Szinte hihetetlen, de a jelenlegi ismereteink szerint gyakorlatilag a világ jelenleg használt összes írásrendszere csupán 2 forrásra vezethető vissza.

1. A legtöbb írásrendszer az egyiptomi képírásra vezethető vissza.
2. A másik forrás a kínai írás.

Voltak ezeken kívül más források is, mint pl. a mezopotámiai ékírás és a középamerikai képírás, azonban ma már egyetlen nyelv sem használja ezeket.

Típusait tekintve, a mai írásrendszerek 4 típusra oszthatók:

1. Logografikus írás - az egyes írásjelek morfémákat jeleznek, ilyen tipikusan a kínai írás. A jelek száma hatalmas, több ezer, sőt több tízezer. A kínai nyelvet írása miatt mondják a világ legnehezebben megtanulható nyelvének. (Ha leszámítjuk az írást, akkor természetesen a kínai se nem nehezebb, se nem könnyebb más nyelveknél.) Minden jel külön megtanulandó és az egyes jelek alakja nem ad információt annak kiejtéséről.

Példaként a szinte mindenki által ismert két kínai jelet választottam:

中国 - jelentése Kína (szó szerinti jelentése "központi ország") - olvasata: "csonkua"

2. Szótagírás - az egyes írásjelek egy adott szótagot jelentenek, ilyen tipikusan pl. a japán írás. (Pontosítás: a japán azonban használja a kínai írást is!)

Japán példaként a SONY márkanevet választottam, elolvastam a fényképezőgépem japán használati utasításán.

ソニ - szoni

ソ - szo

ニ - ni

3. Mássalhangzóírás (más néven: abzsad) - minden mássalhangzónak van saját jele, a magánhangzók jelölése azonban jellemzően hiéányzik vagy opcionális, ez utóbbi esetben különböző mellékjelekkel történik. Ide tartozik: arab, héber, szír írás, stb.

Lássuk példaként a héber nyelvet. Legyen a példa az "Izrael" szó héberül: "Jiszráel". A héber írás jobbról balra olvasandó.

ישראל - Jiszráel (normál, hétköznapi írással, mely nem jelöli a magánhangzókat)

י - j

ש - s/sz

ר - r

א - néma betű (alef)

ל - l

יִשְׂרָאֵל‎ - Jiszráel (a magánhangzókat jelölő mellékjelekkel, csak nyelvkönyvekben használatos)

יִ - j + az alatta lévő jel jelzi a következő "i" magánhangzót

שְׂ - s/sz a felső baloldali pont jelzi, hogy az ejtése "sz" és nem "s"

רָ - r + az alatta lévő jel jelzi a következő "á" magánhangzót

אֵ - néma betű (alef) + az alatta lévő jel jelzi a következő "e" magánhangzót

ל - l, nincs mellékjel, tehát nem következik utána magánhangzó

4. Mássalhangzóírás magánhangzójelöléssel (más néven: abugida) - minden mássalhangzónak van saját jele, a magánhangzók jelölése szintén kötelező, azonban nem külön betűkkel, hanem különböző mellékjelekkel történik. Ide tartozik jellemzően az óindiai brahmi írás össze leszármazottja: a devanagari és a többi indiai nyelv nyelv írása, a laoszi, a tibeti, a kambodzsai, a burmai, stb. írás.

Egy példa egy abugidára. Legyen ez az "India" szó hindi nyelven: Bhárat. A hindi a devanagari írást használja.

भारत - Bhárat

• भ - önálló bh/bha betű (alapállásban minden mássalhangzó "a" hanggal együtt értendő, külön mellékjel jelzi, ha nincs "a")

• भा - bh betű á magánhangzóval, ejtése: "bhá"

• र - r/ra betű - nincs mellékjele, így ejtése: "ra"

• त - t/ta betű - nincs mellékjele, mert a szó végén eleve eltűnik az "a", azaz nem kell jelölni, így ejtése: "t"

5. Betűírás (más néven: ábécé) - minden hangot saját jel jelöl. Ide tartozik gyakorlatilag a legtöbb írás: a görög, a latin, a cirill, az örmény, a grúz, a koreai ábécé. Erre azt hiszem nem érdemes példát adni. Bármely magyar szó lehet erre példa.