Miért vásárolnak férfiak szexet? - kérdezi a feminista, valóságtól elrugaszkodott cikk. 

Először is nem vásárolnak. A célközönség a férfiak kis része.

Aztán jön a csúsztatás: a pornónézés és a prostitúció összekeverése. Na most, a teljesen járatlan ember is tudja: a pornóipar összeomlott nagyjából az ezredforduló körül. Egyrészt, az illegális tartalommegosztás a törekedére csökkentette az eladásokat. Másrészt amióta olcsó lett az egész mulatság, tömegesen megjelentek az amatőrök. S hát a saját magát filmező amatőrt prostutuáltnak nevezni kőkemény csúsztatás.

Külön vicces, hogy ugyanazok az emberek, akik éjt nappallá téve küzdenek a drogokért és az abortuszért, arra hivatkozva, hogy a tiltás nem old meg senmmit, a prostitúció és a pornó esetében totális tiltást akarnak.

Jó helyzetben vagyok: utálom a pornót és a prostitúciót, sose érdekelt, így semmilyen személyes érdekeltségem nincs. Azaz nyugodt szívvel védhetem meg őket a hazug támadásoktól. Úgy vagyok ezzel mint a dohányosok jogaival: én magam hülyeségnek tartom a dohányzást, így teljesen semleges szemmel tudom védeni a dohányosokat.

Nem azt akarom mondani, hogy nincsenek áldozatok. Én is tudok esetet prostitúcióra kényszerítésről. Csakhát ilyen a drogozásnál is akad szép számban.

Dehát alapvetően ez egy teljesen önkéntes dolog. Az csinálja, aki többszörös jövedelmet akar elérni kevés erőfeszítéssel. Ennyi az egész.

Az életstílusbeli eltérés egyik oka természeti.

Kubában élve ezt nagyon is tapasztaltam. Havanna a 23 északi szélességi fokon van, míg Budapest a 47.-en. Budapest az északi mérsékelt övezetben van, mivel az Északi sarkkör és a Ráktérítő között fekszik, míg Havanna a tróousi övezetben, mert a Ráktérítő és a Baktérítő közti övezetben van.

Egyébként Havanna éppen hogy bent van a trópusi övezetben, a Ráktérítő Havanna északi határától 30 km-re északra fekszik.

A fő következmény nem is a hőmérsékleti, ez ugyanis sok egyébtől is függ, hanem a nappal-éjszaka hosszában tapasztalt.

Budapesten a tél kezdetekor a Nap fél 8 körül kel és 16 előtt nyugszik, a nappal alig 8 és fél óra. Míg a nyár kezdetekor 5 előtt van napkelte, napnyugta meg 21 előtt, azaz a nappal 16 órás.

Havannában is van kilengés - hiszen majdnem a Ráktérítőn van -, de mértéke sokkal kisebb. A legrövidebb nappalok napjain a napkelte kb. ugyanaz, mint Budapesten, valamivel 7 után van, de napnyugta ilyenkor is kicsivel 18 előtt történik, azz a nappal hossza kb. 10 és fél óra. S a leghosszabb nappalok se olyan hosszúak, mint Magyarországon: ilyenkor a napkelte kicsivel 7 előtt van, a napnyugta meg 20 után nem sokkal, azaz a nappal maximum 13 és fél óra.

Reggeli felkeléskor a Nap állásból mindig meg lehet mondani kb. hány óra van, kicsi az eltérés. Ismeretlen az a magyar jelenség, hogy ugyanabban az időpontban lehet teljesen világos és tök sötét is.

Este már nagyobb az eltérés, de a magyarhoz képes nem jelentős. Normál munkaidő esetében az átlagember hazaér munkából tél elején is még nappal.

Az esti program pedig mindenképpen sötétben van, annyira, hogy a normál kezdés az 21 óra, sőt 22 óra is akár. Bulit szervezni 19 óra kezdéssel rendkívül furcsa dolog, ilyet csak egy ott élő külföldi képes tenni.

Az európai ember hajlamos azt hinni, hogy minél délebbre, annál hosszabb a nappal, pedig ez csakis az északi mérsékelt övezeten belül igaz. A trópuson, s leginkább annak közepén, az Egyenlítőnél ez abszolút nincs így. A majdnem az Egyenlítőn fekvő Szingapúrban vagy Quitóban az egész évben a nappal 12 óra és az éjszaka is annyi, a napkelte 6-kor van (Quitóban, Szingapúrban 7-kor), a napnyugta meg 18-kor (Quiitóban, míg Szingapúrban meg 19-kor). (Az 1 órás eltérés oka a használt időzóna miatt van, Ecuadorban a helyi időhöz közeli zónaidőt használják, míg Szingapúrban a használt idózóna jóval keletibb az ország fekvéséhez képest.)

Persze az évközbeli változásnak is van előnye: az ember megszokja a sokszínűséget, kénytelen alkalmazkodni. A kevés változás viszont nagyobb nyugalmat ad.

Kubában az öngyilkosság fele olyan gyakori, mint Magyarországon, pedig hát a körülmények sokkal rosszabbak. A depresszió ritka betegség. S az állandó panaszkodás szokása ismeretlen.

Mindez teljesen független a politikától. A kommunista Kuba jellemzői semmiben sem mások, mint a szomszédos karibi, nem-kommunista országoké.

Azt lehetne hinni, egy centralizált, különvéleményt nem engedő rendszerben képtelenség a belső viszály, hisz mindenki csak a "központ" ukázait teljesíti. Pedig az mindig kialakul. Csak a keretek mérete más.

Keret mindig van, a mai nyugati liberális demokráciákban is van számtalan tabu, s sok olyan dolog, mely vitán kívül áll - ennek a hivatalos liberális magyarázása kb. "demokratikus alapelvek", "elidegeníthetetlen jogok", "emberi jogok", "a szabadpiac miatt", "békefenntartás", "biztonság", s más zagyva bűvészszavak.

A kommunizmus tök ugyanez volt, csak keskenyebb volt a mozgástér, ott több volt a vitathatlan alapelv.

De ahol emberek vannak, ott kialakulnak csoportok, s aztán ellentétek is lesznek.

Ez még egy szereteten alapuló közösségben is elkerülhetetlen, hát még inkább egy politikai közösségben.

A klasszikus példa a szovjet titkosszolgálatok. Még az is megesett, hogy a GRU és a KGB inkább segítettek a közös ellenségnek, a nyugati szolgálatoknak, csak hogy egymást ne segítsék. (A GRU volt a szovjet hadsereg titkosszolgálata, ez máig létezik. A KGB pedig önálló szerv volt, ez ma nem létezik, mai utódai az FSZB és az SZVR.)

De ez minden kisebb szinten is megjelent.

Aki fiatal, annak elmondom: a Kádár-rendszerben nem a kormány volt a legfelsőbb irányító szerv. Akkor a kormány csak egyfajta igazgatási központ volt, mely önmaga nem hozhatott fontos döntéseket, hanem máshol meghozott döntéseket ültetett át a gyakorlatba.

A döntések megszületésének helye a Pártközpont volt, legfelül a Politikai Bizottság és a Titkárság, ez összesen 10-15 embert jelentett, akik között ki voltak osztva az egyes területek, legfelül pedig Kádár volt, aki azonban nem rendelkezett diktátori hatalommal, inkább amolyan első az egyenlőek között funkciója volt. Ezeknek az embereknek a munkáját segítette a Központi Bizottság szervezete, hierarchikusan megszervezve, osztályvezetők, helyetteseik, stb.

A miniszterség semmiképpen se volt tehát a karrier csúcsa. Az igazi csúcs a PB-be vagy a Titkárságba való bekerülés volt.

A későkádári korban a "bal" és a "jobb" így jelent meg a rendszeren belül.

A hamvasbélaizmus a 90-es években kezdett terjedni, mint életmód, nem mint eszme.

Lényege ennek az életmódnak: értelmiséginek lenni úgy, hogy az ember nem él értelmiségi életet. Hamvas a kommunizmus alatt eleve teljesen kívül volt a közéleten, raktáros volt, de a Horthy.korban se volt több szellemi segédmunkásnál, sose vett részt az értelmiségi lett egyik bevett formájában se. S mégis: a XX. sz. legnagyobb magyar gondolkodója, mikozben a század intézményes gondolkodói hozzá se mérhetők, Nemzetközileg rajta kívül csak még egy XX. századi magyar ismert, Lukács György.

E lét hatalmas előnye: a teljes függetlenség lehetősége. Hiszen az ember nem abból él, amit ír és mond. Azaz tehet bármit, Miközben egy intézményesült közíró pl. nehéz helyzetben van: ha mondjuk egy fideszes vagy ballib alkalmazott közírónak hirtelen "eretnek" gondolata támad, jobban teszi, ha azt megtartja magának, mert esetleg jövedelem nélkül marad: alapból az összes, táborához tartozó kifizetőhely hirtelen be fog zárulni számára. Nagyon nagy névnek kell lenni ahhoz, hogy az ember menengedhesse magának a függetlenkedést.

A 90-es években volt egy jelentős fiatal nemzedéki csoport, mely SZDSZ-esből MIÉP-lett, nekem nagyon sok ilyen haverom volt és persze magam is ide tartoztam. így jelent meg a vágy "legyen valami jövedelmem, de ne terhelje meg a lelkem, maradjak szabad". Szóval vonuljunk ki a társadalomból, de mivel erre nem vagyunk képesek, valahogy bújjunk meg a társadalom szélén.

Ismeretségi körömben lassan ez lett a norma. Emiatt elkezdett idegesíteni az egész. Mert amikor valamiből fősodor lesz, az engem ellenállásra késztet, Azt mondtam: ez ugyanaz a tévút, mint korábban a "ne lépjünk be a Pártba, maradjunk tiszták", ezzel csak a rossznak adtunk volna nagyobb teret, Önzőség tisztának maradni, mindenki más kárán. Igenis lépjünk be a rendszerbe, s ott próbáljunk javítani!

Szóval én nem maradtam ki. Megpróbáltam a rendszer része lenni. Vállalkozó lettem, meg jó helyeken alkalmazott, állami állásra is jelentkeztem. 

Aztán lassan a rendszer kivetett magából, mindig és mindenhol. Lassan tényleg oda kerültem, ahová a haverjaim vágytak: a rendszer peremére. Csak én kényszerből, akaratomon kívül. 

Valószínűleg a rendszer önvédelme ez: érezte, veszélyes lennék.

Visszagondolva, örülök ennek. Nekem így sokkal könnyebb. Azt hiszem - legalábbis ez titkos önképem -, hogy én képes lettem volna ellenállni a rendszer csáberejének, de így végülis egyszerűbb, hogy meg se próbált elcsábítani. Könnyebb fogyókúrázni, ha az ember nem is éhes. Könnyebb nem megcsalnia az embernek a feleségét, ha eleve vonzónak látja a feleségét.

Érdekes vita Mihályi Péter és Pogátsa Zoltán között.

Mihályi a ballib holdudvar jeles tagja, bár sose volt vezető pozícióban. Amit értekelni lehet benne: máig nem tagadja meg, amit korábban állított. Nem magyarázkodik, kinyilvánít, de nem bújik ki.

Valahogy elsikkad a kérdés: ha egyszer mindent ilyen szuper módon csinált a nagyar elit a rendszerváltozáskor és utána, akkor hogy lehet hogy nem lettek meg az eredmények. Mert azt mondja, a recept szuper volt. Kicsit olyan ez, mint a kommunisták, akik szerint a marxizmus receptje hibátlan, s tulajdonképpen rejtély, mert nem hozta el a kívánt eredményt.

Pogátsa viszont a valóságból indul ki, bár rögeszméi neki is vannak. Mert felismeri, a rendszerváltozáskori út hibás volt, s e hibában az akkori magyar elit 100 %-a részt vett (Csurka se lett azonnal rendszerkritikus). S azt is felismeri, a nyugat masszívan érdekelt volt, hogy ez így legyen.

Annak idején, 1990 legelején volt egy masszívan komcsi - igazi komcsi, azaz MSZP-ellenes komcsi - tanárom, aki azt mondta akkor, "meglátod, az MSZP fog nyerni a választáson". Majd el is magyarázta: a nyugati tőke áll a szocializmus megbuktatása mögött, s a nyugati tőke fő szövetsége az MSZP, tehát minden meg lesz téve az MSZP győzelme érdekében, mert az MSZP emberei vannak kulcspozícióban, miközben az MDF bizonytalan, még megzabolázandó erő, az SZDSZ meg ideolőgialag rendben van ugyan a nyugat számára, de emberei nincsek sehol döntőképes helyen a gazdaságban.

Mivel jóslata nem jött be - hiszen nem az MSZP nyert -, az egészen nevettem, pedig végülis igaza volt, magát a konkrét következtetést leszámítva.

Szóval Pogátsa is kihagyja ezt: hogyan is lehetett volna másképp csinálni, ha egyszer ő is látja a nyugati nyomást.

Ahogy azt se veszi észre, hogy rögeszméje, azaz legyen nagyon jó oktatás, semmit se old meg. Ez ugyanis csakis jól képzett munkaerőt termelne ingyenesen a nyugat részére.

Ahogy erre számítani lehetett: Horvátországot bevették a Schengen-térségbe, míg Bulgáriát nem. Abszolút politikai okokból.

A valóságban a horvát-boszniai és a horvát-szerb határ sokkal kevésbé biztonságos, mint pl. a bolgár-török. A horvát-szerb zöldhatáron pl. csak az nem megy át, aki nem akar rajta átmenni.

Eleve abszurd a nyugati médiák szövege. Ezek gyakorlatilag átverik a helyi nyilvánosságot. Úgy tesznek, mintha a schengeni-tagság nemmegadása nehezítené a bolgárok – s románok – bevándorlását.

Miközben a mozgás szabadságának semmi köze a schengeni egyezményhez.

A bolgár állampolgárok szabadon utazhatnak be az EU bármely tagállamába, ott engedély nélkül telepedhetnek le, sőt engedély nélkül dolgozhatnak, korlátlanul. Erre az EU-tagség ad lehetőséget, semmilyen Schengen nem kell hozzá.

A Schengen-tagság annyi változást jelentene bolgár szemszögből, hogy megszűnne a határellenörzés a bolgár-görög határon.

Bolgár szemmel az ügy vicces és szánalmas. A kommunizmus bukása utáni első nagy észheztérés pillanata volt a nyugati vízumpolitika annak idején, Miután évtizedekig harsogta a Szabad Európa Rádió és a többi nyugati propagandamédia, hogy micsoda jogtiprás, hogy a szemét komcsik nem engedik a szabad utazást, 1990-től egymás után az összes nyugati állam vízumkötelezettséget vezetett be Bulgáriával szemben.

Velem simán megesett: 1992-ben a múzsámat nem tudtam magammal vinni Bécsbe, mert az osztrákok nem adtak neki vízumot. Hiába volt nemcsak vízummentes státuszú férje, de vízummentes gyereke is, akkor se kapott vízumot. Indoklás mint Kádár alatt az útlevél nem megadásakor: beutazása közérdeket sértene.

Aztán sok hasonlót éltünk át még. 1993-1997 között egy spanyol cég számára dolgoztunk, a cél ingatlanok értékesítése volt Alicante környékén. A spanyol követség annyi papírt követelt meg vízumkiadéshoz, mintha a Szovjetunióban adtunk volna be útlevélkérelmet Brezsnyev idején. Minket már nem érintett - nekem eleve volt magyar útlevelem, a múzsám meg ekkor már privilegizált státuszt kapott, mert a spanyol ingatlancég főtulaja az akkori spanyol király haverja volt, s így csak le kellett szólnia a spanyol Külügybe, hogy az ő "problémás" állampolgárságú alkalmazottai esetében legyen azonnal vízum, "formalitások" nélkül -, de sokszor végig néztük az ügyfelekkel való packázást.

Az egyik kedves emlék, amikor egy bolgár újgazdag - aki végül 2 házat is vett Spanyolországban - képtelen volt vízumot kapni. Folyamatosan szórakoztak vele, mint amikor a közlekedési rendőr büntetni akar és már a pótégők pótégőit keresi az autóson. Először a fényképe nem tetszett a követségnek, aztán miért nincs pecsét ott, ahol nem is kellene pecsét, a végén meg miért nem igazolta, hogy képes eltartani magát 15-napos tartózkodása alatt. Ez az ember az egyik rablóprivatizált bolgár alkoholgyártó cég tulaja volt, Egy akkoriban 200 ezer márkába kerülő BMW7-essel járt és állandó testőre volt, mellesleg egy volt olimpiai birkózó bajnok.

Mondjuk neki viccesen "a spanyolok azt hiszik, nincs pénzed". Ezen jót mulattunk. S az emberke meg is trollkodta a helyzetet, hozott egy bankszámlakivonatot a teljes számlájáról, kb. "igazoljuk, hogy ügyfelünk egyenlege a következő" szöveggel, aztán a szám:15,5 millió dollár. Másnap mutattuk a követségen "reméljük, elég lesz 15 napra". Nagyot néztek, ez tény, de lett vízum.

Elképzelhető mit csináltak átlagemberekkel a nyugati követségek, ha az elit egy tagjával így bántak. A követségi épületekben fegyveres őrök, a vízumkérelmezőket meg bűnözőkként kezelték.

Örök élményem: a szófiai német követségen farkaskutyás, géppisztolyos őrök. Mondtam is a múzsámnak: régi emlékek jönnek vissza, ugyanilyet már láttam 1984-ben a Berlini Falnál, a friedrichstrassei átkelőnél, a keleti oldalon, de ki sejtette volna, hogy az NDK-s határszakembereket az újraegyesítés után alkalmazza a demokratikus német Külügy mint követségi őröket...

Cikkében Schiffer András rámutat a progresszívizmus és másság tisztelete közti alapvető ellentmondásra. Persze a téma nem új, de fontos, hogy ő mondja ki ezt.

A lényeg: a másság tisztelete ellentmondásban van az univerzalizmussal. Hiszen pl. nem állíthatom azt egyszerre, hogy minden szokás érték és ezzel együtt azt is, hogy vannak feltétlenül kötelező általános szokások. Ha ugyanis vannak általános értékek, akkor egyes szokásokat támogatni kell, másokat meg ellenezni.

Ez pont olyan, mint a ballib elképzelés a szólásszabadságról: "szent jog a szólásszabadság, de minden rendes ember velünk ért egyet minden kérdésben, s aki mégsem, az szalonképtelen, az ő megszólálása pedig visszaélés a szólásszabadsággal". Azaz az "igazi" szólásszabadság végsősoron az, ha nincs ellenvélemény!

Épületes dolog pl. a muszlim-progresszívista vitákat követni, kb. ez a menet:

• P: Ti elnyomjátok a nőket, akik kénytelenek az utcán eltakarni magukat!
• M: Nyugaton járhat meztelenül egy nő az utcán? Ugye, nem?
• P: Igen, nem járhat. Mert ezzel sértené a közszeméremet.
• M: Na, nálunk ugyanaz. Sérti a közszeméremet a kitárulkozós nő.
• P: Nem ugyanaz. Egy dolog meztelennek lenni, más dolog fedetlen vállú pólót hordani.
• M: Ki dönti el, mi fér bele a közszemérembe és mi megy túl rajta?
• P: A társadalmi konszenzus.
• M: Hát nálunk a társadalmi konszenzus úgy döntött, a fedetlen váll nem fér bele.
• P: Ez elnyomás, nem dönthettek így.
• M: Mi nem dönthetünk, de ti igen? Miért kellene nekünk a ti nyugati konszenzusotokhoz alkalmazkodnunk?

S valóban ez a lényeg. A XIX. századi liberális gyarmatosítás logikája ez: a buta, fejletlen, kulturálatlan népek képtelenek magukat irányítani, még azt se képesek látni mi a jó és mi a rossz, ezért mi elmegyünk hozzájuk, s megtanítjuk őket késsel-villával enni , sajnos kénytelenek vagyunk időnként gyilkolni is őket, mert ezek az átkozott barbárok ellenállnak, nem ismerik fel, hogy mi csak jót akarunk.

Ezért is mondtam sokszor, a fideszes fősodrú közbeszéd rendkívül rövidlátó. Amikor pl. megtámogatják az idegen szokások elleni liberális harcot, lásd a fideszes médiák pár éve hatalmas győzelemként élték meg, hogy Franciaországban korlátozták a muszlim ruhaviseletet. Mintha ez az európai normalitás győzelme lenne!

Miközben az a kéz, mely Franciaországban lerántja nőkről a fejkendőt azok akarat ellenére ugyanaz a kéz, mely Kelet-Európát kötelezni akarja az iskolai szivárványos érzékenyítésre. Egy a kéz: az egyik nap fejkendőt ránt le, a másik nap "Meseországot" ír. S ezt nem észrevenni masszív butaság.

Lehet nem szeretni az iszlámot, nem akarni a muszlim migránsokat, de emiatt vaknak is lenni nem szükségszerű.

A fideszes holdudvar legokosabb embere Bogár László, a kevesek egyike, aki ezt helyesen látja. Tulajdonképpen ugyanazt mondja, mint Schiffer, csak éppen az ellenkező oldali alapelvek mentén.

A szőke, magas, karcsú, világosszemű, hosszúhajú nő nagyon büszke.

Azt mondták a munkahelyen, ideiglenesen nem lesz 1 hétig homeoffice. Az ok: nem kóser, hogy a munkatársak sose látják egymást, szóval legalább 1 hétig lássa mindenki a másikat.

Kellemetlen, de ki lehet bírni. Eleve ez a munjkahely jobb helyen van, átszállás nélkül elérhető 35 perc alatt.

Az egyik munkatárs román, s pont az előbb leírt típus. S bár már 35 év körüli és van gyereke, úgy néz, mint egy szépségkirálynő. Nem úgy néz ki, de úgy néz, látszik rajta a "na ugye gyönyörű vagyok!" tekintet. Lesi, ki néz utána.

Jól ismerem a jelenséget.

Sok éve volt. Egyetemi szórakozás a 80-as évek stílusában. Az ötlet egy olasz-spanyol vetélkedőből. Páros játék, amolyan műveltségi vetélkedő. Jelképes nyeremények. De ez igazi csúcspont nem is a nyerés, hanem a vesztés.
A két legkisebb pontszámot elérő versenyzőnek - csakis a 2 vesztes pár lánytagjának - be kellett mennie egy-egy amolyan zuhanyfülkébe, majd közülük az egyikre ráeresztett egy "csap" megnyitéséból nagyjából 15-20 liter vizet a nyertes versenyzőpár lánytagja. Amolyan korai ice bucket challanenge, csak nem jéggel. Nyilván erotikus cél részben, részben meg vicces.

De hogy ki legyen a végső vesztes a két vesztes közül, azt szavazás döntötte el. A közönség nmegszavazta.

Aztén a két vesztes csaj ott állt: egy büszke szőke lány, meg egy pont ellenkező típus.

A szőke előre mosolygott. Aztén a közönség "sajátosan" szavazott, a másik csajt akarta "eláztatni". Én meg azonnal átláttam a helyzetet, pár méterről jól láttam a szőke döbbent arckifejezését "hát mi van ezekkel, nem látják, hogy én vagyok a szebb?". Aztán kijött a zuhanyfülkéből tök szárazon, s láthatóan nehezen rejtette csalódottságát. Neheztelve nézett a múzsámra, pedig ő csak a csapot nyitotta meg a szavazás alapján, nem ő hozta a döntést. Mintha megkínáltak volna a társaságot, hogy választhatnak a májkrémes és a kaviáros szendvics kozött, s a többség a májkrémre szavazott volna.

- A lányok biztos irigyek, a fiúk meg buzik! - gondolhatta.

Annak idején a nagymamám egyik mondása az volt "ha ő beugrik a kútba, utána ugrasz?".

Nos, az "egység" varázsszó, ahogy a "tolerancia" is. Meg még a "szeretet" is. Szóval nem feltétlen érték. Szeretni mindent hülyeség, mert ezzel éppen a szeretetet semmisítjük meg, hiszen azt is szeretjük, amit nem kellene. Ahogy toleránsnak se szabad bármi iránt lenni.

A normális ember nem toleráns minden iránt, s nem szeret mindent.

Ugyanez az egység is: a hülyeség egységét rombolni kell, de legalábbis nem részt venni benne.

A cikk egyébként sokat mond el a bolgár hozzáállásról: "A diplomaták szerint Magyarország mellett Bulgária is szót emelt a „minden társadalmi nem” kifejezése ellen, mivel az ellentmond az alkotmányukban szereplő meghatározásnak, ugyanakkor nem áll szándékukban megvétózni a közös álláspontot.". Ugyanez hétköznapi nyelven: nem szólunk bele, nehogy valaki aztán bántson minket, de nem fogjuk alkalmazni, s ha nagy a nyomás, akkor bevezetjük papíron, majd elsumákoljuk.

S tényleg ez a bolgár tipikus magatartás mindenben, ez a török hódoltság alatt kifejlesztett túlélési technika: bólogatunk a töröknek, mert ha nem, akkor levágja a fejünket, de aztán, amikor nem néz oda, akkor nem teljesítünk, s első adandó alkalommal mi vágjuk le az ő fejét.

Működött a módszer fél évezreden keresztül, most is működni fog a nyálasan undorító Európával szemben. Plusz még jobb is a helyzet, mint a törökök esetében: a törökökről lehet rosszakat mondani, de azt nem, hogy elmebeteg és öngyilkos hajlamaik lennének.

Minden normális ember számára nagyszerű hír, hogy a züllött európai civilizáció egyre nagyobb lépésekkel teszi tönkre saját magát. Aztán amint végletesen elgyengíti magát, eltapossuk a férget, s pont.

Már látom a jövőt: úgy 2050 körül bemegy 10-15 fegyveres az Európai Parlament épületébe, a plafon felé lövéseket ad le, mire a patkányok hazaszaladnak. Az épületet pedig majd hasznosítjuk valami nemes célja, pl. kóbor macskák menhelyét alakítjuk ki benne.

A nemrégi nevezetes marokkói-spanyol focimeccs rámutatott egy érdekes jelenségre: a marokkói-spanyol viszonyra.

Spanyolország az utóbbi 30 év során lassan bevándorló országgá vált. Ma már a lakosság kb. ötöde külföldi.
Bár hozzá kell tenni, az idegen lakosság fele csak "félidegen", mert nem spanyol nemzetiségű, de spanyol anyanyelvű, azaz bevándorló a volt spanyol gyarmatokról. Az ilyen bevándorlók gyerekei teljesen asszimilálódnak aztán.

A korábbi szabály szerint spanyolországi születésű szülő esetében járt az állampolgérság, most már nagyszülő esetében is, nem szükséges Spanyolországba költözni előzetesen. Kubában ma már többhavi várakozés van a spanyol konzultátuson, annyi az érdeklődő. Becslések szerint félmilllió kubai felel meg az új kovetelményeknek. Vicces, de a Castro-testvérek gyerekei is jogosultak spanyol állampolgárságra. Ma már ez nem is titok, nem tabutéma Kubában, sőt a kubai médiákban is hír volt, amikor Raúl Castro ellátogatott családostul Láncarába (Galícia), apja szülőfalujába pár éve, még elnök korában.

De van Spanyolországban kb. 10 % "igazi" külföldi is. Ezek 80 %-a fele-fele arányban marokkói és román, s 20 % mindenki más, ezen belül speciális csoport a német és angol nyugdíjas, aki nyugdíjba menéskor oda költözött az olcsóbb élet és a jobb időjárás miatt.

A románokkal nincs baj, bármint a szokásos súrlódásokat leszámítva. A románok magukat idegennek tekintik idegen földön, a pénz miatt mentek oda. A spanyolok se különösebben románellenesek, alapvetően örülnek az olcsó munkaerőnek, manapság pl. ha egy spanyolnak takarítónő kell, a legolcsóbb románt alkalmazni. Persze van morgás: megjelentek az olcsó prostik, meg kéregető koldusmaffiák, zsebtolvajok, stb. De ezen túl nincs gond, a probléma nem politikai, a kifejezetten migránsellenes erők se beszélnek az európai migránsok ellen. A románok végülis tényleg dolgozni mennek oda, nem azért, hogy felkerüljenek valamilyen segélykapó-listára.

A marokkóiak ellen viszont hatalmas a panaszáradat. Amikor egyszer loptak tőlem Spanyolországban, s feljelentést kellett tennem, a rendőr első megjegyzése az volt "biztosan marokkóiak voltak", pedig még semmit se tudott konkrétan az esetről. De számtalan más embertől is hallottam hasonlót.

A jelenség alapja leginkább az, hogy a marokkóiak valahogy úgy tekintik, hogy ők nem idegenek, hanem szent joguk van ott lenni.

S ha az embert marokkóit kérdez, jönnek is a történelmi magyarázatok. Melyek alapja ráadásul igaz.

Amikor a római uralom megszűnt a mai Spanyolországban az V. század elején, helyét a vizigót állam vette át. Annak oka, hogy ma a spanyol nem germán nyelv az, hogy a vizigótok a saját nyelvüket csak saját elitjük körében használták, államnyelvként maradt a latin, s a latinizált népesség így folytatta a latin nyelvi hagyományt, ebből lett aztán a mai spanyol.

A VIII. sz. elején a vizigót elit hatalmi harcaiba bevatkoztak az arabok (pontosabban arabizált berberek), s onnantól kezdve egészen 1492-ig iszlám uralom volt a mai Spanyolországban, mivel a berberek egyszerűen megdöntötték az egész vizigót államot. A VIII. sz. közepén egyedül Asztúria nem volt már iszlám uralom alatt.

A muszlim uralom kezdete (711) és vége (1492) közti időszakot nevezi a spanyol történelem "visszahódítás" (reconquista) korának, ez egy rendkívül lassú folyamat, folyamatosan ment a határ a keresztény Spanyolország és a muszlim Spanyolország között délre, az utolsó muszlim város Granada volt.

Spanyolország muszlim urai nem üldözték a muszlim uralmat elfogadó idegeneket - keresztényeket és zsidókat -, viszont a visszhódítás után a keresztény hatalom ezt nem viszonozta: 1492-1502 között minden muszlim és zsidó ki lett utasítva, majd az meggyanúsított álkeresztények is, azaz azok a volt zsidók és muszlimok is, akik áttértek ugyan a kereszténységre, de gyanú vetődött fel, hogy áttérésük nem volt őszinte. Az áttérés őszinteségének szakértője Tomás de Torquemada volt, a spanyol inkvizíció első vezetője, aki lévén maga is kereszténységre áttért zsidó származású volt, személyesen is jól ismerte a kérdést.

A mai marokkóiak meg kulturálisan - bár nagyrészt genetikailag is - azonosítják magukat a volt spanyolországi.muszlim lakossággal. Így a Spanyolországba bevándorlás szinte történelmi igazságtétel az ő történelemszemléletükben.

Így egy nyertes meccs a spanyolok ellen is valamiféle "bosszú".

Ahogy az ellenoldalon is. A nacionalista és tradicionalista spanyol politikai mozgalmak számára a marokkói bevándorlás "veszély", míg a kelet-európai meg nem az. Az utóbbi ugyanis lényegtelen, míg az előbbi "hazaárulás", a "visszahódítás revíziója".

Személyes elem a történetben: a múzsám apai nagyapai ágán a Spanyolorszégból 1492-ben kirúgott zsidók leszárnazottja. Ugyanis a kirúgásuk után a legnagyobb rész a mai Marokkóba és Algériábba ment, de voltak sokan akik tovább mentek az akkor muszlim uralom alatti Balkánra. (Volt egy még kisebb rész, mely Nyugat.-Európába ment, jellemzően Hollandiába.)

Egyébként simán bele is illik ő a "spanyol utca embere" képbe, Spanyolországban őt mindig mindenki helyinek szokta hinni, míg engem meg "német turistának". Rendszeres vicces jelenség ott: bárhová bemegyek, rám köszönnek németül, s mikor spanyolul válaszolok, mosolyognak "rendes ez a német, megtanult pár szót" tekintettel. Aztán "rájönnek" a rejtélyre, amikor megjelenik a múzsám: "aha, szóval a felesége spanyol, ő tanította meg".

A benzin-ársapka vége utáni órákban nagy a baj a 24.hu-nál.

Még nem jött meg az ukáz, hogy "hurrá" vagy "fújj", két ellentétes cikk a címlapon: az egyik szerint Zorbán hatalmasat nyert az ársapkával, a másik szerint viszont az ársapka megszüntetésével nyert hatalmasat.

Szerencsére másnapra már megjött a Párt direktívája New Yorkból.

Nagyrészt közhelyes beszélgetés, de a hangulat miatt érdemes volt megnézni.

Röviden összefoglalom.

Elmúltak a régi szép idők, amikor kevés kézben volt a tájékoztatás, s gyakorlatilag egy maroknyi nekünk elkötelezett szerkesztő kezében volt egész országok nyilvánossága.

Jött az internet, melynek eleinte örültünk mint majom a farkának, mert azt hittük, hála az új technológiáknak meg fogjuk törni a nekünk nem tetsző országok információmonopóliumát. S ezután ott is a mi embereink uralnak el majd mindent. Hiszen arra számítottunk, most a maroknyi szerkesztőnk immár ott is diktálni fog, ahol eddig pedig az ellenségeink diktáltak.

Sajnos pofára estünk. Az tény, hogy az ellenség elvesztette a monopóliumát otthon, de meglepi lett: mi is elvesztettük itthon. Plusz kiderült: a mi lakosságunk se megbízható, elkezdett többrétűen tájékozódni, már nem hisz el mindent kapásból.

S még az addig milliós hasznot hozó médiáink is mennek a csőd felé.

Lépni kell tehát. Hiszen micsoda dolog az, hogy visszaélve a szólásszabadsággal egyesek azt írják és mondják, ami nekünk nem tetszik! Tiltás kell, de legalábbis pénzügyi ellehetetlenítés. A bértrollok és az őrültek ellen, mert mindenki aki nem mi vagyunk, az vagy az egyik vagy a másik.

S a legfontosabb: meg kell nevelni az embereket, hogy sokrétűen művelt jómódó gondolkodó polgárok legyenek. Sokrétűen művelt jómódó gondolkodó polgár pedig az, aki velünk mindenben egyetért.

A kisember meg ásít.

Nemrég közelről tapasztaltam a nők egyik keserves nehézségét, a férfibehálózás kemény munkáját.

Multicéges előadás új dolgozóknak, napi 6 órában. Elmagyarázzák az újaknak elméletben mi a munka lényege. Ilyenen sokat voltam, jobb helyeken ez értelmes dolog, csak az első nap szokott kamuzás lenni, lásd a főtulajdonos filantróger, meg éhező diákként egy félig leomlott garázsban kezdte kiépíteni milliárdos vállalkozását, stb. Ez még akkor se igaz, ha részben igaz. Lásd a Dell főtulaja tényleg úgy kezdte, hogy plusz díjazásért számítógépeket szerelt össze hallgatótársainak az egyetemen, míg egy nap rájött, erre hatalmas az igény, mire ugyanezt elkezdte teljes munkaidőben csinálni, immár nagyban vásárolva alkatrészeket, kedvezményesen, aztán rá is nyomtatta a saját nevét – Michael Dell - a kész konfigurációkra. A következő részekben már a tajvani alkatrészgyártókkal kötött szerződést, akik eleve neki kezdtek gyártani. A Dell cég maga soha semmit nem talált ki, máig csak összeszerel. De olyan olcsó árakat tudtak elérni, hogy a vásérlóknak plusz szolgáltatásokat kezdtek adni, pl. helyszíni szervizelést. Tulajdonképpen nekem is ezért volt munkám 2 éven keresztül: én voltam az egyik szervizes ember 2018-2020 között. Cégeknek ez jellemzően megéri: jó a tudat, hogy 72 órán belül kimegy a Dell-szervizes az irodába és javít, nem kell sehová se menni, vinni a gépet, stb.

Ez a mostani eset is ilyen. Más cég, de most nem a cég a lényeg. Pár napon keresztül ugyanaz a csaj jött előadni. Nem kamasz, de fiatal csaj, olyan 30-35 közti. S egyre látom: baromi furcsán viselkedik. Egyik nap a jobb oldalamra néz egész idő alatt, másik nap a bal oldalamra. Ez sokat segített: logikai levezetéssel megnéztem mi az ami egyik nap tőlem jobbra volt, másnap meg balra. Szóval megleltem: egy fiatal kolléga, a feje kb, mint Hajdú Péternek, de a teste olyan Schwarzenegger-utánlérzés. Ott ültünk 15-en, de a csaj folyamatosan neki magyarázott, mintha csak ő lenne jelen.

A helyzet tehát világos: a csajnak tetszik a srác.

Szerencsétlen csaj nagyon megdolgozott álmáért. Hiszen a célférfiről sose lehet tudni mi az ízlése, ezt lassan kell kipuhatolózni. Napokig figyeltem az eseményeket, sokat tanulva az egészből.

Először is van férfi, aki a kitárulkozós nőt szereti, aki sokat mutat magából. Mondjuk úgy a „kurvás” stílust, azaz pl. belátni a mellekbe, tűsarkú cipő, vagány viselkedés. Viszont sok férfi meg inkább a „szolid könyvtároslány” stílust kedveli, aki be van alaposan takarva és rendszeresen lesüti szemét, annyira szerény, mert az ilyen férfi visszariad a „kurváktól”. Az első típust az izgatja, hogy látja a nő bájait, a másikat meg a rejtett bájak, hogy majd ezekhez hozzááfér. A nő meg vakon tesztel, egyik nap így öltözik, méáik nap úgy, lesve, mikor csillog jobban a férfiszem.

Aztán jön maga a ruházat. Lehet Barbie-babi, titkárnő, diszkókirálynő vagy kemény csaj. Ez a 4 stílus a legnépszerűbb, s nem egyeztethetőek össze egymással. Nehéz, fáradságs munka kideríteni mit szeret a célszemély. Nagyot lehet ezzel bukni, mert pl. a keménycsajos stílus szimplán „ápolatlan leszbi” minősítést kap a többi stílus kedvelőitől.

Aztén még az apróségok: legyen-e ékszer, mennyi smink, számtalan kérdés.

Aztén a viselkedés. Sokat beszélni vagy keveset? Miről? Számtalan csapda. Mert mondjuk ha értemiségi típusnak buliról beszélünk, az üresfejű libának gondolja őt, míg fordított esetben meg szánalmas sznobnak.

• Bezzeg a férfiaknak konnyű – mondta egy ismerős lány régen -, csak álltok, még a hasatokat se húzzátok be, felveszitek az elsé kezetejkbe került pólót, aztán bambán néztek magatok elé, s arra számítotok, majd csak lesz valaki, akinek pont ez kell.

A konkrét eset egyébként sikeresnek tűnik, a 2. hét végén már láttam a srácot és a csajt együtt ebédelni.

Nálam egyébként a nyerő kombináció: bölcsészlány diszkókirálynő, ékszer és smink, ne beszéljen népszerű témákról – persze én már rég nem vagyok senki idegen nőnek se célszemélye. Annak idején, amikor először volt találkám jövendő múzsámmal, ez egy közös strandolás volt 1986 szeptemberének végén, abszolút pozitív hatást tett rám, hogy a strandra sminkelve ment, több ékszerrel magán, s a nadrágja enyhén csillogott. S a marathoni csata helyszínéről mesélt, ugyanis járt ott 1984-ben. Pedig ez még csak baráti találka volt, semmi több.

Legfontosabb időszakomban Kubában éltem, ez a közép és késő kamaszkorom.

Kuba az egyik fehér többségű latin-amerikai ország. Csak 3 dél-amerikai országban - Argentína, Chile, Uruguay - magasabb a fehér arány.

A leginkább nem-fehér országok ugyanis azok, ahol:

• a gyarnatosítók nem irtották ki közvetve vagy közvetlenül az indiánokat, ezek jellemzően a kontinentális Közép-Amerika, valamint Dél-Amerika északi fele, vagy,
• tömeges rabszolgaság volt;

Kubában viszont egyik se volt, egyrészt az indiánok 99 %-a ki lett irtva, másrészt korlátozott volt a rabszolgabehurcolás, a lakosság nagy része fehér telepesekből állt.

Ennek oka alapvetően a spanyol és a brit gyarmatosítés eltérő logikája. A britek elsősorban profitforrásként tekintettek a gyarmatokra, míg a spanyolok inkább új területként. Az angolok egyes szigeteket szinte teljesen rabszolgákkal telepítettek be, ezért is ma pl. a legtöbb volt brit karibi ország néger ország. A spanyolok viszont inkább támogatták spanyol telepesek kvándorlását az új területekre.

Szóval Kuba nagyjából 65 %-ban fehér, 10 %.-an néger, a többi keverék. Ráadásul a négerek nagy része az ország keleti részén van, ahol annak idején a rabszolgatelepek voltak.

Havannában a lakosság 75 %-a fehér, a maradék keverék és néger.

A spanyol gyarmatosítás sajátossága: bőrszín alapú rabszolgaság sose volt. Azaz minden rabszolga néger volt, de nem minden néger volt rabszolga. S egy szabad néger jogi státusza sose volt alacsonyabb, mint egy fehéré.

A megkülönböztetés sokkal inkább szociális volt, mint faji.

А sajátos helyzet eredménye: sose alakult ki néger polgárjogi mozgalom, a nem-fehérek egyszerűen részei akartak lenni az egységes kubai nemzetnek. Ez rendszereken átívelő jellemző, a kommunista Kubában egyenesen üldözték a néger öntudatot, ezt amolyan USA-eredetű "ellenforradalmi" jelenségnek tekintették.

A hivatalos kubai kommunista eszme: mi afro-európai-indián nép vagyunk, egységesek, a bőrszín nem lehet identitésképző, se mint fehér rasszizmus, se mint néger "ébredés".

A tényleges helyzet viszont az, hogy a fehérség és az ahhoz kapvcsolódó jelenségek számítanak kulturáltságnak, minden más meg jó esetben egzotikumnak, rosszabb esetben fejletlenségnek. Talán az egyetlen néger dolog, ami presztízsnek örvend az a volt rabszolgék vallása, a santería, mely egy katolikus-joruba szinkretikus vallási rendszer - ez annyira "komoly" dolognak számít, hogy színfehér híveik is vannak, bár a papságuk máig leginkább néger, mivel ez jellemzően leszármazási alapon működik.

A nemlétező "néger büszkeség" sajátosan hat. Valójában az ellenkezője létezik. A nem-fehér nők is pl. maguknál szebbnek hiszik a fehér nőket. Alapvetően a nőideál a mediterrén típusú fehér nő, az amolyan átlag spanyol típus - ez a mediterrán típus sajátos spanyol verziója, melyet erős kelte-germán faji jelek jellemeznek Aki ilyen, az vigyáz is magéra, pl. strandon fa alá ül, nem napozik, hiszen azzal csak kevésbé lenne fehér.

Amikor egy kubainak elmeséltem, hogy mi a szolárium, s Magyarországon vannak nők, akik télen szoláriumba járnak, úgy nézett rám, mintha üveget evő emberekről találtam volna ki valami zagyva történetet. Hisz mi oka lehetne egy épeszű nőnek, hogy direkt barnulással "elrontsa" a szép fehér bőrét?!

A kubai népnyelv méig használja a "megéget" és "feljavít" szavakat. Ha egy fehér nő néger férfivel kezd kapcsolatba, a nő ismerősi megcsóválják fejüket, hogy a nő "megégeti" magát, azaz gyerekei sötétebbek lesznek nála, míg a férfit az ismerősei pedig megdicsérik, hogy "javítja" a fajt, azaz gyerekei világosabbak lesznek nála.

A politikai hatalom szintjén a kubai kommunizmus győzelme 1959-ben még erősítette is a fehér arányt. A forradalmi vezérek mind színfehérek voltak, s mai kubai vezér is az. 1985-ben a kubai vezetés ézlelte is a problémát, azóta a vezetőség sokszínű, dehát ez ott nem érinti a legfelsőbb szintet. Míg a kommunista hatalomátvétel előtti katonai diktatúrában a főtisztek gyakorolték a főhatalmat, akik között viszont voltak nem-fehérek is, maga Fulgencio Batista elnök is félvér volt.

A kubai nőideál: fehér, szőke, magas, nagy a melle, nagy a segge. Az 5 ismérvből a múzsám egyedül 1-nek felelt meg, de annak nagyon: még a normál európainál is fehérebb volt fiatalon, szinte porcelános. Így simán megfordultak utána, pedig a másik 4 ismérvnek egyáltalán nem felelt meg.

Furcsa.

Én eddig úgy tudtam, a népek vágya a változásra szent dolog, s a hatalom törvényei nem számítanak. Legalábbis ezt mondták a kijevi Majdan-puccs kapcsán.

Szóval nem értem, hogy a liberális médiák miért tapsolnak a berlini Majdan-kísérlet kegyetlen elnyomásának,

Persze értem. Ez ugyanaz, mint az agresszió tilalma és a határok szentsége. Ha a nyugat támad, az nem agresszió. Ahogy a határváltoztatás is nemes cselekedet, ha a nyugat csinálja.

A helyes következtetés mindebből: sose szabad hinni a nyugatnak, s sose szabad komolyan venni a nyugat szabályait, Kényszerből követjük őket, de közben erőt kell gyűjteni, hogy megsérthessük őket, Ennyi az egész.

Mint volt kaszinóalkalmazottat is érint az ügy. 2009-2014 között az egyik akkori nagy internetes szerencsejátékos cégnél dolgoztam.

S bár én nem a műszaki részlegen voltam, se a biztonsági részlegen, alapvetően jól átláttam az iparág működését.

S bár én elsősorban a pókeres ügyfelekkel foglalkoztam - akik azért egy sajátos elitszekta a szerencsejátékosok között -, volt rálátásom a 2 másik, kisebb szektára is: a sportfogadókra és a klasszikus szerencsevadászokra is. A pókerest azzal lehet pl. a legjobban megsérteni, ha szerencsejátékosnak nevezzük, ez kb. az anyázással azonos szint ott - a profi pókeres ugyanis, de az amatőr is, mélyen hisz abban, hogy a póker tudásalapú játék, azaz nem a szerencsén múlik a siker.

Ez persze hülyeség, mert a póker igenis szerencsejáték. Magam is sokat játszottam, de 4 és fél éves pókeres munkám még inkább meggyőzött erről. De ezt most nem részletezném.

Jambiék agya viszont nemigen "szikrázik", láthatóan az egészről semmit se tudnak. Kb. az "ahogy Móricka elképzeli" szint.

Milyen is az átlagos játékos? Nagyjából 3 csoport van:

• 1 % "okos", aki elhiszi, neki módszere van, amivel most gazdag lesz, s amikor kiderül, ez nem működik, abba is hagyja,
• 1 % beteg, aki rögeszmésen játékfüggő, mint egy alkoholista, ők mindig minden pénzüket eljátsszák, akár nyernek, akár vesztenek, rajtuk csak az orvosi kezelés és az alapos verés segít,
• s 98 % alkalmi játékos, aki kevés pénzzel, ritkán játszik, leginkább az élmény miatt.

Kiből nyer a legtöbbet a cég? Valójában éppen az utóbbi csoportból, mert nem jelentenek problémát és tömegesen jönnek. Jön a srác hetente egyszer, befizet 4 egymás utáni 5-dolláros versenyre, ezzel eltölt 2-3 órát, s jót szórakozik. Jó esetben még nyer is, szóval a következő héten a nyereségéből játszik.

Szóval a kapitalizmus ellen kaszinóblokáddal harcolni kb. olyan, mintha úgy küzdenék a narkóipar ellen, hogy az antidepresszánsokat indokolatlanul fogyasztókat kezdeném fenyegetni.

Plusz vicces, hogy mindezt az amerikai nagytőke által milliárdokkal pénzelt ballib összefogdosás egyik megmondóembere csinálja. Egyszerűbb lenne esetleg a nagytőke ellen úgy küzdeni, hogy pl. nem fogadunk el tőle pénzt... Ez valahogy nem jutott Jambi eszébe.

A FB-on blokkolom az algoritmust, de a YT-on nem (nem is tudom, lehet-e), így ott a rendszer feldob neked sok kéretlen dolgot, személyiségelemzési adatok alapján. Egyébként meglepően jó az algoritmus, az esetek nagy részében nem dob fel olyat, ami engem egyáltalán nem érdekel.

Mivel eléggé állatbarát típus vagyok - hat darab háziállatom van -, jönnek az állatmentős videók is.

Az állatmentős videók annyura szabványosak, mint a pornófilmek: minden előre meg van tervezve. A menet kb. az, hogy a szerencsétlen állat (leginkább kölyökkutya) szomorúan reszket, aztán jönnek a segítők, megfürdetik, rendbe hozzák, ételt kap, s a végén ott a boldog kutya pár héttel később immár gazdákkal. Majd az állatmentők adományt kérnek.

Alapvetően semmi gond, szimpátiát kell kelteni, ez elengedhetetlen. Valójában azonban a tényleges állatismerők érzik a turpisságot. Aki ismeri közelről a kutyák viselkedését, az tudja ugyanis, hogy szó sincs arról, amit ezek az anyagok üzennek.

A kóbor kiskutya nem azért reszket és néz ijedten, szomorúan, mert nagy bajban van. A legtöbb állat ugyanis alkalmazkodik a helyzethez. A riadt tekintet oka éppen a segítő ember megjelenése. Hiszen az állat nem tudhatja mit akar tőle a hirtelen megjelenő idegen ember.

Aki vett már kiskutyát, az tudja, az első órákban az állat pont ugyanilyen riadt és szomorú, mert hirtelen új helyre került. S kell 1-3 nap, hogy a kutya "boldog" legyen, azaz megszokja az új környezetet. Pedig itt szó sincs mentésről, a kutya nem a bajból kerül a biztonságba, hanem egy biztonságos helyről egy másik biztonságosba.

A fehér kutyám az első napján nálunk - másfél hónapos volt - annyira meg volt rémülve, hogy a fejét is bedugta a párnák közé, csak ne lássa mi van körülötte. Külön forgatni kellett, hogy le lehessen fényképezni.

Annak idején, leginkább 1982-1985 között. Azaz 15-18 éves korom között.

Az iskolai tanuláshoz pont úgy álltam hozzá, mint manapság a munkához: kikerülhetetlen kényszernek fogtam fel, s annyit igyekeztem csak teljesíteni, hogy ne rúgjanak azért mégse ki, mert ezzel csak felesleges bajt okoztam volna magamnak.

Bár Kubában az én iskolámban rossz tanulásért kizárt dolog volt a kirúgás: a kubai elit gyerekei jártak ugyanis oda - leszámítva az elit legfelsőbb rétegét, akiknek a gyerekei eleve nem az országban tanultak -, s őket nem volt szabad kirúgni, szóval a szabályosan nullát tanuló gyerekek is megkapták a szovjet "3" osztályzatot - a magyarral ellentétben a szovjet osztályzásban csak 4 jegy van, a legjobb ugyanúgy az ötös, de a legrosszabb a 2-es, ez bukást jelentett -, én pedig azért a semmit se tanulókhoz képest valamit mégis tanultam. Hiszen mondjuk micsoda dolog lett volna megbuktatni egy tábornok, sőt egy Szovjetunió Hőse fiát megbuktatni - képtelen dolog -, itt most egyik osztálytársamra gondolok, aki az egyetlen kubai űrhajós fia volt.

A srác egyébként rendkívül vicces volt. Pl. a "mi lesz belőled, hogy nem tanulsz?" kérdésre azt a választ adta "műhold". Ami az egész rendszerrel szembeni súlyos és gúnyos kritikának minősült, persze nyilván ellene senki se mert fellépni. Legfeljebb annak eshetett volna baja, aki meghallotta a válaszát, majd azt botor módon tovább is adta. Ez ugyanis nem a sztálini rendszer volt már, ahol a vezetés még legalább komolyan vette saját magát. Ez már a posztsztálini világ volt, ahol minden a látszat, s azt büntetik meg, aki észre veszi, hogy a látszat nem valós, ahelyett, hogy úgy tenne, mintha valós lenne.

Egyébként én tanultam sokat, csak nem azt soha, amit az iskola szerint kellett volna. Nagyon sokat olvastam, mindenfélét, meg sok mozit néztem. S minderre rendkívül sok időm volt, mert nem voltak igazán haverjaim, bulizós társaságba meg egyáltalán nem jártam. Azért volt 3 ember, aki havernek volt nevezhető - 2 cseh és 1 orosz srác -, de ők pont a velem azonos típus voltak. Meg volt nagyjából 3 magyar haverom Budapesten, dehát velük csak nyaranta tudtam érintkezni, meg levélben, s ők is nagyon ez a típus voltak.

Egyébként lányok iránt érdeklődtem, de az összes közül csak 1 volt mélyebb és tartós érzelmekkel telített érzés. Szóval a lányok se vették el az időmet.

Alapvetően arra készültem, hogy megváltsam a világot. Ennek a negatív mellékhatása az lett, hogy lenéztem az embereket - sajnos ezzel máig küzdök, bár már nagyon hosszú ideje tudom. hogy a világmegváltás marhaság. Visszagondolva, az űrhajós-gyerek műhold "karrier-terve" okosabb volt, mint az én messiás-tervem.

Sokszor a spontán humoros ellenreakció jobb, mint a komolykodás. Ez fontos tapasztalat.

Aztán persze a világmegváltók sorsa mindig rossz. Mert vagy valamilyen hatalmi helyzetbe kerülnek, s tönkre tesznek sok embert, vagy nem kapnak semmilyen hatalmat - persze ez a leggyakoribb -, s akkor meg megkeseredett emberek lesznek. Puszta szerencse, hogy én mindkettőt elkerültem.

A tágabb értelemben vett Latin-Amerika 33 országot jelent, ez a 35 amerikai országból mindenki kivéve Kanadát és az USA-t.

Csak a független államokat veszem figyelembe, azaz se külső területeket, se más kontinensbeli országok amerikai területeit. Ezeket kihagyom. Miért? Mert ezeknek az adatai jellemzően torzítanak. Alapvetően 2 okból:

• külső támogatásnak köszönhető az ottani életszínvonal, melynek oka presztízs, s ez nem lenne meg, ha a terület független lenne,
• az anyaország adóparadicsomnak használja a területet, a jólét ennek mellékhatása, a valós gazdasági tevékenység kevés.

A maradék 33 országot tehát felosztom életszínvonal szerint. Természetesen vásárlóerőn alapuló medián béreket figyelembe véve, ez áll még a legközelebb a valósághoz.

Puszta számoknak nincs sok értelmük, így az összahasonlítás műfaját alkalmaztam:

• a leggazdagabbak nagyjából Nyugat-Európa szegényebb részének és Kelet-Európának az átlag szintjén vannak: a három fehér dél-amerikai országból kettő - Chile és Uruguay, a leggazdagabb közép-amerikai ország Panama, s 4 volt brit szigetország - Antigua, Bahama, St. Kitts, Trinidad,
• ennél kicsivel lejebb vannak, nagyjából Kelet-Európa alsó részének szintjén: Argentína, Mexikó, Dominika, Costa Rica, Barbados,
• a kelet-európai átlag fele körül vannak: Brazília, Paraguay, Colombia, Peru, Suriname, Dominica, Ecuador, Grenada, St. Lucia, St. Vincent, Jamaica,
• a kelet-európai átlag fele alatt vannak: Guyana, Nicaragua, Salvador, Bolívia, Guatemala, Belize, Honduras,
• a legszegényebbek, a kelet-európai átlag negyede alatt: Kuba, Haiti, Nicaragua.

A népszerű mítoszok megcáfolva, ugyanis:

• semmi összefüggés a politikai rendszer és a jólét között,
• semmi összefüggés a gyarmati múlt és a jólét között (népszerű mítosz, hogy a spanyol gyarmati múlt alulfejlettséget eredményezett, míg a brit meg jólétet),
• s még a fajelméletek is buknak, fajilag mindenféle országok vannak minden csoportban.

Egész életemben utáltam a táncot, sőt 40 éves koromig a zenét is.

Persze jártam bulikban, egyszer még hivatalos igazi diszkóban is jártam, de mindig valamilyen másodlagos okkal.

A 70-es és 80-as években létezett a diszkó-rock "harc" a fiatalok között. A diszkó alapvetően rendszerpárti műfajnak számított, míg a rock rendszerkritikusnak. Az én közegemben 100 % volt rock-tábor aránya, csak távoli ismerősök között voltak diszkó-kedvelők. Az én haverjaim között az egyik legnagyobb sértés az volt, ha valakit megvádoltak, hogy pl. Neotont hallgat.

Ma már hihetetlenül hangzik, de minden idők legsikeresebb magyar együttese, a Neoton Família kb. olyan státusszal bírt akkoriban a magyar rock-kedvelők között, mint Putyin személye a mai liberális médiákban: a lehető legnagyobb rossz pokoli megszemélyesítője.

A "baj" valójában az volt velem, hogy igyekeztem alkalmazkodni, azaz megszeretni a rockot, de ez sose sikerült. Persze azt elismertem, hogy rock dalok szövege jellemzően értelmes, míg a diszkószámoké agybénító marhaság, de ennek ellenére nem tetszett az egész.

Aztán egy nap rádöbbentem: nekem nem a diszkó zene tetszik, hanem a diszkóénekesnők kinézete! Erre úgy jöttem rá, hogy amikor először láttam a Modern Talking - ami két srácból álló együttes -, nagyot röhögtem rajtuk, pedig racionálisan elgondolva, ők tök ugyanazt csinálták, mint a kor női sztárjai.

Attól kezdve mindig azt mondtam a rock-kedvelő haveroknak: természetesen nekem se teszik pl. Sabrina zenéje, csak a kinézete. Ez mindenkit meg is nyugtatott.

Latin-Amerikában kamaszodva eleve hatott rám az ottani ízlés. Ahol a lágyabb stílus a divat, s a szöveg fontos. Ezek sokkal inkább megzenésített versek.

De így se voltam zenekedvelő. Egyedül az elektronikus zene és egyes filmzene-szerzők esetében éreztem értéket.

Amikor még nem volt net, nem is volt egyszerű zenéhez jutni. Az egyébként meglehetősen unalmas Jurrasic Parkot csak azért néztem meg másodszor, mert a kezdetén a zene lenyűgöző (a megérkezés a szigetre jelenet közepe és vég, kb. 01:19-től):

De itt van ugyanaz, film nélkül, a karmester maga a zeneszerző:

2007 végén, 2008 elején lettem zenekedvelő. Akkor meg már teljesen a múlt felé fordultam, lásd XVIII. sz. első fele.

A mostani zenét meg egyszerűen nem ismerem. Csak paródiákból értesülök róla, meg a hírekből, ha valami bejut a hírekbe. Egyszerűen nincs időm rá, s nem is érdekel.

A táncot meg most se szeretem. A balett máig idegesít.

Az Öt műsorban Hont óvatosan megpedzegeti a legfrissebb ballibbant tabu igazságtartalmát: a "diáklázadást". De ezúttal még a betegesen antiorbánista Konok is kicsit besegít.

Valóban épületes sztori.

Szerencsére az egész ballib marháskodást a ballibek buktatják meg. Saját hülyeségükkel.

Lassan minden megy a szokásos gigatünti üzemmódba: azaz kimegy időnként 800 hivatásos tüntiző, ezek küzül a tanárok kivezénylik osztályukat is, kb. ahogy én voltam április 4-ét ünnepelni a Hősök terén 1978-ban.

Aztán kint észlelik, hogy alig vannak, majd elkezdik egymást szidni "te miért nem vagy többen, szemét mocskos fideszes?!".

Pár hőzöngő mélylibbant aktivista kamutüntije az egész.

Kommunisták voltak-e azok az emberek, akik a magyar kommunizmus alatt részt vettek a hatalmi gépezetben vagy a Párt és más hivatalosan kommunista szervezetek tagjai voltak.

Alapvetően ha nincs választási lehetőség, akkor azt se lehet tudni, hogy ki őszinte. Egy egyideológiájú államban mindenki valamilyen mértékben kénytelen alkalmazkodni. Ez még ma is így van, ma nagyon kevesen merik pl. bevallni, hogy nem hívei a demokráciának, mert egyszerűen annyira bele van ivódva a közgondolkodásba, hogy a demokrácia jó dolog, hogy egyszerűen kockázatos nyíltan antidemokratának lenni. A legtöbb mai antidemokrata jellemzően valami olyasmit ad elő, hogy "én más fajta, igazi demokráciát akarok a mostani áldemokrácia helyett". S ez még inkább így volt a kommunizmusban, amikor az egyetlen igaz eszme sokkal erősebb volt.

De a személyes ismerősök esetében lehet tudni az őszinte véleményt. Személyesen milyen őszinte viszonnyal találkoztam a kommunista párttagok között akkoriban, ez jellemzően a 80-as évek:

• egyes típus: "hiszek az eszmében" - 10 %,
• kettes típus: "csak belülről lehet reformokat elérni" - 5 %.
• hármas típus: "én egész más eszme híve vagyok, de csak a kommunista eszme engedélyezett" - 5 %,
• négyes típus: "ez csak egy fomalitás, semmi jelentősége" - aránya: 80 %, messze a legelterjedtebb.

Még hozzá kell tenni a teljesség egy nagyon ritka típust, a nem-párttag kommunistát. E sajátos kategória jellemzője: "nem lépek be a Pártba, mert ott csak opportunisták vannak, én meg igazi kommunista vagyok". Szinte hihehetlen, de ismertem ilyet.

Azaz nagyjából 90 % nem volt soha kommunista, s még a maradék 10 %-ba is beleszámoltam a kommunistákat, akik nem értettek egyet a hivatalos eszmével. Lásd, a balos kommunistákat, akik balról kriizáltak, s az ellenkező verziót, a reformkommunistákat.

Olyan szinten általános volt a hitetlenség, hogy én kb. 14-15 éves koromig komolyan hittem, hogy mindenki csak kényszerből ismétli a hivatalos szólamokat, s ezeket senki se veszi komolyan. Aztán amikor először láttam igazi komcsit, nagyon meglepődtem.

Egyébként az egész egyáltalán nem volt morális kérdésként felfogva, szimpla kényszerként volt értelmezve.

A gond az, hogy egyre kevesebb embernek van erről személyes tapasztalata, így fantasztikus mítoszok terjednek a korról.

Az az Új Egyenlőség egyik nagy érdeme, hogy időről időre szereti megfingatni a ballib tábor hírességeit.

Pogátsa most éppen Rónát vette elő. Először hagyta őt elmagyarázni legfrissebb mániáját, mely szerint Pál apostol a liberalizmus alapköve, majd ez a nemes páli tanítás egész Európában elterjedt, kivéve a csúnya Magyarországot. Mert míg máshol a kereszténység alulról építkezett, addig Magyarországon a hatalom építette ki. Ezért ma a püspökök Zorbán előtt hajlonganak, ahelyett, hogy Pankotai Lili mellett csápolnának.

Ezután Róna kezdte saját magát cáfolni. Gyönyörű volt.

A végén nem kapta meg a kegyelemdöfést, pedig megérdemelte volna.Róna észrevette magát, megpróbált alkotmányozásba menekülni, de itt már gyorsan le lett állítva.

A végén megköszönték a munkáját, ahogy ezt hr-nyelven mondani szokás.

Maga a téma egyébként az volt: a többségében baloldali magyar nép miért nem szavaz a baloldalra? A hivatalos ballib válasz: mert Zorbán megvette az embereket fél zsák krumplival, mert Zorbán betiltotta a független médiákat, s mert a magyarok eleve fogatlan bunkók. Pogátsáék válasza viszont szentségtörő: hogy mert a ballibek nem baloldaliak.

De azt ők se értik: miért nem termel ki akkor az ország új, igazi baloldali elitet. A válasz előttük van, de ezt ők se látják: mert erre semmi igény. A népiesség pont elegendően baloldali a többségnek, ráadásul garantáltan nem progresszívista.

Hiába volt elvileg azonos a kommunista rendszer mindenhol, de legalábbis mindenhol, ahol a szovjet kommunista modell volt a minta, mégis fontos eltérések léteztek.

Az egyik ilyen dolog a kommunista ifjúsági szervezet létezése és szerepe. Én személyesen 4 verzióval is álltam kapcsolatban: bolgár, kubai, magyar, szovjet, bár soha egyiknek se voltam tagja.

Az alapmodell persze a szovjet Komszomol (ami egy betűszó, az orosz imádja a betűszavakat, a Komszomol egyszerűen az "Kommunista Ifjúsági Szövetség" első szótagjainak összevonása oroszul).

Amit a szovjet modelltől átvett mindenki más:

• ez az egyetlen engedélyezett ifjúsági szervezet,
• a benne való karrier a fő útja volt a későbbi pártkarriernek,
• a tagság életkorfüggő.

A szovjet Komszomolba 14 éves kortól lehetett bekerülni, s a tagság automatikusan megszűnt a 28. születésnapon, ez alól csak a vezető pozíciót elért Komszomol-vezetők kaptak felmentást, náluk csak 35. születésnapukon szűnt meg a tagság.

А 10-osztályos szovjet iskolarendszer 7. évében jellemzően minden diákot "megkínálták" a tagsággal, ezt nem is lehetett visszautasítani, ill. ez kb. öngyilkos lépésnek számított. A legrosszabb tanulókat is meghívták tagnak nyolcadikban. A diákkori legsúlyosabb büntetés a Komszomolból való kizárás volt, ehhez valóban valami nagyon rosszat kellett tenni.

Amikor én magam szovjet iskolába jártam, a nyolcadik osztályban az egyik ukrán diáktársamat lopáson kapták (ellopta egy osztálytársa fényképezőgépét, de gyorsan felgöngyölítette az esetet az iskola általános igazgatóhelyettese: a szovjet iskolák általános igazgatóhelyettesei mindig a KGB képviselői voltak), de őt se zárták ki, csak elégtelen magatartást kapott arra az évre és Komszomol-büntetést, de maradhatott tag, s aztán 10. osztályban már simán megkapta a Komszomol-ajánlást a továbbtanuláshoz. Ezzel el is árultam: aki tovább akart tanulni, az nem lehetett nem tag.

Ebből az is következett: aki nem akart továbbtanulni, az viszont simán kimaradhatott, vagy iskola után nem folytatta a tagságát: így a szovjet fiatal munkások közt alig 60 % volt Komszomol-tag.

А bolgár modell teljesen követte a szovjetet. Hivatalos neve DKMSZ volt, de orosz mintára Komszomolnak nevezte mindenki. A 80-as években már senki se vette komolyan, a Komszomol név népszerű parodisztikus neve Komszopol volt (szopol = takony), de nyíltan senki se mert fellépni, egyszerűen öngyilkos lépés lett volna mondjuk diákként kilépni. Lásd erről korábbi cikkemet.

Alapvetően senki se lépett ki. Az átlagember megvárta, míg 28 éves lesz, s akkor örült, hogy nem kell többet gyűlésre járnia.

A magyar rendszer ennél jóval engedékenyebb volt. Nem volt kötelező KISZ-tagnak lenni a felsősooktatásban való részvételhez! "Csak" KISZ-ajánlás kellett, amit viszont az iskolai KISZ-bizottságot megadhatott nem tagnak is. Így a magyar felsőfokú diákok közt "csak" 85-90 % volt a KISZ-tagok aránya. Szócval erősen ajánlott volt belépni, de azért ki is lehetett maradni és ez nem jelentett teljes ellehetetlenülést.

A kubai szervezet - neve: UJC - egészen más koncepción alapszik. Középiskolásoknak belépni nehéz, ehhez valamilyen eredményt kell felmutatni. Így a továbbtanuláshoz se kell tagság. Emiatt a kubai egyetemeken se tag a diákok többsége. A kubai Komszomol tehát elitista, csak a politikai karrierre törekvők lépnek be, ill. aki bármilyen karriert akar, hiszen a tagság komoly előnyt ad.

Amikor a Havannai Egyetemen voltam hallgató, a csoporttársak fele se volt tag. A vicc: az alapszervezeti titkárt jól ismertem, kifejezetten szimpatizált velem, többször is kereste társaságomat. Sikerült is több téveszméjében megingatnom.

Fentiek miatt a kubai UJC gyűlései komolyak voltak, tanulták a marxizmus-leninizmust mint a kisangyalok. Ezzel szemben a bolgár, magyar és szovjet szervezet gyűlései jellemzően buliesemények voltak. A szovjet Komszomol-alapszervezetek pl. rendszeresen rendeztek "zenés délutánt", ez volt a diszkó fedőneve. A bolgár verzióban ennél súlyosabb dolgok is voltak, pl. sztriptíz.

A magyarról a legkisebb a személyes élményem, mert a közelemben működő KISZ-alapszervezet vezetőségét utáltam, ahogy ők is engem, így nem zaklattuk egymást. Egyszer meghívtak 15 éves koromban tagjelölti gyűlésre, a forma kedvéért, erre nem mentem el, s aztán ebben maradtunk.