A 80-as évek első felében minden évben jártam Spanyolországban, néha évente kétszer is. Tudni kell, akkor nyugatimádó kamasz voltam, aki mélyen meg volt győződve a nyugati rend felsőbbrendűségéről minden tekintetben.

Volt azonban pár dolog akkor is, amit nem tudtam megmagyarázni. Az egyik dolog az volt: megfigyeltem, egy újságos üzletben Madridban az emberek mit vesznek. Nos, 10 emberből átlag 9 teljesen politikamentes lapot, azaz bulvárt vett.

Aztán utána is néztem: az akkor Magyarországnál majdnem 4-szer népesebb Spanyolországban a közéleti lapok példányszáma kisebb, mint Magyarországon. Ez akkor is sokkoló volt, ha nyilván a magyarországi pártállami sajtó példányszáma sokban mesterséges volt.

Szóval kiderült: az átlag spanyolt nem érdekli a közélet. Ezt persze a hivatalos liberális narratíva úgy magyarázza: az emberek boldogok, mindenki a maga dolgával törődik, így nem is szükséges politizálni. Csakhogy ez egy teljesen fals elmélet, hiszen ez azt jelenti, ott a politika ugyanúgy egy kaszt ügye, ahogy nálunk, az akkori kommunista Magyarországon. Ha pedig ez így van, akkor ez nem demokrácia, legfeljebb egy jóléti diktatúra.

Akkor persze nem gondoltam mindezt végig, de amiatt vesztettem el hitemet a polgári demokráciában 1983-1984 között, amit aztán visszanyertem az alternatíva, Kuba hatására.

Magyarországon kellett 10 év a rendszerváltozás után, hogy a helyzet hasonló legyen. Amikor 1997-ben egy budapesti elit bankfiókban dolgoztam, tapasztaltam, hogy a kollégák 90 %-a csakis bulvárt olvas, s alig van fogalma az ország politikai életéről: a celebeket név szerint alaposan ismeril, de nem tudja senki ki éppen a köztársasági elnök.

Aztán amikor kirúgtak a bankból, 1998-ban elmentem őrző-védő tanfolyamra, hogy biztonsági őr lehessek. Ott azt tapasztaltam, a tanfolyamra járóknak fogalma sincs arról, hogy választások lesznek (a tanfolyam a választások előtt 2 hónappal zajlott), s aki hallott is valamit, az se tudja pontosan mit is választunk.

Az ember sokszor visszagondol múltjára, mit csinálna másképp, ha újra élné életét.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egyetlen olyan nagyon fontos döntés sincs életemben, melyet másképp csináltam volna.

Viszont a közepes fontosságú döntések között már akad ilyen. Ezek közül a legérdekesebb: 1986-ban kint maradhattunk volna Kubában élni.

A múzsám volt a kar egyik legjobb diákja, különösen nyelvtan és irodalomelmélet területen, neki egyenesen felajánlottak kubai állami ösztöndíjat 4 évre.

Én sose voltam ilyen kiváló diák, de latinból az egyik jól teljesítő diák voltam, szóval el lehetett volna nekem is intézni az ösztöndíjat talán, különösen ha közben megházasodunk, ami miatt már eleve együtt kezeltek volna minket.

A végén a múzsám magától visszalépett. Utólag azt mondta, miattam. De valójában akkor sose beszéltük meg komolyan a témát.

Azóta sokszor beszéltünk a témáról. De sose tudtuk eldönteni jó lett volna-e.

Ha maradtunk volna, a fő negatívum anyagi lett volna: kiváltságos külföldi kiküldött családtagokból hirtelen kubai ösztöndíjasokká váltunk volna, diákszálláson élve (persze élhettünk volna együtt, voltak kifejezetten pároknak fenntartott szobák). S máig kommunizmusban élnénk.

Viszont bekerültünk volna a kubai szellemi elitbe, nagy valószínűséggel. Ráadásul olyan területen, melyet a kubai rendszer kevéssé ellenőrzött.

Visszagondolva: máig azt hinnénk, jó rendszer a liberális demokrácia, hiszen sose éltünk volna benne. Ez azért komoly negatívum.

Mindig utáltam a sakkot. 5 évesen megtanított sakkozni a nagyapám, de sose tudtam megkedvelni. S nem amiatt, ami miatt a legtöbben nem szeretik a sakkot: a több lépésben gondolkodás miatt, hanem az egész környezet miatt. Egyszerűen nem tudtam beleélni magamat, arra pedig végképp sose akartam időt szánni, ami a jó sakkozókat jó sakkozókká teszi: hogy képesek idegen sakkpartikat tanulmányozni, elemezni, megtanulni. A sakk olyan számomra tehát, mint a ritmikus gimnasztika, a kemény pornó vagy a fantasy filmek - egyszerűen untat.

Ami most van az viszont egyfajta ballib egylépéses sakk. Azt mondják, hogy minden oknak egy okozata van, s kész, vége mindennek, nem lehetnek láncok.

A kedvencem a Gyurcsány-éljenzés abban az alakban, hogy Gyurcsány nagyszerű politikus, hiszen Orbán "retteg" tőle.

Valószínűleg most nagy titkot árulok el a legfanatikusabb ballibeknek, de a valaki ellen való harc nem feltétlenül a rettegés jele, sőt elég ritkán az. A rettegésünk tárgyáról jellemzően hallgatni szokás, s nem üvölteni.

Szóval ha valakiről állandóan beszélünk, akkor az nem azt jelenti az esetek 99+ %-ában, hogy attól a valakitől rettegünk, hanem jellemzően azt: az illetőt szeretnénk fenntartani a létezésben, mert hasznos számunkra a további létezése.

A politikai harcban hogyan is tudjuk a hasznos ellenfelet segíteni? Dicsérettel az egybites logika szerint. Ami marhaság, hiszen az ellemség tábora számára az ellenoldal dicsérete ellenhatást ér el. Szóval: az intenzív támadás az ideális eszköz, hogy hasznos ellenfelünk erősödjön az ellenoldalon.

Kedves egybites ballibek, tessék legalább kémfilmeket nézni!

Az emberi társadalom célja a közösséget alkotó egyének anyagi és szellemi jóléte.

A modern polgári társadalom azonban kitermelte a parazitákat, s mára a legfőbb vágy: parazitává válni.

Kisgyerekek basszák egymást (s ez még a jobbik eset, mert az alternatíva a felnőttekkel való szex), nyugdíjasok meg úgy csinálnak, mintha frissen végzett diákok lennének. S hazudnak, csalnak, megjátsszák magukat.

Indokoltnak tűnik felkészülni a féregirtásra. Persze van másik út is: az öngyilkosság. Ki-ki választhat szabadon.

Ami a természetes jó híveit illeti, nekünk személyesen egyébként mindegy, de azért mégiscsak kár az emberiségért... Nyilván jobban örülnénk, ha az emberiség képes lenne öntisztulásra, da he nem, akkor nem, mi akkor is megleszünk, bár kissé szomorúan. Ez a szomorúság természetes érzés: mint amikor egy gyilkost akasztanak, az ember akkor is érez egyfajta keserűséget az ember halála miatt, ha az egyébként bőven megérdemelte a kivégzést.

Csak most értesültem, hogy kedvenc magyar könyvemnek lett immár egy második angol fordítása is. Az első, 1975-ös angliai kiadás még a szerző életében történt, kb. nulla hatást ért el. A mostani második amerikai kiadásról viszont már legalább vannak viták az amerikai kiadó YT-csatornáján.

A könyv, amit a Horthy-rendszer cenzúrázott annak vallásellenessége miatt, s melyet a kommunista rendszer pedig csúnyán félremagyarázott.

A könyv, melyet szinte se ismer Magyarországon - ami érthetetlen. Ez egy remekmű ugyanis.

A könyv - végső "hivatalos" verziójában 20 fejezetből áll:

• 1. fejezet: ez a bevezető rész, az "angol" főhős szarkasztikusan beszámol kora - XX. sz. 20-as, 30-as évei - fejleményeiről, majd csatlakozik mint hajóorvos az angol hadiflottához,
• 2. fejezet: hajótörést követően a főhős megérkezik Kazohíniába, melyről kiderül: műszakilag sokkal fejlettebb, mint a kor Európája, ezt azonban kellemetlen élmények is övezik: többek között kiderül, hogy a helyi lakosok rendkívül udvariasak és segítőkészek, de nem ismerik a szégyenérzetet,
• 3. fejezet: a főhőst beutalják egy egészségügyi intézménybe a hajótörésben kapott sérülései kezelésére, ott megtanulja a helyi nyelvet is, s megismerkedik lassan a hin - így hívják Kazohínia lakóit - társadalom alapjaival, a legnagyobb alapelv a "kazo", ami kb. helyeset jelent (ez utóbbi rész erősen lerövidítve meg van filmesítve),
• 4. fejezet: a főhős rájön, a hinek országában nincs se emlékmű, se kormányzati épület, se semmi aminek nincs közvetlen anyagi indoka, hiszen mindez nem lenne "kazo" - kiderül, pénz sincs, s a főhős képtelen elmagyarázni az európai gazdaság előnyeit a hineknek, azok mindent feleslegesnek nyilvánítanak,
• 5. fejezet: kiderül, hogy Kazohíniában nincs nemcsak kormány, de igazságszolgáltatás se - a főhős elmagyarázza mi a szeretet, a hin beszélgetőtársa megállapítja, hogy az emberi lélek egy súlyos betegség,
• 6. fejezet: kiderül, a hinek az emberi életet is kizárólag racionális alapon kezelik,
• 7. fejezet: a főhős szerelmes lesz egy hin nőbe, de kiderül, a hineknél nincs szerelem, a szex teljesen racionális alapokon nyugszik (ez utóbbi rész erősen lerövidítve meg van filmesítve a fenti videóban),
• 8. fejezet: a főhős fő hin beszélgetőpartnere és kezelőorvosan megállapítja, a főhős gyógyíthatatlan elmebeteg, azaz "behin", aminek jelentése "nem-ember", a hinek így nevezik azokat, akik képtelenek a kazo elve szerint élni,
• 9. fejezet: a főhős bekerül a behin táborba, ez egy teljesen elszeparált terület Kazohíniában, ahol a behinek szabadon élhetnek ahogy akarnak, a kazo elven kívül, a hinek csak élelmezésükről és ruházkodásukról gondoskodnak, de egyébként nem avatkoznak be a telep életébe - a főhős először örül, mert először Kazohíniában emberi érzelmeket tapasztal, de lassan rájön ez inkább egy elmebeteg-telep, mely kitalált dolgokat helyez élete központjába, a fő elv a ketni nevű bonyolult szabályrendszer, melyet azonban senki se képes neki részletesen elmagyarázni (ez utóbbi rész erősen lerövidítve meg van filmesítve a fenti videóban), továbbá furcsa tabuk is léteznek, a legnagyobb tabu az evés, erről nem szabad nyíltan beszélni,
• 10. fejezet: a behinek társadalma rétegekre oszlik, a társadalom egyfajta teokrácia, legfelül a betikek állnak, őket még köszönteni is másképp kell, mint az egyszerű behineket - azonban a társadalom nem egységes, két egymással harcoló vallás van a telepen: a konák és a kemonok, akik között a fő viszály abban áll, hogy a négyzet vagy a ő kör-e szentebb-e, s melyik tanítás adja az igazi bötőt, ami azért fontos, mert a bötő tartja fenn a bruhut, az ember legfontosabb, de láthatatlan szervét - a főhős kona lesz, állást kap (a behineknél pénz van), megismerkedik a behin közgazdaságtannal, melynek az alapelve, hogy "a lakás kiszorítja az embert",
• 11. fejezet: a főhős beratnu tisztsége folytán (a beratnu egyfajta betik-segéd) ellátogatott a behin iskolába, a skoróba, ahol a gyerekeket furcsa dolgokra tanítják - mivel a főhős azonban nem ismeri jól a ketnit, megront egy kisgyereket azzal, hogy elárulja neki, a szem látásra szolgál,
• 12. fejezet: kiderül mi a kipu, ez egyfajta művészet, melynek lényege a normális használati tárgyak elrontása, a főhős igyekszik elmagyarázni, ennek semmi értelme, de azt kapja, aki nem érzi át a kiput, az lelketlen bivak (a behinek a hineket nevezik bivakoknak) - a behinek legnagyobb köztiszteletben állói a mufrukok, akik a kiput versekben öntik, zagyvaságokat hangoztatva, ezeket a verseket lélegzeteknek nevezik, a tüdőnek szólnak, így a puszta értelem számára nem értelmezhetőek, a főhős megpróbál érvelni biológiai ismereteivel, de azt a választ kapja, hogy a bötológia - a bötő lényegével való foglalkozás - a biológia felett áll,
• 13. fejezet: a behin társadalom másik rendkívül tisztelt szakmája, a fozofológia, ez absztralt elmélkedés a bötológiáról, a ketniről, s általában a valóságról, a legnagyobb behin fozof neve Zantim (tulajdonképpen Kant paródiája) - a fozofok ellentétei a makruk, ők egyfajta bohócok, akik józan ésszel beszélnek és írnak, de senki se érti mondandójukat, így mindenki humornak fogja el tevékenységüket,
• 14. fejezet: a főhős ellátogat egy komcsra, ez egyfajta gyűlés, ahol egy namuk - amolyan szónok - előadja saját vagy más halandzsáit,
• 15. fejezet: a főhős sukkon vesz részt, ez egyfajta ismerkedési est nőkkel, kiderül, hogy az egyébként is tabunak számító étkezés a nőknél még fokozottabban azt, minden rendes nő eltakarja a száját nyilvános helyen, az ismerkedni hajlandó nő bujjpiffet ad elő, ez egy bonyolult mozdulatsorozat, mely a szájra való rejtett mutatással végződik, majd a felek bikbamot köthenek egymással, melynek jelentősége, attól fogva a nő fedetlen szájjal mutatkozhat partnere előtt,
• 16. fejezet: kitör a buku, ez egyfajta háború a konák és a kemonok között,
• 17. fejezet: a főhőst halálra ítélik, de a hinek beavatkoznak, kiirtanak minden behint, előtte a főhős sikertelenül igyekszik józanságra téríteni a két behin csoportot,
• 18. fejezet: a főhős ismét a hinek között él, de csalódik, volt kezelőorvosa közli vele, a főhős hazája is behin társadalom, csak egyszerűen más módon,
• 19. fejezet: a főhős elhagyja Kazohíniát,
• 20. fejezet: a főhős a nyílt tengeren viharba kerül, majd találkozik egy angol hadihajóval.

A könyv ingyenesen letölthető az OSZK honlapjáról, a hangoskönyv megvásárolható (de fent van egy rakás torrenten is), ez utóbbi a helyzet az angol fordítással is.

Sertésflekken Szultán ballibológus megszólalt. Ezentúl ha rabolni akarunk, csak előre szólni kell a kirablandónak, "vigyázz, rablás lesz!", ezzel felhatalmazást szerzünk a rablásra, s így a rablás már nem lesz rablás. Egyszerű, nem?

Szultán elvtárs elmondja, csak kis felhatalmazás kell, s lehet alkotmányozni. A hatályos jog meg mindegy, mert népszuverenitás van.

Ami érdekes, ugyanez a társaság mondta éjjel-nappal 30-32 éve, hogy a kádárista jogrend minden betűje szigorúan betartandó, mert ez így jogállami, s nem lehet nem jogállami úton jogállamot építeni.

Most az ellenkezőjét mondják. Mert éppen ez áll a szemét banda érdekében.

Még hatalmon sincsenek, de már fenyegetőznek. Ezek csak ehhez értenek ugyanis. Véglények, férgek, akik állig begombolkozva egyetemi kamukatedráikon hánynak a népre. A nép meg bambán tűr.

Botrány a CNN körül, mert bevallották: manipulálnak. Az illetékes elmondja: a manipuláció központi elleme a Trump elleni narratíva nyomatása volt, továbbá a BLM-mozgalom támogatása kötelező irányelv a szerkesztőségekben. A többit lásd a belinkelt cikkben.

A "jobbosok" fel vannak háborodva, a "balosok" mentegetőznek. Pedig mi is a lényeg?

Minden média manipulál, s minden médiának van irányzata. Másképp nem is lehetséges. A baj nem az, hogy x média y irányzatú, ezzel addig semmi gond, míg a nem-y irányzatúaknak is van helyük. A baj eleve nem az, hogy bárki bármilyen irányzatú, a baj az, hogy a liberális irányzatúak magukat objektíveknek, függetleneknek, irányzatmenteseknek hazudják.

A cél nem az irányzatmentesség elérése, ez ugyanis abszurd cél, fából vaskarika. A cél: mindenki vallja be nyíltan mik az alapértékei, mi az irányvonala. S akkor minden rendben lesz.

Magyar szemmel nagyon furcsa persze eleve az érthetőség másik nyelvvel, hiszen a magyarnak nincs egyetlen közeli rokonnyelve se.

Amikor felhozzák a témát valamennyire ismerők a magyar-finn, magyar-észt rokonságot, mindig igyekszem türelmesen elmagyarázni: ez a rokonság iszonyúan távoli. Bolgároktól jelllemzően vissza szoktak kérdezni "te mennyire érted a norvég nyelvet?", majd a csodálkozásra megjegyzem: "na ahogy egy átlag bolgár ért norvégül, úgy ért egy átlag magyar finnül - a bolgár-norvég és a magyar-finn rokonság kb. azonos fokú", pedig ezzel még aluljellemeztem a helyzetet, mert a valóságban az szláv és a germán nyelvek rokonsága közelebbi, mint a finn-magyar rokonság. (A valóságban a magyar és az obi ugor nyelvek rokonsága felel meg a germán-szláv rokonságnak, míg a magyar-finn rokonsági kb. mint az angol és a hindi rokonsága, azaz nagyon távoli, de ezt a példát kevesen értik meg.)

A bolgár helyzete egészen más. Nemcsak távoli rokonai vannak, de közepes távolságú és közeli rokonai is.

Na most, az orosz az egyik közeli rokon, de nem a legközelebbi. A szerb (bosnyák-horvát-montenegrói-szerb) közelebb áll a bolgárhoz, mint az orosz. Az egyes délszláv nyelvek között nyelvjárási szinten folyamatos az átmenet, azaz pl. gyakorlatilag csak a megvallott nemzetiség függvénye, mi meddig bolgár vagy szerb nyelvjárás. Lásd pl. a torlák-vitát - egyes nyelvészek szerint szerb, mások szerint bolgár nyelvjárás (s persze megint mások szerint macedón nyelvjárás, de ezt hagyjuk, mert külön téma) - valójában ugyanennek a nyelvjárásnak a beszélői bolgárnak, szerbnek, macedónnak mondják magukat és ezáltal a nyelvüket is, s csak attól függ ez, a 3 közül melyik ország területén élnek, s ezáltal melyik irodalmi nyelvet tekintik a 3 közül "felettes" nyelvnek.

Ennek a nyelvjárási helyzetnek a következménye: a műveltebb, városi, csak a köznyelvet beszélő bolgár emberek kevésbé értik pl. a szerbet, mint egy falusi, hagyományos ember, aki beszéli saját nyelvjárását, különösen ha az nyugat-bolgár. De egy csak a bolgár köznyelvet beszélő bolgár is képes Szerbiában boldogulni, megérti a lényeget mindenből és képes kommunikálni nulla szerb tudással is. Egészen szépen el lehet beszélgetni is akár. Velem személyesen megesett: egy szerbiai benzinkúton egy hölgy kérdezett tőlem valamit szerbül, én már éppen mondtam volna, hogy külföldi vagyok és nem tudom, de hirtelen rájöttem, tudom a választ a kérdésére, s szépen válaszoltam neki bolgárul. A hölgy megköszönte, majd elbúcsozott.

Ami az oroszt illeti, hiába elvileg távolibb a szerbnél, sajátos történelmi körülmények mégis közelebbivé teszik bolgár szemszögből. Ez 3 fő tényező:

• a vallás: mind az orosz, mind a bolgár hagyományos vallás az ortodox kereszténység, márpedig az ortodox kereszténység szláv verziójának a hivatalos nyelve sokáig kizárólagosan az egyházi szláv nyelv volt (s részben ma is széleskörű egyházi használatban van, bár ma már nem kizárólagosan*), mely gyakorlatilag azonos a IX. századi bolgár nyelvvel, majd később orosz hatás érte, hiszen a legnagyobb szláv ortodox egyház az orosz - az egyházi szláv kihatott mind a modern bolgárra, mind a modern oroszra - pl. az "ige" mint nyelvtani kategória az oroszban "глагол", ami az egyházi szláv "глаголъ" szóból jön (ott jelentése "szó", a görög "λόγος" szóra lett kitalálva), s a bolgár meg egyszerűen átvette az orosz jelentést, így az "ige" bolgárul is "глагол",
• a bolgár nyelvújítás: Bulgária 500-éves török uralom alól való felszabadulása után komoly mozgalom volt a bolgár nyelv megtisztítására a török szavaktól, s részben orosz szavak lettek beemelve a török szavak helyére - erre kedvenc példám a bolgár "чам" szó jelentése "üveg", mely a török "cam" szó egy az egyben, aztán a bolgár nyelvújítás során át lett véve az orosz "стекло" szó a bolgárosabb "стъкло" alakban, ami egyezik az egyházi szláv alakkal, de a bolgárból a szó kihalt a török idők alatt, így tulajdonképpen orosz közvetítéssel a modern bolgár visszatért egy korai bolgár szóhoz (egyébként a bolgárban ma is használatos a "чам" szó, de státusza alacsony, azaz csak hétköznapi szlengben lehetséges így beszélni, bármilyen hivatalosabb helyzetben közröhejt váltana ki használata),
• modern tudományos-technikai szakszókincs: a XIX. sz. végén a nemzetközi szókincsből sok minden az oroszon keresztül ment be a bolgárba - például "rendező" bolgárul "режисьор", ami az orosz "режиссёр" szó (az oroszban átvétel a németből: "Regisseur") bolgárosított verziója, a dupla sz-ból egy sz lett (a bolgár nem szereti a dupla mássalhangzókat) és a ё-ból a bolgár helyesírás szabályai szerint ьо lett, s nyilván persze a bolgár ejtés nem lágy.

A kölcsönös érthetőség nem azonos irányú azonban! Az átlag orosz kevésbé érti a bolgárt, mint az átlag bolgár az oroszt. Az oroszok írásban mindenképpen könnyebben értik a bolgárt, mint szóban. Tapasztalatom szerint az írásbeli értés 30-40 %, míg a szóbeli alig 20-30 %. Az átlag orosz számára egy bolgár szöveg kb. össze-vissza dobott szavak gyűjteménye, melyekből egy rész orosz szó, más kicsit furcsa torzított szó, s pár halandzsaszó - a szöveg alapvető értelme azonban világos. (Az orosz szempontból össze-visszaság oka, hogy a bolgárban nincsenek esetragok.)

Orosz részről, minél műveltebb egy orosz, annál jobban ismeri az egyházi szláv nyelvet, s annál jobban érti a bolgárt. Pl. oroszul a "búza" az "пшеница", de az egyházi szlávban még "жито", ez utóbbi szó a modern szó erősen kultúrszó, csak az olvasott, művelt emberek ismerik, plusz a gyakorló hívők: Lukács evangéliumában ez a szó használatos "termés" értelemben az esztelen gazdag példabeszédében. Nos, a modern bolgárban megmaradt a "жито" szó eredeti jelentése, szóval egy művelt orosz azonnal felismerné, ha nem is, hogy pontosan búza, de azt igen, hogy valamilyen gabona az.

A beszélt bolgár viszont nehéz egy orosz számára. Tapasztalatom: 20-30 % az értés. Egyrészt a bolgár beszédmód gyorsabb az orosznál, másrészt a kiejtés nagyon idegen orosz füllel: pl. a lágyság hiánya meglepő orosz nézőpontból. Oroszoktól hallottam a találó hasonlatot: a bolgár olyan, mintha nagyon siető olaszok vagy spanyolok oroszul próbálnának beszélni, de se ragozni nem tudnak, se "rendesen" kiejteni a szavakat.

Fordítva ez nyilván könnyebb, a lassabb menetű orosz beszéd nyilván egyszerűbben követhető bolgár szemszögből. Az orosz lágyság bolgár füllel nem gond: szimplán viccesen hat, de nem nehezíti az értést. A bolgárban a lágyság továbbá a bunkóság jele is, de ez nyilván nem tényező egy idegen nyelv esetében. Ahogy a magyar humorista, amikor "parasztos" beszédet akar parodizálni, elkezd suksükölni és kettőshangokat ejteni, úgy a bolgár humorista lágyan kezd beszélni ugyanebből a célból.

Természetesen van egy plusz tényező is. Aki ma 40-80 éves és bolgár, az kötelezően járt orosz nyelvórára heti 2 alkalommal az iskolai képzése során - ahogy Magyarországon is, a kommunista időszakban az orosz nyelv kötelező tantárgy volt. Ráadásul míg Magyarországon az alapokról indult az orosz nyelv iskolai oktatása és azon is maradt a gyakorlatban, addig Bulgáriában éppen a nyelvközelség miatt az oroszoktatás lehetett ennél magasabb szintű is, szóval nem maradt az "A termelőszövetkezet tejet ad a városnak" és a "Lenin 1870-ben született" mondatok magolásánál.

De vegyünk egy mai 30 éves bolgárt, aki sose tanult oroszul, mert már az orosz nyelv tantárgy kötelezőségének megszüntetése után járt iskolába. Az orosz beszédet kb. 30-40 %-ban megérti, a lényeget megérti, esetleg vissza kell kérdeznie egyes részletekre, s időnként dolgokat félreérthet a "hamis barátok" miatt (a kedvencem a "живот" szó, bolgárul jelentése "élet", oroszul meg "has"). Az írást meg egyenesen 40-50 %-ban megérti.

Természetesen a közös írás is segít, bár az orosz és a bolgár ábécé nem teljesen ugyanaz. A bolgárból hiányzik 3 orosz betű: ё, ы, э. Továbbá vannak azonos betűk, melyek hangértéke azonban nem azonos: е, щ, ъ. S természetesen jelentős eltérések vannak általában az ejtésben: már említettem, hogy a bolgár nem lágyít, de másik eltérés a redukció is - mind a bolgár, mind az orosz redukálja a hangúlytalan magánhangzókat, de más-más módon. De mindez csupán furcsaságnak hat, nem nehezíti az értést.

Saját tapasztalatom: a bolgár-orosz kölcsönös érthetőség kb. az olasz-spanyol esetével azonos. Ott is igaz, hogy nem azonos az irány: az olaszok általában képesek többet megérteni a spanyol beszédből, mint fordítva.

megjegyzés: * - az egyházi szláv nyelv használata hagyományfüggő az egyes szláv ortodox egyházakban, az orosz egyházban pl. gyakorlatilag az egész istentisztelet egyházi szláv, csak a pap beszéd van oroszul, míg mondjuk a bolgár egyházban az istentisztelet is modern bolgár, jellemzően csak egyes egyházi énekek és imák vannak egyházi szlávul - a szláv görögkatolikusok is használják az egyházi szlávot istentiszteleti nyelvként, pl. az ukrán görögkatolikusok

Megy a pánikolás a Balkán-határok átalakítási terve miatt, pedig a tervezet kifejezetten hasznos.

Jelenleg a Balkánon van egy sor gyakorlatilag egynemzetiségű állam:

• Albánia - szinte teljesen albán, a görög kisebbség az utóbbi 30 évben nagyrészt elköltözött,
• Görögország - szinte teljesen görög mára, a modern görög állam sikeres asszimilációs politikát folytat megalakulása óta,
• Horvátország - mára szinte teljesen horvát, a nagy szerb kisebbség gyakorlatilag el lett üldözve a szerb-horvát háborúk során,
• Szlovénia - csak az utóbbi évtizedek bel-jugoszláv migrációja miatt nem tisztán szlovén.

Ide ide sorolható - mint a kérdés szempontjából irreleváns - Románia és Bulgária, ahol vannak ugyan kisebbségek, de azok nem szomszédos balkáni országokból származnak (Romániában a magyarok, Bulgáriában a törökök).

Ahol viszont a kérdés súlyos, az Bosznia-Hercegovina és Koszovó.

Bosznia-Hercegovina máig kb. olyan, mint Tangier Nemzetközi Övezet a XX. sz. során: csakis idegen hatalmak miatt létezik. A valóságban Bosznia működésképtelen, s nem is működik, mindent az egyes nemzetiségek intéznek önállóan, s az egységet a külföldi főbiztos adja, akinek vétójoga van az ország minden szerve felett.

Bosznia-Hercegovina felosztása csak a tényleges helyzetet tenné jogilag is hivatalossá.

Koszovó szintén egy felesleges állam, semmi ok egy második albán állam létezésére a már meglévő mellett. Koszovó szerblakta északi csücske pedig simán elcserélhető lenne Szerbia délnyugati albánlakta csücskével. Ez csak a békét szolgálná, elvezetne egy albán-szerb kiegyezéshez.

Vicces, de a legnagyobb akadály a koszovói-szerb területcserében az, hogy a szerb A1-es autópálya az albántöbbségű területen megy keresztül - ez pedig az E75-ös létfontosságú északi-déli útvonal fontos eleme (ennek fő magyar szakasza az M5), itt egy plusz határ beiktatása komoly probléma lenne.

Macedóniát nem veszem ide, bár az is kiemelten működésképtelen: az ország északnyugati része színalbán.

Egyébként a minta mindig ugyanaz a marhaság: mindenki ragaszkodik a határok nem átrajzolásához, mert ez majd precedens lesz, aztán a helyzet egyre rosszabb lesz, s a végén a határok úgyis átrajzolódnak, de sokkal nagyobb károkkal.

Amikor a szovjet klégierő lelőtt egy dél-koreai utasszállító gépet, az éppen utolsó előtti középiskolai tanévem első tanítási napja volt a szovjet iskolában, ahová jártam. 1983. szeptember 1. volt.

A szovjet emberek ugyanúgy beszélgettek mindenről, ahogy mindenki más. Persze nyilván az "ellenséges" véleményeket csak megbízható társaságban mondták el.

Az akkori hivatalos nyugati propagandát persze még a legrendszerellenesebb emberek se vették be. Ez kb. az volt, hogy a gonosz szovjet légierő nemzetközi légtérben utasszállítót lőtt le minden ok nélkül. Ezt harsogta napokig minden nyugati média akkoriban.

Az akkori hivatalos szovjet verziót is szinte mindenki kiröhögte mint komolytalant. Ez kb. az volt, hogy "amerikai provokáció" történt. Egyszerűen senki se hitte el, hogy egy médiakampány miatt képes lenne az USA feláldozni 250 ártatlant.

Utólag azért annyit: a hivatalos szovjet verzió valamivel közelebb állt a valósághoz, mint a nyugati...

Tanáraim közül messze a legértelmesebb a földrajztanár volt, akkoriban egy 30 éves körüli fiatal férfi volt egy iszonyúan kövér, csúnya feleséggel. Ő már szeptember közepén elmondta azt, amiről aztán kiderült, nagyon közel állt a később kiderített valósághoz:

• a koreai gép direkt vagy akaratlanul behatolt a szovjet légtérbe, kizárt a nemzetközi légtérben való lelövés - később kiderült, a lelövés szovjet légtérben történt, s a koreai kapitány rosszul állította be az egyik műszert, emiatt a gép párszáz km-rel nyugatabbra haladt, mint ahogy kellett volna,
• a szovjet légierő összekevert egy ellenséges katonai gépet egy polgári géppel (ez egyébként veszélyes vélemény volt, de ő bátran elmondta: ugyanis a "szovjet hadsereg téved" mondat szovjetellenes kijelentésnek számított) - később kiderült, a koreai géppel együtt egy azonos típusú amerikai kémrepülőgép is volt ugyanakkor ugyanott, ez éppenhogy kihasználta a koreai kapitány tévedését, a szovjet oldal pedig nem tett meg mindent, hogy kizárja, hogy a katonai gépnek hitt célpont a valóságban egy polgári gép.

Érdekes élmény volt, persze hátborzongató is, hogy egy utas ilyen könnyen meghalhat teljesen ártatlanul.

Ki lesz a ballib előválasztás győztese?

Bárki is nyer, azonnal zuhanni fog a ballib össznépszerűség. Miért? Mert minden jelöltnek vannak ellenzői. A megosztó személyiségeknál több, a kevésbé megosztóknál kevesebb.

Ballib szemszögből a legrosszabb választás: Gyurcsányné, MZP, Jakab. Mindegyik mélyen megosztó személyiség.

Jakab euroszkeptikus és antiszemita múltja miatt elfogadhatatlan a budapesti törzstábor komoly részének, ez a tábor ugyanis identitását a nyugatimádatra és az antiszemitizmus elleni harcra alapozza.

MZP-nek viszont nem a múltja, hanem a jelene problémás. Egyes alapkérdésekben - abortusz ellenzése, homokosok nem támogatása, migráció elutasítása - ma is nem-ballib nézeteket vall.

Gurcsánynét mélyen utálja a DK-n és az MSZP-n kívül mindenki, s még az MSZP-tábor se imádja őt fenntartás nélkül.

A legkevésbé megosztó jelöltek KariGeri(nctelen) és Mindenfeketeéletszámít-Győr András. Ők viszont olyan jelentéktelen személyiségek, hogy még a ballib törzsszavazók is elálmosodnak tőlük. Emiatt nem alkalmasak plusz támogatás megszerzésére.

Időnként a háttérhatalmak kiválasztanak népeket, etnikai csoportokat, s éjjel-nappal velük foglalkoznak.

Tavalyelőtt a mianmari muszlimok - a rohingják - voltak divatban, idén az ujgúrok. 20 éve: a koszovói albánok.

A módszer: a kiválasztott csoport kb. "diplomáciai" mentességet kap, kötelező dicshimnuszokat zengeni róla, s a csoport minden tagját esetlen áldozatnak állítani.

Ennek következménye: minden lépés az adott csoport bármely tagja ellen emberiségellenes bűncselekmény.

Na, rövid ez az úgynevezett ujgúr népirtás mese valós háttere. A "népirtás" lényege: Kína már megint nem akar szót fogadni a háttérhatalmaknak, így ki kellett találni egy médiahisztit.

A legújabb ballib divat a harc a sárga veszedelem ellen. Ez most már az oroszellenességnél is nagyobb divat, pedig Oroszország és az orosz nép szidása kötelező a ballib szalonokban immár több mint 10 éve. Dehát új ukáz jött New Yorkból, alkalmazkodni kell hozzá.

Kínai egyetem esete. S most a 24.hu műfelháborodik, hogy egy fideszes napilapba cikket írt a kínai nagykövet. A cikk pedig tulajdonképpen leír pár tényet.

Miről is van szó? A liberális mesterv az volt a 90-es években, hogy Oroszország sikeres szétzúzása után a másik ellenséget, Kínát is kikapcsolni a játékból.

Emlékezzünk vissza, Kínát a 70-es években teljes erővel támogatta a nyugat, ellensúlyként a Szovjetúnió ellenében. A Szovjetúnió megszűnése után okafogyott lett, de Kína már túl erős lett akkorra, nem lehetett közvetlenül megtámadni és demokratikusan lebombázni, ahogy ezt a liberális imperializmus szereti csinálni.

Kapóra jött Hongkong, a brit gyarmat. A britek által a XIX. században ellopott terület vissza lett adva melldöngetve Kínának 1997-ben. A terv az volt, Hongkong rákos sejtként az egész Kínát megfertőzi, az országból lassan szófogadó liberális csatlósállamot csinálva.

Csakhát a kínai vezetés – éppen a negatív orosz példából tanulva –ravaszabbnak bizonyult. A nyugati rendből csak annyit engedtek be, amennyi érdekében állt a kínai népnek, semmivel se többet. Így nem Hongkong fertőzte meg Kína többi részét, hanem Kína integrálta sikeresen visszaszerzett városát.

Ez bizony kiverte a biztosítékot a liberális elitben. Amióta tudatosult a kudarc, a cél Hongkong felrobbantása. Így nyugati kémközpontok és kamucivil szervezetek folyamatosan igyekeznek felrobbantani a békés Honkongot: időnként kimegy az utcára párezer drogos és fizetett ellenség tombolni, követelve a város nyugat általi gyarmatosítását. Persze a lakosság 99 %-a nem támogatja ezt soha, így minden próbálkozás kudarcba fullad. Marad hát a dühödt kínaiellenes hecckampány a liberális médiákban.

Szerencsére a nyugat vezérlőszerepének lassan vége, lassan kezd véget érni az 500-éves rémálom. Keletről fúj a friss szél, s lassan elfújja a szivárványos-materialista nyugatot megérdemelt helyére: a történelem szemétdombjára.

A farmernadrág státuszáról már írtam a szovjet rendszerben, de most egy másik "csúcstermékről", a rágógumiról.

Ez se volt tiltott termék, csak korlátozott. S ahogy a farmernadrágnál is, volt import (elsősorban török és jugoszláv), de volt saját gyártás is.

A szovjet termék azonban rendkívül rossz minőségű volt, kevés ízben volt kapható, s a legyártott mennyiség is túl kevés volt.

Mindez oda vezetett, hogy a szovjet rendszer olyan státusz épített ki akaratlanul egy tulajdonképpen tizedrangú terméknek, ami nem volt józan ésszel felérhető. A gyerekek pl. még a csomagolópapírját is gyüjtötték, mindig óvatosan kicsomagolva a terméket, a lehető legkisebb sérülést okozva a papírnak.

A jobb külsejű török és jugoszláv rágók pedig egyenes nagy értéknek minősültek, különösen ha volt bennük külön kép is.

A jugoszláv rágó egyébként Magyarországon is értéknek számított, pl. a Donáld kacsás rágók, de mivel bárhol kapható volt olcsón (elsősorban trafikokban árulták), sose tudott akkora hisztérikus divat kialakulni körülötte, mint a Szovjetunióban.

Már a rossz minőségű szovjet rágó is keresett volt, s jugoszláv és a török még inkább, de az "igazi" nyugati elérhetetlen álom volt. A nyugati rágók rendkívül nagy ízválasztékban voltak, jóval díszesebbek, sokszor sajátos alakban, pl. színes gömbök, cigaretta alakban, kisállatok alakjában.

Ezekhez a Szovjetúnióban külföldi ismerős vagy külföldre utazó rokon kellett. Azaz nagyon kevés gyerek juthatott ilyesmihez. A szovjet élet egyik undorító jelensége volt a gyerek, aki idegenforgalmi helyeken külföldiektől rágógumit könyörög.

Emlékszem, egyszer a madridi repülőtéren vettem két nagydoboz cseresznyés rágót (egy nagydobozban 20 csomag volt, csomagonként 10 rágóval), ez valami nevetséges összegbe került ott, ha jól emékszem 200 peseta volt egy nagydoboz (kb. 2 akkori USA-dollár). Aztán volt szovjet iskolatársam, aki hatalmas összegeket kezdett ajánlani cserébe a rágóért: a végén már 10 rubelt akart adni a 10 USA-centes csomagért, ez a hivatalos árfolyam 100-szorosa volt, de a feketepiacinál is 20-szor több!

S persze a kibontatlan rágó ért a legtöbbet, így súlyos dilemmát okozva: egyrészt el kellene fogyasztani, másrészt ha bontatlan, akkor mutogatni lehet büszkén. Mint valamilyen értékes üveg bor, amit őrizgetünk, hogy majd valami nagy eseményen kibontunk esetleg a lehető legtávolabbi jövőben!

Pedig csak egyetlen dolgot kellett volna tennie a szovjet rendszernek: gyártania a termékből sokat. Ennek semmilyen akadálya nem volt. De ez nem jutott eszébe a rendszer vezetőinek.

A női szerep nagyon fontos, s az állítólag elnyomott nők mindig hatalmas hatást gyakorolnak partnerükre.

Évek óta figyelem Puzsér Róbert tevékenységét. S alapvetően pozitívan ítélem meg. Schiffer András mögött talán ő a kettes számú ellenzéki megmondóember, aki úgy ellenzéki, hogy közben a ballib kurzussal is szemben áll. Legalábbis ez így volt, míg Puzsér meg nem házasodott.

Amióta ugyanis van felesége - egy volt momentumos vezető az illető -, Puzsér egyre jobban hátrál be a ballib térfélre. Egyre nagyobb marhaságokat mond, egyre jobban simul be a Gyurcsányné által vezetett ballibaista fővonalhoz. Persze, még most is a ballibaizmus szélén van, kibeszélve a táborból, de a mozgás iránya egyértelmű.

Most már odajutott, hogy - ballib szokás szerint - minden ellenvéleményt hangoztató embert trollnak nevez.

Pedig Puzsér eddig pont azzal tűnt ki, hogy képes volt az ellenvélemények logikáját megérteni, s nem azokat en bloc szalonképtelennek minősítve egyszerűen lerázni magáról. Mert ez a helyes módszer: megérteni az ellenvéleményt, majd aztán elutasítani. A megértés és az egyetértés ugyanis - a ballib hiedelmek ellenére - nem ugyanaz. Én pl. tökéletesen el tudom magyarázni a liberális gondolkodás belső logikáját, alapjait, pedig semmiben se értek egyet a liberális gondolkodással.

Az ok pedig nyilvánvaló, csak meg kell nézni Puzsérné YT-csatornáját: sznobkodás, szánalmas közhelyek, vicceskedés, szégyenletes baromságok.

Nászútra az emberek esküvő után szoktak indulni. Esetleg - ha nincs rá akkor pénz - valamelyik későbbi esküvői évfordulón.

De nem mi lennénk, ha ezt betartottuk volna. Mi esküvő előtt voltunk nászúton. Ezt találtuk ki annak idején. Szóval 1986 októberében házasodtunk, nászúton viszont 1986 májusában voltunk. Előtte másfél hónappal döntöttük el, hogy házasodni fogunk.

Nászutunk 3 napig tartott, péntektől vasárnapig, többre pénzünk nem volt. Cienfuegosban volt, ez egy város Kuba déli partvidékén, Havannától kb. 250 km-re. S természetesen speciális utazásra se volt pénzünk, szóval normál busszal mentünk.

Ma már Kubában viszonylag jobb a települések közti tömegközlekedés: van egy normál buszhálózat nagyon olcsón, de rendkívül régi és kényelmetlen buszokkal, ide hetekkel korábban kell jegyet venni, s van egy modernebb buszhálózat, nyugat-európai szinten, légkondicionálással, vécével, ezt szinte csak külföldi turisták használják, mert átlag kubaiak számára megfizethetetlen - pl. a Havanna-Cienfuegos járat oda-vissza kb. 6000 Ft, miközben egy kubai havi átlagfizetés 10-11 ezer Ft körül van. Ez egyébként kb. 4 óra út egy irányban a normál busszal.

1986-ban még csak a normál buszhálózat létezett, szóval 5 héttel korábban vettük meg a jegyet, az ára persze nevetséges volt, a pontos összegre már nem emlékszem, de kettőnknek összesen, oda-vissza, átszámítva 100 akkori Ft körül volt (ez mai értéken kb. 3000 Ft), tehát 4-szer olcsóbb a minőségi busznál.

Egyébként Kubában létezik vasút is (ez nagy ritkaság a karibi térségben), de nagy türelem kell a használatához, a régi hálózat minősége ugyanis igen rossz, s a haladás emiatt nagyon lassú. Így az átlag kubai nem szokott vonaton utazni.

Szóval kimentünk reggel a buszpályaudvarra, felszálltunk és utazni kezdtünk. A buszon mindenki helyi ember volt, csak mi voltunk idegenek. A kubai élelmiszerhiány következménye, hogy nincs hol enni útközben - a busz megállt 2 rövid pihenőre is, de ott csak vécézni lehetett, nem árultak semmilyen ételt, italt. Az utasok vittek magukkal ételt, italt. Persze mi is, de mivel a mi ételünk luxus szintű volt a kubai helyzethez képes, emlékszem: a múzsám nagy kifliszerű kenyerekbe tett sonkát és sajtot, a sonka viszont az átlag kubai szemében olyan dolog volt, mintha kaviárt ettünk volna pezsgővel, szóval udvariasságból csak a pihenőhelyeken ettünk, picit eltávolodva a többiektől, hogy ne lássák mit habzsolunk.

A kubaiak - a fiatalok persze - azonnal ismerkedni akarnak, ha idegent látnak. De ez alól mentességet élveznek a párok: a kubai nemi erkölcs ugyanis szent dolognak tekinti a "foglalt" nőt, az ilyen külföldi nőt csak megnézik, de nem próbálnak kikezdeni vele soha - az idegen férfi már kevésbé van biztonságban, mert ugyanaz a kubai nemi erkölcs normálisnak tekinti a házas férfit szeretővel. De mivel a buszban ülve nyilvánvaló intimitást mutattunk (csókolózás, ami Kubában teljesen normális magatartás nyilvános helyen, sőt ennek hiánya abnormálisnak számít fiatal pároknál, még a nő simogatása is teljesen elfogadott, míg nem meztelen, de mi csak csókolóztunk), szóval így senki se próbált közeledni hozzánk.

Nagy élmény volt az egész út. A kubai kommunista rendszer nagy hátránya, hogy a nem-kommunista forma még jobban kiemeli a rendszer tartalmi problémáit. Lásd, egy eleve a rendszer alatt készült üzletben sokkal kevésbé látszik az áruhiány, míg egy még a fogyasztói társadalomra épített hatalmas bolt üresen sokkal sokkolóbb látvány.

Havannában is ez volt a sokkoló: hipermarket szerű üzletek bennük 10 árucikkel. Gyakorlatilag az egész raktárt kipakolták a polocokra, hogy azok ne legyenek üresek. Persze abszurd látvány pl. amikor 40 méteren keresztül ugyanaz a termék van kint, s ez nem tudja elrejteni a valóságot. Ugyanez a hatalmas buszpályaudvarok látványa, melyek nyilván úgy voltak építve még a kubai forradalom előtt, hogy bennük majd sok kis üzlet fog működni, de mindez aztán egy hatalmas üresség lett a kommunista rendszer alatt.

A kubai áruellátottság olyan szinten volt gyenge, hogy még bolgár szemmel is súlyos nyomornak tűnt, pedig a bolgár szint is a magyar kb. ötödén állt akkoriban.

S nem arról van szó, hogy a kubai kommunizmusnak ne lennének pozitívumai. Hiszen az írástudatlanság teljes felszámolása, a teljesen ingyenes oktatás (felsőfokon is) mindenképpen eredmény. Aztán az ingyenes egészségügy, ami nagy eredmény, akkor is, ha ez sokszor hatalmas várakozással és gyógyszerhiánnyal jár együtt. A mélyszegénység is fel lett számolva, szóval a lakosság alsó 10 %-a jól járt a forradalommal. Csakhát amikor mindez megvan, az átlagember nem az eredményeket nézi, hanem a problémákat. Az pedig hatalmas probléma, hogy képtelenség alapvető élelmiszerekhez jutni, s pl. a sonka és a sampon luxustermék lett. Meg hát az is, hogy még egy kelet-európai is dúsgazdagnak látszik.

Ma már - kb. a 90-es évek közepe óta - a kommunista Kubában a pénz az igazi úr, megjelentek hatalmas vagyoni különbségek az emberek között, de akkor, a 80-as években, még mindenben a hagyományos szovjet rend volt, azaz nem a pénz számított, hanem a személyes kiváltság. Egy átlag kubai pl. hiába szerzett magának keményvalutát, akkor se tudott bemenni egy valutás boltba elkölteni, sőt esetleg rendőrségi vizsgálat lehetett az ügyből, majd börtön. Viszont léteztek olyan boltok, ahol normál kubai pénzért lehetett vásárolni, volt nagyobb áruválaszték is, de csak speciális engedéllyel lehetett belépni, az engedélyt meg csak kiemelt káderek kapták meg.

A keményvalutás külföldiek eleve kiváltságosoknak minősültek. De a kelet-európai külföldiek is mindenképpen az átlag kubai fölött álltak. Voltak pl. "szakértői üzletek" (szakértő = alacsony rangú, azaz diplomata státusz nélküli kelet-európai kiküldött), ahol az átlag kubai bolthoz képest hatalmas áruválaszték volt - de elmaradt a keményvalutás boltok szintjétől, szóval pl. nem voltak nyugati importcikkek -, ezekbe a "szakértőséget" igazoló okmánnyal lehetett bemenni, de tudok kubaiakról is, akik bemehettek: jellemzően a középszintű kubai nomenklatúra tagjai. Itt pl. volt a már említett sonka is. Múzsám apja "szakértő" volt, szóval jogosultak voltak vásárolni, szóval így ehettünk sonkás-sajtos szendvicset utazásunk alatt.

Én magasabb státuszú voltam, rendelkeztem a rettegett és irigyelt "fekete igazolvánnyal", ezt csak diplomaták és családtagjaik kaphatták. Rajta aranybetűkkel: "Kubai Köztársaság - Külügyminisztérium". Ez gyakorlatilag minden ajtót megnyitott, olyan is megesett, hogy az ajtónálló tisztelgett nekem, nem vicc. Keményvalutás helyen persze nekünk is csak keményvalutás fizetés volt engedélyezve, de legalább beléphettünk.

Aki olvasta George Orwell 1984 című regényét, s élt a kommunista Kubában, mindig megdöbben: hogyan volt képes a zseniális Orwell megjósolni a kommunista Kubát! A regényben ugyanis le van írva, egyes termékekből többféle minőség van társadalmi státusz szerint. Nos, ezt a kommunista Kuba sikeresen megvalósította: kávéból pl. háromféle volt - 100 % cikória tartalmú pótkávé az átlagembereknek (a regényben: a proliknak), 50-50 % cikória-kávé keverék a "szakértőknek" (a regényben: a mezei párttagoknak), s 100 % tiszta kávé a keményvalutásoknak (a regényben "a Belső Párt tagjainak").

A havannai szállodákban pl. voltak jellemzően jó éttermek. Ezekben az ehetett, aki a szálloda vendége volt, továbbá egyes kivételes esetek. A fekete igazolvány minden esetben kivételes esetnek számított, de a legtöbb helyen a szakértők zöld igazolványa is. Normál kubai meg nem mehetett be sehogy. Minden bejáratnál voltak biztonsági emberek, akik árgus szemekkel nézték ki akar bemenni, ezek olyan szintű szakemberek voltak, hogy sokszor nem is kértek igazolványt, ránézésre állapították meg, ki jogosult és ki nem. Néger vagy néger-fehér keverék = alapból gyanús, mutassa az igazolványát, hogy nem kubai rabszolgák utóda, hanem afrikai diplomata! Rosszul, szegényesen öltözött fehér = gyanús, biztosan egy ügyeskedő kubai! Szőke, kövér, középkorú fehér nő erős parfümszaggal = orosz szakértő felesége, bemehet. Komor, öltönyös fehér ember szép új cipőben = nyugati vagy kelet-európai kiküldött, mehet be. Sápadt, zavartan néző srác új ruhában = kelet-európai szakértő vagy diplomata fia, mehet be. Extravagáns vagy túl sportos ruhájú fehér lányka = kelet-európai szakértő vagy diplomata lánya, beléphet. S így tovább.

Persze voltak atipikus emberek. Volt pl. egy kubai színnéger ismerősünk, akit mindenhová beengedtek. Ugyanis ahogy nálunk fehéreknél, a négereknél is vannak erősen különböző típusok. A Kubába - és általában az amerikai spanyol gyarmatokra - behurcolt négerek 99+ %-a a Guineai-öböl északi térségéből lett levadászva, az ottani típus a tömzsi, erős testalkatú ember, kevés arcszőrzettel, nyilván ez kellett, hiszen ezeket az embereket elsősorban kemény ültetvényes munkákra vették meg jövendő gazdáik. Nos, néger kubai ismerősünk viszont a kelet-afrikai típus volt, leginkább az, mely Etiópiában látható: magas, szikár típus, szakállal. Őt minden ajtónálló afrikai diplomatának, kiküldöttnek hitte, simán beengedték igazolvány nélkül.

Egyébként mostanában a nyugati multik is kezdik kitanulni Orwellt: ugyanazzal a márkával jobb minőség a nyugati, s rosszabb a keleti piacokra.

Eleve ahhoz, hogy a szállodában megszállhassunk már jogosultság kellett. Egy átlag kubai nem szállhatott meg szállodában sehogy, egyszerűen még a recepcióra se engedték volna be. Nyilvánvalóan a kubai szállodák elsősorban a keményvalutás turistákra vártak, de akkoriban ők még nem voltak jelen milliós létszámban (ahogy manapság), azaz volt lehetőség az egyéb kiváltságosoknak is szobát bérelni. Mi pedig kelet-európai külföldiekként azok voltunk. Mennyibe került az egész mulatságunk? Mindent beleszámítva kb. 900-1000 Ft-ba, mai értéken 27-30 ezer Ft-ba. S bár ez átlag kubai szemmel hatalmas pénz volt - akkoriban kb. félhavi átlagfizetése egy átlag kubainak -, nem a pénz volt a fő elem, hanem a kiváltság, egy átlag kubai akkor se tudta volna ezt megtenni, ha maga az anyagi rész nem lett volna számára probléma.

Érdekes elméleti kérdés: mi a jobb, a kommunista vagy a liberális rend, azaz ahol társadalmi státusz dönt vagy az anyagiak döntenek?

Magáról a nászút végcélján eltöltött 2 éjszakáról és napról nincs mit írni. Hiszen mire is van egy nászút? Hát szexre. Szóval ezek banális dolgok, amiket mindenki jól ismer a gyerekeket leszámítva, nekik meg ez még túl korai infó lenne. Eleve nem is a nászút lényegi elemeiről akartam írni, hanem a sokkal érdekesebb mellékes körülményekről.

Van egy Vihar Tomi - nem rokona Börni Viharsz hivatásos Dobrev Klára imitátornak -, vagy mi a fene a becstelen neve, nevű ballib fanatikus blogger, akkora ultra, hogy csak a fanatikus huppa.hu álhíroldal tűri meg.

A huppa.hu arról hírhedt, hogy alapítója olyan szinten beleőrült a Fidesz választási győzelmébe, hogy emiatt öngyilkos lett. Nem viccelek, tényleg öngyilkos lett és meg is halt. Annyit azért megérdemel az immár lassan 3 éve halott Mónika, hogy elmondjam: sose tiltott ellenvéleményt sehol, a huppa.hu is csak a halála után kezdett kőkeményen cenzúrázni, mikor az ilyen Tomika típusú dühöngő makákók kezébe került az irányítás.

De mindegy, adott egy cikke, mely elregéli infantilis szinten a liberális társadalom alapító mítoszát.

A mítosz olyan, hogy még egy egyébként liberális közgazdász is hahotázna rajta.

A lényeg: a gazdasági tervek feleslegesek. Ugyanis van a szabad piac láthatatlan keze, mely mindent megold - a szabad piac láthatatlan keze ugyanis olyan, mint egy mlm-termék: gyógyít mindent a hajkorpásodástól a rákig, plusz a terjesztője 72 órán belül milllllllllllliomos lesz.

De mi mozgatja a szabad piac láthatatlan keze? Hát mi más mint az emberek vágya a jobb életre!

Szóval éltek évezredeken át az emberek, szenvedtek sokat a rossz életük miatt. Aztán egy nap a fejükre csaptak "éljünk inkább jól!", majd elkezdtek dolgoskodni. Nagyon spóroltak, okoskodtak, fantáziát láttak ebben-abban, s hipp-hopp jól kezdték élni. Emiatt a gazdaság nagyon fejlett lett.

Azt nem lehetne valahogy megoldani, Tomika, hogy helyet cserélj a Mónikával?

Kommunizmusbeli élményem: a masszív marhaságokat sokaság előtt beszélő ember hirtelen megváltozik, amikor négyszemközt maradunk vele.

Persze, mindenki kicsit másképp beszél különböző helyzetekben. De a kommunista valóság egyik sajátossága az volt, hogy ritkán volt koherencia a "hivatalosság" és a "magánélet" között. A kommunista ember tudta, a hivatalos szövegverzió egyszerűen nem igaz. S még akkor is tudta ezt, ha egyébként alapvetően rendszerhű volt: ekkor jellemzően valamilyen "magasabb" szemponttal, szükségszerű kényszerrel mentegette a hazugságot.

Mondok is egy jellemző példát. A szovjet rendszer a parlamentarizmus tagadásával indult, hiszen már Marx azt mondta, a szabad választás és a parlament nem eredményez demokráciát. Közismert: a bolsevik hatalomátvétel - 1917. november 7. - után rendeztek egy szabad parlamenti választást Oroszországban, november 27-én - a dátum még a kommunista hatalomátvétel előtt lett eldöntve, s Leninék úgy vélték, nem lenne indokolható a már kiírt választás eltörlése, plusz abban hittek, azon úgyis nyerni fognak.

Aztán Leninék másodikak lettek, alig 23 %-ot kapva. Így a megválasztott parlament összesen egyszer ülésezett, az első ülésnap végén a parlament fel lett "oszlatva": Lenin utasította az őrséget, zárja be az ülést (ez "az őrség elfáradt" híres szavakkal lett bejelentve). Bár a parlament döntött, még aznap délután új ülés lesz, azt a kormányzat már nem engedte megtartani, ehelyett kormányhatározat mondta ki: ezentúl a törvényhozó parlament nem a parlamenté, hanem a tanácsoké (oroszul "szovjet", innen a szovjet szó).

A "szovjetek" felépítési mechanizmusa a közvetlen demokrácia sajátos alakja volt, azaz a választók csak a helyi szerveket választották meg, mégpedig delegálás útján- Kislátszámú munkahelyi és lakóhelyi közösségek kiválasztottak saját maguk közül képviselőket, majd ezek a képviselők nagyobb egységekben delegáltak felsőbb szerveket. Legfelül a Tanácsok Legfelsőbb Kongresszusa állt, mely saját tagjaiból delegálta a Legfelsőbb Tanácsot, mely aztán delegálta a kollektív szovjet államelnökséget (a Legfelsőbb Tanács Elnökségét) és a legfelsőbb végrehajtó hatalmat, a Végrehajtó Bizottságot (későbbi nevén: Népbiztosok Tanácsát). Minden szinten mindenki visszahívható volt bármikor, nem is kellettek így külön választások, hiszen bármikor választani lehetett, hiszen ez eleve delegálás volt, nem választás a szó szoros értelmében.

Természetesen a valós helyzet az volt, hogy a kommunista párt irányította a "szovjeteket" minden szinten. Az alsó szintű "szovjetek" megválasztásánál a helyi kommunista pártszervezetek vezették le az egész folyamatot. 1921-től a Legfelsőbb Tanácsban már semmilyen más párt nem volt jelent, csak a kommunista párt, de 1917-1921 között is abszolút többségben voltak a kommunisták, bár akkor még létezett hivatalosan ellenzék is (a legnagyobb ellenzék az antipolgári, de egyben antikommunista agrárszocialisták voltak, hivatalosan csak 1923-ban lettek betiltva).

Na most, a lényeg: lett egy a polgári demokráciáktól teljesen eltérő rendszer. Azonban Sztálin valamiért kitalálta, ez így nem jó, így az 1936-os szovjet alkotmánnyal visszahozta formailag a polgári választási rendet, s 1938-ban már ismét "normál" parlamenti választás zajlott a Szovjetunióban. Persze akkor már csak a kommunista párt létezett, a parlament nem végzett semmilyen valós munkát (évente pár napot ülésezett csak), s minden valós hatalom a pártvezetéshez került, de formailag mégis tény: a szovjet állampolgárok akkortól közvetlenül szavaztak a parlamenti képviselőkre, lakóhelyük szerinti közigazgatási egységek szerint, ahogy ez nyugaton szokás. Név szinten változás nem történt egyébként, a szovjet parlament neve maradt Legfelsőbb Tanács, de a tartalom egészen más lett.

Tulajdonképpen Sztálin akkor alakította ki azt, később a kommmunista Magyarországon bevezetett rendet, hogy egyrészt van a Párt, annak valóságos hatalmat gyakorló vezetése, de másrészt van dísznek egy teljesen funkciótlan parlament is, melyre választások is zajlanak 4-5 évente, bármilyen ellenzéki vagy akár független jel9ltek nélkül.

Már a rendszervéltozás előtt kérdeztem: minek egy funkció nélküli parlament? Miért nem vállalja fel nyíltan a kommunista párt, hogy nem alkalmazza a nyugati mintát, minek az álválasztás egy hatalomnélküli szervbe? Sose senki se tudott erre választ adni. A legértelmesebb válasz is csak a "mert így alakult", "mert így szokás" szintjén maradt.

De miért is mondtam el mindezt?

Manapság volt szerencsém nyugati emberekkel kommuninálni. Olyan emberek, akik eljönnek kelet-európai részlegeikbe, ott lelkesítő beszédet mondanak, vagy egyszerűen csak segítik az ottani munkát. Nyilvánosan mindig maximális "politikai korrektek", azaz lelkesen ismétlik a hivatalos "pártvonalat", lásd: a néger rasszizmus nem rasszizmus, a szivárványértékek a mindenség alapja, a nem-liberális vélemény tiltása nem ellenkezik a szólásszabadsággal, stb. Magyarul: agyatlan idióták marhaságai.

Aztán amikor az ember valamelyikükkel képes beszélni kisebb körben, hirtelen megnyílnak. Az óvatosabbak csak enyhe szarkazmust engednek meg maguknak, a bátrabbak nyíltan is beszélni mernek. Kedvenc esetem a német kolléga, aki beleszeretett Bulgáriába, pedig úgy kezdte az elején, hogy "micsoda balkáni állapotok", aztán a végén azt mondta, bárcsak maradhatna: egyrészt baromira olcsó a vendéglátó egységek látogatása, másrészt itt szabadon lehet beszélni, nem kell állandóan vigyázni minden mondatra, mint otthon, ahol egy "helytelen" szóért meghurcolják az embert.

Egy kolléga megkérdezte tőle, miért kell erőlteni ezt az egész BLM-dolgot, aminek semmi relevanciája pl. Németországban? Azt mondta "hülye amerikai szokás", mint az, hogy állandóan vigyorogni kell, Németországban se veszi ezt komolyan 100 emberből 99, de úgy kell tenni, minha komolyan venné, nehogy "náci" legyen, ennyi az egész.

A 90-es évek közepéig még - mai szemmel - megdöbbentő szabadság uralkodott Hollywoodban. Pl. egy színész eljátszhatott bármilyen szerepet! Sőt, viccelni lehetett egy csomó kötelező üggyel is akár.

Persze akkor is volt "vörös farok", lásd minden filmben legalább egy holokauszt-túlélő, gonosz nácik, szadista szovjetek, csúnya arab terroristák, stb. De mégis: lehetett azért viccelni.

Ez jutott eszembe ezt olvasva.

A látszólag teljesen politikamentes Leslie Nielsen vígjátékok megérezték az idők hangulatát. Az egyik Csupasz pisztoly filmben van egy teljesen másodlagos jelenet: Drebin hadnagy szobájában megy a tv, benne éppen hírműsor, s a bemondó hölgy beolvassa a következő hírt "Kansas állam kormányzója bocsánatot kért állama síksága miatt". Sajnos sehogy se találom a rész pontos helyét, de 99 %-ban biztos vagyok benne, hogy a Csupasz pisztoly trilógia valamelyik részében volt.

Ennél találóbban nehezen lehetett volna megfogalmazni a liberális őrületet.

Van akinek az a hobbija, hogy horgászik, más vadászik, megint más gyufából megépíti a Parlamentet.

Nahalnij, neves orosz hazaáruló hobbija a haldoklás. Furcsa hobbi, de amíg a 4 fal között csinálja, nem zavar senkit.

Időnként súlyos betegséget kap, haldokolni kezd, de aztán elmúlik és makkegészséges lesz hirtelen.

Ki lát persze a lelkébe? Lehet, hogy legbelül normális, csak a pénzért csinálja.

Mindegy, legyen ez Nahalnij magánügye.

A legnagyobb rossz, amit anyám elkövetett velem szemben a "safe space" környezet volt, amiben nevelt. Persze egy anya sose rosszaságból teszi ezt, ez egy természetes reakció, hiszen míg a gyerek az anyja hasában van, az anya a szó legszorosabb értelmében védelmezi gyermekét minden külső hatástól.

Csak aztán egyes anyák rájönnek, a gyereket el kell engedni, nem szabad túlvédelemben nevelni. Nem, nyilván az ellentét se helyes, hogy a gyereket magára hagyjuk, bedobjuk a mélyvízbe aztán majd csak nem fullad meg. Valamilyen józan középút kell. Az én anyám viszont maradt a túlvédelmezésnél.

Szóval velem az történt, hogy első 6 évemet szuperbiztonságos környzetben töltöttem, elsősorban anyám és anyai nagymamám védnöksége alatt, nem jártam se bölcsödébe, se óvodába, se gyerektársaságba. Voltak barátaim, de jellemzően mindig csak 1-1 gyerek, ráadásul "ellenőrzött" gyerek, azaz szüleim valamilyen barátainak, ismerőseinek a gyereke.

Egyébként is veleszületett autizmusomat (asperger) ez tovább súlyosbította. Plusz, teljesen összezavarta világképemet. 6 éves koromra abba a tudatba jutottam el, hogy a világ gonosz, s minimálisra kell csökkentenem vele való kapcsolatomat. Nem éppen egy nyerő életviteli módszer egy eleve antiszociális gyereknek...

Aztán amikor iskolába kerültem - 6 éves korom elérése után 3-4 héttel -, a sokk hatalmas volt. Minden gyerek számára sokkos helyzet az iskolakezdés, még a legvagányabb, legszocializáltabb gyerek számára is, de nekem többszörösen nehéz volt ez. Évek kellettek, hogy találjak hozzám hasonló, antiszociális jegyeket felmutató osztálytársakat, akikkel tudtam aztán valahogy kommunikálni.

De lakókörnyezetben ugyanez volt, 6 éves korom előtt nem volt egy barátom se. S aztán is csak 2 lett: közülük az egyik sajnos máig teljesen életképtelen ember, jelenleg 54 éves munkanélküli, teljesen lumpenizált alak, nője utoljára 25 éve volt, lakása csak azért van, mert szülei vettek neki egyet, egész nap sört iszik egyedül, s csak a közértbe megy időnként ki sört venni, nem tisztálkodik, nem cseréli a ruháját, s a lakásában télen is kabátban ül és alszik, mert nincs pénze fűtésre - ha fiatalabb lenne, valószínűleg drogozna, de ez a mi korosztályunkban még nem volt szokás, szóval csak sörözik, s valószínűleg ételt nem is fogyaszt, mert a hatalmas sörfogyasztás ellenére olyan az alkata, mintha aktívan sportolna. Minden barátjával, ismerősével megszakadt a kapcsolata - velem kb. 15 éve nem hajlandó beszélni, sose derült ki miért haragszik rám, azt hiszem először 1986-ban orrolt meg rám, amikor megházasodtam, akkor valami olyan mondott, hogy én "megalkudtam" a "rendszerrel", mert "minek papír" ahhoz, hogy egy csajjal együtt legyen valaki. 20-25 éve még eljárt ide-oda, tipikus SZDSZ-esből lett MIÉP-es figura volt, azaz a nyugatéljenzéstől pár év alatt eljutott az "ősmagyar-sumér" eszméig, Pilis-csakra kutatáshoz, stb., azaz az ezredforduló körüli nemzeti radikális szubkultúráig, de már hosszú évek óta ezt is abbahagyta - mára a legvadabb "ősmagyar" haverjai is túl megalkuvóknak tűnnek számára.

Szóval később is, Kubában, csupa "furcsa" haverom lett. Sose volt igazán haveri közösségem, sőt sose jártam semmilyen közösségbe.

Nagyjából 16-17 éves koromra voltam képes kiheverni az első 6 évemben elszenvedett safe space-em hatását. Akkorra tudtam kialakítani egy értelmes, fenntartható hozzáállást a környezetemhez.

A modern liberalizmus safe space eszméje még ennél is károsabb, mert az nem egyéneket ront meg, hanem egész embercsoportokat. A safe space eredeti oka: környezetet teremteni, ahol az áldozatok képesek szabadon elmondani mi a bajuk. Ez még önmagában nem helytelen ötlet, mindenki tudja, hogy nehéz a problémákról úgy beszélni, ha az ember nem érzi magát biztonságban. De a következő lépés a nyílt vita kell hogy legyen, hiszen a probléma ellenkező esetben nem oldódik meg soha. Ez olyan, mintha az ember folyamatosan fájdalomcsillapítót szedne a fogfájására, de sose menne el fogorvoshoz a fájdalom okát elhárítandó. Nyilván indokolt bevenni a fájdalomcsillapítót, de a következő lépés fogorvos találása, időpont lefoglalása, nem a tablettaszedés folytatása.

A safe space-es liberális társadalom aztán infantilis lesz, pont ahogy én voltam az. Ráadásul mindez súlyos elmebajt is eredményez, hiszen ellentétben van a liberális társadalom másik alapvető elvével: a folyamatos hatékonysági versennyel.

A szovjet rendszer legnagyobb divatellensége a farmernadrág volt. Az ok ismeretlen, valaki kitalálhatta, hogy a farmernadrág a nyugat jelképe.

Viszont a ruhadarab népszerűségét éppen a rendszer növelte. Azzal, hogy nyíltan sose lett betiltva, csak használata volt korlátozva. Pl. munkahelyeken, s különösen iskolákban a legtiltottabb ruhadarabnak számított.

Aztán az is tényező lett, hogy kapható lett a szovjet Berjozka-üözlethálózatban (ezek valutás boltok voltak). Ami pedig ott kapható volt, az automatikusan népszerű volt.

Amikor 1980-1985 között orosz iskolába jártam, reggelente mindig ügyelt egy tanár a bejáratnál, aki figyelte az öltözéket, nehogy valaki farmerben próbáljon bemenni.

Az eredmény az lett: szabadidőben mindenki igyekezett farmerben lenni. Többet között a magyar farmer rendkívül népszerű volt. Amikor pedig a Szovjetúnió megszünésekor, 1992-ben el lett törölve minden dresszkód az orosz iskolarendszerben, hirtelen a farmer lett a nemhivatalos iskolai egyenruha: egyszerűen olyan sokan viselték, hogy szinte egyenruha lett.

A farmer hatása akkora lett, hogy semmilyen más divat sokáig nem hatott az ex-szovjet térségre.

Megfogalmazta a tökéketes agyatlan ballib krédót egy kommentelő, azt mondja: a mieink véleményt alkotnak, rágódni valót adnak, vitát generálnak, az ellenségeink meg csak indokot szolgáltatnak, melyet amúgy fel se fognak. Akkor is, ha ugyanazt mondják!

Az ürügy: nem tudják a ballibek máig hová tenni Kertész Imrét, aki évtizedekig az idoluk volt, majd élete utolsó pár évében viszont keményen kibeszélt az akolból.

Baromság! Attól még, hogy valaki nagy ember, még simán mondhat totális marhaságokat. Nem "rágódni valót", hanem hülyeséget. S semmi szégyen ezt kimondani.

Persze az Örülünk Vincent eleve egy kiemelten gennyes szeptikus bemélyedése a magyar internetnek: a blogtulaj gennyes, s maga köré gyűjti a fajtáját.

Bár utálok kereskedni, van amit megtanultam a kereskedési trükkök közül. A 90-es években Bulgáriában laktam az évtized nagyobb részében (1992-ig, majd 1993-1997 között), s az akkori bolgár helyzet olyan volt, hogy nem volt értelme elmenni dolgozni normál állásba.

Egyszerűen olyan rosszak voltak a feltételek: abszurdan hosszú munkaidő és abszurdan alacsony bérek. Az akkori bolgár újkapitalizmus még a magyar újkapitalizmusnál is vadabb volt, pedig hát a magyar verzió se panaszkodhatott vadság hiányára.

Az akkori bolgár munkáltatók nagyjából 4 csoportra voltak oszthatók:

• igazi friss tisztességes vállalkozók, aki kevés pénzből elindítottak valami céget: nekik jellemzően saját magukra se volt pénzük, nemhogy alkalmazottaik megfizetésére, ráadásul komolyan elhitték a halivúdi meséket, hogy a dolgozó szíve együtt dobban a munkáltatóéval,
• a kommunizmus áldozatai, azok akik visszakaptak tulajdont az államtól mint volt államosított, üldözött emberek, ill. ezek leszármazottai (Bulgáriában - ellentétben Magyarországgal - visszaadták szinte az összes államosított tulajdont!): ezek az emberek a 45 év kommunizmust alkalmazottaikon akarták megbosszulni, valószínűleg ez a kategória volt a legrosszabb mint munkáltató - a bolgár népnyelv ki is találta rájuk a реститутка (kb. restituált, értsd tulajdon-restitúció jogosultja), ami a проститутка (prostituált) szóra rímelt, nem véletlenül,
• bűnözők, akik rabolt, lopott pénzekből csináltak fehér vállalkozást: ezek az emberek valamiféle betyárbecsületből ugyan, de abban hittek, a dolgozóknak is vannak jogaik, s nyilván ha nem adnak nekik valamilyen normálisabb bért, akkor úgyis lopni fognak a cégtől, szóval akkor inkább legyen normál munkaidejük és kiszámíthatóbb bérük,
• ex-komcsi nomenklatúra cégek: munkáltatókként messze a legjobbak voltak, mert abból indultak ki, hogy mindenki olyan, mint ők, azaz csak a pénz érdekli őket, a munkaidőt nem vették ugyan komolyan ők se, de legalább többet fizettek, nem hittek abban, hogy valaki csak puszta lelkesedésből lojális lesz.

Szóval nem volt értelme elmenni dolgozni, én összesen kb. 3-4 hónapot dolgoztam az említett 6 év alatt. Dehát kellett jövedelem. Részben számítógépes alkalmazásokat másoltam és árusítottam (szabad és kalóz programokat is), segítettem alkalmazások telepítésében, részben amerikai könyveket árultam, részben tolmács-fordító voltam.

Különösen a könyvüzlethez kellett a kereskedelmi készség, ugyanis nem végfelhasználóknak árultam, hanem könyvárusoknak. Abban az időben Szófia egyik központi terén egy hatalmas téren egy amolyan nyílt könyvesbolt működött: 150-200 könyvárus volt ott kis standokon, s árult mindenféle új és régi könyvet. Tehát én hozzájuk mentem, ajánlva könyveimet, melyekhez olcsón jutottam hozzá Amerikából. Jellemzően különféle nyelvkönyvek, szótárak, lexikonok. Az üzlet nem volt nagy volumenű, havonta 80-100 kötetet adtam el, de mivel én csináltam az egészet egyedül, egy embernek ez szép hasznot jelentett, csak ezzel kicsit többet kerestem, mint egy akkori átlag bolgár munkavállaló teljes munkaidőben, nekem meg ez heti 5-6 óra elfoglaltság volt csak mindez.

Az eladás úgy ment, hogy kimentem táskával az említett térre, s idegen nyelvű könyveket árusító standosoknak ajánlgattam a portékámat. Azonnali fizetség fejében, az akkori standosok szinte mind tulajok voltak, szóval döntéshozó helyzetük volt, így amikor tetszett nekik valami, azonnal meg is vehették. A végén már voltak állandó vevőim is, akik sokszor már rendeltek is tőlem ("ebből hozzál még 5 példányt a jövő héten!"), de az elején még próba-szerencse alapon működtem.

Ekkor döbbentem rá: ha látják rajtam, hogy nagyon el akarok adni valamit, akkor nem vesznek komolyan, nem veszik meg az árumat, s ha meg is veszik, nagyon nyomott áron akarják csak. A nagyon eladni akaró ember az éhező kisnyugdíjas kategóriába kerül az árusok szemében, aki eladogatja utolsó könyveit, hogy vegyen egy kis kenyeret és tejet (ez nem volt ritkaság!). S hát emberi ösztön, hogy a nagyon alul lévőt ki lehet használni. Ezt mindenképpen el kellett kerülni tehát!

A megoldás magától jött. Azonos kategóriájúnak kell látszódni, mint az árusok. Odamegyek az árushoz, majd lazán megjegyzem "figyelj, érdekel ez a szótár?", csak úgy odavetve, érzékeltetve, hogy nekem szinte mindegy a válasza. Ma ezt úgy csinálnám, hogy közben telefonon beszélnék, akkor még nem voltak általánosak a mobilok, ez nem működhetett. S csoda: egyenlő féllé váltam akkortól kezdve.

A kereskedést teljesen abbahagytam 1996-ban, de máig hasznát látom, mégpedig az állásinterjúknál! A görcsös "nekem ez az állás nagyon kell" magatartás helyett elsajátítottam a "laza srác" figurát, ill. most már inkább "laza középkorú bácsi" szerepet, aki szeretne ugyan itt dolgozni, de van még tucatnyi interjúja máshol. Ezt beszédben és külsőkben kifejezve. Normál hétköznapi viseletben járok minden interjúra, ami nálam hosszú farmernadrág rövidujjú pólóval, hidegben plusz pulóver, kötött sapka, kapucnis dzsekivel. Amikor még fehér inget vettem fel, nyakkendővel, rendszeresen elutasítottak, pedig akkor fiatal voltam, amióta viszont farmeres-pólós vagyok (bevallom: egy darab öltönyöm sincs évek óta, apám temetésére pl. apám öltönyét vettem fel) szinte mindig sikerélményem van.

Az angol köztársaság fejének férje meghalt. A hír kb. tizedik oldalra lenne való egy rendes napiapban, mivel már a köztársasági elnök maga is jelentéktelen személy, semmilyen szerepe nincs Angliában, hatalma odáig terjed, hogy utasítást adhat rezidenciája kertészének mit és hová ültessen, bár a kert nagyobb átépítéséhez már kormányfői ellenjegyzés szükséges.

Ehhez képest minden magyar média hosszú napokon keresztül volt tele a hírrel. Még az elhunyt nemlétező érdemeiről is cikkek születtek!

Persze, lehet hogy nagyszerű ember volt, pl. mondjuk jó beszélgetőpartner volt a kerti szalonnasütéseken, párszor megmentett törött szárnyú madarakat, befogadott egy kóbor macskát, s - mint Kádár elvtárs - mindig előre köszönt a pincérnek. De ugyanaz elmondható a szomszéd Béla bácsiról is, róla pedig semmi hír a lapokban.

Egyébként meg utálom ezt a magyar vernegyulázást, hogy idegen emberek nevét magyarra fordítva használjuk. De oké, régi szokás, hogy uralkodók esetében ez így divat (kedvencem a XX. század első feléjének magyar sajtójából a "Győző Manó király", az legalább vicces), viszont ez nem vonatkozik az uralkodók rokonaira.