A kései bolgár és magyar kommunizmus ellentétes utat járt be.

Nagy hasonlóság a két ország között, hogy a vezér gyakorlatilag egyszemélyi hatalmat birtokolt, 30 éven keresztül, s hatalmuk egyetlen korlátja Moszkva volt. Ezen túl csak arra kellett mindig vigyázniuk, hogy sose sértsék meg egyszerre több pártlobbi érdekét, nehogy azok szövetkezzenek ellenük.

Todor Zsivkov ugyan Kádár előtt 2 évvel jutott hatalomba, 1954-ben lett pártvezér, de ez akkor még nem jelentette a teljes hatalmat. Megerősödése a hatalomban 1956-ban indult, amikor ő lett az új hivatalos moszkvai desztálinizációs vonal bolgár "szóvívője", s egészen 1962-ig tartott, míg minden riválist eltakarított a vezetésből.

A lényeg: a kommunista rend 85-90 %-a mindkét országban egyetlen ember hatalmához köthető: Magyarországon Kádárhoz, Bulgáriában Zsivkovhoz.

Тovábbi hasonlóság: a kezdeti erőszak után a rendszer egyre engedékenyebb és reformistább lett. Azonban a csehszlovák 1968, majd pedig különösen a lengyel Szolidaritás fellépését a két ország teljesen másképp értékelte, reagálta le. Innentől teljesen elvált a két ország módszere.

A magyar megoldásról nem írnék sokat, hiszen közismert az olvasóknak: egyre nagyobb nyitás a nyugat felé, a legtöbb kapitalista rendszerelem lassú bevezetése, a hivatalos ideológia jelképessé válása, az állami erőszak egyre nagyobb visszaszorulása, példátlan egyéni szabadság engedélyezése minden politikamentes szférában.

A bolgár megoldás ennek pont az ellenkezője volt: Zsivkov Kádárral ellentétes következtetést vont le a posztsztálini kommunizmus fejlődéséből. Azt vallotta: a reformok nem hogy segítik a rendszert, hanem éppen ellenkezőleg, azt gyengítik, azaz nem nagyobb engedékenység, hanem visszaszigorítás szükséges. Persze - utólag nézve - nyilván Zsivkov látta jobban át a helyzetet, ez tény, de most nem ez a kérdés.

Szóval: Bulgáriában a 60-as évek szabadabbak voltak a 70-es éveknél, s azok pedig szabadabbak a 80-as éveknél. Ami a gazdaságot és életszínvonalat illeti, ugyanaz mondható el, személyes élményem a 80-as évek második feléből bolgár átlagemberektől a "bezzeg 10/20 éve még volt áru a boltokban" szöveg.

Én 1986 őszétől éltem Bulgáriában egészen a kommunista rendszer végéig (1989 novembere), tehát az 3 utolsó kommunista évben. Ekkorra a totális szabadsághiány jellemezte a viszonyokat: gyakorlatilag immár visszajött az, amiről Magyarországon csak a nálam eggyel idősebb nemzedék elbeszéléseiből tudtam: a Rákosi-kor. Egyre szigorúbb cenzúra, a hivatalos ideológia egyre nagyobb szerepe, a vallás kontrollja, minden enyhe ellenvélemény eltiprása, stb. Tulajdonképpen az egyetlen, amiben nem hozták vissza a sztálini időket, hogy nem volt üldözve a nyugati divat követése a fiatalok - különösen a lányok - között, s a nyugati zene imádása tűrt kategóriának minősült.

A kor bennem megmaradt bolgár nőképe: abszolút megcsinált csaj, smink és frizura tökéletes, ékszerek, szexisen öltözve, de a szájából a legócskább szovjet baromságok jönnek ki. Az ékszer elem fontos: a 80-as években a bolgár és a magyar lányok egyik megkülönböztető jele volt, hogy a bolgárok jellemzően háromszoros méretű ékszereket hordtak. Van aki ezt giccsnek mondta, de én imádtam pl. az arc aljáig lelógó műanyag vagy alumínium csillogó fülbevalókat.

A fiatalok pedig mindenhol, mindig lázadnak. Ez korosztálybeli jellemző. Magyarországon ez könnyű volt, a politikamentes lázadás engedélyezve volt, s ez pont elég volt a legtöbb embernek. Sőt, Magyarországon az enyhe politikai lázadás se járt különösebb következménnyel.

Egy példa erre. Magyarországon a 80-as évek első felében megszüntették az egyetemi felvételihez addig szükséges KISZ-ajánlást, ami eleve addig is merő formalitás volt. Bulgáriában nemhogy a felvételihez, de minden évben a beiratkozáshoz is kellett KISZ-ajánlás. A KISZ pedig a saját belső szabályai alapján döntött.

Persze, elvileg Bulgáriában se volt kötelező KISZ-tagnak lenni, de aki nem lett tag, azt nem vették fel sehová továbbtanulni. Aki pedig egy adott évben nem teljesítette a KISZ-feladadát, annak véget ért a tanulása. Pl. létezett olyan a bolgár KISZ szervezésében, hogy "önkéntes diákmunka" - ha valaki nem ment el rá egy adott nyáron "önkéntesen", az aztán nem kapott ajánlást, s ősszel nem tudott beiratkozni a következő évre. Gyakorlatilag csak hamis orvosi papírokkal lehetett kibújni az "önkéntes" munka alól.

A múzsám is ment "önkéntesen" az 1987-es évben 4 hétre dolgozni. "Szerencsére" asztmás, s az asztma rajta volt a KISZ "betegséglistáján" - no nem, nem mentesülhetett a munka alól ő se, de joga volt lakóhelyétől 20 km-en belül "önkénteskedni". Magyarul magában a városban, míg az átlag diákokat sokszor az ország másik végébe küldték "önkéntesen", gyakran borzalmas munkásszállókra. Szóval minden reggel elment a villamossal egy cukrászdába, s ott volt délutánig - gyakorlatilag cukrászdai kisegítő személyzet szerepkörben.

(Aztán sikerült őt teherbe ejtenem 1987 novemberében, s így 1988-ban már mint terhes anya, majd 1989-ben mint kisgyerekes anya teljes mentességet élvezett az "önkéntesség" alól.)

Szóval ilyen körülmények között eléggé rizikós volt bármilyen komoly lázadás. A bolgár társadalom egy rendkívül idegesítő választ dolgozott ki minderre. Sajnos nem a passzív ellenállást, ami a bolgár társadalom válasza volt az 500 éves török uralomra, azzal még nem lett volna különösebb gond. De nem, itt új válasz született: a nihilizmus és cinizmus.

Szóval mivel nem lehetett semmilyen álláspontról megkérdőjelezni a hivatalos ideológiát, az a népszerű reakció született, hogy minden ideológia marhaság. Az igazán okos ember csak a józan eszében hisz, s a józan ész kizár bármilyen ideológiát. Fokozott alakjában, az is hozzá lett téve, hogy nincs jó és nincs rossz, minden viszonylagos, s az igazán okos ember sose lehet jó. Azok pedig akik hisznek bármiben is komolyan, azok egyszerűen ostoba emberek. S persze a legrosszabbak, akik lelkesek bármiért is - ők szimplán primitív alakok.

Miért érdekes ez ma is? Egyrészt ma ez kezd lenni a nyugati szabvány - lásd, a liberalizmus nem ideológia, hanem a tiszta józan ész, míg minden ellenvélemény viszont ideológia, így primitívizmus.

Ami pedig Bulgáriát illeti, az akkor fiatal nemzedék zöme máig ezt vallja. De mind az idősebbek, mind a fiatalabbak immár mások, s egyre növekvő mértékben.

Annak idején, a marxizmus totális lebutulása idején az ideológiai vizsgán való átmenet lett a világ legkönnyebb dolga. Csak minden álelemzéshez meg kellett jegyezni, ki a jó és ki a rossz. Ugyanis akkorra - 80-as évek- már nem maradt átmenet, csak olyan maradt, mint a Jehova Tanúi kiadványaiban: ha az Jehovai Tanúi vezető testületével vagy, akkor jó vagy, ha meg bármi módon ellenük - pl. csak 99,9 %-ban értesz egyet velük -, akkor meg rossz.

Csoporttársakkal együtt mentem be vizsgázni. Egyszerre 4 ember. Tételt húztunk, leültünk. Egyik társam azt húzta "Angola: MPLA és UNITA", na bajban is volt, mert annyit tudott, hogy Angola az portugál volt Dél-Afrikában. Aztán a társam odasúgott nekem "öreg, az MPLA az a jók vagy a rosszak?", én meg segítettem "a jók".

Hálásan megköszönte, majd jelesre vizsgázott. Élvezet volt hallgatni. Hosszan beszélt az angolai nép elnyomásáról a gonosz portugál gyarmatosításáról, a hosszú és keserves küzdelmekről. Majd kitért arra: sajnos a gyarmatosítók megbontották a népi egységet, ellenforradalmi bandát szerveztek.

A lényeg: nem mondott semmi konkrétumot, se nevet, se évszámot. Előadta a klasszikus jó és rossz harca szöveget. Eredmény: jeles.

Nekem a kettős hatalom kérdése jutott. Ez nehéz tétel, mert kell tudni egy dátumot is hozzá. A kettős hatalom az oroszországi 1917 február-november közti időszakot jelenti, amikor már megdőlt a monarchia, de még nem volt kommunizmus se.

"Maga párttag?" - fordult hozzám feleletem után a bizottság elnöke, majd hozzátette - "mert kevesen értik ilyen mélyén a marxizmus-leninizmus ügyét, mint ahogy az Ön feleletéből ez kivilágosodott".

Mára a liberalizmus eszméje eljutott pont ugyanerre a szintre. Nincsenek árnyalatok, van jó és rossz. A témák nagyjából 99 %-ában óvodás szintű feladat kitalálni ki a jó és ki a rossz. A maradékban kell tudni 1-2 adatot ehhez.

S egyre csökken a gondolkodás mezeje, mert egyre több az ügy, melyben előre meghatározott jó és rossz van. Ezekben csak tapsolni szabad a jónak és öklöt rázni a rossznak.

Egyre jobb kedvvel figyelem a "lezárt témák" listáját. A legfrissebb: az UK (Nagy-Britannia Unifikált Köztársaság) úgynevezett "királyi" családjának műbotrányai. Immár itt is kiderült: van progresszívista "herceg" és fasiszta "herceg" oldal. Az előbbinek ájult tisztelet jár, az utóbbit meg ki kell röhögni. S természetesen azt kell közben állítani: a jó oldal nem is oldal, hanem a színtiszta "semlegesség" pártolása.

Ezen a héten van az első évfordulója annak, hogy nem járok dolgozni.

Amerikai multinál dolgozom, s tavaly ilyenkor lett bevezetve az otthonról való munka.

Hatalmas nyereségek értem engem emiatt. Egyrészt, a szabadidőm drasztikusan megnőtt, nem kell napi másfél órát munkahelyre és -ről menésre pazarolnom. Ez pénzügyileg is nyereség számomra, nincs üzemanyagköltségem. Aztán nem kell felesleges kommunikációval se foglalkoznom, hiszen nem látom közvetlenül a kollégáimat, főnökeimet. Az alvást sokkal kevésbé kell a munkához igazítanom. Immár a tisztálkodást se kell a munkaidő szerint rendeznem: simán kezdhetem pl. reggeli munkámat tisztálkodás nélkül.

S persze egy rakás járulékos elem. Bármikor felállhatok a székemből. A szolgálati számítógépemet nem láttam 1 éve, a sajátomat használom, mely egyrészt gyorsabb, másrészt én állítottam be mindent rajta, nem a cég IT-részleges, harmadrészt nincs rajta semmilyen korlátozás.

Egy szóval: a járvány nyerteseinek egyike vagyok.

A magyar jobbosok egyik tévhite a kozmopolitizmus azonosítása az internacionalizmussal. Pedig a kettő egészen más.

A kozmopolitizmus a nemzeti identitások eltörlését jelenti, míg az internacionalizmus az egyes nemzetek együttélését.

A szovjet rendszerideológia annyira szükségét érezte nemzetek létezésének, hogy ha nem volt ilyen, akkor csinált. Korábban említettem Szovjet Közép-Ázsia példáját, ahol valójában egyfajta egységes kevert identitás volt, míg a szovjet társadalmi mérnökök nem hoztak létre külön nemzeteket, melyek máig léteznek.

De még egy vicces példa: a hakaszoké. A hakaszok tulajdonképpen dél-jenyiszeji tatárok, de mivel messze élnek a Volga-menti Tatársztántól, a korai szovjet nemzetépítők úgy gondolták, külön kellene őket kezelni, s ki lettek találva a "hakaszok". Aztán új vélemények jöttek, hogy mégse kellene túlzásba vinni a nemzetépítést, így tervbe lett véve a hakasz nemzet megszüntetése. Ekkor jött azonban a meglepetés: a helyi vezetés már rájött, a legjobb módszer az érdekérvényesítésre a "nemzeti", így a hakasz kommunisták levelet intéztek Sztálin elvtárshoz, melyben jelezték felháborodásukat amiatt, hogy egyes körök meg akarják szüntetni a "fiatal szocialista hakasz nemzetet". Aztán Sztálin megnézte a térképen hol vannak a hakaszok, majd vállat vont, s leállította a hakasz nemzet "likvidálását", így 1930-tól nem csak "kerület", hanem egyenesen "autonóm terület" lett Hakasziából.

A szovjet logika a nemzetek közti barátságot támogatta, nem az egyének köztit. A külföldiekkel való kapcsolat pedig egyenesen negatív viselkedésnek számított.

Kubában a csúcsidőban - 80-as évek közepe - 20 ezer szovjet kiküldött volt, az egész országban, de a legtöbb persze Havannában. Az egyes kiküldöttek tömbökben laktak.

A kubaiakkal való kapcsolatra nem néztek jó szemmel. S teljesen mindegy volt, hogy a kubai egy "szocialista" nemzet, ettől függetlenül az elvárás az volt, hogy a szovjet ember csak képviselőin, felettesein keresztül legyen kapcsolatban kubaiakkal. A szovjet hatóságok kifejezetten támogatták a kubai kultúra nem megismerését, a nyelv nem megtanulását.

Gyakorlatilag alig pár renitens szovjet volt, aki mégis megtanult spanyolul. S az ilyenekre a többiek mint valamiféle furcsa, zavaros, kriminogén alakokra néztek.

De az egyénieskedés tilalma olyan szintű volt, hogy az egyes szovjet lakótömbök közti kommunikációra is rossz szemmel néztek. Diákok esetében egyenesen tilos volt a "lakónegyed" elhagyása, felnőtteknél meg nyomós ok kellett hozzá.

Ennek következménye az lett, hogy a szovjet kiküldöttek szinte semmit se ismertek meg a helyi életből, de még egymás tapasztalatait se tudták kicserélni. Persze akadtak merészebb, 16-17 éves diákok, akik a diáktilalmat megszegték, de ez kevés ember volt, s nyilván ők se állandóan tették ezt.

Amit a hatalom nem vett észre: ez az elzártság nem feltétlenül a rendszert erősítette. Mivel jellemzően az átlagembernek semmilyen tapasztalata nem volt nyugatról, egy egyaránt elhitték a legfantasztikusabb nyugatellenes és nyugatpárti álhíreket is.

Az átlag kubai szovjet kiküldött sose járt nyugaton, átutazóban se. Egyesek egyetlen nyugati élménye az volt, hogy egy időben az Aeroflot Moszkva-Havanna járata leszállt egy órára Írországban - így láthattak a szovjet kiküldöttek egy csillogó repülőtéri épületet, benne egy luxuscikkeket árusító bolttal. S igen, volt szovjet gyerek - mert elsősorban diákokkal voltam kapcsolatban, életkorom miatt - aki komolyan elhitte, hogy ilyen a nyugati élet. Gyakorlatilag úgy képzelte el a korabeli nyugatot, mint a hivatalos propagandában a kommunista jövő volt bemutatva: nem kell dolgozni, mindenki luxusban él, eszik-iszik amennyit akar, s csak akkor tesz bármit is, ha kedve van hozzá. Miután én akkor már számtalanszor jártam nyugaton, így megjegyeztem, hogy a nyugati élet jobb, mint miénk, de egyáltalán nem az, mint amit képzel, megkaptam az, hogy én a hivatalos szöveget hangoztatom, nem merem megmondani az "igazságot".

Arra a felvetésemre pl., hogy Madridban sok a koldus, a nyugatimádó szovjet diáktársam kijelentette, ez nyilvánvalóan hazugság, mert Spanyolországban kapitalizmus van, s a kapitalizmusban mindenki gazdag!

Egyébként érdekes fejlemény: most amikor Oroszországba immár 30 éve bármilyen nyugati infó eljut korlátlanul, szabadon lehet utazni, a nyugat népszerűsége többszörösen alacsonyabb, mint a szovjet időkben, amikor hivatalosan csak negatív infók voltak a nyugatról.

Bolgár találmány volt a pípsó és az éjszakai bár házasítása. Nagyon régóta nem voltam ilyen helyen, de a 90-es évek vége felé ez még létező konstrukció volt. Lényege: éjszakai bár két szinten: alul kabinok vannak, felül normál bár.

Én nem szégyellem: amikor hirtelen szabad lett ez a téma a kommunizmus bukása után, érdekelt ez az egész iparág. S voltam talán összesen 10-szer ilyen helyeken. Mentségemre hozzáteszem: a dolog művészibb szegmense izgatott, bár ilyet ritkán találtam, a legtöbbször a valóság a pofámba csapott.

A kabinok a normál pípsó logikája alapján működnek, azaz be lehet ülni, s egy bizonyos ideig kilátni a "színpadra". Aztán ismét elő kell fizetni, hogy megint felmenjen a függöny. A fenti részről pedig minden látható természetesen, de ott minimális fogyasztás van, s erősen emelt áru termékek. De facto: egy normál éjszakai sztriptíz bár, ahová bemehetnek kispénzűek is csak kukucskálni kicsit.

Mindenesetre a hagyományos pípsónál jóval kulturáltabb szórakozás.

Egyetlen egyszer voltam hagyományos pípsóban: Budapesten, a Keleti pu. mellett, s borzasztó kiábrándító élmény volt, na és a szag, az volt a legrosszabb. Mindent átható spermaszag, ráadásul az egész egy magaspincében volt, nagyjából nulla szellőzéssel. Az egész létesítmény célja tulajdonképpen olcsó maszturbálás lehetőségének felkínálása volt. A pár ügyfél se volt éppen bizalomkeltő kinézetű, félig alkoholos mámorban kavargó, de még nem teljesen impotens, lecsúszott alakok.

Na és maga a produkció. Lehet, hogy bennem a hiba, de rám fordítva hatott: merevedés helyett sorvadás állt be nálam, s legfőbb gondolatom az volt, nehogy hozzáérjek valamihez, amitől valami betegséget elkapok.

Tulajdonképpen csak azért mentem oda, mert egy bolgár milliomos hajótulajdonos üzletembernek tolmácsoltam, s ő kérte, menjek el vele, mert kiváncsi, de otthon nem mer ilyen helyre bemenni, nehogy valaki felismerje.

Szóval a produkció az volt: három életunt, teljesen meztelen, 18-20 körüli lány ült egy szőnyegen, tapogatták magukat, néha egymást, időnként tárgyakat dugva magukba, valami műanyag gyümölcsutánzatra emlékszem. Azt hiszem, 10 perc, s lement a függöny. Volt VIP-szolgáltatás is, azt hiszem, ez azt jelentette, hogy az ügyfél bedugja a nemi szervét, azt meg a túlsó oldalról "elintézik". De ezt személyesen nem láttam, csak a jelekből tudni lehetett.

Én úgy másfél perc után ki is távoztam az előtérbe, de a megbízómnak is túl sok lett a 10 perc. A hely vezetője, valami "teremőr" féle, rám is kérdezett "te mire vársz?", mondom "én csak a tolmács vagyok", mire ő röhögve "hát, ehhez nem szükséges nyelvtudás".

A bolgár milliomos aztán megjegyezte, hát legalább már tudja, mi az a pípsó, bár nem ez lesz élete fordulópontja.

Szóval ezzel bevezettem, mi is a pípsó. De mi is volt az általam említett bolgárosított verzió? A gyakorlatban normál sztriptíz. Kiment egy-egy táncoslány a színpadra, lassan levetkőzött, kicsit vonaglott, majd távozott, nagyjából óránként 3 sztriptíz volt egyenként 15 perc hosszan. Durva elemet nem láttam, azaz nem volt önkielégítés imitáció, se kifejezetten pornográf mozdulat. A 15 percből kb. 10 volt maga a vetkőzés, s 5 meg a meztelen rész: az egyik hentergett egy szőnyegen és ült egy széken, beszélgetve pár "nézővel", a másik kettő szimplán táncolt, közülük az egyik a tánc második felében a színpad közepén lévő zuhanyt is magára engedve, majd habfürdőszerű anyaggal bekenve magát.

Tulajdonképpen az volt az érdekes, hogy a táncosnők egyben pincérnők is voltak. Azaz 1 órát kiszolgáltak, majd 1 órát lent voltak, azaz minden 2-órás ciklusban egyszer vetkőztek. Egyszer ott voltam 3 és fél órát, s ez alatt majdnem minden pincérlány vetkőzött 2-szer. Különféle fényhatások is voltak, ahogy ez szokás. Egyedül egy idősebb, 40 körüli picérnő nem vetkőzött soha, viselkedése alapján valami üzletvezető féle lehetett.

S prostítúció? Az is volt. Hallottam, hogy vannak látogatók, akik "randevút" egyeztetnek a pincérnőkkel. Közismert: nagyon nehéz sztriptíztáncosnőnek lenni és nem válni prostituálttá. De ez már egy más téma.

Németországban és Ausztriában az áruházak feloszlanak olcsó, diszkont típusúsakra és normál kategóriájúkra. Az Aldi, a Lidl, s a Penny pl. mind diszkont kategória. A Billa, a Kaufland meg pl. "normál".

Megjegyzem: de jó, hogy a magyarban ma már a "diszkont" szó csak melléknév. A 90-es évek elején még főnév volt, lásd "megyek a diszkontba". Engem baromira idegesített.

Az EU legszegényebb országában, Bulgáriában nem létezik "diszkont" kategória, ugyanis bármilyen áruház már a középosztálynak szól, nem a szegényeknek. A szegények piacra járnak, kis boltokban vásárolnak, s csak valamilyen akció esetében mennek be áruházba.

Ennek egyébként pozitív fejleménye, hogy míg Budapestről szinte teljesen eltűntek a független kisboltok, addig Szófiában maradt belőlük szép mennyiség. Egyszerűen mindig volt rájuk igény.

Míg nyugaton ezek a hálózatok kifejezetten diszkont kategóriában hirdetik magukat, Bulgáriában ilyen típusú marketing nincs: ezek a boltok a szegényeknek túl drágák, míg az alsó-középosztály számára kedvezőbb az "elegáns bolt" narratíva. A szegény réteghez képest gazdag alsó-középosztály persze nyugati mércével szegény, de így legalább az az illuziója lehet, hogy ő valami "jobb" helyen vásárol.

Az ilyen dolgok kiválóan mutatják az életszínvonalbeli hatalmas eltéréseket az EU-ban. Talán jobban, mint a statisztikai adatok.

Az Eurovíziós Szervezet kategórikusan kimondta: tilos minden politikai üzenet a fesztiválon, még a legenyhébb formában is. Mert a fesztivál a felhőtlen szórakozás helye, nem a megosztásé!

Persze semmi baj a politikával, ha az "helyes" irányzatú. Akkor akár nyílt is lehet.

A belarusz Galaszi ZMjeszta együttes bűne hatalmas. A tavalyi belarusz nyugatpárti tüntetések alatt a kormányzatot támogatta.

Ez már eleve elfogadhatatlan egy "helyes" fesztiválon, ahol csak a progresszív haladóknak, az okosoknak és szépeknek van helyük. Azoknak, akik mind együtt, teljes egységben, 100 %-os szavazással követelik a pluralizmust és a nyíltságot! Hogyan is férkőzhetne be ide bármilyen eltérő, önálló, tehát retrográd vélemény?

Az együttes dala egyébként annyira finoman politikai, hogy aki nagyon nem ismeri a körülményeket, az észre se veszi a politikát benne. Íme a szöveg gyors fordításban:

 

Nézz előre, felejtsd el azt ami elmúlt
Selejtezz le mindent ami tegnapi
Dobd le a takarót, indulj mosakodás nélkül
Csak a legjobbat hozhatod létre

Tépd szét a történelem menetét
A zab, mint látható, nem a lóban van
Múlt nélkül minden egyszerű lesz
Te csak engedelmeskedj nekem

Változtasd meg a mohás alapokat
A szabad világ elkerülhetetlen
A korszerűtlen ember méltatlan
A retrográd pedig beengedhetetlen

Megtanítalak táncolni a dallamra
Megtanítalak elámítani magadat
Megtanítalak vonalasnak lenni
Örülni fogsz mindennek

Különleges zenét szerzek neked
Tálcán kínálom neked az egész világot
Viccé változtatom bánatod
Jobban leszel magadban

Aludj az eke mögött, folyik az éjszaka
Még messze a a csillagok
Hadd legeljenek a lovak az ugaron
El ne rontsd a barázdákat

Cseréld a húst zöldségre
Lelkendezz, akkor is ha dühös vagy
Álmodj új ketyerékről
Egyébként is hitelre kaphatók

A dal kiválóan kifejezi a nyugatpárti szervezősködők lelkivilágát, akik mindent ki akarnak dobni, s cserébe csodákat ígérnek. De vajon ezt érti az átlagember? Nagy tételben fogadnék, hogy a nyugati emberek 99,9 %-ának eszébe se jutna a politikai üzenet.

De most képzeljük el, ha ez az együttes tüntetéspárti lenne! Akkor nemhogy nem lenne gond vele, hanem ájult taps járna neki. Semmi se mentené meg őket a fesztivál megnyerésétől! S valószínűleg még egy "fújj, Lukasenka, takarodj" sor se minősülne politikai üzenetnek.

A lényeg: a nyugati civilizáció menthetetlen, s nem is lenne szabad menteni. Korábban azt hittem, kezet kell nyújtani a nyugatnak, ma már értem: a "minél rosszabb, annál jobb" kell hogy legyen a jelszavunk.

Az állatkínzás és ellentéte, az állatbarátság ősi ösztönökből ered.

Primitív társadalmakban ma is ismert jelenség, hogy a gyerekek számára az állatkínzás egyenesen kötelező, hiszen így tanulják meg kicsiben a vadászatot és a veszélyes állatoktól való védelmet. Felnőtteknél viszont az állatkínzás bűnnek számít, sőt egyfajta gyerekes perverziónak: a felnőtt megöli az állatot önvédelem vagy étkezés céljából, abszurdum lenne játszania az állattal. Az állat felhasználása racionális kell, hogy legyen, a gyerek esetében racionális a felkészülés a vadászatra, de egy felnőttnél ugyanez értelmetlen.

Ezek a társadalmak ezüst vagy bronz társadalmak, melyekben a irracionális állatölés vagy állatnak fájdalom okozás szentségtörés.

Az egyes társadalom típusok:

• arany: itt nincs állat elleni erőszak, hiszen az emberek vegetáriánusok, lásd a Biblia szerint ez az özönvíz előtti időszak,
• ezüst: a szellem uralja a társadalmat, azaz a papi kaszt, mely tudásfölénye révén tartja a többieket uralma alatt,
• bronz: az erő uralja a társadalmat, azaz a harcosok, akik nyers erővel tartják a társadalmat békében,
• vas: a pénz uralja a társadalmat, azaz a gazdagok pénzügyi függőséggel igaznak le mindenki mást.

A vastársadalom a legkétszínűbb a téma szempontjából. Egyrészt szisztematikus állatkínzást alkalmaz, mert a nagyipari állattartás pontosan ez (gondoljunk egy átlag csirkeüzemre), másrészt szinte emberi jogokat követel egyes kiemelt állatoknak, s tiltani próbál teljesen nemes, legitím ezüst- és bronzkori szokásokat, mind a vadászat, a disznóvágás, stb.

A vadászat pontosan a racionális állatkínzás egyik maradványa. Ahogy az indkolatlan háziállat tartás is az, csak a másik oldalon.

Ma egy átlag macska se látja el eredeti feladatát, nem véd a rágcsálók ellen, csak üldögél a lakásban, szinte az egész napot alvással eltöltve. Teljesen felesleges lény, mégis százmilliók tartanak macskát.

De ugyanez a kutya is. A mai átlagkutya szimpla dísz, nem lát el semmilyen hasznos szerepet, egyszerűen csak emlék a múltból. S talán még több embernek van kutyája.

A múltbéli ősi emlék jelen van mindenkiben, még kifejezetten ultraliberális, modernista emberek is vannak a háziállattartók között.

Én magam 6 darab háziállattal rendelkezem: van 2 papagájom, 2 kutyám (fekete és fehér), s 2 macskám (fekete és fehér).

Vicces döntés - "LMBT-szabad övezet" lett az Európai Unió, az EP szerint.

Persze semmi gond, a sóhivatalok szeretnek mindenféle döntéseket hozogatni. Szerencsére ezek nem valódi döntések, hanem mint amikor a kisfiúk katonásat játszanak. Se eredményük, se joghatásuk - hiszen a valósággal semmilyen módon nem érintkeznek.

Eleve az EP legfeljebb a saját épületének sorsáról rendelkezhet, bár azt is utólag egyeztetniük kell a Tanáccsal, a Bizottsággal, s még 10-15 az EP-nél súlyosabb szervvel.

Szóval éntőlem akár az egyik vécéjüket is elnevezik szabad pedofil gyíkember övezetnek.

A bolgár politikai élet legnagyobb eltérése a magyartól az állandó messiáskeresés.

A magyar politikai élet jellemzője a stabilitás, a már sikeres párt nehezen tűnik el, erre több ciklus kell, s ritkán akad új párt, mely nem a meglévőkből jön létre. Pl. a Kisgazdapárt eltűnéséhez is 12 év kellett. Egyetlen kivételes választási év volt: 2010, amikor két új párt is sikert könyvelhetett el, a Jobbik és az LMP. De Magyarországon sose volt igény nemzetmentő messiásra, az ilyen típusú egyéniségek sose a már kialakult pártrendszer ellenében léptek fel.

Ellenben Bulgáriában szinte minden választás jellemzője a messiás, aki új pártot alapít, mindenki mást elvet, új rendszerváltozást akar, mindenben változást akar.

A 90-es évek ilyen egyénisége egy Zsorzs Gancsev nevű ember volt, aki a 60-as években Bulgáriából Angliába, majd az USA-ba költözött, ahol vívókarriert futott be, majd harmadrangú szerepet játszott Hollywoodban. Később kiderült: mindvégig a bolgár titkosszolgálat ügynöke volt másodállásban. 1990-ban költözött vissza Bulgáriába. 1992-ben robbant be a bolgár politikai életbe, amikor az elnökválasztáson 17 %-kal harmadik helyet ért el. Azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a választási videóiban sokszor gitározott és énekelt, saját szerzeményeit adva elő. Politikai irányzata sose derült ki: gyakorlatilag minden létező politikai eszme hívének elmondta magát karrierje valamely korszakában. A legviccesebb az volt, amikor magát monarchistának mondta, s azzal kampányolt, hogy a monarchia úgy állítható vissza, hogy először ő lesz a köztársasági elnök, majd ebben a minőségében "hazahozza a cárt".

Pártot is alapított Bolgár Üzleti Tömb néven, mely sikeresen be is jutott a parlamentbe, 1994-2001 között parlamenti párt volt, míg lassan szét nem esett. Később kiderült, a párt valóban "üzleti", ugyanis pénzért lehetett megvenni a befutó helyeket a pártlistán. Közben az 1996-os elnökválasztáson elérte a pártelnök csúcseredményét: 22 %-ot. De onnan már lefelé ment az út.

2001-ben jött ugyanis a fő messiás, ráadásul ezúttal nem ismeretelen személy, hanem a volt bolgár államfő: Szimeon Szakszkoburgotszki, aki gyerekként II. Szimeon néven 1943-1946 között bolgár cár volt. Ő Spanyolországból tért haza. Fantasztikus dolgokat ígért: pl. 800 nap alatt Bulgária totális átalakítását, meg mindenkinek 5000 dolláros mikrohitelt, melyre a pénzt majd arab uralkodók dobják össze.

A 2001-es választásokon a semmiből létrehozott pártja 42 %-ot kapott, s majdnem egyedül meglett a parlamenti többsége (1 mandátum hiányzott ehhez). Szimeon a legnagyobb kárt a bolgár jobboldalnak okozta, az alig 18 %-ot szerzett ezen a választáson, a jobboldali szavazók nagyobb része átállt Szimeonhoz. A bolgár hagyományos jobboldal azóta se tudta kiheverni ezt a csapást, jelenleg pl. egyenesen parlamenten kívüliek.

2001-2005 között Szimeon pártja a törökökkel kormányzott koalícióban, a szocialisták külső támogatásával, majd 2005-2009 között ez a koalíció hivatalosan is 3 párt szövetsége lett. A hagyományos bolgár jobboldal ezen mélyen felháborodott, nem volt magyarázatuk, hogyan lett a cárból "komcsi". A jobboldali suttogó propaganda egészen vad elméleteket is terjesztett: pl. hogy Szimeon titokban a KGB tábornoka volt a hidegháború alatt. Pedig ezen a fejleményen csak az lepődött meg, aki nem követte Szimeon életét. Én még 1989-ben olvastam vele egy interjút, ahol elmondta "ha nem lennék cár, szocdem politikus lennék" - ezt akkor mondta, amikor még fel se merülhetett, hogy bármikor is hazatérhet.

2009-re Szimeon pártjának népszerűsége annyira lecsökkent, hogy már a parlamentbe se tudott bejutni. Maga a jelenleg már 83 éves Szimeon ma is Bulgáriában él az év legnagyobb részében. Sikerült nála kb. százszor gazdagabb spanyol arisztokrata feleséget is meggyőznie, hogy éljenek Bulgáriában. Az egyik volt cári ingatlanról Szimeonnak sikerült bizonyítania, hogy az nem állami ingatlan volt, hanem édesapja - III. Borisz cár - magántulajdona, így azt visszakapta mint jogos örökséget - ez egyébként a Szófia-Plovdiv autópálya szófiai bevezető szakasza mellett található, személyes érdekesség, hogy a 90-es években 3 évig onnan kb. 500 méterre laktam. Az ingatlan nem luxuspalota, inkább egy hatalmas parkban egy nagy villa, a park része hétvégeken szabadon látogatható bárki által.

Szimeont és pártját szidni szokás Bulgáriában, kiemelve csak a negatívumokat, de én látok egy sor pozitívumot is tevékenységében. Talán legfontosabb pozitívuma, hogy végleg megszüntette az addig a bolgár politikai életet bénító nyugatpárti ex-antikommunisták contra oroszpárti ex-kommunisták felállást.

2009-re se tudott fellélegezni a hagyományos bolgár jobboldal, mert hiába tűnt el Szimeon pártja, annak romjain jött létre a szófiai polgármester, Szimeon volt belügyminisztériumi államtitkára, Bojko Boriszov új pártja, a GERB. Ismét tarolás jött: az új párt azonnal 40 %-ot szerzett.

Az eddigi messiások mind bukott messiások, míg Boriszov a másik kategória: ő eleve óvatosan ígérgetett, nem mondott soha teljesíthetetlen célokat, s igyekezett gyorsan szakértőket maga köré csábítani. Így azóta is hatalmon van, azaz 2009 óta, csak egyetlen egyszer, másfél évre tudta az ellenzék eltávolítani őt a hatalomból, 2013-2014-ben, ami azonban végsősoron csak Boriszov megerősödését eredményezte.

Közben megjelent a bolgár nacionalizmus is parlamenti keretekben: a Támadás Párt. Egy tv-műsor alapján jött létre, s a műsort vezető újságíró lett a messiás-pártelnök, de nem tudott pártként komoly eredményt elérni, sose került 10 % fölé, bár a 2006-os elnökválasztáson még második helyen végzett, de akkor még nem létezett a GERB. Ez a párt máig a parlamentben van, ma már azonban vannak erősebb ellenfelei a nacionalista táboron belül, az idei választáson szinte kizárt, hogy be tudnak kerülni a parlamentbe.

Akadt még egy, a Támadás Párt módszerét utánzó, de nem nacionalista, hanem amolyan általános "mindenki ellen vagyunk" párt, a szintén egy tv-műsor alapján létrejövő Bulgária Cenzúra Nélkül párt, mely azonban képtelen volt megkapaszkodni a politikai térfelen. A párt programja sose derült ki, nagyjából absztrakt korrupcióllenesség volt a fő mondanivaló, s hogy minden rossz ami van és változtatni kell mindenen, de nem derült ki hogyan és mire.

Volt még egy kisebb játékos, a vicces nevű Rend, Törvényesség, Igazságosság párt, mely szintén nem bírt ki 1 ciklusnál többet, s egyszeri parlamenti bekerülése is éppenhogy sikerült. Erről a pártról a legemlékezetesebb esemény, hogy miután a pártelnökről elterjedt, hogy homokos, ő válaszként elvett feleségül egy nőt.

A 2016-os elnökválasztáson jelent meg egy bolgár milliárdos politikai szerepben. Az illetőnek többszáz gyógyszertára és benzinkútja van. S azonnal negyedik lett 11 %-kal, majd a következő évben az újonnan létrehozott pártja is éppenhogy bekerült a parlamentbe. Róluk idén fog kiderülni, képesek-e meglapaszkodni vagy csak egy lesznek a sok sikertelenm messiáspárt közül. Nevük Akarat Párt, mérsékelten nacionalisták és oroszpártiak, s immár nem támadják az egész politikai rendszert, hanem jóval mérsékeltebben nyilatkoznak meg. A cél gyakorlatilag az, hogy a GERB koalíciós partnere legyenek.

Az idei választás fő messiása természetesen ismét egy tv-személyiség: Szlavi Trifonov. A rendszerváltozás után kezd mint egy humoros diákműsor állandó szereplője, majd zenei karriert épít, végül a legnézettebb kereskedelmi csatornán lesz állandó sóműsora, majd pedig 2019-tol saját tv-csatornát indít.

Az orosz filmművészetnek két szakasza volt eddig.

Az első a műszaki minimalizmus. Azaz nagyon olcsón filmet csinálni. Ez jó lehet drámai műfajokban, de bárhol máshol, ahol mégiscsak szükség van a valóság érzékeltetésére, ott ez a nevetségességet és gagyiságot hozza csak elő. Az eredmény kb. olyan lesz, mint az Isaac Asimov magyar sci-fi adaptáció, a Halhatatlanság halála, ahol Juhász Jácint üres folyosókon bolyong, s néha megjelenik egy elsuhanó kávéfőző. A szovjet verzióban ez úgy volt a szovjet sci-fikben, hogy a sci-fi jelleg kimerült abban, hogy aranyszínű csillogó ruhába bújtatták az orosz színésznőt, aki a főszerepet játszotta.

Persze lehetséges, ritkán, hogy lehet így is pl. sci-fit csinálni, ha olyan a téma, de ez kivétel.

Az orosz filmművészet egyedül háborús témákra volt hajlandó ténylegesen költeni, ott tényleg valósághű ábrázolások voltak. Ha azt mondta egy szovjet rendező, filmet akar forgatni a Nagy Honvédő Háborúról, s ehhez kell neki 100 darab valódi tank, melyek ide-oda mozognak napokon keresztül egy hatalmas területen, elhasználva pár száz töltetet, akkor erre rábólintott a vezetőség, de ha azt mondta, sci-fit rendez, s ehhez kellene egy darab helikopter fél órára, akkor ezt felesleges pénzkidobásra hivatkozva elutasították, s szóltak neki, inkább csináljon egy műanyag makettet.

Aztán a rendszerváltozáskor megjelent az új orosz filmipar, a nyugatutánzó tematikáival. Ami megint gagyiság, mert ha az ember pl. akciófilmet akar, akkor megnéz egy eredeti hollywoodit, minek nézne rossz orosz utánzatot.

Ma már ez a kor elmúlt, paródiák témája esetleg még. Íme egy orosz humorista csapat paródiafilmje, oroszul, angol felirattal. Ami nem fordítható le: a filmbéli oroszok mind borzalmas angol akcentussal és hibásan beszélnek oroszul, míg a filmbéli amerikai hős tökéletes anyanyelvi orosz kiejtéssel, hibátlanul:

Valamikor az ezredforduló körül elkezdődött az orosz filmipar harmadik kora: immár nem akarnak senkire se hasonlítani, csak a külsőségeket, műszaki megoldásokat veszik át.

Nemrégi orosz sci-fi horror a Szputnyik című film. Már a címe nem igazán fordítható le, mert magyarul ez csakis szputnyik, azaz műhold, miközben oroszul a szó eredeti jelentése "útitárs", annak idején ez a szó úgy keletkezett, hogy a műhold a "Föld bolygó útitársa". Itt viszont a szó kettős értelmű: hiszen a film lényege az, hogy egy 1983-es szovjet űrmisszió során egy földönkívüli útitárs is visszajött az űrhajósokkal együtt a Földre mint az egyik űrhajós szimbiótája.

Eddig a sztori teljesen hagyományos a műfajban. A titkosszolgálat helyi parancsnoka és nagyravágyó tudós beosztottja nem jelentik az eseményt a központnak, szimpla rehabilitációs időszaknak állítják be az egészet, hogy legyen idejük az idegen lényt megvizsgálni, majd eredményeket elérve növelni saját presztízsüket a vezetőség előtt. Közben elszigetelve tartják az űrhajóst, akiből minden éjszaka kimászik az idegen lény.

Mivel rájönnek, hogy az idegen lény el fog sorvadni élelem hiányában, s rájönnek milyen anyagra van szüksége, s ezt csak élő ember képes adni neki, kényszermunkára ítélt súlyos bűnözökkel etetik a lényt - mint kiderül az egyikről, pedofil erőszakoló és gyilkos, szóval "nem kár érte". Ez már oroszos logika.

A hollywoodi recept azonban folytatódik: a szupertitkos intézet képtelen eredményt elérni, kénytelenek külső szakértőt bevonni. Találnak is egy tehetséges fiatal agykutató- és pszichológusnőt, akinek éppen gondja akadt a hatóságokkal, felajánlják neki, segítsen, s cserébe megoldják problémáit.

Az intézet tipikusan szovjet: kerítés, hatalmas falak, őrök, a folyósokon kisasztal mögött üldögélő fiatal nővérek fehér köppenyben. Semmi luxus, még az intézetvezető is panaszkodik a rossz ételre.

Tatyana Jurjevna, a fiatal kutató gyorsan előre is halad az ügyben. Ha ez Hollywood lenne, valószínűleg bele is szeretne az űrhajósba, aki magában hordozza gazdatestként az idegent, de nem, itt csak meg akarja menteni őt. Amikor pedig rádöbben, emberekkel etetik a lényt, mélyen felháborodik, s még inkább segíteni akar. Valahogy kapcsolatba akar lépni a moszkai vezetéssel. Ha Hollywood lenne, akkor valamelyik médiát keresné, dehát ez az 1983-as Szovjetunió, nyilván semmi értelme nem lenne újságíróhoz fordulni.

Tatyana azonban csalódik: kiderül, hogy az űrhajós semmivel se jobb a többieknél, mert tökéletesen tisztában van a helyzettel, s azt el is fogadja, egyetlen célja a túlélés. Azzal mentegeti magát, hogy van egy házasságon kívüli kisfia, aki anyja halála miatt árvaházba került, s őt kell megmentenie.

Mégis tervet dolgoz ki Tatyana: betegséget kell szimulálni az űrhajós testében, hogy az idegen lény elhagyja azt, hiszen gazdatest nélkül a lény meghalna.

A lényeg: se a menekülési kísérlet, se a terv nem sikerül. Kiderül: az űrhajós életképtelen szimbiótája nélkül, ezt felismerve az űrhajós is rádöbben helyzete kilátástalanságára, s lelövi saját magát, ezzel persze a lényt is megölve. Előtte még a lényt felhasználja az intézet vezetőségének megölésére.

Egyedül Tatyana menekül meg. Semmi se tudódik ki az egész ügyből, a hatalom is csak annyit tud meg, az intézetvezető a saját szakállára illegálisan kísérletezgetett valamivel. Nincs katarzis, se változás. A jók nem harcolnak a rosszak ellen, egyszerűen vége a filmnek.

Az egyetlen pozitív kifejlet magánéleti: Tatyana megkeresi az űrhajós árvaházban lévő fiát, s örökbe fogadja.

S a legfontosabb: nem menekül el a lény kis része, nem teleportálja magát sehová, nem történik csoda, szóval folytatás kizárva.

A kommunizmus áldozatainak emléknapja nevű ünnep a legabszurdabb dolgok egyike, én direkt nem emlékezem meg róla. Direkt nem az illető napra - február 25. - írtam ezt a cikket.

Bajom vele nem az, hogy tagadnám a kommunizmus áldozatait - szimpla tény, hogy a kommunista rendszerek megöltek közvetlenül és közvetve olyan 15-20 millió embert. (A 100-120 milliós adat persze marhaság.) A problémám az az háttérüzenet, melyet ez az ünnepnap közvetít.

Ez pedig az, mintha lett volna egy kommunista időszak, mely gyilkosságokért felelős, s se előtte, se utánna nem történt semmi hasonló, mindig minden más rendszerideológia vétlen - nyilván a fasizmust leszámítva, melynek szintén van emléknapja. Ez utóbbi egyébként legalább pontosan lett megfogalmaz, lásd "a holokauszt áldozatainak emléknapja", azaz nem egy egész ideológia gyászünnepe, henem egy konkrét gyilkos eseményé.

S nem is ez a baj, hogy a kommunizmus mint eszme ki van emelve gyilkos eszmeként, míg a fasizmus csak az áldozatait illetően (sőt, csak zsidó áldozatait illetően), ez még magyarázható lenne a specifikus történelmi körülményekkel. Az igazi elvi probléma az, mintha ez az eszme - ill. ez a 2 eszme, most idevéve a fasizmust is - valami speciálisan gyilkos eszme lenne, míg minden más eszme meg tiszta.

Pedig a leggyilkosabb eszme a liberalizmus. Csak Afrika újkori gyarmatosításának áldozatszáma több, mint minden kommunizmusé és fasizmusé együttvéve.

Egy vitapartnerem azt mondta, elvileg igazam van, de nem veszem észre, ez egy magyar ünnep a specifikus magyar körülményekre, nem nemzetközi, globális jelenőségre szert tenni akaró megemlékezés. Azaz mivel Magyarországon ezek a fő gyilkos eszmék, ezekre emlékezünk meg, s nyilván nem Afrika gyarmatosítására.

A gond ezzel az, hogy a magyarországi kommunizmus kifejezetten nem gyilkos eszme, áldozatszáma a legszélesebb módon számolva se több 2-3 ezer embernél (beleszámolva Kun Bélától Kádárig mindenkit). Az ország török megszállásának és a Habsburg-uralomnak valószínűleg sokkal több áldozata volt, mégsincs emléknap ezekre.

Persze nem vagyok naív, tudom mi a valódi, tisztán politikai oka ennek a gyásznapnak, s tudom miért lett bevezetve. De ettől még marhaságnak tartom.

A Partizán című YT-csatornát egyre inkább érdemes nézni. A csapat baloldali (a szó eredeti értelmében), de a ballib táborral nem szakítottak, viszont folyamatosan olyan anyagokat tesznek közzé, melyek mindenben cáfolják a ballib dogmákat. Ez persze vicces, de ugyanez jellemző szinte minden magyar baloldali csoportra: rettegnek nehogy fideszbérencnek minősüljenek, így sose mernek nyíltan szembemenni a ballibekkel. De ez most mellékes. Két hete ismét olyan anyagot tettek közzé, mely ismételten csak ideges fejrángást idéz elő minden hithű ballib megmondóembernél.

Van ez a Sebők Miklós nevű újmarxista fazon és a könyve, címe Paradigmák fogságában - ajánlom a művet, s a szerző hiteles ember, lám ingyenes letöltésre is felajánlja művét, íme itt -, melyben leírja a folytonosságot a későkommunista reformkommunista elit és a rendszerváltozás utáni liberális elit között, s erős kritika alá veti a 2010 előtt egyetlen igazságnak minősülő álláspontot a gazdaságpolitikáról.

A szerző nem fideszes tehát, sőt azon baloldaliak közé tartozik, akik Orbánt mint "neoliberálist" vetik el. Más kérdés, hogy a könyvben megfogalmazottak 20-25 éve legfeljebb a Magyar Fórumban jelenhettek volna meg, s minden valamit magára adó ballib harcos tüntetést szervezett volna a "fasiszta" és "kódoltan antiszemita" Sebők ellen.

Erre jön Gulyás "Marci" Partizánja és képes beszélgetést szervezni a könyvről a szerző és Király Júlia, az egyik leválthatatlan mindig igazlátó főszakértő között.

Júlia kifejezetten idegesítő jelenség. Nekem személyesen is van lehetőségem ismerni őt. Még nem meséltem el sehol itt, a BircaHang Média hasábjain, de 1992-ben a Nemzetközi Bankárképző Központ nevű intézmény hallgatója voltam pár hónapig. Ezen intézmény fő személyisége éppen Király Júlia volt akkoriban.

Úgy kerültem ezen intézménybe, hogy apám megpróbált belőlem bankárt faragni, kifizette hát a csillagászati tandíjat, s így az intézmény hallgatója lettem. Persze még az első félévben kiestem onnan, a harmadik hónapban már arra is képtelen voltam, hogy bemenjek az órákra. Kb. úgy éreztem magam mint néger polgárjogi aktivista a Ku-Klux-Klan gyűlésén, pedig akkoriban még magam is kb. ballib voltam.

Ez bizonyítja, hogy a politikai nézet nem minden, mindig van valami mélyebb is az emberben. Szóval Júlia és tanártársainak pökhendisége már akkor viszketési rohamot váltott ki bennem: baromira utáltam azt a "mi mindent tudunk" és "mindenki hülye aki mást mond" hangulatot, ami áradt ott. Tulajdonképpen csak egyetlen oktatóra emlékszem, akit nem utáltam: egy akkor 50-55 év körüli férfi volt az, aki üzleti pszichológia tárgyat adott elő, ez volt az egyetlen tantárgy, mely képes volt felkelteni az érdeklődésemet - sajnos nem emlékszem az illető nevére.

A beszélgetést nem írnám le, mert meg kell hallgatni, minden perce kincs. A lényeg: Király megállapítja, hogy Sebők nemcsak hülye, de olyan naív is, hogy a fasiszták szekértolója lett, Sebők meg szabadkozik, hogy nem fasiszta, hisz utálja Zorbánt. Persze mondanom se kell, Király képtelen érdemben bármit is cáfolni Sebők állításaiból, s ezt Sebők láthatóan élvezi.

Király a magyar szakértők legbelsőbb korének tagja. Olyan feketöves szakértő, akinek Antall fasiszta volt, de még a szerencsétlen Medgyessy is picit fasisztaszagú, mert -- követve a fasiszta Zorbán példáját - megemelte a minimálbér szintjét, nem konzultálva erről a szabad piac láthatatlan kezével. El lehet képzelni: így Sebők gyakorlatilag SS-tábornoknak tűnik.

Az meg a magyar politikai fogalmak totális zavarának jele, hogy adott két semmiben se egyetértő ember egyformán baloldalinak nevezi magát, miközben tulajdonképpen az egyetlen közös pont Orbán elutasítása.

Meghan hercegnő a könnyeivel küszködve mondta el az őt faggató bulvárújságírónak, hogy mennyire megalázva érzi magát amiatt, hogy az angol köztársasági elnök csak évi 8 millió fontot bocsátott rendelkezésére ruházkodásra, piperecikkekre, valamint egy elavult, 300 éves kastélyt, alig 30 fő személyzettel, továbbá egyszer kénytelen volt üzleti osztályon utazni egy járaton, mert nem maradt hely az elsőosztályon.

Azt is elmondta Meghan, hogy sokáig tűrt, de amikor egyszer olcsó norvég kaviárral alázták meg elsőosztályú orosz helyett, majd pedig más alkalommal azt hallotta nyíltan kimondani, hogy az ég kék, na akkor betelt a pohár! Elhatározta: vagy öngyilkos lesz vagy eladja tragikus életsorsa megfilmesítási jogát 100 millióért egy hollywoodi cégnek. Végül - átsírt, álmatlan éjszakák után - az utóbbit választotta, mert másképp képtelen lett volna túlélni az őrületes nyomást.

Ezt meghallva, Gighan hecegnő kijelentette, mindez semmi. Gighan ezután zokogva mondta el az őt faggató bulvárújságírónak, hogy mennyire megalázva érzi magát amiatt, hogy az angol köztársasági elnök csak évi 7 millió fontot bocsátott rendelkezésére ruházkodásra, piperecikkekre, valamint egy elavult, 400 éves kastélyt, alig 20 fő személyzettel, továbbá kétszer is kénytelen volt üzleti osztályon utazni egy járaton, mert nem maradt hely az elsőosztályon.

Azt is elmondta Gighan, hogy sokáig tűrt, de amikor egyszer halkés helyett normál kést tettek ki a tányérjához, ezzel meglázva őt, majd pedig más alkalommal azt hallotta nyíltan kimondani, hogy az ég kék és a fű meg zöld, na akkor betelt a pohár! Azonnal öngyilkos lett, majd eladta tragikus öngyilkossága megfimesítási jogát 100-100 millióért egy-egy hollywoodi cégnek, de csak mert másképp képtelen lett volna túlélni az őrületes nyomást. Csak a neves orosz ellenzéki vezér Navalvnijt is megmentő csodaorvosok hozták vissza őt a halálból!

Terhan hercegnő csak legyintett mindezek hallattán. Ő hosszú percnyi sírás-rívás után tudta csak elmondani az őt faggató bulvárújságírónak, hogy mennyire megalázva érzi magát amiatt, hogy az angol köztársasági elnök csak évi 6 millió fontot bocsátott rendelkezésére ruházkodásra, piperecikkekre, valamint egy elavult, 500 éves kastélyt, alig 10 fő személyzettel, továbbá háromszor is kénytelen volt üzleti osztályon utazni egy járaton, mert nem maradt hely az elsőosztályon.

Azt is elmondta Terhan, hogy sokáig tűrt, de amikor egyszer nem négyszer hajlott meg előtte a komornyik, csak háromszor, majd pedig más alkalommal azt hallotta nyíltan kimondani, hogy az ég kék, a fű meg zöld, a négerek meg feketék, na akkor betelt a pohár! Azonnal öngyilkos lett, majd másnap ezt megismételte, s azóta többször is, sőt most interjúadás küzben is foglalkoztatja az öngyilkosság gondolata. Ami következő öngyilkossága sugárzási jogait illeti, készen áll tárgyalásokra menedzserén - Segglyuk hercegen, aki egyben férje - keresztül, azt reméli, így talán képes lesz túlélni az őrületes nyomást, ami alatt szenved.

Nyelvi gyarmatosítás Afrikában - érdekes téma.

Leszámítva arab Afrikát - ami egy egészen más világ - a kép az, hogy az európai gyarmatosítók nyelve idegen nyelvként maradt meg, kényszerből, mert az afrikai országok túlnyomó többsége multietnikus, erős túlsúlyban lévő helyi nyelv nélkül.

Az alábbi térképen sárga színben azok az országok, ahol a volt gyarmatosító nyelve ma a lakosság minimális - 10 % alatt - részének anyanyelve. Elsősorban egyes nagyvárosokban fordul elő, hogy egyes helyi lakosok átvették a gyarmati nyelvet, az az anyanyelvük lett.

Zölddel ahol az arány 10-20 % közötti. Példa erre Nigéria, ahol a tengerparti részén sokan angol vagy angol alapú kreol anyanyelvűek, ennek oka, hogy nagyobb kapcsolat volt a gyarmatosítókkal.

A portugál gyarmatok esete is ilyen, a portugálok kifejezetten asszimilálni akartak, s ez részben sikeres is volt, így minden volt portugál gyarmaton van jelentős portugál anyanyelvű lakosság.

Pirossal azok az országok, ahol 20 % feletti a lakosság:

• Seychelle-szk. és Mauritius: nyelvileg francia alapú kreol és francia gyakorlatilag a teljes lakosság,
• Zöld-foki-szk. és São Tomé és Príncipe: portugál alapú kreol és portugál anyanyelvű gyakorlatilag a teljes lakosság,
• Angola: a lakosság fele portugál anyanyelvű, gyakorlatilag a városi lakosság 100 %-a.

Dél-Afrika és Namíbia esetében a kép csalóka, mert ez a 2 egyetlen afrikai ország, ahol a volt gyarmatosítók jelentős része helyben maradt, nem ment "haza". Mindkét országban van kb. 10 % fehér lakosság, Dél-Afrikában ugyanennyi kevert fehér-néger lakosság is. A dél-afrikjai és namíbiai fehérek nyelvileg kétharmadban afrikaans nyelvűek, egyharmadban angol nyelvűek.

Namíbiában vannak nagyvárosi négerek, akik szintén átvették a fehérek nyelvét, Dél-Afrikában is ez a jellemző a kevert lakosságra, valamint az ország nyugati felében a néger lakosság egy részére is.

Istenhez legközelebb ott lehet lenni, ahol a legkisebb a külső zavar esélye.

Ez nyilván nem egy templom, a templom szerepe más. A templom középület, ahol sose lehetünk magunkban. Ott egy kész környezetben vagyunk, ahol kötnek minket viselkedési szabályok, s mások is jelen vannak. Képtelenség ilyen helyen elvonatkoztatni a külső körülményektől.

Olyan helyzet és környezet kell, melyben maximálisan magunkban vagyunk.

Valószínűleg a legideálisabb helyzet a kivégzésünk előtti éjszaka és hajnal. Itt minden már biztos, csak csodára számíthatunk. Csakhát ez egy nehezen utánozható helyzet, ráadásul nem is praktikus.

Tehát olyat kell keresni, ami közel áll ehhez, de nem vezet halálunkhoz. Valamilyen kivédhetetlen helyzet, ahol olyan a teher, hogy a külső körülmények már alig hatnak ránk.

Valószínűleg ez olyan helyzet, mely várakozás valamilyen elkerülhetetlen kellemetlenségre, melyben nem számíthatunk semmilyen külső segítségre. Valószínűleg ilyen lehet egy átlagember számárú a háború: a várakozás a csatára. De hát ez se egy reális élethelyzet manapság. Talán a legközelebbi: várakozás a fogorvosnál valamilyen hosszadalmasabb bevatkozásra, feltéve persze, hogy legalább alapszinten félünk a fogorvostól. De ez lehet egy nő számára az első szülés előtti pár óra is. Még enyhébben: egy olyan vizsgára készülés, melyre nem készültünk fel rendesen és melyen kizárt a puskázás.

Bár apai ágon színbolgár vagyok ameddig csak vissza tudom vezetni családfámat, a bolgár kultúra abszolút idegen volt számomra míg először ki nem költöztem Bulgáriába 1986-ban (akkor 1992-ig éltem ott). Egy dolog ugyanis Bulgáriában felnőni bolgár környezetben, más dolog félig bolgár családban más országban. Kis túlzással de 18 éves koromig annyit tudtam a bolgár kultúráról, hogy ismertem egy rakás bolgár ételt, melyet az átlag magyar nem ismert, valamint tudtam, hogy van 2 Húsvét, a magyar és a bolgár, s ezek nem ugyanakkor vannak, meg tudtam: a fejbólintás nem feltétlen "igen", mert lehet "nem" is a jelentése.

De, a túlzásokat félretéve, amit biztosan nem ismertem, az a kortárs bolgár zene volt. Eleve nem voltam zenei érdeklődésű persze, de a kommunizmusban volt egy olyan sajátosság, hogy az egyes kommunista országok lakosai nem ismerték egymást. Pl. visszamlékezve, az átlag magyarnak fogalma se volt milyen zene van Lengyelországban, valószínűleg az egyetlen ismert kelet-európai sztár Magyarországon Karel Gott lehetett.

De mivel 1980-1986 között Kubában éltem, erősen hatott ez rám, hiszen ez pont legfontosabb életszakaszomra, kamaszkoromra esett. Kubában pedig a zene sokkal jobban benne van az emberek életében, mint Magyarországon. Szóval a 80-as években az átlag kubai tudta ki Koncz Zsuza, Kovács Kati, az Omega együttes, stb., miközben egy átlag magyar senkit se ismert a kubai zenei életből.

De az átlag kubai ugyanígy ismerte a kor legnevesebb keletnémet, lengyel, szovjet, csehszlovák, stb. előadóit is. (S természetesen a nyugati zenét is. Meg a latin-amerikait, de ez utóbbi Kubában gyakorlatilag fél-hazainak számít.) Szóval a bolgár zenével Kubában ismerkedtem meg.

A 80-as években a bolgár zene populáris része kb. 3 részre oszlott: hagyományos táncdal, diszkó-pop, rock. Érthető módon, a legelső nehezen exportálható, hiszen érteni kell a szöveget. Erről jut eszembe: az István a király bemutatása Kubában. Hatalmas bukás lett, az átlag kubai számára az egész egy érthetetlen nyelven való kornyikálás furcsa díszletek előtt, dögunalmas módon. Persze, hiszen az egész a nyelv és a törtlénelmi kor legalább alapfokú ismerete nélkül valóban teljesen nulla értékű.

Mint mondtam, a zene nem igazán érdekelt, csak látvány szinten vonzott. (A zene iránt csak 2007 körül kezdtem el érdeklődni, 40 éves koromban.) Nyilván a leglátványosabb a diszkó-pop stílus.

Aztán jött egy zsidó srácból és két bolgár csajból álló együttes, mely azonnal meghökkentett: a srác abszurd mozgása kombinálva a csajok szexis nézésével. Mindez a kor népszerű europop stílusában, de annak olcsósított kelet-európai utánzatával.

Először röhögtem rajta, de aztán megtetszett. Aztán amikor pár hónappal később megismerkedtem a múzsámmal, s később a szerelmem is lett, persze jött az a személyes elem, hogy időnként pont úgy nézett szexisen, mint az együttes alacsonyabb, feketehajú csaj tagja.

Ma is retrósztároknak számítanak, a Sztárban sztár bolgár verziójában többször le lettek utánozva, az egyik:

A napokban láttam az illető csajt, csak most már elmúlt 60 éves. Félig elnagymamásodott, de azért félig még nyoma van benne a múltnak. Büszkén hozzáteszem: a múzsám sokkal kevésbé nagymamásodott el azóta.

1990 után a bolgár zene lassan teljesen lezüllött. De ez már más sztori, melyről már írtam.

A liberális gondolkozású és a nem-liberális gondolkodású ember között az alapvető eltérés a gőg megléte és hiánya.

A liberális nem ismer el más igazságot a sajátján kívül. Meg van győződve, hogy akinek eltérő a véleménye, annak egyetlen lehetséges oka a butaság. Tehát a másként gondolkodót tanítani kell, informálni kell, s az aztán magától is rádöbben a liberális igazságra. Ha meg ezután se döbben erre rá, akkor az illető gonosz alak.

A nem liberális viszont elismeri, valakinek esetleg más az értékrendje, mások a kiinduló elvei, ezért más a véleménye, ezért értékel valamit másképp.

A szivárványkérdéssel kapcsolatban rendszeresen tapasztalom ennek a gyakorlati megjelenését.

A homofób álláspontú ember készségesen elismeri, hogy a homoklobbista álláspontú azért homoklobbista, mert alapértékei másak: pl. nem tartja fontosnak a családot, a házasságot, a gyerekek jogait. S belátja: ha valaki ilyen alapokról indul ki, akkor valóban teljesen koherens magatartás homoklobbistának lenni.

A homoklobbista viszont komolyan hiszi, az ő kiindulópontjai semlegesek, racionálisak, nyilvánvalóak, így az azokból logikusan következő nézet az egyetlen érvényes.

Mi nem-liberálisok sose mondjuk, hogy semlegesek vagyunk. Ellenben azt állítjuk, elkötelezettek vagyunk. Ahogy a liberálisok is elkötelezettek a maguk módján, a maguk értékei mentén. S elismerjük: a mi alapértékeink elfogadása nélkül egyáltalán nem logikusak következtetéseink. Sőt, nem állítjuk alapértékeinkről, hogy azok axiómák lennének.

Nyilván, az állítjuk, alapértékeink a természetes rendből következnek, azaz a természetes jót képezik, de mint a szabad akarat hívei azt is állítjuk, mindezt nem kötelező elfogadni.

A szó eredeti értelmében mi vagyunk a toleránsak, s ellenfeleink az intoleránsak.

1976 nyarán éppen kéthetes vakáción voltam nagynénémnél Kazincbarcikán, amikor leszállt a Marsra a Viking-1 szonda. Ez volt az első valóban sikeres misszió a Marsra, az összes korábbi próbálkozás vagy nem tudott pályára állni a Mars körül és elment a nagy semmibe, vagy pályára állt de nem tudott biztonságosan leszállni, vagy leszállt ugyan épen, de megszakadt vele a kapcsolat.

A Viking-1 volt az első, mely ténylegesen is kutatásokat végzett, s erről adatokat továbbított.

Nagynénémék a kazincbarcikai stranddal szemben laktak, pont az út másik oldalán, csak át kellett menni a zebrán és ott is volt a strand. Szóval mentünk aznap a strandra, s vártam a híreket. Akkoriban ez nehézkes volt, végül alig pársoros hír volt az eseményről a sikeres leszállás másnapján.

Akkoriban mindenki meg volt győződve róla, hogy az ezredfordulóig ember utazik a Marsra. Ha akkor azt mondta volna nekem valaki, hogy 45 évvel később még mindig csak 10-15 éven belül tervezik a Mars-utazást, nem hittem volna neki.

A jelenlegi állás szerint, 70 éves koromra - 2037 - várható az első Mars-utazás. Akkor Kazincbarcikán, 9 évesen ezt sose hittem volna.

Legmaradandóbb emlékem a kazincbarcikai strandról egyébként az, hogy egy nap egy hatalmas méretű úszó emberi ürüléket láttam a mélyvízes medencében.

Egy érdekes interjú, amit a Partizán csinált. Az interjúalany Barabás János, a későkádári hatalmi apparátus másodvonalának jeles tagja.

Barabás nálam pont 20 évvel idősebb, szóval a szüleim nemzedéke, s valóban tipikus karrierista a korból. Ez a kor azé a nemzedéké, mely a Kádár-kor elején szocializálódott, majd Kádár utalmának utolsó harmadára sikeres karriert ért el. Alapvetően egy utálatos típus, de ez nem személyes ítélet.

Ez már nem felkapaszkodott, Rákosi-korra jellemző büdös bunkó káder típus, hanem a jó családból származó srác, aki művelte magát, csak időben rájött: szakmai vonalon sose fog bekerülni az elitbe, így elment lélekölő aktatologatónak a KISZ apparátusába, majd ott nagy küzdelemmel eljutott a csúcsra.

Kedélyes alak, nem haragudott senkire, valószínűleg nem tett rosszat senkinek, csak azoknak az apparátcsik kollégáinak, akikkel karrierharcot folytatott. Valószínűleg segített a szomszéd néninek gyorsabban telefonvonalat kapni, meg az osztályidegen szomszéd gyerekének bejutni az egyetemre. De az egész ember egy hatalmas üres gépezet, akinek sose akadt saját gondolata, mindig abban "hitt", amit éppen hinni kellett, persze abban se hitt, csak úgy tett.

Barabás nagy pechje: a rendszerváltozás nem késett 5 évet. Mert ha késett volna, akkor éppen beért volna a hatalom első vonalába. Így lezuhant. S mivel nem azokkal barátkozott, akik aztán az MSZP-ben vezető szerepet kaptak, az új hatalom is ejtette őt, ötödrangú tanácsadói kamuállásokra kárhoztatva őt.

De az igazi baj nem ő, hanem a típusa. Ma ez a típus még inkább előfordul, csak immár multik karrieristáinál, hiszen ma az a tuti karrier, nem a politika ingoványos világa.

Az Európai Néppárt egy kereszténydemokrata szervezet, azaz liberális-konzervatív.

A kereszténydemokratizmus nem úgy értendő, ahogy azt a Fidesz belföldi célokra használja. A valóság az, amit Weberék mondanak: azaz a kereszténydemokrácia tényleg egy liberális-konzervatív eszme.

A mai Európai Néppárt jobboldala tartja magát ehhez az eszmiséghez. Ez az eszmeiség kb. az első Fidesz-kormányzat eszmeiségével azonos.

A mai Európai Néppárt baloldala pedig ma már gyakorlatilag progresszív-liberális.

Nekem egyik se vonzó. Az világos, hogy nem vagyok progresszív-liberális, utoljára ilyen nagyjából a 90-es évek közepén voltam, de egyes kérdésekben - pl. abortusz, homokos jogok, vallás - akkor se értettem egyet az eszme főáramával.

De kereszténydemokrata se vagyok, hosszú évek óta gyűlölöm a kereszténydemokráciát, éppen a "keresztény" szó miatt. Alapvetően fatális és kártékony tévedésnek találom a kereszténydemokrácia alapötletét, hogy lehetséges keresztény értékekkel enyhíti, pórázon tartani a liberális eszmét.

Tulajdonképpen a kereszténydemokráciát jobban utálom a progresszív-liberalizmusnál, mert az utóbbi legalább őszinte.

Szóval amikor a Fidesz átlépett a liberálisoktól a néppártiakhoz 2000-ben, ez teljesen logikus volt, hiszen ezzel lett külsőleg is elismerve a Fidesz változása a progresszív-liberalizmustól a liberális-konzervatívizmusig.

Csak hát azóta a Fidesz sokat változott. Én nagyjából 2009-re teszem a Fidesz újabb változását. Azóta folyamosan adják fel a kereszténydemokrata értékeket és vesznek fel újabb és újabb újjobbos értékeket. Ami jó dolog. Tulajdonképpen a Fidesz baja az, hogy részben ma is még kereszténydemokrata.

A Pesti Srácok múltheti cikke igencsak elgondolkoztatott: mennyire is téves a magyar jobboldal tudása a nyugati multikról.

Az alapfeltételezés szerint a multik céltudatosan politikai szerepet játszanak. A cikk leírja a Coca-Cola egyik abszurd kampányát, majd ebből igyekszik következtetéseket levonni.

Nos, én magam a Coca-Cola alkalmazottja voltam 2 éven keresztül, 2015-2017 között. Így alapból cáfolom ezt a kultúrmissziós elméletet.

De röviden a Coca-Cola struktúrájáról. Az amerikai központ csakis a központi vezetéssel, kampányokkal, s a "titkos" alapanyag (sűrítmény) gyártásával foglalkozik. Minden más messzemenően decentralizálva van.

Magyarország pl. az athéni központú régióhoz tartozik, ahol még ott van egész Kelet-Európa (Albánia kivételével), valamint Görögország, Ciprus, Ausztria, Olaszország északi és középső része, Svájc németajkú része, valamint - ez vicces - Nigéria.

Az athéni központú régióban a központi vezetés természetesen Athénben van, de ott csak a régiós központi ügyeket intézik. Van 2 darab szolgáltatási központ - Szófiában és Nyizsnyij Novgorodban -, ezekben összesen 3-4 ezer ember dolgozik, itt folyik szinte minden a könyveléstől, a logisztikán keresztül, egészen a panaszkezelésig, de még a személyzetisek is itt vannak, nem az egyes országokban. Az egyes országokban lévő országos irodák csak a helyi specifikumokat intézik, Magyarországon ez Dunaharasztiban van.

Ami a marketinget illeti - ennek 2 fő része van: a közvetlen reklám és a szponzorálás - erről sose az atlantai központ dönt, ez mindig helyi kompetencia. A cég globális kampányai nem mennek le minden országban, s ha le is mennek, nem feltétlenül azonos tartalommal.

A marketingesek persze régiósítanak mindig, azaz nem terveznek kampányokat országos szinten, de országcsoport szinten mindenképpen. A konkrét esetben van EU és RU marketing, személyes élményem ezzel kapcsolatban: az atlantai zenés reklámból, mely boldog párokat ábrázolt, akik mosolyogva kólát isznak, a RU marketingre ki lett vágva a két szakállas srácból álló "boldog pár" - hivatalosan mint "controversal content", azaz az adott piacon negatív reakciót kelthet nagy valószínűséggel. Érdekes módon, a cég azonnal elfelejtette szivárványpozitív elhatározottságát, amikor felmerült: esetleg csökken majd az oroszországi termékértékesítés.

De mondhatnám a szocsi olimpiát, ahol a Coca-Cola természetesen aranyfokozatú főszponzor volt, s simán elfogadta, hogy a helyszínen nem tesz ki szivárványos plakátokat.

Szóval, a multik számára mindig első szempont a profit, s a profitot sose - ismétlen soha - nem fogják veszélyeztetni más ügyek érdekében.

A multi azt mondja tehát: íme, itt van egy régió, ahol a szivárványpropaganda többet hoz, mint amennyit visz, így csinálni fogjuk, míg íme amott meg egy másik régió, ahol ugyanez többet visz, mint hoz, így nem fogjuk csinálni. Aláhúzom: minden döntés alapja ez és csakis ez.

A multik hibáztatása reklámjaik miatt tehát kb. a ló szekér mögé befogásának az esete, az ok és az okozat keverése. A feladat: nekünk olyan környezetet teremteni, mely aztán a multikat arra készteti, alkalmazkodjanak hozzánk. Ez persze sokkal bonyolultabb, mint szidni a csúnya multikat, elismerem.

A tipikus korbetegségek korbetegségek között van sok kamubetegség, pl. a kiégés. De van egy nagyon is valós: a depresszió.

A depresszió középosztálybeli betegség. Az alsóosztályokat anyagi küzdelmeik megóvják a depressziótól. De a középosztály folyton attól retteg, lecsúszik az alsó osztályok közé. Ez az érzés keveredik azzal a feleslegesség érzéssel, amit a liberális demokráciában elfoglalt helyzete okoz. A középosztálybeli állandóan szakítani akar függőségével, de sose tudja ezt megtenni. Ez a furcsa érzés szokott súlyos depressziót okozni.

A család, a hobbi, a szeretett szakma lehet megoldás. Azonban az én tapasztalatom az, hogy a legtartósabb megoldás a nagyobb keretbe foglalás. Annak idején, még későkamaszként mint filozófia szakra készülő ember azt mondtam: képzeljük el, hogy a strandon vagyunk, s átöltözünk, ezért bemegyünk a kabinok egyikébe - most egy Kádár-kori balatoni kabinsort képzeljünk el, ezek primitív szerkezetek voltak, fedelük nem is volt, s alul is csak félméteres magasságtól kezdődtek a könnyűszerkezetes falak -, s ott problémánk akad, de aki mondjuk 15-20 méter magasságból nézi az egészet, annak nevetségesnek tűnik az egész probléma, hiszen látja az egészet. El is nevezte ezt egy hasonló érdeklődésű, azóta sajnos elzüllött haverom kabinelméletnek.

Platón olvasása nélkül feltaláltam a platonizmust tulajdonképpen.

Viszont a csak felülről nézés vissza is üthet. Volt egy régi jóbarátom, aki teljesen leépült, mert folyton az Erőt kereste - komolyan vette a Csillagok Háborúját, s elhatározta, megkeresi az Erőt. A végén teljesen bekattant. Szerencsére sikerült kigyógyulnia, s kombinálnia azóta a nagy egészet a hétköznapi élettel.

A volt LMP-s, majd P-s képviselő Scheiring Gábor könyvet írt Egy demokrácia halála címmel (az angol verzióban ez már Egy liberális demokrácia halála lett). Ajánlom a könyvről szóló beszélgetést is, bár abból nem derül ki minden, ill. más derül ki sok tekintetben.

Mi a mű lényege nagyon röviden? Az, hogy a NER nem a "bunkó magyarok", se összeesküvés eredménye, hanem természetes folyamat, melynek alapja az, hogy 2010-re egyszerűen szinte mindenki eléegdetlen lett az 1990-2010 közti rendszerrel, további kiderültek eddigre a rendszer alaphibái:

• a nemzeti tőke megelégelte alávetett helyzetét,
• a kisemberek nem akarták továbbra is elfogadni alávetett megalázásukat,
• elfogyott minden kompenzációs elem ereje eddigre:
  • elveszett az emberek hite a nyugatban,
  • a magyar baloldal nem vállalta fel a kisemberek képviseletét, helyette ez elit pártja lett,
  • a kapitalizmus és a demokrácia inherens ellentéte immár nem volt tovább rejthető,
• bizonyossá lett, hogy a külföldi tőke dominanciájára épülő rendszer nem megoldás,
• világossá vált, hogy a gazdasági liberalizmus nem hoz feltétlenül elégedettséget.

Külön érdekesség, hogy a ballib körök perifériáján mozgó szerző egy sor Orbánnal kapcsolatos ballib dogmát gyakorlatilag marhaságnak minősít.

Gyakorlatilag kiderül egész korrekten az Orbán-rendszer gazdaságpolitikai lényege a könyvből: olyan új alku kötése a nemzetközi nagytőkével, mely nagyobb teret ad a nemzeti tőkének.

Mindenképpen érdemes elolvasni a könyvet. Ha valakit untatnak a túl hosszú elemzések, annak is ajánlom a középső részét az interjúkkal.

Ami pedig különösen mulattat engem ennél az újmarxista társaságnál ahová a szerző is tartozik: viszonylag korrekten elmondják miért hülyék a ballibek, miért hibás alapjaikban is az egész politikájuk, majd... a legközelebbi választáskor a ballibeket támogatják. Ez baromira vicces.