A sznobra leginkább az jellemző, hogy valamit tud, de csak félig és azt is szinte mindig rosszul. A másik jellemzője, hogy lenéz mindenkit, aki nem úgy tesz, ahogy ő azt helyesnek gondolja.

A sznob egyik kedvenc vesszőparipája az ikes ragozást szerinte helytelenül használók lenézése. A sznob eldöntötte, hogy minden ikes igét alanyi ragozásban kijelentő mód egyes szám első személyben -m végződéssel KÖTELEZŐ ellátni, s aki ezt nem teszi, az műveletlen bunkó. A nyelvi gyakorlatból hozott példákat a sznob lesöpri az asztalról "nem számít, a bunkó többség gyakorlata nem bont szabályt" felkiáltással. Az íróktól, költőktől idézett "bunkóságok" láttán már kicsit megdöbben a sznob, de aztán ezeket gyorsan "költői szabadság" címszó alatt minősíti rossz érvnek. Kijelenti, hogy pl. "válom", "születem" a helyes alak, akkor is ha rosszul hangzik, akkor is, ha a magyar anyanyelvűek 99,99 %-a sosem mondja így, mert ez a szabály és kész. Persze ő se mondja így soha, viszont a helyes "válok", "születek" alakot sem mondja, hanem kikerüli az ilyen igealakokat, helyettük más szavakat használ, körülír, hogy nehogy véletlenül a bunkóság bűnét kövesse el. Fokozott esetben a sznob még az iktelen igékhez is -m végződést tesz. Kijelenti, hogy a "hallom" (tárgy nélkül), "köhögöm" választékos alak. Amikor megtudja, hogy ilyen szabály SOSEM volt, sőt ezek az alakok egyenesen HIBÁSAK, csodálkozik. A kicsit engedékenyebb sznob már bevonja harci eszköztárába az álikés kategóriát, azaz az olyan igéket, melyek csak első szám harmadik személyben ikes ragozásúak, egyébként iktelen a ragozásuk minden más esetben. A nagyon kivételes sznob már arról is hallott, hogy vannak ingadozó ikes igék, melyek lehetnek ikesek és iktelenek is. De egy valamiben az összes sznob megegyezik: ha nem álikes az ikes ige, akkor a végződés kijelentő mód egyes szám első személyben -m és kész. Aki nem így mondja, az bunkó, vita lezárva. A sznob általában leragad a kijelentő módnál, azon belül is az egyes szám első személynél, mert arról általában még ő sem értesült, hogy az ikes ragozás más esetekben is létezik. Persze vannak csúcssznobok, akik a teljes ikes paradigmáról hallottak, ők csúcsbuták is egyben, mert a teljes paradigmát siratják, utálják a gonosz világot, hogy a régi jó így eltűnt, s a legszívesebben máglyán égetnék a "bunkókat", azaz a magyar anyanyelvűek úgy 99 %-át. Úgy gondoltam, érdemes lenne egy kis alaptájékoztatást adni, hátha a sznobok is esetleg átgondolják egy kicsit mélyebben, hogy miről is van szó...

Egy "alapigazság" a nyelvről

A nyelv a kommunikáció eszköze, szabályait a beszélők közössége alakítja ki, a "hivatalos" szabályok valójában UTÓLAG kodifikálják azt, amit a közösség MÁR kialakított. Mivel a közösség változik, változnak a szabályok is. Az új szabályok sokszor éppen úgy alakulnak ki, hogy a beszélők közösségének többsége "hibázni" kezd, azaz már - valamilyen okból - nem alkalmaz egy addigi szabályt. Amennyiben a jelenség elterjed és valóban tömegessé kezd válni, új szabály lesz belőle, a régebbi szabály pedig megmarad egy ideig a választékos beszédben, majd onnan is kiesik, s régies, majd előbb-utóbb vicces, sőt érthetetlen és HIBÁS használattá válik a beszélő közösség szemében. Amióta van írásbeliség is, a dolog annyiban más, hogy sokszor az írott nyelvben hosszabb ideig megmaradnak régebbi szabályok, olyanok is, melyek a beszélt nyelvből már hiányoznak.

Mi egyáltalán az ikes ragozás?

Az ikes ragozás az ősmagyar kor jellemzője. Az ősmagyar nyelvben kötött szórend volt, mégpedig alany-tárgy-állítmány sorrendben, tehát egy mai példával: nem lehetett azt mondani, mint ahogy ezt lehet a mai, kötetlen szórendű magyar nyelvben, hogy pl. "az ember eszik egy halat" vagy azt sem, hogy "egy halat eszik az ember", az egyetlen alak az "az ember egy halat eszik" alak volt. A kötött szórend egyik előnye, hogy kevesebb nyelvtanra van szükség, mivel a szórend már önmagában megmutatja egyértelműen, hogy elől van az alany, a végén az állítmány, köztük meg a tárgy. A kevesebb nyelvtan az ősmagyar nyelvben meg is mutatkozott, a tárgyhoz nem kellett rag, hiszen önmagából látszott, hogy melyik szó a tárgy. Tehát az "az ember egy hal eszik" kifejezésből egyértelmű, hogy mit jelent, tudni lehet, hogy az ember eszi a halat, s nem a hal az embert, ezért nem kellett a hal szót tárgyraggal ellátni. Az igazság és a teljesség kedvéért érdemes hozzátenni: ez csak a határozatlan tárgyra volt igaz, a határozott tárgyat az ősmagyarban is tárgyraggal látták el, ily módon különböztetve meg azt, hogy a tárgy határozatlan-e vagy határozott. Ennek oka egészen más, részben a névelők történetével kapcsolatos, amit most nem részleteznék Egyszer csak a sok ősmagyar bunkó - bizonyára a korabeli gonosz globalizáció és a multinacionális-nemzetellenes médiák hatására - elkezdett "hibásan" beszélni, nem betartva a kötött szórendet, s hirtelen már nem lehetett tudni, hogy az ember eszi-e a halat vagy a hal az embert. Amikor valami nem egyértelmű, a nyelv segít magán, kialakulnak olyan alakok, melyek megszűntetik a kétértelműséget. Melyek ezek?

1. Kialakult a tárgyas ragozás (az ősmagyarban nem létezett külön alanyi és tárgyas ragozás), hogy ily módon jelölve legyen az állítmány, amikor tárgy kapcsolódik hozzá.
2. A tárgyrag átterjedt a határozatlan tárgyakra is.
3. Kialakult egy bizonyos jelentésű igék esetében egy külön igetípus: az ikes ige.

A fenti ember-halas példában pl. a második esetről van szó. De hagyjuk ezt a példát, mert az ikes igék szempontjából ez nem releváns a továbbiakban. Az ikes ragozás szerepe az volt, hogy megkülönböztesse, hogy egy ige aktív cselekvést jelez-e vagy pedig arra utal, hogy valami elszenved egy adott történést ill. a cselekvés visszaható jellegű. Pl. "tör" és "törik". Mivel időközben a fentebb felsorolt első és második pont is megjelent, az ikesség szerepe feleslegessé vált, hiszen a tárgyas ragozás és a tárgyrag már tökéletesen megszűntette a kétértelműséget, már nem lehetett összekeverni, hogy "a fa magától törik el" vagy pedig "valakik eltörik a fát". Ezzel is magyarázható, hogy az ikesség nem is alakult ki teljesen, pl. ennek jele az, hogy SOSEM alakultak ki többes számú ikes ragok, az ikes ragozás megmaradt az egyes szám három személyére korlátozottan. Azért nem alakult ki teljesen az iges igeragozás rendszere, mert MÁR nem volt rá szükség. A már kialakult ikesség és az ikes ragozás azonban nem tűnhetett el egyik percről a másikra, hanem ehelyett lassú haldoklásnak indult. Közben a középmagyar korban már olyan igék is ikessé váltak, melyek nem voltak sem szenvedő, sem visszaható típusúak. Az ikes rendszer lényege eltűnt, már semmilyen megkülönböztető funkciója nem maradt. Ami megmaradt, az a tudat, hogy vannak ikes és iktelen igék. Sokszor keveredtek is, változtak, a megszokáson kívül semmilyen ok nem maradt létezésükre. Mivel a nyelv nem tűr felesleges kategóriákat, lassan meg is szűnt az önálló ikes igeragozás, ami eleve is csak jelen időben, egyes számban és értelemszerűen csakis alanyi ragozásban létezett. Többes számú, ill. tárgyas ragozású ikes igeragozás SOSEM létezett. Tárgyas ikés ragozás eleve nem is létezhetett, hiszen az ikes igék eredetileg csakis tágyatlan igék lehetettek, az időközben megjelent tárgyas ikes igékre pedig a nyelv nem alakított ki külön tárgyas ragozást, hanem egyszerűen alkalmazta az iktelen tárgyas ragozást - ennek nyoma, hogy mind a mai napig nagyon sokan keverik az ikes és a tárgyas ragozást, a kettőt ugyannak gondolva. Úgyszintén múlt vagy jövő (ill. a többi, már kihalt) időben sem alakult ki sosem ikes ragozás.

Lássuk az eredeti ikes igeragozást!

Vegyük az "alszik" és a "lakik" igéket. Összehasonlításként legyen mellettük két iktelen ige is: "beszél" és "olvas".

Jól látható, hogy második személyben az ikes és az iktelen ragozás egyesült. Az eredeti tipikus -l ikes rag ma már nem az ikes igék sajátossága, hanem minden -dz / -s / -sz / -z végződésű ige -l ragot vesz fel, az iktelen igék is ezt teszik. Az "olvasosz" forma ma már annyira régies, hogy még egy nagyon igényesnek tűnni kívánó sznob sem venné a szájára. Az iktelen "olvas" ma - illetve immár 2-3 évszázada - az eredetileg ikes -l ragot viseli. S ez fordítva is igaz. A nem -dz / -s / -sz / -z végződésű ikes igék pedig az iktelen -sz ragot viselik, az ikes ragozásért életét adni kívánó sznob is "laksz"-ot mond "lakol" helyett. Tehát nincs ikes és iktelen ragozás második személyben,  a kettő egyesült, s szimpla hangási szempontok szerint alakult ki, hogy minden - ikes és iktelen - ige, mely dz / -s / -sz / -z hangra végződik, -l végződést kap, s minden más ige pedig -sz végződést. A sznob kedvence persze az első személy. Itt mosolyog fölényesen, ha valaki - egyébként teljesen helyesen - iktelenül ragozza az ikes igéket. Az "alszok", "lakok" alak már teljesen helyes. Az úgynevezett választékos nyelvben még az ikes alak ("alszom", "lakom") élvez előnyt, de a magyarul beszélők nagy többsége már nem használja az ikes alakot, sőt esetleg hibásnak is érzi  az ikes alakot, azt már hibásan használt tárgyas ragozásnak érezve, s így használja, teljesen logikusan: "Iszok a kocsmában. Most éppen ezt a korsó sört iszom." Azaz az átlag magyar beszélő első személyben NEM használja az ikes ragozást. Ezt hibának, sőt bunkóságnak nevezni ugyanolyan abszurd, mintha bunkónak nevezné valaki azokat, akik "lakol" helyett "laksz"-ot mondanak, azaz a magyarul beszélők 100 %-át... pedig értelmetlen itt a kettős mérce, hiszen miért lenne elfogadott második személyben nem használni az ikes ragozást, amikor meg első személyben nem az??? A sznob nem tudja, hogy melyek az ikes és az iktelen igék, neki a legfontosabb az -m végződés, ezért igyekszik sokszor iktelen igéket is ikesen ragozni harmadik személyben, sőt egyes alakok el is terjedtek: pl. "köhögöm", "edzem". A sznob is fejleszti, gazdagítja a nyelvet: az eredetileg hibás és logikátlan "könyörgöm" annyira elterjedt, hogy már meghonosodott önállósult kifejezésnek tekinthető.

Látható, hogy a második személyben sosem volt külön ikes ragozás. Ami a harmadik személyt illeti, ma már a választékos használat sem ragoz ikesen, az ikes ragozás régiesnek, sőt már értelemzavarónak minősül, az "ő aludnék egy kicsit" mondatot a magyar beszélők nagy többsége egyszerűen hibának érzékeli, s nem választékos használatnak. Az "aludnék" és "laknék" alakok helyett az "aludna" és a "lakna" a szabványos. Ugyanez a helyzet első személyi alakokkal is, bár itt még fellelhető nagyon választékos beszédben a szinte teljesen elterjedt "aludnék" és "laknék" helyett az eredeti ikes "aludnám" és "laknám" alak egyes igéknél, azonban ennek ma már nagyon régies íze van. A sznob egyébként általában nem is hallotta, hogy egyáltalán létezett valamikor is ikes ragozás feltételes módban. Levonhatjuk a következtetést: feltételes módban az ikes ragozás gyakorlatilag teljesen eltűnt a magyar nyelvből.

Látható, hogy a második személyben a felszólító módban sem volt soha külön ikes ragozás. Ami a harmadik személyt illeti, ma már erősen választékosnak, ünnepélyesnek minősül az ikes ragozás. Az "aludjék" és "lakjék" alakok helyett az "aludjon" és a "lakjon" a szabványos. Kivétel az önálló kifejezésként rögződött "tessék" szó, bár a "tessen" is használatos. Ugyanez a helyzet első személyi alakokkal is, bár itt még valamivel gyakoribb az ikes alak választékos beszédben a szinte teljesen elterjedt "aludjak" és "lakjak" helyett. A sznob igyekszik itt ikesen ragozni elsősorban harmadik személyben, nagyon műveltnek gondolja az -ék végződést, ezért nagy igyekezetében sokszor az iktelen igéket is megpróbálja ikesen ragozni: így lesz pl. "számoljon"-ból teljesen tévesen "számoljék". Levonhatjuk a következtetést: felszólító módban az ikes ragozás gyakorlatilag teljesen eltűnt a magyar nyelvből, leszámítva a nagyon választékos használatot egyes igék esetében.

Tehát a kijelentő mód egyes szám harmadik személyű alakot (-ik) kivéve NINCS a mai magyar nyelvben ikes igeragozás, maradványai vannak csak a választékos nyelvhasználatban, melyek teljes kihalása csak rövid idő kérdése. Tehát, sznob, ne beszélj ezentúl félre!