Washingtonban a demens Joe Adolf Biden megkezdte előkészületeit a kétfrontos háborúhoz: egyszerre akarja olyan tökéletes liberális demokráciává bombázni Oroszországot és Kínát, hogy még a CIA-fiókszervezet Freedom House is kénytelen legyen 100 pontra értekelni ezt a két országot.
Szerencsére az egész csak propaganda, Amerika nem fog harcolni ténylegesen. S ha mégis a washingtoni legliberálisabb héják győznének, azaz katonai akciók indulnának, az csupán az utolsó ukránig fog tartani, amerikaik vagy NATO-szivárványosok meg se jelennek sehol a frontvonaltól 100 km-es távolságon belül.
Szóval nincs miért aggódni. Az egész csak egy haldokló, ideges Birodalom halálrángása. Nem kell komolyan venni.
Ez is az igazi jó hír: Amerikát egyre kevésbé kell komolyan venni.
Érdemes néha a dolgokat megnézi más szemszögből is. Én pl. ezért olvasok szinte csak ballib médiákat magyar médiafogyasztásomon belül. De ugyanez igaz a történelemre is.
A közép-ázsiai népek sokkal jobban ismerik a mi, európai nézetvilágunkat, s meglepődnek, mi mennyire nem ismerjük őket.
Pedig hatalmasak a párhuzamok.
Nálunk - azaz Európában - az a narratíva, hogy volt a Római Birodalom, melynek nyugati része a késő ókorban megsemmisült, keleti része pedig ezer évvel később, s sose állt újra össze, de máig hat: az idegen népek részben átvették a Római Birodalom kultúráját, de akik nem vették át, azokra is jelentősen hatott. Az eredeti latin és görög népek rendjét átvették a teljesen idegenek is, germánok, szlávok, stb., sőt még az Ázsiából jött volt hódítók is, lásd magyarok, bolgárok. Még az EU alapeszméjében is benne van: ez valamilyen kisebb, csökkentett formában a Birodalom visszaállítása.
Közép-Ázsiában a Római Birodalom szerepét Kína játssza. Kína a III. században esett szét, azaz kicsit korábban, mint ahogy a Római Birodalom nyugati fele. Ami nálunk a germán törzsek szerepe volt Rómában, az Kínában a mongol törzseké. Még abban is egyezés van, ahogy Rómát sikerült ideiglenesen visszaállítani a VI. században (lásd I. Jusztinianosz császár hódításai nyugaton), úgy ez Kínában is megtörtént (lásd Szuj-dinasztia 581–618).
A mindenhol megismétlődött harc a nomád-félnomád népek és a letelepedett népek között, mely szintén mindenhol az előbbiek sikerét hozta először, azonban végül mindig az utóbbiak győztek, vagy leigázva a nomádokat vagy azokat letepésre kényszerítva.
A fő eltérés Európához képest: Kína tartósan újraegyesült a XIII. században - éppen a Magyarországon tatároknak hívott mongolok uralma alatt -, s ez az egység azóta is megvan.
A környező idegen népek egy része meg vagy kínai identitású lett, vagy maradtak idegenek: mongolok, türkök, irániak. Máig a lakosság Kínától északra és nyugatra ezekből a népekből áll. A keveredés hatalmas, az identitás pedig nyelvfüggő.
Vallásilag a kép nem hasonlít Európára: a térség népeinek ősvallása csak Kínában maradt meg, attól északra a buddhizmus hatott, nyugatra meg az iszlám.
Az általános képzet az, hogy a Hun Birodalom utódai a teljes régióbeli lakosság. E szerint a hunok legnagyobb része asszimilálódott a környező népek - köztük a bolgárok - közé a hun állam megszűnésekor, leghosszabb ideig a hun identitás a Kaukázusban maradt meg (őket nevezik a magyar források szabíroknak), mai utódaik a kumikok a mai Dagesztánban. Maga a hun identitás megszűnt a X. században, a mai kumikok se tekintik magukat hunoknak, csupán belőlük származó népnek.
A beszélt nyelv esetleges: maga a hun nyelv hovátartozása se biztos (egyesek szerint türk, mások szerint ugor nyelv, de olyan elmélet is van, mely szerint iráni nyelv volt). Ugyanaz igaz a régió népeiről is: a régió déli részén pl. gyakori volt a nyelvváltás az iráni és a türk nyelvek között.
A mongol hódítás érdekes vonása volt, hogy a mongol nyelvet nem igyekeztek terjeszteni, a régióban pl. a mongol uralkodók is a türköt használták.
A fő elképzelés szerint a hunok után a türkök, majd a mongolok hozták létre a következő nagy birodalmat a térségben, s ennek szétesése a XIII. sz. végén 4 önálló utódállamot eredményezett:
északkeleten, mely teljesen kínai lett, s uralta Kínát a XIV. sz. végéig (Jüan-dinasztia),
délnyugaton az Ilhán Birodalom, mely Perzsiát és környékét uralta a XIV. sz. közepéig,
délkeleten a Csagatáj Kánság, mely részben fennállt a XVIII. sz. elejéig (utolsó megmaradt része a mai Ujgúria területén),
északnyugaton a XVI. sz. elejéig fennállt Arany Horda.
A mongolok hódításai során lett megsemmisítve az első türk állam, ennek keleti maradványa Ujgúria, a nyugati rész pedig magában foglalta a magyarokat és a bolgárokat is. Ennek a türk államnak a meghódításával kezdődött a mongol birodalom kiépítése.
Hogyan lehet, hogy az ugor nyelvű magyarokat és szláv nyelvű bolgárokat a régióban rokonoknak tekintik? Pontosan azért, mert az emberek tudják, a nyelv változhat, de a származás nem. Márpedig mind a magyarokat, mind a bolgárokat onnan származóknak tekinti a helyi közvélekedés. Jellemzően a bolgárokat a régió délkeleti részéről, míg a magyarokat inkább északkeletről szokás eredeztetni, de ez máig nem tisztázott kérdés.
S persze a helyiek röhögnek a modern bolgár és magyar ultranacionalista hiedelmeken is, melyek megpróbálnak azonosítani valamelyik ősi népet egyetlen maival (lásd: hunok=magyarok). Mivel helyi közvetlen tapasztalat a keveredés és nyelvváltás, senki se gondolja magát azonosnak valamely korábbi állapottal. A hunok egyik leszármazói a magyarok a helyiek szerint, de van még több tucatnyi egyéb leszármazott, s hun nép mint ilyen nem létezik ezer éve immár.
Térkép: türk (zöld), mongol (kék), finnugor (piros) államok, valalmint autonómiák Oroszországban és Kínában:
Pár évtized még jellemző amerikai jelenség volt a dogmatikus liberális, aki a liberalizmust mint az abszolút szabadság eszméjét értelmezte. Ma már ezt persze elsöpörte a liberalizmus újabb hulláma, de ettől még ez tény volt korábban. Jellemző képviselője a New York-i zsidó ügyvéd, aki ingyen védi társadalmi munkában az antiszemita nácit, amikor annak megpróbálják elvitatni jogát a zsidó holokauszt tagadására. A zsidó ügyvéd ilyenkor rendre azt mondta: éppen azzal fejezi ki liberális világnézetét, hogy védi olyan ember szólásszabadságát, akivel semmiben se ért egyet, hiszen nyilván ez nem lenne nyilvánvaló annyira, ha olyan ember szólásszabadságát védené, akivel egyetért. Marhaság, de legalább következetes marhaság.
Valahogy ennek alapján érthető meg a ballibeknél a háttérhatalom és a civilség manapság.
Amikor a kormányzat liberális, akkor a ballib megmondóember hatalommegosztásról beszél és civil társadalomról, tudva persze, hogy a hatalom minden ága és minden érdemleges civil szintén liberális, azaz tulajdonképpen nincs semmilyen ellentét a hatalomban. A hatalom egésze simán képes a liberális értékrendet megvalósítani, ebben semmi se akadályozza.
Aztán amikor a kormányzat nem liberális lesz, ugyanez a megmondóember bőszen védi, a kormányzat ne szóljon bele a tőle független liberális hatalmi ágakba és civil szférába.
Amikor erre nem-liberálisok azt mondják, ez így háttérhatalom, hiszen a választott kormányzat nem képes kormányozni, ha mindenben megkötik a kezét, akkor a liberális megmondóemberek hahotáznak, kiejelentve, hogy a háttérhatalom csak beteg agyak fantáziája, s hozzáteszik: a választott kormányzat kezét igenis meg kell kötni, ez így jó, minden más meg diktatúra lenne.
De amikor egy nem-liberális kormányzat sikeresen átveszi a többi hatalmi ágat is, s a civil szférában is sikeresen kiépít vele egyetértő elemeket, akkor meg a liberális megmindóember hirtelen sopánkodni kezd: ezt így nem lehet! Mert micsoda dolog, hogy ha pl. megbukik a nem-liberális kormányzat a választáson, az új liberális kormányzat képtelen lesz kormányozni, hisz meg lesz kötve a keze! Mert hát le kell bontani a "mélyállamot" - így hívják a háttérhatalmat ballibául.
Ilyet utoljára első osztályos koromban láttam, napköziben. A kissé agresszívabb kisgyerekek szokása volt, hogy amikor nyertek egy társasjátékban, elvárták, mindenki tapsoljon nekik, de amikor meg vesztettek, akkor durcásan felálltak és szidni kezdték az egész játékot.
Nagyszerű mulatság a ballib előválasztásról szólüü cikkek alatti ballib kommenteket olvasni.
Valaki megemlíti Gyurcsányné nevét, amire a ballib tábor azonnal három részre szakad:
A tábor: igen, éljen, Gyurcsányné a nyerő, mert okos, diplomás, nyelveket beszélő hölgy, valamint szakember, s Zorbán retteg tőle,
B tábor: nem, Gyurcsányné elvileg ugyan alkalmas, hisz okos, diplomás, nyelveket beszélő hölgy, valamint szakember, de származása és férjének kiléte miatt nem lesz képes egyesíti az ellenzéki tábort, plusz Zorbán majd könnyedén lekarektergyilkolja,
C tábor: nem, Gyurcsányné alkalmatlan, személyében is és politikailag is, helyette kompromisszumosabb ember kell, aki képes megszólítani a kiábrándult fideszeseket is.
Az elején még megy a vita, érvek is elhangzanak. De alig egy óra, s az A tábor valemely tagjánál elszakad a cérna, kijelenti, hogy a C tábor tagjai mind fanatikus fideszesek, aki beférkőztek az ellenzékbe, menjenek inkább kommentelni a Pesti Srácok oldalára, mert oda valók, a B tábor meg idióták és kriptofideszesek gyülekezete, akiket majd Zorbán úgyis átver egy-egy zsák krumplival. Mert egyetlen út van: Gyurcsányné, s aki ellene van, az Zorbán-szavazó, pont.
Erre a C tábor reagál: megállapítják, hogy Gyurcsányékat Zorbán fizeti, éppen azért hogy elrontsa a körvonalazódó ellenzéki kétharmadot. S mindenki aki nem Jakabot, Karácsonyt, vagy MZP-t akarja, az zorbánista felforgató vagy agybeteg.
A B tábor ekkor próbál békíteni, de gyorsan egyesül ellene az A és a C tábor, kijelentve, hogy szimpla idióták, akiktől el kellene venni a szavazati jogot.
Amikor még nem voltak a neten filmek, kénytelen voltam televíziót nézni. Amit általában szeretek az a művészibb alkotás, dehát ez ritkaság a tévében. A többi műfajból meg a sci-fi (a fantasymentes sci-fi) és a humor a kedvencem.
Az amerikai humoros sorozatokban van egy alapszint, ami egyszerűen nem vicces. Ezeket képtelen voltam nézni.
Van a közepes szint, ami alapból nem humoros, de néha elhangzanak benne vicces dolgok.
Volt pl. 30 éve a Cheers című amerikai sorozat, melyből láttam talán 15 részt, s ez alatt egyszer mosolyodtam el, amikor a poén alapja, hogy az egyik szereplő nem tudja, hogy Ausztráliában angolul beszélne.
Hasonló a 3rd Rock from the Sun esete, ahol szintén egy darab vicces elemet láttam. Ma már valószínűleg ezt törölné a hollywoodi cenzúra, de 25 éve még szabad volt az ilyen vicc: az egyik földönkívüli hall a Mayflower hajóról, mire megkérdezi a néger amerikai nőt, az ő ősei is ezen hajón érkeztek-e Amerikába, mire az "igen, hajón, de egy másik hajón".
Ami viszont értelmes sorozat volt az a Perfect Strangers című sorozat, melynek témája: a frissen Amerikába bevándorolt balkáni migráns - a kitalált Miposz szigetről származó - Balki Bartokomusz kalandjai már Amerikában született unokatestvérével Larryvel New Yorkban. A sorozat készítője alaposan megismerkedett a balkáni - s különösen a görög - szokásokkal, szóval egészen hiteles alkotás lett: a balkáni és az amerikai szokások ütközése a poénok alapja. A kedvenc részem, amikor Larry ellátogat ősei földjére, Miposzra, ahol senki se dolgozik, hanem mindenki nyugágyakban fekszik és koktélokat iszik, ami annyira megtetszik Larrynek, hogy fontolgatja, ne maradjon-e inkább Miposzon.
A csúcs viszzont a Married... with children - rossz magyar fordítása: Rém rendes család -, mely Magyarországon annyira népszerű lett, hogy megpróbáltak magyar remake-et is csinálni belőle, ami persze azonnal megbukott. Az amerikai átlag kisember ábrázolása a film lényege, tulajdonképpen az egyetlen hibája a sorozatnak, hogy a feleség nem illik bele a koncepcióba. A sorozatban a feleség egy kifejezetten szép, jól megcsinált nő, aki borzasztó lusta. Hitelesebb lett volna egy elhízott, elhanyagolt kinézetű nő. Egyszerűen nem hiteles az a narratíva, hogy a főhős folyton más nőket akar, de a saját szexis feleségével megtagadja a szexet. Ezt leszámítva a sorozat valóban kiváló: tényleg meg lehet ismerni belőle az amerikai valóságot, alulnézetből.
A magyar verzió azért is bukott meg, mert az amerikai átlagcsalád Magyarországon felsőközéposztálybeli lenne anyagilag, így nem hiteles az alapsztori se már.
A Magyarországon legnépszerűbb sorozatokról nem írtam most, van ugyanis két sorozat, melyek Magyarországon népszerűbbek lettek, mint hazájukban: a brit Csengetett milord? (You Rang, M'Lord?) és a spanyol Torrente-filmek.
Egyik sokak számára idegesítő tulajdonságom a lényegtelen részletekről való elmélkedés.
Nos, mindig zavart, hogy Húsvét környékén mindenki elmondja százszor mit tett Júdás, megemlítve, hogy árulásáért "30 ezüstöt" kapott, de senki se mondja meg, miféle ezüst, mennyi is az a 30.
Nyilván ezüstérme. Na most, a kor legelterjedtebb római ezüstérme a denarius volt, ennek értéke 4 sestertius volt (a sestertius az I. században már bronzérme volt).
1 sestertius nemesfémben számolva kb. 1 mai eurónak felel meg, de ez csalóka adat, mert azóta a nemesfémek árfolyama drasztikusan megdrágult, mivel szerepük lecsökkent, továbbá mert a pénz szerepe akkoriban jóval kisebb volt, mint ma, gyakoribb volt a nem pénznben, hanem termékben fizetés.
De mégis, ha ezt elfogadjuk, akkor a "30 ezüst" az 120 euró.
Sok kutató szerint viszont Júdásnak templomi pénzben fizettek. A jeruzsálemi templomban türoszi sékelt használtak, ennek értéke kb. 20 %-kal nagyobb volt a denariusnál. Azért használtak egyébként ilyen pénzt a templomban, mert ezen nem volt rajta az istennek tekintett római császár képmása, így nem sértette a zsidó szabályokat. Ha ilyen pénzt használtak, akkor az összeg kb. 145 euró.
De - mint mondtam - a pénz szerepe akkor jóval kisebb volt, mint ma. Nézzük hát vásárlóértéken!
A korban a legrosszabban fizetettek a mezőgazdasági szabad munkások voltak (azaz a legszegényebb nem rabszolgák, hiszen a rabszolgák csak ellátást kaptak, fizetést nem), ők átlagban havi 18 sestertius jövedelmet kaptak, ha tehát ezt nézzük, a "30 ezüst" jelentős összeg, hiszen ez majdnem 7 havi mezőgazdasági bérrel azonos.
Az egyszerű római katonák (a tiszti rang alattiak) pedig átlagosan 65 sestertius havi zsoldot kaptak, a "30 ezüst" tehát kb. kéthavi zsoldnak felel meg.
Szóval én azt mondanám, ha a mai magyar viszonyokra akarnánk átszámítani Júdás járandóságát, olyan félmillió Ft lenne a helyes becslés, esetleg - ha sékelben fizették meg - 600 ezer Ft.
Kevesen tudják, Spanyolországban 1964-1969 között egyszerre két Magyarország is jelen volt.
A történet érdekes. A spanyol polgárháború (1936-1939) előtt a helyzet egyértelmű volt: egy darab spanyol kormány volt és egy darab magyar kormány, s ezek egymással diplomáciai kapcsolatban álltak, mindkét országban működött is a másiknak követsége.
A spanyol polgárháború során, mely jogilag azt jelentette: Francisco Franco tábora puccsot követett el a törvényes kormányzat ellen, hirtelen lett egy második kormány is Spanyolországban. Horthyék még a polgárháború vége előtt "átálltak", azaz az új Franco-kormányzatot ismerték el, még 1937-ben. A budapesti spanyol nagykövet is átállt Franco mellé, azaz nem történt emiatt szakadás. Aztán amikor Francóék megnyerték a polgárháborút, szimplán csak folytatódott a már beállt helyzet.
A vesztes köztársasági fél pedig Mexikóba távozott, ott működött mint száműzetésben lévő kormány (majd a II. vh. után Párizsba költözött). Ez a száműzetésben lévő kormányt természetesen Horthy Magyarországa nem ismerte el.
A változás magyar részről történt 1946-ban: ekkor a magyar állam megszakította kapcsolatait a Franco-kormánnyal, s átállt a száműzetésben lévő spanyol köztársasági kormány mellé, mely át is vette a budapesti spanyol követséget.
Közben amikor Magyarországon 1944 októberében Szálasi jutott hatalomra, a spanyol kormány nem csatlakozott a legtöbb államhoz, mely megszakította kapcsolatát a Szálasi-kormánnyal, de nem is állt Szálasiék mellé hivatalosan - kivártak Madridban mi lesz az egész történet vége, s addig vártak, míg végül Szálasit el nem söpörte a szovjet hadsereg bevonulása. Azaz mindvégig fennállt a hivatalos diplomáciai kapcsolat.
Mivel a száműzetésben lévő spanyol köztársasági kormány nem tudott változást elérni Spanyolországban a világháború után, Franco tábornok sikeresen elkerülte rendszerének sokak által várt beszüntetését a szövetséges hatalmak erejével, így ennek az emigrációs kormánynak a szerepe lassan megszűnt mint tényleges. Hivatalosan Magyarország egyébként egészen 1977-ig diplomáciai kapcsolatban állt ezzel a kormányzattal, de ez immár teljesen jelképes volt: pénzügyi okokból a köztársasági kormányzat megszüntette magyarországi jelenlétét 1950-ben. Így valójában a spanyol követség épülete Budapesten üresen állt majdnem 30 éven keresztül.
Ami viszont Spanyolországot illeti, az nem ismerte el a diplomáciai kapcsolatok Magyarország általi 1946-os megszakítását, hanem továbbra is meghagyta a spanyolországi magyar követség diplomáciai státuszát, elismerve az ott dolgozó, még Horthyék áltak kinevezett diplomaták státuszát is. 1946-ban már csak egy diplomata maradt a madridi magyar követségen: Marosy Ferenc nagykövet.
Így alakult ki az a furcsa helyzet, hogy 1946-1950 között Budapesten hatalmon volt a Magyar Köztársaság ill. 1949-től a Magyar Népköztársaság, s működött a Spanyol Köztársaság nagykövetsége, míg Madridban pedig hatalmon volt a Spanyol Állam (Franco rendszerének hivatalos neve ez volt), s működött a Magyar Királyság nagykövetsége.
1950 után egészen 1969-ig a madridi helyzet viszont továbbra is fennállt: azaz 23 éven keresztül működött Madridban a Magyar Királyság nagykövetsége úgy, hogy immár nem képviselt senkit, csak saját magát. Természetesen ez immár teljesen jelképes szerep volt, csak azért volt ez a követség, hogy Franco ezzel is demonstrálja saját harcos antikommunizmusát. A magyar királyi "követség" eleve csak úgy tudott létezni, hogy a spanyol kormány állta az épület költségeit, a nagykövet fizetését pedig magyar emigránsok dobták össze Habsburg Ottó szervezésében.
Ami Franco harcos antikommunizmusát illeti, van erről egy vicces, de igaz történt. Amikor Kubában hatalomra jutott Castróék rendszere, szinte az egész nem-kommunista világ megszakította a diplomáciai kapcsolatait Kubával (pl. Latin-Amerikában egyedül Mexikó nem tette meg ezt a lépést). Furcsa volt, hogy pont a harcos antikommunista Franco Spanyolországa nem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Kubával, fel is tették a kérdést Francónak mi ennek az oka, mire azt válaszolta "a rendes apa akkor se mond le fiáról, ha az bűnöző lett".
1969-ben a spanyol kormányzat megszüntette a királyi magyar követség diplomáciai státuszát, ekkor már a Kelet-Európával való kapcsolatok normalizálására készült Franco.
A normalizálás kezdete 1965, amikor magyar kereskedelmi kirendeltség létesült Madridban, természetesen diplomáciai státusz nélkül (nagyjából mint ahogy ma Budapesten a tajvani képviselet). Így 1965-1969 között az vicces helyzet volt, hogy Madridban egyszerre létezett a Magyar Királyság nagykövetsége és a Magyar Népköztársaság kereskedelmi képviselete.
Édesapám ismerte az első magyar kereskedelmi tanácsost, s onnan ismerek vicces sztorikat. Többször is megesett, hogy az egyik intézmény postáját tévedésből a másikhoz kézbesítették. A tanácsos mesélte, időnként telefonált "Feri bácsi" és szólt "már megint hozzám jött a leveletek, jöjjön át valaki, hogy odaadhassam".
Egyébként a helyzet 1977-ben rendeződött végleg. Ekkor a spanyol száműzött kormány hivatalosan megszüntette magát, "átadta" a hatalmat a madridi kormánynak, a madridi kormány pedig elismerte a Magyar Népköztársaságot, ahogy a Magyar Népköztársaság is a spanyol államot, s ismét lett hivatalos diplomáciai kapcsolat a ténylegesen hatalmon lévő kormányzatok között.
megemlékezés Marosy Ferenc (1896-1986) madridi sírjánál 2017-ben - középen Győri Enikő madridi magyar nagykövet (jelenleg fideszes EP-képviselő)
Furcsa, de a progresszívek kb. úgy állnak a kérdéshez, ahogy az újprotestáns puritánok.
A pormográfia állítólag valamiféle patriátrchátus eredménye, az önkéntes prosti is megerőszakolt nő, az erotika a nő megalázása, a női önkép kívülről erőszakolt hamis képzet, stb.
Pedig igenis vannak nők, akik prostik akarnak lenni. Morálisan ez persze rossz, de nem valamiféle erőszak eredménye. Mitől lenne pl. erőszak, hogy egy nő a neten hirdeti magát, s teljesen egyedül csinálja az egészet? Uganez az önkéntesen pornózókkal. Vagy: mi a gond egy fotómodellel, aki egyszerűen tudatában van szépségének, s ebből anyagi hasznot szeretne? De még inkább mi a baj azzal, aki egyszerűen csak szeret jól kinézni?
A konkrét forrást nem találtam, állítólag bizalmas, de a brit migrációs hivatal elemzése szerint állítólag a legkevésbé problémás nemzetiség az Angliába való bevándorlás szempontjából a bolgárok: átlag 10 év alatt teljesen integrálódnak, aztán pedig egyenesen asszimilálódnak.
Az a röhej, hogy teljesen igaz. Egy görög és egy örmény, nem beszélve a zsidókról, akkor is állítják és hirdetik identitásukat, amikor már alig van annak gyakorlati kifejeződése. A bolgárok meg egy nemzedéken belül is megtagadják magukat. (Mielőtt felmerül: a magyarok ezen a skálán valahol középen vannak, de inkább közelebb a görögökhöz, mint a bolgárokhoz.)
Történelmi példák is ezt igazolják. A mai Délkelet-Szerbia a XIX. sz. közepén masszívan bolgár terület volt, aztán 1878-ban Szerbiáé lett, s ma már szinte szerb őshaza. S nem az történt, hogy betelepítettek szerbeket vagy az, hogy a szerb hatóság tűzzel-vassal szerbesített, hanem egyszerűen a lakosság alkalmazkodott.
De Macedónia esete még inkább ilyen, lásd a párhuzamot Moldovával. Moldovában is lett egy kitalált új nemzet, a "moldávok", de ma a "moldávok" nagyobb része román identitású, s még a Romániával való egyesülést ellenzők is csak úgy moldávok, hogy ezt a románságon belüli szubetnosznak tekintik, ezzel szemben a teljesen hasonló Macedónia esete egészen más: ott a lakosság tényleg szívvel-lélekkel bolgárellenes, s a legnagyobb átéléssel vallja, hogy a valójában a XX. sz. eleje előtt sose létezett macedón nemzet ősi képződmény.
Saját élményem: Budapesten egy 20 éve Bulgáriából oda költözött ember ecseteli nekem, milyen gazdag, kifejező nyelv a magyar, bezzeg a bolgár milyen primitív, ráadásul úgy, hogy mindezt magyarul ugyan, de idegen akcentussal mondja. Azért az vicces, amikor nekem félbolgárnak kell megvédenem a bolgárokat egy színbolgárral szemben...
Ami számomra mindig a legjobban megdöbbentő: a Bulgáriában élő bolgárok viszonya az identitásukhoz. Nem ismerek más országot, ahol ennyire könnyedén lehet elterjeszteni idegen szokásokat, melyeket aztán a többség komolyan is vesz.
Persze, most már - elsősorban nyugati hatásra - megjelent az ellenoldal is, az agyatlan nacionalizmus, mely szerint Berlin egykor bolgár város volt, Jézus is bolgár volt, bolgárok építették az egyiptomi és a mexikói piramisokat, meg persze Tibetben is "titkos" bolgárok élnek, de ez semmit se segít, mert ez meg mintha paródia lenne.
Természetesen a szellemi tér nincs jelen az anyagi világban - most hagyjuk azt a kérdést, ezeket hogyan határozzuk meg! vegyük a szavak hétköznapi értelménben -, azonban szükséges olyan anyagi pontok létezése, ahol a szellem különös erővel árad.
A mi régiónkban ilyen pont természetesen Jeruzsálemben nyílt meg 1988 évvel ezelőtt. Valószínűleg korábban is lehettek ilyen pontok - sőt kizárt, hogy ilyenek ne lettek volna -, s nyilván más régiókban is voltak kisebb nyílások, de számunkra a hozzánk legközelebbi pont a legfontosabb, ráadásul ez egyben a legnagyobb.
Jézus keresztje a pont, az eredeti kereszt. De mivel az fizikailag nem maradt meg, így folyamatosan újraépült. Ereje olyan hatalmas, hogy nem képes semmi se szembemenni vele. Természetesen az emberi szabad akarat képes figyelmen kívül hagyni, hiszen ugyanez az erő adta meg ezt a szabad akaratot.
Sokat utazott az újraépült kereszt azóta. Jelenleg Moszkvában magaslik, immár 568 éve.
Különös jelentősége mindig nagy volt, da ma különösen az, amikor az ateista cunami immár szinte egész régiónkat beborította.
Sugárzása pedig néha apró, hétköznapi dolgokban, tárgyakban is képes megjelenni. A természetes jó ugyanis olyan erő, mely képes teljesen deszakralizált dolgokban is felbukkanni.
Társadalompszichológiai ténye: 3 nemzedéknyi idő kell egy társadalom kicseréléhez.
Még ma is így van ez, amikor az emberek hosszabb ideig élnek. Az unoka a nagyszüleit még ismeri, a dédszüleit már szinte soha, s ha mégis, nem érti dédszüleit.
Ügyesen irányítva bármi megtehető, ha szisztematikusan dolgozunk 3 nemzedéken keresztül, ez 60-90 év.
Mondjuk gondoljunk a skandináv népekre, aki egy évszázad alatt büszke keresztényekből nyíltan buzik és toleráns pedofilek lettek, akiken már csak az azonnali elgázosítás segíthetne. Vagy a németekre, akik harcias, agresszív népből az árnyékuktól is illedelmesen elnézést kérő, lumpenek előtt térdepelő szemétsereglet lettek.
Valójában ennyi idő elég a nemzetiség megváltoztatására is. A kitántorgott magyarok gyerekei még kettős identitásúak, az unokák már csak "származásúak", esetleg emlékeznek valami furcsa ételre, amit a nagymama készített, a dédunoka viszont már semmit se tud.
Hogyan történt a változás? Hatalommal, a médiákban és az oktatással.
Pár napja teljesen véget lett Kubában a Castro-testvérek uralmának, mely 1959. január 1. óta folyamatos volt, azaz több mint 62 éven keresztül tartott.
A végső szakasz 15 évig tartott, 2006-2021 között. Először is Fidel Castro megosztotta a hatalmat öccsével, Raúllal, majd 2018-ban ő is megosztotta a hatalmat, aztán most pár napja azt teljesen átadta a hozzá képest fiatal, alig 60 éves Miguel Díaz-Canelnek.
A folyamat alatt a kubai vezetés rendje is megváltozott. Fidel alatt még egyetlen szerv volt: a Párt vezetősége, a Minisztertanács, az Államtanács, s a Hadsereg vezérkara gyakorlatilag egy volt, jellemzően együttesen is üléseztek mindig (Fidel volt mindegyik szervnek a vezetője, Raúl pedig a helyettese).
Mostanra kombinálva lett a hagyományos kommunista berendelkezés az elnöki köztársaságával.
Létre lett hozva az önálló miniszterelnöki pozíció, mely azonban - ahogy ez szokás a külön miniszterelnöki pozícióval rendelkező elnöki köztársaságokban - nem a végrehajtó hatalom feje, hanem egyfajta adminisztratív főnök, a napi kormányzás irányítója, de a végrehajtó hatalom fejének alárendelve.
A végrehajtó hatalom feje a köztársasági elnök, ez a pozíció 2019-től létezik. A köztársasági elnök automatikusan elnöke az Államtanácsnak és a Minisztertanácsnak.
Meg lett hagyva a régi időkből az Államtanács, ez a Parlament állandóan működő szerv (lásd a Kádár-rendszerbeli Elnöki Tanács). A gyakorlatban ez egy jelképes szerv, csak hivatalosan kibocsátja a törvényeket, a már meghozott felsőbb döntések szerint.
S természetesen meg lett hagyva a Minisztertanács, ennek elnöke a köztársasági elnök, valójában a munkáját a miniszterelnök vezeti. Szerepe a felsőbb szinten hozott döntések végrehajtása és a napi adminisztratív munka végzése.
A legfelsőbb döntéshozó szerve a kubai államnak a Párt politikai bizottsága, ezt az első titkár vezeti. Ez a pozíció volt, melyet Raúl idén áprilisban átadott, sőt immár politikai bizottsági tagsága is megszűnt.
A korábbi időkhöz képes a fő változás tehát: az adminisztratív kormányzás el lett különítva az állam legfelsőbb vezetésétől, ma ezek külön szervek, bár ma is vannak egyes személyi átfedések.
A Politikai Bizottság 14 tagból áll, s mindig tagja az első titkár (ő az elnöke), az alelnök, a miniszterelnök, s a 3 legfontosabb miniszter (hadügy, külügy, belügy), a parlament elnöke, s egyes pártállami szervezetek elnökei (itt változik ki pontosan, néha a KISZ elnöke, a szakszervezet elnöke, a nőtanács elnöke, stb., de nem mind feltétlenül és egyszerre).
Azaz az a berendezkedés, ami Magyarországon volt a későkádári időkben, azzal a fő eltéréssel, hogy a tényleges és a alkotmányos hatalom egyezik, nyíltan, míg Kádár alatt a jogi helyzet nem egyezett a valóságos helyzettel, lásd jogilag a miniszterelnök volt a végrehajtó hatalom feje, a valóságban alá volt rendelve az első titkárnak.
A kubai rendszernek egyébként nincs jövője. A rendszer nem képes kínai típusú útra lépni, mert a nagytőke beengedése azonnal fellazítaná a politikai hatalmat is. Bármilyen nyugati, de akár orosz típusú demokratizálás pedig azonnal oda vezetne, hogy az USA-ban lévő kubai ellenzék átvenné a teljes hatalmat.
Szóval marad a rendszer: a szólásszabadság teljes hiánya, minden média egy kézben, civil szféra nem létezik (egyedül korlátozottan vallási alakban), politikai pluralizmusnak semmi nyoma, s az országot 10-15 ember vezeti, valódi választások nélkül. A rendszer legitimációja meg csak attól függ, milyen életszínvonalat képes biztosítani.
A történelem ismeri az első és a második jobbágyosodást.
Az első az ókori társadalom felbomlásának eredménye: a volt rabszolgák szabad emberek lettek és egyesültek társadalmilag az eleve szabadok szegény rétegével, majd lassan függőségbe kerültek a nagyobb földbirtokosoktól. S jobbágyok lettek: azaz nem rabszolgák, de személyükben mégis függő státuszúak. Ez egész Európára jellemző volt.
Aztán a második jobbágyság immár tisztán kelet-európai jelenség. Nyugat-Európában a jobbágyság lassan megszűnt. Ennek két oka volt, egy véletlenszerű és egy gazdasági:
a pestisjárványok sokkal több áldozattal jártak nyugaton, mint keleten, ennek következményeképpen nyugaton egyszerűen elfogyott a mezőgazdasági munkaerő, így a megmaradt jobbágyság akkora érték lett, hogy képes volt kiharcolni státusza megváltozását,
a nyugat a gyarmatosítás nyertese lett, s nem szorult rá a jobbágyi munkára.
Kelet-Európában viszont egyik tényező se hatott, így éppenhogy erősödött a jobbágyság szerepe, s a jobbágyi státusz körülményei még romlottak is.
Tulajdonképpen így lett Európa nyugati fele centrum, keleti fele pedig félperiféria. Ahogy ma jelentős az eltérés a bérszintben, úgy 500 éve a mezőgazdasági szektor helyzete volt teljesen eltérő: nyugaton gazdagodó szabad gazdák, a "felesleg" meg elment a városokba munkásnak, míg keleten egyre több jobbágy, egyre kevesebb joggal.
Nyugaton a polgárosodás ezután azt jelentette: a szabad gazdák és városi mesterek a gyarmatosításból szerzett vagyonok segítségévek egyre gazdagabbak lettek, majd átvették a politikai hatalmat is, maguk alá gyűrve a nemeséget. A nemesek közül csak az maradt talpon, aki csatlakozott a polgársághoz. A királyok pedig a nagytőke bohócai lettek, amilyen szerepet pl. máig játszanak Angliában.
Szóval gazdagságból lett politikai hatalom. Máig ez a liberális demokrácia alapja: aki gazdag, az uralkodik.
Keleten mindez hatalmas késéssel jött el, s mivel a helyi gazdagok se bírtak a sokkal gazdagabb idegenekkel, az egész társadalom érdeke lett a fenti modell ellenzése, hiszen ha a gazdagok kapták volna meg a politikai hatalmat, az az ország idegenek általi irányítását jelentette volna.
Mivel szinte ugyanaz a terület került kommunista irányítás alá, melyre a második jobbágyság is jellemző volt, érdekes helyzet alakult ki. Egyrészt a megkésett polgárosodás le lett állítva immár teljesen. De másodsorban - s ez a fontosabb - a kommunizmus bukása mégfurcsább eredményt hozott.
A gazdasági hatalom vagy idegenek kezébe került, vagy a volt kommunista nomenklatúra szerezte meg. A nyugatiasabb ex-kommunista államokban az előbbi volt a jellemzől, a kevésbé nyugatiasabbakban az utóbbi.
Az előbbi tarthatatlan állapot, lázad ellen az egész régió. Senki se akar ugyanis idegen uralmat, se a szegény, se a gazdag.
Az utóbbi pedig éppen a második, fordított polgárosodás: nem a gazdasági hatalom adott politikai hatalmat, hanem a politikai hatalom ad gazdasági hatalmat.
Oroszország a legjobb példa. Az orosz nagytőke eredete kettős:
a volt pártbéli, komszomolista, szakszervezeti, állami, katonasági, titkosszolgálati nomenklatúra ügyesebb, gyorsabban ébredő része, mely a saját maga által meghozott szabályok alapján teljesen törvényesen ellopta az állami vagyont,
a maffia,
az utóbbit az előbbi pár év alatt kikapcsolta a játékból, a lakosság határozott támogatásával. Maradt a volt nomenklatúra 100 %-ban.
A putyini fordulat ezen csak annyiban változtatott, hogy kialakult egy új hatalmi központ, mely immár teljesen független a gazdasági hatalomtól. A mai Oroszország hatalmi képlete:
a politikai hatalom kizárólag a politikáé, aki ebbe bele próbál avatkozni gazdasági hatalma révén, az az állam likvidálja.
a gazdasági hatalom megoszlik a politika és a gazdaság között.
Meggyőződésem: a legrosszabb megoldás a nyugati, ott ugyanis a hatalom semmilyen módon nem ellenőrizhető, még kevésbé leváltható.
Tipikus eset: a történelmi balszerencse hosszú távon jót tett.
A munkanélküli Bartusra lehet számítani. Ő mindig az utolsó ballibbant harcos, aki még akkor is ismételgeti a korábbi ballib lemezt, amikor azt már levették hivatalosan.
Blogjában ismét remekel:
Tény: hatalmas energiák lettek befektetve egy kis orosz- és kínaiellenes kampányba a járvány kapcsán. Csakhát ez azóta csúnyán elbukott, ma már a DK se gyűjt aláírást az oltások ellen.
Szerencsére itt van nekünk azonban Bartus mester, a henyélő kitartott parafenomén, aki nem engedi ezt elfelejteni.
A talán legkevésbé értett jézusi mondás a hegyek mozgatásáról szóló - “Mert gyenge a hitetek. Bizony mondom nektek, ha … akkora hitetek lesz … s azt mondjátok ennek a hegynek itt: Menj innét oda! – odamegy, s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen.“.
Én ezt még tudatos kereszténnyé válásom előtt megértettem, késő kamaszkoromban. Mégpedig egy rövid sci-fi novella segítségével, mely a 70-es, 80-as években rendkívül népszerű IPM havilapban jelent meg. Sajnos se a szerző nevére, se a címre nem emlékszem.
A történet lényege a következő. Adott egy gazdagságra vágyó hazárdjátékos, aki azért fohászkodik, lássa a szerencsejátékok eredményét előre, s így tudjon mindig nyerni. Valami csoda folytán megkapja ezt a képességet, de a képesség kiteljedésével párhuzamosan elveszti vágyát a nagy gazdagságra, s a csodás képessége folytán szerzett pénzeket elkezdi jó célokra fordítani: segít a szegényeken, a megszorult embereken. Vágya immár nem a gazdagság, hanem a segíteni akarás az arra érdemeseknek.
Szóval egy teljes és tökéletes hitű ember tényleg képes hegyeket mozgatni, de nem fog hegyeket mozgatni egy miliméterre se, hiszen minek rendezné át a tájat? Az isteni képességek megszerzése együtt jár elválaszthatatlanul az isteni tudással is.
A múlt hónapban Krasztev Péter elemezni próbálja a bolgár választásokat. Csak hát Krasztev mint ultra-SZDSZ-es képtelen észrevenni az eltérést vágyai és a valóság között.
Íme megállapításai, melyeket vitatnék:
"le a kalappal, a „nemzeti radikálisok” kiszorultak a parlamentből" - A tipikus eset, amikor az elemző nem elemez.
"a lakosság egyharmada a teljes politikai elit leváltására szavazott" - Mint kb. ötödször a kommunizmus bukása óta.
"Azt az elitet küldték el gyufáért, amelyik a saját fennmaradása érdekében harminc éven keresztül gerjesztette a kommunista-antikommunista ellentétet, és mindegy, hogy vesztesen vagy győztesen, de mindig jól jött ki a kétpólusú politikai felosztásból." - Az antikommunista-kommunista ellenállás mint fő kérdés pont 20 éve, 2001-ben szűnt meg Bulgáriában, a volt cár megjelenésével a politikában.
"mikor kiderült, hogy bukásra áll, nem csődítette össze a híveit, nem rikácsolt csalásról, nem szedette fel a flasztert" - Mert az elvonulás Bulgáriában sikeresebb taktika, egyszer már bejött Boriszovnak.
"A szocialisták el is követtek ennek érdekében minden tőlük telhetőt: „genderőrületre” hivatkozva megtorpedózták az isztambuli egyezmény ratifikálását, túltettek az ultrajobbos kispártok sovén retorikáján, gátolták a viszony rendezését a szomszédos Észak-Macedóniával, a nyári tüntetéssorozatot pedig arra használták fel, hogy a párton belüli csisztkákat csendben lebonyolítsák. Eszükbe sem jutott egy új, balos vagy zöld narratíva kidolgozása, pedig elég lett volna csak lefordítaniuk a Timmermans-féle „zöld megállapodást”, hogy ne váljanak nevetség tárgyává a fiatalabb balos választók között. Ehelyett a zsivkovi korszak nacionálszocialista hagyományaiból próbáltak meg ihletet meríteni, ezzel aztán végleg elérték, hogy meghiúsuljanak váltópárti ábrándjaik." - Ha a szocialisták átvették volna a nyugati középbal szövegét, még annyit se kaptak volna, mint most. Azaz a váltópártiság éppenhogy nem emiatt veszett el.
Egyébként a helyzet vicces. A második helyezett párt nem hajlandó kormányozni. Valószínűleg a történelem első esete, hogy valaki úgy vesz részt egy választáson, hogy nem akar hatalmat, s aztán amikor mégis hatalmat kap, pánikba esik.
A Neoton együttest sose szerettem. Olyan baráti körben nőttem ugyanis fel, ahol a Neotont utálni volt szokás, két okból is.
Először is, a diszkózenét le kellett nézni, mert "a rockzene az igazi". Én egyébként szerettem Szűcs Juditot, ő volt a kor kettes számú magyar diszkósztárja a 70-es évek végén, 80-as évek elején. De ezt rockkedvelő haverjaim megbocsátották nekem, arra hivatkoztam, hogy Juditot mint nőt szeretem, nem mint zenét.
Másodsorban pedig, a Neoton a kádárizmus zenei jelképe volt. Egy lázadó kamasz meg nyilván gyűlölni köteles a hatalom egyik jelképét.
Aztán egyszer elmentem Neoton-koncertre, de csak azért mert ez akkor volt, amikor Kubában éltem, s a Neoton Kubában koncertezett. 1983-ban történt, nagy csalódás volt. Először is a hangosítás el volt kapkodva, többször is berezgettek a hangszórók. Másodsorban pedig ez talán 2-3 hónappal azután volt, hogy immár csak egy énekesnő maradt az együttesben, nekem pedig nőként legjobban éppen az 1983 elején kirúgott énekesnő - Pál Éva - tetszett az együttes nőtagjaiból.
amikor még 2 énekesnős felállásban működtek
A havannai magyar konzul - aki egyben osztálytársam apja volt - fogadást is tartott a Neoton tiszteletére, persze én is meg voltam hívva, de nem mentem el.
Apám egyébként távolról ismerte az együttes alapítóját, Pásztor Lászlót, aki a zenei pálya előtt külkeres volt (ahogy apám is). Így vicces belső infókhoz is jutottam. Pl. nagy hír volt a kubai médiákban, hogy a Neoton ingyenesen lép fel Kubában, így támogatandó a "kubai forradalmat". Pásztor aztán elmondta az e mögött rejlő valóságot.
Szóval a kubai meghívó fél felajánlott kiemelt gázsit, plusz teljes ellátást, de kiderült a gázsi kubai pesóban van, ami akkoriban átválthatatlan volt nem csak keményvalutára, de más KGST-valutára is. Az együttes nem is akart emiatt Kubába menni, de leszóltak a Pártközpontból "ha nem mentek el Kubába, nem kaptok kiutazási engedélyt Japánba idén". Ekkor Pásztor agyában felvillant a nagy ötlet: akkor ingyen mennek Kubába, gázsi nélkül, csak a teljes ellátást kérik, ennek így plusz propagandaértéke lesz, örülni fognak a Pártközpontban is. S így is lett.
Az egyetlen dolog, ami pozitív hatást gyakorolt rám, hogy az együttes a spanyol szavakat helyesen ejtette, azaz nem magyarosan (lásd "Don Quijote", "Santa María"), plusz az első koncerten Havannában Pásztor spanyolul mondott egy pár mondatos köszöntőt, nem tökéletes, de nem is olyan rossz kiejtéssel. Aztán megtudtam, Pásztor spanyol szakra járt az egyetemen.
Főméltóságú ballib megmondóemberek értetlenkednek, hogyan lehetséges, hogy Orbán rendre kifog a ballib kampányokon.
Nagy plusz: legalább nem ukrán fantomokról és zsákos krumpliról beszélnek.
Nem értik és nem értik. Pedig egyszerű. Íme ezek a kormánybuktatás szabályai:
a kormány akkor bukik, ha olyan szintű fatális hibát vét, mellyel nevetségessé teszi magát széles körben - ez a szívességet nem tette meg Orbán,
a kormány akkor bukik, ha az alternatíva hihetően jobban kormányozna - ez nyilván hiányzik Magyarországon, még túl friss a Gyurcsány-Bajnai féle országrontás emléke,
a kormányzat akkor is bukik, ha nincs hihető alternatíva, de a hangulat az "olyan rossz most, hogy bármi jobb" - ehhez azonban totális médiafölény szükséges, amije nincs a ballibeknek évek óta; ha most is az lenne, mint ami az első Orbán-kormány alatt - mely nem hozott létre saját médiabirodalmat -, valószínűleg bukna jövőre Orbán, dehát - a ballibek nagy bánatára - ez nincs így.
Szóval majd máskor, kedves megmondómogulok.
U. i.: Többen felvetették, miért hagytam abba a kommentelést a Partizán YT-csatornáján. Nos, a csatorna árnyékblokkolt - a legaljasabb blokkolás ez egyébként -, így nincs értelme oda is beírnom, amit ide írok, hiszen úgyse látná senki. A Magyar Hang már hónapokkal ezelőtt árnyékblokkolt - Dévényi elvtárs még bírósággal is fenyegetett -, dehát Soros Magyar Hangjától nem vártam más, míg a Partizán sokáig rendkívül toleráns volt az ellenvélemények iránt, de úgy tűnik, rájuk szóltak a Vezetőségtől...
Az MSZMP-nek fénykorában 850 ezer tagja volt, ez azt jelentette, a 18 éven felüli lakosság több mint 10 %-a tag volt.
Amíg állampártként működött, a tagság nem jelentett politikai elköteleződést, a tagság 90 %-a abszolút politikamentesen, praktikus okokból lépett be. Ez mindenki számára kiderült a párt feloszlásakor 1989 októberében, amikor a volt tagság alig 10 %-a lépett át a két utódpárt valamelyikébe.
apám tagkönyve - 1969-ben lett tag, pár hónappal azután, hogy magyar állampolgár lett, érdekes a sorszám: 869587., ez is a hatalmas taglétszámot jelzi
A tagság 1988 elején még fontos volt, s lassan veszett el a semmibe. 1988 áprilisában még komoly ügy volt, amikor kizárták a 4 aktív "reformkommunistát": Bihari Mihályt, Bíró Zoltánt, Király Zoltánt, s Lengyel Lászlót. Aztán amikor 1989 februárjában az MSZMP szerette volna a kizárt négyeket visszavenni, már egyikük se akarta ezt elfogadni, immár nem volt jelentősége a párttagságnak.
Az én apám rendkívül óvatos ember volt - ez amolyan bolgár genetikai örökség a török hódoltság miatt -, sokáig komolyan azt mondta, hogy a készülődő rendszerváltozás csak trükk, a valóságban a hatalom csak ki akarja "ugrasztani" a nyulat a bokorból, azaz megnézni ki ellenzéki, s aztán arra lecsapni.
Szóval apám még a Nagy Imre újratemetés után is azt hitte, valamilyen formában marad a kommunista rendszer. Így többek között képes volt még az 1989. augusztusi párttagdíjat is befizetni. Csak szeptemberben hitte el, vége a rendszernek.
az 1989-es tagdíjfizetés bizonyítéka
Érdekesség: mint látható, apám alapszervezeti titkára az a Jánosi György volt, aki jóval később rövid ideig miniszter is volt.
Aztán persze az októberi újraalakulás után apám is azon 90 % része lett, aki nem lépett be se az MSZP-ba, se a Munkáspártba. Az 1990-es választáson egyéniben az SZDSZ-re, listán a Fideszre szavazott, ami teljesen logikus volt, amióta eszemet tudtam, mindig liberális nézeteket vallott, sose volt ő a kommunizmus híve.
Persze bőven voltak olyan volt MSZMP-tagok is, akik pedig a nemzeti oldalra szavaztak, ez akkor leginkább az MDF-et jelentette.
Tulajdonképpen a legkevesebben az MSZP- és Munkáspárt-szavazók voltak közöttük. Én összesen egy darab embert ismertem személyesen, aki 1990-ben az MSZP-re szavazott, s ő meg pont sose volt MSZMP-tag - egy távolabbi rokonom volt az illető.
Több munkáspárti szavazót később ismertem csak meg, akkoriban ilyennel összesen egy emberrel volt kapcsolatom. Tulajdonképpen ők voltak azok, akik ideológiai értelemben is kommunisták maradtak. Egyébként még a kommunizmusban komolyan hívők zöméből is valami más lett 1989 után, nekem pl. volt egy ilyen rokonom, ő is átállt a liberálisokhoz 1990-ben.
Szóval rendszerváltáskori egy darab hívő kommunista ismerősöm már 1988-ban valamiféle lappangó ellenforradalomról beszélt, s azt állította, a Horn-Pozsgay-Németh csapat a nyugatnémet nagytőke fizetett ügynökei, akik összejátszanak a CIA-ügynök Gorbacsovval - s ezt még 1988 közepén mondta, amikor ez nem volt veszélytelen állítás.
Jóslatai viszont nem váltak be. Azt hangoztatta, az MDF-SZDSZ viszály csak színház, 1990-ben a "fasiszta MSZP" - így nevezte - abszolút többséget fog kapni. Abban persze igaza volt, hogy az MSZP-nek komoly támogatása volt az NSZK-ban, de ott két vasat tartottak tűzben, az MDF-et is támogatták, míg az SZDSZ és a Fidesz mögött egyértelműen Amerika állt.
Magyarországon a kommunizmus mindigis marginális áramlat volt, s ma is az. A ma magukat kommunistának nevezők is zömükben valamiféle sajátos progresszívek, akik részben hivatkoznak Marxra is.
Ezért is utálom, amikor fideszes megmondóemberek szín liberálisokat lekommunistáznak.
Annak idején a késő kádári korban volt egy film, melyet mindenki szeretett a baráti, ismerősi körömből - ez az 1980-as Breaking Glass című angol film (a magyar mozikban Üvegtörők címmel ment).
A film tulajdonképpen egy koncertfilm beleágyazva egy dramatikus történetbe: a tehetséges énekesnőt elkapja a hírnév, hűtlen lesz magához, elkezdi élni a luxuslumpenek életet, majd rádöbben mi is történt. A főszereplő egy tényleges énekesnő, a 70-es évek végén és a 80-as évek elején viszonylag híres punk énekesnő Hazel O’Connor, aki aztán a film miatt tényleg világhírű lett.
amikor már sztár lett a filmben (1980)
Mi annak idején kamaszként azt is beleláttuk a filmbe, ami valószínűleg nem is volt benne. Ez a Kádár-kor sajátossága volt: minden mögött hátsó, rejtett üzenetet vélt felfedezni az egész ország, még egy külföldi filmben is.
A levont üzenet nagyjából az volt, hogy a társadalom megrontja az embert, s különösen a pénz. A harcmód pedig ez ellen a társadalmi szokások be nem tartása. Persze eléggé infantilis leegyszűrítés volt ez, ezt be kell látni, de mégis sokunkon ez a hozzállás segített: kialakított egyfajta óvatosságot.
A magyar átlagember nyilván ismeri a magyar átmenet történetetét, s a román, a szovjet és a keletnémet verzió is közismert. De a többi kevéssé ismert. Íme egy rövid összefoglaló, kizárólag a szovjet rendszerváltással nagyjából azonos időben történt eseményekről.
Íme az egyes átmenetek Kelet-Európában:
Albánia: a kommunista párt maga bontotta le a rendszert 1989-1991 között, ami után a reformkommunisták győztes az első szabad választáson,
Bulgária: ez a legyszerűbb, 1989. november 10-én a Berlin fal ledöntését követő napon, Todor Zsivkov belső, egyébként nem túl reformista pártellenzéke sikeresen megbuktatta Zsivkovot, azonban aztán képtelen volt az eseményeket kontroll alatt tartani, így a rendszer véget ért gyakorlatilag Zsivkovval együtt,
Csehszlovákia: a rendszer a leghosszab ideig tartotta magát, de miután minden szövetséges államban már megbukott, a kommunista vezetés gyakorlatilag átadott minden hatalmat az ellenzéknek, e folyamat vége 1989 decembere volt,
Jugoszlávia: itt elsősorban nem a rendszer bukott, hanem az ország esett szét, a kommunista rendszer vége részenként 1990-1992 között történt meg, önkéntesen vagy saját magát megreformálva,
Lengyelország: a leglassabb, de a legkorábban kezdődött átmenet - az 1981-ben hatalomra jutott katonai diktatúra politikai reformokat nem, de gazdaságikat nagy mértékben bevezetett, de ez éppenhogy még tovább gyengítette a rendszert, így politikai reformok is megjelentek: 1987-ben hivatalos engedélyezve lett a Szolidaritás antikommunista szakszervezet, s lassú erjedés következett, melynek végén a kommunista párt önként lemondott a hatalomról.
Európán kívül:
a rendszert maga a kommunista párt bontotta le, ideológiát váltva és hatalmon maradva:
Angola, Kambodzsa, Mozambik (a kedvencem Kambodzsa, a "kommunista királyság", ahol a kommunista párt annyira megrefomálta magát, hogy monarxóchista lett, s vissza lett állítva a királyság);
a rendszert a kommunista párt és az ellenzék közösen bontotta le, a folyamatban a kommunisták ideológiát váltottak:
Benin, Dél-Jemen, Kongó (Köztársaság), Mongólia;
polgárháború döntötte meg a kommunista vezetést:
Afganisztán, Etiópia, Szomália.
S végül az az 5 ország, ahol nem dőlt meg a rendszer: Észak-Korea, Kína, Kuba, Laosz, Vietnám. De ez közismert.
Mindenfeketeéletszámít-Győr Andris furcsa szereplése kapcsán az az általános vélemény, hogy az illető egy óriási barom.
Az én véleményem más. Szerintem Mindenfeketeéletszámít-Győr rendkívüli színész. Valószínűleg a Momentumnak vannak PR-szakértői és pszichológusai, s ezek azt mondhatták neki: a tépelődő, halkbeszédű, toleráns értelmiségi alkat a nyerő, nem a harsányan gesztikuláló akarnok típus, ez utóbbinak ott van már ugyanis Jakab. Ráadásul a külső hasonlóság a fiatal Orbánnal szintén egy ok, hogy ne vegye át legalább külsőleg Orbán harsány, piszkálódós stílusát.
S Mindenfeketeéletszámít-Győr megfogadta a tanácsot, igyekezett minden pillanatban ezt a képet sugározni magáról.
Ugyanis akkora marha mégse lehet valaki, hogy nem tudja mikor született, márpedig az interjúban Mindenfeketeéletszámít-Győr még a saját életkorát is igyekszik "kompromisszumos" stílusban, mélyen elgondolkodva, fontolgatva előadni.
Persze lehet, hogy én tévedek, s Mindenfeketeéletszámít-Győr tényleg csak egy épületes barom.
Ma van Nagycsütörtök, azaz holnap Nagypéntek. (Az eredeti, keleti számítási módszer szerint ünneplem a Húsvétot, nem fogadom el a XVI. századi vatikáni reformot.)
Az egyházi szokás az, hogy a Nagyböjt tartásának vannak fokozatai, a legszigorúbbtól a legenyhébbig, a papoknak kötelező természetesen a legszigorúbb, íme nagyjából a fokozatok:
teljes tartás, azaz az egész Nagyböjt alatt,
teljes tartás a Nagyhét alatt, a Nagyböjt többi részében szerdán és pénteken (kb. ez egyébként a modern katolikus szabály),
csak a Nagyhét alatt,
csak Nagypénteken.
Volt már, hogy a teljes tartást véghez vittem, beleértve a Nagyböjt előtti bevezető hetet, amikor a hús tilos, de a tejtermék még nem az.
Pár éve azonban rájöttem, a külső szabályok betartásával kezdem elveszteni a lényeget. Amitől ugyanis a legjobban rettegek: az álszakralitás, az álezotéria, az álvallás.
Természetesen a külső szabályok be nem tartása is veszélyes játék, hiszen itt pedig oda eshetünk, hogy kimazsolázzuk a nekünk tetsző szabályokat és a nekünk nem tetszőket, aztán az előbbieket tartjuk, az utóbbiakat meg nem. Ez pedig szintén a modernitás rémségét hozza ránk.
A modernitás ugyanis Sátán ravasz eszköze: el lehet jutni hozzá mind a tagadással, mind a formális betartással.
Én úgy igyekszem ezt megoldani, hogy nem adok senkinek e tekintetben tanácsokat, azaz próbálok hiteles lenni a természetes jóhoz, de nem adok másnak útmutatót, s nem krtizálom soha más szokásait ezen a téren, ha az a szokás nem igyekszik szabályként megjelenni.
A 80-as évek első felében minden évben jártam Spanyolországban, néha évente kétszer is. Tudni kell, akkor nyugatimádó kamasz voltam, aki mélyen meg volt győződve a nyugati rend felsőbbrendűségéről minden tekintetben.
Volt azonban pár dolog akkor is, amit nem tudtam megmagyarázni. Az egyik dolog az volt: megfigyeltem, egy újságos üzletben Madridban az emberek mit vesznek. Nos, 10 emberből átlag 9 teljesen politikamentes lapot, azaz bulvárt vett.
Aztán utána is néztem: az akkor Magyarországnál majdnem 4-szer népesebb Spanyolországban a közéleti lapok példányszáma kisebb, mint Magyarországon. Ez akkor is sokkoló volt, ha nyilván a magyarországi pártállami sajtó példányszáma sokban mesterséges volt.
Szóval kiderült: az átlag spanyolt nem érdekli a közélet. Ezt persze a hivatalos liberális narratíva úgy magyarázza: az emberek boldogok, mindenki a maga dolgával törődik, így nem is szükséges politizálni. Csakhogy ez egy teljesen fals elmélet, hiszen ez azt jelenti, ott a politika ugyanúgy egy kaszt ügye, ahogy nálunk, az akkori kommunista Magyarországon. Ha pedig ez így van, akkor ez nem demokrácia, legfeljebb egy jóléti diktatúra.
Akkor persze nem gondoltam mindezt végig, de amiatt vesztettem el hitemet a polgári demokráciában 1983-1984 között, amit aztán visszanyertem az alternatíva, Kuba hatására.
Magyarországon kellett 10 év a rendszerváltozás után, hogy a helyzet hasonló legyen. Amikor 1997-ben egy budapesti elit bankfiókban dolgoztam, tapasztaltam, hogy a kollégák 90 %-a csakis bulvárt olvas, s alig van fogalma az ország politikai életéről: a celebeket név szerint alaposan ismeril, de nem tudja senki ki éppen a köztársasági elnök.
Aztán amikor kirúgtak a bankból, 1998-ban elmentem őrző-védő tanfolyamra, hogy biztonsági őr lehessek. Ott azt tapasztaltam, a tanfolyamra járóknak fogalma sincs arról, hogy választások lesznek (a tanfolyam a választások előtt 2 hónappal zajlott), s aki hallott is valamit, az se tudja pontosan mit is választunk.
