A múlt hónapban a multi munkahelyemen látogatást tett a cég legfelsőbb tanácsa elnökségének elnöke (mai nyelven: CEO).

Ez ritka dolog, hiszen a tengerentúli nagyembernek nincs ideje állandóan látogatni a cége egyes részegységeit. Kedvenc magyar könyvem nyomán, a CEO olyan ritkán jár nálunk, mint ahogy a fülbetik bilevezik. Szóval nagyon ritkán, így ez hatalmas ünnep.

Már napokkal előtte érezhető volt az idegesség, mármint nem az egyszerű szürke alkalmazottak között, mert ők leszarták az egészet, hanem a helyi vezetőség tagjai között.

Mivel mindennek ismerem a kommunista verzióját, nem számítottam semmire. Már régóta  rádöbbentem: nincs semmilyen lényegi különbség a kommunista diktatúra és a kapitalista demokrácia között, annak emberi és propagandabeli elemeit illetően. S a kisember reakciója is ugyanaz: mindkettőre bólogat, de egyiket se veszi komolyan. Mert a kisembert az “előre a kommunizmus építésének útján” szöveg ugyanúgy hidegen hagyja, mint a “növeljük 2018 végéig a cég profitját 200 %-kal” szöveg – mindkettő tömény butaság és egyiknek sincs semmi köze a kisember életéhez.

Az alkalmazottak kérdéseket is tehettek fel a főmuftinak. Az egyik kérdés az volt “tisztelt főtitkár elvtárs, Ön milyen munka/magánélet egyensúlyt tart fent?”, mire a neves ember elmondta, hogy a kérdés értelmezhetetlen, mert egy olyan rendes, lelkes, kötelességtudó ember számára, mint ami ő is, nem létezik munka/magánélet egyensúly kérdés, ugyanis neki a munka része a magánéletének, sőt annak fő értelme.

Egyébként a nagyember, akit most láttam először élőben, kifejezetten jó benyomást tett rám így élőben: az eddigi közvetett ismeretség alapján nagyon rosszra számítottam. De kiderült: ő is csak egy ember, ő is csak egy alkalmazott (bár nálam pont 80-szorosan magasabb fizetéssel), s ő is a kényszerűség ketrecében él. Elmondta a kötelező bugyutaságokat, de szövege kb. 10 %-ában saját magát adta és őszinte volt. Ez az oka, hogy abba is hagytam a vele való viccelődést, amit gyakran csináltam kollégák előtt eddig.