A fehér rasszizmus ideológiája nemcsak keresztényellenes, de téves is. Ami pl. a kereszténységet illeti, napjainkban éppen a fehér ember a fő forrása a keresztényellenességnek.

Nagyon meglepődne ezen egy 500, de akár 200 évvel ezelőtt élt ember. Akkor a képlet az volt, hogy fehér keresztények terjesztették a keresztény vallást, s az őslakosokat igyekeztek leszoktatni egy sor kereszténytelen szokásról: pl. ne szexeljenek a felnőttek gyerekekkel, ne legyen többnejűség, ne egyék meg a szomszéd törzs tagjait, ne temessék el élve az öregeket, s még lehetne sorolni. Persze most a legextrémebb dolgokat írtam le, de a kevésbé extrémebb ügyekben is volt mit tanulnia az őslakosnak a fehér hittérítőtől.

A minden emberben meglévő természetes vallás megvan természetesen minden emberi lényben, a bronzkorban élő legvadabb természeti népek között is. Sokszor egyszerűen a vad környezet olyan szokásokat alakított ki náluk, melyek nehezen foghatók fel ép európai ésszel. De a természetes jóság mindenkiben megvolt mint törekvés, így az új hit megerősítette ezeket a népeket. Eleve az új körülmények már magukban feleslegessé tettek nagyon sok kegyetlen szokást.

Aztán jött a felvilágosodás. Sátán lámpást tartott az emberek fölé, de fénye csak a fehér embert érte el, annak is elsősorban nyugati alfaját.

A lasssú erjedés eredménye a XX. sz. végére érett meg. A volt "vademberek" döbbenten látták: az európai fehérek és utódaik lassan kezdik elveszteni nemcsak hitüket, de immár a kapcsolatot a valósággal, sőt józan eszüket is.

Az európai kereszténység elkezdte magát modernizálni, ami alatt az értendő: lassan minden érték a földbe lett taposva. Jézus lassan Istenből valamiféle debil hippi lett náluk, aki semmit se mond, csak éjjel-nappal mosolyog, s megsimogatja mindenki buksiját, miközben természetesen mindenkit és mindent "tolerál", egyedül arra lesz nagyon-nagyon mérges aki az eredeti krisztusi tanítást hirdeti.

A jelenség természetesen a protestantizmust érinti a legjobban, hiszen ott hiányzik leginkább a biztos alap, hiszen náluk minden az emberi képzelet műve. Az ortodoxiában a modernizmus teljesen ismeretlen, hiszen a vallás alapja szilárd. A katolicizmus valahol középúton van, sajnos jelenleg az egyház hidrafeje egy ateista eretnek, aki belülről rombol, de vele szemben az egyház nagy része máig passzív ellenállást tanusít.

A kedvenc esetem a 2000-ben megalakított Amerikai Anglikán Misszió nevű felekezet, melynek célja az USA-i és kanadai anglikanizmusban működú úgymevezett liberális irányzat elleni harc. Az anglikanizmus az a protestáns felekezet, mely a leginkább érintett jelenleg a vitában arról, hogy ragaszkodni kell-e a krisztusi erkölcsi elvelhez vagy inkább "modernizálni" kell. Mára a kb. 90 millió hívőt számláló anglikanizmus elsősorban harmadik világbeli vallás, alig kb. 40 millió híve van a "fehér" világban, s legnagyobb a súlya Afrikában. Míg a fehér anglikánok zöme "toleráns" krisztustagadó, 2003-ben az USA.ban pl. ki is nevezték az első nyíltan perverz - homoszexuális "házasságban" élő - püspököt, addig az ázsiaiak, s különösen az afrikaiak elvetik a modernizmust, s minden hasonló krisztustagadó életmódot.

Az Amerikai Anglikán Missziót egy kínai és egy kongói anglikán püspök alapította, a szervezet Észak-Amerikában evengelizál a liberális kereszténység ellen.

Egyébként az USA-n belül a született amerikaiak körében is jellemző a faji elkülönülés e tekintetben. A többségben néger protestáns csoportok között sokkal kisebb arányú a "tolerancia", mint a többségben fehér protestáns csoportok között.

Nem tudom mi az oka, de a fehérek között arányosan sokkal több az idióta, mint a négerek és a sárgák között.

A kereszténység létszáma 2,3 milliárd fő. Ebből 1,1 milliárd katolikus, 800 millió protestáns, 350 millió ortodox, s 50 millió marginális keresztény (akinek keresztény státusza vitás).

A protestantizmus a katolicizmusból szakadt ki.

Az ortodoxia 3 részre osztható:

• azok akik csak az első két egyetemes zsinatot fogadják el, ez egykor egy hatalmas irányzat volt, mára csak pár százezer ember, elsősorban Irakban és Indiában, jellemzően mint nesztoriánusok ismertek, önelnevezésük jellemzően "asszír" vagy "keleti egyház",
• azok akik csak az első három egyetemes zsinatot fogadják el, ez kb. 50-70 millió ember, elsősorban Egyiptomban, Etópiában, s Indiában, önelnevezésük "ortodox",
• azok akik mind a hét egyetemes zsinatot elfogadják, ez kb. 280-300 millió ember, elsősorban Kelet-Európában, a szó szűkebb értelmében csak őket szokás ortodoxoknak nevezni.

Most kizárólag ennek az utóbbinak a részleteit vázolom. Íme a csoportok:

• kanonikus egyházak,
• nem-kanonikus (szeparatista, nemzeti) egyházak,
• óhitűek,
• naptárkérdésben elszakadtak,
• tiltakozók,
• reformerek.

Szóval vannak egyrészt a kanonikus ortodox egyházak. Ezek azok, melyek elismerik egymást, mind teológiai, mind adminisztratív értelemben. Ha vannak is viták köztük, azok nem érintenek teológiai kérdéseket, kizárólag státuszbeli kérdéseket. Lásd, önálló Ukrán Ortodox Egyház, melyet az ortodox egyházak zöme az Orosz Egyház részeként ismer el, de ez a nem-elismerés nem tartalmaz semmilyen hitéleti, tanításbeli eltérést, az egyes szertartások is elismertek, egyszerűen csak nincs elismerve, hogy ez egy önálló jogú egyház lenne. Ugyanez megesik nem önálló, csak autonóm egyházaknál is, pl. Észt Egyházból kettő darab van, az egyiket Moszkva ismeri el, a másikat Konstantinápoly.

Az ilyen vitás kérdések abból adódnak, hogy nem létezik világos ortodox szabály, mikor lehet egy részegyház autonóm, s mikor lehet önálló. Eddig ez mindig ad hoc alapon zajlott.

Vannak aztán a nem-kanonikus szeparatista egyházak. Ezek olyan nemzeti egyházak, melyek kinyilvánították önállóságukat, de azt senki se ismerte el a kanonikus ortodox egyházak közül. Teológiai eltérés itt sincs semmilyen formában. Létszámuk összesen 3 millió fő. A legnagyobb ilyen egyház a Macedón Egyház. A szeparatista egyházakkal egyébként a nem-elismerés hangoztatásával párhuzamosan kapcsolatokat tartanak fenn a kanonikus egyházak.

A következő csoport az óhitűeké. Az ma is kb. 5 millió ember, szinte teljesen egészében Oroszországban, a volt Szovjetúnió országában, s kisebb emigráns közösségek Észak-Amerikában és Romániában (ez utóbbiak a lipovánok, kb. 30 ezer fő a mai Romániában). Dogmatikai eltérés itt sincs, viszont a rítusban már igen.

Amikor az ortodoxia központja, Konstantinápoly iszlám uralom alá került, Moszkva lett az új de facto központ (jogilag maradt Konstantinápoly a központ). A moszkvai egyházvezetés revízió alá vettek az orosz ortodox szokásokat, melyek egy része már eltért az eredeti görög szokásoktól. A mordvin nemzetiségű Nyikon moszkvai pátriárka 1652-ben kimondta: az orosz hagyománynak kell alkalmazkodni a korábbi göröghöz. A legnagyobb és legvitatottabb eltérés a keresztvetés módja volt. Oroszországban a kétujjas keresztvetés volt divatban, míg az eredeti görög szokás szerint a háromujjas.

Sokan úgy érezték, a nyikoni reformok elfogadhatatlanok, s elszakadtak az egyháztól. Őket aztán az állam sokáig üldözte, de máig megmaradtak.
A “hivatalos” és az “óhitű” egyház között ma már nincs ellenségeskedés, 1971-ben a moszkvai pátriárka törölte az "eretnek" bélyeget az óhitűekről.

Továbbá, már a XVIII. sz. végén kialakult a hivatalos egyházban az úgynevezett Egységes Hit mozgalom, mely azért harcol, hogy az óhitűek szertartásai legyenek elismerve. Az Egységes Hit mozgalom egyes óhitűeket visszahozott a hivatalos egyházba, de a nagy többség maradt elszakadva, még az 1971-es nyilatkozat után is.

Alá kell húzni, az óhitűek tanítása máig nem különbözik a többségi ortodox tanítástól, egyedül a rítusban vannak sajátos elemek.

A következő csoport a réginaptáristáké. Az ortodoxia egységesen a juliánus naptárat használta 1923-ig. 1923-ben felmerült: nem kellene-e áttérni a világi naptárra valamilyen formában, hiszen furcsa, hogy pl. Karácsony, mely az egyházi naptár szerint december 25-én van, az a világi naptár szerint január 7.

1923-ben az a döntés született: mivel ez nem dogmatikai kérdés, hanen csak gyakorlati, így szabadon át lehet térni más naptárra. Így alakult ki 3 csoport:

• akik maradtak a juliánus naptárnál,
• akik bevezették a gregoriánus naptárral gyakorlatilag azonos újjuliánus naptárat, de a mozgó dátumú ünnepeket a juliánus naptár szerint számítják továbbra is,
• akik bevezették a gregoriánus naptárat minden tekintetben.

Azokban az ortodox részegyházakban, ahol megtörtént a naptárváltás, mindig akadtak kisebb csoportok, akik kijelentették, a naptár igenis dogmatikai kérdés, így az egyházvezetésnek nem volt joga változtatnia. Ezek a csoportok elszakadtak, így lettek a réginaptárista egyházak.

A legnagyobb réginaptárista egyház Romániában van. A Román Egyház 1924-ben tért át az újjuliánus naptárra, ekkor az ellen tiltakozók elszakadtak. Máig a román ortodox egyházközségek kb. 1-2 %-a az önálló réginaptárista román ortodox egyházhoz tartozik.

Az újjuliánus naptárra legkésőbb áttért egyház a bolgár, ez 1968-ban történt. Így van Bolgár Réginaptárista Ortodox Egyház is, kb. 70 ezer taggal.

Hangsúlyozni kell, a réginaptáristák semmiben se tanítanak mást, mint a többiek, az egyetlen eltérés, hogy szerintük a naptár dogmatikai kérdés.

A következő csoport a tiltakozóké. Ezek olyan csoportok, mely nem nemzeti alapon, s nem a naptárkérdés miatt szakadtak el, hanem jellemzően politikai okokból. Eredetük a kommunista hatalomátvétellel kezdődött Oroszországban. A hatalommal békét kötő egyházvezetés ellen megindult az ellenállási mozgalom (katakomba-egyházak).

Ezt erősítette a külföldi orosz ortodox egyházközségek szerepe. 1927-ben a Szovjetúnió területén kívüli orosz ortodox egyházközségek kijelentették, hogy a moszkvai egyházi vezetés a kommunista állami vezetés befolyása alatt nem képes a továbbiakban ellátni szerepét, így hivatalosan elszakadtak, megalakítva a Határontúli Orosz Ortodox Egyházat, New York központtal. A Határontúli Orosz Ortodox Egyház 2008-ban újraegyesült a moszkvai egyházzal, de máig vannak kisebb csoportok, melyek az újraegyesülést nem fogadták el, ill. csatlakoztak hozzájuk egyes oroszországi egyházközségek is. A jellemző indokok: a moszkvai egyházi vezetés máig "kommunista", illegitím, továbbá megalkuvó (pl. megalkuvásnak minősül, hogy a moszkvai pátriárka egyáltalán leül beszélni a római pápával).

Itt is elmondható: sem az ideológiában, sem a gyakorlatban nincs eltérés a kanonikus ortodoxiához képest. A vita alapja mindig az: milyen mértékű lehet a kapcsolat a nem-ortodoxokkal, ill. a szovjet korszak megítélése egyházjogilag, azaz elfogadható-e, hogy a kommunista párt által de facto kinevezett egyházi vezetők, s azok utódai vezetik máig az egyházat.

Az utolsó csoport a reformereké. Ez az előzővel éppenhogy ellentétes csoport. Alapja a kommunista hatalom által megalapított Élő Egyház - célja a keresztény tanítása "modernizálása". Látványos sikertelensége után, Sztálin 1943-ban gyakorlatilag bezárta ezt a felekezetet, miután a hivatalos egyházat addigra sikerült teljesen semlegesíteni politikai szempontból.

Ilyen csoportok máig léteznek - tucatnyi csoport, egyenként pár száz fős tagsággal -, s ezek az eddig felsoroltak közül az egyetlenek, ahol a dogmatika se teljesen ortodox. A valóságban itt jellemzően ortodox és protestáns (jellemzően pünkösdista) elemek keverednek, az egyes szervezetek pedig tipikus szekták. Ezeket tehát nem ortodox csoportoknak kell nevezni, hanem ortodox alapon létrejött nem-ortodox csoportoknak.

Ilyen csoportok mindig is léteztek. Egy részük pünkösdista és ortodox dogmatikát kevernek, jellemzően pacifista nézetekkel. Ilyenek pl. a duhoborok, akik máig léteznek pár ezres létszámban, elsősorban Kanadában (ahová az üldözés elől a XIX. sz. végén menekültek el Oroszországból).

Mások elvetik az egyházszervezetet, a papságot, pacifizmust hirdetnek, viszont az ortodox dogmatika jelentős részét elfogadják, ilyenek pl. molokánok, akik máig léteznek, pár tízezer fős létszámban.

Megint mások gnosztikus és ezotérikus nézetekkel keverik a keresztény tanítást. Az első ilyen csoport a XVII. századi hliszteké. Ilyen ezotérikus csoportok máig létrejönnek, amivel önmagában semmi gond, csak az, hogy magukat ortodoxoknak hazudják.

A legextrémebb csoportok a radikális puritánok, fő képviselőjük a XVIII. században létrejött szkopcoké, akik minden baj okának a nemiséget megjelölve, kasztrálták a férfiakat, a nőknél pedig levágták a melleket, valamint körülmetélést alkalmaztak. Egy időben 100 ezer fős taglétszámot értek el, mára pár száz fős csoport maradtak, s a maiak már csak "szellemi kasztrációt" alkalmaznak.

Az MSZP lassan eltűnik. Nem kár érte.

Az MSZP az MSZMP utódpártja, mégpedig az MSZMP technokrata részének, melynek semmilyen elvei nem voltak sose, sőt ők erre kifejezetten büszkék is voltak.

Ez az az eszme, mely masszívan népszerű volt már Kádár alatt a kommunizmusban sosem hitt vagy belőle régóta kiábrándult kádárista elitben, lényege: mindig dörgölőzzünk az erősekhez, kussoljunk, aztán majd egyszer megsimogatják a buksinkat hálából az uraságok.

Azzal magyarázták ezt, hogy lehet ugrálni, hőzöngeni, mindez azonban értelmetlen, mert a nagyok úgyis lenyomnak minket, s csak rosszabb lesz.
Számomra ezt a kádárista szellemiséget annak idején 3 ember jelképezte: Hajdú János, Ipper Pál, s Schmitt Pál. Ipper volt az, aki abban élte ki magát, hogy zsidó létére kényszeresen szidta a zsidó államot, plusz istenítette Kádár minden lépését, egyfajta gerinctelenségi iskolát teremtett ezzel. Schmitt Pál volt az, aki minden hétköznap este családostul bepofátlankodott a magyar emberek nappalijába tv-torna címszó alatt. S a legrosszabb a trojkából, Hajdú János, aki éjjel-nappal hajlongva a tv-képernyőn nyalta a rendszer seggét, nagyjából a "kicsik vagyunk, tele a gatyánk, gerincünl sose volt, szóval hajlongjunk" érvvel.

(Bevallom, kifejezetten örültem, amikor a ballibek megpuccsolták 2012-ben Schmittet.)

Elismerem, mindez az eszme persze hasznos lehet kisemberi szinten, a kisember minden rendszerben alkalmazkodik a körülményekhez, De ez nem lehet az elit iránya, ez ugyanis sehová se vezet. Sőt, a kisember csak látszatra alkalmazkodik, de nem hisz ebben. Csak a teljesen úttévesztett vagy beteg ember hisz a semmiben.

Aztán a rendszerváltozáskor ugyanezek ismét azt mondták, nincs más út, csak most már nem a nagyhatalmi egyesúly miatt, hanem a szabad piac láthatatlan keze lett az egyetlen égi és földi igazság, mely előtt minden halandó köteles leborulni.

Szóval az MSZP volt mindennek a legjobb képviselője a rendszerváltozás után: a hogyan politizáljunk politikai vélemény nélkül irányzat, az úgynevezett pragmatikus néppártiság művészi fokú képviselője.

Csakhát a magyar ember nem ilyen. Akkor vevő erre, ha ez a kisebb rossz. Ha azonban van választék, ettől elfordul. A "szakértői kormány" nevű maszlagot a nagy többség már nem veszi be.

A ballib oldal csatározásaiban, belvillongásaiban ezért áll vesztésre az MSZP, ill. most már a Jobbik és az LMP is, mert ezek szintén valamiféle ideológiamentes ideológiát hirdetnek. S ezért nyer a DK és a Momentum, melyek persze hülyeséget hirdetnek, de legalább elvi alapú hülyeséget: a jobboldali liberális-progresszív eszmeiséget.

Sokadszorra bebizonyosodott: a magyar ember nem vevő se a nyugati értelemben vett jobboldalra, se a nyugati értelemben vett baloldalra. A magyar baloldal valójában a nyugati jobboldal programját hirdeti, nem véletlenül a legközelebbi párt a DK-hoz a német CDU és a Tony Blair féle brit Munkáspárt, s nem a magyar ballib szemmel túl balos SPD (a skandináv szocdemekről nem is beszélve, azok egyenesen szélsőbal magyar ballib szemmel nézve). A magyar jobboldal pedig sokkal közelebb áll a nyugati rendszerkritikus pártokhoz, mint az állítólag szövetséges kereszténydemokratákhoz.

Megnéztem mind a Fiatal Pápa, mind az Új Pápa című sorozatot.

Érdekes az eleje. Az új pápa nem "reformer", hanem vissza akar térni az eredeti értékekhez. Talán csak az nagyon bulváros, hogy természetfeletti erő kell a pápának. Bár bizonyos szempontból igaz: a mai nyugati környezetben valóban csak csodákkal operálva lehetne Krisztust hirdetni, az egész környezet progresszív reformokra vágyik, nem Krisztusra.

Jó még a progresszív politikus karikatúrája, s a nagyhatalmú államtitkár ábrázolása.

Aztán jön a második sorozat. A jelenlegi római pápa nevetségessé tétele még kifejezetten merész lépés. Aztán megjelenik III. János Pál, akinek szerepéről nem derül ki semmi, s nem a kiváló színésszel van gond: ő kitűnően játssza el a semmit, sőt valószínűleg ő a legjobb színész az egészben.

Aztán felébred kómájából a korábbi római pápa, s egymás után történnek az indokolatlan események. Majd mindenki meghal, s a nagyhatalmú államtikárból lesz az új római pápa.

Mintha a rendező elfelejtette volna a közepén, mit is akar mondani.

Nagy csalódás.

Én még akkor láttam az Oszkár-díjas koreai filmet, amikor nem is volt híres még.

Úgy 85-re értékeltem 100 maximumból.

Ami tény: remekmű az Oszkár-díjasok között, Oszkárt ugyanis banális marhaságok szoktak kapni, mint pl. tavaly a Zöld Könyv, vagy tavalyelőtt a Víz Alakja.

Általánosságban viszont nem remekmű, csak jó film.

Tulajdonképpen arról szól a film, hogy a modern liberális rendszerekben a társadalom annyira egymástól elszakadt rétegekre oszlik, hogy már a szimpla kommunikáció is nehézségekbe ütközik. S a legnagyobb kár nem a szegényeket éri (Dél-Koreában igazi nyomor eleve nincs, az ottani szegénység olyan nagyjából, mint a kelet-európai: a biológiai lét nincs veszélyben, leginkább a szociális helyzet az ami elkeserít), mert a szegények vagy megszokják, amiben léteznek, vagy - ahogy ez a filmben történik - megtalálják a kiskapukat, s a rendszer parazitáivá válnak: azaz nem lázadnak semmilyen módon, csak kihasználják a rendszert ahogy ez lehetséges. A legnagyobb kár éppen a gazdagokat éri, ők is paraziták, sőt ők az igazi paraziták, s ők - ellentétben a szegény parazitákkal - meg se értik az egész rendet, amiben élnek.

Én magam kamaszkorom óta rettegek attól, hogy gazdag leszek, pontosan emiatt, bár csak 10-15 éve vagyok képes kifejteni miért érzek így. Nyilván most is gazdag vagyok világviszonylatban - a világ 95-99 %-a biztosan jóval rosszabban él, mint én -, de saját kelet-európai környezetemben csak alsóközéposztálybelinek számítok.

A vicces: eddig állítólag csakis angolnyelvű filmeknek adták a fő Oszkárt, szóval mi történt?

Már írtam egy történeti vázlatot, de most arról is honnan jöttek a protestantizmus egyes sajátos tanításai.

Két fő gondja volt a reformációnak. Az egyik a hit formalizálódása, a másik az egyház intézményesülése, a kettő valójában összefügg. A jó keresztény hisz, de a hitének kell hogy legyenek külső, ellenőrizhető jelei. Egyrészt ezek a jó cselekedetek, másrészt ez a részvétel a hitéletben. Az utóbbi természeténél fogva egyházi ellenőrzés alatt áll. A reformátorok szerint a hit lassan elsikkad, immár nem a belső lelki élet van a központban, hanem a külsőségek elvégzése, márpedig ezek a külsőségek csupán jelzések, nem valódi tartalmak, s ha e tartalmuk megszűnik, akkor ürességekké válnak. Amikor pedig az üres külsőségek válnak a lényeggé, akkor a vallás animista pogánysággá válik. Így tehát a megoldás a külsőségek maximális kizárása, sőt annak meggátolása, hogy azok újra megjelenhessenek. Ez tehát röviden a protestantizmus eszmei célja. (Arra nem térek most ki, hogy ennek az elgondolásnak mi a gyökeres hibája.)

Az egyik alapkérdés tehát az, hogy a bűnbeesés mennyiben rontotta meg az ember természetét. Teljes mértékben vagy sem. Mi a két álláspont radikális következménye?

Ha nem romlott teljes mértékben az ember természete, akkor az arra a következtetésre vezethet, hogy az erkölcsös egyén képes Isten nélkül is üdvözülni. Ha viszont megromlott teljesen, akkor ebből meg az következhet, hogy az embernek szabad akarata se maradt. Nyilván mindkettő ellenkezik a keresztény tanítással.

A hagyományos keresztény tanítás a kettő között igyekezett középutat találni, kb. úgy, hogy az ember nem teljes mértékben romlott meg (ez képtelenség, hiszen egyetlen isteni teremtmény se lehet teljesen rossz), azaz képes törekedni a jóra Isten nélkül is, de e törekvés sose lehet sikeres Isten nélkül, aki kegyelmével megadja a szükséges erőt a folyamat sikeréhez. De magában a folyamatban, a kezdeti isteni "lökés" után, melyet minden ember megkap, az ember aktív akaratlagos részvétele kulcsfontosságú. Nincsenek kiválasztottak, se üdvözülésre, se kárhozatra, az egyén szabad akaratán múlik az eredmény.

A protestantizmus legjelentősebb irányzata, a kálvinizmus azonban a teljes megromlás mellett teszi le voksát. Ennek oka, hogy az ember akaratlagos részvételében azt látja, hogy sérül isten mindenhatósága. S ebből következik, hogy Istennek előre döntenie kell kinek adja meg az üdvözülést, s akinek ez meg lett adva, az mindenképpen üdvözülni is fog. Tehát ez egy belsőleg koherens ideológia, már csak az a kérdés az egyén számára, ő a "jók" között van-e (erről írtam már itt).

A protestantizmus egyes irányzatai ez utóbbiban nem értenek egyet a kálvinistákkal, ők is hisznek ugyan az előre meghatározottságban, viszont úgy vélik, hogy ez a kiválasztottság nem kötelezi az embert: az ember szabad akarata folytán képes ellenállni Istennek, s megtagadni az üdvözülést.

Ami viszont minden protestáns közös vonása, hogy csakis a hit számít, nem a cselekedetek. A jó cselekedet nem visz sehová, az csak külső jele a már meglévő üdvözült státusznak.

A hagyományos kereszténység számára viszont az egész fenti kérdés nem is létezik, hiszen eleve nem hisz az előre meghatározottságban. A keleti (ortodox) koncepció valamivel nagyobb súlyt fektet az egyén szabad akaratára, mint a nyugati (katolikus), de a nyugati verzió is elutasítja a ágostoni tanítás protestáns értelmezését az előre meghatározottságról. Az eltérés annyi itt, hogy a keleti elképzelés szerint az ember mint isteni teremtmény eleve magában hordja az isteni szikrát, így isteni kegyelem nélkül is képes lenne a jóra, bár nem képes egyedül elérni az üdvözülést, míg a nyugati elképzelés aláhúzza, hogy már a jóra törekvés kezdeti állapota isteni kegyelem eredménye. Amiben mind a két tanítás azonos: a kegyelem egyetemesen megadott mindenkinek, s az ember képes szembemenni vele.

Ami összegezve elmondható ebből a szempontból a protestantizmusról: valós problémákat látott, azokat úgy igyekezett megoldani, hogy nagyobb problémákat teremtett, majd bónuszként az új problémák mellé előjöttek az eredeti problémák is, kissé módosított alakban.

Nézem a Háttérkép múltkori adását, s csodálkozva látom, Bayer és Boros egyáltalán nem értik a háttér képét, s az azt értő Bogár magyaráza alapján se értik.

Bogár László valószínűleg a legokosabb ember a fideszes holdudvarból, ezt sokszor tapasztaltam.

Bayer okos ember, de nem lát messze, mert érzelmei a földhöz szögezik, ami miatt nem látja meg a nem közvetlen összefüggéseket.

Természetesen az amerikai elnökválasztásról szóló részre utalok.

Nyilván marha egyszerű mindent betuszakolni a "jó jobboldal" és a "csúnya baloldal" narratívába, csak éppen ennek semmi értelme. Ezzel nevezetesen hatalmasat bukott már Bencsik András is 20 éve, amikor lapjában 2000-ben erősen lelkendezett a "nemzeti" Bush mellett, a "komcsi" Al Gore ellenében, majd jött a pofára esés: Bush emberei még keményebben nyomták az akkori Orbán-kormány elleni szöveget, mint az ellenfele.

Ugyanilyen marhaság a kommunistázás, mely eleve a másik oldal agyatlan fasisztázására a viszontválasz, de kb. ugyannyit is ér, nagyjából semmit.

Szóval mi is a helyzet Amerikában. Az amerikai liberális demokrácia arról híres, hogy még kevésbé ad választási lehetőséget, mint egy nyugat-európai liberális demokrácia. Amerikában van két rendszerpárt, köztük a különbség mikroszkópikusan se látható, s minden más alternatíva hatalmi szóval el van fojtva. Ez a hatalomkoncentráció akkora, hogy még a kiutat keresők is kénytelenek a rendszeren belül lázadni.

A republikánusok esetében hatalmas jelentőségű esemény volt Trump győzelme, mert a fősodorral szemben győzött, fő ellensége saját pártja volt. Ez akkor is igaz, ha azóta a fősodor beállt mögé, próbálva enyhíteni a Trump által okozott "kárt".

Szóval nem komcsizni kell az egyébként nem is kommunista Bernie Sanderst - politikai álláspontja kb. olyan, mint egy skandináv szocdemé -, hanem örülni annak, hogy immár az amerikai demokrata pártbam is vesztére áll a liberális fősodor.

Ha az USA-ban - a világliberalizmus egyetemes központjában - annyira megrendül a liberális narratíva, hogy az mindkét rendszerpártban immár képtelen akaratát érvényesíteni, az olyan hatással lesz a liberális eszmére, mint a kommunista eszmére volt Gorbacsov peresztrojkája: megsemmisítő erejű.

S lám, Orbán se érti, lásd a mondatát, hogy "a liberális az a diplomás kommunista".

Mi a szekta és az egyház közti különbség?

Minden egyház szektaként kezdi. S minden szekta vagy megszűnik vagy egyházzá válik, nagyon kevés ez alól a kivétel: a tartósan szektaként megmaradó szekta.

A szekták nagy része idővel megszűnik, s ami mégis marad, az egyházzá válik, még a legegzotikusabb, legfurcsább szekták is. Kedvenc példám a mormonizmus. Nehéz nála extrémebb XIX. századi szektát találni, ma azonban csak egy átlagos unalmas, szalonképes, jólfésült egyház, mely csak azért nem egy a sok amerikai protestáns egyház közül, mert hittana nem protestáns.

A tartósan szektaként megmaradó szektára pedig talán legjobb példa a Jehova Tanúi.

Lássuk hát a 8 legfőbb eltérést egyház és szekta között.

A társadalmi beágyazottság. Az egyház igyekszik tömegeket vonzani, a társadalom része lenni. A szekta a keveseket tömöríti, akik tudatosan kivonják magukat a társadalomból.

A korai kereszténység egyházasodásának pillanata az az időszak a II. században, amikor nyilvánvaló lett, az ígért második eljövetel nem most lesz, hanem a bizonytalan jövőben, 1gy nem lehet mindenki az apostolok, evangélisták, misszionáriusok életmódjának követője, hanem bizony a nagy többség kisember, aki dolgozni jár, családja van, anyagi problémákkal küzd, s ezzel együtt mégis hű keresztény.

A papság helye. Az egyházban a pap adminisztrátor, kormányzó, közvetítő, tanító. A szektában a pap mindentudó, teljhatalmú vezér.

S teljesen mindegy, hogy van-e hivatalosan papság, vagy - mint a protestantizmus egy részében - egyetemes papság van, ez utóbbi esetben is kiemelkednek a hangadók, akik eljátsszák ezt az szerepet.

A papság hatalma. Az egyházban a pap hatalma segítő, tanácsadó. A szektában a pap hatalma kiterjed a tagok magánéletére is.

Egy katolikus pap akkor szól bele a hívő magánéletébe, ha az kifejezetten segítséget kér, de proaktívan nem tesz semmit. Míg egy jehovista elöljáró még véletlenszerű ellenőrzéseket is tart a tag lakásában, s megszidja, ha szabályellenes magatartást tapasztal.

A tagság eredete. Az egyházba a tagok beleszületnek jellemzően. A szektába a tagok jellemzően betérnek.

A szekták egyházasodásának egyik fontos jele éppen az, amikor a tagok gyerekei immár automatikusan tagok lesznek, s azok maradnak felnőttként is.

Ugyanebből ered a tagság joga is. A szektákban még a tagok gyerekei is átmennek hosszadalmas felvételi eljáráson, míg az egyházakba a teljesen kívülállók is könnyedén beléphetnek.

Az egyház tehát mennyiséget akar, a szekta minőséget. Ez nem negatív vagy pozitív értékelés, csakis ténymegállapítás.

A tagság jellege. Az egyházban a tagok zöme passzív, sőt nagy része nominálisan tag. A szektában a tagok mind aktívak, a passzívakat kizárják, hiszen aki passzív, az annak a külső világnak a része, melytől a szekta el akar határolódni.

A szektába tehát nehéz belépni és könnyű onnan kilépni. Az egyházba meg könnyű belépni, viszont szinte lehetetlen kilépni, hiszen formális kilépés helyett a tag egyszerűen passzív lesz.

A szekta tagja kapcsolatrendszerében totálisan alkalmazkodik a szekta érdekeihez, a kilépett tagokkal megszakítja kapcsolatait. Ezzel szemben egy egyháztag számára eleve nem kérdés, hogy lehet-e személyes kapcsolata az akár az egyház ellenségével is.

A tanítás és a hitélet jellege. Az egyház hitelvei nyilvánosak, megismerhetőek kívülről is, nincs bennük semmi titok. Ugyanez igaz a vallásos eseményekre. A szekta viszont igyekszik valamiféle titkosságot fenntartani, az istentiszteletek jellemzően nem látogathatóak kívülállók által.

A "szakma" mint profizmus vagy amatőrség. Az egyházakban jellemző, hogy valamilyen meghatározott képzettség kell a vezetői státuszhoz, míg a szektákban jellemzően elegendő a lelkes személyiség ehhez.

A teológia. Bár mind az egyházakra, mint a szektákra jellemző a dogmatikai állandóság, azaz nem vagy csak nagyon ritkán változik a tanítás, a szektákra jellemző, hogy az alaptanításon kívüli hitelvekről sincs vita, minden vita eleve ellenséges tevékenységnek számít.

Ex-jehovista ismerősöm mesélte, az volt az egyik visszatérő szöveg náluk "ne kíváncsiskodjatok" és "ezt tudni a vezetőség dolga".

Sok cikk volt az utóbbi időben a magyar ballib médiákban "még a csúnya Bulgáriában is hamarabb lesz euró, mint a fasiszta Orbánisztánban" szelleben. Ezért szükségesnek látom a téma megmagyarázását.

Bulgáriában de facto már 23 éve euró van, azaz korábban, mint ahogy

A KGST létezésekor az utolsó hivatalos árfolyam szerint 1 bolgár leva = 13 magyar forint. Ez az árfolyam tükrözte is a valóságot nagyjából 1989 elejéig, közepéig. 1989-ben egy USA dollár ért kb. 60 Ft-ot (piaci árfolyamon) vagy kb. 5 levát (megint piaci árfolyamon).

1989-tól a két ország pénzügyi helyzete radikálisan különböző lett. Magyarországon nagyot esett ugyan a rendszerváltozás következtében, de ez a nagy magyar esés is kis mértékű bolgár szemmel nézve.

A magyar csúcsinfláció 1991-ben volt, 35 %-os volt. Ugyanekkor a bolgár infláció 120 % volt, majd amikor leesett 35 %-ra, ez komoly eredménynek számított. Azonban míg Magyarországon az infláció folyamatosan csökkent - egy kis csúcs volt ismét a Bokros-csomag idején, de az is "csak" 28 % lett -, Bulgáriában a helyzet a stabilizálódás után újra romlani kezdett, egészen az 1996-os új csúcsig, amikor az éves infláció 310 % volt.

1996 végén 1 USA-dollár kb. 170 Ft-ot ért és kb. 3000 bolgár levát. Azaz az árfolyam immár 1 leva = 0,1 Ft volt. Azaz több mint 100-szor lett értéktelenebb a leva forintban kifejezve alig 8 év alatt!

A bolgár állam 1997. június 5-én lemond a bolgár leva önállóságáról, s úgynevezett valutatanácsot vezet be. A valutanácsot bevezető törvény lényege:

• a Bolgár Nemzeti Bank lemond minden valutavásárlásról és eladásról, kizárólag harmadik személyek igénye alapján vált pénzt, mégpedig rögzített árfolyamon, mely 1 német márka = 1000 bolgár leva (miután Németország megszüntette a német márkát 1999 elején, ez értelemszerűen 1 euró = 1955,83 bolgár levára lett módosítva, hiszen ez volt az euró és német márka közti árfolyam),
• minden forgalom lévő leva bankjegy és érme kötelezően 100 %-os fedezettséggel bír, azaz a Bolgár Nemzeti Bank csak akkor bocsát ki pénzt, ha arra fedezet van valutában vagy aranyban a bank trezorjában (a valóságban ez a fedezet ma már inkább 150 % körüli, azaz magasabb a kötelező aránynál),

magyarul ez azt jelenti, hogy nincs önálló bolgár pénzpolitika, hiszen egyetlen olyan eszköz se használható, melyet minden nemzeti bank alkalmaz a világon.

Mindennek persze a pozitív hatása, hogy az árfolyam stabil (máig 1 euró = 1955,83 bolgár leva, ill. mivel azóta ezerrel osztották a levát, ez ma már 1,95583 új leva), nem létezik spekuláció a bolgár levával, az infláció pedig immár normális mértékű. A negatív hatás nyilvánvaló: nem lehet hiányos költségvetést csinálni, az állami juttatások alacsonyak.

Bulgária tehát az euró bevezetésének összes gazdasági feltételét teljesíti immár 20 éve, nem is tudná nem teljesíteni, hiszen a valutatanács következtében nem lehetséges se túlzott árfolyamnövekedés (nem túlzott se lehetséges), se költségvetési hiány, se magas infláció. Tehát egyedül
az euró bevezetésének politikai feltételét nem teljesíti Bulgária, ez az ERM-2 tagság és a jogszabályok harmonizációja. Az ERM-2 szervezetbe az léphet be, akit felvesznek, ez politikai döntés, Bulgáriát nem engedték sokáig, hogy beadja a tagsági kérelmet,majd amikor azt beadta 2 éve, visszautasítást kapott. Most idén van szó arról, hogy esetleg az ERM-2 engedélyezi a bolgár tagságot, valószínűleg 2021. január 1. kezdeti dátummal, de ez csak idén tavasszal fog kiderülni. A jogharmonizáció pedig gumiszabály: akkor "igen", ha Brüsszelben ezt mondják, a pontos kritériumok ismeretlenek miért "igen" és miért "nem".

Bulgária előtt a kérdés tehát az: mivel úgy sincs saját pénzpolitikája, csak jobb lehet az euróövezeti tagsággal, hiszen akkor lesz beleszólása a közös pénzpolitikába. A választás a semmi és kevés között van.

Ezzel szemben Magyarországnak van saját, önálló pénzpolitikája, így felmerül a kérdés, érdemes-e arról lemondania.

Ezért értelmetlen a két ország összehasonlítása ebben a kérdésben.

Szun-ce nevezetes könyvében azt mondja, 5 féle kém létezik:

• helyi kém: aki az ellenség lakosa, ennek az értéke a legkisebb, manapság ez nem is számít igazán kémnek, ez gyakorlatilag legális hírszerzés,
• belső kém: aki az ellenség hivatalos személye, ez ma is fontos, ez az ellenség olyan embere, aki nem nyilvános információkkal rendelkezik, melyeket meg lehet szerezni tőle, akár önkéntes alapon (mert az illető a mi hívünk), akár zsarolással (olyat tudunk az illetőről, aminek nyilvánosságra hozatalát az illető nem szeretné), akár pénzügyi alapon (az illető szimpla hazaáruló, aki pénzért eladja országa titkait),
• visszatérő kém: aki eredetileg az ellenség kéme volt, de sikerült a mi oldalunkra átállítani, ez igencsak értékes szolgáltatás, azonban rendkívül kockázatos is, hiszen sose tudhatjuk, ez a kém valóban nekünk dolgozik-e,
• halott kém: aki hamis híreket ad át mind nekümk, mind az ellenségnek, ez a klasszikus félrevezető tevékenység,
• élő kém: aki ki lett küldve az ellenség területére, majd onnan sikeresen visszatért, ez tehát a hagyományos profi hírszerző.

A demokratikus viszonyok közt azonban új szereplők jelentek meg.

Minél demokratikusabb egy állam, annál jobban meg van kötve mind a polgári, mind a katonai vezetés keze tevékenységét illetően.

A közvélemény szerepe hatalmassá válik. Egy adott narratíva támogatottsága hatalmas segítséget tud nyújtani, de hatalmas kárt is tud okozni.

Márpedig sokkal könnyebb a közvélemény befolyásolásán keresztül az ellenséget valamely irányba kényszeríteni, mint megismerni az ellenség által követett irány részleteit a gyakorlatban. Ráadásul míg az utóbbi illegális tevékenység, az előbbi - működő demokráciákban - teljesen legális.

A modern ellenségeskedésben ezért ez a forma meghaladja értékben a hagyományos kémtevékenységet.

A médiákon keresztül könnyedén elérhető mindez. Egyrészt mindig vannak emberek, akik eleve egyetértenek velünk. Másrészt vannak a hasznos idióták, azok akik ugyan nem értenek egyet velünk, de szövegük kárt okoz az ellenségnek, így közvetve hasznot hoz nekünk. Továbbá vannak a hírhamisítók, akik minden iránt kétséget gerjesztenek, így bár a mi narratívánk se hat, de az ellenségé se. S végül - de nem utolsósorban, mert igen hasznosak - az ellenség buta propagandátorai, akik olyan alacsony szinten működnek, hogy akaratlanul is ellenérzést keltenek.

Nagyojn rettegek a plágiumtól, de néha az ember bosszús, ha olyasmi jut eszébe, ami másnak már régen eszébe jutott. Most egy olyan ötletemet fogom leírni, melyet más már megírt, de én úgy jöttem rá, hogy még akkor nem olvastam máshol. Azérft teszek kivételt, mert a téma rendkívül fontos.

A háborúban a résztvevő katona akkor is mérges lesz az ellenségre, ha alapvetően békés ember, aki korábban semmi rosszat nem gondolt az ellenségről. Elég az első lövést megkapni az ellenségtől, már aktiválódik az elemi ösztön a bosszúra. Ha pedig barátunk, kollégánk meghal, mi is meg fogjuk akarni ölni, aki elkövette a gyilkosságot. Ez nem olyan ugyanis, mint egy normál hétköznapi gyilkosság, hanem ez szisztematikus gyilkolás, s tudjuk: ha nem védekezünk,nem támadunk vissza, azzal csak növeljük az ellenség harci kedvét. Háborúban az egyetlen értelmes cél az ellenség ölési képességének megállítása, ehhez pedig nekünk kell győznünk.

S hiába tudjuk, hogy az ellenséges katona valószínűleg nem akart nekünk személyesen semmi rosszat, hiszen parancsra van ott ahol van, s parancsra öl. Alapvető emberi reakció ugyanis, hogy sose arra vagyunk dühösek, aki kiad egy ölési parancsot, hanem arra, aki teljesíti a parancsot. Ugyanis hitünk a szabad akaratban megingathatatlan, s úgy érezzük, ha az ellenség katonája teljesíti a kapott parancsot, akkor felelős, hiszen megtehetné, hogy fellázad és nem teljesíti feljebbvalói utasításait.

S ugyanez igaz alacsonyabb szinten is, azaz amikor nem ölésről van szó, hanem valamilyen más, kisebb mértékű károkozásról. Akkor pontosan ugyanígy reagálunk.

A jézusi szeretet parancs arról szól, szakítsuk meg a bosszú láncát, azaz ne reagáljunk ilyenkor. Ez egyes esetekben működik is, másokban azonban nem, mert megesik, hogy az ellenség bíztatásnak veszi a viszontreakció hiányát.

Kiváncsi vagyok tudja-e valaki ki írta meg ezt jóval előttem. Legalábbis a gondolat kiinduló részét sajnos már megírták mások.

Sose szerettem a Kispál és a borz nevű együttest. Nem kifejezetten az együttes miatt, hanem mert egyszerűen nem hallgatok modern zenét a 80-as évek közepe óta. Azóta csak akkor értesülök valami nagy zenei újdonságról, ha az már a "csapból is folyik".

De ez csak kiegészítés volt. A lényeg az ismételt ballib öngól nevezett együttes alapítójával kapcsolatban.

A ballib agytröszt annyira elemi lényegének tekinti a szellemi diktatúrát, hogy még 10 év ellenzékiség után se képes látásmódján változtatni, de akárcsak enyhíteni is.

Persze abban igazuk van: a narratívák harcában kell győzni, s annak szerves része a szellemi harc, ahogy a történelemszemléletben, úgy a kultúrában is.

Csak hát a jó hadvezér nem szűkíti támogatottságát, hanem szélesíti.

Nézzük csak mi a helyzet! Adott egy jónevű, ismert kulturális szereplő, aki ráadásul alapvonalakban a ballibek híve, de semmiképpen se része a ballib keménymagnak, egyes ügyekben nem osztja a ballib álláspontot. Mi erre a ballib agytröszt válasza? Az hogy "aki nincs mindenben velünk, az az ellenség ügynöke", a ballib agytröszt nem kér ilyen nem teljesen páncélozott hívekből, az ilyeneket jobban utálja, mint az ellenség kőkemény embereit.

A Fidesz sikerének egyik oka, hogy a 2002-es vereség után lassan felhagyott ugyanezzel, azaz szélesíteni kezdett, "jobbra" is, "balra" is. A Fidesz hibája, hogy még mindig nem elegendő a szélesítés, de mindenesetre a Fideszre ma már sokkal kevésbé igaz a fenti szemlélet, hogy a semlegeseket, sőt az ingadozó híveket lökjük inkább át az ellenséghez, mintsem "szennyezzenek" minket, krisztálytiszta felesküdött harcosokat.

Jó példa közéletben erre a legnevesebb jelenlegi semleges megmondóember, Puzsér Róbert. Kb 10-szer több támadást kap a ballib, mint a fideszes oldalról. Mert a Fidesz hadvezérei képesek az orruknál tovább látni, s felismerni: a semleges emberek ugyan közvetlenül nem segítik a Fideszt, de közvetve hasznosak, mert rombolják a ballib narratívát az egységes ellenzéki összefogásról.

Persze, gyakorlati szempontból, csak örülni lehet a ballib szemléletnek. A ballibekre szerencsére mindig lehet számítani, amikor önmaguk pofánveréséről és öngól rúgásáról van szó.

Nem is akartam erről írni, mert valaki már megírta kimerítően a témát, s nem szeretnék plagizálni, de azért egy bekezdést hozzá tennék.

Különösen röhejes a "nem tanítok fasiszta írót" kampányszöveg. Kb. mintha azt mondaná a kémiatanár "nem tanítok a foszforról, mert rossz a szaga" és a történelemtanár meg "nem tanítok Rákosiról, mert gonosz ember volt".

A magyar kitörés napjának bolgár verziója a Lukov-menet.

Mivel katonai ellenállás nem létezett Bulgáriában, az esemény alapja nem egy katonai esemény, mint Magyarországon. Bulgária ugyanis egyszer se kell, hogy harcoljon a két tábor valamelyike ellen saját területén.

A magyarázat. 1941. március 1-től Bulgária a tengelyhatalmak része hivatalosan, s április 19-én be is lép a háborúba, behatolnak a bolgár csapatok Jugoszlávia területére, majd másnap Görögország területére is. Egészen 1944. augusztus 26-ig Bulgária eleget tesz szövetségesi kötelezettségeinek a németek fele, 2 kivétellel: megtagadja a bolgár állampolgárságú zsidók átadását, s nem küld csapatokat a Szovjetúnió ellen.

1944. augusztus 26-án a bolgár kormány kinyilvánítja, hogy kilép a háborúból, s ezentúl az ország semleges lesz. Mivel ez nem ér el hatást (se a németek, se a szövetségesek nem veszik ezt komolyan), szeptember 2-án a bolgár kormány immár hadat üzen Németországnak. Mivel a Bulgáriában lévő német csapatok eleve visszavonulóban vannak, nem zajlanak harci cselekmények. S amikor 3 nappal később a Szovjetúnió hadat üzen Bulgáriának - éppen arra hivatkozva, hogy a bolgár csapatok nem harcolnak ténylegesen a németek ellen -, akkor se történik harc. Amikor 8-án a szovjet csapatok átlépik a bolgár határt, a bolgár kormány ugyanis utasítást ad a bolgár haderőnek, ne fejtsen ki ellenállást a szovjetekkel szemben, másnap pedig, szeptember 9-én eleve a kommunisták és szövetségeseik veszik át a hatalmat Bulgáriában.

Azaz Bulgária területén nem folynak harcok, se amikor Bulgária a tengelyhatalmak szövetséges, se amikor a szövetsége hatalmaké. Szóval nincs honnan "kitörni".

Ahhoz, hogy érteni lehessen a következőket, pár szó Bulgáriáról Hitler idejében. 1934-1944 között Bulgáriában nyíltan diktatúra van, a diktátor pedig maga a cár 1943-ben bekövetkezett haláláig. 1934-ben a cár vezetésével puccs zajlik le a kormány és a parlament ellen, az összes pártot betiltják, 1938-ig egyáltalán nincs parlament, majd azután csak pártonkívüliek vehetnek részt a választásokon, a parlament alig több mint a cár tanácsadó testülete.

Azaz minden ellenzékiség be van tiltva, mind a németellenes, mind a németszimpatizáns. A cár amolyan németpárti, de óvatos politikát folytat, híres jelmondata "mindig a németekkel, sose az oroszok ellen", ami eléggé nehezen volt kivitelezhető, leszámítva az 1939-1941 közti német-orosz barátság rövid időszakát.

A Lukov-menet a nevét Hriszto Lukov bolgár katonáról, politikusról kapta. Lukov hivatásos katonatiszt, a cár az 1934-es puccs után kinevezi hadügyminiszternek, 1938-ban azonban kénytelen lemondani, ezzel együtt nyugállományba helyezik, mert kritizálta a cár külpolitikáját: Lukov szeretett volna aktívabban németpárti bolgár külpolitikát.

A kormányból való eltávolítása után Lukov egy németpárti pártszerűséget hozott létre (hivatalosan pártot nem lehetett alapítani, a pártok be voltak tiltva), pontosabban egy már létező szervezet vezetője lesz. Ez a hétköznapi nyelven Legionárisok nevű ifjúsági, Hitler- és Mussolini-párti szervezet (hivatalos nevén: Bolgár Nemzeti Legionáriusok Szövetsége). Bár 1939-ben a hatóságok betiltják ezt a szervezetet is, az illegalitásban továbbra is működik, egyfajta ellenlábassá növi ki magát a szintén illegalitásban működő kommunista mozgalommal szemben.

Végül kommunista partizánok meggilkolják Lukov tábornokat 1943. február 13-án. Lukov hívei szerint a kommunisták akciójáról a cár titkosszolgálata előre tudott, de direkt nem akadályozták meg a merényletet.

A rendszerváltozás után megalakult a magét Bolgár Nemzeti Legionáriusok Szövetsége utódjának nevező Bolgár Nemzeti Szövetség - a szervezet magát nacionalista, antiliberális, antikapitalista, antimarxista, vallásilag semleges, zöld, anticionista pártként határozza meg, az antiszemitizmust viszont elutasítják, azt mondják, Lukov tábornok is ellenezte a náci végső megoldást. Tény: az antiszemitizmus nem része történelmileg a bolgár nacionalizmusnak, az ultranacionalizmusnak se, viszont a mai bolgár ultranacionalistáknál nyugati importként megvan az antiszemitizmus is már, legalábbis részben, bár ma se központi tényező. Indulni szoktak minden választáson, sikertelenül, viszont egyes ügyekben együttműködnek parlamentáris nacionalista pártokkal, elsősorban a VMRO-val. A tagság jellemzően fiatalokból áll, előszeretettel szereznek híveket fitnessztermekben, emiatt az eseményeken a jellemző résztvevő az izmos, sportos kamasz fiú és huszonéves férfi. (Honlapjuk.)

A lényeg: minden február 13-án fáklyás menetet tartanak, jellemzően párszáz résztvevővel. Ez a Lukov-menet. S ugyanolyan ellenkampány zajlik ellene, mintha ez valamiféle jelentős tömegesemény lenne. Ebben közös vonása a budapesti kitörés napi hisztivel.

Időnként megnézem a nemzeti1tv nevű blog Saller című közéleti vitaműsorát, ahol a felállás az, hogy az ultraliberális műsorvezető Perjés Zoltán szidja az egyetlen fideszes résztvevőt, s ebben segít neki még 5 szintén ultraliberális vendége, köztük Hontalan Andris a HVG-től, az Amerikai Magyar Népszava blogról ismert Para-Kovács, valamint a köpönyegforgató, nyilasból liberálissá vedlett Balogh páter blogger.

Perjés már nem vezet műsort, lebuktatta őt a Vadhajtások. Na most, ezzel az a gondom, hogy Perjés és Bede (= Vadhajtások) kb. ikertestvérek a demagógiában és a hülyeségben, szóval ebben a küzdelemben nyugodt szívvel csak semleges tudok lenni.

Mindkét ember olyan, hogy súlyos teher annak az oldalnak, melyet éppen támogatnak, Bede a Fidesz számára, Perjés meg a ballibek számára.

Ami azért mindenképpen egy röhej: a Borkai-ügyben emelt hangon pofázó Perjést éppen kurvázásban leplezik le.

A Nemzetközi Bálint Nap alkalmából én is írok a Norbi-féle álbotrányról, majd az az utáni álszentség kampányról.

Minden férfi a nő külsejét kívánja meg, csak aztán ezt egyesek nem merik bevallani álszentségből.

A nem biológiailag determinált, s a nemi viselkedés alapja ösztönös. Szóval a párválasztásban az ösztön játssza a főszerepet. A nő azt nézi, melyik férfi lehet megfelelő apa. A férfi meg azt, ki izgatja fel jobban. Nem akarok pornográf részletekbe merülni, de mindenki tudja, hogy a férfinek "nehezebb" dolga van, aktívabbnak kell lennie, ezért szükséges az izgató tényező: egy nő képes szimulálni, egy férfi viszont soha.

A nők passzívabbak, ezért van az, hogy egy előnytelen kinézetű férfinek nagyobb az esélye, mint egy ugyanilyen nőnek fordított helyzetben.

Nyilván már maga a kapcsolat minősége sokkal inkább függ a belsőtől, de a kezdő momentum akkor se az. A tetszés szükséges, de nem elégséges eleme a jó kapcsolatnak. Szóval egy önmagában csak tetszésre alapuló kapcsolat nem lesz hosszú, mert ha csak a tetszés van, akkor megunás lesz a vége. De ez fordítva is igaz: nehezen alakul ki olyan kapcsolat, melynek kezdete nem a tetszés.

S alapvető adat, hogy az embereknél - de főleg a férfiaknál - van egy kedvenc ellentétes nemű típus, amit keresnek. Van aki sovány nőt szeret, más teltebbet, van aki kifejezetten kövért. Van aki magasat, alacsonyt, közepest, szőkét, vöröset, feketét, barnát. Van aki a kreolos bőrt szereti, más a porcelánfehéret. Van aki a nagy mellet, feneket, más a kicsit, más a közepest. Stb.

S ha egy adott ilyen típusú partner megváltozik, azt a férfi negatívan éli meg. Akkor is így éli meg, ha közben tartós kapcsolat alakult ki, s a fizikai változás miatt nem fogja a nőt elhagyni, mert már van fontosabb összekötő kapocs, de akkor is legalábbis sajnálni fogja, hogy kedves partnere már nem olyan, mint régebben.

Számomra közelebbi a segélyvadász iszlám migráns, mint az elhülyült nyugati liberális mintapolgár. Bevallom: az előbbieknek drukkolok. Sőt, szerintem az egyetlen békés megoldás a nyugat számára, ha még több migráns jön, s iszlám államok alakulnak a mai ateista, homokpedofil, liberális szörnyállamok helyén.

Az iszlámmal ugyanis még együtt lehet élni, a tomboló liberalizmussal képtelenség.

Csak egy példa a nyugat romlottságára és hazugságára Én a legjobban éppen a migrációval kapcsolatos nyugati fősodrú álláspont változására emlékszem: s erre egy átlagmagyar nem emlékezhet, mert a magyarokat így sose diszkriminálták. A 90-es években a nyugati államok hogyan bántak a kelet-európaiakkal (a magyarokat, cseheket, szlovákokat, szlovéneket, lengyeleket nem számítva). Vízumhoz kb. 100 papír kellett, hónapokig kellett várni, sorban állni, stb., s jöttek a folyamatos kitiltások, tömeges elutasítások..

Pl. a németek elől jártak ebben, s a spanyolok is. Ma mindkét állam nagy "befogadó".

2015-ben meg ugyanez a szemét liberális banda arról beszélt: még csak kérdezni se szabad a "menekülteket", mert mindenkit be kell mindenhová engedni, s eleve elavult fogalom az országhatár, s nincs olyan, hogy "idegen".

Érdekes, annak idején az ukrán, orosz, szerb, albán, bolgár, stb. emberek esetében meg nem ez a volt a nóta.... akkor még a követségeken is fegyveres őrök voltak.

Nem személyes harag beszél belőlem, minket SZEMÉLYESEN ez sose érintett, hiszen magyar papírjaink is vannak, azaz a privilegizáltak közé tartoztunk, de láttuk mindezt évekig.

S ugyanazok a nyugatiak akkor ugyanazzal a határozottsággal, lenézéssel, minden ellenvéleményt nem tűrő hangnemben mondták akkor mindezt, most meg az ellenkezőjét.

Ezért mondom: nekem szimpatikusabb egy iszlamista pénzéhes segélyvadász, mint egy nyugati szivárványtoleráns átlagpolgár. Az előbbi legalább nem csinál segget saját szájából.

Nemrégi cikk egy teniszezőről.

Nagyon jellemző eset. Lássuk először is az alapképletet!

Adott egy ember, aki egy adott területen kiemelkedő teljesítményt ért el. Aki emiatt híres lett. Viszont valami más területen, egész más területen, aminek nincs is kapcsolata azzal a területtel, amiben híres lett, olyan tevékenysége, életvitele, véleménye, álláspontja van, ami nem tetszik nekünk.

Mi ilyenkor a helyzet? Az egyik álláspont szerint a két dolognak egymáshoz semmi köze. A másik szerint minden embert egészben kell megítélni, azaz ha valakinek súlyosan negatív a magatartása, másben se lehet kiemelkedő példakép.

A Kádár-rendszer népszerűségének egyik oka az volt, hogy az utóbbi álláspont felől lassan elmozdult az előbbi álláspont felé. Azaz ha az ember nem sértett meg egyes alaptabukat, nem kellett, hogy éljenezve tapsoljon a hatalomnak, a hallgatást, sőt, másodlagos ügyekben az udvarias ellenvéleményt is menengede a késő-kádári rendszer.

A rendszerváltással a helyzet Magyarországon rosszabbodott. A szellemi teljhatalomra szert tett posztkommunista-ultraliberális agytröszt elégedetlen volt a késő-kádári "lazasággal", s szigorított. Mindenkit át akartak nevelni, nyugati, demokratikus, liberális, polgári értékrendre, a renitenseket pedig karanténbe zárni.

A féleértések elkerülése végett: nem kell diktatúra a szólásszabadság elfolytásához. A leghatékonyabb megoldás biztosítani a teljes szólásszabadságot elvben, de minden gyakorlati lehetőséget elvenni annak gyakorlásához. Olyan ez mint a sztálini alkotmány: elméletileg a Szovjetúnió a világ legszabadabb országa volt, semmi se volt tilos, de a gyakorlatban nem lehetett semmi mást tenni, mint hevesen bólogatni a hatalomnak, ellenkező esetben az ember megnézhette magát. A liberálisok ennél azért engedékenyebbek: a kussolást is megengedik, ha az ember megelégszik magánemberi létével.

Amint azonban az ember bármilyen szerepet vállal a közéletben, kötelező számára a teljes liberális értékcsomag hű megvallása, ezt hívták liberális minimumnak.

A XXI. század első magyar évtizedének a hatalmas szellemi eredménye, hogy lassan, de biztosan elfogyott a magyar liberális elit hatalmas. Abban az időszakban, amikor a Fidesz ellenzékben volt, ugyanis ekkor döbbent rá a Fidesz vezetése, hogy a liberális karantén szétverése nélkül sose lesz újra hatalmon, mert - ahogy minden tömegdemokráciában - a döntő körülmény a szellemi narratívák harca, s a Fidesz nem képes nyerni a liberális narratíva keretein belül, ill. ha nyer is, ez nem lesz tartós, ahogy ezt Orbán 2002-es bukása is igazolta.

Egyvalamit azonban le kell szögezni: még a 90-es évekbeli magyar kulturális liberális monopólium is szabadabb rendszer volt, mint a mai nyugati szellemi légkör. Ahol már egy minden kétséget kizáróan teljesítményt nyújtott sportolót se szabad ünnepelni, ha "hibás" a véleménye.

Jó ellenpélda mondjuk Balczó András esete, aki egyértelműen a hivatalos görénykurzus ellen foglalt állást, a MIÉP egy fő külső támogatóga volt annak megalapítása óta. Mégis: a ballib röszt ugyan morgott ellene, de azt sose merték megkockáztatni, hogy semmissé nyilvánítsák sportteljesítményét antiliberális politikai nézetei miatt.

A modern liberalizmus mára, annak legfejlettebb nyugati alakjában oda fejlődött, hogy több a szellemi korlát, mint a kommunizmus alatt.

Minket ez egyébként nem zavar, hiszen csak gyorsítja a nyugati rend zuhanását.

Az indiánok helyzete az egyes volt spanyol gyarmatokon érdekes ami a helyi identitásban meglévő szerepüket illeti.

Amerikában 19 mai ország van, mely spanyol gyarmat volt. Dél-Amerikában: 9 ország, a kontinentális Közép-Amerikában 7 ország, a karibi térségben pedig 2 ország + Puerto Rico.

A legegyszerűbb az utóbbi térséggel kezdeni. Ott ugyanis nulla az indiánok szerepe. A legkorábban gyarmatosított terület a karibi térség. Az 1542-es királyi rendelet előtt az indiánokat kb. állatoknak tekintették, így aki nem halt meg a betegségekben, az meghalt a gyarmatosítók keze által. Bár az őslakosság minimális része ezt túlélte, nem maradtak se indán közösségek, se identitás, azaz az indián elem itt csak valamiféle genetikai nyom.

Ezek az országok fehér telepesállamok, behozott néger rabszolga lakossággal, s e két csoort keveredésével. A spanyol identitás negszűnésével, elhalványosodásával itt természetes módon alakult ki az új identitás, mely fajfüggetlenül lett. A kérdés csak a néger és mulatt lakosság iránti hozzáállás volt a fehérek részétől, de ez nem jelentette a négerek és mulattok idegennek minősítését, csak lenézését. Mind a három területen jellemző, hogy a lakosság 80-90 %-ban fehér és kevert fehér-néger (Dominikán a kevert faj a domináns, a másik két országban a fehér).

A kontinentális közép-Amerkában a spanyol utáni új nemzeti öndtudat mindenhol a fehér és a mesztic (kevert fehér-indián) lakosság alapján lett. Ez a két csoport nem diszkriminálta egymást, de közösen lenézték a tiszta indiánokat. A tiszta indián lakosságra az új nemzet úgy tekintett mint még nem civilizált lakosságra, melyet majd integrálni kell a többségbe, ennek útja pedig az indián kultúra helyettesítése a spanyol-indián kevert alapú többségi szokásokkal, ennek részeként a spanyol nyelvre átneveléssel. Ennek fő eszköze a kötelező iskolarendszer volt, mely egyrészt igyekezett új identitást adni az indián gyerekeknek, másrészt írástudást oktatni nekik, de kizárólag spanyolul.

Ez a program hatalmas sikert hozott ott, ahol nem volt túl magas az indián arány. Pár százaléknyi indián kisebbslg maradt, az is jellemzően kétnyelvű. Egyedül Guatemalában maradt jelentős, közel 40 %-os arányú indián lakosság, s itt az állam kénytelen volt már a XX. sz. közepén feladni az integrálás totális politikáját, itt indián nyelvű alapfokú oktatási rendszer is létezik, s csak középszinten jön be a spanyol oktatási nyelv.

Természetesen ma már kulturális értéknek kezdik számítani az indián nyelveket mindenhol a régióban, így ma már létezik ezekre hivatalos támogatás. Ez azonban jellemzően elkésett intézkedés, az indián nyelvek nem használatosak a családi környezeten kívül. S a színindiánok is többségükben csak spanyolul beszélnek.

A néger lakosság száma nem volt itt jelentős sehol, aránya a karibi térséghez képest is kicsi, az egyetlen Panam mkivételével, de ott se éri el a 20 %-ot. (Salvadorban pedig egyáltalán nincsenek négerek, ennek oka, hogy ez az egyetlen közép-amerikai állam, melynek nincs karibi partvidéke, márpedig a közép-ameriai csendes-óceáni partvidékre nem történt rabszolgakereskedelem.)

Dél-Amerikában a helyzet nem egységes.

Egyrészt van 3 ország, Argentína, Chile, Uruguay, ahol a nemzeti identitás gyakorlatilag fehér, itt a lakosság 85-95 %-a európai, a néger lakosság pár százalék, nagyon kevés a kevert fehér-indián, s a meglévő kevés indián teljesen el van különölve. Ezek a területek a gyarmatosítás idején gyéren voltak lakottak, az indiánok távoli vidékeken éltek, s a nemzeti identitás kialakulása nélkülük zajlott le. A legtöbb indián Chilében van, 5 %, ők is az ország elszigetelt részein. Itt az indiánokra klasszikus idegen kisebségként tekintenek, természetesen nem joglag, de a gyakorlat bizony ez.

Kolumbiára és Venezuelára a Közép-Amerikára keírtak és az argentín-chilei-uruguayi helzet keveréke igaz. A fehér és a mesztic lakosság közösen alakította ki a nemzeti identitást, a kevés indián kb. vadenbernek számít (a dzsungelekben élnek), abszolút marginálisak.

A maradék 4 ország azért maradt a végére, mert ott az indián elem egészen más jellegű. Itt is mindenhol fehér-mesztic alapú a nemzeti identitás, azonban mégis jelentősen más a helyzet, mint az eddig felsorolt országokban.

Paraguayban a lakosság több mint 90 %-a mesztic, viszont tömeges a kétnyelvűség, szinte mindenki beszél indián nyelvet is, ahogy spanyolt is. Természetesen itt is a spanyol a tényleges hivatalos nyelv, de itt a helyi fő indián nyelv - a guarani - meglepően erős. A guarani itt hivatalos nyelv a spanyollal együtt, bár a gyakorlatban minden hivatalos tevékenység spanyolul zajlik, a guarani hivatalos státusza inkább jelképes.

Ecuadorban a lakosság negyede ma is indián, s erős identitással rendelkezik, bár az indiánok nagyobb része csak spanyolul tud. Viszont elmondható, itt az indiánok részei a nemzeti identitásnak..

Peruban az indiánok a lakosság negyede, kb. felük nem is beszél spanyolul. Bár az utóbbi 30 éven vannak változások, máig igaz, hogy a mesztic-fehér többség idegennek látja az indiánokat, különösen a falusi indiánokat, akik nem beszélnek spanyolul. Peruban s spanyol és a kecsua is hivatalos nyelv, a kecsua státusza abszolút jelképes, kb. mint ahogy Budaörs határában ki van írva, hogy Wudersch.

Bolívia szintén az a hely, ahol a fehér-mesztic többség a lakosség kb. negyedét kitevő indiánok nélkül alakította ki a nemzetet, viszont itt az indiánok aktívak, s e tekintetben komoly eredményeket értek el.

Összegezésként: a leírtak kegyetlennek tűnhetnek indián szemszögből, mégis: a spanyol gyarmatosítók bántak a legkevésbé rosszul az indiánokkal. Az angoloknak eszükbe se jutott, hogy az indiánok részei lehetnének az államnak, ráadásul az angol rendszer bármennyi indián vér megléte esetén indiánnak minősített mindenkit, míg a spanyol rendszer az ellentétes hozzáállást alkalmazta: bármilyen kevés fehér vér megléte már áthelyezte az embert a lenézett indián kategóriából a privilegizált kategóriába.

A volt spanyol gyarmatok célja az integráció volt, nyilván ez kulturális asszimilációt jelentett, míg az ellenpélda az USA, mely magát fehér országnak képzelte, az indiánok eltávolítandó problémának tekintve.

Tegnap néztem a két tüntit Budapesten, a náci "hagyományőrzőt" és az "antifa" ellentüntit.

A kettőre összesen kevesebb mint ezer embert sikerült összetrombitálni, pedig hetek óta reklámozzák az eseményt a ballib médiák. A "hagyományőrzők" kétharmada külföldi volt, az "antifáknál" valószínűleg 90 % körüli lehetett a külföldiek aránya.

Ez utóbbi különösen röhejes. Évek óta próbálják a magyar ballibek importálni nyugatról a harcos álbalos radikalizmust, de ezt Magyarországon még a ballib törzsszavazók is kiröhögik. A magyar ballib törzsszavazó ugyanis meggyőződéses liberális, s a szélsőbalos szagú hisztit valószínűleg jobban utálja, mint egy fideszes szavazó.

Most meg mindennek vége. A két darab összesen kevesebb mint ezerfős tünti békésen lezajlott. A rendőrség profin működött. Egyetlen egy botránypróbálkozás volt, amikor egy tucatnyi "antifa" megpróbált bántalmazni egy magányos, hazafelé tartó "hagyományőrzőt", de a rendőrség 2 perc alatt leszerelte ezt az akciót is.

A gazda New York-ban meg dühöng, hát még egy utcai verekedést se képesek drágán fizetett emberei összehozni? Jövőre kénytelen lesz, a "hagyományőrző" táborba is beszervezni pár embert.

Sorosék dühe kitörőben van, idén elementáris erővel.

Két hete kezdtem észrevenni: egy teljesen marginális, neonáci eseményt, mely egyébként 25 éve jelen van, egyre nagyobb erővel reklámoznak a ballib médiák.

Mindent megtesznek, hogy mindenki értesüljön róla. Egy teljesen marginális tüntiből világeseményt szeretnének csinálni, hogy aztán legyen mi ellen hörögni.

A kisembert szerencsére nem érdekli azonban se a nácizmus, se ikertestvére, a sorosizmus.

A téma alapját egyszer már felvetettem.

Érettségtől függ kinek mikor következik be a gyereki őszinteség felülírása. Aki korábban érik, pl. a lányok, az hamarabb hagyja abba az őszinteséget.

Aki meg hosszabb ideig gyerekes, az későbbig őszinte.

Persze csak egészséges embereknél.

Az autizmus egyik mellékhatása a kényszeres őszinteség. Itt nyilván ez nem érettség hiánya, hanem a társadalmi szokások figyelembe nem vétele. A kemény autista eleve nem is ismeri meg őket, mert annyira be van zárva saját világába, hogy abból ki se lát, az enyhe autista meg kilát ugyan a világba probléma nélkül, de annak egyes nem racionális elemeit nem értit, s amikor pedig belátja azokat, akkor sem tudja biztosan mikor illik hazudni, mikor nem.

Normál egészséges ember megtanulja az éréssel együtt mikor kell hazudni. Mert igenis kell hazudni, aki mást állít, az hazudik.

Az enyhe fokú autistának nehéz megértenie, miért jó hazudni, amikor ennek semmi tétje, s eleve mindenki tudja, hogy hazugság az adott mondat. Ezért sokszor el is vétik a helyzetet, akkor is őszinték, amikor nem lenne szabad.

Ki ez a Jakab Péter? Elég annyit tudni róla, ő a jobbikos Retkes.

Saját magukat nyírták ki a jobbikosok. Ugyanis a politikában kell mondanivaló is. Az nem elég, hogy "egyetértünk Gyurcsánnyal, összefogunk vele, de mégse ő legyen a főnök". Ennek ugyanis semmi értelme.

Lássuk a Jobbik 3 szakaszát: nyilas, konzervatív, ballib.

A korai nyilas Jobbik legalábbis mondott valamit. Marhaságokat persze, de mégis volt mondanivaló. Kb. az volt a program, hogy ki kell azonnal lépni az EU-ból, majd megölni a zsidókat és a cigányokat, majd tiltsuk be a "cionista" kereszténységet, aztán állig fegyverkezzünk fel, majd csináljuk vissza Trianont.

A középső Jobbik ismételte az akkori Fidesz-szöveget, már nem volt saját mondanivaló. Aki viszont ezt akarta, az szavazott a Fideszre. Az ismételgető szerep már foglalt volt, arra ott a KDNP. Két szatelitpártra meg nincs szükség.

A kései Jobbik pedig a ballib marhaságokat ismételgeti, ez se saját mondanivaló. Akkor se az, ha a ballibaizmust úgynevezett igazikonzervatív csomagolásban adjuk elő. Aki ugyanis ezt akarja, az szavaz a DK-ra vagy a Momentumra.

Nem kár a Jobbikért, sose volt mögötte szellemi érték.

Csoda, de megjelent egy értelmes cikk az Örülünk Vincent nevű ultraliberális cenzorblogban, pontosabban egy másik cikkre hívja fel a figyelmet Rossztündér. A hivatkozott cikket közlő lapot én is figyelem ugyan, de ezt a cikket éppen nem vettem észre.

A brit progresszívizmus két verzója a centrista liberális és a corbynista balos. Az előbbi az gyakorlatilag azonos a magyar ballibaizmussal, csak az angol liberálisok őszintébbek, nem hívják magukat baloldalnak. Az utóbbi pedig Magyarországon nem létezik, ez amolyan erősen szociáldemokrata, gazdaságilag antiliberális irány, mely a Blair-féle gazdasági ultraliberalizmus bukása után átvette a vezetést a brit Munkáspártban.

Angliában kulturális antiliberalizmus nem létezik, minden irányzat ultraliberális, tegyük hozzá. Azaz pont az amerikai politikai térkép ellentéte: Amerikában gazdaságilag mindenki liberális, az ellentét kulturális.

A szerző szerint ami összeköti a két egyébként egymással ellenséges progresszív irányt az az egyetlen igazságban való hit. Érdekes módon ez a marxista eredetű, a kereszténységből átvett hit az alapja az immár nem marxista progresszíveknek. Cak aztán jön a valóság pofonja: a valóság csak nem hajlandó arra és úgy "fejlődni", amerre kellene a "tudományos" elmélet egyetlen igazság szerint. Mivel a saját elmélet igazsága viszont megkérdőjelezhetetlen, így csak összeesküvéselméetekkel lehet magyarázni a jövő "hibás" alakulását.

Magyarországon is jól ismert ez a magyarázat: a Fidesz nem azért nyer, mert kormányzása alatt nőtt az átlagember életszínvonala, hanem mert a köztévé agyat mos, s ha nem lenne ez az agymosás, akkor az átlagember észrevenné, hogy növekvő életszínvonala csak hallucináció.

S lassan megindul a saját elvek megkérdőjelezése ennek szellemében, ha azok "hibás" eredményeket hoznak. Leegyszerűsítve: pl. addig kell szavaztatni a népet, míg az meg nem szavazza az "egyetlen helyes" döntést, s amint viszont ezt megszavazta, arról a kérdésről nem szabad több szavazást rendezni.

Vicces - és ezt érdemes hozzátenni -: ezt a módszert eddig csak a periféria és a félperiféria felé alkalmazták. Most már a magállamokban is rákényszreül az elit.

Említi a cikk a Miller-precedenst, melynek lényeg: brexitellenes aktivisták elérték annak kimondását, hogy a népszavazás önmagában nem alap semmilyen jogi lépésre.

Annak abszurditására is kitér a cikk, hogy a progresszívok új taktikája a jobbos populisták "neoliberális populistáknak" nevezése. Ez egyébként jól látható a magyar ellenzék részéről is Orbán felé. A munkáspárti szavazók egy része éppen azért állt át a konzervatívokhoz, mert érezte: Johnson nem hagyományos konzervatív. Egy hagyományos konzervatívra - Thatcher vagy Reagan típusúra - sose szavazna egy átlag munkáspárti szavazó.

Ami Magyarországra nem érvényes, de érdekes adalék a cikkben: az angol progresszív elit antiszemitizmusa. Ez az angol kisember számára érthetetlen, s teljesen szembe megy az angol nemzeti hagyományokkal. Ami Magyarországra is igaz azonban az az általános elv: ha a nép nem azt gondolja, amit "kell", akkor nem a azt általunk "racionálisan" kiszámított elvet kell felülvizsgálni, hanem ostorozni a buta, csúnya, mucsai népet, miért is nem hajlandó tisztelegni az egyetlen igaz helye gondolatnak, ami mi, a belpesti bölcsek, a "független szakértők" megmondunk neki. S ha el is gondolkodunk mindezen mi bölcs szakértők, akkor is csak azon elmélkedünk hogyan lehetne oktatni a népet, hogy végre ébredjen rá az igazságra. Tessék csak visszaemlékezni azon ballib nevetséges kezdeményezésekre - pl. ez -, hogy pl. nyomtassuk ki az internetet, azt dobáljuk meg vidéki postaládákba, s akkor majd kinyílik az agymosott utolsó szemét bunkók csipes szeme, rájönnek, hogy minden, amiben hittek marhaság, s csatarendbe állva leszavaznak Soros embereire, támogatni kezdve a homokos "házasságot" és a határkerítés lebontását.

Az angol Johnson problémája, hogy hiába övé a politikai hatalom, a kulturális elitben súlyosan ellenzékben van. Ezt mi Kelet-Európában jobban értjük, mint a szerző. Putyin, a nagy példakép e tekintetben, Oroszországban egyszerre 3 területen lépett, amikor megkezdte nagy munkáját, a 90-es évek liberális modelljének leváltását. A politikai hatalom megszerzéséről tudta, ez könnyű feladat, de önmagában sehová se vezet, így párhuzamosan zajlott a 90-es évek orosz nyilvánosságában monopol szerepet szerző liberális narratíva folyamatos lassú kiszorítása. (A harmadik terület a gazdasági hatalom, de erről most nem szólnék.)

A szerző azzal fejezi be: a nép lassan átveszi a hatalmat az elittől, csak épp olyan módon, hogy ez a balos és progresszív elitnek sehogy se tetszik..

TGM új cigány tematikájú cikke, persze ha leszedjük róla a 10 %-nyi orbánozó vörösfarkot, kifejezetten jó.a

Csak egy dolgot emelnék, ami megtör egy liberális alaptabut.

Van kétfajta nemzetfelfogás a világon, a francia eredetű "nyugati", s a német eredetű "keleti".

A nyugati azonosítja a nemzetet az országgal és az állampolgársággal. A keleti pedig azonosítja a nemzetet a nemetiséggel, az etnikummal.

A mai magyar liberális közvélemény nem tud dönteni a kettő között, mert egyrészt a valóságot nem tagadhatja le, azaz azt, hogy a határontúli magyarok is magyarok (most nem beszélve a ballib eszmeiség gyurcsényista ultra vonulatáról, mely szerint pl. a székelyek románok, ez azonban marginális álláspont a ballib áramlaton belül is), tehát itt a keleti verziót alkalmazza, viszont a magyarországi kisebbségeket nem akarja "kirekeszteni", így őket meg magyarnak mondja, azaz itt meg nyugati verziót alkalmaz. Ami tudathasadásos eszme így egyszerre.

Innen aztán a cigány tabu. Nem szabad azt állítani, hogy a cigányok nme magyarok, mert "ők is magyarok". Pedig hát nem azok. S ahogy TGM rámutat, ugyanez a helyzet a zsidókkal is. Ezen különálló népek, azaz magyarnak minősítésük abszurd. Ugyanolyan abszurd, mint a kárpátaljai magyarok ukránnak minősítése.

Természetesen vannak emberek akik cigány/zsidó/bármimás származásúak, s ma magukat magyarnak tekintik, s vannak kettős identitású emberek is. Ezzel semmi gond. De attól, hogy pl. a zsidó származásúak nagy része Magyarországon magyarnak, vagy magyarnak is tekinti magát. még nem következik, hogy a zsidók úgy általában magyarok. Hiszen ez olyan abszurdum mint azt állítani, hogy mivel léteznek magyar származású amerikaiak, ezért a magyarok amerikaiak.

TGM jól írja le: magyarnak lenni nem valamiféle kitüntetés, melyet egy szerv odaítél, s melyet nem megadni pedig rasszizmus, hanem egy nemzetiség, bármennyire is hihetetlen ez.