1992-1997 között életvitelszerűen Bulgáriában tartózkodtam.

Többször tettem meg a Szófia és Budapest közti távolságot oda és vissza. Repülővel elég ritkán, mert túl drága volt, bár gyors (55 perc körüli bolt a tiszta repülési idő nagyjából). A vonat sem volt olcsó, egyébként lehetett Bukaresten vagy Belgrádon keresztül menni, az előbbi iszonyú nagy kitérő persze. Ügyes emberek persze ügyesen csinálták: nem nemzetközi jegyet vettek, hanem mindenhol belföldi jegyet, így olcsón megúszták, de nekem ehhez nem volt kedvem, túl kényelmes ember voltam ehhez. Meg sajnos sosem volt erős oldalam sem a pénzzel való megfelelő bánásmód, sem a spórolás.

Volt viszont egy olcsó utazási lehetőség: a busz. Ráadásul a legélvezetesebb is volt. A mai buszok a távolságot átlag 12-15 óra alatt teszik meg, akkoriban ez a busz állapotának függvényében sokkal több is lehetett, a negatív rekordom 28 óra volt.

A kommunizmust éppen megszüntető Bulgáriában ez a vadkapitalizmus kora volt, gyakorlatilag szabályok nélkül, ill. volt azért néhány szabály, de azt se tartotta be senki. Magyarországon ilyen időszak sosem volt, mert a kádárista reformok már jó előre előkészítették a talajt a kapitalizmusnak, így nem volt sokkszerű az átmenet, bár sok magyar annak gondolja, de ennek oka csak az, hogy az átlagmagyar nem tudja, hogy az átmenet valójában éppen Magyarországon volt a legsimább az összes többi ex-kommunista államhoz képest. Bulgáriában viszont sokk volt, a kommunizmus végéig reformmentes kommunista rendszer volt, majd pedig hirtelen kapitalizmus.

A nemzetközi utasszállításban is sok vállalkozó akadt. Ezt úgy kell elképzelni, hogy valaki bejegyzett egy egyéni céget mimimális alaptőkével (ha jól emlékszem 1000 leva volt a minimum, ez akkoriban kb. 60 - hatvan - amerikai dollárnak felelt meg), majd elindult a zsebében néhány ezer márkával Németországba, jobb esetben egy ottani használtautó-kereskedésbe, rosszabb esetben egy szeméttelepre, s ott megvett egy 30 éves buszt, általában olyan minőségűt, hogy a helyiek éppen azon gondolkodtak, hogy hogyan lehetne az egészet legalább hulladékfémként elsózni. Aztán hazavitte a buszt, a haverokkal megjavíttatta, újrafestette, majd pedig elkezdett hirdetni, hogy pl. „Nemzetközi jegyek: Szófia-Belgrád-Budapest-Pozsony-Prága, hetente kétszer, egy irányban 40 márka, oda-vissza 70 márka". Természetesen biztosításnak, kötelező sebességmérő berendezésnek, útvonalengedélynek, s minden egyéb jogszabályilag megszabott kelléknek nyoma sem volt.

Beszáll a buszba 40 ember, egyenként fizet 40 márkát, tehát összesen 1600 márkát, majd ugyanez vissza, tehát összesen 3200 márka, a cégtulajdonos meg átad 2000 márkát a két buszsofőrjének, hogy akkor ebből a pénzből „oldják meg" az utat oda-vissza, s ami megmarad a pénzből, az a munkabérük, mert külön fizetést azt nem is kaptak. A tulajnak egy oda-vissza út 1200 márka tehát haszonban, bár persze ebből nem vontam le a reklám- és egyéb költségeket. Adóteher nem volt, azaz volt, de úgysem fizette senki, azaz mintha nem lett volna. Végülis jó üzlet: egy busz heti két fuvarral, évente kb. 100 fuvar, s az év végén tisztán van 80-100 ezer márka, ha minden jól megy.

A hatóságok csak 1997-1998 környékén kezdték el komolyan ellenőrizni a nemzetközi buszos utasszállítási piacot, addig volt a vadkapitalizmus és a teljes szabadság. 1998 óta már nincsenek ilyen buszjáratok, azóta már gyakorlatilag egyetlen nagy cég monopolizálta ezt a piacot Bulgáriában, ezres nagyságrendű buszparkkal, menetrendekkel, jegyekkel, engedélyekkel (!). De 1992-1997 között még a teljes szabadság uralta a tájat.

Dehát pl. hogyan létezhet illegális buszjárat, amikor a buszjáratoknak útvonalengedély kell, s az útvonalengedélyt minden országban ellenőrzik a hatóságok rendszeres buszjáratok esetében? Volt kiskapu. A rendszeres buszjáratok egyszerűen idegenforgalmi szolgáltatókká nyilvánították magukat!

- Maguk egy rendszeres buszjárat?

- Dehogy, kérem, mi egy turistacsoport vagyunk, s béreltünk egy buszt, mert Prágába megyünk városnézésre.

Szófiától a szerb határig a távolság kb. 45 perc. Itt a legfontosabb teendő az akkor még működő vámmentes bolt meglátogatása (Bulgária EU-csatlakozásakor szűnt meg): a buszsofőrök itt 200-300 márka értékben alaposan bevásároltak Marlboro-cigarettából és egy olcsó fajta, de dekoratív üvegben kapható bolgár konyakból, valamint törkölypálinkából. Hallottam egyszer egy utast, aki megkérdezte a sofőröket, hogy jól el lehet-e adni majd Prágában a cuccot. A sofőrök úgy néztek rá, mintha elmebeteget látnának:

- Prágában eladni? Minek? Nincs is időnk erre, onnan rögtön indulunk vissza. Ez az útra kell.

Ez a mennyiség akkor is sok lett volna, ha az egész busz megállás nélkül ivott és dohányzott volna, de hamarosan kiderült, hogy nem a sofőrök vagy az utasok fogják elfogyasztani a vásárolt termékeket.

A cucc azért kellett, hogy legyen mivel vesztegetni a határokon, valamint a rendőröket, s egyéb hasonló célokra. A szerbiai autópályadíj megfizetése pl. úgy ment, hogy a busz szépen beállt a sorba, azonban nem jegyet kért a sofőr, hanem beszélgetni kezdett az autópályás alkalmazottal, nagyjából a következő stílusban (hozzá kell tenni, hogy alapszinten a bolgár és a szerb nyelv kölcsönösen érthető):

- Szevasz, tesó, látom keményen melózol, nem szívunk el együtt egy cigit?

- Most nem megy sajnos, melózni kell, de majd ebédszünetben szívesen.

- Hát addig nem tudlak megvárni, mert sietek, várnak Prágában. De hát itt van neked ez, szívd el egészséggel! - s átad neki fél karton vagy egy egész karton cigarettát, attól függően, hogy melyik autópályaszakaszról van szó - van ugyanis egy hosszú szakasz Nis és Belgrád között és két rövidebb Belgrád-Újvidék és Újvidék-Szabadka között.

Az esetek zömében ment is a dolog ebben a formában, ritkán fordult elő, hogy a buszsofőr ténylegesen jegyet vett.

Ugyanezzel a módszerrel kerültek megfizetésre a sebességmérő eszköz hiánya miatt kiszabott rendőri bírságok is.

Komoly gondot egy alkalommal tapasztaltam. A magyar-szerb határon. A magyar vámosok nem akarták kiengedni a buszt Szerbia felé arra hivatakozva, hogy most azonnal leveszik a busz rendszámát, ugyanis ez egy menetrendszerű buszjárat és nincs útvonalengedélye - ez persze igaz is volt. Jött a próbálkozás a konyakkal és a cigarettával, de láthatóan nem működött a dolog, a magyarok nem vették el az "ajándékokat". Az egyik sofőr vissza is jött a buszba és hangosan az utasok figyelmét kérte:

- Emberek, valami gond van a magyarokkal. Van valaki maguk közt aki beszél magyarul?

Sajnos senki sem jelentkezett, így kénytelen voltam én felállni. Odamentem a vámosokhoz:

- Jó estét, én vagy a busz tolmácsa!

A magyar vámosok zavartan összenéztek mikor észlelték, hogy egy magyarul akcentus nélkül beszélő ember áll előttük. Ebből vált világossá, hogy a magyar vámosok nem törvénytiszteletüket akarták demonstrálni a busz tovább nem engedésével, hanem egyszerűen keveselték a konyakokat és a cigarettákat. Miután a vámosok néhány kérdéssel ("bocs, te hol dolgozol?") tisztázták, hogy én nem az álcázott hatósági ellenőr vagyok a szegedi regionális vámigazgatóságról, aki most lebuktatja őket, gyorsan példálózgatni kezdtek:

- Én tavaly Görögországban voltam nyaralni, s volt valami gond a busz papírjaival, s bizony csak úgy úsztuk meg a hosszú várakozást, hogy utasonként 10 márkát fizettünk...

- Meg ezek a konyakok és cigaretták, gyorsak dugják csak vissza, ez megveszteségi próbálkozás, ebből még külön nagy baja lehet a faszinak, ha feljelentést teszünk!

A közben odajött buszsofőröknek tolmácsoltam, hogy a magyarok nem akarnak cigarettát és konyakot, hanem 400 márkát kérnek készpénzben.

A bolgár sofőrök persze fogták a fejüket a nagy összeg hallatán, de a magyar vámosok nem tágítottak. Végül lealkudtuk 300 márkára, az egyik sofőr kifizetette.

Az egyik vámos még rámkérdezett a végén:

- Szereted te a bolgár konyakot?

Bevallottam, hogy pont ez a típus, amit a sofőrök nekik akartak volna ajándékozni, egy nagyon olcsó változat, s bizony nem szeretem. Megjegyeztem, hogy viszont a bolgár törkölypálinka valóban kiváló minőségű. Ennek hallatán a vámos kért, hogy várjak egy pillanatot, bement az épületbe és előhozott egy üveg bolgár törkölypálinkát. Úgy látszik, hogy azon a napon volt más szabálysértő is, aki még italban "fizette ki" a bírságot.

- Hát, akkor ezt fogadd el, s ugye akkor mi nem láttuk egymást... jó utat!

Mentem is a buszra, az egyik sofőr a kezembe nyomott egy 20-márkás bankjegyet:

- Kösz a segítséget, nélküled nagyon nehezen ment volna, holnap délig itt dekkoltunk volna!

Aztán voltak valóban kellemetlen dolgok is. A buszsofőrök úgy spóroltak az étellel, hogy megállapodást kötöttek egy szerbiai erősen maffiajellegű útszéli kocsmával, hogy ott lesz a busz egyik pihenője. A kocsma ingyenesen megvendégelte a sofőröket, s ez alatt a 30-40 perc alatt a kocsmához kötödő bűnözőcsoport „itt a piros - hol a piros" játékkal fosztogatta a busz naívabb utasait. Aki nem ismerné: ez 3 nem-átlátszó pohár és egy golyó, a játékmester a golyót mozgatja és elhelyezi az egyik pohár alá, ami után tétet kell tenni valamelyik pohárra: ha a megtett pohár alatt a golyó, a játékos visszakapja a tétjét és plusz a dupláját nyereményként, ha pedig rosszul tippelt, elveszti a tétjét. Végülis rendes szerencsejáték is lehetne, ha nem lenne a lényege a csalás: a játékvezető a tét megtétele után észrevétlenül áthelyezi mindig a golyót az alá a pohár alá, melyre nem tett tétet a kifosztandó játékos, ha az esetleg tényleg eltalálta volna a golyós poharat.

A játék magas szintű átverés volt, az összes létező pszichológiai trükkel, alaposan kidolgozva. Érdemes leírni részletekben.

Először mindig megjelent három ürge, akik hangosan játszani kezdtek. Nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy ez egy csoport és a hülye is látta, hogy csak látszólag játszanak. Majd előszivárgott néhány álbámészkodó - valójában úgyszintén a csoport tagjai -, közülük egy ember játszani is kezdett. A játszó ember jól láthatóan egy bolgár útlevelet vett elő a zsebéből, abban volt a pénze. A cél az volt, hogy a busz egyik utasának tűnjön, vagy legalábbis idegennek, semmiképpen sem helyinek. A álutas elővett 100 német márkát, s el is vesztette, ami miatt hangosan mérgelődni is kezdett igen jó színészi tehetséggel. Majd elindult a busz felé, mintha azzal jött volna, de hirtelen, mint Colombo felügyelő, megfordult és visszament játszani ezúttal 200 márkát rátéve a három közül az egyik pohár mellé, s nyert: visszakapta a 200 márkáját és a nyert 400 márkát büszkén eltette és eltűnt.

Ezután a játékvezető próbálta a naívabb utasokat játékra bírni, de még nem sok sikerrel, az emberek csak mosolyogtak. De ekkor jött az igazi trükk: visszajött az előbbi álutas, s nagy óvarosan szólt, hogy akkor még megpróbálná szerencséjét, de csak 100 márkával, mert mindinképpen megtart 300 márkát előző nyereségéből magának, azt nem szeretné eljátszani.

A játékvezető megindította a játékot, pörgette nagy sebességgel a golyót és mozgatta a poharakat, majd a golyót elhelyezte az egyik pohár alá, azonban mesterien megjátszott kisebb ügyetlenséggel, úgy, hogy a élesebb látású bámészkodók meglássák hol van a golyó. Természetesen én is megláttam - akkor még nagyon jó volt a látásom.

Gyakorlatilag úgy volt a helyzet beállítva, hogy a játékvezető ügyetlen volt, s most őt lehet kifosztani, hiszen nem találgatni kell, hogy hol a golyó, mert tudjuk, hogy hol van! A naív kapzsi bámészkodók ilyenkor nem bírtak magukkal, mindig akadt egy-két, sőt több, aki elhatározta, hogy ilyen alkalmat elszalasztani vétek lenne. A legdurvább esetben egy utas 6 darab ezermárkást tett fel (éppen ment Németországba használt kocsit venni), s még a tét feltétele előtt azt is kérte a játékmestertől, hogy mutassa meg mennyi pénze van és ki tudja-e majd fizetni a nyereséget - persze a játékvezető előhúzott több hatalmas pénzjegyköteget, talán megvolt 100 ezer márka körül, azaz bizonyította fizetőképességét, sőt a kötegeket nem helyezte vissza a zsebébe, hanem letette az asztalra.

Több sem kellett a kapzsi naívoknak: tudják hol a golyó (hiszen látták!), ott a pénz, csak játszani kell és 10 másodperc alatt 200 % a haszon! Még hátra is fordultak a zömében persze nem játszó gyanakvó utasokhoz amolyan „ti, élhetetlenek, hülyék, sosem fogtok meggazdagodni ezzel a hozzáállással!" tekintettel. Tehát az álutas feltette a 100 márkáját, s jöttek az igazi játékosok, mindig volt legalább 1, de többször 3-4 is. Természetesen mindenki oda tette tétjét, ahol látta a golyót. S feszülten figyelték, nehogy csaljon a játékvezető.

Ő nem is csalt, de az álutas mesteri ügyességgel odagyúlt egy gyors pillanattal (az ő kezét nem is nagyon figyelte senki, mindenki a játékvezető kezét nézte) és a kisujját használva egy apró, valószínűleg hosszú órákon át begyakorolt mozdulattal áthelyezte a golyót egy másik pohár alá.

Ezután jött a megdöbbenés: a biztosan golyós pohár alatt nem volt golyó! A téteket gyorsan zsebretette a játékvezető, majd mikor valaki „csalás!" kiáltással vitázni kezdett, még meg is mutatta, hogy nincs csalás: a golyó tényleg valamelyik másik pohár alatt volt.

Hidegzuhany-hatás a naívok arcán: mindenki másképp reagált. Az intelligensebb elkönyvelte, hogy hülye volt, s tanulópénzként fogta fel veszteségét. A panaszkodós típus könyörögni kezdett, hogy adják vissza a pénzét, legalább a felét vissza, mert nagyon szegény, s nagyon kell neki ez a pénz. A banda persze kiröhögte és még „szegény ember ne játsszon szerencsejátékot" szöveggel meg is alázta. Az agresszívabb pofozkodni, verekedni akart, de a bandatagok gyorsan helyretették bemutatva pisztolyt és kést, ami után az agresszívabb játékos is kénytelen volt lehiggadni.

Mivel személyesen sokszor láttam az egész történetet, mert gyakran utaztam ugyanazzal az illegális buszjárattal, egy alkalommal megkérdeztem a buszsofőrt, hogy nem lenne-e érdemes szólni az utazás elején az utasoknak, hogy a pihenő alatt ezen a helyen ne játsszanak semmiképpen, mert ez egy művészi fokú átverés. A szúrós, s kissé zavart válaszpillantásból döbbentem rá, hogy a sofőrök részei az átverésnek: a kis ingyenétkezés ellenében (ki tudja, talán egyéb részesedésük is volt...) részt vesznek a naívabb utasok kifosztásában.

Mindenesetre annyit megtettünk, hogy egy gyakran velem utazó utassal együtt szóltunk a buszon többeknek. A vicc persze az, hogy olyan eset is volt, hogy éppen azt fosztották ki a golyós-poharas szélhámosok, akinek szóltunk - ez sokban betudható az egyébként pozitív bolgár individualista néplelkület negatív oldalának: jobban hiszi el, hogy mi azért szólunk, mert irigy módon meg akarjuk őt fosztani a nagyszerű 200 %-os nyereménytől, mint azt, hogy önzetlenül meg akarjuk óvni pénze elvesztésétől.

Egy vicces eset is volt, bár akkoriban nem nevettünk rajta. Nis környékén a busz furcsa hangot hallatott és elromlott. Kicsit meg is ijedtünk, hogy akkor most mi a fene lesz, akkor még mobiltelefonok sem voltak nagyon. A sofőr kiszállt, kinyitotta a busz hátoldalát (ott volt a motor), majd belerúgott a buszba, de ez nem segített, ezért visszaszált a buszba és a fejét vakarva így szólt:

- Emberek, van maguk között autószerelő?

Szerencsére jelentkezett egy 50 év körüli ember, olyan mesterember kinézetű, az a típus, akinek a hétvégéje úgy telik el, hogy minden szombat reggel apró darabokra szedi 20-éves Ladáját vagy Moszkvicsát, majd újra összeszereli vasárnap estig. Mondta, hogy ő egyébként nem autószerelő, hanem munkanélküli mérnök, de az egyik kedvenc hobbija mindenféle autó barkácsolása. Hobbija abból is nyilvánvalóvá vált, hogy elővette utazóböröndjét, s abból kivett egy munkaruhát - valahogy nem igazán értettem, hogy valaki miért visz magával külföldi útjára egy készlet munkaruhát, de nem kérdeztem meg - és komótosan beöltözött, majd pokrócot kérve a sofőröktől, elhelyezte a pokrócot a busz alá és ő maga pedig a busz alá feküdt. Hosszasan matatott, majd lelkes arckifejezéssel kijött a busz alól és szinte mosolyogva mondta, hogy ez egy nagyon érdekes konstrukció, ma már ilyeneket nem is igen gyártanak, s bizony milyen jók voltak ezek a régi stabil gépek, kibírták évtizedekig, szemben a mai modernekkel, melyek semmit sem érnek, majd a végén hozzátette, hogy egyébként ez legalább 1500 márkába fog kerülni, mert egy fontos alkatrészt ki kell cserélni. Mondta az alkatrész nevét is, dehát én nem értettem - nem igazán tartozik ez a terület kedvenceim közé. Szerencsére nem ez volt az utolsó szava, megjegyezte, hogy 3-4 óra alatt talán meg tudja barkácsolni az egészet, s akkor még esetleg kibír ez 2 ezer km-t, de legalábbis ezret. A sofőrök erre el is döntötték, hogy akkor nem megyünk vissza Szófiába, hanem megteszik a távot Prágáig és vissza. Azt nem tudom, hogy végülis sikerült-e, de tény, hogy 3 óra múlva a busz újra elindult, s bár nem tudott 60 km/h sebességnél gyorsabban haladni, én megérkeztem vele Budapestre. Ez volt a már említett 28 órás utam.

Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy az illegális bolgár buszjáratok budapesti megállója ott volt, ahol jelenleg az Aréna hipermarket egyik bejárata található.

Egy másik említésre méltó esemény szintén a magyar-szerb határon történt, de ezúttal a szerb oldalon, s nem a szerb vámnál, hanem a szerb útlevélellenőrzésnél. 1993 elején történhetett, a szerb-horvát háború passzívabb szakasza idején. A háborús helyzet miatt akkoriban Szerbiában nagyon sok volt a katonai ellenőrzőpont, az autópályákon pl. minden járművet átvizsgáltak Belgrád előtt és után. Sok helyen, különösen a Vajdaságban a nemzetközi autóút a fronttól alig néhány kilométerre húzódott. Szépen beérkezett tehát illegális bolgár buszunk a magyar-szerb határnál a szerb útlevélellenőrhöz, hogy beléphessünk Szerbiába. Akkoriban a szerb útlevélellenőrök géppisztolyt hordtak maguknál. Utoljára ilyet még a kommunista rendszerben láttam Kelet-Berlinben a nyolcvanas években.

Felszállt a szerb útlevélellenőr a buszunkra és elkezdte ellenőrizni az útleveleket igen alaposan, mely többek között azt is jelentette, hogy végignézte minden útlevél összes lapját egyenként.  Én az utolsó előtti sorban ültem, az utolsó sorban mögöttem ült egy csinos bolgár lány, aki olaszországi látogatásról ment haza, mint mesélte. Kezébe vette az útlevélellenőr a lány útlevelét, majd a lapozgatás közben hirtelen abbamaradt a lapok zaja, olyan hirtelen, hogy az emberek abbahagyták a beszélgetést. Az útlevélellenőr arca feszültté vált és egyik kezével ösztönösen gépfegyveréhez nyúlt, majd megszólalt, de olyan hangon, ahogy valószínűleg a nácik beszélhettek, amikor angol kémet fedeztek fel Berlin központjában:

- Az Ön útlevelében az úgynevezett Horvát Köztársaság pecsétje található! Milyen tevékenységet fejtett Ön ki nevezett entitás területen?

A lány elmondta, hogy Olaszországból kocsival vitték Budapestre, s Szlovénián és Horvátországon is keresztül haladtak.

- Milyen céllal kíván Ön beutazni most a Jugoszláviai Szövetségi Köztársaság területére? - akkor még így hívták az országot.

A lány elmondta, hogy hát csak azért, mert arra megy a Budapest-Szófia busz.

Az útlevélellenőr elindult a busz kijárata felé, magával víve a lány útlevelét, közben rádión beszélt:

- Usztasa-gyanús esemény, kérek erősítést!

Majd a sofőrünkhöz fordult:

- Minden utas azonnal hagyja el a buszt, az összes csomaggal együtt. Az őrizetlenül hagyott csomagokat megsemmisítjük.

Így is történt. Miután mindenki leszállt a buszról, a buszra szállt egy gépfegyveres-kutyás katona és láthatóan a kutyával végigszagoltatta a buszt.

Ezután egy, az útlevélellenőrünknél magasabb rangúnak tűnő ember jelent meg, aki kinyíttatta a sofőrrel a busz csomagtartó részét, s utasított minden utast, hogy mindenki vegye magához saját csomagját. Amint ez megtörtént, egyenként vissza lettek engedve az utasok a buszra, egy-két táskát szúrópróbaszerűen ellenőrizve. Az elkülönített "usztasa-gyanús" lány kint maradt. A kutyát még persze beküldtek a csomagtartóba átszagolni mindent, megkopogtatták a buszt, nincsenek-e valahol titkos rejtekhelyek, majd a lányt betessékelték az épületbe. 25 perc múlva jött vissza. Aztán elmesélte, hogy a bőröndjeit és táskáit alaposan átvizsgálták, tartamukat egyenként végignézték, majd a férfiak kimentek a szobából, s a szobában maradó szerb határőr-hölgy utasította, hogy vetkőzzön le, s ezután átvizsgálta minden egyes ruhadarabját, majd még egy fémdetektorral is végignézte meztelen testét. A testnyílások aprólékos vizsgálata és a röntgenezés elmaradt, bár az addigi események alapján furcsa, hogy ezt elmulasztották. Aztán elmagyarázták a lánynak, hogy mindez rutinjellegű vizsgálat volt, s jó utat kívántak. Az alig másfél órás "rutinvizsgálat" után mehettünk is tovább. A bolgár lány még Belgrádnál is enyhén remegett.

Autóval ritkábban utaztam Szerbián keresztül, de ez is megesett. Akkoriban a szerb országutak legjellemzőbb eleme a 400-500 méterenként útszélen álló benzinkannás ember volt. Szerbia ellen embargó volt, az országban a benzin hiánycikk volt, s szép csempészhálózat alakult ki emiatt (többen is milliárdosak lettek), ennek voltak az utolsó láncszemei az országúti benzinárusok. Mivel nem igazán bíztunk az országúti benzinárusok portékájának minőségében, igyekeztünk mindig megtankolni az utolsó benzinkúton magyar vagy bolgár területen és egy kis kannát is elrejtettünk a csomagtartóban (az embargó miatt kellett elrejteni), hátha kifogy a benzinünk.

Egyszer többen mentünk, több kocsival. Én figyelmetlen voltam, s nem vettem észre,hogy a katonai járőr leintett minket, így kissé megkésve álltam meg. Az egyik járőrt láttam a tükörben közeledni. Láttam, hogy energikusan lépked és kissé mérges. Gondoltam, hogy ebből baj lesz, mert minimum goromba lesz, s bosszúból kipakoltatja a csomagtartót vagy valami hasonló. Odaért hozzám a járőr, éppen nyitotta ki a száját, amikor hirtelen csendben maradva rám meredt döbbent arckifejezéssel:

- Öööö, elnézést, Ön nem állt meg időben, de semmi probléma, csak annyit szeretettem volna kérdezni, hogy, elnézést, van-e Önnél fegyver vagy kábítószer, de látom már, hogy biztosan nincs, elnézést, jó utat! - nemhogy durvaság nem volt, de még csendőrpertu sem, pedig az volt a szokás akkoriban.

A kocsiban ülő többi utas csodálkozott, hogy mi ez az egész, de közben én már rájöttem persze, hogy miről van szó. Igen gyakori, hogy görögkatolikus vagy ortodox papnak néznek, ill. rabbinak, annak függvényében, hogy hol vagyok. A Balkánon természetesen ortodox papnak szoktak nézni. Ezt történhetett a szerb járőrrel is, aztán biztos mesélhette a kollégáinak:

- Hűha, majdnem rákáromkodtam egy papra, de még időben észbe kaptam!

Vonattal nem sokat utaztam. Egyszer azért megtettem a távot Szófiától Budapestig vonaton Belgrádon keresztül. A Szófiában való felszálás döbbenetes volt. A vonaton valószínűleg dupla annyi ember volt, mint amennyi hely, ami nemzetközi vonaton nem igazán jellemző. Az utasok jelentős részének jegye sem volt, s valójában csak a bolgár-szerb határ másik oldalára szerettek volna eljutni csempészárujukkal az ottani piacokra. A bolgár csempészek zöme valójában a cigány kisebbséghez tartozott a vonaton, így a hevesebb cigány vérmérsékletnek köszönhetően a hangzavar is jóval magasabb volt az átlagos megszokotthoz képest. Aztán a határon a csempészek 90 %-át a hatóságok le is kapcsolták vagy érvénytelen papírok vagy a kereskedelmi mennyiségű termék miatt, így nagy csend lett. Az én fülkémben csak egy bolgár cigány és egy szerb maradt, mindketten csempészek. Az előbbi Budapestre utazott, az utóbbi Belgrádba. Mivel eredeti szakmám nyelvész, nem hagyott nyugton egy eszembe jutott kérdés, s végül megkérdeztem a cigányt, hogy beszél-e cigány nyelven. Döbbenten válaszolt, hogy természetesen beszél. Ezután feltettem kérdésemet, mely nagyon izgatott: megérti-e a cigányul beszélő magyar cigányok beszédét. Elmondta erre, hogy bár az ugyanaz a nyelv, de nagyon kölönböző nyelvjárás, s oda kell figyelnie, de ha egyszer odafigyelt, követnie tudja a beszélgetést, bár nem mindent ért meg.

A vonatutazás legérdekesebb eseménye akkor történt, mikor egy vadidegen ember elhaladt a folyosón, benézett, majd feltépte az ajtót és ráordított a szerb fülketársamra. Először úgy tűnt, hogy a két ember egymás halálos ellensége, s most végezni fognak egymással mindenki szeme láttára, de hamarosan kiderült, hogy a legjobb barátságban vannak, csak egyszerűen kissé furcsa stílusban kommunikálnak. A fülkeajtót feltépő szerb először is akkora ütést mért a fülkében ülő szerb hátára, hogy más körülmények között könnyű testi sértésért lehetett volna perelhető, viszont gyorsan kiderült, hogy ez csak amolyan baráti üdvözlés volt, mert a másik felállt és ugyanúgy visszaütött. A beszélgetés stílusa azonban igazán felejthetetlen volt. Igyekszem visszaadni néhány részletet:

- Anyádat baszom, mit hoztál magaddal?

- Ezeket a kibaszott vackokat, baszd meg. Hogy van a feleséged, baszd meg?

- Feleség, az Isten bassza meg, jól van. S a te kölykeid, baszd meg, rendben vannak?

- A nagyobbiknak, az Isten bassza meg, most lesz a kibaszott érettségije, baszd meg.

S ez így ment tíz percig, egyetlen mondat sem hangzott el valamilyen káromkodás vagy legalábbis egy baszdmeges „kötőszó" nélkül.

Belgrádban felszállt még egy középkorú és egy idős szerb. Az idős szerb bácsika nagyon akart beszélgetni, szerencsére nem engem szemelt ki, hanem a másik szerbet. Egészen Szabadkáig utaztak, ezalatt tömör formában elregélte teljes politikai világnézetét, mely furcsa keveréke volt a kommunista eszméknek és a szerb nacionalizmusnak. A bácsika leggyakrabban hangoztatott mondata az volt, hogy felháborító, hogy ezek az usztasák, akik 45 éven keresztül szerb kenyéren éltek, most nem szégyelnek hátbatámadni és rombolni Jugoszláviát -  „usztasa" alatt természetesen nem a horvát szélsőjobbot értette, hanem minden horvátot. A beszélgetőpartner megjegyezte, hogy azért nem minden horvát gazember, mert itt van pl. Tito elvtárs, aki horvát létére, nagyszerű ember volt. Miután mindketten megállapították, hogy Tito elvtárs egy szent volt, s azóta kezdett minden elromlani, hogy ő meghalt, hamarosan nosztalgiázni kezdtek, hogy mi minden jó volt Tito idejében. Még a leszállásuk előtt nemsokkal egy búzamező mellett haladt el a vonat, ez visszazökkentette a bácsikát és a búzamezőre mutatva újra előadta, hogy a hálátlan usztasák 45 éven keresztül szerb kenyéren éltek.

Ma már nincs meg ez a romantika a Budapest-Szófia, Szófia-Budapest vonalon. A buszra például jegyet lehet venni, elővételben is, a busz Budapesten a népstadioni vagy a népligeti pályaudvarról indul, akkor, amikor előre meg van mondva, az utasok ülnek a buszban, nincsenek álló utasok (a régi időkben ha az utas vállalta, az ülőhelyek elfogyása után is felengedték a buszra!), a határokon nem történik semmi érdekes, a busz pontosan meghatározott időre áll meg, pontosan meghatározott pihenőhelyeken - jellemzően benzinkutaknál, ahol az utasok élelmiszert, italt vehetnek, vécére mehetnek. Nincs már sehol a régi rend a elhagyatott kivilágítatlan helyen megálló busszal, ahonnan az emberek tömegesen bebújtak a bokrokba szükségleteiket végezni. Az autópályán már pénzzel kell fizetni, nem cigarettával. Egyszóval dögunalom. A határokon a korrupció „szerencsére" még megmaradt részben... de ez az utolsó emlék a leírt hőskorszakból...