A 90-es évek közepén dolgoztam nagyjából egy évet Szófiában, egy arab cégnél.

A cég fagylaltkereskedelemmel foglalkozott: azaz fagylaltkészítő berendezéseket adtunk el, minden hozzávalóval, ide értve a fagylaltporokat is. A termékek valóban kiváló minőségűek voltak, a fagylalt íze gyakorlatilag olyan volt, mint egy házilag készített fagylalté.

Egy egyszerű proletárnak persze teljesen mindegy, hogy mit árusít a munkaadó tőkése, de mégis jó érzés volt, hogy a cég legalább jó terméket árusít, nem szarokat.

Én az IT-osztályon dolgoztam és adatbázisokat tartottam karban.

Abban az időszakban Bulgária nagyon szegény ország volt, jóval szegényebb, mint most. Ma Bulgária az EU legszegényebb országa, szintje az EU-átlag kb. 39 %-a (Magyarországé kb. az EU-szint 51 %-a). Azaz jelenleg a bolgár szint a magyar kb. 76 %-a. Ezzel szemben a 90-es évek elején a bolgár szint a magyar alig harmada körül volt.

1995-ben a magyar átlagbér nettó 21 ezer Ft volt, ez akkoriban 130 eurót ért. (Természetesen akkor még nem létezett euró, a német márka árfolyamát használtam itt, euróra átszámítva.) Ma  a magyar nettó átlagfizetés 154 ezer Ft, ez 490 euró. A bolgár nettó átlagfizetés jelenleg 685 leva, ez 350 euró. Ezzel szemben 1995-ben a bolgár nettó átlagbér 4800 leva* volt, ez akkor 54 euró volt. Jól látható: azóta a bolgár-magyar különbség sokat csökkent, a bolgár szint nominálisan 6,5-szer lett magasabb, míg a magyar  csak 3,8-szer. (Valójában persze a szint nem nőtt ennyit 20 év alatt, hiszen van infláció, azaz az akkori forint és leva – és persze az euró, ill. a német márka- jóval többet ért vásárlóértékben, mint a mai, de ezek a számok jól érzékeltetik a két ország eltérését.)

 Az én akkori munkahelyem kifejezetten jó hely volt, tisztán kaptam 7 ezer levát, azaz az átlagbér másfélszeresét, ráadásul a munka könyű volt és sosem volt túlóra, ill. ha ritkán volt, azt megfizették. Természetesen ez a 7 ezer leva nem volt elég semmiképpen se, s ha nem lett volna szüleim segítsége, nem tudtam volna rendesen megélni. Hogy ezt érzékeltetni tudjam: ez a fizetés elég lett volna nagyjából egy egyszobás lakás rezsijére (lakbért nem számítva, azaz csak akkor, ha a lakás saját tulajdon), valamint tömegközlekedésre és alapvető élelmiszerre. Minden más már kívül lett volna a kereten.

Természetesen megvoltak a cégen belüli fizetési különbségek. Az én közvetlen főnököm – az IT-osztály vezetője – tisztán keresett 10 ezer levát, míg a takarítónő és az őr csak 3 ezret. Az ügyvezető meg természetesen 30 ezret. Nála is többet – 40-50 ezer között - kerestek az értékesítők, mert ők komoly jutalékokat is kaptak, hiszen végülis rajtuk állt az egész cég sikere: ők keresték meg a potenciális ügyfeleket és beszélték rá őket, hogy tőlünk vegyenek, ne mástól.

A tulajdonos (egy libanoni keresztény – maronita – arab) is a cégnél dolgozott. Nem volt közvetlen tisztsége, ő volt a „főnök”. Kifejezetten kellemes ember volt egyébként, pl. – mint Kádár vagy Semjén – igyekezett előre köszönni még a takarítónőnek is, meg udvariasan elbeszélgetett az utcaseprővel is bármikor.

Azonban bármit is tett, nem maradhatott meg a jó kapcsolat. Csak egy új printer vásárlása számára jóval nagyobb költség volt, mint egy dolgozó havi bérköltsége (akkoriban egy minőségi, középkategóriás nyomtató ára 300 dollár körül mozgott). Akkor ezt elmeséltem apámnak, ő sosem szeretett sokat beszélni meg elemezgetni, ekkor is csak egyetlen mondatot mondott fejét ingatva: „a legolcsóbb az ember”.

S sosem az volt a gond, hogy az egyes alkalmazottak között eltérés van, hiszen az értékesítő a takarítőnőhöz képest 15-szörösen jobban  keresett. Ez ellen nem volt az embereknek kifogásuk, sőt az ellenkezője lett volna az igazi baj: ha mindenki ugyannyit keres.

De ez, hogy van egy tulaj, aki bármit megtehet, ezt senki se tisztelte. A mégoly kedves tulaj minden emberi pozitívuma eltűnt, mikor pl. rendszeresen annyiért vacsorázott valamelyik ötcsillagos szállodában, mint amennyi egy alkalmazotta havi jövedelme volt.

Pluszban az is erősen negatívvá tette a légkört, hogy volt a főnöknek egy kedvence, egy nagyon ostoba olasz csaj (nem tudom, lehet, hogy a szeretője volt, bár a főnöknek volt egy nagyon szép dél-afrikai felesége), aki „külső szakértőként” nem csinált az égvilágon semmit, viszont ezért hozzánk képest hatalmas összegeket kapott. Mivel jó viszonyban voltam a cég könyvelőjével, ő mesélte gyakran: az olasz csaj átlagban heti 2-3 alkalommal alkalmanként 150-200 dolláros tiszteletdíjat vesz fel a főnök utasítására.

Az olasz csaj pedig annyira ostoba volt, hogy nem észlelte mi van körülötte. Egyszer bambán elmesélte: elment bevásárolni taxival, 15 ezer leváért vett termékeket egész hétre, aztán amikor a taxival hazaérkezett és kifizette a taxist, majd kiszállt, hogy kivegye hátulról a csomagokat, a taxis gázt adott és eltávozott a csaj összes bevásárlásával. Amikor fél óra múlva a csaj elment az irodából, az egész iroda ünnepelni kezdett a „bátor taxis” „jótette” kapcsán.

Akkoriban én erősen liberális voltam, talán én voltam a legkapitalizmuspártibb ember a cégnél, de azt én is éreztem, valami itt nem stimmel: ha a piac láthatatlan keze bajt okoz, akkor le kell keverni neki egy „láthatatlan” pofont.

*Az első látásra megmagyarázhatatlan eltérés oka a levánál: 1997-ben új levát vezettek be, 1000 régi levából lett 1 új.