20 évvel ezelőtt volt életem egyetlen alkalma, hogy egy szervezetben nyilvános szerepet vállaltam. Ennek fő része az volt, hogy a szervezetet gyakorlatilag meg kellett mentenem ellenséges támadástól (mely támadásnak az alapja egyébként szimpla pénzéhség volt).
Sikerem nagy részben annak volt köszönhető, hogy az ellenfél túlzásba vitt mindent. Persze igazunk is volt, de ez nem garancia semmire manapság egy bírósái ügyben.
Sokan, hollywoodi filmeken felnőve, komolyan elhiszik, hogy a hangoskodó, asztalt verő ügyfél magatartása a nyerő, mert "a vevőnek mindig igaza van", továbbá a zsarolás olyan ijedtséget eredményez, hogy az ember emiatt képes lesz legyűrni ellenfelét. A valóságban persze ez még Amerikában se sikeres hozzáállás, Kelet-Európában pedig végképp nem az.
Szóval az ellenfelem a bírásági ügyünkben azzal segített minket a nyeréshez, hogy akkora képtelenségeket állított rólunk, olyan szinten rágalmazott, hogy még a minket nem kedvelő megfigyelők számára is kezdtünk enyhén szimpatikusak lenni.
Ugyanez most cigányügyben. A ballib agytröszt rákapott a témára, pedig ez számukra biztos vereség, csak a soha élő gettócigányt nem látott belpesti értelmiség szimpatizál a gettócigány lobbival, de ők megint megpróbálták, s egyes idegesebb embereik igyekeztek gyorsan a végtelenségig srófolni a műbotrányt. Így született meg a 168 óra összeesküvéselméletes cikke a cigányokat sterilizáló gonosz rasszista miskolci kórházról.
A hatás persze ellentétes lett. Csak a ballib keménymag vette be az egészet, mindig másnak büzlött a történet.
Egyébként le a kalappal a 168 óra főszerkesztője, Rózsa Péter előtt, hogy mert szembemenni saját ultráival és töröltette pár nappal később a cikket, az újságírót pedig kitiltotta a laptól. Rózsa Péter keménykötésű ballib megmondóember, de emberi tisztessége nemigen kérdőjelezhető meg.
Niedermüller nem politikus, ő alapvetően egy tudós, aki bekerült a politikába. Rendkívül egyenes, gerinces ember, nem képes jól használni a politikusi eszközöket, így például maximálisan őszinte, nem próbálja valódi gondolatait ködösíteni.
Péter kimondja amiben hisz. Pl. azt, hogy a normalitás a legnagyobb ellensége a modern liberalizmusnak. Ez tény, mit kell ezen felháborodni?
A DK az a párt, mely következetesen képviseli az európai, liberális értékrendet. Erre van igény Magyarországon: a magyar lakosság kb. 10 %-nyi liberális keménymagja pontosan ezt várja el Gyurcsánytól és embereitől.
Vannak ezek az igazikonzervatív fideszkiábrándult pártkezdemények, átlag hetente alakul egy. Közös jellemzőjük, hogy a teljes tagság egyben elnökségi tag is, s mind együtt elfér egy kis szobában, valamint a tagok egy része más hasonló szerveződésben is tag, persze ott is a vezetőség része. Szintén jelemző, hogy ezeknek az "elnökségeknek" kedvenc hobbijuk kamera előtt pózolni, s olyan hangerővel megnyilatkozni, mintha egy legalább 10 %-os parlamenti párt nevében beszélnének.
Időnként összejönnek, előadnak, máskor összevesznek egymással, aztán összefognak. Tüntetést sose szerveznek, mert azt még ők is viccesnek tartanák, hogy egy 10-fős tüntetéssel röhögtessék ki magukat.
Jellemzően a Fideszt ostorozzák, a lehető legképtelenebb vádakkal, de néha, a változatosság kedvéért, a ballibeket kritizálják, pl. felszólítják Gyurcsányt, lépjen vissza. Komolyan persze senki se veszi őket, se a Fidesz, se a magukat őszintén ballibeknek vallók.
Amit legjobban utálnak az a véleményszabadság. Ezen szerveződések fórumain nagyobb a cenzúra, mint a legvadabb ballib médiákban.
Öreg vagyok, mindig az MDNP jut róluk eszembe. 1996-ban olyan arccal léptek ki az MDF-ből, mintha náluk lenne a szavazatok abszolút többsége, még röhejes plakátjaik is volt, fantasztikus számadatokkal, aztán kaptak 1 %-ot 1998-ban, s mindenki el is felejtette őket örökre.
A mai kamupártoknak ez az 1 % is elérhetetlen magasság. Senkinek se kellenek, gyurcsányosan igazi konzervatívnak lenni nem jó menü: a ballibeknek ugyanis ezek még így is gyanús kriptofideszesség, a nem ballibeknek meg ez leplezett gyurcsányizmus. Utóbbiaknak igazuk is van, hiszen ezek aztán úgyis mindig összefognak Gyurcsánnyal és Sorossal.
Lássuk hol állunk! Összegyűjtöttem a 90-es évek ballib szellemi diktatúrájának kedvenc alaptalan lózungjait, a számomra legemlékezetesebb 12-t.
Találatm 8 politikai és identitásbeli tabut, ezek:
A humor mindig ellenzéki.
Nem létezik cigánybűnözés.
Kádár, a jó vezető.
A szovjet megszállás jósága.
Hülyeség a népességcsökkenéssel foglalkozni.*
A közvetlen államfőválasztás a diktatúra előszobája.*
Politikusok helyett szakértőket! *
A kommunizmus feltételes rossz, míg a fasizmus feltétlen rossz.
S 4 gazdaságpolitikai:
A piac mindent megold.*
Mindegy kié a tőke.*
A szent GDP, meg a többi makrogazdasági mutató jól mutatják az életszínvonalat.*
A minimálbér emelése hiba, a termelékenységet kell növelni.
Csilaggal * jelöltem azokat, melyekben egykor magam is hittem (szeretek őszinte lenni),.
Lássuk hol nem változott a ballib hivatalos vélemény!
"A humor mindig ellenzéki." - Ezt a marhaságot máig ismételgetik a ballibek, pedig ezzel azt állítják: a humoristák szélkakasok, hiszen mindig az ellenkezőjét mondják, mint a hatalmon lévő kormányzat. A valóságban sokféle nézőpontú humorista van a világban, de kényszeres "ellenzéki" nincs. Valójában a ballibek se várnak el a ballib humoristáktól ellenzékiséget ballib kormány alatt.
"Nem létezik cigánybűnözés." - A direkt félreértés esete. Hiszen a cigánybűnözés állítása szociális, nem biológiai kérdést takar, azaz aki erről beszél, az nem feltétlenül fajelmélet-hívő.
"Politikusok helyett szakértőket!" - Ez máig szajkózott marhaság, persze szakértő alatt mindig csak ballib értendő. Aki bármilyen szakmában jó, de nem ballib, annak a szakmaiságát is megkérdőjelezik a ballibek - így próbálják feloldani a kérdés abszurditását.
"A piac mindent megold." - Ez örökzöld. Bár nehezen magyarázható ki, hogyan egyeztethető össze Zorbán hibáztatása, hogy nem avatkozik be, azzal, hogy nem jó a beavatkozás.
Lássuk most azokat a pontokat, ahol változott a ballib Pártküzpont direktívája!
"Kádár, a jó." - Mivel az új szokás Orbán új Kádárnak nevezni, ezért értelemszerűen ma már nem szabad Kádárt dicsérni ballib körökben.
"A szovjet megszállás jósága." - Az oroszellenesség ma már a ballibaizmus kötelező pontjainak egyike, s ezt ki kell terjeszteni a múltra is. Ma már ezért a ballibek nem ujjonganak április 4-én.
"Hülyeség a népességcsökkenéssel foglalkozni.* - Mivel 2010 óta elment Magyarországról kb. 300-400 ezer ember, így kénytelenek voltak a ballibek a népességcsökkenést rossznak átkategorizálni. Korábban fasizmusnak számított a témáról akárcsak beszélni is. A téma fő, 90-es évekbeli megmondóemberét, Fekete Gyulát pl. kötelező volt hahotázva kiröhögni minden magára valamit is adó ballib szalonban.
Kiváncsi leszek azonban e téma fejlődésére, mert ma már a nyugati vezető liberális körökben örülni kötelező a csökkenő népességnek, hiszen ez segíti a kamu-klímavészhelyet megoldását. Szóval nem lennék most ebben a ballib stratégák helyében: hogyan is lehetne egyszerre hibáztatni a ronda Zorbánt a népességcsökkenés miatt, közben meg rázni az öklöt a népességet csökkenteni nem hajlandó fasiszták felé.
"A közvetlen államfőválasztás a diktatúra előszobája.* - Egyes ballibek elhitték, hogy majd valamikor egy ballibet fog a nép elnöknek választani, így ma már nem támogatják az elnök parlament általi választását.
"A kommunizmus feltételes rossz, míg a fasizmus feltétlen rossz." - Mivel a ballib mitológia szerint orosz=kommunista és orosz=rossz, így ma már utálni kell a kommunizmust.
"Mindegy kié a tőke." - Óriási tabu volt ez, kötelező volt röhögni azon, aki felvetette, hogy nem jó, ha a tőke nagy része idegen. Az egyik ballib érv az volt, hogy "nem veszi a hátára a gyárat, nem csempészi ki a határon".
"A szent GDP, meg a többi makrogazdasági mutató jól mutatják az életszínvonalat." - Aki akár csak meg merte említeni, hogy a makromutatók nem mérik az átlagember életét, azt őrültnek kellett nevezni korábban. Mivel az Orbán-kormány makroszámai túl jók, ezért a ballib fordulat.
"A minimálbér emelése hiba, a termelékenységet kell növelni." - Talán ez volt a legszentebb ballib dogma. Amikor 2000-2002. között Orbánék összesen 96 %-kal emelték a minimálbért, egyöntetű felháborodás volt minden ballib médiában, s minden fegyverre fogható ballib tudós "szakértő" hónapokig lovagolt a témán. S a jóslatok biztosra ígérték az ország teljes összeomlását. Ma viszont a mai sokkal magasabb minimálbért is keveslik a ballibek, s számon kérik Orbánon, miért nem éri el a magyar bérszint a skandinávot.
Összegezve: nehéz követni a ballibaizmus kanyarait. Tegyük azonban hozzá: ha egy vélemény jó irányba változik, az jó. Akkor is jó, ha oka szimpla taktika, képmutatás, demagógia.
Az ókori görögök azt mondták: csak az lehet igazi szabad ember, akinek nem kell munkát végeznie megélhetése céljából. Ezért nézték le nem csak a rabszolgákat, a nőket, hanem a szegény, dolgozni kénytelen, jogilag szabad férfiakat is.
A problémával mindenki szembesül előbb-utóbb. Az alacsony jövedelmű többség azonnal, hiszen ideje legnagyobb része munka, ami ha nem lenne, teljes megélhetése azonnal súlyos veszélybe kerülne.
De a magas jövedelműek se állnak jobban. Nekik csak annyival jobb, hogy jellemzően van pár hónap tartalékuk, esetleg eladható vagyontárgyuk, de jellemzően nekik a megszokott életszínvonaluk is magasabb, márpedig sokkal nagyobb lelki gond jólétről visszaesni tisztes szegénységbe, mint egy eleve szegény létezésben folyamatosan lenni vagy arról lejjebb esni.
Magyarországon a lakosság kb. 60 %-a szegény, s még 30 %-a viszonylag magas jövedelmű alsó középosztálybeli, Bulgáriában az eltérés annyi, hogy ezek a számok inkább 70 % és 20 %, de nagyjából a helyzet ugyanaz. Egy gazdag nyugati magállamban pedig jellemzően ugyanez fordított: 20 % szegény és 70 % alsó középosztálybeli.
Tehát még a világ leggazdagabb országaiban is ritkaság az olyan ember, aki az ógörög szabványok szerint "igazán szabad".
Hogyan is oldja fel ezt a problémát a kisember? Én három fő hozzállástípust tapasztalok.
A nagy többség követi a liberális demokrácia szabályai számára legkedvezőbb kiutat. Egyszerűen komolyan elhiszi, hogy bérmunkás státusza adja élete értelmét, de legalábbis igyekszik nagyon úgy tenni, mintha elhinné ezt - ez utóbbi valahogy úgy mint az a templombajáró ember, aki lelke mélyén nem is hisz az egészben, de nagyon-nagyon szeretne hinni.
Ez amolyan sajátosan értelmezett, kifordított egzisztencializmus. Ha már nem tudunk hitelesen élni, igyekezzünk meggyőzni magunkat, hogy a hiteltelen életben rejlik a hitelesség. Szerintem mély élethazugság, s a lehető legkárosabb dolog a világon. Ha hosszú ideig tart ez az állapot, a lélek elvész.
Aztán van egy olyan rész is, mely az aszkézist választja. Azaz saját igényeit az anyagiakhoz igazítja. Ez valóban jobb állapot az előbbihez képest, de az alapprobléma megmarad: marad az anyagi függőség így is. Ami viszont tény: ez a módszer hosszú időn át fenntartható, mivel lelki stabilitást eredményez.
Az én kedvencem a harmadik út. Sajnos keveseknél tapasztalom, de szerencsére létező jelenség ez is. Ez a hozzáállás egy amerikai kálvinista teológus, Reinhold Niebuhr imájával érzékeltethető a legjobban, melynek szövegét én egy filmből ismerem: "Istenem, adj erőt, hogy elfogadjam a megváltoztathatatlant, adj bátorságot hogy megváltoztassam a megváltoztathatót, s adj bölcsességet, hogy meg tudjam különböztetni ezt a kettőt.".
A minket körbeszorító liberális társadalom keretein belül nem lehetséges a megoldás az alapkérdésre, de erkölcsi felelősségünk nem segíteni ezt a romlott rendet se azzal, hogy közvetlenül igent mondunk rá (ez az első út), se azzal, hogy közvetve segítjük (ez a második út).
Az új varázszó a "neoliberalizmus" szó. Mindent magyaráz a liberális narratívában.
Azt, hogy mi is a neoliberalizmus lényege már részletesen megírtam. Rövien: neoliberalizmus = klasszikus liberalizmus,
Most arról, mire is használatos ténylegesen ez a teljesen értelmetlen szó.
A "neoliberalizmus" szó tehát mágia, célja több is:
az álbaloldaliak így igazolják a liberálisokkal való szövetségüket, lásd nem a liberalizmus a gond, csak a "neoliberalizmus",
a konzervatívok mondhatják: "liberálisok vagyunk, de nem neoliberálisok",
az antiberálisok bátortalan része ezzel takarózhat, azaz "mi csak a neoliberalizmus ellen vagyunk".
Természetesen maga a "liberalizmus" szó eleve 2 értelmű, pontosabban 3, a harmadik nem politikai értelmű. azt jelenti "megengedő". A 2 politikai értelem pedig:
gazdaságpolitikai, szinonímája a kapitalizmusnak (melynek szégyenlős neve "piacgazdaság"): azt jelenti, hogy az egyéni gazdasági szabadságon, a gazdasági önérdekérvényesítésen alapuló társadalom képes a legjobb, mindenkinek előnyös állapotot eredményezni - ellentéte a modernitáson belül a szocializmus, mely tagadja, hogy képes lenne a sok egyéni érdek összessége jó társadalmat eredményezni, ezért éppenhogy korlátozni kell - sőt egyesek szerint meg kell akadályozni - az egyén gazdasági szabadságát,
általános politikai, filozófiai, kulturális: ez azt jelenti, az egyén az egyetlen természetes társadalmi egység, minden más egység esetleges, mesterséges, s nem több azt alkotó egyének összességénél (nevezik ezt progresszívizmusnak is) - ellentéte a konzervatívizmus, mely szerint a nagyobb társadalmi egységesek többek szimpla összességnél, s alapjuk nem tisztán esetleges.
Persze a "konzervatívizmus" szóval is vigyázni kell, neki ugyanis csak ez utóbbi értelemben van értelmes tartalma. Lásd, gazdaságpolitikai értelemben nem létezik konzervatívizmus.
A fenti 2 értelem szabadon kombinálható, azaz lehet egy eszme:
gazdaságpolitikailag liberális és kulturálisan liberális, azaz kapitalista és progresszív - ez ma a fősodor a világban, Magyarországon ezek a ballibek, de szinte minden nyugati fősodrú politikai párt ide tartozik, a balközépnek a 100 %-a, de a jobbközépnek is a nagy többsége,
gazdaságpolitikailag liberális és kulturálisan antiliberális, azaz kapitalista és konzervatív - ez ma erősen csökkenő irányzat, egyes jobbközép pártokra igaz (egy kisebbségre), itt van a Fidesz is többek között, s a jobboldali populisták egy nagy része is itt van, jellemzően a Trump körüli szerveződések,
gazdaságpolitikailag antiliberális és kulturálisan liberális, azaz szocialista és progresszív - törpe irányzat, egyes nyugati újbalos mozgalmakra igaz ez, Magyarországon ez volt az LMP a régi, schifferi időkben,
gazdaságpolitikailag antiliberális és kulturálisan antiliberális, azaz szocialista és konzervatív - ez a jobboldali populisták kisebb részére igaz, s még igaz egyes szélsőbalos pártokra is, pl. cseh kommunisták, tulajdonképpen itt lenne a magyar Thürmer is, ha komoly tényező lenne, s a MIÉP is valami ilyesmit hirdetett.
Minden kor azt hiszi, most már minden fel lett fedezve, legalábbis a nagy keretek már készek, csak egyes homályos foltokat kell még betölteni, más dolgokat pedig pontosítani, de valóban földrengető, forradalmi felfedezéseknek már nincs helyük.
Az oktatás is ezt erősíti.
S teljesen mindegy, az illető tudományág egzakt vagy humán. Vegyünk mondjuk egy fizikust és egy filozófust. Mindenkettőnek az oktatása azt jelenti, megismertetik vele az adott terület teljes történetét. Ennek megértéséhez nem is elegendő 5 év oktatás azonban, még alapműveket is csak kivonatosan ismer meg a hallgató.
Az eredmény: a diplomázott ember úgy érzi, éppenhogy átlátja az adott szakmát, hatalmas nevek állnak mögötte, akikhez képest ő egy szerencsétlen törpe. A nagy elődök alapos megértése is már eredmény, hogyan jön azonban ő ahhoz, hogy bármi jelentőset is hozzájuk tegyen…
S mégis születnek mindent felborító eredmények. Két forrásból: vagy kivételee tehetségű szakmabeliektől, vagy külső emberektől, akik eleve nem tartják magukat az illemszabályokhoz.
A zöld eszme lényege a környezetvédelem. A leginkább környezetszennyező gazdaság a liberális.
Így a környezeti problémákra a legjobb megoldás a liberalizmus elleni harc. Minden más csak tüneti kezelés.
Ezért is értelmezhetetlen a "zöld liberális" szóösszetétel, ez olyan, mint a "homoklobbista keresztény" vagy a "zsidó antiszemita" vagy a "fából vaskarika".
Máig a magyar ideálpolgár a kádárista ideál szerinti ember. Ennek lényege: a kisemberség.
A kádárista kisember nem érti a nagy dolgokat, sőt szerinte azokat eleve felesleges is érteni, az ilyesmi a bölcs nagyemberek ügye, de ők nem példaképeink, mert a nagy dolgok értése együtt jár a cinizmussal, az erkölcsi lazasággal. Szóval a rendes ember meghúzódik, nem pofázik, hanem tudja mi a dolga, azt becsülettel ellátja. A kisember a maga módján végtelenül bölcs, hiszen tudja, nincs végső igazság, minden mögött csak érdek van, amit a nagyemberek aztán színesen becsomagolnak, de ezt a kisember nem veszi komolyan. Eleve bölcsebb dolog a szkepticizmus, sőt a véleménynélküliség, mint a határozott kiállás. Határozottan csak veszélyes szélsőségesek és éretlen kamaszok állnak ki.
Igen, vannak múltbéli hőseink, akik fellázadtak. De a hősök mindig a múltban vannak. Manapság hősnek lenni felelőtlenség, mert aki sokat ugrál, annak csak rosszabb lesz.
A ballibek a rendszerváltozás során meg akarták a mentalitást tartani, csak tartalmát felcserélni. A bölcs Kádár és szakértői, akik igyekeznek a lehető legtöbbet megtenni a népért a szovjet gyarmati uralom le nem rázható keretei között most lehetőséget kaptak, mivel a szovjet uralom megszűnésével hirtelen szabad kezük lett a földi paradicsom bevezetésére. Most már csak hallgatni kell a mindentudó független szakértőkre, inni mohón minden egyes szavukat, s minden más vélemény a gyűlölt kommunizmust hozza vissza. (Akkor még kommunizmussal ijesztgettek a "szakértők", nem fasizmussal.)
Az első eset, amikor a liberális propaganda csúnyán benézte a helyzetet. A kádárista kisember ugyanis megijedt a "szakértők" hevességétől, s inkább a nyugodt erőre szavazott, szóval 1990-ben bukott az SZDSZ, nyert az MDF. S a hevesség egyik jelképe éppen az akkor még ultraliberális Orbán volt, aki túl lelkesen beszélt az oroszok ellen Nagy Imre temetésén.
A szakértők persze gyorsan észbe kaptak, s már 1990 végétől megindult a kádárizmus és a liberalizmus összevegyítése. Olyan narratíva készült, melyben a norma a nyugatmajmolás és az ultraliberalizmus, s minden más pedig szélsőségesség, de legalábbis felelőtlenség.
S a taktika nyertesnek bizonyult majdnem 2 évtizedig. Mindenki immár nácinak kezdett számítani, aki megkérdőjelezi a hivatalos narratívát.
Csak hát eredmények is kellenek, azok pedig nem jöttek.
Orbán pedig időben reagált. Hűen magához - mert politikai álláspontja sokat változott, de jelleme nem - megteremtette az ellennarratívát, ahol a lázadó hős itt van a jelenben.
Erre pedig nehéz választ adni.
Az alap ellenválasz az, hogy a lázadás helytelen, mert ez a lázadás a jó ellen lép fel. Nem győz meg ez senkit az eleve meggyőződéses híveket leszámítva.
Az újabb, refináltabb ellenválasz: a lázadó valójában az elnyomó cinkosa, nem is lázad ellene, hanem így csapja be híveit. Ez működőképes alternatíva, viszont hátulütője: személyes hitelesség kell megszólaltatásához.
Immár több mint 12 év a tapasztalatom a kólcenteres iparágban. Első ilyen munkahelyem 40 éves koromban volt, idén meg már 53 leszek. Személyes tapasztalaom csak Bulgáriából van, de másodkézből ismerem a kólcentereket más kelet-európai, sőt pár nyugat-euróai országból is.
Kólcenter alatt sok mindent szokás érteni. A két fő típus az eladós kólcenter és az ügyfélszolgálati típusú kólcenter. Na most, az eladós típusról semmi tapasztalatom nincs, azt eleve nem is tekintem igazi kólcenternek, mert az szimpla kereskedős, eladási munka, melyet telefon, neten keresztül végeznek.
Szóval csakis az igazi kólcenterekről fogok írni. Ez lehet hagyományos ügyfélszolgálat (az ügyfelek betelefonálnak, ímélt küldenek, erre válaszolni kell), vagy háttérmunkát ellátó központ, angol nevén ssc - shared services center -, mely ellátja az adott cég valamely központosított háttérfeladát. Dolgoztam mind a két típusban, nincs jköztül lényegi eltérés.
A céges keret mindegy. Jellemzően vagy maga a cég létesít kólcentert, vagy kiadja az illető feladatot egy külsős kólcenteres cégnek (outsourcing). Ez is teljesen azonos a munkakörülmények szempontjából, dolgoztam mind a két típusban.
idill - a többnyelvű kólcenterek jellemző tartozéka a zászló
A nyugati kólcenterek jellemzően diákmunkák. Ennek oka, hogy ez a munka az átlag alatti bért fizet. Angliában pl. a havi nettó átlagbér 900 ezer Ft, míg egy kólcenteres állásban alig 500 ezer a jellemző bérezés. Tehát arrafelé nagyon kevés a nem diák dolgozó, esetleg még friss bevándorlók vállalják ezt, ahol az anyanyelvükre van szükség, hiszen más állásra kevés esélyük van.
Összehasonlítva ugyanez pl. Bulgáriával pont az ellenkező képet adja. A bolgár havi nettó átlagbér 170 ezer Ft, míg egy átlagos kólcenteres állásban megkereshető 250 ezer Ft. Máshol Kelet-Európában az arány hasonló, pontos adataim vannak még Magyarországról, Csehországból, Lengyelországból is.
Bár ez nem tartozik közvetlenül ide, érdekesek az indiai adatok. Az átlagbér Indiában 30 ezer Ft havi nettó, míg egy kólcenteres állásban a havi átlag nettó 70 ezer Ft. Ott kifejezetten jó karriernek is számít ez.
Valaki felvethetné, ha ez a helyzet, miért nincs minden kólcenteres állás Indiában - meg a hasonló szintű, bár azért gazdagabb Fülöp-szigeteken, s másik nagy ázsiai kólcenteres nagyhatalomban -, hiszen ez a bérszint a kelet-európai fele, sőt harmada? A válasz a nyelv. Angolul, spanyolul, franciául be lehet tanítani embereket, sőt sokan ezeket jól beszélik - Indiában gyakorlatilag nem létezik érettségizett ember, aki ne beszélne legalább erős közepes szinten angolul -, s ezekben az országokban a célközönség hozzá van szokva az idegen akcentushoz is, de ugyanez nem működik sok más, kisebb nyelvnél. A német vagy az orosz ember pl. nem tűri el a németül/oroszul nem jó kiejtéssel beszélő ügyintézőt, s ha így cég folyamatosan idegeneket alkalmaz, azt pl. egy német ügyfél úgy értékeli, hogy az adott cégnek nem fontos a német piac.
Szóval akit nem a karrier érdekel, hanem a pénz, annak ez ideális állás. Hiszen betanulható, nem kell hozzá különös tudás, s még jobban is fizet az átlagnál. Tulajdonképpen a kólcenter a szellemi segédmunka csúcsa, kb. mint ahogy a fizikai munka esetében az építőipari állás.
De mindezt csak bevezetőnek szántam, engem a dolog gazdasági része nem igazán érdekel, csakis az emberi része. 5 cégről van személyes tapasztalatom 12 év alatt, s egyik kedvenc elfoglaltságom az emberek megfigyelése.
Aki először kerül ilyen állásba, az jellemzően örül. Hiszen egyrészt jelentősen növekszik jövedelme, másrészt csökken munkaterhelése. Azaz hirtelen gazdagabbnak, szabadabbnak érzi magát. Gyakori tehát a hálás kezdő dolgozó. Ez a legtöbb esetben normál szintű hála, azaz szimplán igyekszik az illető jól dolgozni, de egyes esetekben extremitásba megy át. Nem egy embert láttam, aki úgy érezte, ezentúl kötelessége reklámoznia az adott cég termékeit.
Ahogy a kezdő fényképész először minden saját művét remekműnek hiszi, majd - amikor tapasztalatot szerzett - pár hónap után minden képét értéktelen szemétnek tartja, úgy itt is van egy ilyen hatás. A volt kezdő dolgozó amint már nem kezdő, azaz nagyjából fél év után átesik az ellenkező végletbe, azaz látványosan utálni kezdi a cégét.
Pedig a mai világban a nagy cégek termékei közt nulla körüli az eltérés minőségben. S persze abszurd egy adott cégre haragudni az egész világrend miatt.
Aki bírja ezt a monoton típusú munkát, az rendszerint beleszokik a helyzetébe. A gond azokkal szokott lenni, akik szégyellik, hogy segédmunkások (mint mondtam, a kólcenteresség segédmunka), viszont nem találnak más, jobban megbecsült munkát se, így maradnak - náluk súlyos lelki hasadás áll be.
E kérdésnek 2 szélsőséges beteges megoldását láttam. Az egyik a munka rossz minőségű végzése, majd ennek megideologizálása, mintha ez valamiféle tiltakozás lenne. A másik még rosszabb: ez a tagadás. Ilyenkor a kólcenteres magát elkezdi az adott cég fontos emberének hallucinálni, sose mondja el hol dolgozik, csak a cég nevét említi, sejtetve mintha legalábbis valamiféle középszintű menedzser lenne.
Van egy "magasabb fokú", amolyan értelmiségi betegség is. Ez a pénz és az élet kérdése. De erről egy külön cikkben, mert kiemelten fontos téma.
Nemrég volt a Don-kanyarbéli magyar összeomlás évfordulója.
A fő szempont az, hogy nem szabad, hogy egy országot gyenge, határozatlan, habozó vezetés irányítson, mely könnyedén meghajol az idegen nyomás alatt, s mindent képes egy lapra tenni, ráadásul mindezt olyan érdekek mentén, melyek az országnak nem érdekei.
Mindig tudni kell, aki most erősnek és legyőzhetetlennek tűnik, az nem mindig lesz az.
Napjaink fő ereje, az agresszív NATO tömb esete pontosan ez. Kényszerből tagok vagyok, jelenleg nem elérhető a kiugrás, de sose szabad szívvel-lélekkel támogatni ezt a rossz célok érdekében működő szövetséget.
Kitört az új magyar cigány kamubotrány. A liberálisok tudják jól a szerepüket: hazudni kell folyamatosan és tagadni a valóságot.
Mindenki tudja ugyanis - még az legvadabb ultraliberálisok is, de csak otthon a 4 fal közt vallják be -, hogy nagy különbségek esetében éppen a szegregáció a társadalmi felemelés egyetlen működő útja.
A szegregációmentesség csak akkor működik, ha a felemelni kívánt csoport lemaradása kis mértékű. Nagy lemaradás esetében ez a módszer visszaüt, az egyetlen eredmény pedig a káosz.
A monarchia egy ősi intézmény. Arról szól: egy személy viseli a felelősséget egy egész közösség felett, ezt nem a néptől kapja, hanem a hagyománytól.
Modern verziójában megoszlik a hatalom a monarcha és a nép között, egyik se döntésképes a másik nélkül.
Legújabb, liberális verziójában a monarcha az udvari bohóc szerepét játssza, azaz nagyobb ünnepeken megjelenik és erősen mosolyog, hérköznapokon pedig rákos embereket, árvákat, s a kóbor kutyákat simogat, majd időnként műbotrányt rendez, hogy legyen miről beszámolniuk a bulvármédiákban: pl. a szigorú hagyományt megszegve, csütörtökön kék helyett sárga alsógatyát vesz fel, majd elmegy pingvint etetni, pedig a szabály szerint éppen lovagolnia kellene.
Sose értettem a liberális kamumonarchia értelmét, de hívei azzal védték: ez valamiféle nemzeti kontinuitást jelez, a monarcha egyfajta élő és mozgó zászló, címer és himnusz.
Most az Angliai Köztársaságból érdekes hírek érkeznek. Az ottani kamumonarchia egyik neves tagja, Harry "herceg" visszavonul a nemlétező monarchikus feladatoktól, majd magánember lesz.
Na most, ez érdekes. Ugyanez ha egy királyi családtag lemond, annak a tisztességes neve abdikáció. Ezt nevezett kamuherceg is megtehetné, semmi akadálya, majd valódi neve - Henry Mountbatten-Windsor - alatt lehetne belőle valós magánember. Sőt, erre azt mondanám: gerinces cselekedet.
Ami viszont most történt, az magyarul kb. az, hogy "ezentúl ne keressetek. de a lóvét utaljátok továbbra is rendszeresen!".
A 90-es évek totális ballib szellemi diktatúrája idején a kevés ellenvéleményen lévő igyekezett találni magának mindenben valamisajátvonatkozási pontot.
Csurkáék meg is találták a nagy ellenhőst, aki “véletlenül” éppen Csurka nagy példaképe is volt,Szabó Dezsőt. Aki egy jelentős magyar író volt, azt, hogy elsővonalbeli-e nem tudom, de a másodiknak mindenképpen része.
Aztán valakik rájöttek, Szabó Dezső nem bosszantja eléggé a ballibeket, nem okoz elég nagy botrányt, hiszen sose volt se nácibarát, se fajelméletpárti, Horthyt is csak amolyan kisebbik rosszként támogatta, erre jó példa, hogy az általam is imádott “görénykurzus” kifejezést ő találta ki, s a Horthy alatti kormányzásra használta.
Akkor valaki a nemzeti táborban bölcsei közül a fejére csapott! Itt vanWass Albert. Senki se ismerte a nevét akkoriban, hiszen alapvetően egy harmadrendű íróról van szó, de mivel beindult a ballib felháborodás, az ellenoldal érezte: na végre,megvana hősünk! Aztán akik sose olvastak tőle semmit, csak annyit tudtak róla, hogy a ballibek mély utálatát élvezi, kinevezték “írófejedelemnek”. Amikor kb. 25 éve először hallottam ez az írófejedelmezést, azt hittem, csak egy rossz vicc, mert annak kellett lennie: ez kb. olyan, mintha egy mai magyar focistát hirtelen kineveznénk világklasszisnak.
Aztán amikor aFideszátállt a nemzeti oldalra, s még nem lett elfogadva ez az átállás teljes szívvel a nemzeti szavazótábor által, az egyik nagy tett a teljesen abszurd Wass-kultuszhoz való csatlakozás volt, mert ezzel igazolni lehetett, hogy a Fidesz most márbiztosannem a liberális tábor tagja.
Ez aztán így maradt, s mára lassan világhírű íróvá nőtte ki magát Wass, persze csak Magyarország határainbelülvilághírű, ahogy ezt viccesen mondani szokás.
Megértem, hogy kellett egy ellenhős az ultraliberális Adyval szemben, de ehhez egy veleazonossúlyú ember lett volna alkalmas, nem egy két nagyságrenddel alatt lévő.
Ezt az egész “jobbos” Wass-kultuszt csak egy “balos” hasonlóval tudom összehasonlítani: aGönczÁrpád istenítésével. Na most, Wass fontos írónak minősítése kb. ugyanaz a lázalom, mint Göncznek a rendszerváltozás főszereplőjévé hallucinálása.
Egyébként van egy magyar író, elsőosztályú, ráadásul zsidó származása és halálának körülményei miatttámadhatatlana ballib oldal által, aki pont az ellentétje Adynak:
Szeretnék egy nagy ívet vázolni a protestantizmusról, de mellőzve mély teológiai leírásokat, mert ezek abszolút nem fontosak a jelenség megértéséhez.
Mindigis megvolt egy feszítő ellentmondás a krisztusi és ősegyházi szerénység, egyrészt, s a hatalmas és gazdag egyház, valamint annak urai közt, másrészt.
A katolicizmus ezt a különféle szervezetrendekkel próbálta feloldani, részlegesen sikeresen, de amikor a Vatikán politikai hatalmi központtá vált a XI. században, s különösen az erősen kétes magatartást tanúsító "reneszánsz" római pápák idején a probléma kezdte szétfeszíteni az őszintén aggódó agyakat.
Luther kezdetben nem akart mást, mint amit sok korábbi katolikus gondolkodó, fel akart lépni a disszonáns jelenségek ellen. Amint azonban azonnali ellenségességet kapott válaszként, elkezdett ő is "keménykedni", s immár alapvető elveket kezdett újragondolni.
Végülis kiöntötte a piszkos vízzel együtt a gyereket is.
Annyira ki akarta zárni a helyzetével visszaélő papság szerepét, hogy tagadni kezdte az Egyházat mint olyat, abból immár csak egyfajta segélyszolgálat lett egyén és Isten között, nem Isten által alapított szentségeket átadó szervezet.
A mai magyar balib toposz innen ered: az Egyházból valamiféle betegeket simogató és szegényeket élelmező csapatot akar szervezni, s mélyen műfelháborodik, amikor egy-egy keresztény ember elmondja, nem ez a kereszténység, lásd a nemrégi Erdő-műbotrányt.
Szóval Luther annyira ki akart zárni minden formalitást, jogi hókuszpókuszt, megerősítendő az egyén lelkiismeretének elsőbbségét, hogy megfosztotta az egyént a szabad akarattól és a jó cselekvésének kötelességétől.
Végül komolyan elhitte magáról, hogy okosabb az egyházi hagyománynál, s belekezdett a Biblia farigcsálásába is. Ezt megtoldva azzal, hogy az ő értelmezése az egyetlen igaz értelmezés, az apostolok és egyházatyák meg mind tévedtek.
Mindez óriási eltérés a kereszténységhez képest, de a protestantizmuson belül még így is ez a lehető legmétsékeltebb irányzat, ami sokat elmond az egész jelenségről. Manapság egy klasszikus lutheránus felekezet teljesen normálisnak és kereszténynek tűnik a felületes szemlélő számára, összehasonlítva sok újabb protestáns irányzattal, ahol napjainkban már földön fetrengő öltönyös emberek üvöltenek mint az állat, s ezt istentiszteletnek becézik.
A délnémet területekre is gyorsan eljutott a reformáció híre. Ott azonban melegebb vérű emberek élnek, így kevés lett nekik a lutheri gondolat. Gyorsan rá is pakoltak több lapáttal. Az új egyházalapító Zwingli, svájci pap volt, de egyik tanítványa, Calvin felülmúlta őt, így az irányzatot máig kálvinizmus néven ismerjük (kálvinizmus = református, ami azonban nem keverendő a reformációval, hiszen minden református egyben híve a reformációnak, de a reformáció nem minden híve egyben református is: ezért is jobb a "kálvinista" szó, mert kevésbé félreéthető).
Calvinék úgy vélték, Luther nem volt eléggé reformer, megragadt a katolikus "téveszmékben", így a reformációt tovább kell vinni.
Míg Luther csak azt mondta, a jó cselekedetek nem segítenek Isten előtt, de azt nem, hogy ne lenne szükség rájuk, Calvin kijelentette: Isten mindezt nem is nézi, szóval társadalmilag pozitívum ugyan persze a jó cselekedet, de az üdvösség szempontjából ez teljesen semleges valami.
Calvin fő új tanítása az előre elrendeltség eleve téves ágostoni eszméjének turbósítása. E szerint Isten előre eldönti, ki lesz kárhozatra ítélve és ki fog üdvözülni. Ágoston annak idején ezt nem tanította, bár az ő tanítása is tévtanítás volt, de magyarázható a szövegkörnyezettel: az egyéni erőfeszítésen alapuló üdvözülés elméletét ugyekezett támadni, csak közben átesett a ló túlsó oldalára.
Egyébként ez is egy modern liberális toposz: a jó embernek nem kell Isten, mert önmagában a jóság elegendő.
Abban már vita volt a kálvinizmuson belül, hogy akkor Ádám bűne is Isten akarata, ill. eleve azért vannak-e teremtve-egyesek, hogy bűnösek legyenek, de a többség elfogadta a logikus következtetést: igen, egyeseket Isten azért teremt, hogy bűnösök legyenek, s igen, Ádám bűnbeesése Isten tervének része.
Mondanom sem kell, ez kb. az a szint, mint amikor a kisgyerek felnőtt filmet néz, majd megkérdezi "kik a jók?", meg mint a viccbéli ateista, aki szerint "becsapott, baszdmeg, a villám a templomtoronyba, szóval nincs Isten". Isten itt kb. egy kamasz, aki ül és játszik a számítógépén, majd unalmában a játékbeii figurákat ide-oda tologatja. A kálvinista Isten egy rohadt szadista kamasz, aki időnként dühbe gurul, máskor mosolyog mint egy hollywoodi filmben, s mindkét esetben ezt ok nélkül teszi, valójában pedig csak arra vár, verje el őt végre egy felnőtt.
Ehhez hozzájön a kiválasztottság tudata. Az üdvözülésre kiválasztottak ugyanis tudatában vannak státuszukkal. S honnan tudják ezt biztosan? Hát onnan, hogy jól élnek, hiszen Isten nyilván gazdagsággal és egészséggel jutalmazza az üdvözülteket már földi életük során.
Ezt jegyeszük meg. Ez a külső jegyek bizonyossága, aminek mibenléte aztán meghatároz szinte minden továbbit a protestantizmusban. Tegyük hozzá: Calvin beszélt belső lelkiismereti bizonyságról is, dehát az egyrészt nem látható, másrészt, nem akad a világon ember - a pszichopatákat leszámítva -, aki állandóan biztos lenne saját magában.
Luther ezt még nem tanította, szerinte a hívő bízzon Istenben, de sose lehet biztos magában, ami keresztényi gondolat, ott még szükség van Istenre. Calvin már gyakorlatilag opcionálissá teszi Istent. Ezért szoktam mondani: a kálvinizmus szégyenlős ateizmus.
Közismert, hogy a reformátusoknak 2 szentségük van, míg az evangélikusoknak (ez Magyarországon a lutheránusok hivatalos neve, s a szó nem keverendő a modern értelemben vett, amerikai eredetű evangélikusokkal) 3. Itt is zavar van azonban. A valóságban a reformátusoknak csak egy szentségük van, a keresztelés, a második szentségük, az eucharisztia náluk a valóságban csak jelkép, nem szentség. De ez már csak egy plusz inkoherencia a református tanításban.
A logikusan véghezvitt kálvinizmus eljutott oda is, hogy Krisztus nem mindenkiért halt meg, csak az eleve elrendelten üdvözültekért. Józan paraszti logikával is átlátható, hogy ez - nincs rá jobb szó - viszkető baromság. Ezt sok kálvinista se fogadta el, máig vitás kérdés náluk, egyes protestáns felekezetek ezt nem is fogadják el, mások pedig semleges állásponton vannak, azaz se nem hirdetik, se nem ellenzik ezt a tanítást.
A reformáció harmadik, legkisebb irányzatának, az anabaptizmusnak (= újrakeresztelők) alapítója Thomas Münzer. Míg Luther és Calvin is azt hirdették, nincs más tanítás a Biblián kívül, mégis elfogadták, hogy van valamiféle Szent Hagyomány, persze tagadva annak szent jellegét, azaz szerintük inkább a keresztény közösségek kidolgozott értelmezése az idők során az ami iránymutató ma is, addig az anabaptisták az egyéni józan ész értelmezését hirdették, továbbá szakítást minden "nem-bibliai" szokással. Persze a valóságban az "egyéni értelmezés" mindig azt jelentette, jött egy meghatározó hatású igehirdető, aki aztán a saját egyéni értelmezése köré egy-egy új egyházat épített ki, mely új egyházban aztán ez az adott egyéni értelmezés kötelező lett, s aki másképp akart "szabadon értelmezni", azt kizárták, sőt megátkozták. A reformáció 4 irányzata közül ez manapság a legkisebb, pár millió embert jelent, talán legismertebb csoportjuk az amishek.
Pont ez kiválóan mutatja a protestáns "csak Szentírás" alapelv értelmetlenségét. Hiszen Isten nem Szentírást adott, hanem igét hirdetett, s ennek folyománya a Szentírás, mely önmagában csak egy könyv. S ha van egy nyilvánvalóan igaz értelmezés, ami hozzáférhető Isten nélkül, akkor hogyan lehet több tucat nagyobb és több száz kisebb értelmezés a protestantizmusban?
Az anabaptizmus legradikálisabb folyománya egyébként az unitarianizmus (a magyar médiák gyakran keverik őket az uniátusokkal, akik pedig egy katolikus mozgalom, akiknek semmi közük az unitárusokhoz), ahol a tanítás lényege az egyik legalapvetőbb keresztény tanítás, a Szentháromság tagadása. Emiatt őket a protestánsok sem tekintik keresztényeknek.
Végül a reformáció negyedik ága az anglikanizmus. Az anglikanizmus arról szól, hogy nem tudjuk mit akarunk, de pofázzunk azért. Az anglikanizmuson belül sokszor egymásnak ellentmondó irányzatok is vannak, egyesek a lutheránus vonalhoz közeliek, ezt egyenesen katolikus külsőségekkel kombinálva, míg mások kőkeményen kálvinisták - ezt az anglikánok úgy nevezik, hogy "magas egyház" és "alacsony egyház".
Érdekes módon, a mai protestantizmus legnagyobb része éppen az anglikanizmusból lett szervezetileg. Egyes anglikán közösségek elégedetlenek voltak az anglikanizmus fent leírt határozatlanságával, kálvinistább vagy anabaptistább irányt akartak, így különváltak. Ezek a puritánok. A legnagyobb mai innen származó felekezet a baptisták, akik azonban mérsékeltebbek mind az anabaptistáknál, mind a kálvinistáknál. Szeretnek dalolni, táncolni, az istentisztelet egy amolyan szolíd zsúr.
Hasonló, de radikálisabb csoport a kvékerizmus, ma már kevesen vannak, de említendőek, mert az első modern felekezet, ahol az istentisztelet immár szinte egy klubbeszélgetés, s az isteni ajándékok jönnek elő, gyakorlatilag az őrjöngés mint megáldottság. Itt már ez a külső jel.
A másik fő csoport, mely ugyaninnen indult a metodizmus. Itt is persze a hangsúly a külső jeleken van, azaz hogyan áldja meg Isten a hívőket, de nincs se önfeledt dalolás, se őrjöngés. Viszont a metodisták éppen a legfontosabbb kálvinista tanítást, az előre meghatározottságot tagadják, továbbá ragaszkodnak a hagyományos egyházszervezethez. Azt kell mondanom, ők valószínűleg a leginkább normálisnak tekinthető protestáns csoport ami tanításaikat illeti. Külsőre viszont iszonyúak. Mivel a külső jelek számukra a rendes viselkedést jelentik, az erkölcsös életet, így ez talán a legképmutatóbb csapat, melyet csak egyes újprotestáns csoportok múlnak felül. Gyakorlatilag úgy kell öltözni, mint egy rendes üzletember, mosolyogni kell mint egy gyorséttermi alkalmazott, s folyamatosan nyájasnak kell lenni.
Éppen ez a külsőség az, ami egyeseket elundorított tőlük. Ezek viszont a már említett kvéker vonalat követték, csak felturbózva. Ők a pünkösdisták, akik szerint az őrjöngve halandzsázás - ha lehet, a földhöz verve magunkat - a legfőbb jel, hogy Isten üdvözültjei vagyunk.
Visszatérve a lutheranizmusra, lutheránus alapon is születtek fejlemények. A pietista irányzat. Mint említettem, ott a külső jegyek felmutatása kevésbé volt fontos, hiszen nem létezett a kálvinnista tanítás az üdvözlésre kiválasztottak magabiztosságáról. Viszont az eredmény nagyon hasonló a mérsékelt puritánokéhoz. Itt ugyan nem bizonyítéka a jó magaviselet az üdvözülésnek, de a nem jó magaviselet eltávolít minket Istentől, így elveszíthetjük Isten ajándékát.
A XIX. századi Amerika sajátos jelensége a visszállító mozgalom, ez azért sajátos, mert magukat nem tekintik protestánsoknak, hanem ők éppen a protestantizmus ellen protestálnak. Szakítva a protestantizmus alapjával, ők úgy vélik, nem lehet biztos mérce a Szentírás, hiszen lám mindenki másképp értelmezi, így mégiscsak kell a külső pont, melyben meg lehet kapaszkodni. Ez jellemzően valamilyen külső isteni jelzés: a mérsékeltebb esetekben az alapító gondolatai, elmélkedései Istenről, a szélsőségesebb esetekben mindenféle angyalok, sőt személyesen Isten megjelenése az új egyházalapító előtt. A campbelliták - Krisztus Egyházai, Krisztus Tanítványai - jó példa a mérsékeltekre. Viszont a radikálisok jóval sikeresebbek lettek, ezek közismertek: adventisták, s a belőlük kinőtt, immár az alapvető keresztény tanokat is elhagyó jehovisták, másrészt pedig a legfucsább sikeres amerikai egyház, a mormonok, akik egyenesen új kereszténységnek hirdetik magukat, miközben alapvető keresztény alapokat tagadnak (a mormonok pl. egyenesen többistenhívők).
Ez a csoport, végülis levonta a következtetést: a protestantizmus nem igazolható, új szellemi, pontosabban isteni alap kell. Ők mind ugyanarra hivatkoznak, mint a hagyományos kereszténység, csak immár azt hirdetve, volt egy igaz egyház, mely valamikor bűnbe esett, így most az vissza lett állítva. Ezért is, ezek a felekezetek valóban külön kezelendőek a protestantizmustól.
Van azonban ugyanebből egy mésik fejlemény is, mely nem akart szervezetileg újralapítani semmit, hanem az egyéni képesség irányába lépve próbálta megoldani a kérdést. Ez a felekezeten kívüli kereszténység nevű protestáns felekedet - szóval már maga a név is ellentmondás. Itt önálló gyülekezetek vannak, sokszor egymástól eltérő, de mindenképpen protestáns alapú teológiával. A hírhedt amerikai tv-evangélisták jellemzően innen származnak. Saját magukat jelemzően "evangélisoknak" nevezik, de a "nem-felekezeti keresztény" nevet se utasítják el.
Az "evangélikusok" legnagyobb része fundamentalista protestáns. Ennek az irányzatnak fontos eleme a társadalmi konzervatívizmus, a politikai életben való fokozott részvétel. Sajátos teológiai tanítás a Biblia szószerinti értelmezése és a keresztény cionizmus. A mai USA-ban talán a messze legbefolyásosabb irányzat, annak ellenére, hogy hivatalosan csak a lakosság kevesebb mint 10 %-a tartozik ide.
Végül szeretném hozzátenni, semmi személyes bajom nincs a protestánsokkal. Manapság sok ember egyszerűen beleszületik, főleg ott, ahol léteznek hagyományos protestáns közösségek. Sok mindenben együtt tudok működni akár mélyen hívő meggyőződéses protestánsokkkal is, annak ellenére, hogy a protestáns vallás számomra totális tévtanítás.
Összegezve: a protestantizmus futóhomokra épített emberi tákolmány.
Orbán veszélyesen vezet. Nem találtam éppen magyar beszámolót róla, az izraeli angolnyelvű sajtóból hozok rá forrást.
Érthető, hogy a fő ellenség ellenében igyekszik erőt gyűjteni, szövetségeseket szerezni, mind aktív, mind passzív szövetségeseket.
Azonban súlyos hiba eközben kritikátlanul beleállni az egyik oldalon egy olyan konfliktusba, melyben ráadásul ennnek az oldalnak - bár a másiknak se - nincs igaza.
Van egy népszerű liberális elmélet a kereszténység fejlődésémek, modernizációjának szükségességéről. E szerint azért csökken a kereszténység befolyása, mert az dogmatikus, maradi, nem ad választ a jelen kérdéseire.
Manapság a liberális kereszténység erős a protestantizmuson belül - bár ugyanott az ellentéte is nagyon erős -, valamint immár a katolicizmusban is. Hála Istennek, ez az ortodoxiában ismeretlen jelenség, aminek oka teológiai: az ortodoxia nem hagy helyet se a reformoknak, se az elvtelen komptomisszumoknak, ha az alapvető elvekről van szó, egyszerűen az ortodoxiában nem létezik erre még mechanizmus se. A protestantizmusban a tagok szimpla szavazatával bármi megváltoztatható, a katolicizmusban pedig az egyházi vezetőség fel van jogosítva dogmatikus változtatásokra, bár az megköti a kezüket, hogy ezeket valahogy meg kell magyarázni. Az ortodoxiában viszont egyáltalán nem lehetséges dogmát, alapvető tanítást változtatni, erre felhatalmazott egyházi testület egyszerűen nem létezik,
Ahol egy keresztény felekezet liberalizál, a tagság csökken. Mert a kereszténységet keresők számára az adott felekezet elveszti értékét, hiszen ők nem válonveregetést akarnak bármire, hanem erős és igaz mércét. A liberális kívülállók persze ütemesen tapsolnak, de ők se lesznek az illető felekezet hívei, mert nekik meg még így is túl keresztény az. A vicces két szék között a földre zuhanás esete.
Jó magyar példa erre Iványi Gábor kis felekezete, mely metodista alapokon áll, s mely teljesíti az összes létező liberális elvárást a keresztények felé (mondjuk homokosokat még Iványiék se esketnek, ennyire pofátlanul ellentmondani a Bibliának még ők se hajlandóak, de ezt leszámítva mindent csinálnak). S lám nincsenek náluk liberális tömegek, akik kérik felvételüket az iványizmusba.
Életem utolsó pillanata ez, amikor aktív próbáltam lenni a közéletben tevőlegesen is, a szó szoros értelmében. Mert azóta is aktív vagyok, de immár csakis megfigyelőként és csakis onlájn. Politikai rendezvényen utoljára 1999-ben jártam, tüntetésen meg 1993-ben, utoljára párttag is 1993-ban voltam.
Az említett időszak a 90-as évek második fele. Akkorra már ki voltam maximálisan ábrándulva a ballib eszmeiségből, melynek feltétlen híve voltam 1990 végéig, de melyet még támogattam nagyjából 1993-ig is, immár nem feltétlenül, de amolyan kisebbik rosszként.
Amikor 1997 nyarán ismételten visszaköltöztem életvitelszerűen Magyarországra, gondoltam, most majd politizálni fogok aktívan. Akkoriban a MIÉP állt hozzám a legközelebb, de a KDNP - mely akkor még nem Fidesz-szatelitpárt volt - is tetszett.
Viszont kiválóan ismertem az ellenoldalt is. Saját családom (szülők, s a legtöbb rokon) nagyon erősen kötődött a ballib oldalhoz, így ismertem nem csak a ballib megmondóemberek mindenkori álláspontját (azt nem lehetett nem ismerni, a csapból is az folyt), hanem a ballib szavazótábori kisemberek mindenkori állápontját is.
Aki nem emlékezne, akkoriban a magyar politikai légkör olyan volt, hogy volt egy hatalmas ballib túlerő. A hivatalos politikában a ballib kormányzat a parlamenti mandátumok kétharmadát birtokolta (sőt majdnem 73 %-uk volt egy időben), de a szellemi, gazdasági, kulturális térben a súlyuk 90-95 %-os volt. A nem-ballib erők pedig szét voltak szakadva részekre: a maradék 27 % kb. így oszlott meg:
az 5 %-os KDNP éppen kettészakadt, egy rész egyesült de facto a Fidesszel, másik rész önálló maradt, ez a MIÉP-pel szövetkezett, majd többéves bírósági perlekedés indult a két rész közt, melyik az igazi KDNP (végül 5 évvel később a bíróság a Fidesz-párti résznek adott igazat),
a 10 %-os MDF elkezdte újabb zuhanását, képviselőinek majdnem fele kilépett, megalakítva a liberálisabb MDNP-t,
egyedül az 5 %-os Fidesz tudott egységes maradni, sőt növelte súlyát, az 1994-es nagyon szerény választási eredményhez képest lett plusz tizennéhány képviselője, többnyire volt KDNP-frakciótagok, de akkor még a Fideszt a nemzeti oldal nem tekintette részének, a Fidesz még, liberális múltja miatt, idegen testnek számított ezekben a körökben,
voltak még a kisgazdák, szintén szétesőben, de a kisgazdákat eleve senki se vette komolyan.
A mai fiatal embereknek valószínűleg hihetetlen, de tény: 1997-ben a Fideszt a jobboldali szavazótábor nem tekintette jobboldalinak. Egyesek egyenesen baloldalinak mondták őket, mások meg amolyan semlegesnek, a két tábor közti erőnek. Ami biztos: 1997-ben a jobbos keménymag nem tekintette megoldásnak, hogy 1998-ban majd a Fidesz kerül kormányra. Ez a tábor az MDF, a KDNP, a MIÉP alapján szeretett volna valami új projektet.
Honnan tudom mindezt? Számtalan gyűlésen részt vettem 1997-1999 között. Amolyan jobboldali aktivisták gyűlésein - kb. mint később a fideszes polgári körök, bár ekkor még nem intézményesítetten -, ahol nem csak az előadókat hallgattam meg, hanem a hallgatóságot is mindig alaposan figyeltem.
Személyes élményem: már 1998-ban a parlamenti választás 2. fordulója előtt szomszédom, aki mellékesen MIÉP alapszervezeti elnök volt mondta "akkor el kell menni szavazni a Fideszre", de minden lelkesedés nélkül mondta, kissé még szomotúan is. Ugyanez az ember jelenleg fideszes színekben polgármester, ismétlem, nem függetlenként, akit a Fidesz is támogat, hanem hivatalos Fidesz-pártjelöltként, ezzel tudom érzékeltetni az akkori és a mostani idők közti hatalmas különbséget.
Ami a kor általános helyzetét illeti: a ballib gazdasági, szellemi fölény leírhatatlan volt minden tekintetben. A nem ballib résznek alig volt sajtója. Gyakorlatiag egyetlen napilap volt - az Új Magyarország, majd abból a Napi Magyarország -, az is fideszes volt, azaz nem tekintette sajátjának a nemzeti tábor. S volt két darab hetilap: a Demokrata és a Magyar Fórum. Fontosabb szerepet játszottak a "nemzeti könyvesboltok", ahol máshol nem kapható irodalom voly beszerezhető. Az internet akkor még gyerekcipőben járt, kevesen neteztek, s a kevés netezőnek is csak kis része használta politikai célokra, a legnagyobb vitafórumok se jelentettek többet párezer embernél, jelentősége tehát minimális volt: a Magyar Fórum pl. akkoriban rendszeresen szidta a netet mint valamiféle globalista-liberális ármányt, abszolút nem felismerve jelentőségét.
Mindkét oldal abszolút szektás volt. A "baloldal" mindent, ami nem liberális, nácinak mondott (a ballib megmondóemberek régivágású gárdája máig megtartotta ezt a szokást). A jobboldal számára pedig a marginális szélsőjobb értékrend volt az iránymutató, pl. aki tagadta a különféle dilettáns magyar nyelvészeti, őstörténeti elméleteket, azok "kommunista" gyanúsaknak számítottak.
A magyar közélet könnyen szektásodik egyébként, s ezhhez politika se kell. Mint volt bioboltos annak idején sokszor megdöbbentem ezen. A tipikus törzsvásárlókat két részre lehetett osztani, mondjuk "jobbosokra" és "balosokra", így nevezve őket az egyszerűség kedvéért.
A balosoknál a gyógynövény kedvelők köre gyanúsan egybeesett a vegetáriánusokkal, a Waldorf-iskolarendszer szekta híveivel, s a különféle újezotériikus tanok terjesztőivel. Kb. valami olyasmi, hogy a kamillatea fogyasztása a legjobb ha a tv ki van kapcsolva, mert a tv káros sugarai elveszik a hatóanyagot, s ivása közben hasznos, ha pozitívan gondolkodunk.
A jobbosoknál meg a gyógynövény kedvelése együtt járt valamilyen abszurd magyar áltörténelemmel, sámánokkal, csúnya zsidókkal. Kb. valami olyasmi, hogy a kamillatea az ősmagyarok tízezer éves találmánya, a zsidó gyógyszergyárak igyekeznek betiltani, s különösen hasznos, ha sámámdobolás közben főzzük.
Ezek persze végletes példák - direkt azok -, de jelzik a vonalat. Az fel se merült, hogy egyszerűen a kamillának vannak hatásai.
Részemről a Fidesznek jobboldalra való átmenésében, majd ennek a volt jobbos tábor általi elfogadásában - ez csak 2000 környékére lett meg - azt tartom a leginkább pozitívnak, hogy a fent leírt jobbos szektás kultúrát szétszakította, helyére plurális lett a jobboldali kulturális szemei háttér.
Kozben a baloldali rész máig monolit. Ez az egyik pont, am máig a vesztüket okozza.
Érzékeny téma. Magyarország az egyetlen kelet-európai ország, ahol jelentős kálvinista kisebbség van, a lakosság közel ötöde református. (Még két kelet-európai országban van jelentős protestáns lakosság: Észtországban és Lettországban, ezekben relatív többséget is alkotnak, de mindkettő a protestantizmus mérsékeltebb, lutheránus ágához tartozik.) Ráadásul Magyarországon a református vallásnak van egy amolyan nemzeti színezete is, s ez pl. a romániai magyaroknál is erősen érezhető (akiknek kb. a fele lehet református).
Pedig fontos az igazságot kimondani: a protestantizmus az ateizmus, a modernitás, a liberalizmus szellemi alapja, s ebben éppen a kálvinista ág jár elől.
A világon jelenleg kb. 2,5 milliárd keresztény van, s közülük kb. 1 milliárd protestáns. Ezek közül 70 % vagy kálvinista vagy nem hivatalosan kálvinista ugyan, de a kálvinista eszmék részleges hatása alatt kifejlődött felekezet.
A kálvinizmusnak 2 nagyon fontos alapelve van, mely megkülönbözteti a kereszténység többi részétől:
az előre elrendeltség,
a személyes megváltás bizonyossága.
Az előre elrendeltség egy téves ágostoni gondolat tetézése további tévedésekkel. A nyugati kereszténység legnagyobb teológusa Ágoston - Aurelius Augustinus (354-430) -, ő vetette meg azokat az alapokat, melyek aztán lassan tovább fejlődve nem-keresztény eszmékhez vezettek, bár őt magát még nem lehet vádolni keresztényellenességgel.
Ágoston annak idején egy eretnek eszmével vitázva esett át a ló ellenkező oldalára: tagadni akarta azt a gondolatot, hogy az ember képes saját magát megmenteni, így ennek ellentétjét kezdte védeni, ami pedig ugyanolyan abszurdum. Miközben ő maga volt az, aki gyönyőrűen elmagyarázta, Isten mindentudása nem áll ellentétben az ember szabad akaratával. Szóval én nem hiszem, hogy azt akarta volna mondani Ágoston, amit Calvin aztán kihozott belőle. Hiszen Ágoston még csak azt állította, mivel Isten mindent tud, így azt is, hogy ki fog szabad akaratával élve a bűn mellé állni, ezzel saját magától elvéve az üdvözülés lehetőségét, de azt nem, hogy Isten egyeseket eleve bűnre teremt. Egyes kálvinisták szerint, s ez ma a kálnista többségi álláspont - bár nem maga Calvin szerint, ha jól tudom - Ádám bűnét is Isten rendelte el, mert ez terve része volt. Szóval a kálnista Isten valamiféle unatkozó bábjátékos, enyhe szadista vonásokkal.
Ráadásul Calvin még rá is pakolt erre továbbiakat, azt kihozva, hogy Isten előre dönti el, ki lesz kárhozatra ítélve, s ki fog üdvözülni. Sőt, ehhez azt is hozzátette, az üdvözölésre választott ember tudatában van kiválasztott státuszával.
A jó hívők tehát valamiféle büszke VIP-tagok. Dehát az ember elbizonytalanodik, még a VIP-ember is néha. Erre vannak a külső jelek: nyilván Isten bőven megajándékozza kiválasztottait.
A gyakorlatban ez azt jelenti: ha nincs különösebb lelkifurdalásom, gazdagon és egészségesen élek, boldognak érzem magamat, akkor én VIP-es vagyok, Isten kiválasztottja.
S nem is kell sok idő, a jó és gazdag közérzet válik életcéllá. Ami azonos a liberalizmus alapcéljával: minden egyén legyen boldog, s e célja elérése céljából mindent szabad. Simán ki is hagyható Isten.
Tervezem, leírom a protestantizmus abszurd történetét egyszer, csak a lényeget figyelembe véve, egymondatos megjegyzésekkel. Nem lesz nehéz. Szerintem még ebben a hónapban meg is csinálom.
Megjelent a múlt év végén TGM-nek két hosszú cikke - itt és itt - a Mércében. Jellemző: a ballib média törzsolvasóinak 99 %-a képtelen volt megérteni az írást, s aki meg is értette, nem kedvelte.
A két írásban persze számtalan a marhaság, de én inkább arra összpontosítanék, ami teljesen igaz bennük.
Azt mondja a szerző, elfogyott a nyugati középbal szavazóbázisa. TGM udvariasan le is írja a tényeket: a szociáldemokrácia miután először szakított a marxizmussal, aztán a munkásosztállyal is szakított, ez a 90-es évek közepére bekövetkezett mindenhol. Ezért is tudtak kíválóan alklamazkódni ehhez a volt kommunista állampártok, melyek kemény magja sose volt marxista, sőt klasszikus szocdem se, de ezzel az új nyugati álszocdemséggel - mely a valóságban semmi más nem, mint kulturálisan progresszív klasszikus liberalizmus - már gond nélkül képesek voltak azonosulni.
A szocdem jóléti modell egyébként fenntarthatatlan volt, ebben teljesen igaza volt a kritikusoknak. A modell ugyanis arra épült, hogy:
a tőke nemzeti, s sorsközösséget vállal az országával,
az állam számára elsőrangú szempont a dolgozó kisemberek jóléte, ezt biztosítják a bivaltyerős szocdem pártok, akár kormányon vannak, akár ellenzékben. Viszont mindez megváltozott mindkét oldalon:
a tőke globális lett, s a nemzetinek maradni akaró tőke is kénytelen volt azzá válni, ezáltal a nép számára elosztható profit lecsökkent,
a szocdemeknek nem maradt mit eklosztani egyre nagyobb mértékben, így átntergeltek az olcsóbb megoldásokra: a túl drága munkásosztály támgatáásról a különféle kitalált kisebbségek védelmére, hiszen nyilván sokkal olcsóbb homokzászlót lenegteni pár tízezer perverznek, és támgani elkényeztett hülyegyerekek "nemváltását", mint magasabb bért kiharcolni a dolgozók millióinak.
Hozzátenném miért lett globális a tőke, mert ez a kérdés lóg a levegőben. Íme a 2 fő ok:
nőtt a verseny, márpedig manapság egyetlen dolog van, aminek az ára nem egységes globálisan, ez a munka ára, azaz aki nem lép ki a magállamokon kívüli munkaerőpiacra, az menthetetlenül veszít, manapság gyakorlatilag csak az innovatív, agas technológiára épülő szektor életképes a magállamokban, mert már csak ez ad olyan mértékű profitot, melyből megéri a helyi foglalkoztatás is,
a magállamokon kívüli világ erősödött, s egyre nagyobb mértékben lett képes saját érdekérvényesítésre, így képes lett a magállami tőkét egyre nagyobb mértékben rákényszeríteni új játékszabályok elfogadására, s amit itt pluszban elkölt a magállami tőke, azt otthon igyekszik megspórolni, hiszen nem azért megy bárhová is, hogy csökkenjen a profitja.
Szóval semmi furcsa abban, hogy a mai szocdemek szavazótábora nem a munkásság, hnem a kultúrprogresszívizmusban érdekelt rétegek, lásd fiatal drogosok, különféle "független" értelmiségiek, kamucivilek, azaz mindenki aki abból él, hogy "progresszív". Nyilván ezek az emberek nincsenek sokan, plusz eleve meg kell küzdeniük másokkal is, hiszen ugyanerre a rétegre számítanak a zöldek is és az őszinte, magukat nyíltan liberálisnak nevezők is. A magyar politikusoknak ebben szerencséjük van: Magyarországon nincsenek se zöldek, se szocdemek, a ballib mozgalmak csak személyi viták miatt vannak külön, de eszmeileg nem mondanak mást.
Tehát míg a baloldal liberálissá züllött, addig a másik oldalon, az eredetileg ultraliberális jobboldalon a növekvő nacionalista tendenciák oda vezettek, hogy egyre inkább a kisemberek felá fordultak ezek a pártok, melyek korábban a nagytőke feltétlen oszlopai voltak. Hozzáteszem: ez nem igaz az egész jobboldalra, a nyugati jobboldal zöme ma is messzemenően liberális, de még így is a kisebbik rossz lett nagyon sok nyugati kisember számára. Ez még az USA-ban is látható, ahol pedig mindkét fő párt ultraliberális, de míg a "baloldal" egyértelműen a multinacionális tőke érdekeit képviseli, addig a "jobboldal" sokkal inkább a nemzeti tőke érdekeit. Mindkettő tehát tőkepárti, de az utóbbi mégis a kisebbik rossz az átlagember számára.
TGM helyesen leírja: ezért esélytelen a baloldal Magyarországon, ezen akár a marginális marxistákat értve (ők ellen nem csak a Fidesz, de még erősebben a ballib megmondóemberek is harcolnak), akár a szocdemeket, akik sose tudtak megjelenni.
Ezt már nem TGM írja, de figyelemre méltó magyar fejlemény, hogy bármilyen magyar szocdem jelenséget annak születésekor már bedarál a ballib médiagépezet. Amikor Botka szegedi polgármester megpróbált az MSZP-ban valamiféle bátortalan szocdem fordulatot 2017-ben, nem a Fidesz lett a fő ellensége, hanem a ballib értelmiség, mely olyan erővel támadta Botkát, hogy még Orbánról is hirtelen elfeledkeztek. De ugyanez elmondható az eredeti LMP-ről is, melyet a ballib véleményvezérek jobban támadtak, mint a Fideszt, amikor az LMP igyekezett egyes liberális dogmákat kritizálni.
Szóval míg a jobboldalon maradt erő, addig a baloldal végleg elliberálisodott. Ami persze igencsak furcsa azt tekintve, hogy eredetileg éppen a jobboldal volt a messzenőpen liberális.
Ami mindenképpen nagyon vicces TGM-ben, hogy cikke felében részletezi miért nem megoldás semmire a liberálissá züllött baloldal - ill. Magyarországon nem is volt ilyen lezüllés, mert a magyar "baloldal" sose volt baloldali -, majd leírja miért kell mégis összefogni ezzel a rossz, értéktelen, demagóg, rasszista álbaloldallal.
Pedig leírja: a fő probléma maga a kapitalizmus, mely a liberalizmus gazdasági rendje, a felvilágosodás produktuma. TGM valami olyat akar, leegyszerűsítve, hogy tegyük bele a forrásban lévő vízbe a tojást, tartsuk ott pár percig, de aztán nehogy főtt tojás legyen belőle, mert az szörnyűség. Neki olyan forrásban lévő vízben tartott tojás kell, ami nem eredményez főtt tojást. Ez persze már az abszurd álmok birodalma.
Namérmost, értelmesre fordítva a szót, ha a fő probléma a liberalizmus, akkor nem azokat kellene támogatni, akik a liberalizmus ellenfelei, de legalábbis kevésbé hívei?
Ami baromire tetszik viszont TGM-ben: a ballib fiatalok jelenleg legnagyobb médiájában űz gúnyt a ballib fiatalokból, s azok akkora barmok, hogy ezt észre se veszik. Lásd "a baloldali-fiatal-nagyvárosi-középosztály-és-értelmiség-chai-latte-teljes-kiőrlésű-rozskenyéren-guacamole-jóga-derékon-megcsomózott-pulóver-filctollal-gesztikulálás jellegű csoportozat" - ilyeneket a Pesti Srácokban szokott írni Aristo, fideszes közíró.
A Borkai- és a Gréczy-ügy során érdekes volt látni mi is a felháborodás oka.
A ballib médiák vért izzadtak, hogy Borkai ellen korrupció legyen a vád, de csúnyán elbukták ezt. Egy amatőr pornófilm természetesen nem bizonyít semmilyen korrupciót. Az is megbukott, hogy Borkainak nem lehetett pénze egy ilyen drága mulatozásra, mert egyrészet nem olyan drága, másrészt Borkai kb. 1,6 milliós havi bruttó jövedelméből ez simán kitelik.
A felháborodást az okozta: egy ember, aki keresztény értékeket támogat szóban, a valóságban prostituáltakkal, ráadásul rendkívül igénytelenül szórakozik. Ez a hitelesség elvesztése, amiből csakis egy komoly, őszinte, nyilvános bocsánatkéréssel lehetett volna kimenekülni.
Gréczy esetében a fideszes médiák ugyanígy megbuktak. A zaklatási vádat senki se veszi komolyan, nincs is rá semmi bizonyíték. Eleve manapság mindent zaklatásnak mondani tipikus liberális, feminista érv, amit egy fideszes szavazó se fogad el.
A felháborodást azt okozta, hogy Gréczy 50+ éves ember létére úgy viselkedik mint egy kamasz. Ő ráadásul kommunikációs szakértőnek hirdeti magát, ami plusz növeli a röhejt. Ebből az esetből viszont Gréczy sehogy se tudott volna kijönni.
A pornófüggés alapvetően egy betegség. Az egyszemélyes pornó még inkább az. Ezt egy női politikus se élte volna túl, mert nők esetében sokkal magasabb a küszöb. Az emberi társadalomban ezen a téren a nő szerepe a szépség, a vágykeltés, de ezt durva módon tenni egy nő számára se megengedett. A férfi szerep viszont egészen más, egy férfi még azt se úszná meg, ami egy nő esetében semmi gondot nem jelentene, azaz az ízléses erotikát. Miért? Mert míg ez a női szereppel összefér, a férfiéval nem. Az erotikus képen szereplő nő jellemzően szép. Az erotikus képen szereplő férfi meg jellemzően nevetséges, s nem csak a többi férfi tartja nevetségesnek, hanem a nők is. Tudomásom szerint egyedül homoszexuális körökben megengedett az ilyesmi.
Egyes ballib aktivisták megpróbálták felhozni az egyik fideszes helyettes államtitkár erotikus képeit, de ezt még a ballib kemény mag is kinevette. Egy nő nyilvánosan elérhető, ízléses képei 15 évvel korábbról még a puritán amerikai kultúrában se lenne alkalmas kompromitálásra.
helyettes államtitkár
Normális, nem homokos férfi - Gréczy is ilyen - számára egyetlen mentséget tudok elképzelni: "a barátnőm/feleségem kért meg". A legelején az egyébként okos Gréczy próbált is errefelé tapogatózni, csakhát ehhez kellett volna egy barátnő/feleség is, aki megerősíti ezt, ilyen pedig nála nem akadt.
Szóval ha egy ember, akinek olyan társadalmilag nem elfogadott vágyai vannak, melyeket nem tud nem kiélni, akkor le kell mondania a politikusi pályáról.
Alapérzésem az, hogy sajnálom Gréczyt. Nem mint politikust (annak gusztustalan), hanem mint embert. Adott egy korombeli férfi (nálam 3 évvel idősebb Gréczy), aki annyira elmerült a politikában, hogy nincs ideje se családra, se tartós kapcsolatra, miközben ahhoz meg még nem elég öreg, hogy önmegtartóztató életet éljen.
