Az írás legnagyobb részében nyelvészeti. Amikor először olvastam, nevetségesnek tartottam ezt a részt. Kratülosz egyébként egy filozófus, Szókratész kortársa, ő a leírt beszélgetés egyik résztvevője, s róla van elnevezve ez a mű.

Miért? Mert a módszertan kb. ugyanaz, mint a mai magyar álnyelvészek módszere, azaz elővesznek idegen szavakat, majd azokat farigcsálva "bizonyítják", hogy azok magyar eredetűek, azaz a magyar a világ "ősnyelve".

Most elolvasva ismét, a véleményem más. Persze a Platón által felhozott szómagyarázatok többnyire komolytalanok, de már megláttam mindez mögött a zseniális alapötletet.

Szóval, a nyelvészeti kérdés az, hogy a szavak és az általuk jelölt dolgok kapcsolata milyen: véletlenszerű vagy szabályos. A modern nyelvészet zöme a véletlenszerűre szavaz, azaz az egyes szavak formája nincs kapcsolatban a szavak által jelölt dolgokkal, kivéve pár extrém esetet, lásd a hangutánzó szavakat.

1988-ban részt vettem Szergej Sztarosztyin szovjet nyelvész előadásán, aki igencsak bátor módon - akkor ez burzsoá, antimarxista álláspontnak számított - már a 70-es évek végétől pont az ellenkező álláspontot védte, azaz szerinte a szavak nem véletlenszerű, társadalmi megállapodásra alapszanak, hanem van belső értelmük is. Sztarosztyin - mint Aron Dolgopolszkij szovjet-izraeli és Vlagyiszlav Illlics-Szvitics szovjet nyelvészek tanítványa - azt állította, minden nyelv egyetlen ősnyelvből jön, s az ősnyelvi szavak nem véletlenszerűek, hanem az egyes hangkapcsolatoknak valós jelentésük van, sőt ennek nyomai a mai nyelvekben is felfedezhetők. Pl. a "k" és a "r" hangok együtt kerekséget jelentenek.

Engem ez meggyőzött, s azóta Platón e művét se gondolom viccesnek. Sőt zseniális, hogy Platón ezt a XX. századi elméletet 2500 évvel korábban megsejtette.

Tehát Platón e művében a két elmélet harcáról van szó: a szavak véletlenszerűek-e vagy értelmesek. Platón számtalan példát hoz fel az utóbbi mellett - mint mondtam, ezek nagy része nyilvánvalóan mesterkélt, hamis példa -, bár az írás végén ő maga jelenti ki, hogy mindez nem biztos, s további vizsgálódásra van szükség. Erre Platón úgy jut el, hogy ő maga is lát ellenérveket az elméletére.

A második téma - mely azonban az előbbihez szorosan kapcsolódik - az a kérdés, hogy a nevükön keresztül megismerhetőek-e a dolgok. A dolgok lényege egységes, objektív, nem függ az embertől, mert ha a dolgok lényege szubjektív megítélés kérdése lenne, nem beszélhetnénk értelemről sem, hiszen ebben az esetben mindenki számára más-más lenne értelmes. Platón név szerint említi Prótagoraszt - Szókratész kortársát és a szofista irányzat egyik alapítóját, mely iskolát Platón elvetette - és híres mondását, mely szerint "minden mértéke az ember", s éppen a fenti érveléssel cáfolja a híres mondást. Mivel a dolgok lényege egységes és objektív, így a cselekedetekre is ezt kell mondani, márpedig a dolgoknak való névadás is egy a csekedetek közül, így ennek alapja is objektív kell,  hogy legyen. Hozzá kell ehhez azért tenni: Prótagorasz nem vitte el saját elvét annak abszurd, végletes alakjáig, azaz nem következik tételéből radikális szubjektivizmus, hiszen az azt jelentené: mindenki mindent másképp lát, azaz nem lehet a dolgokról beszélni se.

Visszatérve Platónhoz, felmerül azonban 3 kérdés:

• amikor valaki téved és rossz névvel nevez valamit, mi ez? - a válasz ez esetben: nem beszélhetünk névről, ez nem igazi név, hanem értelmetlen hangok hallatása,
• visszavezetjük ugyan a neveket alapelemekre, de az alapelemeket ki találta ki? - Platón nem ad erre konkrét választ, csak annyit mond, ez valamiféle az emberinél nagyobb erő munkája,
• a név visszadja-e teljesen a dolgot, amire utal? - nem, ahogy a kép sem adja vissza azt, amit ábrázol, hanem csak lényegi elemeit.

Itt visszatér a kérdés: nevükön keresztül megismerhetőek-e a dolgok? Mint láthattuk, igen, azonban jobban megismerhetők saját magukon keresztül. Ennek alapja az egyes dolgok közti rokonság. A dolgok lényege pedig állandó,mozdulatlan, ha nem így lenne, nem lenne lehetséges a megismerés. Itt Platón név szerint említi Hérakleitoszt, akinek leghíresebb mondája a "minden folyik". Platón szerint a dolgok lényege nem "folyhat" (mozoghat), hanem objektívnek és állandónak kell lennie.

az egyes említett filozófusok elhelyezése időben

Platón - piros, Szókratész - zöld

Prótagorasz - kék , Hérakleitosz - sárga

Rövid, képes felsorolás a modern, hanyatló, nyugati, liberális társadalom rétegeiről.

Lumpen: a társadalom legalsó rétege, segélyből vagy apró bűnözésből él, a proletároktól elvett pénzből kap segélyt az államtól.

Proletár: a társadalom zöme, valamely gazda fizetett embere, jellemzően valami teljesen értelmetlen munkát végez hetente 40-50 órában.

Menedzser: kiválóan fizetett proletár, feladata a proletárok kényszerítése a hatékonyabb profittermelésre.

Politikus: a menedzser speciális változata, nem közvetlenül a profittermeléssel ügyködik, hanem az ahhoz szükséges állami keretrendszert tartja fenn.

Kisvállalkozó: szabadúszó proletár, akinek nincs gazdája, így állandó jövedelme se. Időszaki tevékenységből tartja fenn magát, igyekszik egy gazdának szolgálni, majd másnak, sehová se lekötve magát.

Vállalkozó: olyan, mint a lumpen, de nem kap segélyt, se apró bűnöket nem követ el. Ehelyett kizárólag nagy bűncseleményeket követ el, jellemzően ügyeskedve sok embertől lop egyszerre, rendszeresen. Kinézete azonos a menedzserével.

Nagytőkés: a vállalkozó csúcstípusa, semmit az égvilágon nem csinál, ő már bűncselekményeket se követ el, csak beszedi a pénzt az alá tartozó vállalkozóktól és a mendzsereitől.

Ismétlődik Németország esete az 50-es évekből.

Nyilvánvaló, hogy semmi szükség két darab koreai államra, ahogy 2 Németországra se volt.

Annak idején mind Sztálin, mind a Sztálin utáni szovjet vezetés egészen 1955 közepéig erősen akarta a német újraegyesítést. Erre egyetlen feltételt jelöltek meg: a szovjet katonai erőkkel együtt a nyugatiak is vonuljanak ki, Németország pedig legyen semleges állam.

Amerika számára ez elfogadhatatlan volt: fontosabb érdek volt az amerikai támaszpontok megmaradása német földön, mint az újraegyesítés. Így lett végül 1955-ben Németország NATO-tag. Ugyanakkor a kisebb jelentőségű Ausztria esetében az USA elfogadta a szovjet ajánlatot, így lett 1955 őszén Ausztria semleges, független állam.

Most ugyanez zajlik. Mind Kína, mind Oroszország kiváló kapcsolatban állnak Dél-Koreával, s nem érdeke egyiküknek se az észak-koreai rendszer fennmaradása. Mindkét ország ellenzi pl. az észak-koreai atomprogramot. De szintén teljesen elfogadhatatlan számukra amerikai támaszpontok létesítése egy egyesült Koreában, a kínai és az orosz hatán mentén. Ha ez Amerika célja, Kína és Oroszország kénytelenek lesznek megvédeni az észak-koreai rendszert.

Ha Amerika valóban békét akarna, kijelentené, hogy hajlandó visszavonni csapatait a Koreai-félszigetről a 2 ország egyesülése után. Ezen az alapon mind Kína, mind Oroszország támogatná az észak-koreai rendszer megdöntését, de facto Észak-Korea csatolását a mai Dél-Koreához.

Szokratész beszélget Phaidrosszal, Lüsziasz beszédéről.

Lüsziasz azt állítja a nem szerelmes ember jobbat érdemel, mint a szerelmes ember.

A téma tehát mintha a Lakoma témája lenne, kicsit más szempontból kifejtve.

Lássuk mit állít Lüsziasz!

A szerelmesek sajnálják jótetteiket szerelmük tárgya iránt, miután szerelmük elmúlt. Míg a nem szerelmes emberrel ez sose történik meg, mert ő nem vágya kényszere alatt cselekszik. A szerelmesek nem urai önmaguknak, vágyuk miatt meggondolatlanok. Ezen túl az embernek sokkal nagyobb választási lehetősége van, ha azok közül választ partnert, barátot, akik nem szeretik őt, mintha ezt az őt szeretők közül tenné. Ez jobb is, hiszen a nem-szeretők kevésbé vádolhatók meg, hogy érdek miatt akarnak valakivel együtt lenni. A szerelmesek féltékenyek, azaz el fogják érni, hogy más barátod ne legyen rajtuk kívül, s ha mégis megtartod barátaidat, szerelmesed folyton veszekedni fog veled.  A szerelmes még azt is nehezményezi, ha szerelme tárgya vagyont szerez, hiszen ezzel is függetlenebb lesz tőle.

Ezen kívül a legtöbb szerelmes mindenekelőtt a másik ember testébe szerelmes, annak lelkének megismerése előtt, s amikor elmúlik vágyuk, elhagyják szerelmüket. Továbbá  a szerelmes hajlamos dicsérni szerelmét, akkor is, ha annak nincs igaza, míg a nem-szerelmes kritizálja partnerét, ha az téved valamiben, így segítve őt a helyes és jó magatartás felé.

Ugyanez ez, mint amikor segítünk valakin: kinek érdemesebb segíteni, annak, aki szükségét érzi  a segítségnek, vagy jóbarátunknak, akinek nincs szüksége segítségre? Annak kell tehát adni szerelmünket, aki méltó rá, s nem annak, aki szerelmes belénk. Azokkal kell kegyesnek lenni, akik akkor is hűek lesznek hozzánk, miután elmúlik testi vágyuk.

Ezért hasznosabb, mindkét fél számára jobb, ha a partnerek nem szerelmesek egymásba.

Szókratész első beszéde - kiegészíti Lüsziasz érveit.

Egyszer egy ravasz férfi úgy szerezte meg egy fiú szerelmét, hogy meggyőzte őt, nem szerelmes belé, pedig a valóságban az volt. A következőket magyarázta neki. Mindenkiben két fő mozgató erő van: vágy az élvezetek iránt, ennek neve szertelenség, a másik pedig a tökeletesség iránti vágy, ennek a neve józanság. A szerelem valójában az az erő, mely független az értelemtől, a szépségtől való élvezetre irányul, melyet erősít a testi szépség iránti vágy. Akit a szerelem fűt, annak célja, hogy szerelmének tárgya a legkellemesebb legyen számára. Ami kellemes, az viszont nem feltétlenül hasznos, ezért a szerelmes ember nem hasznos partnere számára. A szerelmes számára a legjobb, ha partnere szolgájává válik. Majd amikor szerelme elmúlik, elfut partnerétől. Azaz a szerelem olyan, mint a farkasok "szerelme" a bárányok iránt.

Szókratész második beszéde - előadja saját véleményét, mellyel cáfolja Lüsziaszt.

Igaz, hogy a szerelem egyfajta elmeháborodottság, hiszen a szerelem valóban elhomályosítja a szerelmes gondolkodésát, de vajon minden elmeháborodottság rossz? Vannak olyan elmebajok, melyek oka betegség, de íme példák elmebeháborodottságokra, melyek jók:

• az ősidők óta létező jóslás, melyben a jósok transzba esnek,
• a prófétaság, mely később vallásos szertartásokkal egyesült,
• a múzsák ihlete a művészek felé.

Szókratész ezután annak bizonyításába kezd, hogy a szerelem is hasonló jóféle elmebaj.

A lélek halhatatlan, mert önmagát mozgatja, nincs kezdete, se vége. Minden test, mely mozgásának oka rajta kívül van élettelen tárgy. A test viszont él, mert az őt mozgató lélek benne van.

A lélek olyan, mint egy két ló által húzott szárnyas kocsi. Az egyik ló jó és tökéletes, míg a másik az ellenkezője, őket vezeti a kocsis, ak az észt jelképezi. A lélek eredetileg szárnyakkal rendelkezik, repül az égben, majd időnként beleszületik egy-egy testbe, ekkor szárnyat vesztve földre zuhan. Amikor még fent van a lélek, képes behatalni időnként az égen túli világba, de a két ló ezt nehezíti, egyszer visszahúzzák, másszor engedik, hogy felemelkedjen. majd egy pillanatban a lélek mindettől elfárad, szárnyát veszti, s a földre esik. Minél többet látott a lélek a túlvilágból, annál méltóbb személy lesz a földön: a legjobb a filozófus, a legrosszabb a diktátor. Amikor a test meghal, a lelke ítélet elé kerül, s aki három helyes életet leél, az visszakapja szárnyait - innen a mondás "szárnyakat kap" -, mindenki más visszakerül a földre, ahol akár állat is lehet belőle.

Szókratész megjegyzi, van egy negyedik féle  elmeháborodottság: amikor az ember látva a földi szépet, képes visszaemlékezni arra az igazi, tökéletes szépre, amit a túlvilágon látott. Ez a szerelem. Az ilyen földi szép látásakor a jó ló visszatartja magát, rossz ló pedig képtelen vágyait felülmúlni. A lovakat vezető kocsi pedig visszaemlékszik a túlvilági szépségre, s követni kezdi szerelme tárgyát. A szerelmesek lassan egymásra találnak, olyan erővel, ami nem hasonlítható össze semmi egyébbel. Ez az erő kezdeményezi a szárnyak ismételt növekedését, ha a szerelmesek képesek arra, hogy mindebben meglássák, visszaemlékezzenek az igazi szépre, amit a túlvilágon láttak.

Az írás következő témája: a szónoklás haszna, ami ismét egy ismétlődő téma, láttuk már többek között a Gorgiaszban. A szónoknak ismernie kell a jót és a rosszat, ellenkező esetben ez egy haszontalan tudomány. Úgy lehet valakit legkönnyebben félrevezetni, ha az igazság és a hazugság között egy adott témában kicsi az eltérés. A legkönnyebb olyan kérdésekben félrevezetni valakit, melyekben az emberek véleménye változó. A szerelem kérdése is ilyen kérdés, ezért könnyű az emberekkel elhitetni a vele kapcsolatban téveszméket.

Mi az eltérés Szókratész első és második beszéde között? Az első szónoki beszéd volt, célja egy véleményre való meggyőzés volt, míg a második logikus érvekből levezetett volt. Az egyikben előre meghatározzuk mit akarunk bizonyítani, majd ahhoz szónoki elemeket keresünk, míg a másodikban következtetéseket vonunk le egymás után tényekből.

Az írás befejező része az írott szó elemzése. Szókratész szerint az írást egy egyiptomi uralkodó kapta az istenektől, azt mondták neki, az írás segíteni fogja az emlékezést, az írás gyógyír a felejtésre és a tudatlanságra. Az uralkodó viszont megjegyzi, hogy ez csak a nemzedékek közti információadást segíti, nem azt, hogy azt is átadja, vajon igaz-e, ami korábban le lett írva. Ez a furcsa rész szerintem azt a célt szolgálja, hogy igazolja Szókratész azon gyakorlatát, hogy semmit se írt le. Hozzáteszem: ha Platón követte volna ebben Szókratészt, ma nem ismernénk valószínűleg gondolatait, legalábbis nem abban a teljes formában, ahogy azokat ma ismerjük.

Gorgiasz Szókratész korának egyik legkiemelkedőbb szofistája volt, Pólosz pedig az ő tanítványa. Velük vitázik a műben Szókratész és két barátja, Kallikész és Khairephón.

A kérdés: mi a szofisztika? A válasz: a beszéd, a szónoklás művészete. Felmerül azonban: számtalan más mesterségnek is eleme a beszéd, pl. az orvosok is beszélnek a betegségekről. Mi akkor a szofisztika sajátossága? A következő meghatározás: a legnagyobb és legjobb dolgokról való beszéd, annak tudománya, hogy ezekben a dolgokban hogyan lehet a többieket meggyőzni valamiről.

Kérdés: miféle dologról kell másokat meggyőzni? Egy adott tudás kiváló művelője nem képes-e vajon a legjobban másokat meggyőzni a saját igazáról? Mit ad ehhez képest pluszban a beszéd és a szónoklat művészete? Gorgiasz felvetése erre: a közéleti vitákban, pl.  a bíróságon van a legnagyobb szerepe mindennek, ott van a legnagyobb szükség annak meggyőzésére, hogy mi az igazságos és mi az igazságtalan. A meggyőzés azonban lehet kétféle: tudás átadása és hit/vélemény átadása. Míg azonban a tudás csak igaz lehet, a hit lehet igaz is és hamis is. A szónoklat művészete nem tud tudást átadni, hiszen ezzel az egyes tudományok, foglalkozások foglalkoznak, azaz csakit hitbéli meggyőzésre alkalmas. Ami lehet igaz is és hamis is. Gorgiasz ellenérve: igaz, hogy a szónoklás használható rosszra is, de ez igaz minden másra is, azaz ez nem érv a szónoklás ellen, hiszen ez a szónoklat tudásával való visszaélés, míg a szónoklás rendes célja nem ez, hanem a helyes célra való meggyőzés.

Szókratész összegez: tehát a szónoklás képes bármiben hatékonyabban meggyőzni bárkit is, az adott téma tudása nélkül, azaz a szónoknak olyan képességei vannak, melynek segítségével nem-szakértők előtt szakértőbbnek tűnik bármely témában az adott téma szakértőinél. Ahhoz, hogy a szónok helyesen tudja végezni dolgát mindenképpen tudnia kell mi a helyes és mi a helytelen. De hogyan tudhatja valaki, hogy egy témában mi a helyes, ha nem ért az adott témához, csak ahhoz ért, hogy hogyan lehet hatásosabban érvelni? Szókratész szerint a szónoklás tehát nem tudás, hanem valamiféle jártasság abban, hogyan lehet elégedettséget és kellemes érzést kelteni a másikban.

Szókratész párhuzama: ahogy a konyhaművészet viszonyul az orvostudományhoz, úgy viszonyul a szónoklás az igazságszolgáltatáshoz. A szakácsok célja az embereknek kellemes érzés okozása, akkor is, ha egy adott étel káros a szervezet számára, míg az orvosok néha kellemetlen kezelést adnak, ami viszont segít az egészség fenntartásában. Ugyanígy az igazságszoltatás néha kellemetlen, de szükséges dolgokat csinál, pl. büntet, míg a szónokok egyetlen célja a kellemesség megadása, akkor is, ha az káros.

Vannak jó dolgok és rossz dolgok, pl. jó az egészség és a rossz a betegség, míg vannak semleges dolgok, pl. a futás - a semleges dolgok minősítése mindig attól függ, mire irányulnak, jó vagy rossz célra.

Ha valaki megmenekül a jogos büntetés elől, mert ezt sikeresen elérte szónoki képességei folytán, az vajon boldog? Lehetséges-e a boldogság, ha alapja igazságtalanság? Pólusz szerint lehetséges egyszerre igazságtalannak és boldognak lenni, míg Szókratész szerint ez képtelenség, sőt valójában a megbüntetett bűnös boldogabb annál a bűnösnél, akinek sikerült kihúznia magát a büntetés alól.

Pólusz azonban elkülöníti egymástól a szépet és a jót. Lehet valami csúnya, de jó. Pl. másnak rossz okozása csúnya dolog, de ez lehet jó annak, aki ezt okozza. Szókratész felveti: a szép két dolgot jelenthet: ami kellemest okoz vagy ami hasznos, ill. a kettő egyszerre. Az ellentét pedig a szenvedés és a rossz. Ha igazságtalanul cselekszünk, az nagyobb szenvedést okoz és károsabb, rosszabb ahhoz képest, mint ha igazságtalanságot szenvedünk el. Nyilvánvalóan kisebb a szenvedés számunkra, ha igazságtalanságot okozunk, mintha elszenvedjük azt. Viszont a kár nagyobb a igazságtalanság okozásánál, mint elszenvedésekor, hogy ez már meg lett állapítva, akkor pedig maga az okozás is rosszabb, mint az elszenvedés. Azaz összességében csúnyább és rosszabb az igazságtalanság okozása, mint annak elszenvedése.

Ami pedig a büntetést illeti, az igazságos büntetés jó, azaz hiánya rossz. Tehát az igazságos büntetést meguszó ember helyzete rosszabb, mint a büntetést elszenvedő emberé. Ahogy a keserű gyógyszer is hasznosabb a beteg számára, mint a gyógyszer elmaradása. A keserű gyógyszert kapó beteg számára nem kellemes ugyan a gyógykezelés, de hasznos számára, azaz összességében jobb neki.

Azaz bizonyított: a legnagyobb rossz az igazságtalanság okozása. De kevésbé rossz, ha az igazságtalanság okozóját megbüntetik tettéért.

Kaliklész ezután felveti vajon nem az erő-e a természetes rend alapja? A természetes rendben ugyanis az erősebb, azaz a jobb, az alkalmasabb van felül. Nem lehetséges-e, hogy az emberi rend természetellenes, mivel a sok gyenge ember direkt olyan törvényeket erőltet a társadalmakra, melyek lehetetlenné teszik, hogy a legerősebbek, azaz a legalkalmasabbak legyenek hatalmon? Szókratész felveti, vajon egyenlőségjel tehető-e a jobb és az erősebb közé? Ha pedig ez így van, akkor Kaliklész önmagának mond ellent, hiszen nyilvánvaló, hogy több gyenge ember együtt erősebb egy erősnél, azaz a törvényeket éppen az erősek, azaz a jobbak, tehát az alkalmasabbak hozzák.

Felmerül a kérdés, vajon egy tudatlanokból álló tömeg tényleg alkalmasabb lehet egy bölcs embernél? Szókratész visszakérdez: mi értendő jobb és erősebb alatt? A válasz: az értelmesebb. Szókratész ezzel egyetért, de szerinte az értelmesebb azt jelenti, hogy erősebb az önuralma, s képes a saját magában lévő vágyakat uralni, míg vitapartnere szerint pont az ellenkezője: az értelmesség meghatározása az, akinek nincs ura, s képes kiélni vágyait a legteljesebb mértékben. A megoldás itt is ugyanaz: csak az a vágy jó, mely jóra irányul, így minden vágy kiélése nem lehet jó. Szükség van-e egyáltalán erőre ahhoz, hogy valaki ne kövessen el igazságtalanságot, hiszen ahhoz, hogy valaki valamit ne tegyen meg nem kell különösebb erő.

Mi az értelmes ember célja? Vajon az, hogy a lehető leghosszabb ideig éljünk, s közben alkalmazzuk a szónoklás trükkjeit magunk biztonsága érdekében? A legfontosabb a legnagyobb jó követése, ez az ember önérdeke is. Ilyennek kell lennie a jó államférfinek. Aki a kellemessel foglalkozik csak, az rabszolgának vagy más nem szabad polgárnak alkalmas csak. Az igazi szabad ember és ideális államférfi pedig az, akinek lehetősége lenne igazságtalanságot tennie, mégse teszi ezt.

Ha szónoklás célja valóban a jó terjesztése, akkor ennek látszania kell az eredményekben. Az erényes ember nem a haláltól fél, hanem attól, nehogy rossz tetteket kövessen el. Mi a halál? A lélek és a test elválása egymástól. A túlvilági bírák úgy ítélkeznek a lelkek felett, hogy nem tudják az kié volt, Márpedig a szónoklás tudománya csak arra jó, hogy ember képes legyen megmentenie magát a felelősségre vonás aló, akkor is, ha ez igazságtalan. A szónoklás képtelen a legfontosabbra: megtanítani az embert arra, ami a legjobb neki, mind ezen, mind a túlsó világon.

Manapság nincsenek szofisták, ma marketing- és PR-szakembereknek hívják őket. Munkájuk lényeg: elhitetni dolgokat, miközben mindegy nekik, hogy maguk az elhitetett vélemények igazak-e vagy sem.

A napokban beszélgettem egy muszlimmal.

Amolyan kulturális muszlim. Azaz kb. úgy muszlim, ahogy a magyarok többsége keresztény: ismeri félig-meddig a muszlim tanítást, de a gyakorlatban nem él a vallása szerint, azaz csak a legnagyobb ünnepeket üli meg, s muszlim templomot csak akkor lát, ha valami családi esemény miatt kénytelen erre. Majdnem ateista muszlim, bár ez nem igaz, mert Istenben azért hisz. A muszlimellenesség ellenében az iszlám pártján áll, de ő maga nem tartja be az iszlám életviteli előírásásait: a felesége keresztény, aki kifejezetten extravagánsan öltözködik, eszik disznóhúst, iszik alkoholt, dolgozik pénteken, nem tartja be a böjtöt, stb.

Amikor szóba került az iszlamista terrorizmus, azt mondta, az egészben a legborzasztóbb a nyugat cinizmusa. Amikor meghal egy ilyen terrorista támadásban pár ártatlan ember, jönnek  a menetek, tüntik, beszédek, míg amikor a nyugat nap mint nap ennél sokkal töhb embert likvidált Afganisztánbzn, Irakban, Líbiában, Szíriában, bárhol, ahol a nyugat beavatkozott, akkor ez természetes dolognak minősül, amolyan rossz, de elkerülhetetlen valaminek. Na, ezért nem érez együtt a muszlim világ az iszlamista terrorizmus áldozataival - mondja -, s ebből tévesen azt a következtetést vonják le egyesek, hogy a muszlimok zöme iszlamista, pedig: csak nem tetszik nekik a nyugat kettős mércéje, mely szerint minden egyes nyugati áldozat miatt jajjveszékelni kell, míg a harmadikvilágbeli áldozat még utolsóoldalas hír se a nyugati médiákban.

Nem tudtam erre ellenérvet mondani. Magam is azt látom, mindennek a főoka a nyugat agressziója a muszlim államok ellen.

Az Euthüdémosz az a mű, melynek olvasása közben ideges lettem. A feléig. Ott jöttem rá, hogy ez paródia, s  nem kell komolyan venni. Pontosabban komolyan kell venni, de nem úgy, ahogy azt elképzeltem az elején.

Az írás kerete: Szókratész találkozik kora két neves szofistájával, Euthüdémosszal és testvérével, Dionüszodórosszal. Ők nem kitalált személyek, valóban léteztek.

Tudni kell, a szofistákat - akik egyfajta vándorszónokok voltak, jellemzően pénzért tartottak filozófiai témájú beszédeket - ma a filozófia részének tekinti a filozófiatörténet, azonban az ógörög korban a filozófusokat és a szofistákat nem tekintették ugyanazoknak. Platón kifejezetetten gyűlölte a szófistákat, őket afféle a filozófiát vulgarizáló bérszónokoknak tekintette. Számtalan alkalommal írt Platón a szofisták ellen, ez az első általam tárgyalt mű, melyben ezt teszi.

Szókratész két vitapartnere azzal áll elő, hogy bárkit képesek megtanítani a jó erényekre.

Ami ezután következik: a két testvér előáll egy sor szofista érvvel. A szofista érvek olyanok, hogy bármit és annak ellenkezőjét is igazolni lehet velük. A gond persze az, hogy az érvek nagy része nyelvfüggő, azaz magyarul esetleg értelmetlenek, ezért a mű megértéséhez mindenképpen el kell olvasni a magyarázó lábjegyzeteket, vagy persze lehet görögül is tudni, de esetemben ez nem áll fenn: kb. 100 szót tudok, s el tudom helyesen olvasni a görög írást, de természetesen képtelen vagyok bármilyen művet is eredetiben elolvasni görögül.

Lássuk most ezeket a szofista érveket röviden:

• A tudók vagy a tudatlanok tanulnak: a válasz lehet bármi, hiszen attól függ, hogy mit értünk "tudatlan" alatt, aki semmit se tud, vagy aki valamit nem tud. Úgyszintén: azt tanuljuk, amit tudunk vagy azt, amit nem. A válasz itt is annak függvénye, mi a tudás, általában a tudás vagy konkrétan valaminek a tudása. Továbbá maga a tudatlanság sem lehetséges, mivel mindenki tud valamit, ami azt jelenti, senki se tudatlan. Így tanulni se lehet, mert már mindenki tud mindent.
• Nem lehetséges hazudni, mert csak arról lehet beszélni, ami létezik, a nemlétező nincs, így nem is lehet beszélni róla, s ebből következően az se lehetséges, hogy valaki úgy beszéljen valamiról, ahogy az nincs, hiszen ez nemlétező dolgokról való beszéd lenne, ami nem lehetséges. Emiatt az ellentmondás se lehetséges.
• A dolgok egyedi és általános jellegének, a cselekedetek aktív és passzív formájának keverése. Lásd aki valakinek az apja vagy bátyja, az apa vagy báty, tehát ő mindenki számára atya és báty. Tehát az írásban szereplő Ktészipposz - Szókratész barátja - amikor megbünteti a kutyáját, valójában apját veri, mert a kutya is apa, vannak kölykei. Ugyanígy, ha a szakács fő ismérve, hogy főz, akkor a szakács megfőzése is helyes. S ha látunk egy dolgot, a dolog is lát minket.
• A birtoklás fogalmának leredukálása a tulajdonra. Szókratész nem mondhatja, hogy Zeusz és Athéna az ő istene, mivel nem adhatja el őket, márpedig az tulajdon, ami eladható.
• Az ideák és a formák. Ha valami szép, az azért szép, mert nála jelen van a szépség eszméje, tehát ha valakinél ott van egy tehén, akkor az illető tehén.

Ktészipposz az egyik szofisztikus érvet sikeresen fordítja a szofisták ellen. A beszéd és a hallgatás/némaság ellentéte. Ami néma az vajon beszélhet, ill. lehet-e beszélni arról, ami néma, valamint lehet-e néma, az aki beszél, ill. lehet-e némának maradni arról, ami beszél? Ktészipposz Euthüdémosz kérdésére negatív választ ad, abban az értelemben, hogy ami néma az nem beszélhet, s nem lehet néma az aki beszél. Következésképpen Euthüdémosz célja Ktészipposz elvezetése oda, hogy saját magának ellentmondjon, azaz olyan helyzetbe kerüljön, hogy elismerje: lehet beszélni arról, ami néma és lehet némának maradni arról ami beszél. Euthüdémosz tehát megkérdezi Ktészipposzt, hogy amikor élettelen tárgyakról, pl. vasról beszél, nem beszél-e arról, ami néma, Ktészipposz erre a szó másik értelmét elővéve válaszol, kijelentve: nem beszél, leszámítva azt, ha a vas pl. hangot ad ki a kovács által való megmunkálás közben. Euthüdémosz ekkor megkérdezi: ha néma. akkor mindenről néma? - ezzel ellentmondásba vezetve vitapartnerét, aki épp az előbb mondta, hogy néma a vasról, kivéve, ha az hangot hallat megmunkálása közben. Ktészipposz azonban igennel válaszol, amiből az következik, hogy ellentmondásra kerül: hiszen mégis beszél az, amiről néma, viszont egyúttal vissza is kérdez: minden dolog néma? Erre viszont Euthüdémosz bármilyen választ is ad, elvesztette a vitát. Hiszen ha minden néma, akkor ő maga se beszélhet, míg ha nem minden néma, akkor kiderül a kérdés kulcsa: nem mindegy, hogy a beszélő néma vagy a beszéd tárgya néma, tehát a szofista kénytelen elismerni, a kérdés érthető kétféleképpen is.

Szókratész egyébként már az első szofista érv után megadja a megoldást: ha egy szót több értelemben használunk, s különösen, ha ezek az értelmek egymással ellentétesek, akkor nem lehetséges az érvelés, míg meg nem állapodtunk, hogy az adott kérdésben a szó melyik értelmét használjuk.

Azt hihetné az ember, a szofizmus ősi, elavult dolog, pedig nem, ma is része a vitáknak. Csak egy példát mondanék erre: amikor az ember egyes kommunistákkal vitázik, egyszerre hangzik el a "kommunizmus" szó két értelemben is: a marxi és a lenini értelemben is (Marx szerint a kommunizmusnak két foka van,  a kezdeti, átmeneti, mely a kapitalizmus megdöntése után kezdődik, ahol még van árutermelés, állam, pénz, stb., s a második, végső szakasz, melyben mindez már megszűnt, míg Lenin a "kommunizmus" szót csak  a második szakaszra használta, az elsőre pedig a "szocializmus" szót) - a kommunista rendszerek hibáit ezek a kommunista szofisták azzal intézik el, hogy "nem volt soha kommunizmus", míg a pozitív eredményeket meg természetesen a kommunizmusnak tulajdonítják, azaz egyszerre volt és nem volt kommunizmus. De mondhatnám a liberálisok érvelését is, mely szerint a kapitalizmus jólétet okoz, ezért ahol mégsem okozott jólétet - ez a világ 90 %-a - ott a megoldás, hogy az nem "igazi" kapitalizmus.

Az írás másik fő témavonala a boldogság kérdése. Vajon a javak birtoklása boldogsághoz vezet-e. Nem, mert a javasak hibás felhasználása még kárt is okozhat, ennél tehát még az is jobb, ha nem birtoklunk javakat, mert ez legalább nem okozhat kárt. Az ideális állapot, ha birtokoljuk a javakat, s ezeket képesek vagyunk helyesen is felhasználni. Azaz a helyes felhasználás tudása a kulcselem. Platón egyik példája: hiába tudjunk hol lelhetünk kincsre, ha ezt a kincset nem vagyunk képesek aztán saját javunkra használni. Azaz a tudás is kétféle lehet: a szerzés/létrehozás tudása és a használat/hasznosítás tudása.

Felmerül a kérdés: melyik az a tudás, mely egyszerre mindkettő. Talán a politikusé lehet az, hiszen tudása az emberek igazgatása abból a célból, hogy azok jók legyenek, hiszen itt egyszerre jelen van a szerzés - a hatalom a közösség felett - és a hasznosítás - a közösség jóságának elérése - viszont ez sem bizonyítható, mivel a jó tudása önmagában nem elég, hiszen épp az előbb láttuk, hogy nem elég valaminek a tudása, annak a helyes hasznosítását is tudni kell. Azaz a jó kormányzó hiába adja meg a jó tudását a polgároknak, ha azok azt nem tudják hasznosítani.

Az írás befejezése a szofisták mesterségének értékelése. A szofista a politikus és a filozófus mesterségek között helyezkedik el. Ha valami egy jó és egy rossz között helyezkedik el, s a két dolog ellentétes célra irányul, az eredmény: az egyik jobb lesz, a másik rosszabb. Ha valami két rossz között helyezkedik el, akkor az eredmény jobb lesz. míg ha valami két jó között helyezkedik el, akkor az eredmény rosszabb lesz. Következtetésképpen a szofizmus rosszabb mind a politikánál, mind a filozófiánál, mivel mindkettő jó dolog.

Mindig utáltam az idegenforgalom iparágat.

A lényege: bunkók elutaznak valahová, semmi se érdekli őket ott, ezért egyetlen gondjuk a szálloda és a strand. Persze ez túlzás, van azért értelmes turizmus is, de egyre csökken a szerepe.

Mindenesetre az ellenkező véglet se kisebb hülyeség.

Nemrég tízezrek tüntiztek Spanyolországban, mert nem akarnak turistákat, hanem helyettük ki tudja miért menekülteknek nevezett iszlamistákat szeretnének. Az ő dolguk, Spanyolországban nagyon aktív a háttérhatalom, egyik kiemelt céljuk e szép ország felrobbantása. Homokosok, pedofilek, transzvesztiták terrorhatalma, agyatlan kényszerautonómia a régióknak, kitalált nyelvek nyomása, feminizmus, pornográfia mndenhol, a spanyol nép elnyomása - erről szól a legújabb kori spanyol történelem a hetvenes évek vége óta. Látható, hogy egyes körök készakarva rombolnak. Ennek része most az újraiszlamizálás, pedig ma nem létezne Spanyolország, ha a VIII. sz. és aXV. sz. között szívósan, határozottan nem szüntették volna meg a spanyol uralkodók az iszlám uralmat, kiűzve minden muszlimot, sőt muszlimgyanúst is. Érthető, hogy ez megbocsáthatatlan bűn liberális szempontból, így meg kell bosszúlni.

Azt mondanám a múltheti barcelonai terrorakcióról: csak azt kaptátok, amit akartatok, de nem mondom, mert szeretem a spanyol népet, s tudom, sokan nem értenek egyet azzal, ami zajlik.

Gyomorforgató sportszerűtlenség történt egy úszóversenyen.

Egy spanyol sportoló akciózott egy versenyen versenytársait megalázva. Meg akart valami hóbortjáról emlékezni, minden jog nélkül.

Persze, miért ne fejezhetné ki álláspontját, de ennek helye nem egy versenyen van.

A rendes emberek maguktól tudják, mi a helyes, hogyan kell viselkedni.

A nem rendes embereket meg pofán kell verni, s rádöbbennek ugyanerre. S aztán elkezdik tisztelni embertársaikat.

Csodálkozom, hogy a szövetség meg nem lépett ez ügyben. Legalább egy éves eltiltást érdemelne. Persze senki se mer a liberális propagandista sportoló ellen fellépni.

A YouTube - ahonnan a képet vettem - egyik szokása ajánlani hasonló videókat minden megnézett videóhoz. Vicces: a YouTube ezúttal hasonlónak a karlendítő focistát látott. Abszolút jó megoldás: szabad fasisztának lenni, de nem a meccsen kell ezt kiélni.

Köszönöm, YouTube!

Egy amerikai neonáci rasszista tüntetésen az egyik résztvevő megölt egy ellentüntetőt, direkt elgázolta kocsival.

Ne ítéljünk elhamarkodottan: nem lehet egyelőre kizárni, hogy a tüntető csak békésen uzsonnázni indult, amikor orosz hekkerek átvették autója felett az irányítást, sőt az sem zárható ki, hogy Putyin ült a volán mögött, magát tüntetőnek álcázva!

De ha mégsem, akkor is kimondható: ez egyedi eset, az elkövető pszichésen zavart lehetett, plusz gyerekkora óta ki volt rekesztve, valamint a múlt héten megsértette őt egy antirasszista.

Tehát nyilvánvalóan az igazi felelős az intoleráns társadalom, valamint Trump elnök, akinek követeljük is azonnali lemondását!

Az amerikai náci rasszista által elkövetett gyilkosság oka tehát nem a nácizmus és a rasszimus. Ne általánosítsunk! A nácizmus egy nemes eszme, hiszen pl. Nemétországban teljes foglalkoztatottságot, kiváló közbiztonságot teremtettt, valamint széles autópályák épültek. Igen, vannak negítívumai is a nácizmusnak, de ezért nem maga az eszme a hibás, hanem az eszme egyes fanatizálódott, emberi mivoltukból kivetkőzött hívei.

Most a legfontosabb a gyűlölet ellen való fellépés! Fogjuk tehát össze a nácikkal és a rasszistákkal egy toleránsabb, befogadóbb társadalom kialakítása érdekében! Mert ami most történik az roppant agasztó: nácigyanús embereket rúgnak ki a munkahelyükről, cenzúráznak náci honlapokat!

Küzdjünk együtt a nácifóbia ellen!

Holnap ökumenikus fesztivált rendezünk,, melyen a fő szónok egy náci lesz, aki hitet tesz az erőszak ellen. A beszéd közben kivilágítunk egy közeli toronyházat rózsaszínben, majd a gyilkos merénylet helyszínén 5000 plüsmackót halmozunk fel. 

Mondjunk nemet a félemre és a nácifóbiára!

Liberóné Balliba Emese szóvívő

Az első filozófusok.

Mivel Platónnál sokszor szóba kerülnek a kora előtti filozófiai elképzelések, szükséges egy alapvető tájékoztatás a témáról.

Nem írnék azonban részletesen, mert mindez megtalálható bármelyik filozófiatörténeti könyvben. Csak a fő irányzatokat említeném meg, azok szerintem legfontosabb releváns jellemzőivel.

A fő kérdések:

• miből és miért van, lett a világ?
• a világban tapasztalható sok dolog hogyan lett és miből?
• a dolgok hogyan lehetnek egyszerre állandóak és változók?

Az összes korai filozófusra jellemző a világközpontúság. Míg a modern kori filozófia leginkább az emberből indul ki, a premodern kor pedig Istenből, addig ez a legkorábbi filozófia a mindenségből. Ennek hatása az is, hogy ezek a filozófusok olyan kérdésekkel is foglalkoznak, melyek a mai fogalmaink szerint abszolút nem filozófiai kérdések.

A milétosziak az elsők. Őket monista természetfilozófusoknak szokták tekinteni. Azaz a természet megfigyeléséből igyekeznek levonni következtetéseket, a természetfelettit tagadják, s egyetlen alapalkotóelemre gondolják visszavezetni a mindenséget. Tehát a sokféleséget nem tagadják, de azt visszavezetik egyetlen lényegre.

Bár nem tagadják az isteneket, azokat az anyagi világ részének tekintik, az istenek egyfajta szuperhősök csupán, nem a valóság okai. A valóság oka saját magában van, az anyag tulajdonsága, hogy örökké való, nem keletkezett, mindig létezett, továbbá egyfajta rendben létezik, azaz van egyfajta természetes világrend, melynek alapja az, hogy a dolgoknak lelkük van. Ez hatalmas változás a korábbi korokhoz képest, amikor az emberek abban hittek, a világban nincs rend, hanem az valamiféle káosz.

Legfontosabb alakja Anaximandrosz. Anaximandrosz arra jutott, nem lehet mindennek az alapalkotóeleme egy ma is létező valami - ahogy ezt az irányzat két másik fő képviselője, Thalész és Anaximenész hiszik -, hiszen akkor miért vannak más dolgok is rajta kívül, miért nem alakul át minden más dolog ezen egyetlen alapelemmé. Anaximandrosz így egy absztrakcióval élt, azt mondta, mindennek az alapja a „határtalan” nevű meghatározatlan dolog.

Anaximandrosz azt mondja, az eredeti ősállapotban minden a „határtalan” volt, majd az, saját belső sajátosságainak köszönhetően szerveződött a mai ismert anyagokba, ebből lettek az istenek és az istenek világa is. A „határtalan” tartalmazott mindent, egymásnak ellentétes dolgokat is, melyek aztán függetlenedtek tőle. A világrend célja pedig ezen ellentétes dolgok egyensúlyának fenntartása.

A püthagoraszi iskola fő alakja természetesen Püthagorasz, aki Anaximandrosz tanítványa volt. Tőle vette át a „határtalan” alapalkotóelemet, mely mellett azonban az üresség is alapalkotóelem. A két alapalkotóelemből nem csak az anyag van, hanem a szellem is, mind az anyag, mind a szellem halhatatlan, de a szellem magasabb rendű anyagnál.

A határtalan úgy vált konkrét dolgokká, hogy magába szívta az ürességet, így a határtalan az üresség által elválasztott dolgokká lett, azaz a „határtalan” az anyag, míg az üresség annak formáját eredményezi, mely folyamat elvi alapja a matematikai szabályosság, mely harmóniában tartja  a mindenséget.

Az ember kettős lény: teste az anyagból van, lelke a szellemből, ez utóbbi halhatatlan.

Ez így azt hiszem egyfajta kategórialapú monizmusnak tekinthető.

Az epheszoszi iskola, s annak legfontosabb képviselője, Hérakleitosz. Ő is egyetlen alapalkotóelemet keres, mint a milétosziak, azonban azt nem egy konkrét dologban, hanem a változásban találja meg. Viszont csak az tud változni, aminek van önazonossága is, hiszen ha ez nincs, nem beszélhetünk arról, hogy egy adott dolog változik, ebben az esetben az egyes dolgok csak mindig egy pillanatra léteznének, míg helyüket átveszi valami más dolog. Ez abszurdum lenne, a folyamatos változás tehát nem véletlenszerű, hanem egyfajta belső rend eredménye, e rend alapja az, hogy minden egy, mely magában tartalmaz mindent és annak ellentétét is.

Érzékeinkkel felfogjuk az anyagi világot, mely örökké való, nincs kezdete vagy vége, viszont állandó átalakulásban van, míg lelkünkkel fel tudjuk fogni a logosznak nevezett belső rendet. Ez a logosz meghatározza mind az anyagi világot, mind az emberi lelkeket. A logosz Isten, de ez az Isten nem a világtól külön álló entitás.

Ez az első olyan elképzelés, mely értelmezhető a keresztény istenképhez hasonlóként. Bár ez az istenkép nem transzcendens, hanem az anyagi világban van meg, már nem is az anyag belső sajátossága. világ ezen alapelvét Hérakleitosz logosznak nevezi, amit a keresztény teológia is átvett. Érdekes véletlen: János evangéliumát - melynek első mondata a görög eredetiben tartalmazza a logosz szót szintén Epheszoszban írták, csak persze kb. 600 évvel Hérakleitosz után: Ἐν ἀρχῇ ἦν ὁ Λόγος, καὶ ὁ Λόγος ἦν πρὸς τὸν Θεόν, καὶ Θεὸς ἦν ὁ Λόγος. - a magyar fordítás szerint: Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. - a magyar fordítás az „ige” szót használja a görög „logosz” szóra.

Az eleai iskola legfőbb képviselője Parmenidész. Nála az előbb említett egy már nem csupán minden dolgok lényege, hanem az egyetlen létező is, melyhez képest minden más látszat.

Ez így teljes szakítás a természetfilozófusokkal, hiszen ha a világ csak látszat, azon keresztül nem ismerhető meg a valódi létező. Míg a természetfilozófusok a tapasztalatból akartak levonni következtetések, a eleai iskola az ellenkezőjét vallja: csak a tiszta értelem alkalmas következtetések levonására. Az a legtisztább monizmus.

A lét egyenlő a létező létezésével, a gondolkodás pedig azonos a léttel, ennek az elképzelésnek a tarthatatlansága csak a XX. sz. elején kerül megmagyarázásra: a lét valójában több, mint a létezők létezése.

Elutasították a hagyományos istenképet, helyette Istent azonosították az egyetlen létezővel. Ez nem keresztény istenkép azonban, mert itt Isten maga az egyetlen létező.

A pluralista iskola fő képviselői Anaxagorasz és Empedoklész. tanításuk lényeg nagyjából úgy jellemezhető: a milétoszi és az eleai iskola nézeteinek összehangolása. Van a természet, annak alapalkotóelemeivel, de van egy külső erő is.

Empedoklész szerint 4 alapalkotóelem van (egyezően a hagyományos görög elképzeléssel ezek a föld, a víz, a levegő, s a tűz -, melyeket két egymással ellentétes szellemi erő, a szeretet és a viszály mozgat, az előbbi egyesíti a dolgokat, míg az utóbbi elválasztja őket.

Anaxagorasz szerint az anyagi világon kívül létezik egy önálló szellemi erő, mely megszervezte a szervezetlen anyagot és azt mozgásba hozta, míg az után az anyag már ment tovább saját szabályai alapján. A valóság alapja a dolgok „magvai”, minden dolognak megvan a maga „magva”, a világ minden része tartalmaz mindent, de a részek különböznek, mert bennük egyik vagy másik „mag” dominál. Az emberi lélek a szellemi erőhöz tartozik.

Az atomista iskola fő képviselője Démokritosz. Tanítása hasonlít a püthagoraszi iskolában abban, hogy az üresség az egyik alapalkotóeleme, míg másik az atom, minden anyag alapja az atom, mely egy oszthatatlan anyagi részecske, az egyes dolgok azért különböznek egymástól, mert bennük az atomok elrendezése eltérő. Bizonyos szempontból az eleai irányzat ellentéte ez: az eleaiak nem lehetséges mozgás, mert ehhez üresség kellene, míg az atomisták tényként elfogadják a mozgást, s ebből következtetnek az ürességre. Démokritosz fő újítása, hogy szerinte nincs se belső, se külső rendezőerő. A világ egyszerűen az atomok véletlenszerűnek tűnő, valójában tudományosan feltárható és előre meghatározott, szabályszerű mozgásának és kölcsönhatásának eredménye. A lélek létezik, de tisztán anyagi jelenség.

Démokritosz volt a hivatalos marxizmus, s személyesen Lenin kedvenc ókori filozófusa. A materializmus megalapítójának számított. Hiszen teljesen tagadott nem csak minden transzcendenst, de minden nem-anyagi szellemit is. Lenin korában mindez még teljesen tudományosnak is tűnt, hiszen minden arra mutatott: a világ a saját szabályai alapján működik, csak várni kell, hogy a tudomány felfedezze az összes természeti törvényt. Nincs szabad akarat, mindent természeti törvények határoznak meg, s eljön a nap, amikor minden törvényt tudni fogunk. Szabadság nincs, az csupán tudomásul vett szükségszerűség.

Aztán jött hatalmas pofára esés: a tudomány tényleg fejlődött, csak nem úgy, ahogy azt a materialisták szerették volna. A XX. századi fizika két hatalmas pofont kevert le a materializmusnak.

Az első: kiderült, hogy az atomnál kisebb részecskék világára nem érvényesek a fizika törvényei. Az szubatomi részecskék számára nincs maximális sebesség, a fénysebességnél gyorsabbak képesek mozogni, továbbá állapotuk függ a megfigyeléstől, valamint nem mérhető egyszerre a helyük és a mozgásirányuk. A következtetés: a szubatomi részecskék helyzete csak megközelíthetően jósolható, de nem állapítható meg rájuk semmilyen szabályosság.

A második: amikor mérhetővé vált a csillagrendszereknél nagyobb egységek sebessége is, kiderült: a galaxisokban sem érvényesek a fizika törvényei. Míg a Naprendszerben vagy más csillagrendszerben minden szépen működik, a bolygók sebessége kapcsolatban áll az illető csillag gravitációs erejével, addig a galaxisokban a csillagok sebességére ez nem igaz: nem olyan sebességgel keringenek galaxisuk központja körül, ahogy kellene. A modern fizika erre kitalálta a soha senki által ne tapasztalt sötét anyag és sötét energia fogalmát, ezek miatt nem felel meg a csillagok sebessége az elvártnak.

Ez kb. olyan, mintha azt mondanánk, hogy 2x2=4, de csak a földszinten, viszont a pincében 2x2 lehet bármi, a padláson pedig 2x2=2, mert a sötét padláslény - melyet soha senki se látott - megeszik 2-t.

Ennyit a tudományvallásról...

Nem véletlen, hogy a mai modern marxizmus hívei régóta nem hívei a marxi filozófiának, hanem csak közgazdaságtanát és politikáját támogatják. Lásd Latin-Amerikát, ahol a marxizmus máig tényező, de mindig együtt a katolikus világnézettel.

Monizmus és pluralizmus

Fontos ennek a két alapfogalomnak a tisztázása.

Sokféleképpen megfogalmazható, de a 3 alapvető: egzisztencia (létezés), szubsztancia (lényeg) és kategória alapon.

Létezésalapú monizmus és pluralizmus: minden egy vagy minden több? Azaz hány dolog létezik: egy vagy több?

Ha egy dolog létezik csak, ebben az esetben honnan van az a sok konkrét dolog, melyeket tapasztalunk?

Erre a két fő válasz:

• a konkrét dolgok csak látszatok, azaz érzeteink csalókák, ezért gondoljuk, hogy van több konkrét dolog,
• a konkrét dolgok az egy mesterséges, szubjektív felosztásának eredményei csupán.

Ellentéte ennek az elképzelésnek a létezésalapú pluralizmus, melynek állítása: több dolog van.

Lényegalapú monizmus és pluralizmus: minden dolog lényege ugyanaz vagy nem?

Ez a monizmus lehet többféle alapú:

• materialista: minden alapja az anyag, minden annak valamilyen formája, azaz ami nem-anyaginak tűnik, az is csak sajátos anyag vagy az anyag valamilyen sajátossága,
• semleges: van egy harmadik típusú lényeg, mely az anyagi és a szellemi alapja,
• idealista: minden szellemi, az anyag a szellem terméke.

Van olyan sajátos monizmus is, mely nehezen helyezhető el ebben a felosztásban: ez anyagi alapot vall, azonban az anyagnak valamilyen szellemi erőt is tulajdonít. Ez nehezem határolható el a materialista monizmustól, mely az anyag belső tulajdonságának tekint valamiféle energiát.

Ellentét: a lényegalapú pluralizmus: a dolgok lényegileg több alapvető elemre vezethetők vissza.

S végül a kategórialapú monizmus: sok konkrét dolog van, de ezek egyetlen dolog részekre válásából erednek.

Ellentéte a kategórialapú pluralizmus: nincs egyetlen felső kategória.

Vegyük észre: az egyik típusú monizmus lehet más szempontból pluralizmus is. Lásd pl. a keresztény vallás vagy a marxizmus tanítását, mindkettő egyszerre létezésalapú pluralista, de lényegalapú monista!

Továbbá kvalitatív és kvantitatív értelemben is különbséget kell tennünk. Aki kvantitatív monista egy darab dologban hisz, míg a kvalitatív monista több dologban, melyek azonban ugyanazok. Aki kvantitatív pluralista több darab dologban hisz, míg a kvalitatív pluralista több dologban, melyek egyszerre több példányban is jelen vannak. Bár így végiggondolva, a  kvalitatív pluralista egyben kvantitatív pluralista is, míg a  kvantitatív pluralista nem feltétlenül kvalitatív pluralista.

Nem említettem a dualizmust és a nihilizmust. A dualizmus felfogható mint a pluralizmus alváltozata. A nihilizmus pedig azt jelenti, nem egy vagy több dolog van, hanem nulla.

A Menón fő témája: a jó erkölcs, a jóság, az erény hogyan érhető el. Erről folytat vitát Menón és Szókratész. Menón Szókratész kortársa volt és ismert közéleti személyiség

Az első kérdés annak meghatározása mi is a jó erkölcs. Menón felsorol több dolgot - igazságosság, jámborság, hasznosság, stb. - melyet a jó erkölcs megjelenésének tekint, de Szókratész rámutat, ez nem válasz, hiszen pontosan az a kérdés, hogy ezen jónak tekintett tevékenységeket mi teszi jóvá, azaz magát a jó erkölcsöt, magát az erényt kell meghatározni, nem felsorolni, hogy az miben nyilvánulhat meg. Szókratész a mértani idomokat hozza fel példának: a "mi a mértani idom?" kérdésre se lehet válasz az, hogy felsorolunk egyes idomokat.

Menón ekkor azt a meghatározást mondja az erényre: a szép - mely azonos a jóval - akarása és a képesség elérésére. Felmerül: van-e ember, aki akarja tudatosan a rosszat, a válasz: nem, ez nem lehetséges, aki rosszat akar, az is valójában jót akar, csak esetleg a rosszat tévesen jónak hiszi. Ebből viszont az következik: a jó erkölcs nem más, mint bármi elérésének képessége, hiszen mindenki jónak hiszi azt, amit el akar érni. Viszont fontos megállapítani: az elérés módja csakis igazságos és jámbor lehet, hiszen nyilvánvalóan nem nevezhetó jó erkölcsnek, erénynek, ha valaki a célját igazságtalan módon éri el. Viszont ezzel a meghatározás értelmetlen lett, körkörös érveléssé vált, mivel mind az igazságosság, mind a jámborság  már a legelején fel lett sorolva mint az erény megjelenési alakjai.

Mindkét tétellel egyetértek. Szubjektív módon rossz ember nincs, s a cél nem szentesíti az eszközt.

Menón felteszi a kérdést: hogyan vagyunk képesek megtalálni a választ a feltett kérdésre, mivel amit nem ismerünk, azt hogyan tudjuk megtalálni: hiszen ha meg is találjuk, hogyan tudhatjuk, hogy az, amit kerestünk? Ez egy alapvető gondolat: a megismerés egyik fő problémája.

Szokratész itt válaszként előadja elméletét az emberi tudásról. A lélek halhatatlan, már mindent látott mind a földi világban, mind a túlvilágon. A tudás tehát nem új ismeret szerzése, hanem már meglévő ismeretre való visszaemlékezés. Ennek igazolására Szókratész hivatja Menón egyik rabszolgáját, aki sose járt iskolába, nem kapott semmilyen oktatást. A rabszolgát egymást követő kérdésekkel rávezeti olyan ismeretekre, melyeket nem tudhat, többek között kiszámoltatja vele egy mértani idom nagyságát, amit a rabszolga helyesen teljesít, annak ellenére, hogy sosem tanult semmit erről a témáról. Szókratész rámutat: minderre a tudatlan rabszolga magától jött rá, nem volt honnan máshonnan megtudnia mindezt, azaz a kérdések segítségével képes lett visszaemlékezni arra a tudásra, mely halhatatlan lelkében már megvolt.

Ezután visszatérnek az eredeti témára, mi is a jó erkölcs, az erény. A jó erkölcs tudás-e, mert ha igen, akkor megtanulható, hiszen ebben az esetben már benne van a lélekben, azaz az ember képes visszaemlékezni rá. Minden tudás lehet jó is és rossz is azonban, minden a tudás felhasználásának módjától függ, ahogy pl. a bátorság lehet jó, ha értelemmel párosul, míg az értelmetlen bátorság, a vakmerőség rossz dolog. Az erény azonban mindenképpen jó, nem lehet rossz felhasználása, azaz nem egy a lélekben meglévő tudások közül. Azaz a jó erkölcs nem tanulható.

Lehet-e jó példák alapján elsajátítani a jó erkölcsöt? Nem lehetséges, hiszen ha így lenne, a jó erkölcsű apa fia is mindig erényes lenne, ami pedig a tapasztalatból tudhatóan nem igaz.

Kitérő a fő témától: a tudás és a vélemény különbsége. Bár a helyes vélemény - azaz a tudás nélküli helyes álláspont - is hasznos, mégis hasznosabb nála a tudás. Miért? Mert a vélemény, ha helyes is, ideiglenes  ismeret, míg a tudás a már említett lélekbeli visszemlékezés. A vélemény úgy válik tudássá, hogy az ember felismeri alapjait, amit nem más, mint a visszaemlékezés. Viszont egy cselekedet szempontjából mindegy, hogy annak alapja helyes vélemény vagy értelemmel párosult tudás, bármelyik is az alapja egy adott cselekedetnek, az jó cselekedet lesz.

S innen következik a probléma megoldása: a jó erkölcs, az erény nyilvánvalóan helyes vélemény. Fentről jön az emberre, mint minden más helyes vélemény, egyfajta isteni sors, melyben az értelem nem játszik szerepet.

Nagyon érdekes, hogy abban a vitában, hogy a világ megismerhető-e Platón nemcsak a megismerhetőség mellett érvel, hanem egyenes azt mondja, a lélek már eleve ismer mindent.

Én nem értek egyet azzal a tézissel, hogy a jó nem meglévő tudás. Szerintem mindenki tudja mi a jó, de egyesek direkt, makacs módon úgy tesznek, mintha nem tudnák. Ennek oka lehet tévképzet, de külső hatás is. A rossz külső hatástól a legtöbb ember képtelen megszabadulni, mert ösztönös emberi magatartás alkalmazkodni ahhoz, amit a közösség valamiről gondol.

A napokban hír lett, hogy a Google elbocsátotta egyik alkalmazottát, mert az mást mondott valamiről, mint ami a liberális lobbi szerint a helyes vélemény.

Abszolút nem egyedi eset ez.

A korai liberalizmus addig harcolt a véleményszabadságért, míg ez érdekében állt, míg nem ők diktáltak. Amint a liberalizmus lett a domináns irányzat,  a kocka fordult: immár győzött az "igazság", s a véleményszabadság csak a téves vélemények szabadságát jelentené, azaz értelmetlen.

Ugyanez  a logika látható ma a liberálisok harcában az internet szabadsága ellenében: ami mást mond, mint ők, az "hamis hír" és fel kell lépni ellene, mert ez állítólag a közösség érdeke, hiszen a közösség joga van az igazi hírekre.

Mi a helyzet általánosságban egy munkaadó és egy munkavállaló viszonylatában a véleményszabadságot illetően? Egyetlen munkavállaló se tagadhatja meg munkaadója munkára vonatkozó utasításait: hiába gondolja, hogy hülyeség egy adott szabályt, azt köteles betartani, mert nem az ő feladata a szabályok meghatározása. Ha egy szabályt a dolgozó erkölcstelennek tart, felmond, s kész, de nem szabotálhatja a szabályt.

Pár éve munkát ajánlottak tolmácsként egy fizetős szexet szolgáltató vállalkozásnál. Nemet mondtam, mert a cég tevékenységét nem tartom elfogadhatónak.

Úgyszintén, a dolgozó nem dolgozhat munkaadója érdekei ellen, pl. nem lehetek a Coca-Cola alkalmazottja, közben azt hangoztatva, hogy a cég termékei szarok. Ilyenkor kötelező a hallgatás, ha a cég termékeit az alkalmazott rossznak tartja. Én magam a Coca-Cola alkalmazottja volt 2 évig, s ez idő alatt nem hangoztattam azt a nézetemet, hogy a cég mesterséges édesítővel készített termékei szerintem egészségtelenek. Ma már elmondom: csak a cukros termékeket fogyasszuk, ill. a szteviával édesítetteket (de ilyenek még nincsenek a magyar piacon).

Ugyanez az állami munkakörökben: nem lehetek egy minisztérium alkalmazottja, miközben mindenhol elmondom: a kormány politikája hülyeség. Nyilván ez csak politikai jellegű állami munkakörökre igaz, egy politikamentes állami alkalmazott lehet akár radikálisan ellenzéki is, hiszen ő nem a kormány, hanem az állam alkalmazottja, azaz lojálisnak az állammal, s nem a kormánnyal szemben kell lennie.

Azaz nyilván szükséges valamilyen szintű lojalitás a munkaadó iránt, ez nem kétséges.

De egy magánvélemény, mely nincs közvetlen kapcsolatban a céggel egyszerűen nem lehet része ennek a lojalitásnak. Nyilván egy keresztény szellemiségű cég, mondjuk egy egyházi iskola alkalmazottja nem lehet büszke homoszexuális, ahogy a homokbár alkalmazottja se lehet homofób, ez nyilvánvaló és ésszerű, de pl. az, hogy valaki melyik párt híve, mit szeret enni, mi a hobbija, mi a véleménye közéleti és nem-közéleti kérdésekről nem lehet követelmény.

Tudom persze, a cégek arra hivatkoznak, ha az az alkalmazottjuk olyan nézeteket hangoztat, melyek nem egyeznek a cégéivel, az hat a cégre, mert pl. bojkott indulhat a cég ellen az alkalmazott néztei miatt. Viszont ez abszurd érv, hiszen az gyakorlatilag azt jelentené: nincs vélemény- és szólásszabadság azok számára, aki bárhol alkalmazotti státuszban van, egyetlen szabadságuk vagy egyetérteni mindenben a cég politikájával vagy kussolni.

Na, ezért vagyok én alacsonyrangú proletár. Így le se szarja a munkaadóm, hogy miről mit mondok..

A Jobbik javasolta a választási jog korlátozását, a műveltségi cenzus ismételt bevezetésével.

A népképviseleti rendszer bevezetése - 1848 - óta egyébként mindig volt Magyarországon választási cenzus. Az 1848-as szabályok 4-féle cenzust írtak elő:

• nemi alapon: csak férfiak szavazhattak,
• életkori alapon: a 20 betöltött év feltétel volt a szavazati joghoz,
• vallási alapon: csak a bevett keresztény felekezetek tagjai szavazhattak,
• vagyoni alapon: legalább évi 100 Ft jövedelem kellett (ez kb. az akkori átlagkereset 2,5-szerese volt, azaz mintha ma csak az szavazhatna, akinek a havi bére legalább bruttó félmillió Ft)

1874-ben bejött a foglalkozás alapú cenzus is: elvesztették szavazati jogukat a fegyveres erők és az adóhivatalok alkalmazottaitól! Azon logika alapján, hogy ezeknek az embereknek teljesen semlegeseknek kell lenniük, független kell legyenek a politikától, így még szavazóként sem lehetnek érintettek a politikai életben.

A vallási cenzust megszűnt 1874-ben.

A nemi alapú és a vagyoni cenzus azonban csak 1918-ban szűnt meg. Az első választást, melyen nők is szavazhattak már Horthy rendezte meg.

Viszont 1918-ban meg lett emelve a korhatár: 24 éves korra. Továbbá: be lett vezetve a műveltségi cenzus, de csak a nők számára: míg az írástudatlan férfiak szavazhattak, az írástudatlan nők nem.

Továbbá bevezetésre került 2 új cenzus:

• az állampolgársági: csak az szavazhatott, aki legalább 6 éve már magyar állampolgár,
• lakóhelyi: csak az szavazhatott, aki magyarországi lakos, s aktuális lakóhelyén legalább fél éve lakik.

Az összes cenzus megszűnt 1945-ben, kivéve:

• az életkorit: 20 éves kor lett a határ,
• a lakóhelyit: csak az szavazhatott, aki magyarországi lakos.

Viszont 1945-1949 között létezett nemzetiségi és politikai cenzus: a német kisebbség tagjai, valami a volt Horthy- és Szálasi-rendszer bizonyos tisztviselői, továbbá egy sor betiltott szervezet tagjai nem szavazhattak, akkor se, ha egyébként nem volt ellenük hatósági eljárás.

Látható: a műveltségi cenzus kiegészítésként volt jelent a magyar választói jogban.

A jelenlegi egyetlen cenzus az életkori: 18 éves kor alatt nem lehet szavazni. 2010 előtt a szavazás feltétele volt még a magyarországi lakcím is.

Mire lenne jó egy műveltségi cenzus? Röviden: semmire.

A vicces: eddig leginkább ballib hívektől volt hallható ez az ötlet, hiszen szerintük a „bunkók” között kevés a liberális, így egy ilyen cenzus őket segítené. Egyébként pontosan ez volt a XIX. század végi liberalizmus elmélete is: rossz az általános választójog, mert a könnyen megvehető szegény, buta és tájékozatlan rétegek tömeges szavazása elrontaná a demokráciát.

Most azonban, hogy a Jobbik jött elő ezzel, a ballibek hirtelen kénytelenek visszaszívni az egészet. Pedig örülniük kellene, hogy a Jobbik tovább liberalizálódik...

Egyébként mag a liberális érv az általános választási jog ellen abszurd: a demokratikus szavazás lényege, hogy a közösség minden tagja dönthessen, akkor is ha milliárdos és akkor is ha koldus, akkor is ha professzor és akkor is ha analfabéta. A szavazás lényege a döntés és nem a „felelős” döntés, utóbbinak nincs ugyanis semmilyen objektív meghatározása. Ami valakinek felelős, az másnak esetleg felelőtlen, s fordítva.

Akkor kezdődött, amikor annak idején először jártam egyetemre, ez Havannában volt, 1985 szeptemberétől.

Annak idején az utolsó pillanatban változtattam szakot. Egy nekem nagyon tetsző szakról mentem egy másikra át. Ennek semmi értelme nem volt, ez a sors kezének bevatkozása lehetett (biztosan Platón démonja súgott, hogy a témába bele is kezdjünk), s ennek a lépésnek az értelmét csak másfél évvel később értettem meg. De ez személyes ügy, nem részletezem. Mindegy, nem ez a lényeg.

Az egyik kötelező tárgyunk a marxista-leninista filozófia nevű izé, tárgy volt. Ezt ideológiai tárgynak szánták, de Kubában az a sajátos helyzet volt, hogy a kőkemény diktatúra ellenére olyan lazaság volt pár dologban, ami a lanyha kádári diktatúrában is elképzelhetetlen lett volna.

Ez a tárgy is példa volt erre. Hivatalosan úgy volt, hogy az első félév filozófiatörténet marxista szempontból, míg a második félév a marxizmus maga. A valóságban marxizmusról egy szó nem hangzott el az első félév során, s mindez egy egyáltalán nem átideológizált filozófiatörténet volt. Furcsa ez annak, aki tudja milyen a kubai rendszer, de annak nem furcsa, aki jobban ismeri Kubát.

Kubában ugyanis az van - legalábbis akkor az volt -, hogy aki "forradalmárnak" vallja magát (magyarul: azt mondja, támogatja Castróék rendszerét) és nem tesz "ellenforradalmi" nyilatkozatokat - értsd: nem kritizálja  a rendszert -, annak el van nézve, hogy esetleg nem kommunista, nem marxista. Ha valaki azt mondja "kommunista vagyok", majd kritizálni kezdi mondjuk azt, hogy a kubai kormányzat nem fordít elég figyelmet  a lakáskérdésre, hogy sok ember tizedmagával él egy lakásban, vagy azt mondja, hogy hiba volt Kubának beavatkoznia az angolai polgárháborúba, az számíthat rá, hogy 24 órán belül nagy baj fogja őt érni, s szinte biztosan a börtönben végzi. De aki viszont nem beszél a kubai vezetés semmilyen lépéséről negatív hangnemben, annak simán meg van engedve, hogy kritizálja a Szovjetúniót, Lenint, Marxot, bármi mást a hivatalos eszmékből - s ezt akár egyetemi oktatóként is megteheti.

Ez annak a sajátos helyzetnek az eredménye, hogy Castróék mozgalma az amerikai báb Batista ellen (bár a végén már az USA is lemondott Batistáról) nem volt egyértelműen kommunista mozgalom, a mozgalom Kubában rendkívül népszerű volt pl. a katolikus értelmiség körében is, akik zöme antikommunista volt. (Az még az 50-es évek vége volt, amikor a latin-amerikai politikai katolicizmus még nem volt erősen baloldali.) Ma is az USA-i kubai emigrációban sok olyan idős kubai van, aki harcolt Batista ellen, s csak akkor fordult Castróék ellen, amikor azok kommunista irányba fordultak. Szóval ennek maradványa, hogy a rendszerhű, de antikommunista embereket a kubai kommunista rendszer békésen eltűri akár fontos pozíciókban is, természetesen  a kormányzati pozíciókat leszámítva.

Mégis, amikor az előadó professzor a marxista-leninista filozófia nevű tárgy keretében arról értekezik, miért pontatlan Marx dialektikus materializmusa, az ember kicsit meglepődik... Meg amikor arról olvashat az ember egy kubai teljesen legálisan kiadott műben, hogy Marx ugyan nagy ember volt, sok mindenben iránymutató, de szűk európai korlátokban élt, melyek nem engedték, hogy felismerje, hogy Latin-Amerikát illetően tévedett. Nevezetes ugyanis Marx álláspontja, mely szerint a latin-amerikai spanyolellenes felszabító mozgalom téves volt, Marx kifejezetten kritizálta pl. Simon Bolívar tevékenységét.

A második félév komolytalan volt tehát. Nem azt akarom mondani, hogy a marxizmus komolytalan lenne. Hiszen végülis messze a legnagyobb hatású XIX. századi eszme, de Marx elsősorban politikus és közgazdász volt, nem pedig filozófus, így erősen röhejes egy olyan filozófiatörténet, melynek fele Marx és másik fele meg mindenki más. Ha mondjuk a XIX. századi filozófiánál lenne az anyag fele Marx, az is túlzó lenne, de benne lenne az elfogadhatóban, de az, hogy az egész filozófiát illetőn, hát az tényleg abszurdum.

Rájöttem, nem lehet igazából megérteni az anyagot, ha csak a tankönyvet olvasom. Én pedig mindig rossz tanuló voltam: sose tanultam meg, ami nem tetszett, s mindig olyanokat tanultam helyette, ami nem is volt követelmény. Így lett sok rossz jegyem, kivéve amikor szerencsém volt és éppen abban mélyedtem el, ami követelmény volt.

Máig él bennem ez a kettőség: egyrészt vonz az intézményesség, másrészt képtelen vagyok betartani a szabályait. Sokat gondolkodom, nem kellett-e volna annak idején valamiféle egyetemi karrierra törekednem, néha sajnálom is ezt, de másrészt most egyszerű proletárként sokkal szabadabb ember vagyok, a munkám hülyeség, de nem akar tőlem érzelmi kötődést, így szellemi autonómiám nagyobb, mint ami van egy átlag egyetemi oktatónak. A rossz oldala persze az, hogy napi 8 órát kell töltenem hülyeségekkel (valójában kevesebbet, a 8 óra munkaidőmből az aktív munka 2-3 óra), dehát valamit valamiért.

De visszatérve, akkor ott Kubában pedig meg akartam érteni mindent, mert érdekelt a téma.

Ez volt a bevezető. Ezek után közzé fogom tenni egymás után saját jegyzeteimet, melyekre nemrég leltem rá. (Remélem lesz türelmem az összesre.) Talán hasznosak lesznek még valakinek. Nekem hasznos mindenképpen, mert újra belementem egy kedves témába. Hozzáteszem: kicsit átdolgoztam a jegyzeteket, azaz ezek nem a 30 évvel ezelőtti eredeti gondolataim, bár az alapjuk mégis az. Minden művet újraolvastam 2017 során, ezt szeretném aláhúzni, ennek alapján korrigáltam a jegyzeteimet. Ez az újraolvasás egy nagyobb terv része egyébként, de erről nem szeretnék elárulni semmit.

Először kizárólag Platónt illetően, akinek mindegyik művét elolvastam. Egyetértek azokkal, akik szerint Platón alaposan ismerete nélkül beszélni filozófiáról olyan, mint vakon beiratkozni a repülőpilótai tanfolyamra. Ahogy ezt Alfred Whitehead angol filozófus mondta: "az európai filozófia története nem más, mint lábjegyzetek Platón műveihez". Ez most szégyelltem kicsit leírni, mert közhellyé vált, kb. a Platónt említő művek 90 %-ában szerepel ez a mondat, s én utálom a közhelyeket, de mivel ez történetesen igaz, ezért mégis leírtam.

Aláhúzom: mindig az eredeti művet olvastam, értelmeztem, s nem helyette arról szóló értelmezést (egyetlen kivétel van, az egyik művet képtelen voltam teljesen megérteni segítség nélkül). Az értelmezéseket vagy rövid kivonatos változatokat direkt nem olvastam a művek előtt, hogy ne befolyásoljanak. Persze ez nyilván nem teljesen igaz, hiszen filozófiatörténetet olvastam előtte is, azaz tudomásom volt sok mindenről, de mégis: konkrét műelemzéseket direkt nem olvastam. Erre Marxnál is vigyáztam: előbb olvastam el pár művét, mint azok kritikáját. Hozzáteszem: Marx sosem érdekelt különösebben, éppen azért nem, mert ő nem filozófus, hanem közgazdász, így csak 3 vagy 4 művét olvastam el, minden másról vagy fogalmam sincs vagy csak róluk szóló kritikát olvastam. Azaz Marx számomra egyértelműen politikai kérdés volt, csak így álltam hozzá. S mivel fiatalon meggyőződéses liberális voltam (gyerekkoromtól egészen a 90-es évek közepéig, egy kb. kétéves időszakot leszámítva 1984-1985 között), alapból antimarxista voltam.

Visszatérve Platónra: amikor idézek, jellemzően nem valamelyik a magyar fordítást fogom idézni, mivel a legtöbb művet nem magyarul olvastam.

Mielőtt valaki megkérdezné, hogy milyen koncepción alapszik a művek sorrendisége nálam, aláhúzom: semmilyenen, úgy teszem közzé a cikkeket, amilyen véletlenszerű sorrendben annak idején elolvastam őket, s ezt a sorrendiséget ma is szigorúan követtem. S igen, tudom, hogy szokás sorrendet tartani, de ez is mindig valamilyen koncepció része, én pedig saját koncepciót akarok, nem másét követni.

Elsőnek a Lakoma jön. Csak azért az első, mert valaki annak idején azt mondta, ha valaki csak egy művet akarna elolvasni Platóntól, mindenképpen ez legyen az. Miért mondta, nem tudom, de gondolom azért, mert ez tetszett neki a legjobban.

*

A Lakoma (eredetileg: Συμπόσιον, azaz kb. Ivászat) című művét Platón az i. e. IV. sz. elején írta, idősebb korában, 50-60 évesen, a pontos dátum nem maradt fent.

Egy vacsorán a meghívott vendégeket felszólítja az egyik vendég, az orvos Erüxímakhusz, mondjanak beszédet Erósz istenről.

Fontos tudni, Platón főhőse, de legalábbis meghatározó szereplője mindig Szókrátész, Platón tanítómestere. Amikor Platón el akar mondani valamit saját véleményként, azt mindig a műbeli Szókratész teszi. Ezért is gond a filozófiatörténet számára Szókratész eszméinek elemzése, mert mivel Szókratész soha egy egy szót nem írt le, szinte képtelenség eldönteni, hogy a Szókratészt idéző források mennyiben Szókratész gondolatai és mennyiben az őt idéző - a konkrét esetben Platón - gondolatai.

A mű alakja, mint az összes Platón-mű esetén, a párbeszéd. Platón jellemzően a valóságban is létezett szereplőket sorol fel. Ez itt is így van.

Íme a beszédek az "ivászaton".

Az arisztokrata Phaidrosz beszéde:

• Erósz a legidősebb isten,
• a szerelem a legerősebb visszatartó erő, hogy az ember ne cselekedjen olyat, amit szégyellnie kellene,
• a szerelem képes arra, hogy a leggyávább és legaljasabb embert is hőstettre sarkalja,
• erősebb az az érzelem, amit a szeretett ember érez szerelme iránt, mint a fordítottja,
• mindezért Erósz a legfontosabb, mert ő készteti leginkább az embereket  a jótettekre.

Pauszaniasz beszéde:

• Erósz valójában két isten, egy égi és egy földi,
• a földi elsősorban a testet szereti, míg az égi a lelket, a földi szerelem ideiglenes és múlandó, mert a testet megunja a szerető, míg az égi tartós, sőt örökké való, mert benne a szerető lelke egyesül a szeretett lelkével,
• minden cselekedet nem önmagában szép, hanem aszerint, hogy mi célból történik: ha a jó érdekében történik, azaz annak érdekében, hogy az ember magát jobbá tegye, akkor az szép, ellenkező esetben szégyenletes,
• a szerelem megítélése nem azonos mindenhol: Spártában pl. a szerető felé való jó viszony szépnek számít, a barbár hatás alatt álló görög államokban viszont csúnyának, ott minden erős érzelmet az elnyomó állam veszélyesnek tart, nálunk (Athénben) a szerelem mindenre bocsánatot adó erő - ha valaki a szerelmi vágya miatt elkövet valamit, dicséretet kap, míg ha ugyazokat a cselekedeteket más vágy miatt tenné, megróvásban részesül, a szerelem akár az eskü megszegése alól is mentesít.

Az orvos Erüxímakhusz beszéde:

• mindkét Erószt tiszteljük, azonban vigyáznunk kell, hogy a földi Erósz által keltett szerelem ne legyen kárunkra, az általa hozott élvezet ne befolyásoljon minket károsan,
• tehát az az Erósz a fontosabb, mely a jó dolgokat igazsággal és józansággal hozza el.

A drámaíró Arisztophanész beszéde:

• eredetileg az emberek egyszerre több nemet tartalmaztak, Zeusz aztán felvágta őket, így lettek a mai emberek, akik 4-félék: heteroszexuális férfiak, homoszexuális férfiak, heteroszexuális nők, homoszexuális nők, a szerelem oka, hogy a felvágott emberek keresik egykori felüket.

A költő Agathón beszéde:

• Erósz nem tesz igazságtalanságot, s az ilyesmit nem is tűri el.
• Erósz értelmes, az értelem lényege pedig az, hogy ura az érzelmeknek és a vágyaknak.

A filozófus Szókratész beszéde:

• a szerelem a szépség és a jó iránti vágy, a kettő tulajdonképpen ugyanaz,
• vajon a szerelem valami vagy semmi felé irányul, s mivel nyilvánvalóan valami felé, a szeretőnek vajon birtokában van-e az, amit szeret - hiszen senki se vágyik arra, ami már megvan neki, azaz Erósz is hiányában kell, hogy legyen a szerelemnek, ha egyszer arra vágyik, azaz Erósz nem szép,
• azonban abból, hogy Erósz nem szép nem következik, hogy csúnya lenne, hiszen a tudás és a nemtudás között is van köztes állapot, Erósz is köztes állapotban van az istenek és az emberek között,
• e köztes állapot oka Erósz származása, ő ugyanis Pórosz (= út, átvitt értekemben jövedelem) és Penia (= szükséglet, átvitt értelemben szegénység) gyermeke,
• senki se vágyakozik az iránt, amiről azt hiszi, hogy megvan neki, a legszörnyűbb dolog pedig az a tudatlanság, amikor valakinek nincs se szépsége, se tudása, se jósága, de azt hiszi magáról, hogy mégis mindene megvan,
• a boldogság oka az, hogy az ember birtokolja a jót, s ennek a jónak az örökös birtoklása az emberek legfőbb célja, így ez a szerelem lényege,
• ebből következően a halhatatlanság az emberek célja, ennek két útja van: az alkotás és a gyereknemzés, mindkettővel arra számítunk, nevünk örökre fent marad,
• a szépséget keresve először a szép testet nézzük, aztán a szép lelket, majd a tudás szépségét, végül eljutunk magának a szépnek a fogalmához (ideájához), minden ami szép azért szép, mert részese ennek a szépség fogalomnak.

Végül a politikus Alkibiadész beszél, de nem Erószról, hanem Szókratészt dicsőíti.

Nemigen lehet mindehhez hozzátenni bármit is: világosan kifejtett minden.

A szerelem itt mindenhol egyben szeretet is, nincs ellentét köztük, a szerelem a szépség és a jóság akarása. Az igazi szerelem viszont nem szexet jelent, a testi szerelem alsóbbrendű, sőt az igazán fejlett léleknek nincs is rá szüksége. Magam is azt hiszem, az erős szexuális vágy fiatalkorban akadály a szellem előtt. Ezt én se értettem meg fiatalkoromban.

Arról itt nem esik szó, hogy mi pontosan a jó. Szerintem a jó objektív fogalom, szerintem a természet és az ember helyes működésének való megfelelést jelenti, s ez az ismeret mindenkinek a lelkében benne van, azaz ez egyfajta felülről jövő ismeret.

Mellékes elem: az ókori Görögországban mind a homoszexualizmus, mind a pedofília teljesen természetesnek számítottak, Érdekes azonban, hogy Platón itt felszólal a pedofília ellen, egyik hősének szájába adva elmondja, hogy törvényt kellene hozni azok ellen, akik szexuális viszonyt folytatnak olyan fiúkkal, "akiknek még nincs arcszőrzetük", azaz serdületlenek, Abszolút forradalmi gondolat ez a maga korában.

A 2016-os adatok. Ez az a statisztika, ami sokat mond, ezért sehol sem lehet megtalálni ebben az alakban,

A havi súlyozott nettó bérek Európában. Havi alatt azt értem: az éves bér 12 részre osztva, ez azért szükséges, mert egyes országokban van 13., 14., stb. fizetés is.

Kizárólag a bérek lettek figyelembe véve, azaz nem munkából származó jövedelmek nem, azaz se a tőkejövedelmek, se a segélyek nem számítanak bele.

Nettó alatt az értendő: amit a dolgozó kézhez kap minden kötelező levonás után.

Mivel az árszint nem azonos az egyes országokban, súlyozni kell az adatokat, azaz a nettó bérek vásárlóértéke szerepel a térképen.

Az egyszerűbb összehasonlítás céljából nem magukat az adatokat adom meg, hanem az EU-átlaghoz viszonyított százalékot.

Mivel a cél elsősorban nem a gazdagok, hanem a szegények bemutatása, a szegényeket bontottam fel több csoportra.

Egyes adatokon meglepődtem, pl. azon, hogy Szlovákia Magyarország mögött végzett. Az eltérés valójában minimális, Mo. szintje 70 %. míg Szlovákiáé 69 %, de éppen itt volt egy csoporthatár.

Érdekesség: 2 nyugati EU-tagállam van, mely az EU-átlag alatt van: Görögország és Portugália, s egyetlen keleti EU-tagállam sincs az átlag felett, ezt egyébként legjobban Szlovénia közelíti meg 89 %-os eredményével.

Az EU két szélsősége egyébként: Luxemburg (159 %) és Bulgária (57 %).

Magyarország a 28 EU-tagállam között a 21. helyen van, a 11 keleti EU-tagállam között pedig a 6. helyen.

EU-átlag feletti szint: sárga - 90-99 % közti szint: nincs - 80-89 % közti szint: középkék - 70-79 % közti szint: világoszöld (Magyarország e szint legalján van) - 60-69 % közti szint: rózsaszínű - 50-59 % közti szint: sötétzöld - 30-49 % közti szint: sötétkék - 30 % alatti szint: piros - fehér szín: nem európai ország vagy nincs adat

Érdekes adatok.

Magyarország életszínvonala 1867-ben a nyugat-európai átlag 60 %-a volt.

A hatalmas fejlődés ellenére ez a szám 55 %-ra csökkent 1913-ra, azaz az utolsó békeévre. Miért? Ausztria-Magyarország nem volt haszonelvezője a második gyarmatosítási hullámnak, melyben a nyugat-európai országok zöme részt vett. Azaz a fejlődés fő motorja nem az volt nyugaton, amit a liberálisok hangoztatnak, azaz nem a hatékonyság és a polgárosodás, hanem egyszerűen a nagyobb rablási lehetőség. A Monarchiának egyetlen gyarmatnak tekinthető területe volt, Bosznia-Hercegovina, mely inkább vitte a pénzt, mint hozta.

Az utolsó II. vh. előtti békeévben, 1938-ban Magyarország szintje a nyugathoz képest ismét 55 %. Azaz mítosz az a magyar "jobboldali" körökben terjedő hit, hogy Horthy csodát tett. Nem, nem tett csodát: csak az I. vh. utáni katasztrófát valamelyest orvosolta, s sikeresen elérte 25 év alatt az I. vh. előtti szintet.

A II. vh. után ismét visszaesés kezdődött, 1960-ra sikerült elérni ismét az 55 %-ot. Majd jött a Kádár-diktatúra felívelő szakasza, a 70-es évek közepére Magyarország szintje a nyugati 65 %-a lett. Valójában ekkor volt az ország a legközelebb a nyugati szinthez az előző fél évezredhez képest! S aki most közbeszól, hogy mindez mesterséges volt, mert eladósodás, stb., annak azt mondod: a nyugati államok nagyobb mértékben voltak és vannak ma is eladósodva, mint Magyarország.

1975 és 1995 között az esés folyamatos, természetes a legnagyobb esés ebből 1991. 1995-re sikerült visszamenni az 1960-as szinthez. Az 1995-ben indulú lassú növekedés - az 1975-ös szintet az ország csak 2003-ban érte el - 2006-ban állt meg, majd zuhanásba ment át, a második legnagyobb zuhanásba 1991 óta. 2012-ben a magyar szint már a nyugati 60 %-a csak.

2012 óta lassú emelkedés van. A jelenlegi szint: 65 %. Azaz 2017-re ismét meglett az 1975-ös szint.

Látható jól, hogy a folyamat kormányfüggetlen, azaz minden típusú kormányzás alatt volt emelkedés és esés is. A következtetés: a kulcs az országon kívül van, azaz ne higgyük el egyik pártnak se, hogy a másik párt a hibás.

A modern liberalizmus mára vallásá vált.

A vallások jellemzője, hogy tévedhetetlenek, totálisak, s az igazság örök és egyetlen forrásai. Erre az érvük a szakralitás és a transzrealitás, azaz Isten a forrás.

Politikai eszmék esetében viszont furcsa a totalitásra törekvés, hiszen egy eszme se hiszi magát isteninek, márpedig egy emberi eszme hogyan lehetne tévedhetetlen?

Amíg eszmék harcolnak egymással nincs gond, még akkor se, ha egy eszme korlátozza a harcot a hatalom eszközével. A hatalmi pozícióban volt marxizmus, bár magát tudományosnak hirdette erősen korlátozta a vitát, de még a marxista hatalomnak se jutott eszébe saját tévedhetetlensége.

A modern liberalizmus viszont eljutott oda, hogy megtagadta saját maga ideológia mivoltát, ehelyett magát valamiféle parttalan semlegességként, egyfajta tiszta racionalitásként éli meg. Azaz a liberalizmus nem eszme, a eszme csak minden más eszme, melyek harca egyfajta cirkuszi mutatvány, míg felül bölcsen mosolyog a "semleges értelem". Ebből következően az antiliberalizmus, azaz a liberalizmussal való szembenállás immár nem egy eszme harca egy másik ellen, hanem a butaság, a műveletlenség, a tudatlanság, a mucsaiság harca a nyilvánvaló tények ellen.

Furcsának tűnik mindez, hiszen a liberalizmus egyik kezdeti elve a szabad eszmeáramlás volt. Ezzel harcoltak a premodern, erősen átideologizált államberendezkedés ellen. Mára kiderült: a szabad eszmeáramlás csak addig van, míg nem lesz domináns a liberalizmus, onnantól az új, posztmodern állam kötelezően "semleges", azaz liberális.

Magyarországon sok párt van, cél kevés.

Mi is a jövő évi választás fő kérdése? Egyetlen egy: követni kell-e a nyugati, liberális modellt vagy sem. Minden más mellékes kérdés.

Gyakorlatilag 2 fő tábor van e tekintetben, s mindkettő 2 részre oszlik.

1. csoport: nem kell követni a nyugati, liberális modellt, helyes a 2010-es óvatos irányváltás, folytatni kell azt.

2. csoport: nem kell követni a nyugati, liberális modellt, helyes a 2010-es óvatos irányváltás, de Orbánék rosszul csinálják és alkalmatlanok, így őket leváltva kell ezt folytatni.

3. csoport: követni kell-e a nyugati, liberális modellt, ahogy ezt tette az ország 1990-2010 között.

4. csoport: követni kell-e a nyugati, liberális modellt, de másképp, mint 1990-2010 között.

Az 1. csoport természetesen a Fidesz.

A 2. csoport gyakorlatilag a Jobbik, korábban ide tartozott az LMP is, mielőtt ballibá kezdett zülleni Schiffer távozásával. Ide sorolhatók még egyes törpepártok (pl. a Munkáspárt), de felesleges őket számon tartani, hiszen nincs valós jelentőségük.

A 3. csoport az összes hagyományos ballib, lásd MSZP, DK, Együtt, PM, stb. Az MSZP valóban elkezdett nyitni balra, de ez még nem olyan mértékű, hogy ki lehessen őket zárni a hagyományos ballib táborból.

A 4. csoport pedig manapság a Momentum, egyre inkább az LMP, s még számtalan jelentéktelen liberális kispárt (pl. a PKP, melynek egyetlen tevékenysége a blogírás, bár jó cikkeket írnak, ez tény). Az új, magukat civileknek nevező liberális törpemozgalmak is ide sorolhatóak, bár ezek egyes része hajlandó lenne átsorolni a 3. csoportba, ha az ottaniak befogadnák őket.

Szóval amikor jövőre elmegyünk szavazni, tegyük fel magunknak a kérdést: akarjuk-e a nyugati, liberális utat vagy sem. Ha akarjuk, válasszunk a 3. és 4. csoportból, ha meg nem, az első kettőből.

Minden más csak szimpátia és taktika kérdése.

Számomra a kérdés lezárt: nem akarom a nyugati, liberális utat. Kétszer voltam életemben liberális, másodszor 1999-től nagyjából 2008-ig, bár sem az előbbi, sem az utóbbi nem élés határ, hiszen mindkét esetben folyamat volt ez, még sose volt Saúl-Pál típusú eszmeváltásomban életemben, se politikai, se vallási értelemben, pl. keresztény is lassan lettem, nem hirtelen megvilágosodással. 2008 körül kezdtem rádöbbeni a liberalizmus tarthatatlanságára. Most pedig már kiforrott antiliberális vagyok.

Vannak jobbikos olvasóim, akik sokszor nem értik miért zárom ki alapból a Jobbikot. Nos, erre 2 okom van. Az egyik: szinte biztos vagyok benne, hogy egy győztes jobbik átigazolna a fenti 4. csoportba, s erre ma egyre több a jel. Gyakorlatilag ma már a Jobbik a háttérhatalom titkos favoritja. Láttunk már ilyet máshol is. A hatalmasok nem finnyásak: nekik az is megfelel, ha a liberális rend a Szent Turul és Korona, valamint társai jelképe alatt épül. Semmi gond, ha megy továbbra is az ország kifosztása és a pénzek jól bejáratott menetelése a nyugati zsebekbe.

A másik ok: nem látok értékelhető szellemi hátteret a Jobbik mögött, az egész csak egy hatalmas gagyiság. S nem arról van szó, hogy nekem tetsző szellemi hátteret keresek. A ballibek mögött VAN szellemi háttér, nem is komolytalan, nem értek egyet ugyan vele, de van. A Jobbiknál nullát látok.

Kedvenc pártom nincs 1999 óta. Egyik se tetszik, mert mindegyik tömve van ostoba és korrupt majmokkal, valamint bérlihegőkkel és seggnyalókkal, csak nem ugyanazt a segget nyalják. Azaz mindig a kisebbik rosszra szavazok azóta.

Röhejes volt a napokban Magyarországon, ahogy a ballib keménymag igyekezett mindenáron megvédeni legkedvesebb fegyverét, a zsidókártyát.

A zsidókártya kezdete 1990, amikor az SZDSZ mindent ami mozgott, de nem hallgatott az SZDSZ szavára antiszemitának nevezett. Ekkor született a "kódolt antiszemita" kjifejezés is, mely azt jelezte: valamire nem lehet sehogy se ráhúzni a zsidókártyát, de valahogy mégis becsmérelni kell. Ennek az elméletnek utolsó bozótharcosa TGM, aki szerint Izrael is antiszemita állam, mert valamiféle univerzalizmus nevű kamuizé ellen lép fel

A 90-es évek elején magam is lelkes SZDSZ-es voltam (sőt 1988-1993 között tagja is voltam a pártnak, bár mindig mezei párttag voltam, sose csináltam semmit). Alapvetően hittem a liberalizmusban, ráadásul akkor - ellentétben második liberális szakaszommal - éppen az SZDSZ és az akkori Fidesz által képviselt progresszista típusú liberalizmusban. Bár lassú folyamat volt, kiábrándultam 1994-1995 környékére a liberalizmusból, s ennek a folyamatnak a legfontosabb 3 sarokpontja közül az egyik éppen a zsidókártya volt: borzasztóan gusztustalannak találtam, hogy mindenre, ami nem liberális rá lett mondva, hogy antiszemita. S ezt veszélyesnek is találtam, ami be is igazolódott: az antiszemitizmus jelentősen megnőtt ellenreakcióként.

Lássuk azonban most mi történt!

Az első szakasz: igyekezzünk Orbánt antiszemitának beállítani! Pedig Orbán véleménye aktív politikusi karrierje során sok mindenben drasztikusan változott, viszont pont ebben nem: ultraliberálisként ugyanúgy ellenezte az antiszemitizmust, ahogy most középjobb populistaként. Miután sikerült Orbánt antiszemitának beállítani, indítsuk be a gépezetet ellene.

Azonban nem ment ez. Csak a Soros-féle médiák és pár egyéb elszigetelt média volt vevő erre, de még egyes elkötelezett ballib médiák is óvatosan nyúltak a kérdéshez, engedték megszólalni az ellenvéleményeket is.

A második szakasz: jött Izrael segítsége Orbánnak, ami gyakorlatilag kiütés volt a ballib megmondóemberek számára. Jöttek az Izrael-ellenes támadások ballib oldalról, melyek egy része olyan nyílt zsidózásba torkollott, hogy ha ezt nem ballibek csinálnák, már országos botránnyá lett volna felfújva.

Egy utolsó kétségbeesett próbálkozás is volt. Pár zsidó származású magyar ballib dzsungelharcos, élükön Vágó István gyurcsányista főguruval elzarándokolt az izraeli nagykövethez, könyörögni, tegyen már valamit!

S a harmadik szakasz: ha már minden összeomlott, próbáljuk legalább azt bizonyítani, hogy Orbán kénytelen volt felülvizsgálni "antiszemita nézeteit" izraeli követelésre, ill. mégis titokban antiszemita.

Ennek legdurvább verziója: állítsuk be Orbánt zsidóbérencnek, hátha akkor legalább elveszti szavazói egy részét, akik eddig biztos antiszemitizmusa miatt szavaztak rá.

Hát pl. erre a címlapra a KurucInfó is elégedetten csettintene:

Ritka egy gusztustalan társaság ez, Soros gazdájuk meg egy bűnöző tolvaj, aki bármely eszközt képes használni hatalma érdekében.

A jobbikos Index halkabb:

Idén ismét erősen aktivizálta magát a homoklobbi a magyar médiákban. Az újdonság, hogy ma már a liberális médiák taktikát váltottak, áttértek a "fújj, homofób keresztények" szövegről a "az igazi keresztény elfogadó ember" szövegre. A külső támadás mindig megerősíti az ellenséget, sokszor hatásosabb a belülről rombolás, erre rádöbbent a homoklobbi is.

Taktikai érzékből le a kalappal a homoklobbi előtt, kár tagadni, hogy ez sokkal hatásosabb módszer, sok naív embert sikeresen zavar meg.

Szóval megteltek mára a liberális médiák szenvedő homokosokkal, akik teljes szívvel elfogadják Istent, csak az az átkozott homofóbia miatt képtelenek nyugodtan élni, továbbá vannak teológusok, akik szerint Isten pont az ellenkezőjét akarta mondani mindentől, csak megbotlott a nyelve. Hamarosan lesznek díszpapok is, akik úgynevezett toleranciát fognak szónokolni, csak tessék kivárni.

A bűntől bűzlő Vatikánban székelő eretnek celebfőpap a legnagyobb szövetségese ezeknek az alattomos, krisztustagadó erőknek. Én is kihasználnám ezt, ha a homoklobbista PR-szakembere lennék. Különösen nagy gond, hogy az argentín celeb sokszor politikailag pozitív üzeneteket mond: pl. ostorozza a liberalizmus rendjét. Így aztán sokakat képes megzavarni.

A legnagyobb veszélyben a katolikus hívők vannak ma. A protestantizmus már régóta elesett, míg az ortodoxia pedig bevehetetlen bástya, míg a katolicizmus a kettő között van: a katolicizmusban egyszerre van jelen a krisztusi hagyomány és a liberális modernitás szelleme, s a harc hatalmas. A sátánista vatikáni pápa éjjel-nappal igyekszik csatázni Krisztus és követői ellen.

Krisztus ellen csatázni persze értelmetlen, hiszen egy egész celebhadtest se tudna semmit se elérni ellene. Krisztus üzenete örök és abszolút igazság, mely nem szükségeltetik se "fejlődni", se "modernizálódni". A homokosságot illetően a tanítás tiszta: gyűlölet a homokosság ellen és tolerancia a homokos bűnösök felé.

Az isteni üzenet megogalmazható 5 szinten, az említett teológiai szint melletti további 4 szint:
- kocsmai szint: buzik, kuss!,
- hétköznapi szint: maradjanak a homokosok a 4 fal között,
- politikai szint: a hagyományos családmodellt tekintjük alapvetőnek,
- filozófiai szint: nem tartjuk indokoltnak a paradigmaváltást abban a tekintetben, hogy mi legyen az alap a család és a házasság meghatározása.

Harminc napi tiltásom volt a Facebooknál. Ez a harmadik alkalom 2015 óta. Ma járt le a tiltásom. Egyúttal elnézést annak a kb. 30 embernek, aki Facebookon írt nekem ez idő alatt és nem kapott választ!

Mint mindig, most a szólásszabadságom gyakorlása miatt lettem letiltva.

S ugyanezt megírta egy neves ballib megmondóember is 2 hete, akivel szinte semmiben se értek egyet, de most mégis. Jámbor András, a Kettős Mérce ultraliberális blog reklámarca szintén le lett tiltva ugyanis, szintén szólásszabadsága gyakorlása miatt. Íme véleménye:

Nincs mit hozzátenni. Legfeljebb annyit, hogy Jámbor benyal  a FB-nak azzal, hogy szerinte is helyes a cenzúrájuk olyan esetekben, amikor az Jámbor szerint is indokolt.

Mivel a FB monopólium lett, tiltásai kb. olyanok, mintha egy telefonszolgáltató lehallgatná az előfizetők beszélgetéseit, majd a neki nem tetsző módon beszélőknek felmondaná az előfizetését bizonyos időre. Íme itt a tökéletes liberális diktatúra.

Ha valamikor végleg eltűmök a FB-ról, az azt jelenti, le lettem tiltva életfogytiglan.

A sok alternatív valóság között a minap a 22033. számúból volt élményem, s különösen egy furcsa épület fogta meg képzelemet.

Ez a valóság a II. vh. idejéig azonos a valóságunkkal.

Az eltérés az, hogy Anglia és az USA kimaradt a II. vh-ból, azt csak Németország és a Szovjetúnió között zajlott le. S a szovjet csapatok győztek erőteljesen, nemcsak Berlint vették be, hanem egész Európát is, Anglia és pár semleges állam kivételével.

Ez a sokkal nagyobb szovjet tömb máshol is sikeresen szerzett magának szövetségeseket, az egyik Brazília volt, mely a kommunista rendszert választotta. Németország itt 1944. április 4-én kapitulált.

Sajnos a pontos részleteket nem tudom, nem kaptam elegendő információt ebből a valóságból. A lényeg az, hogy a brazil kormány a Baktérítő és a 44:04-04-es fok kereszteződésében felépítette a hatalmas Sztálin Dómot - Domo de Stalin -, mely egy 444 méter magas struktúra, hatalmas félgömb, melyből egy 1944 méter hosszú út halad a tengerbe, végén pedig egy 1944 méter magas Sztálin szobor van. S lifttel fel lehet menni a tetetjére, azaz egyfajta idegenforgalmi látványosság is.

Sajnos nem tudok rajzolni, de megmutatom, hogy ez a hely ma hol van, emlékeim alapján a következőre saccolok:

Volt egyszer egy haverom, akik agrármérnöknek végzett. Kérdeztem, mennyi műtrága kell arra a 3 bokorra, amit elültettem a ház előtt, elég rossz talajon, mert nem akartak nőni. Betartottam a tanácsot, a 3 bokor elpusztult. A szomszéd, aki egyszerű lakatos szakmunkás volt meg mondta, persze hogy elpusztultak, ha tízszeres adagot tettem rájuk. Szóvel ennyit a haver szakértelméről. A bokrokat meg máig sajnálom, bár az egyiket végül meg tudtam megmenteni, de ha nem csináltam volna semmit velük, megmaradtak volna mind. A megmentett bokor egyébként máig a helyén van, elköltöztem már onnan, de megnéztem a Google Stret View-n:

Ez jutott eszembe arról a katolikus teológusról, aki nem ismeri a katolikus tanítást.

Azt mondja, a Biblia nem ítéli el a homoszexuális életvitelt. Ezzel két gond is van.

Az egyik, hogy a katolikus tanítás szerint a Biblia nem tartalmaz minden tanítást, a tanítás másik forrása a Szent Hagyomány, s ez a két forrás egyenértékű. Azaz ha a Biblia nem is tartalmazná azt, hogy homoszexuális életvitel rossz, akkor se lenne feltétlenül igaz, hogy ez nem bűn.

A másik gond meg persze az, hogy a Biblia elítéli a homoszexuális életvitelt. S nem csak az Ószövetség, amit ki lehet esetleg magyarázni azzal, hogy azok már hatályukat vesztett zsidó szabályok (persze ez se lehetséges, az erkölcsi értelmű zsidó szabályok ma is hatályosak!), hanem az Újszövetség is, mégpedig feketén-fehéren:

"A férfiak hasonlóképpen abbahagyták az asszonnyal való természetes életet, egymás iránt gerjedtek vágyra, vagyis férfi férfival űzött ocsmányságot. De meg is kapták tévelygésük megszolgált bérét." (A rómaiakhoz írt levél 1:27)

Komolyan nem tudná ezt egy katolikus teológus? Dehogy, ne viccelődjünk már. Tudja, ahogy gazdája, a vatikáni eretnek is jól tudja.

Nagyon rájár a rúd a ballib megmondóemberekre manapság.

A mindig kész zsidókártya bukott el éppen. Már évek óta nem működik az, hogy a magyarországi zsidóságot használják fel a zsidózásra, de eddig legalább a külföldi zsidó szervezetekben megbízhattak.

Erre beüt a csapás: maga Izrael köp be a ballibek levesébe.

Ezt most nehéz lesz kimagyarázni. Mi történt? A cigány Zorbán lefizette Izraelt? Az izraeli kormány antiszemita? Esetleg az emberevő Putyin mozgatja a szálakat már megint? Vagy az izraeliek hazudnak? Vagy a legrosszabb: mégsincs mindig igaza Izraelnek mindenben?

Nehéz eligazódni, a végén még annyira belagabalyodnak az ügybe a ballibek, hogy kénytelenek lesz saját maguk ellen tünteni "kódolt antiszemitizmusuk" miatt.

Pár agyatlan persze még küzd, mind a kapituláció után a dzsungelben felejtett japán harcos. Éppen Nobel-díjat követelnek gazdájuknak. Mivel ez csakis humorral értelmezhető - a másik megoldás az lenne, hogy Iványi és társai dühöngő elmebetegek -, így mi is aláírtuk a petíciót, íme: