasabb fokú az okossághoz képest, mivel a lélek felsőbb részét érinti. Ez ésszel párosult tudomány.

Míg az okosság inkább gyakorlatias tudás, addig a bölcsesség szimplán elméleti. Ezért esik meg, hogy sok okos ember - akiknek megvannak a megfelelő tapasztaltaik. de tudományos ismeretük nulla - ügyesebbek a bölcs embereknél, akik nagy tudással rendelkeznek, de kevés a gyakorlati tapasztalatuk. Hiába tudja pl. valaki, hogy a könnyebb hús miért jobb a szervezetnek, ha nem tudja ez milyen hús, míg aki csak annyit tud, hogy a madárhús egészségesebb, de nem tudja ennek magyarázatát, az jobban képes ápolni egészségét.

Az ész képesség a tudás és az igazság forrásainak megragadására. Ellentétben a tudománnyal nem a konkrét dolgokkal, hanem alapelvekkel foglalkozik. Hasonlít az okosságra, de az ész nem konkrét eseteket dolgoz fel, hanem az esetek mögötti általános elveket, köztük a gyakorlati cselekvések célját is. Az ész tehát célt ad az okosságnak, mely nélkül az okosság csak természetes erény lenne.

A ész tehát egyfajta jó felfogás. Az ész nem azonos az okossággal, hanem az okosság által birtokolt ismeret helyes felhasználását, a megértést jelenti. A megértés két módja a az indukció és a dedukció. Az ész tehát nem okolható elvekre vonatkozik, míg az az okosság egyedi esetekre vonatkozik, melyekre nem alkalmas a tudomány.

A ész erényeinek szerepe

A végső kérdés az ész erényeivel kapcsolatban: mi közük a boldogsághoz?

A bölcsességnek nem feladata a boldogsághoz vezető út elérése. Az okosság viszont vizsgálja azt, mi jó az ember számára, de arról nem beszél, ez hogyan érhető el.

Természetesen mindkét jellemző megléte már önmagában boldogságot ad, hiszen erények. Továbbá az ember tevékenysége mindig okosság és az erény alapján megy végbe: az erény helyesen kitűzi a célt, az okosság pedig kiválasztja a helyes eszközöket.

Aki igazságos dolgokat cselekszik, még nem feltétlenül igazságos, hiszen csak az, aki magukért az illető dolgokért cselekszik, azaz bizonyos lelki alkatból kifolyólag cselekszik.

A helyes elhatározást az erény alakítja ki; viszont magát a cselekvést már egy másik képesség indítja meg. Ez az ügyesség - az a fajta képesség, hogy az ember a kitűzött célra irányuló eszközöket jól megválasztja és azokat jól végrehajtja. Ha a cél jó, akkor az ügyesség dicséretre méltó, ha pedig rossz, akkor nem az.

Az okosság nem azonos az ügyészséggel, de nélküle nem léteik.

A lelki alkat viszont nem fejlődhet ki erény nélkül, a helyes cél csak erkölcsös embernek jelenik meg; mert a lelki gonoszság elcsavarja az emberek eszét, s tévelygést okoz bennük a cselekvésre vonatkozó kiindulópontok tekintetében.
Lehetetlen tehát, hogy valaki okos lehessen, ha erkölcsileg nem jó.

Ahogy az okosság viszonylik az ügyességhez, éppúgy viszonylik a természetadta erény is az igazi értelemben vett erényhez. Minden erkölcsi jellemvonás valamiképpen a természetből fakadóan van meg mindenkiben, születésünk pillanatától kezdve igazságosak, mértékletesek és bátrak vagyunk, s egyéb jó tulajdonság is megvan bennünk; de az igazi erkölcsi jóban mégis valami egyebet keresünk, s azt kívánjuk, hogy ezek a tulajdonságok valahogy másképp legyenek meg bennünk. Mert a természet adta lelki alkat formái a gyermekben és az állatban is megvannak. Ahogy az erős test látás nélkül beleütközik valamibe, mivel nem lát, ugyanez itt is megeshet:, ha az embernek esze van, akkor a cselekvésben is másként viselkedik.

Ahogy tehát a cselekvő részének esetében két forma lehetséges; az ügyesség és az okosság, úgy a lélek erkölcsi részének esetében is: természetadta erény és igazi erény; s ez utóbbi nem jöhet létre okosság nélkül. Erény tehát nem létezhet okosság nélkül.

Nem egyszerűen a helyes szabálynak megfelelő, hanem a helyes szabállyal együtt járó lelki alkat tekinthető erénynek. A helyes szabály pedig az ilyen dolgokat illetően az okosság. Az erények a szabállyal járnak együtt. Tehát senki lehet igazán erkölcsös ember okosság nélkül, sem pedig okos ember erény nélkül.

Az erények egymástól nem elválaszthatók, ez csak a természetadta erényekre vonatkoztatva lehetséges, de az erkölcsösség alapját képező erények esetében nem igaz. Tehát az okossággal egymagával valamennyi erény osztályrészünkké lesz.

Összegezve: a helyes elhatározás nem történhet meg sem okosság, sem pedig erény nélkül: ez utóbbi jelöli ki a célt, az előbbi pedig a célhoz vezető tettek cselekvését biztosítja. De az okosság nem ura a bölcsességnek, sem a jobbik lélekrésznek, mint ahogy az orvostudomány sem ura az egészségnek, azaz az okosság nem használja fel a bölcsességet a maga céljára, hanem csak arra ügyel, hogy kifejlődjön: ennek érdekében parancsol, de nem magának a bölcsességnek.

Az ekölcsi rossz

Három rossz lelki állapot létezik: bűn (lelki rosszaság), fegyelmezetlenség és állatiasság. Velük szemben áll az erény, a fegyelmezettség és az emberfelettiség.

A fegyelmezetlenség alapja tudatlanság vagy tudás? Miben nyilvánul meg? Hogyan különbözik a fegyelmezetlenség a féktelenségtől? A fegyelmezett ember mindig kitart mérlegelésének eredménye mellett, míg a fegyelmezetlen ember tudja, mi lenne a helyes mérlegelés eredménye, de mégis azzal szemben cselekszik.

A fegyelmezetlenség lehetséges okai:

• az egyén tudja, mi a rossz, de nem cselekszik e tudása alapján,
• az egyén nem ismeri helyesen a tényeket, így hamis következtetést levonva cselekszik,
• az egyén érzelmileg izgatott vagy szellemileg zavart állapota miatt nem képes világosan gondolkodni, s ebben az állapotban cselekszik,
• az egyén vágy hatására elhamarkodottan vagy megfelelő elővigyázottság nélkül cselekszik.

Ha a túlzott vágy lelki vagy külső javakra irányul, az a fegyelmezetlenség speciális alakja, míg ha testi javakra, az az alapalakzata. A speciális alak nem is valódi fegyelmezetlenség.

A féktelenség és a fegyelmezetlenség közeli kapcsolatban állnak, de míg a féktelen embernek választási lehetősége van, addig a fegyelmezetlen emberben hiányzik az önuralom. Ugyanígy az önuralom és a fegyelmezettség se azonosak, hiszen van aki abban is önuralmat gyakorol, amiben nem kellene.

Megbocsáthatóbb a hangulati állapot, mint amilyen a féktelenség is, miatti fegyelmezetlenség, mint a vágyakozás miatti, mint ami a fegyelmezetlenség is. A lobbanékony típusú ember részben fegyelmezett, míg az aki átadja magát vágyainak, nem az. Rosszabb fegyelmezetlennek lenni, mint féktelennek lenni,mert nagyobb rossz, ha az ember tudatos választásból tesz rosszat, mint amikor önuralma elvesztése miatt teszi ezt.

A fegyelmezettség is előnyben részesíthető a tűréssel, az önuralommal szemben, mert az előbbi a vágyak legyőzését jelenti, míg utóbbi csak azok visszafogását. A tűrés ellentéte a puhaság és a nőiesség, ezek az átlagember által is tűrt fájdalom eltűrésének képtelenségét jelentik.

A féktelen egyén könnyebben kijavítható, mint a fegyelmezetlen egyén, mert választás útján dönt, így tanítható a helyes választásra. A féktelen egyén gonosz, míg a fegyelmezetlenség ember gonosz dolgokat szándékos gonoszság nélkül cselekszik.

Sokan rossznak tekintik a gyönyört, arra hivatkozva, hogy a gyönyörök elvonnak minket a helyes úttól, mások szerint egyes gyönyörök rosszak, megint mások szerint a gyönyör nem azonos a jóval, így nem lehet igazi cél. Valójában azonban a gyönyör cselekedet, s csak ritkán káros, sőt egyes gyönyörfajták sosem azok. A jó élet elérése önmagában gyönyörteljes tevékenység, s éppen azért akarjuk a jó életet, mert az gyönyörteljes. Ez a fajta gyönyör a legmagasabb jó. A testi gyönyörök csak csak akkor rosszak, ha túlzottak. A legjobbak a lelki gyönyörök.

Az állatiasság az esztelen gonosztevés fokozott alakja, elsősorban a barbár népek között fordul elő. Az állatias ember nem képes felfogni mi a jó és mi a rossz. Az állatiasság ellentéte az emberfelettiség, ez az istenekre jellemző, embereknél ritka és ideiglenes, hogy szinte istenekként viselkednek.

*

VIII.-X. könyv

A barátság

A barátság lényege a két ember közötti kölcsönös jóakarat érzése.

Háromféle barátság létezik:

•  hasznosságon alapuló,
•  gyönyörön alapuló,
•  jóságon alapuló.

Az igazi barátság a jóságon alapszik, ahol a felek egymás jóságát szemlélik. A másik két típus alacsonyabbrendű, ott a barátokat saját haszonszerzésük és gyönyörvágyuk készteti barátkozásra, nem barátjuk jelleme. Ezek ezért is nem tartós barátságok, hiszen mind a haszon, mind a gyönyör ideiglenes. Velük szemben a jóság tartós minőség, így a rajta alapuló barátságok általában tartósak. Ez a barátság magában foglalja a másik kettőt is, hiszen az igazi jó barátok hasznosak is egymásnak és gyönyört is lelnek egymásban. Az ilyen barátság ritka és lassan fejlődik ki.

A rossz emberek is lehetnek barátok, de csak a két alacsonyabbrendű barátság értelmében.

A barátság említett 3 alakja egyenlőséget feltételez a barátok közt. De van egyenlőtlen alakja is: apa és fia, férj és feleség, uralkodó és alattvaló között. Ezekben a kapcsolatokban a szeretet arányos a felek érdekeivel, azaz nem egyenlő mértékű.

A legtöbb ember jobban szereti, ha őt szeretik, mintha ő szeretne másokat, mert mindenki szereti a hízelgést és a megbecsülést. A barátság igazi jele azonban az, hogy ha mi szeretünk mást. A barátság akkor tartós, amikor mindenki a barátját annak érdeme szerint szereti.

Az igazságosság és a barátság szorosan kapcsolódnak egymáshoz, mivel mindkét érték összekötő elemként működik a társadalomban. Mivel az igazságosság, a barátság és a közösség szorosan kapcsolódnak egymáshoz, sokkal rosszabb, ha egy közeli baráttal vagy rokonnal szemben teszünk rosszat, mintha egy idegennel szemben tennénk ezt.

Állam és barátság

Háromféle politikai alkotmány létezik: monarchia, arisztokrácia és politeia. A zsarnokság a monarchia torzulása, ahol a zsarnokot saját érdekei, s nem alattvalói érdekei vezérlik.. Az oligarchia az arisztokrácia rontott alakja, míg a demokrácia a politeiáé. A legrosszabb a zsarnokság. A monarchia hasonlít az apa-fiú viszonyhoz, az arisztokrácia a férj-feleség viszonyhoz, míg a politeia a testvérek közötti kapcsolathoz. A romlott politikai alkotmányok olyanok, mint a barátság nélküli kapcsolatok, pl. mint a gazda és a rabszolga kapcsolata.

A barátságbeli problémák leggyakrabban a hasznon alapuló barátságoknál jelentkeznek. Összességében a szolgáltatást igénybe vevőnek, s nem azt az adónak kell meghatároznia a szolgáltatás értékét. Az egyenlőtlen barátságon belül fontos, hogy mindenki megkapja a megfelelő juttatást. A szegény ember nem tudja pénzzel viszonozni gazdag jótevőjét, de tiszteletet tud adni neki.

Olyan barátságoknál, ahol a felek különböző típusú szolgáltatást adnak egymásnak, fontos, hogy mindkét fél úgy érezze, hogy ez igazságos. Vita esetén a szolgáltatás címzettjének meg kell határoznia a szolgáltatás értéket. Barátunkat előnyben kell részesítenünk, de sosem mások felé vállalt kötelezettségeink terhére.

A hasznosságon vagy gyönyörön alapuló barátságok véget érnek, amikor a barátok többé nem látnak hasznot vagy gyönyört egymásban. Akkor válik nehézzé ez a szakítás, amikor a barátok azt hiszik, korábban kapcsolatuk igazi barátság volt, s nem hasznon vagy gyönyörön alapuló.

A barátaink felé táplált érzéseink ugyanazok, mint amelyeket saját magunk felé érzünk. Ez igaz a rossz emberekre is: ők magukkal és barátaikkal is rosszul bánnak.

A jóakarat nem azonos a barátsággal, mert ez csak a másik valamilyen érdemének elismerése, de szeretet érzése nélkül, továbbá hiányzik belőle a mélység és a viszonosság.

Az egyetértés barátságos érzés, mely barátok között vagy egy államon belül van, azt jelzi, hogy az emberek ugyanazokat a célokat tekintik magukénak.

A jótevők adományozása olyan, mint a művészek szeretete saját művük iránt, ezért erősebb a jótevő érzése, mint a kedvezményezett hálája. Maga a jótett megtétele több gyönyört okoz, mint annak kedvezményezettje lenni.

Azok, akik lebecsülik az önszeretetet, azt hiszik, mindenki önző. Egy igazán jó ember azonban elsősorban saját magának akar jót, csak éppen ez a jó általános jó is. A látszólag önzetlen jó cselekedeteket a jó ember valójában azért teszi, mert szereti saját magát és gyönyört talál a jó megcselekvésében.

Ha egy jó ember önelegendő. akkor minek neki barát? Mégis, a a barátság az élet egyik legnagyszerűbb dolga, így egy jó ember nem tud tökéletes boldogságot elérni barátok nélkül. Az ok: a másik ember lelke tükör mindenki előtt, így az igazi barát segít magunk lelkének szemlélésében.

Jobb a sok barát, mint a kevés, de egyetlen ember se képes sok igaz barátságot ápolni, mert a túl sok barát felületes barátságokat takar. Balsors esetében szükségesebb a barát, de a barátság szebb jólétben, hiszen senki se akarja, hogy igaz barátja osztozzon vele a szerencsétlenségben, továbbá jólétben többet tudunk segíteni barátainknak is.

Boldogság és gyönyör

Vajon az gyönyör a legfőbb jó, mivel önmagában vágyunk rá, továbbá más jó dolgokat kívánatosabbá tesz? Ez azonban csak azt mutatja, hogy a gyönyör jó. Platón azzal érvel, hogy más dolgok, mint például az ész, melyek kívánatosabbá teszik az gyönyört, így nem lehet az a legfőbb jó. Vagy a gyönyör rossz lenne, ill. egyes gyönyörök rosszak? Sok elképzelés azonban a gyönyör téves értelmezésének alapján áll.

Önmagában a gyönyör nem elegendő, például nem szeretnénk gyermek módjára élni, pedig az gyönyörteljes élet.

Vannak olyan javak, melyek gyönyör nélkül is kívánatosak, pl. az értelem vagy a jó látás. Világos, hogy nem minden gyönyör kívánatos, s a gyönyör nem a legfelsőbb jó.

A boldogság nem folyamat, hiszen nem a hiánytól a teljességig terjedő mozgás, ahogy ezt Platón mondja, s nem feltétlenül hosszabb idő alatt zajlik le. A gyönyör inkább egy kísérőjelensége érzékeink vagy értelmünk tökéletes működésének. A gyönyör tökéletesíti tevékenységünket, s mivel az élet maga tevékenység, a gyönyör elengedhetetlen az élethez. Csak azok a gyönyörök helyesek, melyeket derék emberek is éreznek derék célokért

A boldogság életünk legfőbb célja mint tevékenység, mely önmagában véve is cél,. Mindazonáltal nem szabad összekeverni a boldogságot a kellemességgel-

A boldogság legmagasabb formája a szemlélődés. A szemlélődés a legmagasabb észbeli képességeink tevékenysége, s önmagában is cél, ellentétben számos testi tevékenységünkkel. Nem lehetséges egész életünket szemlélődéssel tölteni, de ezt a lehető legjobban meg kell közelíteni. Minden erkölcsi erény az élet emberi vonatkozásaival foglalkozik, ezek szükségesek, de másodlagosak a szemlélődés isteni tevékenységéjhez képest.

Nevelés

Ha a boldogságról való tanulás elegendő ahhoz, hogy jó életet teremtsen, a filozófia lenne a világ legértékesebb dolga. A szavak azonban önmagukban nem tudják meggyőzni az embereket, hogy legyenek jók, ez gyakorlatot és szokást is igényel, s csak egy jó jellemű emberben nőhet ki az elültetett mag.

Az emberek maguktól, természetszerűen erényesekké nem lesznek, ezért az állam felelős azért, hogy törvényeket hozzon létre annak biztosítása érdekében, hogy a fiatalok a megfelelő módon legyenek nevelve, hogy ne váljanak rossz felnőttekké. Jó törvények hiányában az embereknek felelősséget kell vállalniuk gyermekeikért és barátaikért. A szülői felügyelet sok szempontból előnyösebb a törvényekhez képest, mivel lehetővé teszi az egyénre összpontosított gondoskodást.

Sem a politikusok, sem a szofisták nem alkalmasak különösen a politika tanítására. Annak megítéléséhez, hogy melyek a lehető legjobb törvények a polgárok java érdekében, magát a politikát kell megvizsgálnunk.

*

Ami nekem a legérdekesebb Arisztotelésznél etikai nézeteiben, hogy szerintem éppen abban mond ellent Platónnak, amiben Platón tévedett. Platón szerint a tudás erény, aki tud, az sose cselekszik rosszat. Arisztotelész ezt cáfolja: önmagéban a jó tudása senkit se késztet annak cselekedésére is. Ezt a gyakorlat is igazolja.

Másrészt viszont Platón szerint a cél nem szentesíti az eszközt, míg Arisztotelész szerint igen.

Ami a legszebb ebben a műben - és általában Arisztotelész minden etikai tematikájú művében -, hogy mintha keresztény lenne a legfőbb jó magyarázásában, ebben teljesen ugyanaz a következtetés, mint Platónnál. Azaz a jót nem azért teszi a derék keresztény ember, mert ezzel valamiféle áldozatot hoz, sanyargatja magát, később jutalmat várva - vagy még rosszabb esetben: rettegve a bosszúálló Istentől -, hanem szimplán önérdekből: tudja, hogy jót tenni neki is jó.

Fontos mérföldkő a liberalizmus zuhanásának folyamatában az ami zajlik Németországban.

Mertkell végnapjai ezek.

S vele bukik az eleve harmatgyenge Mertkell-Micron gumitengely.

A személyek nem számítanak. Ha marad is Satana Mertkell posztján, már csak saját maga árnyéka lesz. Lassan a nyugat kénytelen hallgatni a keletre. Ennek jele az EU migrációügyi csúcstalálkozója, melyen Kelet-Európa kiütéses győzelmét hozta. A kulcsszerep az olaszoké: a populista győzelem az EU egyik alapító tagállamában teljesen összerombolta az eddig olajozottan működő brüsszeli népelnyomó propagandagépezetet.

Ez van, Soros tervei buknak lassan nyugaton is. A néptömegek nem kérnek a nyílt, liberális, közösségromboló, emberellenes társadalomból.

Persze nem kell még leírni a liberális nyugatot. Agonizál, de még képes rúgni. A kelet józansága és a nyugat romlottsága harcának az előbbi a győztese. Ideig-óráig még aknamunkázhat a Mertkell-Micron gumitengely, de az oligarchák tehetetlenek a népek tengerével szemben.

Egyébként tessék mondani, Szargentinire hány magyar választópolgár szavazott, hogy belepofázhasson Magyaország dolgaiba?

Jó, hogy vannak fanatikus ballibek, akik nem alkusznak.

Ők ma is rendíthetetlenül gágogják a liberális görénykurzus ódáinak 90-es évekbeli legvadabb verzióját.

Ma rátaláltam: igen ez az.

Ki írta, nem tudom. Esetleg a szerző azonos az ugyanezt a nevet viselő tehetségtelen, számtalan kamudíjjal - Pulicer, Kuvaszcer, Némethjuhászcer - kidekorált ballib íróval, nem tudom: mindenesetre pont ugyanakkora szar, mint ő.

De azért jó ez: emlékeztet miért nem szabad ezt a mocskos csürhét soha többet a hatalom közelébe engedni.

A cikk természetesen a Soros-közeli, Kolozsváros nevű szélsőliberális bulvárblogon jelent meg. Íme, hátha utólag törlik:

az előző rész folytatása

Mi legyen a demokrácia és az oligarchia jellemzői keverésének módja a politeiában tehát?

A bíráskodási kötelezettségüket nem teljesítők kapjanak büntetést, de csak ha vagyonosak. Viszont a szegények ne kapjanak fizetséget ezért a munkájukért.

A népgyűlésen való részvételhez legyen vagyoni cenzus. de legyen mérsékelt, azaz a legszegényebbeket zárja ki, de ne kedvezményezze a leggazdagabbakat se.

A hivatali tisztségek betöltésénél ne legyen vagyoni cenzus, s választás alapján legyenek betöltve.

A legfontosabb tehát a 2 rendszer keverésében a középarányosság, mindkét rend végletei kerülendőek. A jól összeegyeztetett politeiának mindkét rendszerhez hasonlítania kell, de nem lehet azonos egyikkel se.

A szabadon megnyilvánuló erény szerinti élet a legboldogabb, az erény pedig mindenben a középút, ez adja a legnagyobb boldogságot, mert az átlagosságot minden egyes ember elérheti, így szükségszerűen ezeknek a szempontoknak meghatároznia, hogy valamely városállam vagy alkotmány helyes-e vagy sem, mert az alkotmány a városállamnak mintegy életmódja.

Minden városállamban a lakosságnak három osztálya van: a nagyon gazdagok, a nagyon szegények, s a középosztály. Mivel a mérséklet és a középút a legjobb, nyilvánvaló, hogy valamennyi közt legtöbbet ér a középosztály. Az ilyen osztálybeli ember hallgat legkönnyebben a józan észre, ellenben a szépségben, erőben, származásban és vagyonban kiemelkedő, ill. a koldusszegény, erőtlen és lenézett emberek nehezen hajlanak a jó szóra, az egyikek inkább fennhéjázóak és nagy gazságokra vetemedő, a másikok pedig gonoszok és kis gazemberségekre hajlamos, márpedig a bűntények egyik része fennhéjázásból, a másik gonoszságból ered.

Továbbá a középúton járók se nem húzódoznak a tisztségektől, se nem törekszenek feléjük, márpedig mindkettő káros a városállamra.

Aki túlságosan bővelkedik a javakban, az képtelen engedelmeskedni, míg aki túlságosan hiányukban van, az pedig megalázkodó hajlamú lenni. Az egyik csak uralkodni tud és megveti a többieket, a másik csak szolgaias viselkedésű és mindenkit irigyel. A közös bennük: egyformán alkalmatlanok a politikai közösséghez vonzalmat érezni.

Szükségszerűen annak a városállamnak összetétele a legjobb, amely azokból az elemekből áll, melyekből a városállam természetszerűleg kialakul. Tehát az a politikai közösség a legjobb, amelyik a középosztályra támaszkodik, s azokat a városállamokat kormányozzák helyesen, amelyekben népes a középosztály, és lehetőleg mindkét, de legalábbis az egyik félnél jelentékenyebb, mert így a másik, gyengébb féllel együtt a maga javára billenti a mérleget és megakadályozza, hogy az ellenkező véglet érvényesüljön.

Az a legnagyobb szerencse, ha az állampolgároknak közepes, de mégis elégséges vagyonuk van, mert ahol egyeseknek igen sok jut, másoknak pedig semmi, ott vagy túlzó demokrácia vagy oligarchia fejlődik ki, s mindkettő idővel zsarnokságba szokott kifejlődni. A demokráciák is azért biztonságosabbak és maradandóbbak az oligarchiáknál, mert nagyobb középosztály van bennük.

A városállamokban sokszor kicsi a középosztály, így vagy a vagyonos osztály vagy a köznép uralkodik, így vagy demokrácia vagy oligarchia fejlődik ki. Mivel folytonos harc van a nép és a vagyonosok között, amelyik legyőzi ellenfelét, az nem hajlandó aztán méltányos és egyenlő jogokat biztosító alkotmányt adni, hanem győzelme után magához ragadja az állami főhatalmat, s vagy demokráciát, vagy oligarchiát alkot. Így sohasem tud létrejönni egy mérsékelt alkotmány.

Fontos, hogy a városállamnak az a része, amelyik az alkotmány megmaradását óhajtja, erősebb legyen annál, amelyik azt nem kívánja. Minden városállam pedig minőségi és mennyiségi. Minőség: a szabadság, a gazdagság, a műveltség, a nemes származás, mennyiség: a számbeli fölény. Ezt a két tényezőt kell mindig egymáshoz viszonyítani.

Ahol a vagyontalanok tömege van túlsúlyban, ott természet szerint demokrácia van. Ahol viszont a vagyonosak és érdemesek osztálya jobban kimagaslik minőségével, mint amennyire számban alul marad, ott oligarchia van.

Ahol aztán a középosztály túlsúlyban van, akár mindkettő, akár csak az egyik fölött, ott keletkezhet tartós alkotmány, mert attól nemigen kell félni, hogy a gazdagok a szegényekkel valaha is megegyeznek, mert egyikük sem hajlandó a másiknak alárendelni magát, s mindkét félnek a politeiánál nem akad jobb közös lehetősége.

Az alkotmány minden egyes formájának három alaptényezője van:

• a közügyekről tanácskozó szerv összetétele,
• a magisztrátusok hatásköre és megválasztásuk módja,
• az igazságszolgáltató testület jellege.

A tanácskozó testület hatásköre kiterjed a háborúra, békére, szövetségkötésre, a törvényhozásra, a halálbüntetésre, a száműzésre, a vagyonelkobzásra és a hivatalos felelősségvonásra. Minden polgárnak meg kell adni mindezt a jogot vagy csak egyeseknek valamennyi jogot?

Ha mindenkinek joga van mindenben dönteni, ez demokratikus, ennek többféle módja van:

• a polgárok felváltva gyűlnek össze tanácskozni, míg viszont hivatalhoz váltakozva mindenki hozzájut, a hivatalviselésben pedig mindenki sorra kerül,
• valamennyien együttesen tartanak gyűlést, de csupán a vezetők választása, a törvényalkotás, a háború és a béke ügyében való döntés és a vezetők ellenőrzése céljából, míg a többi ügyet az egyes feladatok végzésére rendelt hivatalok intézik, melyeket az egész polgárságból választás vagy sorsolás útján töltenek be;
• a hivatalok betöltése és azok ellenőrzése, valamint a háborúról és a szövetségkötésről való döntés a polgárokat illeti, egyéb ügyet azonban a vezetők intéznek, akik közül amennyit csak lehet szakértelem megléte alapján választanak,
• minden ügyben a polgárság összessége gyűl össze és határoz, a vezetők viszont semmiben sem döntenek.

Célszerűbb, ha mindenki együtt tanácskozik, a hivatalok betöltése pedig egyenlő arányban történik az egyes osztályok közül, választás vagy sorsolás útján. Helyes, ha a népgyűlés csak arról tárgyal, amiről a vezetők javaslatot tesznek. A nép ezt megszavazhatja vagy elvetheti, de másról nem dönthet, így a népgyűlés nem tudja megváltoztatni az alkotmányt. A nép mindenhez hozzászólhat, de a a végleges döntés a vezetőké. Ha a nép elvet valamit, a vezetés újabb döntést hoz.

Milyenek legyenek a városállam hivatali tisztségei, ezeket:

• kik töltsék be: minden polgár vagy csak a polgárság egy része
• kik közül töltsék be: mindenki közül vagy valamilyen ismérvek, pl. vagyon, születés, erényesség, stb. alapján,
• milyen módon: választással, vagy sorsolással, ill. vegyesen?

Összesem 12 változat képzelhető el.

Ezekből a politeia formája: nem az egész polgárság intézi egyszerre a hivatalok betöltését, de az egész polgárság köréből vagy egyesek közül sorsolással, választással vagy mindkét módszerrel határoznak meg: egyeseket az egész polgárságból, másokat pedig csak annak egy részéből, sorsolással és választással.

Az igazságszolgáltatás lehető formái, a bírói testületek:

• kikből álljanak, minden polgárból vagy csak egyes részeiből,
• miben illetékesek: hányféle faja van a bírói testületeknek (felügyeleti bíróság, közérdeksérelmi bíróság, alkotmánybíróság, közigazgatási bíróság, polgári peres bíróság, gyilkossági ügyekben illetékes bíróság, idegeneket érintő perekben illetékes bíróság, szabálysértési bíróság),
• hogyan egészíttetnek ki: vajon sorsolással-e vagy választás útján.

Az gyilkossági és az idegeneket érintő ügyek nem lényegesek a vitatott kérdés szempontjából, így azokról kell elsősorban beszélni, melyek miatt az alkotmányos rend veszélybe kerülhet.

Helyes ha az bíróságok egy része az egész polgárságból, más része pedig ennek csak bizonyos osztályaiból szerveződik. Az alkotmányos ügyekben a jó, ha az egész polgárság dönt.

Milyen oka lehet az alkotmány megváltoztatásának? Mi az, ami az alkotmányt megingathatja?

Sokféle államforma van, mert az igazság és a viszonylagos egyenlőség elvét mindenki elfogadja közös alapul, csak éppen a lényeget tévesztik el.

A demokrácia úgy keletkezett, hogy az egy bizonyos szempontból egyenlőeket általában egyenlőknek vették, az oligarchia pedig abból, hogy azokat, akik csak egyvalamely szempontból nem egyenlőek, általában is egyenlőtleneknek tartották. Aztán az egyik rész, abban a hiszemben, hogy másokkal egyenlő, mindenben egyformán akar részesedni, a másik pedig, mivel nem tartja magát egyenlőnek, egyre több előnyt igyekszik szerezni. Van tehát mindegyik alkotmányban valamelyes igazság, de általában véve mégis rossz úton járnak. Ez a forrása a belső zavaroknak.

Az alkotmányváltozás kétféleképp mehet végbe: egyrészt az alkotmánnyal ellentétben, mikor más alkotmányra térnek át, másrészt nem az alkotmánnyal ellentétben, hanem elfogadják a meglévő rendszert, de abban fokozatos változtatások történnek az alkotmány ellenzői által.

Mindenütt az egyenlőtlenség okozza a belső viszályt, mégpedig az olyan egyenlőtlenség, amely nincs arányban az emberek valóságos egyenlőtlenségével.

Téves volna mindent egyszerűen az egyik fajta - mennyiségi vagy minőségi - egyenlőség szerint berendezni. A tapasztalat is bizonyítja, egyetlen alkotmány sem szilárd, mely ilyen alapokon áll, s pedig azért mert lehetetlen, hogy az első és kezdeti tévedésnek ne valami rossz legyen a vége.
Ezért tehát ajánlatos részben mennyiségi, részben a minőségi egyenlőséget alkalmazni.

Mégis elmondható, hogy a demokrácia szilárdabb és kevésbé ingatag, mint az oligarchia. Az oligarchiákban ugyanis kétféle törekvés van: az egymással és a néppel szemben folytatott harc, míg a demokráciákban viszont csak az oligarchiával szemben való küzdelem. A politeia is közelebb áll a demokráciához, mint az oligarchiához.

Mi az oka a politikai zavaroknak? Az egyik fél az egyenlőségért küzd és azért támaszt zavart, mert úgy véli, hogy bár egyenlő jogú azokkal, akik egyre jobban fölébe kerekednek, mégis hátrányos helyzetben van. A másik fél pedig az egyenlőtlenségért és a maga érvényesüléséért harcol, mert úgy véli, hogy bár másokkal éppen nem tekinthető egyenlőnek, mégsem jut annyihoz, amennyire joga lenne érdemei szerint.

A viszálykodás lehet nyereség vagy köztisztelet miatt. További okok: bántalmazás, félelem, túlhatalom, lekicsinylés, aránytalan fejlődés.

A bántalmazás és a nyereségvágy ereje nyilvánvaló: ha a vezetők követik el a bántalmazást és egyre nagyobb vagyonra áhítoznak, a polgárok lázadozni kezdenek egymás ellen és az alkotmány ellen, amely ezeket a visszásságokat lehetővé teszi.

A becsvágy hatalma is magától értetődő: a jogfosztottak ugyanis látván azt, hogy a másik milyen megbecsülést élvez, elégedetlenkedni kezdenek.

A túlhatalom is bajt okoz, azaz, ha valaki hatalmas befolyásával jobban kiemelkedik az átlagból, mint ahogy azt a városállam viszonyai és a politikai hatalom mértéke megengedik; az ilyesmiből rendesen monarchia vagy zsarnokság fejlődik.

A félelem is sokszor kelt nyugtalanságot, egyrészt azokban, akik igazságtalanságot követtek el, s félnek, hogy meg kell lakolniok, másrészt azokban, akiket igazságtalan cselekedetek fenyegetnek, mert ezek meg az erőszakosságot akarják megelőzni,.

A lekicsinylés is oka lehet a zavargásnak éppúgy, mint a felkelésnek, például az olyan oligarchiákban, ahol a nagyobb rész ki van zárva az alkotmányból, de a demokráciákban is, mikor a vagyonos osztály semmiféle tekintélyt nem ismer el.

Előidézheti az alkotmány megváltoztatását az aránytalan fejlődés is. Mert miként a test részekből áll, s ezért arányosan kell fejlődnie, hogy részeivel összhangban maradjon, így a városállam is részekből áll, amelyek közül némelyik sokszor észrevétlenül megnövekszik, mint például a vagyontalanok tömege a demokráciában és a politeiában.

Az oligarchiákban a nép szokott lázongani azért, mert szerinte jogtalanság éri azzal, hogy nem részesül egyenlő elbánásban, habár egyenlő jogú, a demokráciákban pedig a nemesség, mivel csak egyenlő mértékkel mérnek neki is, holott ő nem egyenrangú másokkal.

Talán még legnagyobb ellentétet alkotnak az erény és a gonoszság, másodsorban a gazdagság és a szegénység.

A demokráciákban leginkább a népvezérek féktelensége miatt áll elő a változás, mert uszítanak a vagyonos emberek ellen, s ezzel pártba tömörítik őket, mert hisz még a haragosokat is összehozza a közös félelem.

Az oligarchiákban főleg két, igen nyilvánvaló ok miatt támad forradalom. Egyik az, hogy a néppel erőszakoskodnak, ilyenkor akárki felléphet a nép vezetőjéül, de ez leginkább akkor sikerül, ha maguk az oligarchák közül lép fel a vezér. A másik, hogy a viszályt azok a vagyonos polgárok kezdik, akiknek nem jut vezető szerep. Az oligarchiákat sokszor maguk az uralkodók buktatják meg azzal, hogy rivalizálásból népvezérkednek.

Előfordul azonban az is, hogy az események véletlen összejátszása idéz elő változást. Sokszor az első ízben megállapított cenzus az akkori vagyoni állapotokhoz van szabva, ami csak keveseket enged hatalomhoz, majd valamilyen szerencsés körülmény folytán megnő a gazdagság, s mindenki teljesíti a cenzus követelményeit.

Azért szokott megbomlani a politeia, mert magában az alkotmányban van valami, ami eltér az igazságtól. A baj rendesen akkor keletkezik, ha a demokráciát és az oligarchiát helytelenül arányosították benne.

Valamennyi alkotmány vagy belülről, vagy kívülről jövő okokból bomlik meg, ha pl. egy ellentétes alkotmány van a szomszédságában, vagy ha messzebb is, de elég hatalmas.

Világos, hogy ha ismerjük azon okokat, amelyek következtében az alkotmányok megdőlnek, akkor azokat is ismerjük, amelyek ettől megóvják azokat, A helyesen megvalósított alkotmányokban, ha valamire, hát arra kell ügyelnünk, hogy senki ne sértse meg a törvényt, ss leginkább az apró sérelmekre kell vigyázni, mert alattomban lopakodik be a törvénysértés.

Egyes arisztokráciák éppúgy, mint egyes oligarchiák nem azért nem tudják magukat fenntartani, mert azok, akik a hivatalokba kerülnek nem tudnak helyesen tudnak bánni mind az alkotmányból kirekesztettekkel, mind a kormányzásban résztvevőkkel.

Három jellemző tulajdonságnak kell meglennie azokban, akik a legfőbb vezető hivatalokat vállalni akarják:

• a fennálló alkotmányhoz való ragaszkodásnak,
• a vezetés munkájához szükséges legteljesebb képességnek,
• az erénynek és annak az igazságérzetnek, mely az egyes alkotmányokban az illető alkotmánynak megfelel.

Mi  a teendő, ha nincs meg a jelölytben mind a három képesség? Egyes tisztségek esetében fontosabb a szakértelem, mnt pl. a hadvezeréknél, míg más, az alkotmány megőrzése szempontjából fontosabb tisztségeknél a legfontosabb az erényesség.

A királyság az arisztokráciának felel meg, a zsarnokság pedig a szélsőséges oligarchiából és demokráciából tevődik össze, ezért is a legártalmasabb az alattvalókra, mert hisz két rosszból alakul, és így mindkét alkotmánynak a botlásait és tévedéseit magában hordja.

A legtöbb zsarnok a népvezérek soraiból került ki, a nép megbízik bennük, mert rágalmazzák az előkelőeket. A zsarnokság kifejlődésének másik módja, ha a királyok eltérnek a hagyományoktól és korlátlan hatalom után vágyakoznak, vagy olyan oligarchiából alakul, ahol egyetlen embert választanak meg a legfőbb tisztségre.

A zsarnokság bukásának lehetséges egyik oka külső, azaz ha egy ellentétes elvű, erősebb alkotmánnyal kerül szembe. A lehetséges másik ok belső: a gyűlölet és a megvetés a zsarnokkal szemben. A zsarnok kihívja maga ellen a megvetést, a gyűlöletet, a felháborodást is, ez pedig erős ellenreakciót szül.

A királyság viszont a legkevésbé bukik meg külső okokból, rendszerint hosszú életű, bukásának oka legtöbbször önmagában rejlik. Kétféle módon lehetséges:

• a királyi család tagjai közt viszálykodás tör ki,
• a a király egyre zsarnokiabb hajlamú lesz.

Minél kisebb egy hatalom, szükségszerűen annál hosszabb ideig áll fenn,  mert maguk az uralkodók nem lesznek annyira önkényesek, és szokásaikban is inkább fenntartják az egyenlőséget, valamint az alattvalók nem irigylik őket annyira.

A zsarnokság két módon tartható fenn hosszasan:

• a totális uralom, azaz biztomsági intézkedések, a a kimagasló személyiségek kivégeztetése, az összejövetelek tiltása, kémhálózat fenntartása, a nép elszegényítése, folyamatos háborúskodás,
• a ravasz uralom, azaz a zsarnok ne költekezzen magára, amivel hergelné a népet, ne legyen durva, legyen mértéktartó az élvezetekben, legyen buzgó a vallásban, hitesse el mind a vagyontalanokkal, mind a vagyonosokal, hogy az ő érdekeit védi a másik réreggel szemben, s ha valamelyik réteg lázadozna ellen, nyerje meg magának az ellenérdekű réteget.

Melyik életmód a legkívánatosabb? Ettől függ melyik a legjobb alkotmány.

A javak három csoportra oszthatók: rajtunk kívül állókra, testiekre és lelkiekre. Mind a három hozzátartozik a boldogsághoz. A lélek a vagyonnál és a testnél értékesebb, azonban minden jó a lélek kedvéért van.

A városállamnak ugyanarra van szüksége, mint amire a józan embernek. Szükségképpen az az alkotmány a legtökéletesebb, amelyben bárki a legjobban boldogulhat és a legmegelégedettebben élhet, azok között, akik elismerik, hogy az erényes élet a legkívánatosabb.

Két erényes életforma létezik: a közéleti működés, a tevékeny élet, valamint a közéleti szerepléstől elhúzódó filozofikus élet. Nem helyes a tétlenség, mert a boldogság cselekvés, hiszen sok és szép célt szolgálnak az igazságszerető és mérsékelt férfiú tettei. Az önmagáért való elmélkedés és okoskodás azonban célját önmagában hordja, mert a cél a helyes cselekvés, tehát ez egyúttal mindig valamilyen cselekvés is, így az elzárkózott élet is része ennek.

A hatalom szükséges a legszebb cselekedetek végrehajtásához. Viszont az egymáshoz hasonló erényes emberek közt az az igazságos, ha váltják egymást a hatalomban.

Milyen alapelvei legyenek az ideális városállamnak?

Mennyi legyen a lakosság és mennyi legyen az állam terükete? A tapasztalat azt mutatja, hogy igen nehéz túlságos népesség esetén helyesen kormányozni. A túlságosan nagyszámú népességnél a rend nem tartható fenn, erre csak az az isteni erő volna képes, amely ezt a világot is összetartja. Ha meg nagyon kevés polgára van az államnak, akkor nincs meg a szükséges önelegendőségi erő. Világos tehát, hogy a városállam legkedvezőbb lakosságszáma az, mely éppen biztosítja a megfelelő önelegendőségét.

A területet illetően fontos, hogy a rajta élők kényelemben élhessenek, szabadon és mértékletesen. A terület legyn könnyen védelmezhető, legyen nyitott mind a a tenger, mind a a szárazföld felé, legyenek meg rajta szükséges nyersanyagok.

A görög népek éppen a megfelelő éghajlaton élnek, a legtöbb európai nép túl hideg éghajlaton él, így erősek és szabadságszeretők ugyan, de kevésbé tehetségesek, kisebb a mesterségekre való készségük, míg az ázsiaiak tehetségesek és a mesterségeket is kedvelik, de gyávák, ami miatt szolgalekűek.

A városállam feladatai:

• az élelmezés,
• a mesterségek fenntatása
• a fegyverkezés
• a vagyoni jólét biztosítása
• a vallás ápolása
• a legfontosabb: a hasznosság és a jogosság egymás közötti eldöntése.

Minthogy a hadviselés, a közérdekekben való döntés, és a peres ügyekben való ítélkezés is városállami föladat, ezeket is külön személyekre bízzuk, vagy mindkettőt ugyanarra ruházzuk rá? Az egyikben éles ítélőképesség kell, a másikban pedig tetterő, eszerint kell másra bízni azokat, viszont lehetetlen, hogy azok, akik mindent ki tudnak kényszeríteni és mindent képesek megakadályozni, alávessék magukat mások uralmának, így hát nem marad más hátra, minthogy mindkét feladatot ugyanazokra ruházzuk a kormányzásban, de nem egyszerre, hanem a feladatokat megosztva.

Az ő kezükben kell lenni a vagyonnak is, mert a polgároknak feltétlenül jólétben kell élniük, márpedig éppen ők a polgárok. A kézművesek ugyanis nem részesülnek a polgárjogokban, valamint más olyan osztály sem, amelyik nem az erényt gyakorolja.

A papi rendet illetően a koruk miatt egyéb működéstől már visszavonult polgárokra kell számítani.

Szigorúan ketté kell választani a városállam polgárságát hivatás szerint. A területnek a fegyverviselők és a polgárjog tulajdonosainak kezében kell lennie.

A közös étkezés intézménye előnyös dolog, ámde a szegény embereknek a magukéból nem volna könnyű beszolgáltatni a kiszabott illetményt, s amellett még családjuk többi tagját is eltartani. Ezenkívül az isteneknek járó áldozatok is az egész városállamot közösen terhelik. Ezért a területet két részre kell osztani: az egyik közös, a másik pedig magántulajdon legyen. Aközös földbirtok egyik része menjen az isteneknek nyújtandó szolgáltatásokra, a másik pedig a közös étkezés költségeire. A magán földbirtok egyik része pedig kint legyen a külső határban, a másik a város felé eső részen, hogy így, minthogy két telek jut mindenkinek, mindenki mind a két földrészből kapjon. Ez megfelel az egyenlőségnek és az igazságnak, s a szomszédos háborúk esetén is nagyobb lesz az egyetértés.

A földművesek leghelyesebb, ha rabszolgák, ne legyenek mind azonos törzsből, s ne legyenek bátrak, így a munkára is legalkalmasabbak és a legmegbízhatóbbak, mert nem lázonganak. Ha nem rabszolgák, lehetnek bennszülött barbárok, akik jellemben az előbbiekhez hasonlók. Ők is legyenek részben magántulajdonban, részben a közös földbirtokon, közös tulajdonban.

Az általános jólét két dologtól függ; a szándék és a végcél helyes legyen, valamint a a célhoz vezető eljárás módja is helyes legyen.
Hogyan lesz valaki erényessé?Ha lehetséges volna is, hogy a polgárság összessége anélkül legyen becsületes, hogy az egyén az volna, még akkor is inkább ezt kellene választanunk, mert a résszel összefügg az egész.

Jellemessé és becsületessé három dolog teheti az embert: a természet, a szokás, s az értelem.

Először is természet szerint emberré kell születni, nem pedig valami más élőlénnyé, azután testileg és lelkileg is ilyenné. De vannak tulajdonságok, amelyek hiába születnek velünk, a szokás megváltoztathatja őket, a szokás folytán rosszabbak vagy jobbak lehetnek. Végül, minden egyéb élőlény inkább csak a természet szerint él és csak kevéssé idomul a szokáshoz, az ember, egyedül az élúőlények közül, értelmes is. Mindezeknek összhangban kell lenniük egymással. Sok mindent tesz az ember a szokás és a természet ellenére, az értelem következtében, ha meggyőződik róla, hogy így helyesebben jár el.

A természetes tulajdonságokat már megállapítottuk, minden más pedig a nevelés dolga, mert hiszen mindent vagy megszokás vagy tanulás útján sajátítunk el. Minthogy minden városállami közösség vezetőkből és alattvalókból áll, ehhez a megosztottsághoz kell igazodnia a nevelésnek is.

A léleknek két része van: az egyikben van az értelem, a másikban nincs meg ugyan önmagában az értelem, de képes annak engedelmeskedni. A lélek e két részéhez csatlakoznak azok az erények, amelyek a derék férfiút jellemzik. Mindig a tökéletlenebb van a tökéletesebb kedvéért. Az értelmes rész is feloszlik gyakorlati értelemre és gondolkozó értelemre.

Az egész élet ugyanígy osztható fel. a háború a békéért van, a munka a pihenésért, a szükséges és hasznos cselekedetek pedig a becsületesekért. Ugyanaz legyen az irányadó az életre és a cselekvések megválasztására: tudjunk dolgozni és harcolni is, de inkább éljünk békében és nyugalomban, képesek legyünk elvégezni az életfenntartáshoz szükséges és hasznos tennivalókat, de inkább gyakoroljuk az erényt.

Ezek tehát azok a követendő célok, amelyekre már a gyermekeket is nevelnünk kell.

Minthogy a közösségnek ugyanaz a célja, mint az egyes embereknek, s mivel szükségképpen ugyanazon meghatározás illik a legtökéletesebb emberre és a legtökéletesebb kormányzásra is, viláágos, hogy a békés erények a legfontosabbak, hiszen a háború célja a béke, a munkáé pedig a nyugalom.
Ezért kell, hogy a városállam bölcs, vitéz és kitartó legyen, mert aki nem képes a veszélyben helytállni, az az ellenség rabszolgájává lesz.

Bátorságra és kitartásra mégis inkább a munkában, bölcsességre ellenben a pihenésnél van szükségünk, józanságra és igazságérzetre pedig mindkét esetben. A háború igazságérzetre és józan mérsékletre kényszerít, míg a jólét élvezete és a békés nyugalom inkább féktelenné tesz. Ezért van tehát szükségük nagy igazságszeretetre és fokozott mérsékletre azoknak, akik láthatólag a legjobb módban élnek. Az is szégyen, ha valaki nem képes élni a javakkal, de még nagyobb, ha a nyugalom idejében nem tudja fölhasználni azokat, s míg munkában és harcban derekasnak mutatkozik, békében és nyugalomban úgy viselkedik, akár egy rabszolga.

Az indulat, az akarat és a vágy már születésükkor megvan a gyermekekben, viszont a gondolkodás természete és az ész csak később alakul ki. Ezért először is a test ápolásának szükségképpen meg kell előznie a lélekét, aztán az akarat nevelésének kell következnie, csakhogy az akarat nevelésének az ész, a test nevelésének pedig a lélek kedvéért kell történnie.

A serdülő nemzedék testileg a legegészségesebb legyen, először is törődnie kell a házassággal, azaz, hogy mily korban és mily egyének lépjenek egymással házastársi viszonyba.

A törvényhozónak főképpen az ifjak nevelésén kell fáradoznia, mert ha ez nem történik meg a városállamban, akkor ezt az alkotmány sínyli meg. A nevelést az egyes alkotmányoknak megfelelő sajátosság tartja fenn, pl. a demokratikus lelkület a demokráciát, az oligarchikus az oligarchiát. Mivel pedig az egész városállamnak egy a célja, világos, hogy szükségszerűen mindenkit ugyanabban a nevelésben kell részesíteni, az erről való gondoskodás közös feladat, nem pedig az egyes embereké. Tehát törvényhozási úton kell gondoskodni a nevelésről, s pedig közösségileg.

A hasznos dolgok közül a mindennapi életben szükségest tanulni kell, az egészen természetes, de az is nyilvánvaló, hogy nem minden ilyet kell megtanulni, mivel különbség van a szabadokhoz méltó és méltatlan foglalkozás közt, ezért tehát csak oly hasznos dolgokkal szabad törődnünk, melyek a velük foglalkozót nem alacsonyítják le.

Lealacsonyító az a munka, mesterség vagy tudományt, mely a szabad ember testét, lelkét vagy értelmét az erény alkalmazására és gyakorlására képtelenné teszi. Ezért alantas foglalkozás mindaz a mesterség, mely a testet eltorzítja, az elmét leköti, pl. a napszámos munka.

Még a szabad tudományok némelyikében is csak akkor nem lesznek szolgalelkűvé az emberek, ha csak egy bizonyos fokig mélyednek el bennük.

Az is nagy különbséget jelent, hogy ki miért tesz vagy tanul valamit: ha magáért, barátaiért vagy az erényért teszi, ez nem méltatlan egy szabad emberhez; de ha ugyanazt mások kedvéért teszi, ez megfizetett vagy rabszolgai munkának számítható.

Manapság rendszerint négy tárgyat oktatnak: írás-olvasást, testgyakorlást, zenét, rajzot.

Az emberi természet is arra törekszik, hogy ne csak a munkában állja meg jól a helyét, hanem a szabad időt is nemesen tudja élvezni. Mindkettőre egyaránt szükségünk van, mégis inkább kell választanunk a nyugalmat, mint a munkát, és ez is a cél. De mivel foglalkozzunk a nyugalomban? Kétségtelen, hogy nem csupa szórakozással: hiszen akkor szükségképpen a szórakozásnak kellene lennie életünk céljának. Inkább az állandó elfoglaltságnál kell a szórakozáshoz folyamodnunk, a dolgozó ugyanis nyugalomra szorul, a szórakozás pedig éppen a nyugalomért van, mert a munka fáradsággal és erőfeszítéssel jár.

A nyugalom önmagában hordja a gyönyört, boldogságot és a megelégedést. Ez pedig a munkálkodóknak nem jut osztályrészül, csak a nyugalmat élvezőknek, mert az, aki dolgozik, egy oly célért munkálkodik, amit még nem ért el, márpedig a boldogság végcél, és mindenki azt tartja, hogy nem fáradsággal, hanem gyönyörrel jár.

Azonban ezt a gyönyört már nem mindenki értelmezi egyformán, hanem mindenki magára vonatkoztatva és a maga helyzete szerint, tehát a legtökéletesebb ember a legtökéletesebbnek és a legszebbnek képzeli. Világos tehát, hogy ennek a nyugalomnak szempontjából is kell bizonyos dolgokat tanulnunk és azokba bele kell nevelődnünk.

Az oktatásban a gyermekek nem azért részesülnek, mert az haszonnal jár, sem nem azért, mert az szükségszerű, hanem azért, mert az szabad és nemes. Erre példa a zene tanítása. De az írás-olvasás célja is az, hogy révén sok más tudásra is szert tehetünk, s a rajzé is az, hogy képessé legyünk a szép meglátására. A mindenben a hasznos keresése illik legkevésbé az emelkedett lelkületű és a szabad emberhez.

A gyermekeket először a tornatanárra kell bízni, ez ugyanis a testalkatot formálja meg. Serdülő korig csak könnyebb testgyakorlatokat szabad végeztetni, s el kell tiltani az erőltetett táplálkozást és a kényszerű dolgoztatást. A serdülő kor után még három évet egyéb tanulmányokban eltöltők számára kívánatos, hogy a következő éveket erős testi munkára és erőltetett táplálkozásra fordítsák. Azonban az elmével és a testtel egyszerre dolgozni nem szabad, mert mindegyik más-más munka végzésére van hivatva, s a test fáradtsága akadályozza az elme működését, ezé meg a testét.

A zene bizonyos mértékben az erényre vezet, a zene képes formálni a lelkületet is, mert rá tud szoktatni bennünket az igazi örömre, s a művelt időtöltéshez és gondolkozáshoz járul hozzá. A zsenge korú ifjú természetéhez illik is a zenei oktatás, az ifjak ugyanis koruknál fogva nem foglalkoznak szívesen azzal, ami kellemetlen, márpedig a zene természeténél fogva is kellemes. A lélek termászetes jellemzőhe ugyanis a hangnemhez és a ritmus, maga a lélek is felfogható harmóniaként. Ahogy a csecsemőknek szokás adni csörgőt, úgy a nagyobbacskáknál is helyes ez: a gyermekek így maguk is cselekvően részt vesznek a zenében, így később  az ítélőképesség kifejlett lesz.

Összegezve, a nevelés három szempontja: a középszer (mértékletesség), a lehetőség, s az illendőség.

Jobb későn, mint soha. De ezt hiszem a ballibek sose lesznek képesek felismerni a valóságot.

Évek óta mondogatok 2 dolgot:

• a magyarok 80-90 %-a baloldali érzelmű,
• a ballibek nem baloldaliak, hanem jobboldaliak.

Az utóbbi időszakban a ballib médiák is kezdik felkapni a témát. A 24.hu eléggé korrekt módon leírja a helyzetet. A 168 óra már harcosabb ballib média, igyekszik kissé ferdíteni: műfelháborodik miért nem szavaznak a balosok a baloldalra, plusz szocdemnek ferdíti a baloldalt. A Kettős Mérce majdnem megmondja miről van szó, de aztán csak visszazuhan a ballib hülyeségbe.

Az Új Egyenlőség - mely határozattan az egyedüli nem ballib média az említettek közül - óvatosan egy nem is rossz tesztet is közzétesz, érdemes megcsinálni, bár nem teljesen értek vele egyet, ezt szeretném hozzátenni: egyes kérdéseket manipuláltnak és ferdítőnek tartok. Egyébként az Új Egyenlőséget egyszerre szeretem és utálom. Szeretem őket, mert komoly anyagokat tesznek közzé és nem osztják a ballib dogmatika legnagyobb részét, de utálom is őket az agyatlan skandinávmodellezés és a szocdem szó hazug ferdítése miatt.

Az igazság pedig mi is? A mai magyar politikai beszédet megzavarja, hogy a baloldal és jobboldal szavakat mindenki úgy magyarázza, ahogy éppen pillanatnyi politikai érdekei diktálják, továbbá a történelmi örökség is összezavart mindent. Mivel a Kádár-kommunizmus volt a baloldal, így annak ellenzése lett a jobboldal, akkor is, ha abban nem sok jobboldali volt. Így lett pl. az ultrajobbos SZDSZ-ből a magyar közbeszédben hirtelen baloldal, mikor lepaktáltak a Kádár-utódpárt MSZP-vel, miközben az SZDSZ közben szinte semmit nem változott a valóságban! De így lehetett az MDF "jobbszárnyából" - a későbbi MIÉP-ből - is ultrajobb, miközben a valóságban ez volt a 90-es évek legbaloldaliabb pártja.

A megoldást az idézett felmérés is megadja. A magyarok 80 %-a gazdaságpolitikai baloldali, viszont csak 40 %-a kulturális baloldali. A kettő nem keverendő! A gond a "liberális" szó: ez jelenthet gazdaságpolitikai jobboldalt, de kulturális baloldalt is.

Az "igazi" liberális tehát gazdaságpolitikailag jobboldali és kulturális baloldali, erre jó példa a magyar ballib pártok eszmeisége.

Aki csak kulturálisan liberális, de gazdaságpolitikailag nem az: erre jó példa az LMP.

Aki csak gazdaságpolitikailag liberális, de kulturálisan nem az: erre jó példa a Fidesz középső korszaka, de még ma is igaz ez a Fideszre nagy részben, bár azóta közeledett a Fidesz a baloldalhoz gazdaságilag, ez pozitívum.

Az én szimpátiám egyébként : az "igazi" antiliberális, azaz aki gazdaságpolitikailag baloldali, kulturálisan meg jobboldali. Ilyen magyar párt jelenleg nem létezik. Az én teszteredményem, azt kell mondanom, eléggé pontos:

Teljesen aktuálpolitikailag semlegesen is logikus folyamat a mai nyugati rend bukása.

Azt kell csak végig gondolni, mi az emberi civilizáció alapja.

Miért lett emberi állam? Az ősember nem élt államban, hanem kis közösségekben.

A kisközösségi lét problémamentes, mert egy bizonyos létszám alatt a közösség képes saját magát igazgatni spontán módon.

Az önigazgatás fő kérdése: az egyéni érdek és a közösségi érdek összehangolása. Az egyéni érdek nyilvánvaló, ez magától értetődik: ez azt jelenti, mindenki ki akarja elégíteni először alacsony szintű igényeit (élelem, lakhatás, szaporodás), majd ezek után a magasabb szintűeket is, ezek a csak az emberre igaz kulturális igények. A közösségi érdek viszont az, ami az egész csoportot érinti: a csoport fennmaradása.

Az erkölcs célja e feladat megoldása: az egyén segítségével képes átlátni, hogy a közösség érdekeinek tisztelete az ő érdeke is közvetve. Az erkölcs ugyanis sose öncélú, valamiféle önsanyargató, önsorsrontó valami, hanem az egyéni érdek kifejeződése egy magasabb szinten.

Minden közösségben akad azonban antiszociális magatartás, melyet kezelni kell. Ennek két fokozata van: a szabályszegés és a szabályszegés elnézése. A szabályszegő megsérti a normákat, miközben ő maga elvárja a többiektől a szabály betartását, hiszen ellenkező esetben kilépne a közösségből, magyarul: élvezi a közösség adta pozitívumokat anélkül, hogy maga betartaná a közösséget fenntartó szabályrendet. A szabályszegést elnéző meg az, aki maga nem sért szabályt, de nem reagál, ha valaki más szabályt sért - ez ugyanolyan antiszociális magatartás azonban, mint a szabálysértés. Aki a rosszra jót tesz, az alapvetően példát mutat, hiszen arra számít, ez észre téríti a rossztevőt, de aki ezt folyamatosan teszi ezt egy jóra térni nem akaró személlyel szemben, az valójában elősegíti a rosszat. Ezért a büntetés ugyanolyan fontos, mint a bűntelenség.

A kis közösség - kutatások szerint a kezelhető közösség maximális létszáma valahol 100-150 között van - képes hatékonyan ellenőrizni a szabálysértést. Itt még mindenki ismeri a másikat, a kapcsolat közvetlen, eleve nehéz szabályt sérteni, s ha mégis megesik ez, az szinte biztosan gyorsan ki is derül. Az ősemberek kisközösségeiben a büntetés kőkemény volt minden esetben: kiutasítás a törzsből a kiutasított minden vagyonának elkobzása mellett, s ha a kiutasított visszatért mégis, annak megölése.

Állam azért lett, mert a kis közösségek egyesültek, s már nem tudott ott működni a spontán ellenőrzés. Ezért lett állami hatalom: törvényhozás, végrehajtás, törvénykezés, mind a mai napig ez így van, minden emberi civilizációban, csak a formák eltérőek, s minél fejlettebb egy civilizáció, annál kifinomultabb az ügyek intézése. De mindig az alap ugyanaz: a közösség fenntartása a fő érték, majd annak jólétének biztosítása.

A modern liberális államban 2 ponton is kezd megbomlani a rend.

Az egyik: a parazita rétegek növekedése. Sok nyugati országban migránsgettók jöttek létre, olyan lakossággal, mely nem ad semmi a közösségnek, viszont mindent követel tőle. A leggazdagabb államok ezt a kérdést kezelni tudták mindaddig, míg volt elegendő pénz rá. A pénz a világ többi részének kizsákmányolásából bőséges volt, a tortából kis részt kapott a nyugati kisember is, s maradt a parazitákra is.

A másik pont viszont pont ez kezdi ki: a nyugati liberális oligarchák egyre kevésbé érzik kötelességüknek saját országaik támogatását. 100 évvel ezelőtt egy nyugati nagytőkés kegyetlenül kizsákmányolta ugyan a világot, de a pénzből adott saját országának is, mely ezáltal fel tudta emelni a nyugati átlagemberek életszínvonalát. Ez az életszínvonal a múlt század 70-es éveiben tetőzött, azóta csökken. Általános élmény a mai nyugati középkorú kisembereknél, hogy ők nem élnek  olyan jól, mint annak idején szüleik.

A nyugati tőke ugyanis felmondta a szolidaritást. Mára a leggazdagabb réteg vagyonának nagyobb része el van rejtve ofsór számlákon, sőt a világ összvagyonának már az egyötöde lehet ofsór övezetekben eldugva.

A liberális elit tehát egyrészt integrálhatatlan tömegekkel árasztja el a nyugatot, másrészt növekvő ütemben vonja el a nyugat pénzét.

A nyugati kisember egyre kevésbé érdekelt a liberális rend fennmaradásában. A globálkulákság, úgy tűnik, saját maga alatt vágja az ágat.

A Politika Arisztotelész válasza Platón államelméleti elképzeléseire. Gyakorlatilag szinte mindenben Platónnal ellentétes következtetésekre jut.

Az alapgondolat: minden közösség valamilyen közjó megvalósítására alakul, mert az emberek mindent számukra jónak látszó cél érdekében tesznek, így a legfőbb jó elérésére az a közösség törekszik, amely a többit mind magában foglalja. Ez pedig a városállam.

A városállamban mindenki szerepe más. Nézzük keletkezésüktől fogva ezeket a dolgokat! Azok kényszerülnek elsősorban társulni, akik egymás nélkül nem tudnak meglenni, pl. a nő és a férfi gyermeknemzés céljából.

Akiben megvan az előrelátás képessége, az természetszerűen vezetésre hivatott, aki pedig csak a parancs testi erővel való teljesítésére képes, az alárendeltségre való, de a kétféle ember érdeke ugyanaz.

A barbároknál az asszony és a szolga között nincs különbség. ennek az az oka, hogy nincs köztük természetszerű vezető, hanem náluk mindenki szolga.

A mindennapi élet szempontjából létrejövő természetes közösség a család, a következő szint a falu, több család, ez már azonban nem a napi szükségletek kielégítésére létezik.

A család természeténél a legidősebb családtag uralma alatt él, s ugyanez van - a közös származása folytán - a faluban is.

A több faluból álló közösség a városállam, amely már eléri a teljes, önmagában való elegendőség szintjét. Létrejöttének célja az élet, fennmaradásának célja azonban a boldog élet.

Így tehát minden városállam a természet szerint létezik, csakúgy, mint az alsóbb fokú közösségek. A városállam természetszerű, mert az ember természeténél fogva állami életre hivatott élőlény. Így természe­tünk­nél fogva törekszünk az ilyen közösségre.

Inkább hivatott az ember állami életre, mint a méh vagy más, csoportban élő állat, mert a beszédre egyedül az ember képes, továbbá az ember az egyetlen, aki képes felfogni a jót és a rosszat, az igazságot és az igazságtalanságot.

Az állam előbbre való a többi közösségnél, mivel az egész szükségszerűen előbbre való, mint a rész, hiszen ha megsemmisítem az egészet, nem marad meg a rész se.

A legkülönb teremtmény minden élőlény közt az ember, de ha eltér az igazságosságtól, akkor a legalávalóbb, mert a legveszedelmesebb az az igazságtalanság, amelyiknek fegyvere van, az emberi ész pedig veszedelmes fegyver.

Az igazságosság az állami életben gyökerezik; mert a jog nem más, mint az állami közösség rendje; márpedig a jog szabja meg az igazságot.

A család kormányzásáénak alapviszonyai:

• az úr és szolga,
• a férj és feleség,
• az apa és gyermekek.

Mi a lényegük és milyeneknek kell lenniük?

Lássuk a kérdést a vagyonszerzés szempontjából!

Mi az úr és a szolga viszonyának alapja? Az úri hatalom valamilyen tudomány? Vagy az úr és a szolga viszonya természetellenes, mely csak a törvényes erőszakon alapszik?

A vagyon szükséges a családfenntartáshoz, nélküle nem lehet boldog élet. Ehhez szükséges élettelen és élő eszközök megléte. Az előbbiek a szerszámok, az utóbbiak a szolgák, ez utóbbiak a legértékesebbek, hiszen nélkülük a szerszámok haszontalanok.

Ahogy különbség van a szerszámok - melyek valaminek az elkészítésére szolgáló eszközök - és a szimpla használati tárgyak - melyek a használaton kívül másra nem szolgálnak - között, úgy van természetes különbség a szolga és az úr között. A szolga nem a maga ura, hanem szerszám, mely által valaki más cselekszik. Ahogy a lélek uralkodik a testen, ez természet rendje szerint való dolog, mely hasznos mindkét félnek. Ahogy a hím és a nőstény viszonya is természettől fogva az, hogy az egyik erősebb, míg a másik gyengébb, így lesznek uralkodó és alárendelt.

A szerző megemlíti, hogy lehetnek olyan szolgák is, akik nem természetes szolgák, hanem csak a hagyomány vagy a törvény tette őket ilyenekké. Pl. amikor háború után a győztes állam a vesztes hadifoglyait eladja szolgákként.

Akinek a legértékesebb teljesítménye a testi munka, az természet szerint szolga. A szabad embernek pedig legértékesebb vonása az állampolgári életre való képesség.

Az úr-szolga viszony azonban nem azonos az uralkodó és az alattvalók egymás közti viszonyával, hiszen ez utóbbi esetben szabad emberek feletti uralom zajlik. A család kormányzása egyeduralmi, az államkormányzás pedig szabad és egyenlő polgároknak a vezetése.

Az úr tudásának szerepe a szolgával szemben nem valamiféle különös, magasztos dolog: csak parancsolni kell. s minden azon múlik, mire képes a szolga. Sok úr nem is vesződik maga ezzel, valakit kinevez erre a célra, hogy több ideje maradjon.

A vagyonszerzés tudománya része a családirányításnak.

A vagyonszerzés egy másik fajtája a pénzkeresés. Míg az előbbi természettől való, az utóbbi inkább bizonyos gyakorlat és ügyesség eredménye.

Ahogy egy cipő használható 2 célra: viselésre és cserére. A csere indokolható, hiszen megesik, hogy egy adott cikkből több van, míg másnak kevesebb. De a kereskedelem csak kiegészítő tevékenység. Családon belül pl. nincs kereskedelem. A cserekereskedés nem pénzkeresés célú, hiszen eredeti célja az, hogy a természet szerinti önfenntartás teljessé váljon.

A pénz úgy jelent meg, hogy a csere egyre bonyolultabb lett, s szükség lett egy eszközre annak lebonyolításához. Itt jelent meg a másik típusú kereskedelem (a nem cserekereskedés), mely immár a körül forgott, ki képes a legnagyobb hasznot elérni a csereműveletek során. Itt már maga a pénzfelhalmozás a cél.

A vagyonszerzés tehát természetes eleme a családirányításnak, míg a pénzkeresés nem az. A családfenntartás - és egyben az államkormányzás - alkotórésze a meglevő anyagi javakat felosztása, de nem a pénzkeresés.

Az emberek éppen azért gyűlölik az uzsoraságot, mert az már csak pénzből szerez pénzt, azaz a pénzt nem arra használja, amire az eredetileg ki lett találva.

Az egyes foglalkozási ágak közül a legnagyobb jártas­sá­got azok követelik, amelyekben a véletlennek legkevesebb szerepe van; a legközönségeseb­bek azok, melyek a testet legjobban elnyűvik; a legalantasabbak azok, melyekben főleg a testi képes­ségre; a legnemtelenebbek pedig azok, melyekben az erényre van legkevésbé szükség.

A apa-fiú viszony és a házastársi viszony más, mindkét esetben ugyanis szabadok kormányzásáról van szó, a feleség kormányzása politikai, a gyerekeké királyi jellegű.

A férfi a nővel szemben mindig meghatározott viszonyban van, nem váltakoznak a szerepek. míg a gyerekeken való szülői hatalom olyan, mint a királyé, mert a szülő a szeretet és az idősebb jogán gyakorolja azt.

A családfői tevékenység inkább foglalkozik az emberekkel, mint az élettelen tárgyak megszerzésével, s inkább az erényes neveléssel, mint a vagyonszerzéssel, s inkább a szabad emberekkel, mint a szolgákkal.

A szolgákat illetőleg felmerülhet, van-e a testi erején kívül más hasznuk is gazdáik számára. Ha van, akkor miért van szolgasorban? Ha meg nincs, akkor miért nevezzük egyáltalán embernek? A megoldás: olyan ez, mint a nők és a gyerekek státusza, valamint az se igaz, hogy minden úr egyforma képességű - szükségszerűen kell lennie erénynek az alárendelt félben is, de mégis ezek mértéke más, mint a természet szerinti urakban. Ahogy a lélekben is van vezető és vezetett rész, minden embertípusban megvan a lélek mindkét része, de különbözőképpen. A szolgának egyáltalában nincs megfontoló képessége, a nőnek korlátozott mértékű van, a gyereknek pedig kifejletlen állapotú.

Minden alávetett embernek más szint szükséges funkciója ellátásához. Pl. a szolgának kevesebb erényre van szüksége, elegendő ha csak mérsékelt és nem lusta jellemű. A jó úr képes ezeket az erényeket felkelteni a szolgában, s nem csupán a parancsolásra számítani.

Mivel minden alávetett ember része egy családnak, s minden család része a városállamnak, így elengedhetetlen, hogy mindenki állami szempontból legyen nevelve. Hiszen a nők a szabad lakosság felét teszik ki, a gyermekek pedig a városállam jövendő tagjai.

Melyik államközösség a legalkalmasabb?

Mi legyen a javak elosztása? Minden közös, senkinek semmi, vagy a kettő keveréke? A senkinek semmi nyilvánvaló képtelenség. Tehát mi a jobb a teljes közösség vagy a részleges?

Platón pl. gyermek-, nő- és vagyonközösséget tartott helyesnek.

A nőközösség azonban nem helyes, mert így a városállamból család lesz, ezzel a városállam megsemmisülne. Az állam tagjai különböző emberek, túlságosan egységes államra való törekvés nem helyes. A család inkább rendelkezik önmagában való elegendőséggel, mint az egyed, s a városállam inkább, mint a család, így tehát ha kialakult a városállamiság igénye, nincs miért visszatérni egy tökéletlenebb szintre.

De ha el is fogadjuk, hogy egy állami közösség számára az a legjobb, ha a lehető leg­egységesebb, abból se következik a teljes közös tulajdonlás és nőközösség elve.

Ami többek tulajdona, azzal mindenki kevésbé törődik, míg ami csak egy valakié, azzal törődik mindenki a legjobban. Ahogy pl. a sok szolga néha rosszabbul végzi a dolgát, mint a kevés. Ha minden polgárnak ezernyi gyermeke van, akkor ezek nem minden egyes polgáréi, hanem mindenki csak annyiad részben fogja magát apának mondani, amennyi része van a városállamban.

Furcsa az is, hogy miután meg­alkotjuk a gyermekközösséget, a szerelmeseknek csupán az együttélést tiltjuk, de nem akadályozzuk magát a szerelmet.

Az embereknél két lénye­ges körülmény van, ami a törődésről és a szeretetről tanúskodik: a tulajdon és a vonzalom, ha mindkettőt megszüntetjük, nem lesz baráti érzés a polgárok között.

De most nézzük meg a vagyonközösséget csak mint önálló lehetőséget! Ha a nyereségben és a munkában nem egyforma a részesedés, sőt nagyon is különböző, szükségképpen viszály támad azok ellen, akik sokat kapnak, de keveset dolgoznak. A közös élet és az emberi életszükségletekben való közösködés mindig nehéz, de különösen az ilyen esetekben: az emberek hajlamosan akár apró-cseprő ügyek miatt is összeveszni.

Előnyösebb a két rendszer keverése: azaz vagyonközösség és magántulajdon is. Nem lesz kölcsönös vádaskodás, sőt jobb lesz az eredmény, mert mindenki a maga tulajdonával foglalkozik, de viszont az erény következtében a vagyon használata olyan lesz, mint jó barátok közös vagyona.

A magántulajdonból eredő hibák ugyanis valójában nem a magántulajdonból erednek, hanem a gonoszságból.

Tehát bizonyos szempontból egységesnek kell lenni a családnak és a városállamnak, de nem mindenestül.

Ezután a szerző részletes kritikával illeti Platón mindkét elképzelését: az Államban és a Törvényekben leírt változatot is. Leírja: mindkettő ismét ugyanazokat a problémákat produkálná, amik meg akar oldani.

Legfontosabb ellenvetése, hogy sokkal inkább az emberek kívánságait kell kiegyenlíteni, mint a vagyonukat, ez viszont még nagyobb képtelenség.

Ezután következik több korabeli állami berendezkedés leírása.

Mi is a városállam? Elsősorban a polgár fogalmát kell meghatározni, mert a városállam a polgárok összessége. Ki a polgár?

A teljes jogú polgár érdekes csak, hiszen valamilyen jogai mindenkinek vannak. A teljes jogú polgár az, aki részt vehet állama bíráskodásában és vezetésében.

A gyakorlatban az polgár, akinek mindkét szülője az. Ez visszavezethető az egyes városállamok alapítóira. Ill, megesik, hogy valamikor később nem polgárokat polgárokká nyilvánítanak. Ez lehet persze jogtalan módon is, de most a kérdés csak a polgárság ténylegessége.

Az alkotmány egy adott állam rendjét határozza meg. Viszont alkotmány van sokféle, míg az emberi erények azonosak, azaz a polgári erények nem azonosak az emberi erényekkel. A legfőbb polgári erény az irányítási és az engedelmességi képesség.
A teljes jogú polgár szűk értelemben olyan személy, aki mentesülve van minden kényszerű munkától, de ez az egyes államformáktól függ: van ahol a polgárság fogalma kiterjedtebb, tehát pl. minden szabad ember beleszámít.

A 3 lehetséges hatalomgyakorlás:

• egy ember által,
• kevesek által.
• minden polgár által.

Mind a 3 lehetőségnek van egy helyes és egy helytelen alakja.

A királyság, az arisztokrácia, s a politeia mind a közjó érdekében létezik. Ezek helytelen alakja a zsarnokság, az oligarchia, s a demokrácia. Mind a 3 helytelen államforma közös sajátossága, hogy nem a közösség érdekében történik a hatalomgyakorlás, hanem valamilyen részérdekek érdekében: a zsarnokság esetében ez az egyeduralkodó saját érdeke, az oligarchia esetében a vagyonosok érdeke, a demokrácia esetében pedig a vagyontalanok érdeke.

Mi az igazságosság alapja? Minden ember rossz bíró a maga ügyében, ezért helytelen, ha bárki saját érdekeit tekinti alapnak az államban. A városállam célja a tökéletesség és az önelegendőség, s az erényes cselekedetek ápolására áll fenn, így nem lehet az igazságos helyzetet részéleteiben vizsgálni. Nem lehet se az az alap kik vannak többen, se az, hogy kik vagyonosabbak, se az, hogy kik erősebbek.

A tömeg uralma a legjobb, mert összességében az összesereglett tömeg az, mely többet ér, mint tagjai külön-külön. Az alkalmatlanabb polgárok is hasznot tudnak hozni, ha együvé tömörülnek az alkalmasabbakkal. Nem jobb, ha szakemberek irányítanak? A nem szakember is képes megítélni egy szakember munkáját (az is tudja, hogy jó-e egy ház, aki nem tud házat építeni), viszont nem helyes, ha a szakember saját dolgát ítéli meg. Márpedig az állam célja a közjó, ezt pedig a köz tudja a legjobban megállapítani.

Lássuk most a királyságot mint államformát!

Többféle formája van, itt 5 típus kerül felsorolásra:

• a király tisztsége életfogytiglani, de csak legfőbb hadvezérség, azaz csak háborúban teljhatalmú - ez lehet öröklött tisztség vagy választott is, ilyen van pl. Spártában,
• a király szinte zsarnok, azonban kötik őt törvények és a hagyományok, ez jellemző az ázsiai népekre,
• választott türannosz, azaz a királyt egész életére vagy időtartamra választják meg, valamilyen feladat elvégzésére, őt a törvények nem kötik,
• a hőskori időkben a nép beleegyezésével és a hagyományon alapult, jellemzően egy-egy közösség megalapításakor, a király szakrális szerepet is ellátott,
• a király a teljes uralmat maga gyakorolja.

A két szélső változat az első és az utolsó, a többi köztes változat, így ezeket kell közelebbről megvizsgálni.

A kérdés tehát leegyszerűsíthető arra, hogy jó-e az örökös hadvezéri intézmény és jó-e ha egyetlen emberé a teljes főhatalom?

Az egyeduralom hívei azt mondják, jobb egy kiváló ember uralma, mint a törvények uralma, mivel a törvények általánosak, míg a tennivalók ezeknek sose felelnek meg teljesen. Hiszen a jó orvos se feltétlenül ragaszkodik a szokásos gyógymódhoz, ha az nem segít a betegen.

Az ellenérv viszont az, hogy jobb, ha vannak általános elvek a vezetők előtt, ezzel küszöbölhető a minden emberben meglévő hirtelen hangulat hatása. Ha több ember dönt egy helyett, akkor a több ember együtt kevésbé hajlamos a hibára.

További mi lesz az utódlással? Az erényes egyeduralkodó se lesz képes saját emberi mivoltát felülmúlva nem saját gyerekére hagyni az államot.

A király fegyveres hatalma szükséges, de az a helyes, ha az egész népénél gyengébb.

Nem is természetes, hogy egyetlen ember legyen az egész polgárságnak az ura, mivel a városállam egyenrangúakból tevődik össze, s a természettől fogva egyenlőket szükségképpen ugyanaz a jog illeti meg.

Vezetők szükségesek, de jobb ha ezek a törvény szolgái. Így az istenek és az ész kormányozzák az államot, a törvény ugyanis olyan, mint a gerjedelem nélküli tiszta ész. Ezért hamis az orvosos hasonlat, hiszen az orvosok pénzért gyógyítanak, míg a politikai vezetők sok mindent tesznek valakinek a kárára vagy valakinek a kedvéért. Ha valaki tudná, hogy ellensége lefizette orvosát, hogy az kárt tegyen benne, inkább választaná a szokásos gyógymódot, mint az orvos javallatát. Ugyanez van az államban: amikor az igazságot keressük, akkor tulajdonképpen az elfogulatlant keressük, s a törvény leginkább ilyen.  Továbbá, az erkölcsi törvények az írott törvényeknél is egyetemesebb hatásúak és jelentékenyebb kérdésekre vonatkoznak; így ha lenne is az írott tör­vényeknél megfelelőbb vezető, az se lenne megfelelőbb az erkölcsi törvényeknél.

A következtetés: egyenlőek között se nem célszerű, se nem igazságos, ha egyetlenegy ember uralkodik, se ha ezt törvényekkel teszi, se ha nélkülük.

Nézzük meg mi a királyi, mi az arisztokratikus és mi a köztársasági jellemvonás! Királyságra az a nép alkalmas, melynek természete, hogy egy, a politikai vezetés erényében kiváló nemzetséget hoz létre, arisztokráciára az, mely alá tudja rendelni magát, szabad emberekhez méltóan, azoknak, akik erényük szerint képesek az alkotmányos uralkodásra, köztársaságra pedig az a nép alkalmas, melyben mindenki a törvénynek megfelelően engedelmeskedni és parancsolni egyaránt tud, és a tehetős polgároknak érdemeik szerint juttatja a tisztségeket.

Az a legtökéletesebb államforma, melyet a legkiválóbbak igazgatnak, viszont a legtökéletesebb városállam az, melyben bármely polgárának az erénye kiváló, s világos, hogy ugyanazon módon és ugyanazon körülmények folytán alakul ki az erényes ember minden rendszerben.

Az államtudomány feladata: annak a vizsgálata is, hogy melyik a legtökéletesebb alkotmány, milyen alakban a legmegfelelőbb, melyik népnek milyen alkotmány való, mi az adott körülményekhez képest legjobb berendezkedés.

Ahogy monarchiából van többféle, úgy van ez a demokráciával és az oligarchiával is.

A zsarnokság a lehető legrosszabb államforma a helytelen államformák közül, utána következik az oligarchia, míg a legkisebb rossz a demokrácia.

Hányféle különböző formája van az alkotmánynak, ha ugyan feltesszük, hogy a demokráciának éppúgy, mint az oligarchiának, több változata van? Ezek közül pedig melyik a legjobb? Hiszen vannak népek, melyeknek inkább szükségük van demokráciára, mint oligarchiára, másoknál meg fordítva.

Minden városállam családokból tevődik össze, ezek helyzete eltérő. Szükségképpen annyiféle államformának kell tehát lenni, ahányféle rendszer az alkotórészek jelentősége és különbözősége szerint lehetséges.

Az összes rendszer leegyszerűsíthető 2 típusra: demokráciára és az oligarchiára. Az arisztokráciát sokan az oligarchia egyik fajtájának tartják, a politeiát pedig demok­rácia fajtájának.

A demokrácia, amikor a szabad emberek kezében van a főhatalom, oligarchia pedig, ha a gazdagokéban;

A demokrácia formái:

• az egyenlőség elve alapján áll, a cél, hogy semmivel se emelkedjen a vagyontalan osztály a vagyonos fölé, s ne gyakoroljon egyik se főhatalmat a másikon, hanem mindkettő hasonló legyen,
• a vezető tisztségek cenzushoz vannak kötve, ez azonban alacsony, s aki ezt megszerzi, az a kormányzásban részt vehet,
• minden polgár részt vesz az államügyek intézésében, de a hatalom a törvényé;
• minden polgár jogosult a vezető tisztségekre, a hatalom azonban itt is a törvényé.
• a hatalom birtokosa a nép, nem pedig a törvény, más szóval ez az, mikor mindenben a népszavazás dönt, nem pedig a törvény.

A törvényen alapuló demokrácia jobb, mert benne nem támadhat demagóg népvezér, így ott a polgárok legjelesebbjei foglalják el az első helyeket, míg ahol nem a törvény az uralkodó, ott felbukkannak a népvezérek, mindenki a maga feje után megy, ez ugyanolyan zsarnoki uralom, mint a zsarnokság rendje, csak itt a népszavazás játssza a zsarnok parancsának szerepét, a gyakorlatban pedig a népvezérek irányítanak.

Az oligarchia formái:

• a vezető tisztségek akkora vagyonhoz vannak kötve, hogy a vagyontalanok, bár többségben vannak, azokat nem nyerhetik el, aki azonban a mértéket megüti, az részt vesz az állam kormányzásában,
• az előzőhöz hasonló, azonban a megüresedett tisztségeket a vezetés jelöli ki,
• örökletes alapúak a vezető tisztségek,
• nem a törvény, hanem a vezetők uralkodnak - ez olyan mint a zsarnokság csak a zsarnokok száma több..

Megesik, hogy az elmélet és a gyakorlat eltér egymástól. Pl. a törvény szerinti alkotmány ugyan nem népuralmi, de a megszokás és a gyakorlat folytán a kormányzat mégis demokratikus, vagy a törvény szerinti alkot­mány inkább demokratikus, de a közélet rendje és a hagyomány folytán inkább oligarchikus. Ez többnyire az alkotmányválságok után következik be: nem szoktak hirtelen áttérni egyikről a másikra, hanem megelégszenek azzal, hogy először csak csekély előnyre tegyenek szert az ellenféllel szemben, úgyhogy a régi törvények rendesen érvényben maradnak, csak éppen azok kezébe kerül a hatalom, akik az alkotmányt megváltoztatják.

Amikor a tömeg túlnyomó hatalma folytán mindenkinek joga van a kormányzáshoz, részt vesznek abban és a közügyekkel foglalkoznak a vagyontalan emberek is, mert van hozzá idejük, hiszen fizetést kapnak érte.

Az ókori görög városállamokban a népgyűlésen és bírósági munkában való részvételért az állam napidíjat fizetett.

És a legtöbb ráérő ideje éppen ennek a tömegnek szokott lenni, őket nem akadályozza magánügyeik intézése. A gazdagokat pedig akadályozza, így nem képesek gyakran részt venni a népgyűlésen vagy az esküdtbírósági tárgyalásokon. Így lesz aztán úrrá az államban a törvény helyett a vagyontalan tömeg.

Az arisztokrácia az egyetlen alkotmány, melyben az egyetemes erkölcs és az alkotmányos erkölcs teljesen egybeesnek, azaz a jó polgár egyben jó ember is. Minden más alkotmányos rendben a jó polgárok esetleg nem derék emberek egyetemes erkölcsi szempontból.

Van azonban még két típusú az arisztokratikus berendezkedésnek, ezek az oligarchia felé hajlanak:

• kiváló jellemű emberek uralkodnak, azonban az állam egyszerre szentel figyelmet a gazdagságra, az erényre és a köznépre, tehát nem az erény a fő szempont,
• ahol csak az az erényre és a köznépre szentel figyelmet az állam.

A zsarnokságot illetően már szó volt a királyságnál két államtípusról, melyek mintegy átmenetiek a királyság és a zsarnokság között.

A zsarnokság harmadik formája pedig a királyságnak felel meg, azzal az eltéréssel, hogy benne a hatalom felelősség nélkül gyakorlódik, kizárólag az egyeduralkodó javára.

Hátra van a politeia, melynek Platón nem adott külön nevet, szimplán a demokrácia helyes alakjának vélte.

A politeia tulajdonképpen az oligarcha és a demokrácia keveréke.

A két rendszer keverékét, ha közelebb áll az oligarchiához, inkább arisztokráciának nevezik, mert ott a műveltség és nemes származás inkább a vagyonnal jár együtt. Az oligarchiáról pedig azt mondják, hogy inkább az érdemes és becsületes elemekre támaszkodik.

Lehetetlen, hogy jó törvények legyenek abban a városállamban, amelyben nem a legjobbak, hanem a rosszak uralkodnak, ugyanúgy lehetetlen, hogy a legjobbak uralkodjanak ott, ahol nincsenek jó törvények. Márpedig nem lehet törvényes rend ott, ahol a törvények jók, de nem engedelmeskednek nekik.

Ezért a helyes kormányzás egyik formája az, amikor engedelmeskednek a fennálló törvényeknek, másik pedig, amikor még jók is azok a törvények.

Az arisztokrácia fő mértéke az erény, az oligarchiáé a gazdagság, a demokráciáé pedig a szabadság.

Hogyan is lesz a politeia? Ehhez nézzük meg, milyen meghatározó jegyei vannak a demokráciának és az oligarchiának, ezek különbözőségeit kell megállapítanunk, ezekből rakható össze a politeia.

mivel túl hosszú lett, erről a következő részben!

A hajléktalanság kapcsán kitört egy új ballib műbotrány

Pedig mi is a valóság?

Nem szabadna az utcán élni egy városban: ez káros mint a normál emberek, mind a hajléktalanok számára.

A luxusban élő, a valóságtól elidegenedett ballib elit komolyan elhitte, hogy hajléktalannak lenni valamiféle sajátos kisebbségi lét, megtapsolandó szubkultúra, melyet "támogatni" kell. Pedig nem támogatni kell, hanem megszűntetni.

Ugyanaz a kérdés, mint a ballib elit viszonya a cigányok integrációjához: személyesen csak tv-ben láttak cigányt, a gyerekeik cigánymentes iskolába járnak, de ökölrázva követelik mindazon csúnya mucsaiak szigorú megbüntetését, akik kiveszik gyerekeiket a jelentős cigány arányú iskolákból.

Itt is ez megy: ők maguk sose járnak aluljárókban, de követelik mindenki mástól, hogy tekintse alapvető demokatikus értéknek, hogy emberek részegen hánynak, szarnak és üvöltenek közterületen, életvitelszerű jelleggel.

Meghallgattam a nevezetes csatát Puzsér Róbert és a Pesti Srácok - pontosabban Huth Gergely - közt. Mindkét újságírót egyébként kifejezetten kedvelem, okos, művelt, jól író embereknek tartom őket, ami persze nem jelenti azt, hogy egyet is értenék velük mindenben.

Azt kell mondanom, totálisan Puzsért nyerte a vitát, pedig még igaza se volt a legtöbb kérdésben.

Sajnos mindkét vitapartner bőven élt a demagógiával, ami nem segítette elő a vita szintjének magasban tartását. Erre nem térnék ki.

Puzsér módszere röviden: koherens érvelés többnyire téves alapokból kiindulva. Huth módszere röviden: inkoherens érvelés többnyire igaz alapokból kiindulva.

Puzsér természetes előnye hatalmas: ő független ember. (Figyelem: a "független" - szemben a ballib mítoszokkal - nem azt jelenti, hogy valakinek nincs határozott, szubjektív véleménye.)

Huth természetes hátránya ugyanezen ok elletéte: ő fideszes pártember, azaz feladatának érzi annak bizonyítását, hogy a Fidesznek mindig igaza volt és igaza van.

Nem akarnám az egész beszélgetést semmiképpen se részleteiben elemezni, de pár eset tanulságos.

Huth görcsös igyekezete, hogy a Fidesz változásait valamiféle egyenes vonalú, csak a körülmények diktálta változásnak állítsa be egy sor magas labdát ad Puzsérnek, melyeket persze ő meggyőzően le is csap. Mert egyszerűen nem igaz, hogy a Fidesz csak reagált a változó világra. A dolgok megfigyelése csak a durva materialusta szemlélet szerint objektív folyamat, a valóságban ebben a megfigyelő ugyanolyan résztvevő, mint a megfigyelt. Márpedig pl. sehogy se lehet kimagyarázni, hogy a Fidesz viszonya Oroszországhoz ugyanaz ma és 10 éve, mert ez egyszeráen nem ugyanaz. Puzsér koherens: azt mondja, hogy az orosz viszony káros, ezért hibás a Fidesz oroszbarát politikája. Huth viszont egyszerre akar oroszellenes és oroszbarát lenni, ez reménytelen vállalkozás.

A Fidesz konzervatívizmus-mániája a másik gond. Ebben a szóba belelapszkodott a fideszes holdudavar (a mai
"kereszténydemokrácia" is ennek verziója). Mítosz ez, nagyon káros mítosz. Sokszor írtam már erről: nincs semmiféle eredeti, jó klasszikus liberalizmus (mert tulajdonképpen ez az, amiben hisz ez a konzervatívizmus), melyet aztán valakik megrontottak. Egy olyen felállásban mindig a klaszikus liberális értékeket koherensen védő Puzsér fogja megnyerni a csatát, mint Huth, aki nem tudja eldönteni, most van-e baj a klasszikus liberalizmussal vagy nincs. Ugyanez megismétlődik mind a gazdasági témát, mind a kulturális témát illetően.

Tipikus példa a nyugatmánia. Puzsér felteszi az egyébként hamis dichotómiát, hogy lám István a nyugatot választotta kelet helyett. Huth erre megnémul, mert tud mit válaszolni. Gátolja őt az, hogy nyugatpártinak kell lennie, bármit is jelentsen ez. Ugyanez aztán a veresenyt illetően: jó lenne az igazi verseny, de sajnos nincs - hát de akkor minek lenne jó?

Ahol Huth képes megfogni Puzsért az az "oligarcha" téma (persze a szó hibás, Magyarországon oligarchák nincsenek), itt értelmesen elmagyarázza miért népszerű a nemzeti tőkésosztály építésének programja, még ügyesen ki is találja az alkalmas szót: "protekcionizmus". Szinte nyer Huth a "lerohadt az egészségügy" és a "poroszos oktatás" című közhelyekben.

Egy pont azért van, ahol Puzsér totálisan veszít, Ez a 2018-as választások kérdése. Nem képes igazolni, mi módon lett volna képes az 51 %-nyi nem.fideszes szavazó egyesülve elérni a kétharmadot, nem tud választ adni, miért kellene most kivonulnia az ellenzéknek a parlamentből, s arra sincs válasza, mi a drasztikus eltérés a NER és a NER-nélküli Fidesz-kormányzás között.

Mindenesetre ajánlom mindenkinek a beszélgetést, nem egy egyetemi előadás szintje ugyan, de messze nem is bulvár, szóval érdemes időt szánni rá.

Miután kész lettem Platónnal, következik az örök kettes számú gondolkodó, Arisztotelész.

Arisztotelész Platón legfőbb tanítványa volt, jóval fiatalabb volt nála. Amikor Arisztotelész fiatalon elkezdte tanulmányait Platón akadémiáján, Platón már 60 éves volt.

Arisztotelész esetében szeretném leszögezni, hogy - ellentétben Platónnal - nem olvastam el minden művét. Az erősen természettudományos irányultságú műveit nem olvastam, ez sose érdekelt, így ezekről természetesen nem is fogok írni, hiszen mi értelme lenne bemásolni általam nem olvasott művek elemzését máshonnan? Semmi.

Arisztotelész nyelvezete egyszerre nehezebb és könnyebb Platónénál. Könnyebb, mert nincsenek a szövegben rejtett tartalmak, viszont nehezebb, mert itt nincs szépirodalmi nyelvezet.

Az első mű a Poétika.

Az irodalom egyes műfajairól szól a mű.

Minden művészet utánzás, az egyes művészeti ágak között az eltérés alapja, az hogy az utánzásnak:

• mi a tárgya, azaz minek az utánzása,
• milyen eszközökkel történik,
• milyen módon történik.

A szavak művészete lehet próza vagy vers, ezeknek máig nincs összefoglaló elnevezésük. (Ez magyarul persze nem igaz, hiszen van rá az „irodalom” szó, de ógörögül valóban nem létezett ilyen szó. Ahol irodalmat írok, ott az eredetiben "költészet" szerepel, innen a mű címe is.)

Az utánzott emberek lehetnek:

• kiválók,
• hitványok,
• hozzánk hasonlók.

A tragédia kiválóbbakat, a komédia hitványabbakat utánoz.

A szerző ábrázolási módja lehet:

• az utánzottak szólalnak meg,
• csak a szerző szólal meg,
• mindkettő együtt.

Ez a három különbség van meg tehát az utánzásnál.

*

Az irodalom létrejöttének oka van. Az utánzás az ember veleszületett tulajdonsága. Az utánzás útján tanulunk. Még azon dolgok utánzatát is szívesen szemléljük, mely dolgokat önmagukban nem szívesen nézünk. Amikor valaminek az utánzatát látjuk, vagy annak örülünk, hogy az illető dolgot felismerjük, vagy annak, hogy az ismeretlen dolog milyen művészi módon lett feldolgozva.

Természetünktől fogva megvan bennünk az összhang érzéke, így lett a költészetet. A komolyabb költők a kiváló emberek tetteiről írtak, a közönségesebbek pedig a hitványakéról, így lettek a himnuszok, ill. a gúnydalok.

A iambosz versmérték a gúnydalok fő alakja, így ma is iambikus költeményeknek hívjuk a gúnydalokat. A himnuszokból lettek az eposzok. Később a jambikus költeményekből komédiák lettek, míg az eposzokból tragédiák. Kezdetben mindkettő rögtönöző jellegű volt, a tragédiát a dithürambosz énekesei, a komédiát pedig a phallikus dalok előadói fejlesztették ki lassan.

Iambosz - versmérték: egy rövid és egy hosszú szótag (υ –).

Dithürambosz - vallási ének, egyfajta ima az istenekhez

Phallikus dal - a Dionüszosz-kultusz termékenységünnepén előadott ének.

A tragédia lassan érte el mai alakját, megjelent a díszlet, a párbeszéd, csökkent a kar szerepe, nőtt a színészek száma. A párbeszéd megjelenése miatt a iambosz a fő versmérték, mert az beszélhető a legjobban.

A komédiát kezdetben nem vették komolyan, így kialakulásáról kevesebb adat van. Mára eltűnt személyes gúnyolódó jellege, már általános érvényű igénnyel lép fel mondandója.

Az eposz sokban megegyezik a tragédiával, mindkettő komoly tettekről szól, de különböznek versmértékben és terjedelemben. A tragédia ugyanis jellemzően egyetlen nap idejére terjed, míg az eposznak nincs meghatározott időtartama.

A tragédia tehát komoly, befejezett és meghatározott terjedelmű cselekmény utánzása, ritmikus, dallamos, harmonikus nyelvezettel. Benne a szereplők cselekedetei révén, s nem elbeszélés útján történik a cselekmény bemutatása.

A szereplők rendelkeznek bizonyos meghatározott jelleggel jellemüknek és gondolkodásuknak megfelelően; ezen az alapon állapítjuk meg a cselekedetek jellegét is, s a cselekedeteknek okuk van: ez a jellem és a gondolkodásmód.

A történet a cselekmények összekapcsolódása. A jellem a cselekvők jellege, a gondolkodásmód pedig az, ahogy a beszélők gondolataikkal kifejezik magukat.

A tragédiának összesen hat alkotó eleme kell hogy legyen:

• eszközként: a nyelv, az ének,
• módként: a díszlet,
• tárgyként: a történet, a jellemek, a gondolkodásmód.

A legfontosabb a történet, a tettek összekapcsolása, mert a tragédia nem az emberek, hanem a tettek utánzása. Jellemek nyilatkoznak meg a tettek által, s nem fordítva. Cselekmény nélkül nem is létezne tragédia, de jellemek nélkül még lehetne.

A történet legfontosabb tényezői: a fordulat és a felismerés. A fordulat a végbemenő dolgok ellenkezőjükre való átváltozása, valószínűség és/vagy szükségszerűség szerint. A felismerés a tudatlanságból a tudásba való átváltozás.

A következő elem fontossági sorrendben a gondolkodásmód, vagyis a képesség annak kifejezésére, ami lehetséges és a helyzetnek megfelelő. A gondolkodásmód által kimutatják, hogy valami van vagy nincs, vagy általánosságban jelentenek ki valamit.

A jellem az, ami megvilágítja a törekvést, hogy miféle.

Sorrendben a nyelv következik - a szavak által való közlés.

Az ének a kiegészítő elemek legfontosabbika. A díszletezés figyelemfelkeltő, de a legkevésbé tartozik a költészethez.

*

Milyennek kell lennie a történetnek, a cselekmény összekapcsolásának?

Kell kezdet, közép és vég. A közép az, ami más után következik, s ami után is van valami más.

A terjedelmet illetően a megfelelő az, ha a szerencséből szerencsétlenségbe való átfordulás végre tud menni kellő módon.

A történet akkor lesz egységes, ha teljes cselekményt utánoz; a cselekmény részeinek pedig úgy kell összekapcsolódniuk, hogy egyetlen rész kihagyása nyomán szétessen az egész, hiszen ami meglétével vagy hiányával nem befolyásolja a mű értelmét, az felesleges.

Nem szükséges, hogy a történet valós legyen, csak az, hogy az lehetséges legyen. Az irodalom általános elvekre törekszik, akkor is, ha megnevez valós személyeket. A költőnek tehát inkább a történet, mint a versforma mesterének kell lennie.

A tragédia félelmetes és szánalmat keltő események utánzása, az érzelmeket leginkább az váltja ki, ha az események a várakozás ellenére, de egymásból következőleg történnek. Így a csodálatos is jobban hat, mintha magától vagy véletlenül történne, mert a véletlenek közül is azok a legcsodálatosabbak, amelyek mintegy célzatosan következtek be.

Α történet lehet egyszerű és bonyolult. Egyszerű az, ha folyamatos és egységes menetben fordulat vagy fel­is­merés nélkül következik be a változás. Bonyolult pedig az, ha fordulat és/vagy fel­is­merés révén jön létre a változás, itt azonban a cselekmény szerkezetéből kell létrejönnie mindennek, szükségszerűség vagy valószínűség alapján, a szimpla időbeli következés nem elegendő.

A legszebb ha a felismerés egyben fordulat is.

A történet harmadik eleme a szenvedés.

*

A tragédia felosztása:

• bevezető - a kar bevonulását megelőző jelenet,
• kibontakozó jelenet - amely két kardal között foglal helyet,
• befejezés - jelenet, mely után már nincs kardal,
• kardal - 3 típus lehet: a "bejövetel" a teljes kar első megszólalása, a "mozdulatlanság" a kar többi megszólalása, a "gyászolás" pedig a kar és a színészek közös dala.

*

A tragédiának félelmetes és szánalmat keltő események utánzásának kell lennie. Nem szabad derék embereket úgy bemutatni, amint boldog­ságból szerencsétlenségbe hullnak, mert ez nem félelmetes vagy szánalmat keltő, hanem felháborító. Hitványakat sem szabad úgy bemutatni, amint szerencsétlenségből szerencsés állapotba jutnak, mert ez illik a legkevésbé a tragédiához. Hitványakat sem szabad úgy bemutatni, amint boldogságból szerencsétlen­ségbe hullnak: az ilyen történet emberi érzéseket kelt ugyan, szánalmat és félelmet viszont nem.

Marad tehát a közbülső lehetőség: az olyan ember, aki nem emelkedik ugyan ki erényével és igazságosságával, de nem gonoszsága és hitványsága miatt zuhan szerencséből szerencsétlenségbe, hanem valamilyen hiba következtében.

A félelem és szánalom létrejöhet a dráma látványából, de magából a cselekményből is. Ez utóbbi az előnyösebb, és ez illik a jó költőhöz. Mert látványosság nélkül is úgy kell megalkot­ni a történetet, hogy a hallgatót maguk az események is megrendítsék és szánalomra indítsák.

Mi tűnik félelmetesnek vagy szánalomkeltőnek?

Minden tett vagy barátok, vagy ellenségek, vagy közömbös emberek között történ­ik meg.:

• ha ellenség tesz valamit ellenséggel, abban nincs semmi szánalomkeltő, sem ha megteszi, sem ha csak akarja megtenni, kivéve magát a szenvedést
• ugyanez a helyzet egymás iránt közömbös emberek esetében,
• ha azonban baráti vagy rokoni viszonyokon belül megy végbe a szenvedés, ez szánalmat kelt; ilyen témákat kell keresni.

A tett végbemehet, a következő módokon::

• a cselekvő személy tudatosan követi el tettét - itt a legrosszabb az, ha valaki tudatosan akar cselekedni, de mégsem cselekszik: ez visszataszító, de nem tragikus, mivel a tragikus szenvedés nincs meg benne,
• tudatukon kívül követik el a szörnyűséget, s csak később ismerik fel - nincs benne vissza­taszító, s a felismerés megrendítővé válik
• a tudatlansága miatt valami jóvátehetetlenre készülő ember felismeri a valóságot, még mielőtt cselekednék - a leghatásosabb lehetőség.

*

A jellemekkel kapcsolatban négy dologra kell törekedni:

• derék legyen, azaz beszéde vagy cselekvése világosan mutasson valamilyen célt, bármilyen legyen az,
• hőshöz illő legyen,
• hagyományhűség,
• következetesség.

A jellemeknél is mindig törekedni kell a szükségszerűségre vagy valószínűségre, úgyhogy az, amit egy bizonyos ember egy bizonyos módon mond vagy cselekszik, szükségszerű vagy valószínű legyen, s egyik dolog a másik után szükségszerűen vagy valószínűen következzen.

*

A felismerésnek öt fajtája van:

• a leg­ke­vésbé művészi a jelek által történő fel­is­merés,
• a költő által kitalált jelek alkalmazása; ezek sem művésziek,
• az emlékezet általi felismerés, amikor valaki lát valamilyen megindító dolgot,
• a negyedik a következtetés alapján történő felismerés,
• a legjobb az a felismerés, amely magából a cselekményből, meglepetés bekövet­keztével, a valószínűség alapján jön létre.

*

Először nagyjából kell felvázolnia a történetet, azután kell az egyes szereplőknek nevet adva megalkotni az epizódokat is, hogy szerves alkotórészei legyenek az egésznek..

A drámákban az epizódok rövidre fogottak, az eposz viszont általuk lesz terjedelmessé.

Az egész tragédia egyik része a bonyodalom, a másik a megoldás. A bonyo­dalom­ a fordulatig tartó rész, a megoldás onnan tart a végéig.

A tragédiának négy fajtája van:

• az első a bonyodalmas, amelynek lényege a fordulat vagy a felismerés;
• a második a szenvedé­lyes,
• a harmadik a jellemábrázoló,
• a negyedik a csodás.

Epikus alkotást nem szabad tragédiának feldol­gozni; az eposzban ugyanis az egész terjedelme által kapják meg az egyes részek a megfelelő nagyságot, a drámákban viszont épp ez távolítana el a céltól.

A karnak mintegy a színészek egyikének szerepét kell betöltenie és együttműködnie a játék egész menetével.

*

A gondolkodásmód körébe tartozik mindaz, amit a beszéd által kell elvégezni: a bizonyítás, a cáfolás, az érzelmek felkeltése, ezenkívül a nagyítás és kicsinyítés is. Mindennek magyarázat nélkül kell kialakulnia a nézőben.

A nyelvi kifejezésmódra vonatkozó dolgok közül az elmélet egyik ága: a kifejezés formái.

A beszédnek egészében ezek a részei: betű, szótag, kötőszó, névelő, névszó, ige, ragozás, mondat.

Itt a szerző részletesen elemzi mindegyiket, ezt azonban kihagynám, mert ez inkább nyelvészeti elemzés, s nem kötődik szorosan a témához. Csak azt vázolom, ami kapcsolódik.

Metafora a szó más jelentésre való áttétele, mégpedig vagy a nemről a fajra, vagy a fajról a nemre, vagy a fajról a fajra.
Analógia - ha a második úgy viszonylik az elsőhöz, mint a negyedik a harmadikhoz.
Mesterségesen képzett szó - amelyet addig senki sem használt, hanem a költő alkotta meg.

A nyelv kiválósága abban nyilvánul meg, hogy világos, de nem közönséges. Akkor a leg­világosabb a kifejezés, ha közönséges szavakból áll, ekkor azonban alacsonyrendűvé válik, viszont emelkedett és választékos lesz a kifejezés, ha a közhasználatú szavakat szokatlanokkal vegyítik. A szokatlan lehet idegenszerű szó, metafora, s általában mindazt értem, ami eltér a közhasználatútól.

De ha valaki csak ilyeneket használna, abból vagy rejtvény szület­ik, vagy barbárság. Ha tehát eltúlozza valaki ezt a módszert, nevetségessé válhat, ebben is mértéket kell tartani. Ha ugyanis a metaforákat, az idegen szavakat és a többi ilyesmit ügyetlenül alkalmazzák, az ugyanazt a hatást váltja ki, mintha szándékosan nevettetési céllal használnák.

Azáltal ugyanis, hogy másképpen hangzik, mint a mindennapi beszéd, a kifejezés szokatlanná lesz, elválik a közönségestől, viszont azáltal, hogy a megszokotthoz kapcsolódik, világos is marad.

Igen fontos az említett formákkal, összetételekkel és szokatlan szavakkal helyesen élni, mégis legfontosabb a metaforák használata, mert csak ezt nem lehet másoktól eltanulni, ez a tehetség jele.

Az eposzban hasonló elvek érvényesülnek, a már elmondottak leszámítva: nagyság és versmérték. A nagyság meghatározásának alapja az áttekinthetőség. Az eposz fő versmértéke a hexaméter.

Hexaméter - hat verslábból álló versforma, az első 4 versláb dakhtilosz (– υ υ) vagy szpondeiosz (– –), az ötödik dakhtilosz, a hatodik szpondeiosz vagy trokhaiosz (– υ).

Az eposzokban és a tragédiákban is alkalmazni kell a csodás elemet. Az eposz azonban jobban elbírja az ésszerűtlenséget, ami a csodálatost leginkább előidézi, hiszen nem lehet látni a cselekvő személyt.

A szövegezésre a szegényesebb részekben kell nagy gondot fordítani, ahol sem a jellemábrázolásnak, sem a gondolatiságnak nincs különösebb szerepe. A túlságosan pompázó szöveg elhomályosítja a jellemábrázolást és a gondolatokat.

A problémákról és megoldásukról, számukról és jellegükről a következő áttekintéssel lehet felvilágosítást nyerni, hogy mik a ábrázolási lehetőségek:

• valami milyen volt vagy milyen,
• milyennek mondják vagy látszik, illetve
• milyennek kell lennie.

Magának a költészetnek kétféle hibája lehet: az egyik saját magából következik, a másik járulékos. Ha ugyanis lehetetlenséget választ utánzása tárgyául, ez a hiba saját maga lénye­géhez tartozik, de ha helyes tárgyválasztás mellett hibát követ el, ez nem tartozik a lényeghez. Lehetet­lenségeket alkotni hiba; de mégis helyeselhető, ha az ábrázolás eléri a maga sajátos célját. Céltudatosan ugyanis akkor alkot a költő, ha a választott módon hatásosabbá teszi az egyik vagy másik részt. Ha azonban ezt a célt jobban vagy ugyanígy elérhette volna a művészetnek megfelelő úton is, semmi nem igazolná a hibát - hiszen, ha lehetséges, egyáltalán nem szabad hibát elkövetni.

A lehetséges kifogások: lehetetlenség, ésszerűtlenség, ártalmasság, ellentmondásosság, a művészet szabályai ellen vétés.

Vajon jobb-e az epikus utánzás, mint a tragikus? A közönségtől függ.

A tragédia látvány nélkül is megteszi a maga hatását, akárcsak az eposz, hiszen olvasás útján is élvezhető.

Az epikusok utánzása kevésbé egységes. Ezt bizonyítja, hogy akármelyik ilyen utánzásból több tragédia is kitelne. Ezek a művek a lehetőségeken belül a legkiválóbbak és viszonylag egységes cselekmények utánzatai.

A tragédia mindenben előnyben van, értékesebb, mivel az eposznál jobban éri el a célját.

A ballib logika szerint vannak örök bűnök.

A Fideszt illetően elhangzik, hogy köpönyegforgatók, mert nem azt mondják most, amit 25 éve, ezzel már sokszor foglalkoztam. De a másik érv, hogy akkor ballib párt volt a Fidesz.

Tény: az SZDSZ és a Fidesz voltak a rendszerváltozás legkárosabb pártjai. Programjuk ez volt: önfeladás, gyarmati modell, rombolás, nyitott társadalom, perverzió.

A Fidesz megváltozott azóta, az SZDSZ meg eltűnt. Jó hír ez.

Persze furcsa, hogy egy ballib bűnnek tekinti azt, ha valaki ballib... mert csak akkor koherens a ballib álláspont, ha ezt így fogadjuk el.

A Jobbik az a párt, mely soha egyetlen pillanatában se tetszett.

Agyatlan zsidózós, soviniszta korszakuk gyomorforgató és idióta volt.

Mintha csak valamiféle ballib receptet teljesítettek volna - egyébként nem így volt, nem hiszem, hogy ezt tették volna, egyszerűen csak önerőből voltak idióták.

Most lassan elértek oda, ahol a kései MDF volt.

A gond csak az, hogy az az MDF ezt legalább koherensen, hitelesen adta elő.

Még e két korszakuk közti átmenet alatt voltak a leginkább normálisak a jobbikosok, kb. az a vonal, amit a Polgár Portál nevű média képvisel manapság.

Trianon 98. évfordulója alkalmából jelent meg egy érdekes cikk a Mandineren.

Bár a szerzővel ellentétben nem vagy tradicionalista legitimista, sokban egyetértek vele. (Tradicionalista vagyok, de nem legitimista, hanem populista.)

Alapvetően a kétféle nemzetkoncepció különbözősége a kulcs: a nyugati (kb. francia) és a keleti (kb. német). A nyugatiban a nemzet a liberális állam mesterséges, jogi, politikai intézménye, a keletiben meg szerves fejlemény, melynek alapja egy már kulturálisan homogén közösség. Másképpen: az egyik politikai közösség, a másik etnikai közösség.

Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a nyugati modell abszurd. Ez éppen az jelzi, hogy még a ténylegesen mesterségesen kialakított politikai nemzetek is etnizálódnak. Erre a legjobb példa az amerikai kontinens államai, ahol bevándorlók hoztak létre új államokat, különösebb saját kulturális identitás nélkül. Látható: a gyakorlatilag azonos háttérű latin-amerikai államok önálló identitást alakítottak ki, ma már etnikai közösségek lettek belőlük. Az USA szintén jó példa: amint kialakult már az amerikai identitás, az újabb bevándorlók immár idegennek számítanak, pedig ennek nem így kellene lennie, ha tényleg ez csak egy tisztán politikai nemzet lenne.

A magyar helyzet abszurditása az volt, hogy a magyar elit, már Kossuthtal az élen egyszerre akart magyar etnikai nemzetet és magyar politikai nemzetet. Erre természetesen semmi reális esély nem létezett.

Hiszen mik a lehetőségek? Kettő van.

Az egyik a német modellt alapul véve a magyar államot etnikailag is magyarrá tenni. Azaz Magyarország nem magyar lakosságát elmagyarosítani. Csakhát ehhez nem volt meg a megfelelő erő.

A másik a francia modell, azaz létrehozni egy legalábbis látszólag nem etnikai alapú nemzetfogalmat. Csakhát ez esetben meg felmerült a kérdést: miért akarnak a magyarok egy új, saját nemzetfogalmat, miért nem akarnak inkább maguk is beletagozódni egy nagyobb, osztrák nemzetfogalomba. Azaz kilógott a lóláb.

Nem volt lehetőség a kérdést megoldani, ezt alá kell húzni. Azt hiszem, Tisza Kálmán ismerte fel a legjobban a helyzetet a magyar elitből: a nemzetiségekkel való kiegyezés nem hozna semmit pozitívet, negatív hatása viszont lehet, míg a nem-kiegyezés pont ugyanezt eredményezi, így a legracionálisabb döntés a nem-kiegyezés. Az idő őt igazolta.

Trükközni egyébként lehet, de ehhez sokkal jobb etnikai arányok kellettek volna. A balkáni államok nemzetiségpolitikáját ez az állandó trükközés jellemezte mindig. Pl. a francia modell hivatalos hangoztatása és a német modell megvalósítása. A bolgár politika mind a mai napig ezt teszi. A bolgár alkotmányjog kifejezetten tiltja az autonómiát, nem beszél kisebbségekről, helyette "etnikai hovatartozásról", kimondja mindenki egyenjjogúságát, s ezzel együtt megállapítja az egyetlen hiavatalos nyelvet (többek között a választási törvény kimondja, csak bolgárul folyttaható választási kampány, s közoktatásban is az egyetlen használható nyelv a bolgár), továbbá kinyilvánítja az ortodoxia hagyományos jellegét. Mindezzel párhuzamosan vannak bolgár hivatalos szervek, a határon túli bolgár kisebbségekkel való törődésre. Azaz egyszer így, egyszer úgy. De ehhez megvan az alapfeltétel: a lakosság 85 %-a ténylegesen bolgár, míg Magyarország ez a szám még a Kiegyezés utáni magyarosítási kampányt követően is csak 55 % volt a magyarok arányát illetően.

Jó hír a világ népeinek, hogy a filantlopós gazemberek fogvacogatva rettegnek a népek tengerétől. Ez van, az összeharácsolt milliárdok nem bírnak a nép öklével.

Amikor gonosz alakok elkezdenek halandzsázni, látszólag engedményeket tenni, azt csak azt jelenti: érzik saját gyengeségüket.

A nyugati ember görcsösen ragaszkodik a szabályokhoz, míg a keleti ember szabadságszeretőbb. A liberalizmus előrehaladottabb nyugaton, s az embereket már egyenzubbonyba bújtatta. Ennek ellenére a folyamatok nem a liberalizmus érdekeit szolgálják.

De ez az oka annak, hogy keleten sokkal gyorsabban ismerték fel a liberális rend tarthatatlanságát, mint nyugaton. S a Soros-féle gazembereknek is sokkal kevesebben dőlnek be keleten.

Közben vicc a magyar parlament. A Párbeszéd nevű fantompárt képviselője, Szabó Tímea eddig nem tűnt olyan ostobának, mint ahogy most bizonyította ezt minden kétséget kizáróan. Azt mondja, csak olyan ember lehessen magyar miniszterelnök, aki sose volt Soros-ösztöndíjas. S nem veszi észre, hogy ezzel saját maga ellen érvel.

Először azt hittem, ez a cikk egy paródia. De aztán alaposabban megnéztem. Nem az.

Íme rövid válaszaim:

"A liberalizmus fölényét minden más ideológiával szemben az adja, hogy szinte szimbiotikus kapcsolatban áll a kavargó világgal, mintegy ő fejezi ki a világ ösztönös sokféleségét és változóképességét."

A liberalizmus a valóság egyik értelmezése, semmiben nem áll erősebb kapcsolatban vele, mint más értelmezések.

"Szinte mindenkit be akarsz fogadni, aki országodba érkezik? Liberális vagy."

Ezek szerint a nemzetállamban gondolkodó klasszikus angol liberálisok nem voltak liberálisok.

"Világtársadalomban gondolkodsz, holmi nemzetállami múltba nézés helyett? Liberális vagy."

Ezek szerint a premodern szemlélet liberális volt, míg a francia forradalom meg antiliberális.

"Szabadságod fontosabb mindenféle kötöttségnél? Liberális vagy."

A liberalizmus szabadsága egy bizonyos fajta szabadságkoncepció, nem jelent abszolút szabadságot.

"Egyik nap Dél-Dakotában, másnap Monte Carlóban ébrednél? Liberális vagy."

Az utazás kedvelése liberalizmus?

"Egyénnek érzed magad, akit nem foghat vissza közösségi kötelék? Liberális vagy."

Na, ez az első IGAZ állítás.

"Nemileg ezerféle alakban tudod elképzelni az életet? Liberális vagy."

A nem liberálisok egyalakú életben hisznek?

"Kedveled a piacot és utálod az állami gyámkodást? Liberális vagy."

Igen, ez is igaz.

"A könyveket és a kamarazenét kedveled? Liberális vagy. Szereted az első divatot, sőt a divaton túli nonkonformizmust? Liberális vagy. És folytathatnánk a végtelenségig…"

Ökörség,

"A liberális ember a valósággal él együtt és mindig a valóság élén masíroz."

A nem liberális kívül van a valóságon?

"Ő az első pillanatban tudja, mi a haladás, mi a jó, mi a komilfó. A valóság ösztönöse ő, miközben persze a szellem emberének hirdeti magát."

Ez mit jelent?

"Hozzá képest minden egyéb ideológia emberei hátrányban vannak. Miért? Mert, amit gondolnak a világról, az korántsem annyira magától értetődő, mint amit a liberálisok gondolnak. Hanem magyarázatra szorul."

Liberális tévhit. A liberális világmagyarázat semmivel se magától értetődöbb más világmagyarázatoknál.

"Miért is kellene túllépni az egyénen és közösségekbe szerveződni?"

Íme egy önellentmondás: az előbb arról volt szó, hogy nem foghatja vissza az egyént a közösségi kötelék.

"Máris itt egy rendkívül fogós kérdés, amely a valóság ösztönössége helyébe a valóság „tudatosságát” állítja. Azért kellenek közösségek – mondja a konzervatív vagy a szocialista -, mert a világot nem csak egyénekként éljük meg. S amint ezt kimondja, máris vereséget szenvedett, mert valami „nem természeteset”, nem nyilvánvalót, nem könnyedén felismerhetőt mond."

Miért ne lenne nem természetes a közösség?

"Vagy amikor azt mondja: a házasság egy férfi és egy nő között köttetik. Mondja ezt, amikor a valóságban legalábbis közeledünk a felé, hogy a melegség/leszbikusság lassacskán épp oly napi szintű tapasztalat, mint a nemi hagyomány."

S miért lenne jó a bevált társadalmi intézményeket szétzúzni?

"Minden olyasmi, ami a legnyilvánvalóbbhoz képest nehezebben levezethető igazsághoz köti magát, „másodlagos” ideológiának, ez által „természetes vesztesnek” tekinthető. Bonyolult és mesterkélt alkotás a világ ösztönös emészthetőségéhez képest."

A liberalizmus pont ugyanolyan mesterkélt alkotás, mint minden más eszme.

A hátizsákos utazás egy sajátos hobbi.

Kb. mint az, hogy gyufából megépítjük a Parlament makettjét.

Önmagában persze ártalmatlan hobbi, tegyük hozzá.

Elsősorban unatkozó felsőközéposztálybeli gyerekek csinálják.

Akik beleuntak a gazdagságba, s szeretnének pár hónapot szenvedni, mielőtt hazamennek és elfoglalják jól fizető állásukat egy felhőkarcolóban.

A hobbi csak más dolgokkal keverve válik károssa, pl. ha összekötik drogozással.

Ebben az esetben ugyanis a hátizsákos túlkoros milliomoscsemeték elkezdik zavarni a közúti forgalmat. Komoly balesetveszélyt okozva.

Olaszországban megvalósult az most, amire eddig csak Görögországban volt példa: összefogtak a baloldali populisták és a jobboldali populisták.

Olaszoszág sokkal fontosabb eset azonban. Hiszen az EU alapító tagja, s a 4 legerősebb hatalom egyike az EU-n belül. Az ottani változások sokkal erősebben fognak hatni.

Mertkell fűrer sose volt ilyen gyenge, nem beszélve kisöcsijéről, Micronról. Ez jó hír mindenkinek. De eleve e nélkül képtelenség lett volna egy ilyen kormány Rómában.

A lényeg: kisöpörni a liberalizmust az EU-ból, ez mentheti csak meg a szervezetet.

Persze, ez az olasz kormány meg lesz buktatva hónapokon belül, ebben biztos vagyok, de akkor is, a mag el lett vetve. Ahogy sokszor elmondtam, lehetséges a szövetség baloldal és jobboldal között, antiliberális alapon. S ez a jövő.

Finnország félúton van.

Egyrészt hat rá a skandináv kilátástalanság, másrészt az uráli életerő. Olyan szélsőségek, mint ami pl. a liberális terror a szülők ellen, ami jellemző a Norvégiai Köztársaságra, a finneknél nincs meg.

Így zuhan ugyan az ország, de a nép meg-megkapaszkodik a kiálló fagyökerekben közben.

Azaz az esés lassú, s visszafordítható.

Szóval én nem írnám le a tízezer északi tó büszke népét.