A párkapcsolatok nehézségéről egy teljesen autentikus, saját eset.

1985 vége volt. Havannában.

Pont amolyan átmeneti állapotban voltunk a jövendő múzsámmal, azaz már egyértelműen nem csak barátok voltunk, de még nem volt rendes szexuális viszonyunk se (tudom, mai szemmel ez furcsa, de akkor ez megesett emberekkel, hogy nem azonnal feküdtek le egymással).

Az én szüleim anyagilag kb. dupla jól álltak, mint az övéi, plusz az én szüleim nem takarékoskodtak, az övéi viszont mániákusan spóroltak, meg csencseltek. A csencselés alatt az értendő, hogy külföldieknek fenntartott boltokban bevásároltak kaját, aztén azt eladták 3-szoros áron kubaiaknak, majd ebből aranyat vettek. De ezt is mind eltették.

Eleve a magyar kiküldötteket jobban fizették, mint a tobbi KGST-országbelit, különösen jobban, mint a szovjet kiküldötteket, akik messze a legalacsonyabb béreket kapták az összes komcsi kiküldött között, Igen, furcsa volt ez a szovjet gyarmatbirodalom: a legszarabbul a gyarmattartó hatalom állampolgárai éltek, a gyarmatok állampolgárai meg hozzájuk képest jólétben. Még a külföldre kiküldött szovjet emberek is, pedig ők privilegizáltak voltak az átlag szovjet polgárhoz képest!

Bonyolult volt eleve a KGST-kiküldöttek bérezése, 3 részből állt: otthoni pénz, helyi pénz, s amerikai dollár. Mondjuk az átlag magyar kiküldött kapott valamennyi forintot, ezt a magyarországi számlájára utaltak, ennek összege kb. annyi volt, mint egy magyarországi hasonló pozíció alapbére. Aztán kapott dollárt, összege pozíciótól függött, a Kubában dolgozó magyarok esetében ez kb. 150 és 1000 dollár között volt havonta, de ezt csak évente 10-szer fizették ki, nem járt a nyári 2-hónap szabadságra, ekkor ugyanis a kiküldött otthon volt, azaz nem volt ok plusz külföldi bérének utalására. (Mondjuk a nagykövet kapott ezer dollárt, az egyszerű nem-vezető beosztású szakértő meg 150-et.) Ugyanígy csak évente 10-szer járt a helyi pénz, ami esetünkben kubai pesót jelentett, de ez olyan kubai peso volt, amivel lehetett vásárolni a kubai "különleges" boltokban, ahová mezei kubai a lábát se tehettte be. Ezekben a különleges boltokban volt áru, persze nem valami nyugati árubőséget kell elképzelni, de minden alapvető élelmiszer megvolt, ráadásul nem volt a jegyrendszer ott érvényben.

Minden KGST-ország ezt a rendszert alkalmazta, persze a szovjetek megint a legrosszabbul jártak, Az átlag szovjet kiküldött ugyanis nem kapott egy szál dollért se, csak rubelt és pesót. Míg a magyar és a bolgár kiküldöttek közül a legalacsonyabb beosztásúaknak is járt dollár. A szovjeteknél viszont csak közepes rangtól felfelé járt dollár!

A legelitebb áruk csak dollárért voltak kaphatóak. Ilyennek számított pl. a nem-kubai cigareta, alkohol, csokoládé, igazi kávé (a normál boltokban csak cikóriával kevert kávé volt), az amerikai üdítők, jobb kozmetikai szerek, rendes minőségű műszaki cikkkek, s minden más hasonló.

Na most, a kakaó is "csak dolláros" luxuscikk volt. Jövendő múzsám szülei inkább meghaltak volna, mintsem hogy vegyenek bármit is dollárért. Szóval kakaó nem volt náluk a lakásban.

Aztán megtudtam, szereti a kakaót. Hát bementem otthon a spejzba, leemeltem 1 doboz kakaót a polcról, s másnap elvittem neki. Gondoltam, most milyen jó fej vagyok!

Két hónap múlva derült ki mi is történt. Mint ez jellemző rám, nem figyeltem oda, hanem rutinból cselekedtem. Szóval tévedésből egy bontott doboz kakaót adtam oda, nem egy bontatlant.

Aztán valamikor februárban már amikor teljes kapcsolatunk volt, egyszer azt mondja nekem "mire volt jó így megalázni engem?". Én persze őszintén meglepődtem, mit is követtem el. Lassan megtudtam: félig megevett, felbontott doboz kakaót ajándékoztam,

- S miért nem szóltál? - kérdeztem.

- Hogyan is szóltam volna, azt hittem direkt csinálod, hogy jelezd, te mennyivel gazdagabb vagy, Egész éjszaka zokogtam!

- Komolyan elhiszed, hogy direkt elviszek egy felbontott kakaót a barátnőmnek, hogy az megsértődjön? Ennyira hülyének nézek ki? Ráaádásul akkor még szex se volt, szóval direkt megharagítom azt, akitől akarok valamit, hogy aztán biztos ne legyen semmi? Ha ennyire forr bennem a megalázási vágy, akkor nyilván várok, s majd ha odaadja magát a titokban gyűlölt barátnő, aztán csapok le rá a felbontott kakaóval, nem?

Persze aztán tisztáztuk Ockham borotvája alapján: sokkal logikusabb, hogy mint mindig egyszerűen nem figyeltem oda, mint hogy pokoli tervet dolgoztam ki, melynek ráadásul lehet akár nagatív eredménye is rám. 

De ha mondjuk egy filozófiában nem jártas lány lett volna, aki nem ismeri Ockham borotváját, akár lehetett volna rossz vége is.

Amikor tavaly megszüntették Kubában a kettős pénzrendszert, azt hittem, a helyzet javulásnak indul.

Azóta kiderült: a reform csak növelte a szegénységet.

Hogy érthető legyen, elmondom röviden eddig mi volt.

Az eredeti állapot a forradalom győzelme után kezdődött. Volt a normál kubai peso és a dollár, de ez utóbbit csak külföldiek és kevés kubai jogosult használhatta, más számára akár 1 dollár birtoklása is büntetőeljárást vont maga után. Szóval ha egy kubai szerzett is dollárt, olyan embert is szereznie kellett még, aki jogosult dollárt költeni.

A helyzet 1972-ben változott, amikor Kuba belépett a KGST-be. Ekkortól lett egy harmadik pénznem is: a KGST-konvertibilis peso. Ez amolyan köztes pénz volt, jobb volt a normál pesónál, de a dollárnál rosszabb. S ismét csak jogosultak használhatták.

1985-től lett immár dollárhelyettesítő peso is, státusza a dollárral volt azonos.

A szovjet rendszerbukás után a kubai kormányzat totális csődbe került (valójában már Gorbacsov uralmának vége előtt beszüntette a Szovjetunió a segélyezést Kuba felé), így minden korlátozást eltöröltek: immár bárki használhatott dollárt. 1994-től megjelent egy új dollárhelyettesítő pénz is, a kubai konvertibilis peso. Természetesen 1991-ben a KGST-peso megszűnt, hiszen KGST se volt többé.

A hivatalos árfolyam szerint 1 dollár rögzítve lett 25 normál peso árfolyamon, természetesen visszafelé nem lehetett váltani, azaz dollárt csak feketén lehetett venni. Ahogy konvertibilis pesót is csak feketén lehetett venni. Az emberek a konvertibilis pesót preferálták a dollár helyett, a 90-es évek végén eleve betiltották a dollár közvetlen használatát, azt előbb át kellett váltani konvertibilis pesóra bankban, a bankok viszont 10 % jutalékot szedtek be átváltáskor.

Az eredmény természetesen az lett, hogy a fekete árfolyam a hivatalos többszörösére nőtt. A 2010-es években immár 150 normál pesóba került feketén 1 konvertibilis peso.

Tavaly a kubai vezetés lemondott a teljes abszurd, ideológiailag motivált 1 dollár = 1 peso árfolyamról (mely eleve már csak a konvertibilis pesóra volt igaz). Megszüntették a konvertibilis pesót. 1 éve csak normál pesónak kellene lennie.

Aztán gyorsan kiderült: a helyzet nem tartható, a lakosságban hatalmas mennyiségű pénz van, s a boltok kiürültek. Egyszerűen nem képes az állam annyi árut a kereskedelmi forgalomba beengedni, hogy az elég legyen. Ráadásul nyomott áron, azaz hatalmas veszteséggel.

A kubai közgazdászok kitalálták a megoldást: valahogy vissza kell vezetni a dollárt, de úgy, hogy ez ne legyen nyíltan kimondva.

Tehát létre lett hozva egy új bolthálózat a egész országban, ahol egyáltalán nem lehet készpénzzzel vásárolni (dollárral se!), csak speciális bankkártyákkal. Ilyen kártyát bárki kiválthat, sőt névtelen, előre meghatározott össszegű kártyák is vannak. A kártyák neve: MLC, ami a "szabadon váltható pénz" kifejezés spanyol rövidítése.

Hogyan tölthető fel egy ilyen kártya? Kubai pesóval sehogy. A módszerek a feltöltéshez:

• kubai bankban vezetett számláról, melynek a pénznem amerikai dollár, kanadai dollár, euró, angol font, svájci frank, mexikói peso, dán korona, svéd korona, norvég korona, vagy japán jen,
• készpénzben a fenti valuták valamelyikében, kivébe az amerikai dollért,
• külföldi bankból utalással (amerikai érdekeltségű bankból nem kehet utalni, ahogy nem-amerikai bankból se amerikai dollárban).

Az újítás idén: immár legálisan is vehető MLC kubai pesóért! Mégpedig piaci árfolyamon, ami még sose volt 100 alatt, de inkább kicsivel 100 felett szokott lenni., bár 180 is megesett már.

Tehát a gyakorlatban olyan 500 % az infláció 1 év alatt.

A helyzetet csak az szépíti, hogy az összes állami ár továbbra is "történelmi", azaz a tömegközledés, a lakbér, a rezsi, minden állami ár filléres. Mondjuk így a teljes infláció nem 500, "csak" 400 %. Mindez egy olyan országban, ahol eleve szegénység volt.

A kubai átlagbér jelenleg kb. 4500 peso/hó, ez jó esetben 45 dollár/MLC.

Kisgyerekként Peruban éltem 3 évet.

Abban az életkorban, amikor az ember megtanulja a saját anyanyelvét. Emiatt én spanyol anyanyelvű is voltam akkoriban. Más kérdés, hogy 6 évesen elkerültem a spanyol nyelvterületről, ami miatt teljesen elfelejtettem spanyolul. Alig 1 év alatt sikerült eljutnom a totális nyelvvesztés állapotába, 7 évesen már csak a spanyol számokra emlékeztem 1-től 15-ig (fene érti miért pont 15-ig), meg kb. 5-6 szóra, pl. "málna", "barát", "mackó".

Annyi maradt, hogy Budapesten első osztályosként logopédushoz járattak, mert spanyol hanglejtéssel és pár spanyolos kiejtési sajátossággal beszéltem magyarul, ami miatt a szüleimet leszámítva senki se értett. (Pl. a magyar "v" hangot bilabiálisan ejtettem, ami magyarul amolyan "így beszélnek a részegek" stílus. Magyarul a "v" ejtése erős légárammal zajlik az ajak és a fogak majdnem érintésével, míg spanyolul gyenge légárammal, a két ajak egymáshoz közelítésével.)

Amikor 12 évesen ismét spanyol nyelvterületre kerültem, nulláról tanultam újra a nyelvet. S persze már sose jutottam el újra az anyanyelvi szintig. 

Abban az időben, a II. vh. idejétől a 80-as évek végéig az volt a perui helyzetkép politikailag, hogy az amerikapárti jobboldal harcolt a nacionalista baloldallal, az elit és a középosztály az előbbiek bázisa, az utóbbiaké meg mindenki más. Ezt fűszerezte aztán a kommunista felkelés és az indián felkelés. A kommunista felkelés 20 éven keresztül ment, a harcosok nagy része indián volt, bár a főnök egy színfehér, baszk szérmazású filozófiaprofesszor volt, aki a kommunista eszme maoista verziójáért lelkesedett, Az indián felkelésnek is volt egy kommunista szárnya, de a nagyobb része mérsékeltebb volt, s - ellentétben a maoistákkal - szinte sose támadtak civileket.

A perui hadsereg fontos politikai tényező volt, S ellentétben több környező országgal, a perui hadsereg inkább nacionalista volt, azaz baloldali. Amikor mi kimentünk, az éppen az egyik katonai puccs - 1968 - után volt, melynek hatására Peru megerősítette kapcsolatait a szovjet tömbbel, azaz Magyarországgal is. Az akkori magyar kereskedelmi kirendeltségen 3 tisztviselő volt, ami abszolút rekord, az átlagos akkoriban az volt, hogy a régióban a magyar Külker csak egyszemélyes képviseleteket tartott fenn: ez a nagy szám tehát az ország fontosságát jelezte.

Aztán egyébként 1975.ben megromlottak a kapcsolatok, mert egy másik katonai frakció megdöntötte az előzőt, s az újak mérsékeltebbek voltak, többet között javítani akarták a kapcsolatokat az USA-val.

De ez most csak a háttér érzékeltetésére.

Az ország úgy néz ki, hogy van 3 régió: a Csendes-óceáni partvidék, az Andok, s az Andok "mögötti" - attól keletre fekvő - Amazonasz-vidék. A partvidék az ország kevesebb, mint 10 %-a, de ott él a lakosság 60 %-a. 

A partvidék fajilag fehér és fehér-indián keverék. Országos szinten a fehérek a lakosság kb. 10 %-a, a fehér-indián keverék kb. 60 %. S a partvidék jellemzően spanyol nyelvű, a fehér-indián keverék emberek rendszerint csak spanyolul tudnak.

Az indián lakosság aránya országosan 25 %, s a hegyvidéken és az amazonaszi részen többségben vannak. Még egy olyan kis rész is van, aki nem beszél spanyolul.

Amikor mi ott éltünk a 70-es években, még hétköznapi jelenség volt a spanyolul nem tudó indián. Ma már ez ritkaság, Az oktatás fejlődése automatikusan csökkenti az indián nyelvek szerepét. 

A fejlődés mindenképpen azt jelenti, hogy az indián spanyolul kezd beszélni. Máig teljesen így van. A jogi helyzet nem számít: hivatalosan a két legnagyobb indián nyelv hivatalos a spanyol mellett, a valóságban minden spanyolul van, a két indián hivatalos nyelv - az ajmara és a kecsua - kb. olyan, mint Írországban az ír, azaz kb. foklór státuszt élveznek, mindenki nagyon büszke rájuk, de a valős .életben "magasabb" hekyzetben senki se használja őket.

Persze a kecsua még így is erős, máig a legnagyobb beszélt indián nyekv az egész amerikai kontinensen, s tényleg léteznek falvak, ahol beszélik családi szinten. S a presztízse is nagas, hiszen ez volt az Inka Birodalom hivatalos nyelve.

Viszont a kecsuának máig tartó hatása van, Az andoki spanyol nyelvjárás (Perun kívül még Ecuador és Bolívia is) területe szinte teljesen egyezik az eredeti kecsua vidékkel. A spanyolban van a ll betű, ez kísértetisen hasonlít a magyar ly-re: eredeti kiejtése "ly" (ahogy ez a magyarban volt 200 éve, ma már csak a palócban maradt meg), de ma csak a közép-spanyolországi és az andoki nyelvjárásban ejtenek "ly"-t, mindenhl máshol az "ll" és a "y" betűk azonos hangot jelentenek. S az andoki furcsaság oka: a kecseuában is van "ly" hang. Szóval míg pl. egy kubai gyerek nem tudja hallás után eldönteni mit kell írni, ll-t vagy y-t, ezt be kell magolnia, addig egy perui gyereknek ez nem probléma.

De az indián helyzet pontosan ez: a kiemelkedés egyenlő a kultúravesztéssel, s az eredeti kultúra folklorizálódik. A spanyol kultúra elutasítása meg együtt jár az írástudatlansággal.

A helyzet egyébként sokat javult. De magyar szemmel most is hihetetlen eltérések vannak. Míg Magyarországon a felső 10 % szintje az alsó 10 % szintjének kb. a 8-szorosa, addig ez Peruban 30-szoros. Fajilag kb. az mondható, hogy minden indián szegény, de a szegények zöme nem indián. S a fehérek felülreprezentáltak az elitben, bár önmagában lehet valaki fehérként szegény is.

Ma is így van, de amikor ott voltunk még inkább így volt, Gyakorlatilag párhuzamos társadalmak vannak. Ha valaki legalább középosztálybeli, már nem élhet úgy, ahogy a többség, S vannak íratlan szabályok, melyeket nem lehet nem betartani. Pl. cselédlény tartása. A középosztálynak van cselédlánya, akár kell, akár nem. Nem tartani olyan, mint öltöny nélkül menni hivatalos ünnepségre vagy belepisilni a szökőkútba. Nem veszik komolyan azt, akinek nincs legalább 1 cselédlánya.

S a latin-amerikai sajátosság: a pénz számít csak. Azaz ha egy indián meggazdagodik, simán megnyílik előtte a legelitebb klub is. Ahonnan meg a fehér koldust simán seggberúgva kidobják.

Amikor kimentünk 1970-ben, először egy emeletes házban éltünk, a portán gépfegyveres őrök voltak. Aztán kertes házba költöztünk, itt már szóltak nekünk, kell cseléd, mert komolytalan, hogy egy külföldi diplomata cseléd nélkül él. Pedig nemigen akadt sok cselédmunka, kis ház volt, A cselédlány fő dolga az volt, hogy velem beszélgetett. Én voltam 4-6 éves, ő meg 12 évvel idősebb. Egynyolcad fehér, hétnyolcad indián lány voilt - ezt ő maga hangsúlyozta "nem vagyok indián, mesztic vagyok!" -, kb, amolyan idősebb nővérként fogtam fel. Magyarul is tanítottam.

Ami a legfurcsább volt: mi mint egyszerű kelet-európaiak a peru elit részei voltunk. Annyira a helyi 80-85 %-nyi szegény réteg felett álltunk.

Az egyik nagy liberális mítosz: a nyitottság a liberalizmus szinonímája.

Ezért hívják Soros alapítványát is Nyitott Társadalom Alapítványnak. Az alap Soros gazda tanítója és példaképe, Karl Popper, aki szerint kétfajta emberi társadalom van, zárt és nyitott. A zárt típus igazságot keres, aminek érdekében dogmákat állít fel, majd ez alapján alakítani akarja a társadalmat. Popper szerint ilyen minden premodern társadalom, a főbűnösek pedig az ókori görögök, akik elterjesztették azt a szerinte tévhitet, hogy az állam célja a polgárok nevelése a jóra. S ezt a "szörnyű" hagyományt vitte el a végletekig a XX. századi totalitarizmus, a fasizmus és a kommunizmus. Az ellentét a felvilágosodás, mely tudományosan, dogmamentesen áll hozzá a kérdéshez, s nem a valóságot akarja átalakítani, hanem teljesen gyakorlati módon a valósághoz igazítja a gyakorlatot. S ennek legmodernebb alakja a liberális demokrácia.

Ebből következik, hogy mivel - az elmélet szerint - a nyitottság és a racionalitás áll a liberalizmus alapjában, így a nyitottság, a racionális gondolkodás, a pluralizmus terjedése automatikusan elvezet a liberalizmus terjedéséhez.

Csak meg kell adni például a bő információt egy zárt társadalom alattvalóinak, s belőlük teljesen automatikusan liberális, öntudatos állampolgárok lesznek, akik szétfeszítik aztán a zárt társadalmukat.

Az elmélet legradikálisabb képviselői immár azt is állítják: maguk az eszközök és a másodlagos termékek terjedése is elhozza a lazítást. Amint a zárt társadalom tagjai, pl. az ottani fiatalok a kezükbe kapnak mobiltelefont, internetet, nyugati popzenét, hollywoodi filmeket, gyorsan rádöbbennek: de jó is a liberális nyugat!, majd ez a nemzedék nyugati mintájú rendet teremt az adott országokban.

Persze könnyen belátható, hogy ez marhaság. Kb. mintha azt mondanánk, a műholdak kommunizmust teremtenek, hiszen a kommunista Oroszországban lettek feltalálva és először alkalmazva.

De mélyebb szinten mi is a hatás?

Mondjuk ül a mozambiki dzsungelben a kamasz srác kezében mobiltelefonnal. Ma már ilyen helyeken is van mobil internet, ha lassú is magyar szemmel nézve. S döbbenten szembesül vele: nyugaton az emberek 100-szor jobban élnek.

Mi is a következtetése? Az, hogy akkor most tüntetést kell szervezni, nyugati társadalmat kell létrehozni Mozambikban, mert akkor ott is ugyanilyen életszínvonal lesz? Nem. Az első gondolat: valahogy ki kell vándorolni oda, ahol aranyból vannak a tetők, s minden sarkon lisztet osztogatnak, meg kolbászból van a kerítés.

Ha pedig a srác olyan értelmiségibb típus, s elkezd a dolgoknak után nézni, előbb-utóbb kifejezetten nyugatellenes lesz belőle, mert arra fog jutni: ami náluk nincs, ugyanaz van nyugaton, s a kapcsolat nem véletlen.

A széles tájékozottság tehát éppenhogy gyengíti a nyugat vonzerejét.

Sokszor mondtam, személyesen ismertem a szovjet embereket. 1980-1985 között szovjet iskolába jártam, ott is érettségiztem 1985 májusában. Ráadásul ez egy kifejezetten elit iskola volt, nem a szovjet kisember gyerekei jártak oda, hanem a priveligizált szovjet rétegek gyerekei (mondjuk ezek alsó és középső része, nyilván a felső szovjet elitet nem ismerhettem, az teljesen elszeparált kaszt volt). Szóval láttam a szovjet alsó és középső nomenklatúra 12-17 éves gyerekeinek a viselkedését nap mint nap 5 éven keresztül.

E korban magam a nyugat lelkes híve voltam, nem voltam rendszerkritikus egyáltalán, egy kis időszakot leszámítva 1983-1984-ben, amikor erősen hatott rám a marxista George Orwell munkássága. De meg kell mondanom, én szinte komcsinak számítottan a szovjet osztálytársakhoz képest! A szovjet gyerekek olyan naív és kritikátlan nyugatimádók voltak, hogy rosszul voltam tőlük, pedig - mint mondtam - magam is nyugatbarát voltam.

De én jártam is nyugaton, s láttam, hogy ott problémák is vannak, míg a szovjet osztálytársak vagy sose voltak nyugaton egy percet sem, vagy esetleg volt 1-2 óra tapasztalatuk Írországból, akkoriban az Aeroflot egyik járata Moszkva-Havanna között úgy közlekedett, hogy Shannonban leszállt üzemanyagfeltöltésre, s ez alatt az utasok járkálhattak a repülőtér tranzittermében.

Szóval a szovjet iskolatársak fejében tényleg ez a "kolbászből van a kerítés" nyugatkép volt! Amikor párszor elmondtam, hogy ez így túlzás, mert pl. Madrid központja tele van koldusokkal, sőt Nyugat-Berlinben is láttam szemétben guberálót, sokan legyintettek, hogy ez nem lehet igaz, én csak a hivatalos propagandát ismétlem, biztos félek elmondani az igazságot, hogy nyugaton minden szuper.

Aztán Gorbacsov utolsó éveiben megnyílt minden, már szabadon mehetett az információ. Alig pár év kellett, s már fehér holló kategóriájú lett a nyugatiámádó orosz.

S persze továbbra is hallgat az orosz ember nyugati zenét, használ nyugati eszközöket, de ezek nem tették őt sehogy se nyugatbaráttá. Sőt, épp ellenkezőleg.

Ahogy Kína esetében is pofára esett a nyugat. A kínai gazdag osztály immár 1 millió ember, a középosztály meg 350 millió, ami több mint az USA teljes lakossága, s mégis: mindezek jól megvannak a "kommunista diktatúrában", a kevés nyugatpárti kezdeményezés semmilyen támogatottságot nem kap, még a teljesen nyugatos Honkongban is jóval többen állnak a vezetés mellett, mint amennyiben ellene.

Ez is az oka, hogy ma már a pluralizmus, a nyitottság legfőbb ellenségei a liberálisok. Immár mintha zárt liberális térsadalmat akarnának...

a South Park zseniális szerzőitől egy dal, mely pont ugyanezt illusztrálja, persze kicsit másképp

Miért vásárolnak férfiak szexet? - kérdezi a feminista, valóságtól elrugaszkodott cikk. 

Először is nem vásárolnak. A célközönség a férfiak kis része.

Aztán jön a csúsztatás: a pornónézés és a prostitúció összekeverése. Na most, a teljesen járatlan ember is tudja: a pornóipar összeomlott nagyjából az ezredforduló körül. Egyrészt, az illegális tartalommegosztás a törekedére csökkentette az eladásokat. Másrészt amióta olcsó lett az egész mulatság, tömegesen megjelentek az amatőrök. S hát a saját magát filmező amatőrt prostutuáltnak nevezni kőkemény csúsztatás.

Külön vicces, hogy ugyanazok az emberek, akik éjt nappallá téve küzdenek a drogokért és az abortuszért, arra hivatkozva, hogy a tiltás nem old meg senmmit, a prostitúció és a pornó esetében totális tiltást akarnak.

Jó helyzetben vagyok: utálom a pornót és a prostitúciót, sose érdekelt, így semmilyen személyes érdekeltségem nincs. Azaz nyugodt szívvel védhetem meg őket a hazug támadásoktól. Úgy vagyok ezzel mint a dohányosok jogaival: én magam hülyeségnek tartom a dohányzást, így teljesen semleges szemmel tudom védeni a dohányosokat.

Nem azt akarom mondani, hogy nincsenek áldozatok. Én is tudok esetet prostitúcióra kényszerítésről. Csakhát ilyen a drogozásnál is akad szép számban.

Dehát alapvetően ez egy teljesen önkéntes dolog. Az csinálja, aki többszörös jövedelmet akar elérni kevés erőfeszítéssel. Ennyi az egész.

Az életstílusbeli eltérés egyik oka természeti.

Kubában élve ezt nagyon is tapasztaltam. Havanna a 23 északi szélességi fokon van, míg Budapest a 47.-en. Budapest az északi mérsékelt övezetben van, mivel az Északi sarkkör és a Ráktérítő között fekszik, míg Havanna a tróousi övezetben, mert a Ráktérítő és a Baktérítő közti övezetben van.

Egyébként Havanna éppen hogy bent van a trópusi övezetben, a Ráktérítő Havanna északi határától 30 km-re északra fekszik.

A fő következmény nem is a hőmérsékleti, ez ugyanis sok egyébtől is függ, hanem a nappal-éjszaka hosszában tapasztalt.

Budapesten a tél kezdetekor a Nap fél 8 körül kel és 16 előtt nyugszik, a nappal alig 8 és fél óra. Míg a nyár kezdetekor 5 előtt van napkelte, napnyugta meg 21 előtt, azaz a nappal 16 órás.

Havannában is van kilengés - hiszen majdnem a Ráktérítőn van -, de mértéke sokkal kisebb. A legrövidebb nappalok napjain a napkelte kb. ugyanaz, mint Budapesten, valamivel 7 után van, de napnyugta ilyenkor is kicsivel 18 előtt történik, azz a nappal hossza kb. 10 és fél óra. S a leghosszabb nappalok se olyan hosszúak, mint Magyarországon: ilyenkor a napkelte kicsivel 7 előtt van, a napnyugta meg 20 után nem sokkal, azaz a nappal maximum 13 és fél óra.

Reggeli felkeléskor a Nap állásból mindig meg lehet mondani kb. hány óra van, kicsi az eltérés. Ismeretlen az a magyar jelenség, hogy ugyanabban az időpontban lehet teljesen világos és tök sötét is.

Este már nagyobb az eltérés, de a magyarhoz képes nem jelentős. Normál munkaidő esetében az átlagember hazaér munkából tél elején is még nappal.

Az esti program pedig mindenképpen sötétben van, annyira, hogy a normál kezdés az 21 óra, sőt 22 óra is akár. Bulit szervezni 19 óra kezdéssel rendkívül furcsa dolog, ilyet csak egy ott élő külföldi képes tenni.

Az európai ember hajlamos azt hinni, hogy minél délebbre, annál hosszabb a nappal, pedig ez csakis az északi mérsékelt övezeten belül igaz. A trópuson, s leginkább annak közepén, az Egyenlítőnél ez abszolút nincs így. A majdnem az Egyenlítőn fekvő Szingapúrban vagy Quitóban az egész évben a nappal 12 óra és az éjszaka is annyi, a napkelte 6-kor van (Quitóban, Szingapúrban 7-kor), a napnyugta meg 18-kor (Quiitóban, míg Szingapúrban meg 19-kor). (Az 1 órás eltérés oka a használt időzóna miatt van, Ecuadorban a helyi időhöz közeli zónaidőt használják, míg Szingapúrban a használt idózóna jóval keletibb az ország fekvéséhez képest.)

Persze az évközbeli változásnak is van előnye: az ember megszokja a sokszínűséget, kénytelen alkalmazkodni. A kevés változás viszont nagyobb nyugalmat ad.

Kubában az öngyilkosság fele olyan gyakori, mint Magyarországon, pedig hát a körülmények sokkal rosszabbak. A depresszió ritka betegség. S az állandó panaszkodás szokása ismeretlen.

Mindez teljesen független a politikától. A kommunista Kuba jellemzői semmiben sem mások, mint a szomszédos karibi, nem-kommunista országoké.

Azt lehetne hinni, egy centralizált, különvéleményt nem engedő rendszerben képtelenség a belső viszály, hisz mindenki csak a "központ" ukázait teljesíti. Pedig az mindig kialakul. Csak a keretek mérete más.

Keret mindig van, a mai nyugati liberális demokráciákban is van számtalan tabu, s sok olyan dolog, mely vitán kívül áll - ennek a hivatalos liberális magyarázása kb. "demokratikus alapelvek", "elidegeníthetetlen jogok", "emberi jogok", "a szabadpiac miatt", "békefenntartás", "biztonság", s más zagyva bűvészszavak.

A kommunizmus tök ugyanez volt, csak keskenyebb volt a mozgástér, ott több volt a vitathatlan alapelv.

De ahol emberek vannak, ott kialakulnak csoportok, s aztán ellentétek is lesznek.

Ez még egy szereteten alapuló közösségben is elkerülhetetlen, hát még inkább egy politikai közösségben.

A klasszikus példa a szovjet titkosszolgálatok. Még az is megesett, hogy a GRU és a KGB inkább segítettek a közös ellenségnek, a nyugati szolgálatoknak, csak hogy egymást ne segítsék. (A GRU volt a szovjet hadsereg titkosszolgálata, ez máig létezik. A KGB pedig önálló szerv volt, ez ma nem létezik, mai utódai az FSZB és az SZVR.)

De ez minden kisebb szinten is megjelent.

Aki fiatal, annak elmondom: a Kádár-rendszerben nem a kormány volt a legfelsőbb irányító szerv. Akkor a kormány csak egyfajta igazgatási központ volt, mely önmaga nem hozhatott fontos döntéseket, hanem máshol meghozott döntéseket ültetett át a gyakorlatba.

A döntések megszületésének helye a Pártközpont volt, legfelül a Politikai Bizottság és a Titkárság, ez összesen 10-15 embert jelentett, akik között ki voltak osztva az egyes területek, legfelül pedig Kádár volt, aki azonban nem rendelkezett diktátori hatalommal, inkább amolyan első az egyenlőek között funkciója volt. Ezeknek az embereknek a munkáját segítette a Központi Bizottság szervezete, hierarchikusan megszervezve, osztályvezetők, helyetteseik, stb.

A miniszterség semmiképpen se volt tehát a karrier csúcsa. Az igazi csúcs a PB-be vagy a Titkárságba való bekerülés volt.

A későkádári korban a "bal" és a "jobb" így jelent meg a rendszeren belül.

A hamvasbélaizmus a 90-es években kezdett terjedni, mint életmód, nem mint eszme.

Lényege ennek az életmódnak: értelmiséginek lenni úgy, hogy az ember nem él értelmiségi életet. Hamvas a kommunizmus alatt eleve teljesen kívül volt a közéleten, raktáros volt, de a Horthy.korban se volt több szellemi segédmunkásnál, sose vett részt az értelmiségi lett egyik bevett formájában se. S mégis: a XX. sz. legnagyobb magyar gondolkodója, mikozben a század intézményes gondolkodói hozzá se mérhetők, Nemzetközileg rajta kívül csak még egy XX. századi magyar ismert, Lukács György.

E lét hatalmas előnye: a teljes függetlenség lehetősége. Hiszen az ember nem abból él, amit ír és mond. Azaz tehet bármit, Miközben egy intézményesült közíró pl. nehéz helyzetben van: ha mondjuk egy fideszes vagy ballib alkalmazott közírónak hirtelen "eretnek" gondolata támad, jobban teszi, ha azt megtartja magának, mert esetleg jövedelem nélkül marad: alapból az összes, táborához tartozó kifizetőhely hirtelen be fog zárulni számára. Nagyon nagy névnek kell lenni ahhoz, hogy az ember menengedhesse magának a függetlenkedést.

A 90-es években volt egy jelentős fiatal nemzedéki csoport, mely SZDSZ-esből MIÉP-lett, nekem nagyon sok ilyen haverom volt és persze magam is ide tartoztam. így jelent meg a vágy "legyen valami jövedelmem, de ne terhelje meg a lelkem, maradjak szabad". Szóval vonuljunk ki a társadalomból, de mivel erre nem vagyunk képesek, valahogy bújjunk meg a társadalom szélén.

Ismeretségi körömben lassan ez lett a norma. Emiatt elkezdett idegesíteni az egész. Mert amikor valamiből fősodor lesz, az engem ellenállásra késztet, Azt mondtam: ez ugyanaz a tévút, mint korábban a "ne lépjünk be a Pártba, maradjunk tiszták", ezzel csak a rossznak adtunk volna nagyobb teret, Önzőség tisztának maradni, mindenki más kárán. Igenis lépjünk be a rendszerbe, s ott próbáljunk javítani!

Szóval én nem maradtam ki. Megpróbáltam a rendszer része lenni. Vállalkozó lettem, meg jó helyeken alkalmazott, állami állásra is jelentkeztem. 

Aztán lassan a rendszer kivetett magából, mindig és mindenhol. Lassan tényleg oda kerültem, ahová a haverjaim vágytak: a rendszer peremére. Csak én kényszerből, akaratomon kívül. 

Valószínűleg a rendszer önvédelme ez: érezte, veszélyes lennék.

Visszagondolva, örülök ennek. Nekem így sokkal könnyebb. Azt hiszem - legalábbis ez titkos önképem -, hogy én képes lettem volna ellenállni a rendszer csáberejének, de így végülis egyszerűbb, hogy meg se próbált elcsábítani. Könnyebb fogyókúrázni, ha az ember nem is éhes. Könnyebb nem megcsalnia az embernek a feleségét, ha eleve vonzónak látja a feleségét.

Érdekes vita Mihályi Péter és Pogátsa Zoltán között.

Mihályi a ballib holdudvar jeles tagja, bár sose volt vezető pozícióban. Amit értekelni lehet benne: máig nem tagadja meg, amit korábban állított. Nem magyarázkodik, kinyilvánít, de nem bújik ki.

Valahogy elsikkad a kérdés: ha egyszer mindent ilyen szuper módon csinált a nagyar elit a rendszerváltozáskor és utána, akkor hogy lehet hogy nem lettek meg az eredmények. Mert azt mondja, a recept szuper volt. Kicsit olyan ez, mint a kommunisták, akik szerint a marxizmus receptje hibátlan, s tulajdonképpen rejtély, mert nem hozta el a kívánt eredményt.

Pogátsa viszont a valóságból indul ki, bár rögeszméi neki is vannak. Mert felismeri, a rendszerváltozáskori út hibás volt, s e hibában az akkori magyar elit 100 %-a részt vett (Csurka se lett azonnal rendszerkritikus). S azt is felismeri, a nyugat masszívan érdekelt volt, hogy ez így legyen.

Annak idején, 1990 legelején volt egy masszívan komcsi - igazi komcsi, azaz MSZP-ellenes komcsi - tanárom, aki azt mondta akkor, "meglátod, az MSZP fog nyerni a választáson". Majd el is magyarázta: a nyugati tőke áll a szocializmus megbuktatása mögött, s a nyugati tőke fő szövetsége az MSZP, tehát minden meg lesz téve az MSZP győzelme érdekében, mert az MSZP emberei vannak kulcspozícióban, miközben az MDF bizonytalan, még megzabolázandó erő, az SZDSZ meg ideolőgialag rendben van ugyan a nyugat számára, de emberei nincsek sehol döntőképes helyen a gazdaságban.

Mivel jóslata nem jött be - hiszen nem az MSZP nyert -, az egészen nevettem, pedig végülis igaza volt, magát a konkrét következtetést leszámítva.

Szóval Pogátsa is kihagyja ezt: hogyan is lehetett volna másképp csinálni, ha egyszer ő is látja a nyugati nyomást.

Ahogy azt se veszi észre, hogy rögeszméje, azaz legyen nagyon jó oktatás, semmit se old meg. Ez ugyanis csakis jól képzett munkaerőt termelne ingyenesen a nyugat részére.

Ahogy erre számítani lehetett: Horvátországot bevették a Schengen-térségbe, míg Bulgáriát nem. Abszolút politikai okokból.

A valóságban a horvát-boszniai és a horvát-szerb határ sokkal kevésbé biztonságos, mint pl. a bolgár-török. A horvát-szerb zöldhatáron pl. csak az nem megy át, aki nem akar rajta átmenni.

Eleve abszurd a nyugati médiák szövege. Ezek gyakorlatilag átverik a helyi nyilvánosságot. Úgy tesznek, mintha a schengeni-tagság nemmegadása nehezítené a bolgárok – s románok – bevándorlását.

Miközben a mozgás szabadságának semmi köze a schengeni egyezményhez.

A bolgár állampolgárok szabadon utazhatnak be az EU bármely tagállamába, ott engedély nélkül telepedhetnek le, sőt engedély nélkül dolgozhatnak, korlátlanul. Erre az EU-tagség ad lehetőséget, semmilyen Schengen nem kell hozzá.

A Schengen-tagság annyi változást jelentene bolgár szemszögből, hogy megszűnne a határellenörzés a bolgár-görög határon.

Bolgár szemmel az ügy vicces és szánalmas. A kommunizmus bukása utáni első nagy észheztérés pillanata volt a nyugati vízumpolitika annak idején, Miután évtizedekig harsogta a Szabad Európa Rádió és a többi nyugati propagandamédia, hogy micsoda jogtiprás, hogy a szemét komcsik nem engedik a szabad utazást, 1990-től egymás után az összes nyugati állam vízumkötelezettséget vezetett be Bulgáriával szemben.

Velem simán megesett: 1992-ben a múzsámat nem tudtam magammal vinni Bécsbe, mert az osztrákok nem adtak neki vízumot. Hiába volt nemcsak vízummentes státuszú férje, de vízummentes gyereke is, akkor se kapott vízumot. Indoklás mint Kádár alatt az útlevél nem megadásakor: beutazása közérdeket sértene.

Aztán sok hasonlót éltünk át még. 1993-1997 között egy spanyol cég számára dolgoztunk, a cél ingatlanok értékesítése volt Alicante környékén. A spanyol követség annyi papírt követelt meg vízumkiadéshoz, mintha a Szovjetunióban adtunk volna be útlevélkérelmet Brezsnyev idején. Minket már nem érintett - nekem eleve volt magyar útlevelem, a múzsám meg ekkor már privilegizált státuszt kapott, mert a spanyol ingatlancég főtulaja az akkori spanyol király haverja volt, s így csak le kellett szólnia a spanyol Külügybe, hogy az ő "problémás" állampolgárságú alkalmazottai esetében legyen azonnal vízum, "formalitások" nélkül -, de sokszor végig néztük az ügyfelekkel való packázást.

Az egyik kedves emlék, amikor egy bolgár újgazdag - aki végül 2 házat is vett Spanyolországban - képtelen volt vízumot kapni. Folyamatosan szórakoztak vele, mint amikor a közlekedési rendőr büntetni akar és már a pótégők pótégőit keresi az autóson. Először a fényképe nem tetszett a követségnek, aztán miért nincs pecsét ott, ahol nem is kellene pecsét, a végén meg miért nem igazolta, hogy képes eltartani magát 15-napos tartózkodása alatt. Ez az ember az egyik rablóprivatizált bolgár alkoholgyártó cég tulaja volt, Egy akkoriban 200 ezer márkába kerülő BMW7-essel járt és állandó testőre volt, mellesleg egy volt olimpiai birkózó bajnok.

Mondjuk neki viccesen "a spanyolok azt hiszik, nincs pénzed". Ezen jót mulattunk. S az emberke meg is trollkodta a helyzetet, hozott egy bankszámlakivonatot a teljes számlájáról, kb. "igazoljuk, hogy ügyfelünk egyenlege a következő" szöveggel, aztán a szám:15,5 millió dollár. Másnap mutattuk a követségen "reméljük, elég lesz 15 napra". Nagyot néztek, ez tény, de lett vízum.

Elképzelhető mit csináltak átlagemberekkel a nyugati követségek, ha az elit egy tagjával így bántak. A követségi épületekben fegyveres őrök, a vízumkérelmezőket meg bűnözőkként kezelték.

Örök élményem: a szófiai német követségen farkaskutyás, géppisztolyos őrök. Mondtam is a múzsámnak: régi emlékek jönnek vissza, ugyanilyet már láttam 1984-ben a Berlini Falnál, a friedrichstrassei átkelőnél, a keleti oldalon, de ki sejtette volna, hogy az NDK-s határszakembereket az újraegyesítés után alkalmazza a demokratikus német Külügy mint követségi őröket...

Cikkében Schiffer András rámutat a progresszívizmus és másság tisztelete közti alapvető ellentmondásra. Persze a téma nem új, de fontos, hogy ő mondja ki ezt.

A lényeg: a másság tisztelete ellentmondásban van az univerzalizmussal. Hiszen pl. nem állíthatom azt egyszerre, hogy minden szokás érték és ezzel együtt azt is, hogy vannak feltétlenül kötelező általános szokások. Ha ugyanis vannak általános értékek, akkor egyes szokásokat támogatni kell, másokat meg ellenezni.

Ez pont olyan, mint a ballib elképzelés a szólásszabadságról: "szent jog a szólásszabadság, de minden rendes ember velünk ért egyet minden kérdésben, s aki mégsem, az szalonképtelen, az ő megszólálása pedig visszaélés a szólásszabadsággal". Azaz az "igazi" szólásszabadság végsősoron az, ha nincs ellenvélemény!

Épületes dolog pl. a muszlim-progresszívista vitákat követni, kb. ez a menet:

• P: Ti elnyomjátok a nőket, akik kénytelenek az utcán eltakarni magukat!
• M: Nyugaton járhat meztelenül egy nő az utcán? Ugye, nem?
• P: Igen, nem járhat. Mert ezzel sértené a közszeméremet.
• M: Na, nálunk ugyanaz. Sérti a közszeméremet a kitárulkozós nő.
• P: Nem ugyanaz. Egy dolog meztelennek lenni, más dolog fedetlen vállú pólót hordani.
• M: Ki dönti el, mi fér bele a közszemérembe és mi megy túl rajta?
• P: A társadalmi konszenzus.
• M: Hát nálunk a társadalmi konszenzus úgy döntött, a fedetlen váll nem fér bele.
• P: Ez elnyomás, nem dönthettek így.
• M: Mi nem dönthetünk, de ti igen? Miért kellene nekünk a ti nyugati konszenzusotokhoz alkalmazkodnunk?

S valóban ez a lényeg. A XIX. századi liberális gyarmatosítás logikája ez: a buta, fejletlen, kulturálatlan népek képtelenek magukat irányítani, még azt se képesek látni mi a jó és mi a rossz, ezért mi elmegyünk hozzájuk, s megtanítjuk őket késsel-villával enni , sajnos kénytelenek vagyunk időnként gyilkolni is őket, mert ezek az átkozott barbárok ellenállnak, nem ismerik fel, hogy mi csak jót akarunk.

Ezért is mondtam sokszor, a fideszes fősodrú közbeszéd rendkívül rövidlátó. Amikor pl. megtámogatják az idegen szokások elleni liberális harcot, lásd a fideszes médiák pár éve hatalmas győzelemként élték meg, hogy Franciaországban korlátozták a muszlim ruhaviseletet. Mintha ez az európai normalitás győzelme lenne!

Miközben az a kéz, mely Franciaországban lerántja nőkről a fejkendőt azok akarat ellenére ugyanaz a kéz, mely Kelet-Európát kötelezni akarja az iskolai szivárványos érzékenyítésre. Egy a kéz: az egyik nap fejkendőt ránt le, a másik nap "Meseországot" ír. S ezt nem észrevenni masszív butaság.

Lehet nem szeretni az iszlámot, nem akarni a muszlim migránsokat, de emiatt vaknak is lenni nem szükségszerű.

A fideszes holdudvar legokosabb embere Bogár László, a kevesek egyike, aki ezt helyesen látja. Tulajdonképpen ugyanazt mondja, mint Schiffer, csak éppen az ellenkező oldali alapelvek mentén.

A szőke, magas, karcsú, világosszemű, hosszúhajú nő nagyon büszke.

Azt mondták a munkahelyen, ideiglenesen nem lesz 1 hétig homeoffice. Az ok: nem kóser, hogy a munkatársak sose látják egymást, szóval legalább 1 hétig lássa mindenki a másikat.

Kellemetlen, de ki lehet bírni. Eleve ez a munjkahely jobb helyen van, átszállás nélkül elérhető 35 perc alatt.

Az egyik munkatárs román, s pont az előbb leírt típus. S bár már 35 év körüli és van gyereke, úgy néz, mint egy szépségkirálynő. Nem úgy néz ki, de úgy néz, látszik rajta a "na ugye gyönyörű vagyok!" tekintet. Lesi, ki néz utána.

Jól ismerem a jelenséget.

Sok éve volt. Egyetemi szórakozás a 80-as évek stílusában. Az ötlet egy olasz-spanyol vetélkedőből. Páros játék, amolyan műveltségi vetélkedő. Jelképes nyeremények. De ez igazi csúcspont nem is a nyerés, hanem a vesztés.
A két legkisebb pontszámot elérő versenyzőnek - csakis a 2 vesztes pár lánytagjának - be kellett mennie egy-egy amolyan zuhanyfülkébe, majd közülük az egyikre ráeresztett egy "csap" megnyitéséból nagyjából 15-20 liter vizet a nyertes versenyzőpár lánytagja. Amolyan korai ice bucket challanenge, csak nem jéggel. Nyilván erotikus cél részben, részben meg vicces.

De hogy ki legyen a végső vesztes a két vesztes közül, azt szavazás döntötte el. A közönség nmegszavazta.

Aztén a két vesztes csaj ott állt: egy büszke szőke lány, meg egy pont ellenkező típus.

A szőke előre mosolygott. Aztén a közönség "sajátosan" szavazott, a másik csajt akarta "eláztatni". Én meg azonnal átláttam a helyzetet, pár méterről jól láttam a szőke döbbent arckifejezését "hát mi van ezekkel, nem látják, hogy én vagyok a szebb?". Aztán kijött a zuhanyfülkéből tök szárazon, s láthatóan nehezen rejtette csalódottságát. Neheztelve nézett a múzsámra, pedig ő csak a csapot nyitotta meg a szavazás alapján, nem ő hozta a döntést. Mintha megkínáltak volna a társaságot, hogy választhatnak a májkrémes és a kaviáros szendvics kozött, s a többség a májkrémre szavazott volna.

- A lányok biztos irigyek, a fiúk meg buzik! - gondolhatta.

Annak idején a nagymamám egyik mondása az volt "ha ő beugrik a kútba, utána ugrasz?".

Nos, az "egység" varázsszó, ahogy a "tolerancia" is. Meg még a "szeretet" is. Szóval nem feltétlen érték. Szeretni mindent hülyeség, mert ezzel éppen a szeretetet semmisítjük meg, hiszen azt is szeretjük, amit nem kellene. Ahogy toleránsnak se szabad bármi iránt lenni.

A normális ember nem toleráns minden iránt, s nem szeret mindent.

Ugyanez az egység is: a hülyeség egységét rombolni kell, de legalábbis nem részt venni benne.

A cikk egyébként sokat mond el a bolgár hozzáállásról: "A diplomaták szerint Magyarország mellett Bulgária is szót emelt a „minden társadalmi nem” kifejezése ellen, mivel az ellentmond az alkotmányukban szereplő meghatározásnak, ugyanakkor nem áll szándékukban megvétózni a közös álláspontot.". Ugyanez hétköznapi nyelven: nem szólunk bele, nehogy valaki aztán bántson minket, de nem fogjuk alkalmazni, s ha nagy a nyomás, akkor bevezetjük papíron, majd elsumákoljuk.

S tényleg ez a bolgár tipikus magatartás mindenben, ez a török hódoltság alatt kifejlesztett túlélési technika: bólogatunk a töröknek, mert ha nem, akkor levágja a fejünket, de aztán, amikor nem néz oda, akkor nem teljesítünk, s első adandó alkalommal mi vágjuk le az ő fejét.

Működött a módszer fél évezreden keresztül, most is működni fog a nyálasan undorító Európával szemben. Plusz még jobb is a helyzet, mint a törökök esetében: a törökökről lehet rosszakat mondani, de azt nem, hogy elmebeteg és öngyilkos hajlamaik lennének.

Minden normális ember számára nagyszerű hír, hogy a züllött európai civilizáció egyre nagyobb lépésekkel teszi tönkre saját magát. Aztán amint végletesen elgyengíti magát, eltapossuk a férget, s pont.

Már látom a jövőt: úgy 2050 körül bemegy 10-15 fegyveres az Európai Parlament épületébe, a plafon felé lövéseket ad le, mire a patkányok hazaszaladnak. Az épületet pedig majd hasznosítjuk valami nemes célja, pl. kóbor macskák menhelyét alakítjuk ki benne.

A nemrégi nevezetes marokkói-spanyol focimeccs rámutatott egy érdekes jelenségre: a marokkói-spanyol viszonyra.

Spanyolország az utóbbi 30 év során lassan bevándorló országgá vált. Ma már a lakosság kb. ötöde külföldi.
Bár hozzá kell tenni, az idegen lakosság fele csak "félidegen", mert nem spanyol nemzetiségű, de spanyol anyanyelvű, azaz bevándorló a volt spanyol gyarmatokról. Az ilyen bevándorlók gyerekei teljesen asszimilálódnak aztán.

A korábbi szabály szerint spanyolországi születésű szülő esetében járt az állampolgérság, most már nagyszülő esetében is, nem szükséges Spanyolországba költözni előzetesen. Kubában ma már többhavi várakozés van a spanyol konzultátuson, annyi az érdeklődő. Becslések szerint félmilllió kubai felel meg az új kovetelményeknek. Vicces, de a Castro-testvérek gyerekei is jogosultak spanyol állampolgárságra. Ma már ez nem is titok, nem tabutéma Kubában, sőt a kubai médiákban is hír volt, amikor Raúl Castro ellátogatott családostul Láncarába (Galícia), apja szülőfalujába pár éve, még elnök korában.

De van Spanyolországban kb. 10 % "igazi" külföldi is. Ezek 80 %-a fele-fele arányban marokkói és román, s 20 % mindenki más, ezen belül speciális csoport a német és angol nyugdíjas, aki nyugdíjba menéskor oda költözött az olcsóbb élet és a jobb időjárás miatt.

A románokkal nincs baj, bármint a szokásos súrlódásokat leszámítva. A románok magukat idegennek tekintik idegen földön, a pénz miatt mentek oda. A spanyolok se különösebben románellenesek, alapvetően örülnek az olcsó munkaerőnek, manapság pl. ha egy spanyolnak takarítónő kell, a legolcsóbb románt alkalmazni. Persze van morgás: megjelentek az olcsó prostik, meg kéregető koldusmaffiák, zsebtolvajok, stb. De ezen túl nincs gond, a probléma nem politikai, a kifejezetten migránsellenes erők se beszélnek az európai migránsok ellen. A románok végülis tényleg dolgozni mennek oda, nem azért, hogy felkerüljenek valamilyen segélykapó-listára.

A marokkóiak ellen viszont hatalmas a panaszáradat. Amikor egyszer loptak tőlem Spanyolországban, s feljelentést kellett tennem, a rendőr első megjegyzése az volt "biztosan marokkóiak voltak", pedig még semmit se tudott konkrétan az esetről. De számtalan más embertől is hallottam hasonlót.

A jelenség alapja leginkább az, hogy a marokkóiak valahogy úgy tekintik, hogy ők nem idegenek, hanem szent joguk van ott lenni.

S ha az embert marokkóit kérdez, jönnek is a történelmi magyarázatok. Melyek alapja ráadásul igaz.

Amikor a római uralom megszűnt a mai Spanyolországban az V. század elején, helyét a vizigót állam vette át. Annak oka, hogy ma a spanyol nem germán nyelv az, hogy a vizigótok a saját nyelvüket csak saját elitjük körében használták, államnyelvként maradt a latin, s a latinizált népesség így folytatta a latin nyelvi hagyományt, ebből lett aztán a mai spanyol.

A VIII. sz. elején a vizigót elit hatalmi harcaiba bevatkoztak az arabok (pontosabban arabizált berberek), s onnantól kezdve egészen 1492-ig iszlám uralom volt a mai Spanyolországban, mivel a berberek egyszerűen megdöntötték az egész vizigót államot. A VIII. sz. közepén egyedül Asztúria nem volt már iszlám uralom alatt.

A muszlim uralom kezdete (711) és vége (1492) közti időszakot nevezi a spanyol történelem "visszahódítás" (reconquista) korának, ez egy rendkívül lassú folyamat, folyamatosan ment a határ a keresztény Spanyolország és a muszlim Spanyolország között délre, az utolsó muszlim város Granada volt.

Spanyolország muszlim urai nem üldözték a muszlim uralmat elfogadó idegeneket - keresztényeket és zsidókat -, viszont a visszhódítás után a keresztény hatalom ezt nem viszonozta: 1492-1502 között minden muszlim és zsidó ki lett utasítva, majd az meggyanúsított álkeresztények is, azaz azok a volt zsidók és muszlimok is, akik áttértek ugyan a kereszténységre, de gyanú vetődött fel, hogy áttérésük nem volt őszinte. Az áttérés őszinteségének szakértője Tomás de Torquemada volt, a spanyol inkvizíció első vezetője, aki lévén maga is kereszténységre áttért zsidó származású volt, személyesen is jól ismerte a kérdést.

A mai marokkóiak meg kulturálisan - bár nagyrészt genetikailag is - azonosítják magukat a volt spanyolországi.muszlim lakossággal. Így a Spanyolországba bevándorlás szinte történelmi igazságtétel az ő történelemszemléletükben.

Így egy nyertes meccs a spanyolok ellen is valamiféle "bosszú".

Ahogy az ellenoldalon is. A nacionalista és tradicionalista spanyol politikai mozgalmak számára a marokkói bevándorlás "veszély", míg a kelet-európai meg nem az. Az utóbbi ugyanis lényegtelen, míg az előbbi "hazaárulás", a "visszahódítás revíziója".

Személyes elem a történetben: a múzsám apai nagyapai ágán a Spanyolorszégból 1492-ben kirúgott zsidók leszárnazottja. Ugyanis a kirúgásuk után a legnagyobb rész a mai Marokkóba és Algériábba ment, de voltak sokan akik tovább mentek az akkor muszlim uralom alatti Balkánra. (Volt egy még kisebb rész, mely Nyugat.-Európába ment, jellemzően Hollandiába.)

Egyébként simán bele is illik ő a "spanyol utca embere" képbe, Spanyolországban őt mindig mindenki helyinek szokta hinni, míg engem meg "német turistának". Rendszeres vicces jelenség ott: bárhová bemegyek, rám köszönnek németül, s mikor spanyolul válaszolok, mosolyognak "rendes ez a német, megtanult pár szót" tekintettel. Aztán "rájönnek" a rejtélyre, amikor megjelenik a múzsám: "aha, szóval a felesége spanyol, ő tanította meg".

A benzin-ársapka vége utáni órákban nagy a baj a 24.hu-nál.

Még nem jött meg az ukáz, hogy "hurrá" vagy "fújj", két ellentétes cikk a címlapon: az egyik szerint Zorbán hatalmasat nyert az ársapkával, a másik szerint viszont az ársapka megszüntetésével nyert hatalmasat.

Szerencsére másnapra már megjött a Párt direktívája New Yorkból.

Nagyrészt közhelyes beszélgetés, de a hangulat miatt érdemes volt megnézni.

Röviden összefoglalom.

Elmúltak a régi szép idők, amikor kevés kézben volt a tájékoztatás, s gyakorlatilag egy maroknyi nekünk elkötelezett szerkesztő kezében volt egész országok nyilvánossága.

Jött az internet, melynek eleinte örültünk mint majom a farkának, mert azt hittük, hála az új technológiáknak meg fogjuk törni a nekünk nem tetsző országok információmonopóliumát. S ezután ott is a mi embereink uralnak el majd mindent. Hiszen arra számítottunk, most a maroknyi szerkesztőnk immár ott is diktálni fog, ahol eddig pedig az ellenségeink diktáltak.

Sajnos pofára estünk. Az tény, hogy az ellenség elvesztette a monopóliumát otthon, de meglepi lett: mi is elvesztettük itthon. Plusz kiderült: a mi lakosságunk se megbízható, elkezdett többrétűen tájékozódni, már nem hisz el mindent kapásból.

S még az addig milliós hasznot hozó médiáink is mennek a csőd felé.

Lépni kell tehát. Hiszen micsoda dolog az, hogy visszaélve a szólásszabadsággal egyesek azt írják és mondják, ami nekünk nem tetszik! Tiltás kell, de legalábbis pénzügyi ellehetetlenítés. A bértrollok és az őrültek ellen, mert mindenki aki nem mi vagyunk, az vagy az egyik vagy a másik.

S a legfontosabb: meg kell nevelni az embereket, hogy sokrétűen művelt jómódó gondolkodó polgárok legyenek. Sokrétűen művelt jómódó gondolkodó polgár pedig az, aki velünk mindenben egyetért.

A kisember meg ásít.

Nemrég közelről tapasztaltam a nők egyik keserves nehézségét, a férfibehálózás kemény munkáját.

Multicéges előadás új dolgozóknak, napi 6 órában. Elmagyarázzák az újaknak elméletben mi a munka lényege. Ilyenen sokat voltam, jobb helyeken ez értelmes dolog, csak az első nap szokott kamuzás lenni, lásd a főtulajdonos filantróger, meg éhező diákként egy félig leomlott garázsban kezdte kiépíteni milliárdos vállalkozását, stb. Ez még akkor se igaz, ha részben igaz. Lásd a Dell főtulaja tényleg úgy kezdte, hogy plusz díjazásért számítógépeket szerelt össze hallgatótársainak az egyetemen, míg egy nap rájött, erre hatalmas az igény, mire ugyanezt elkezdte teljes munkaidőben csinálni, immár nagyban vásárolva alkatrészeket, kedvezményesen, aztán rá is nyomtatta a saját nevét – Michael Dell - a kész konfigurációkra. A következő részekben már a tajvani alkatrészgyártókkal kötött szerződést, akik eleve neki kezdtek gyártani. A Dell cég maga soha semmit nem talált ki, máig csak összeszerel. De olyan olcsó árakat tudtak elérni, hogy a vásérlóknak plusz szolgáltatásokat kezdtek adni, pl. helyszíni szervizelést. Tulajdonképpen nekem is ezért volt munkám 2 éven keresztül: én voltam az egyik szervizes ember 2018-2020 között. Cégeknek ez jellemzően megéri: jó a tudat, hogy 72 órán belül kimegy a Dell-szervizes az irodába és javít, nem kell sehová se menni, vinni a gépet, stb.

Ez a mostani eset is ilyen. Más cég, de most nem a cég a lényeg. Pár napon keresztül ugyanaz a csaj jött előadni. Nem kamasz, de fiatal csaj, olyan 30-35 közti. S egyre látom: baromi furcsán viselkedik. Egyik nap a jobb oldalamra néz egész idő alatt, másik nap a bal oldalamra. Ez sokat segített: logikai levezetéssel megnéztem mi az ami egyik nap tőlem jobbra volt, másnap meg balra. Szóval megleltem: egy fiatal kolléga, a feje kb, mint Hajdú Péternek, de a teste olyan Schwarzenegger-utánlérzés. Ott ültünk 15-en, de a csaj folyamatosan neki magyarázott, mintha csak ő lenne jelen.

A helyzet tehát világos: a csajnak tetszik a srác.

Szerencsétlen csaj nagyon megdolgozott álmáért. Hiszen a célférfiről sose lehet tudni mi az ízlése, ezt lassan kell kipuhatolózni. Napokig figyeltem az eseményeket, sokat tanulva az egészből.

Először is van férfi, aki a kitárulkozós nőt szereti, aki sokat mutat magából. Mondjuk úgy a „kurvás” stílust, azaz pl. belátni a mellekbe, tűsarkú cipő, vagány viselkedés. Viszont sok férfi meg inkább a „szolid könyvtároslány” stílust kedveli, aki be van alaposan takarva és rendszeresen lesüti szemét, annyira szerény, mert az ilyen férfi visszariad a „kurváktól”. Az első típust az izgatja, hogy látja a nő bájait, a másikat meg a rejtett bájak, hogy majd ezekhez hozzááfér. A nő meg vakon tesztel, egyik nap így öltözik, méáik nap úgy, lesve, mikor csillog jobban a férfiszem.

Aztán jön maga a ruházat. Lehet Barbie-babi, titkárnő, diszkókirálynő vagy kemény csaj. Ez a 4 stílus a legnépszerűbb, s nem egyeztethetőek össze egymással. Nehéz, fáradságs munka kideríteni mit szeret a célszemély. Nagyot lehet ezzel bukni, mert pl. a keménycsajos stílus szimplán „ápolatlan leszbi” minősítést kap a többi stílus kedvelőitől.

Aztén még az apróségok: legyen-e ékszer, mennyi smink, számtalan kérdés.

Aztén a viselkedés. Sokat beszélni vagy keveset? Miről? Számtalan csapda. Mert mondjuk ha értemiségi típusnak buliról beszélünk, az üresfejű libának gondolja őt, míg fordított esetben meg szánalmas sznobnak.

• Bezzeg a férfiaknak konnyű – mondta egy ismerős lány régen -, csak álltok, még a hasatokat se húzzátok be, felveszitek az elsé kezetejkbe került pólót, aztán bambán néztek magatok elé, s arra számítotok, majd csak lesz valaki, akinek pont ez kell.

A konkrét eset egyébként sikeresnek tűnik, a 2. hét végén már láttam a srácot és a csajt együtt ebédelni.

Nálam egyébként a nyerő kombináció: bölcsészlány diszkókirálynő, ékszer és smink, ne beszéljen népszerű témákról – persze én már rég nem vagyok senki idegen nőnek se célszemélye. Annak idején, amikor először volt találkám jövendő múzsámmal, ez egy közös strandolás volt 1986 szeptemberének végén, abszolút pozitív hatást tett rám, hogy a strandra sminkelve ment, több ékszerrel magán, s a nadrágja enyhén csillogott. S a marathoni csata helyszínéről mesélt, ugyanis járt ott 1984-ben. Pedig ez még csak baráti találka volt, semmi több.

Legfontosabb időszakomban Kubában éltem, ez a közép és késő kamaszkorom.

Kuba az egyik fehér többségű latin-amerikai ország. Csak 3 dél-amerikai országban - Argentína, Chile, Uruguay - magasabb a fehér arány.

A leginkább nem-fehér országok ugyanis azok, ahol:

• a gyarnatosítók nem irtották ki közvetve vagy közvetlenül az indiánokat, ezek jellemzően a kontinentális Közép-Amerika, valamint Dél-Amerika északi fele, vagy,
• tömeges rabszolgaság volt;

Kubában viszont egyik se volt, egyrészt az indiánok 99 %-a ki lett irtva, másrészt korlátozott volt a rabszolgabehurcolás, a lakosság nagy része fehér telepesekből állt.

Ennek oka alapvetően a spanyol és a brit gyarmatosítés eltérő logikája. A britek elsősorban profitforrásként tekintettek a gyarmatokra, míg a spanyolok inkább új területként. Az angolok egyes szigeteket szinte teljesen rabszolgákkal telepítettek be, ezért is ma pl. a legtöbb volt brit karibi ország néger ország. A spanyolok viszont inkább támogatták spanyol telepesek kvándorlását az új területekre.

Szóval Kuba nagyjából 65 %-ban fehér, 10 %.-an néger, a többi keverék. Ráadásul a négerek nagy része az ország keleti részén van, ahol annak idején a rabszolgatelepek voltak.

Havannában a lakosság 75 %-a fehér, a maradék keverék és néger.

A spanyol gyarmatosítás sajátossága: bőrszín alapú rabszolgaság sose volt. Azaz minden rabszolga néger volt, de nem minden néger volt rabszolga. S egy szabad néger jogi státusza sose volt alacsonyabb, mint egy fehéré.

A megkülönböztetés sokkal inkább szociális volt, mint faji.

А sajátos helyzet eredménye: sose alakult ki néger polgárjogi mozgalom, a nem-fehérek egyszerűen részei akartak lenni az egységes kubai nemzetnek. Ez rendszereken átívelő jellemző, a kommunista Kubában egyenesen üldözték a néger öntudatot, ezt amolyan USA-eredetű "ellenforradalmi" jelenségnek tekintették.

A hivatalos kubai kommunista eszme: mi afro-európai-indián nép vagyunk, egységesek, a bőrszín nem lehet identitésképző, se mint fehér rasszizmus, se mint néger "ébredés".

A tényleges helyzet viszont az, hogy a fehérség és az ahhoz kapvcsolódó jelenségek számítanak kulturáltságnak, minden más meg jó esetben egzotikumnak, rosszabb esetben fejletlenségnek. Talán az egyetlen néger dolog, ami presztízsnek örvend az a volt rabszolgék vallása, a santería, mely egy katolikus-joruba szinkretikus vallási rendszer - ez annyira "komoly" dolognak számít, hogy színfehér híveik is vannak, bár a papságuk máig leginkább néger, mivel ez jellemzően leszármazási alapon működik.

A nemlétező "néger büszkeség" sajátosan hat. Valójában az ellenkezője létezik. A nem-fehér nők is pl. maguknál szebbnek hiszik a fehér nőket. Alapvetően a nőideál a mediterrén típusú fehér nő, az amolyan átlag spanyol típus - ez a mediterrán típus sajátos spanyol verziója, melyet erős kelte-germán faji jelek jellemeznek Aki ilyen, az vigyáz is magéra, pl. strandon fa alá ül, nem napozik, hiszen azzal csak kevésbé lenne fehér.

Amikor egy kubainak elmeséltem, hogy mi a szolárium, s Magyarországon vannak nők, akik télen szoláriumba járnak, úgy nézett rám, mintha üveget evő emberekről találtam volna ki valami zagyva történetet. Hisz mi oka lehetne egy épeszű nőnek, hogy direkt barnulással "elrontsa" a szép fehér bőrét?!

A kubai népnyelv méig használja a "megéget" és "feljavít" szavakat. Ha egy fehér nő néger férfivel kezd kapcsolatba, a nő ismerősi megcsóválják fejüket, hogy a nő "megégeti" magát, azaz gyerekei sötétebbek lesznek nála, míg a férfit az ismerősei pedig megdicsérik, hogy "javítja" a fajt, azaz gyerekei világosabbak lesznek nála.

A politikai hatalom szintjén a kubai kommunizmus győzelme 1959-ben még erősítette is a fehér arányt. A forradalmi vezérek mind színfehérek voltak, s mai kubai vezér is az. 1985-ben a kubai vezetés ézlelte is a problémát, azóta a vezetőség sokszínű, dehát ez ott nem érinti a legfelsőbb szintet. Míg a kommunista hatalomátvétel előtti katonai diktatúrában a főtisztek gyakorolték a főhatalmat, akik között viszont voltak nem-fehérek is, maga Fulgencio Batista elnök is félvér volt.

A kubai nőideál: fehér, szőke, magas, nagy a melle, nagy a segge. Az 5 ismérvből a múzsám egyedül 1-nek felelt meg, de annak nagyon: még a normál európainál is fehérebb volt fiatalon, szinte porcelános. Így simán megfordultak utána, pedig a másik 4 ismérvnek egyáltalán nem felelt meg.

Furcsa.

Én eddig úgy tudtam, a népek vágya a változásra szent dolog, s a hatalom törvényei nem számítanak. Legalábbis ezt mondták a kijevi Majdan-puccs kapcsán.

Szóval nem értem, hogy a liberális médiák miért tapsolnak a berlini Majdan-kísérlet kegyetlen elnyomásának,

Persze értem. Ez ugyanaz, mint az agresszió tilalma és a határok szentsége. Ha a nyugat támad, az nem agresszió. Ahogy a határváltoztatás is nemes cselekedet, ha a nyugat csinálja.

A helyes következtetés mindebből: sose szabad hinni a nyugatnak, s sose szabad komolyan venni a nyugat szabályait, Kényszerből követjük őket, de közben erőt kell gyűjteni, hogy megsérthessük őket, Ennyi az egész.

Mint volt kaszinóalkalmazottat is érint az ügy. 2009-2014 között az egyik akkori nagy internetes szerencsejátékos cégnél dolgoztam.

S bár én nem a műszaki részlegen voltam, se a biztonsági részlegen, alapvetően jól átláttam az iparág működését.

S bár én elsősorban a pókeres ügyfelekkel foglalkoztam - akik azért egy sajátos elitszekta a szerencsejátékosok között -, volt rálátásom a 2 másik, kisebb szektára is: a sportfogadókra és a klasszikus szerencsevadászokra is. A pókerest azzal lehet pl. a legjobban megsérteni, ha szerencsejátékosnak nevezzük, ez kb. az anyázással azonos szint ott - a profi pókeres ugyanis, de az amatőr is, mélyen hisz abban, hogy a póker tudásalapú játék, azaz nem a szerencsén múlik a siker.

Ez persze hülyeség, mert a póker igenis szerencsejáték. Magam is sokat játszottam, de 4 és fél éves pókeres munkám még inkább meggyőzött erről. De ezt most nem részletezném.

Jambiék agya viszont nemigen "szikrázik", láthatóan az egészről semmit se tudnak. Kb. az "ahogy Móricka elképzeli" szint.

Milyen is az átlagos játékos? Nagyjából 3 csoport van:

• 1 % "okos", aki elhiszi, neki módszere van, amivel most gazdag lesz, s amikor kiderül, ez nem működik, abba is hagyja,
• 1 % beteg, aki rögeszmésen játékfüggő, mint egy alkoholista, ők mindig minden pénzüket eljátsszák, akár nyernek, akár vesztenek, rajtuk csak az orvosi kezelés és az alapos verés segít,
• s 98 % alkalmi játékos, aki kevés pénzzel, ritkán játszik, leginkább az élmény miatt.

Kiből nyer a legtöbbet a cég? Valójában éppen az utóbbi csoportból, mert nem jelentenek problémát és tömegesen jönnek. Jön a srác hetente egyszer, befizet 4 egymás utáni 5-dolláros versenyre, ezzel eltölt 2-3 órát, s jót szórakozik. Jó esetben még nyer is, szóval a következő héten a nyereségéből játszik.

Szóval a kapitalizmus ellen kaszinóblokáddal harcolni kb. olyan, mintha úgy küzdenék a narkóipar ellen, hogy az antidepresszánsokat indokolatlanul fogyasztókat kezdeném fenyegetni.

Plusz vicces, hogy mindezt az amerikai nagytőke által milliárdokkal pénzelt ballib összefogdosás egyik megmondóembere csinálja. Egyszerűbb lenne esetleg a nagytőke ellen úgy küzdeni, hogy pl. nem fogadunk el tőle pénzt... Ez valahogy nem jutott Jambi eszébe.

A FB-on blokkolom az algoritmust, de a YT-on nem (nem is tudom, lehet-e), így ott a rendszer feldob neked sok kéretlen dolgot, személyiségelemzési adatok alapján. Egyébként meglepően jó az algoritmus, az esetek nagy részében nem dob fel olyat, ami engem egyáltalán nem érdekel.

Mivel eléggé állatbarát típus vagyok - hat darab háziállatom van -, jönnek az állatmentős videók is.

Az állatmentős videók annyura szabványosak, mint a pornófilmek: minden előre meg van tervezve. A menet kb. az, hogy a szerencsétlen állat (leginkább kölyökkutya) szomorúan reszket, aztán jönnek a segítők, megfürdetik, rendbe hozzák, ételt kap, s a végén ott a boldog kutya pár héttel később immár gazdákkal. Majd az állatmentők adományt kérnek.

Alapvetően semmi gond, szimpátiát kell kelteni, ez elengedhetetlen. Valójában azonban a tényleges állatismerők érzik a turpisságot. Aki ismeri közelről a kutyák viselkedését, az tudja ugyanis, hogy szó sincs arról, amit ezek az anyagok üzennek.

A kóbor kiskutya nem azért reszket és néz ijedten, szomorúan, mert nagy bajban van. A legtöbb állat ugyanis alkalmazkodik a helyzethez. A riadt tekintet oka éppen a segítő ember megjelenése. Hiszen az állat nem tudhatja mit akar tőle a hirtelen megjelenő idegen ember.

Aki vett már kiskutyát, az tudja, az első órákban az állat pont ugyanilyen riadt és szomorú, mert hirtelen új helyre került. S kell 1-3 nap, hogy a kutya "boldog" legyen, azaz megszokja az új környezetet. Pedig itt szó sincs mentésről, a kutya nem a bajból kerül a biztonságba, hanem egy biztonságos helyről egy másik biztonságosba.

A fehér kutyám az első napján nálunk - másfél hónapos volt - annyira meg volt rémülve, hogy a fejét is bedugta a párnák közé, csak ne lássa mi van körülötte. Külön forgatni kellett, hogy le lehessen fényképezni.

Annak idején, leginkább 1982-1985 között. Azaz 15-18 éves korom között.

Az iskolai tanuláshoz pont úgy álltam hozzá, mint manapság a munkához: kikerülhetetlen kényszernek fogtam fel, s annyit igyekeztem csak teljesíteni, hogy ne rúgjanak azért mégse ki, mert ezzel csak felesleges bajt okoztam volna magamnak.

Bár Kubában az én iskolámban rossz tanulásért kizárt dolog volt a kirúgás: a kubai elit gyerekei jártak ugyanis oda - leszámítva az elit legfelsőbb rétegét, akiknek a gyerekei eleve nem az országban tanultak -, s őket nem volt szabad kirúgni, szóval a szabályosan nullát tanuló gyerekek is megkapták a szovjet "3" osztályzatot - a magyarral ellentétben a szovjet osztályzásban csak 4 jegy van, a legjobb ugyanúgy az ötös, de a legrosszabb a 2-es, ez bukást jelentett -, én pedig azért a semmit se tanulókhoz képest valamit mégis tanultam. Hiszen mondjuk micsoda dolog lett volna megbuktatni egy tábornok, sőt egy Szovjetunió Hőse fiát megbuktatni - képtelen dolog -, itt most egyik osztálytársamra gondolok, aki az egyetlen kubai űrhajós fia volt.

A srác egyébként rendkívül vicces volt. Pl. a "mi lesz belőled, hogy nem tanulsz?" kérdésre azt a választ adta "műhold". Ami az egész rendszerrel szembeni súlyos és gúnyos kritikának minősült, persze nyilván ellene senki se mert fellépni. Legfeljebb annak eshetett volna baja, aki meghallotta a válaszát, majd azt botor módon tovább is adta. Ez ugyanis nem a sztálini rendszer volt már, ahol a vezetés még legalább komolyan vette saját magát. Ez már a posztsztálini világ volt, ahol minden a látszat, s azt büntetik meg, aki észre veszi, hogy a látszat nem valós, ahelyett, hogy úgy tenne, mintha valós lenne.

Egyébként én tanultam sokat, csak nem azt soha, amit az iskola szerint kellett volna. Nagyon sokat olvastam, mindenfélét, meg sok mozit néztem. S minderre rendkívül sok időm volt, mert nem voltak igazán haverjaim, bulizós társaságba meg egyáltalán nem jártam. Azért volt 3 ember, aki havernek volt nevezhető - 2 cseh és 1 orosz srác -, de ők pont a velem azonos típus voltak. Meg volt nagyjából 3 magyar haverom Budapesten, dehát velük csak nyaranta tudtam érintkezni, meg levélben, s ők is nagyon ez a típus voltak.

Egyébként lányok iránt érdeklődtem, de az összes közül csak 1 volt mélyebb és tartós érzelmekkel telített érzés. Szóval a lányok se vették el az időmet.

Alapvetően arra készültem, hogy megváltsam a világot. Ennek a negatív mellékhatása az lett, hogy lenéztem az embereket - sajnos ezzel máig küzdök, bár már nagyon hosszú ideje tudom. hogy a világmegváltás marhaság. Visszagondolva, az űrhajós-gyerek műhold "karrier-terve" okosabb volt, mint az én messiás-tervem.

Sokszor a spontán humoros ellenreakció jobb, mint a komolykodás. Ez fontos tapasztalat.

Aztán persze a világmegváltók sorsa mindig rossz. Mert vagy valamilyen hatalmi helyzetbe kerülnek, s tönkre tesznek sok embert, vagy nem kapnak semmilyen hatalmat - persze ez a leggyakoribb -, s akkor meg megkeseredett emberek lesznek. Puszta szerencse, hogy én mindkettőt elkerültem.

A tágabb értelemben vett Latin-Amerika 33 országot jelent, ez a 35 amerikai országból mindenki kivéve Kanadát és az USA-t.

Csak a független államokat veszem figyelembe, azaz se külső területeket, se más kontinensbeli országok amerikai területeit. Ezeket kihagyom. Miért? Mert ezeknek az adatai jellemzően torzítanak. Alapvetően 2 okból:

• külső támogatásnak köszönhető az ottani életszínvonal, melynek oka presztízs, s ez nem lenne meg, ha a terület független lenne,
• az anyaország adóparadicsomnak használja a területet, a jólét ennek mellékhatása, a valós gazdasági tevékenység kevés.

A maradék 33 országot tehát felosztom életszínvonal szerint. Természetesen vásárlóerőn alapuló medián béreket figyelembe véve, ez áll még a legközelebb a valósághoz.

Puszta számoknak nincs sok értelmük, így az összahasonlítás műfaját alkalmaztam:

• a leggazdagabbak nagyjából Nyugat-Európa szegényebb részének és Kelet-Európának az átlag szintjén vannak: a három fehér dél-amerikai országból kettő - Chile és Uruguay, a leggazdagabb közép-amerikai ország Panama, s 4 volt brit szigetország - Antigua, Bahama, St. Kitts, Trinidad,
• ennél kicsivel lejebb vannak, nagyjából Kelet-Európa alsó részének szintjén: Argentína, Mexikó, Dominika, Costa Rica, Barbados,
• a kelet-európai átlag fele körül vannak: Brazília, Paraguay, Colombia, Peru, Suriname, Dominica, Ecuador, Grenada, St. Lucia, St. Vincent, Jamaica,
• a kelet-európai átlag fele alatt vannak: Guyana, Nicaragua, Salvador, Bolívia, Guatemala, Belize, Honduras,
• a legszegényebbek, a kelet-európai átlag negyede alatt: Kuba, Haiti, Nicaragua.

A népszerű mítoszok megcáfolva, ugyanis:

• semmi összefüggés a politikai rendszer és a jólét között,
• semmi összefüggés a gyarmati múlt és a jólét között (népszerű mítosz, hogy a spanyol gyarmati múlt alulfejlettséget eredményezett, míg a brit meg jólétet),
• s még a fajelméletek is buknak, fajilag mindenféle országok vannak minden csoportban.

Egész életemben utáltam a táncot, sőt 40 éves koromig a zenét is.

Persze jártam bulikban, egyszer még hivatalos igazi diszkóban is jártam, de mindig valamilyen másodlagos okkal.

A 70-es és 80-as években létezett a diszkó-rock "harc" a fiatalok között. A diszkó alapvetően rendszerpárti műfajnak számított, míg a rock rendszerkritikusnak. Az én közegemben 100 % volt rock-tábor aránya, csak távoli ismerősök között voltak diszkó-kedvelők. Az én haverjaim között az egyik legnagyobb sértés az volt, ha valakit megvádoltak, hogy pl. Neotont hallgat.

Ma már hihetetlenül hangzik, de minden idők legsikeresebb magyar együttese, a Neoton Família kb. olyan státusszal bírt akkoriban a magyar rock-kedvelők között, mint Putyin személye a mai liberális médiákban: a lehető legnagyobb rossz pokoli megszemélyesítője.

A "baj" valójában az volt velem, hogy igyekeztem alkalmazkodni, azaz megszeretni a rockot, de ez sose sikerült. Persze azt elismertem, hogy rock dalok szövege jellemzően értelmes, míg a diszkószámoké agybénító marhaság, de ennek ellenére nem tetszett az egész.

Aztán egy nap rádöbbentem: nekem nem a diszkó zene tetszik, hanem a diszkóénekesnők kinézete! Erre úgy jöttem rá, hogy amikor először láttam a Modern Talking - ami két srácból álló együttes -, nagyot röhögtem rajtuk, pedig racionálisan elgondolva, ők tök ugyanazt csinálták, mint a kor női sztárjai.

Attól kezdve mindig azt mondtam a rock-kedvelő haveroknak: természetesen nekem se teszik pl. Sabrina zenéje, csak a kinézete. Ez mindenkit meg is nyugtatott.

Latin-Amerikában kamaszodva eleve hatott rám az ottani ízlés. Ahol a lágyabb stílus a divat, s a szöveg fontos. Ezek sokkal inkább megzenésített versek.

De így se voltam zenekedvelő. Egyedül az elektronikus zene és egyes filmzene-szerzők esetében éreztem értéket.

Amikor még nem volt net, nem is volt egyszerű zenéhez jutni. Az egyébként meglehetősen unalmas Jurrasic Parkot csak azért néztem meg másodszor, mert a kezdetén a zene lenyűgöző (a megérkezés a szigetre jelenet közepe és vég, kb. 01:19-től):

De itt van ugyanaz, film nélkül, a karmester maga a zeneszerző:

2007 végén, 2008 elején lettem zenekedvelő. Akkor meg már teljesen a múlt felé fordultam, lásd XVIII. sz. első fele.

A mostani zenét meg egyszerűen nem ismerem. Csak paródiákból értesülök róla, meg a hírekből, ha valami bejut a hírekbe. Egyszerűen nincs időm rá, s nem is érdekel.

A táncot meg most se szeretem. A balett máig idegesít.