A női válságról már írtam, ideje a férfi változatról is.

A férfiaknál nem okoz semmilyen komoly traumát a külső változása. Ez hatalmas előny. A férfiaknál az egyetlen biológiai probléma a szexuális képességek csökkenése, de pont erre van gyógyszer bőven. Szóval aki nagyon szeretné ismét fiatal férfiként élni életét, az megteheti ezt gyógyszeres segítséggel. Bár szerintem az érettség egyik jele, hogy ekkor már nem ez az ember fő prioritása.

A férfiaknál a fő baj a sikertelenség tudata. Azaz nem lettünk se milliomosok, se híres emberek - nyilván leszámítva azt a 0,01 %-ot, aki milliomos lett vagy híres ember. Pedig a modern liberális társadalom elvárja ezt mindenkitől. Aki nem teljesíti a liberális elvárást, az lúzer, aki pedig még tagadja is ennek szükségességét, az egyenesen lumpen.

Pedig éppen az utóbbi a megoldás: a liberális sikereszmény el nem fogadása. Sajnos kevesen jutnak el ide.

Pedig már Platón megmondta 2500 éve: az 50 éves kor a legalkalmasabb a filozófiával való foglalkozás megkezdésére.

Mi lesz azzal a többséggel, aki ezt nem látja át? A leggyakoribb megoldási próbálkozás fiatal csaj beszerzése, azon mágikus hit miatt, hogy majd a fiatal nő valahogy átsugározza ránk fiatalságát, mintha a nemi közösülés egyfajta tápláló köldökzsinór lenne.

Ha ez nem megy - s sokaknak nem megy, mert pl. nincs elég pénzük fiatal nőre -, a legkézenfekvőbb alternatíva az alkoholizmus. Különösen Kelet-Európában népszerű ez.

Nekem még a legszimpatikusabbak a hobbimániások. A késő kádári kor idősödő férfitípusa, aki se nem iszik, se nem csajozik:, a szombat kora reggel az autója alá fekvő ember, aki aztán érthetetlen szerelési műveleteket hajt végre egész vasárnap késő délutánig, jellemzően furcsa tisztogatási rituálékkal együtt: kedvencem volt kamaszkoromban az autókerekeket órákig fogkefével pucoló szomszéd. Az informatika széles elterjedésével ez a típus ma már otthon van a szobájában és állandóan javítja a számítógépét, ha kell, ha nem.

Az egyik ballib módszer az alkalmatlan számokkal való bűvészkedés. Van egy ábra, melyre rendszeresen hivatkoznak, íme ez:

Ezek persze valós adatok, de önmagukban semmit se mondanak. Először a minimálbér nem sokat árul el az életszínvonalról. Másodszor: a vásárlóérték szerint nem korrigált béradat értelme kb. nulla. Harmadszor: a bruttó összegek nem értelmesek az életszínvonal céljából.

Mi a vásárlóérték szerinti korrekció? Nem azonos az árszint minden országban, így ugyanazért az össszegért nem ugyannyi termék vehető.

Régiónkban (melyet most a 11 EU-tag kelet-európai országként értek) a legdrágább ország Szlovénia, a legolcsóbb Bulgária. 100 magyar forint Szlovéniában 76 forintot ér, míg Bulgáriában 122 forintot.

Íme a teljes lista. Beletettem összehasonlításként a legszegényebb 6 nyugat-európai EU-tagállamot is:

Íme mi történik ha a minimálbéreket összehasonlítjuk:

Amit látunk, az érdekes, pl. a ballib bezzegország, Észtország minimálbére immár alig 4 %-kal van a magyar felett. A román viszont magasabb, mint a cseh. Persze az igazi összehasonlításhoz nettó összegek kellenének, ezek kiszámolásához viszont nincs időm.

De talán objektívebb a nettó átlagbérek összehasonlítása:

Megint érdekes: Szlovákia szegényebb, mint Románia. De ami a legfontosabb: egyedül Szlovénia emelkedik ki jelentősen, az se sokkal.

Ami a helyzet: az egész régió együtt mozog, a ballib narratíva a magyar zuhanásról és mindenki más erőteljes felzárkózásáról egyszerűen nem felel meg a valóságnak.

A kitörés napja kapcsán ismét kiderült, a ballibek nem értik a "hős" szó jelentését katonai kontextusban.

Pedig egyszerű: katonai hős az, aki katonaként meghal. A szó nem jelenti azt is, hogy feltétlenül támogatandó az az ügy is, melyért az illető katona harcolt.

A ballib Ungváry kezdeményezése viszont támogatandó, szinte egyedüliként kibeszélt a ballib kórusból. Ez bizony bátor tett.

Bulgáriában ez a téma jól megoldott. Mivel Bulgária mindkét oldalon harcolt a háborúban, 1941 márciusától 1944 szeptemberéig a tengelyhatalmak oldalán, majd 1944 szeptemberétől 1945 májusáig a szövetségesek oldalán, az az általános hozzáállás, hogy a két időszak között nincs eltérés a hősiességet illetően. Csak kisszámú szélsőségesek - mindkét oldalon - utasítják el ezt.

A későkommunizmusban, a 80-as években, a későkamaszok előtt nem sok választási lehetőség állt. Ez talán még jobban kimutatta az egyéni jellemet.

Akiket a legjobban utáltunk: a karrieristák. Ők voltak azok, akik komolyan vették a KISZ-t, de legalábbis úgy tettek, mintha komolyan vették volna.

Összesen 3 ilyen embert ismertem. Az egyikről aztán kiderült, valójában nem is KISZ-karriert akar, hanem az Ifjú Gárdában akar szerepelni (ez a Munkásőrség fiatal verziója volt), mert imád menetelni, maga az ideológia nem is érdekli. Ezt az is igazolta, hogy istenítette az amerikai hadsereget, ami azért nem volt szabványos viselkedés egy KISZ-aktvista szájából. Szóval mindezt elfogadhatónak tekintettük, "megbocsátottunk" neki. Aztán az illető katonai pályára is lépett, ma már ezredes vagy alezredes, nem láttam évek óta. Végül semmi gond: van aki bélyeget gyűjt, más biciklizik, megint más könyveket olvas - s hát olyan is akad, aki egyenruhában menetelni szeret.

A másik ismerős egyszerűen kommunista volt, ténylegesen. Nem karriert akart, hanem komolyan hitte az egészet. Ez is megbocsátható.

A legkellemetlen az az ismerős volt, aki egyszerűen tudta, a karrier a leggyorsabb mindig politikai vonalon. S komolyan örültem, hogy az illető pofára esett a rendszerváltozással. Minden igyekezete a semmibe esett ugyanis. Pár évnyi KISZ-karrierrel nem tudott még olyan magasra jutni, ahonnan át tudta volna menteni magát az új rendszerbe. Kezdetben még megpróbált átállni, de akkor is elhagyta ösztöne: az MDF-hez ment, pedig az SZDSZ-hez kellett volna vagy a Fideszhez. Végülis az MDF-től átment ugyan a Fideszhez a 90-es évek végén, de már túl késő volt és ismét nem volt kiépítve helyzete, nem tudott soha több lenne, mint sokadik alkalmazott valamely másodrendű politikus csapatában. A 2002-es kormánybukás számára a vég lett, de azt hiszem megtalálta nyugalmát: ma szürke középvezető egy multinál, minden politikai ambíció nélkül.

A másik magatartás az ellenzékiség volt, ami persze kamaszkorban teljesen normális. Ellenzékiség nem csak mint politikai hozzáállás, hanem általánosan társadalomellenes módon. Ez persze gyerekes magatartás, szinte mindig elmúlik.

Egyetlen egy akkori ismerősöm van, akinél ez nem múlt el. Belőle alkoholista lumpen lett - ez az utolsó infóm róla, 15 éve nem láttam. Ráadásul sértődött ember, még most 60 évesen is nagyon haragszik minden 30-40 évvel ezelőtti "ellenzéki" haverjára, aki azóta "elárulta" az eszmét, s megbékélt a "rendszerrel".

Aztán volt még egy csoport: a szakemberek csoportja. Akik választottak maguknak valamilyen szakmát, s azt mondták, őket ez érdekli, s minden más nem számít. Akkor nem volt szimpatikus ez a magatartás, de most utólag be kell ismernem: én voltam a hülye.

De nyilván a végére marad az én csoportom, ezt talán hullámzóknak tudnám nevezni. Ez eléggé népszerűtlen csoport: a karrieristák szerint ambíció nélküli lumpenek voltunk, az ellenzékiek szerint megalkuvóak, a szakemberek szerint pedig össze-vissza halandzsázó komolytalan alakok.

A hónap vicce: Biden elnök aggódik a Klub Rádió miatt. Próbálom elképzelni, s sehogy se megy. Röhej.

Egyébként: ha én a Fidesz illetékese lennék, mindent megtennék, hogy a Klub Rádió ismét frekvenciát kapjon. Ugyanis aligha van olyan média még, mely ennyire segítené a Fidesz kampányát, mint a Klub Rádió.

A Klub Rádió lényege: a ballib törzstábor folyamatos heccelése, hergelése, a fő közömség a kommentekben minden fideszest felakasztani akaró gyurcsányista kisnyugdíjas. Ez olyan szinten ellenszenves azonban mindenki más számára, hogy még a Fideszt nem különösebben kedvelő semleges szavazókat is elgondolkoztatja, nem kellene-e mégis inkább a Fideszre szavazni.

A csúcsműsor persze Bolgár Gyuri bácsi beszélgetős adása. Egy időben minden nap hallgattam, azóta csak időnként, mert már nem adott semmi újat, de máig mindig hatalmas élmény belehallgatni. Bolgár bácsi ugyanis abszolút profi keménykötésű liberális szakember a megmondológiában: mézes, békes hangon úgy képes hergelni, hogy sose lehessen megfogni őt. Sose mond semmi konkrétumot, mindig csak sejtet, de olyan hanghordozással, hogy a reakció halálbiztos. Nagyon-nagyon ritkán veszti el önuralmát, de akkor is képes magát türtőztetni.

Szóval nem csak budapesti frekvenciát kellene adni a Klub Rádiónak, hanem több regionálisat is. Feltételként szabnám, hogy ezentúl Bolgár bácsi műsora napi 5 órán át menjen.

Már írtam az öregedésről.

Ennek van egy specifikus időszaka mind a férfiaknál, mind a nőknél. Most jöjjenek a nők.

A nőknél az egész folyamat rendkívül látványos. Hiszen alapja biológiai: a peteérés megszűnése. A nők ilyenkor elkezdenek látványosan öregedni, egyes típusoknál ez a folyamat hosszabb, lassabb, s már korábban kezdődött, másoknál hirtelen, szinte pillanatszerű. Nyilván vannak szerencsés típusok is, akiknél a folyamat későn kezdődik és lassú, de náluk is megvan.

Sajnos a nők legnagyobb része - én ezt 90-95 %-ra saccolom - szélsőségesen reagál. Vagy "most már minden mindegy" alapon beltörődik a vég kezdetébe, lassan búskomorságba esve, vagy extrém módon küzdeni kezd az öregedés ellen, lásd különféle műtétek végzése és fiatal szeretők beszerzése. A celebvilágban ez utóbbi a jellemző. Gyerek- és kamaszkori magyar nőidolom, Szűcs Judit pl. olyan arcplasztikát csináltatott magának, amitől kirakati bábunak kezdett kinézni, ezzel pont az ellenkező hatást elérve: látva a mozdulatlan arcát mindenkinek azonnal beugrik az "öreg nő" archetípusa.

Egy 5-10 %-os kisebbség az, mely megtalálja az arany középutat: tudomásul veszi, hogy nem lesz ismét fiatal, de ez nem ejti depresszióba, hanem fenntartja magát az ideális szinten.

Már írtam arról, hogy mennyire fontos a harc a nyelvért. Ha uraljuk a szavakat, az ellenség beszorul a sarokba, ahonnan kétségbeesett kapálózása már csak minket segít.

A ballibek is kiválóan értik ezt. De szerencsére nagyon rosszul csinálják. Tulajdonképpen az utóbbi 10 évben egyetlen sikerük volt, a "rabszolgatörvény" szó. Az összes hasonló meccset mind a Fidesz nyerte meg.

A nyelv élő organizmus, nem lehet kapkodni, se erőszakoskodni vele. De finoman lehet irányítani. Ehhez odafigyelés, türelem, kitartás kell. Ezek mind hiányoznak a ballibekből, ők azonnal akarnak mindent. Jól látható ez a tüntetésekhez való viszonyukból: mára sikerült saját törzstáborukat kétségbeesésbe kergetni azzal a hamis hozzáállással, miszerint az igazi tüntetés az, mely miatt a kormány megbukik, minden más csak idővesztés, céltalan sétálgatás. Pedig a tüntetések célja sose a kormánybuktatás, hanem a hangulatkeltés, mely lassan növekszik, majd esetleg egy adott pillanatban elvezethet a kormány bukásáig. Azzal, hogy minden egyes tüntetéstől elvárják a kormány bukását éppen ezt a hatást nullázzák le.

A nyelv még finomabb eszköz. Kitartó ismételgetés szükséges a hatáshoz.

Nemrég két esetben láthattuk a ballib nyelvi politika kudarcát: "asszonyság" és "közjószág".

Az előbbi egy bizalmaskodó, műnépies szó - szerintem használata nevetséges, leszámítva az enyhén humoros stílust, de hogy képtelenség belőle feminista fegyvert kovácsolni az biztos, hiszen inkább dicsérő, mint lenéző. A fejlett nyugaton valószínűleg valóban tényleges botrányt okozna, de ott a nő előre engedése a liftnél is botrányos. Magyarországon viszont ez alkalmatlan a botránykeltésre, még a legvadabb magyar liberális is csak kényszerből háborodik fel, de a lelke mélyén ő se érti, mi ebben a botrány. Szóval ebből ügyet csinálni kb. ugyanaz, mint azok a szerencsétlenek, akik tavaly Black Lives Matter tüntetést szerveztek Budapesten - még a feketeöves ballib megmondóemberek nagy része is nevetségesnek tartotta a kezdeményezést.

Ami pedig az utóbbit - "közjószág" - illeti, ez egy szakszó, a közgazdaságtan használja. Használata a köznapi nyelvben szokatlan. De ismét képtelenség belemagyarázni azt, amit a ballib propaganda állított: kb. hogy Orbán államosítani akarja a gyerekeket. A szóhasználat világos.

A nagy többség eleve nem is ismerte a szót eddig, így emiatt se képes felháborodni. Aki pedig ismerte, az meg is érti jelentését. Nincs kit meggyőzni.

A ballib igyekezetek mögött látható azonban valami mély érzelem: a 90-es évek utáni vágyakozás, amikor szinte minden média ballib kézben volt. ha ugyanis uralja az ember a nyilvánosságot, akkor van valós esélye, hogy ténylegesen is botrányt csináljon egy nembotrányból. Hiszen ha minden tévé és lap egymás után szólaltatja meg a "szakértőket", akik mind egybehangzóan állítják mekkor nagy botrány van, akkor előbb-utóbb a kisember is elhiszi, itt botrány van, de legalábbis "helyzet" van, azaz felmerül a célszemély felelősége.

Csak hát van egy rossz hír a ballib megmondók számára: a magyar médiák kb. fele nem az ő irányításuk alatt van, így nem képezhető egységes narratíva. Pechjükre pluralizmus van.

A koronavírus járványban is kiváló lehetőséget láttak a liberális nagyurak egy kis oroszellenes kampányra.

Ki lett adva az ukáz, s azóta minden igaz demokrata ismételgeti "én csak Fájzerrel oltatom be magamat".

Ez a narratíva azonban már január közepén kezdett szétesni, mára pedig kezd egyenesen nevetségessé válni: az összes oltás közül a legtöbb negatív tapasztalat éppen az egyik nyugati szerrel kapcsolatban merült fel, míg az orosz esetében a visszajelzések kifejezetten jók. Ezek a hírek dührohamot váltottak ki sok magyar ballib megmondóemberből. Az okosabbak persze igyeznek most már kihátrálni a zsákutcából, melybe büszkén meneteltek be, de a legbutábbak még kitartanak mint a dzsungelben 1946-ban is harcoló japán katona.

Mai szemmel hihetlennek tűnik, de a kommunista rendszerben voltak a felsőoktatásban úgynevezett kötelező ideológiai tárgyak. A témát csak személyesen szeretném érinteni, azaz azt leírni amin személyesen is keresztül mentem.

Kubában az első évben volt egy Marxista-Leninista Filozófia nevű tárgyunk. Ezen 1985-1986 közt vettem részt.

Magyarországon az 1986-1987-es tanévben tanultam, de még az első félévben évet halasztottam, szóval gyakorlatilag nulla kapcsolatom volt a tárggyal. Erről tehát nem is írnék.

Bulgáriában az első két évem ment le a kommunista időszakban, első évben volt a Bolgár Kommunista Párt Története nevű tárgy, másodikban meg a Marxista-Leninista Filozófia nevű tárgy, ez utóbbit megúsztam, bemutattam a Kubában sikeresen letett vizsgát, azt elismerték, így nem kellett a témával foglalkoznom.

Szóval a kubai Marxista-Leninista Filozófia és a bulgáriai Bolgár Kommunista Párt Története tantárgyról fogok beszámolni.

A kubai oktatás tulajdonképpen 2 teljesen különböző félév volt. Az első félév egy teljesen normális filozófiatörténet volt. Minden ideológia ellenére ezt Kubában teljesen európacentrikusan adták elő, azaz egy halvány szó se volt kínai, indiai, sőt iszlám filozófiáról. Azaz ahogy ez szinte minden átlagos filozófiaitörténeti könyvben van, lásd: preszókratikusok, Platón, Arisztotelész, hellenizmus, patrisztika, skolasztika, racionalizmus, empirizmus, Kant, Hegel, Marx, nihilizmus, egzisztencializmus, fenomenológia, analatizmus. A második félév pedig a marxizmus volt részleteiben.

Az eltérés: az első félév miatt tanulni is kellett, hiszen valós adatok voltak jelen a tananyagban. A második félévet viszont meg lehetett úszni minden tanulás nélkül, tulajdonképpen csak 3 mondatot kellett megjegyezni, mert ezek kombinálásával aztán minden kérdésre válaszolni lehetett:

• minden anyagi, az anyag mozog, a mozgás 3 fő alakja: az elentétek egysége és harca, a mennyiség átcsapása a minőségbe, s a tagadás tagadása,
• minden ideológia alapja a gazdasági érdek,
• az emberi történelem az osztályharcok története, a kommunizmus győzelme elkerülhetetlen.

Az ellentétek egysége és harca volt a fő vicctéma egyébként. A klasszikus korabeli orosz vicc erről:

Mi az oka annak, hogy a rádióban, tévében, a lapokban arról értesülünk, hogy bőség van, miközben a boltokba elmenve, ott áruhiányt tapasztalunk? Ez nem más, mint a marxizmus-leninizmus egyik alaptételének az igazolása: az ellentétek egysége és harca.

Szóval bármilyen tételt húzott is az ember a vizsgán, simán ki lehetett magyarázni egy kis fantáziával.

Sajnos a bulgáriai Bolgár Kommunista Párt története tantárgy már megúszhatatlan volt. Hiszen semmilyen halandzsázási képességgel se lehetett kitalálni a válaszokat. Odáig persze tiszta volt a kép, hogy 1944 előtt minden rossz volt, a kommunisták meg küzdöttek a jóért, aztán 1944-től meg a győztes kommunisták megvalósítják a jót, persze apróbb hibákat vétve a "személyi kultusz" időszakában, de ez egy mondatra volt csak elég, s úgy 10-15 mondat alatt nemigen lehetett átmenni a vizsgán. Szóval meg kellett tanulni egyes adatokat is.

A kommunista rendszer előtti időszak legalább még valamennyire érdekes volt, de az 1944 utáni, s különösen megszilárdult kommunista hatalom (1946-) időszaka dögunalmas volt megtanulásra. Az egyes kongresszusok számának és évének bemagolása már segített picit, mert el lehetett mondani legalább azt, hogy:

• a kongresszus elemezte a korábbi időszakot,
• fontos döntéseket hozott a következő időszakot illetően

de ezek után jött a probléma: az embernek valahogy emlékeznie kellett mi volt a pártvezér fő témája az adott időpontban. Mivel ezeknek a témáknak gyakorlatilag nem volt valós értelmük, csak bemagolni lehetett az egészet, mert pl. a "Hatékonység és minőség" című Zsivkov-beszéd évét nem lehet kikövetkeztetni logikailag sehogy se. Viszont már ismerve a címet, lehetett a továbbiakban halandzsázni - aki nem teljesen idióta, az könnyen kitalálhatja a "Hatékonység és minőség" beszéd tartalmát. Valószínűleg nem volt élő diák, aki elolvasta volna a beszéd rövid tankönyvi kivonatát, de mégis mindenki kiválóan el tudta mondani miről szólt.

Pár éve dézsavű érzésem van a liberális megmondóemberek kapcsán. Csak a téma címét kell elolvasnom, s már előre el tudom mondani a cikk/interjú/beszéd szövegének fő mondatait.

A friss Bliss című film kapcsán a divat az ami zavar. Nagy a divatja ennek a témának, a virtuális valóságunk témának. Én pedig utálok divatos lenne.

Bár nem vagyok analitikus filozófus, s nem Wittgeinstein a kedvencem, itt bizony pontosan arról van szó, hogy a szavak jelentése hordozza magát a problémát, amit aztán elkezdenek mindenhonnan elemezni, pedig csak észre kellene venni a jelentést.

Mert mi is az a virtuális szimuláció? Az ami a valóságban nincs, csak tudatunk valóságnak hiszi. De mi a valóság? Az ami objektíven létezik. Viszont a legtöbb világnézet szerint éppenhogy nincs objektív valóság. Az Isten által teremtett világ szubjektív, Istentől függő, s az egyetlen önmagában létező maga Isten.

Kevesebbet ér a világ csak amiatt, hogy szimulált? Ez a legnagyobb tévedés. Egy egyszerű példa erre: nézzünk meg egy focimeccset! Mindenki tudja, hogy a focimeccs nem a "valóság", hiszen kívülről nézve nem más, mint pár ember által labda ide-oda rúgása, mindenféle furcsa szabályok alapján. Mégis: a nézők élvezik. Pedig az egészből semmi valós hasznuk nincs, csak a szimpla szórakozás élménye, sőt még vesztenek is rajta, mert elvesz idejükből, pedig ez idő alatt akár valami pénzkereső tevékenységet is folytathatnának.

Ki lehet-e lépni a szimulációból? Természetesen igen, sőt ez pl. a kereszténység végcélja: egyesülni Istennel.

A film kapcsán elmerengtem egy mellékes körülményen is: az angol nyelv hatalmas előnyén. A női főszereplő spanyol anyanyelvű, s angol kiejtése meglehetősen rossz. Mégis: simán lehet belőle színésznő Amerikában. Képzeljük ezt el magyar esetben: egy nem magyar anyanyelvű színész Magyarországon nem tudna a szakmájában dolgozni soha.

A megoldás: mivel a világ tele angolul hibásan beszélő emberrel, s az angol nyelvű országokban is sok ilyen ember él, így teljesen életszerű, hogy a filmbéli szereplő is rossz kiejtéssel beszél. Egyszerű adni kell neki egy idegenes nevet, s már minden rendben is van.

Ez a nagy nyelvek előnye.

Januárban láthattuk a gyakorlatban is mit jelent a kettős liberális mérce a személyes sorsokban.

Bauer Tamás DK-s politikus dicshimnuszt ad elő saját gyilkos apjáról, aki a kor szelleméhez képest is kiemelt kegyetlenkedésekben vett részt személyesen, mindez a ballib tábor egy jelentős résznek vastapsa mellett. Bedobja a zsidó kártyát is, azzal a közismert ballib hazugsággal, mintha a sztálini Szovjetunió antiszemita lett volna, s csak Sztálin hirtelen halála akadályozta volna meg a zsidóirtást a kommunista rendszerekben.

A 444.hu című Soros-média pedig filmet készít a XII. kerületi nyilas gyilkosságokról, a központi szereplő Pokorni Zoltán fideszes politikus nagyapja, aki tevőleges részt vállalt a gyilkosságokban.

Mi Pokorni reakciója? Kimondja "egy nyilas gyilkos unokája vagyok". A ballib tábor egy jelentős részének reakciója: Pokorni nem határolódott el.

Van azért valami különbség itt, úgy érzem...

S mégis: a tomboló ballib keménymag szerint felmerül a Fidesz felelőssége Pokorni nagyapjáért, míg Bauer apja esetében ez múlt, amit ne hánytorgassunk.

Vicces mellékes elem. A 444.hu kétféle kommentet hagy bent: az egyetértőt és az antiszemitát. Minden más kritikus kommentet törölnek. Átlátszó módszer: be kell mutatni, hogy aki nem ért egyet a Soros-csicskásokkal, az a nyilasok híve. 90-es évek a gyakorlatban. Serencsére ez ma már senkire se hat, csak az egyébként is tomboló ballib keménymagot hergeli.

Egyébként, senki se felelős őseiért. Se Pokorni, se Bauer. Persze, könnyű nekem, bár minden ősöm mindig az éppen hatalmon lévő rendszer támasza volt, senki se követett el embertelenségeket.

Mivel Nemzetközi Bálint Nap van, bulvárcikket írok ma.

A női divat hogyan változott, amióta erről vannak személyes ismereteim is? Bár a 60-as évek második felében születtem, nyilván a 60-as évekről nincsenek emlékem, senkinek sincsenek koherens emlékei a 6 éves kora előtti időkról. Szóval a 70-es évektől a 10-es évekig. Úgy igyekeztem, hogy előbb elképzeltem mit akarok, majd aztán kerestem hozzá képet a neten. Korabeli képet nem mindig találtam 1990 előttről, így ott retróképeket használok. Igyekeztem 25 éves körüli nőket találni, ez a közízlés szerinti szabványmodell életkor.

Aláhúzom: az akkori átlagos nők/lányok öltözködését vettem figyelembe. S nem ünnepi, sem munkába járós divatot néztem, hanem a hétköznapit, annak viszont a felső szegmensét, mondjuk úgy tudnám meghatározni: a nő/lány ezt vette fel, amikor elment vendégségbe közeli barátokhoz, vagy moziba, esetleg találkája volt valakivel, de olyan kapcsolatban, mely már stabil volt, azaz nem volt cél a "kiöltözés".

Igyekszem megírni akkori érzéseimet is persze, különben nem érne az egész cikk semmit.

Az ember kisgyerekként persze nem a nők ruháját lesi. Én úgy 6-7 éves korom óta érdeklődöm szexuálisan a lányok iránt, persze ez kezdetben csak egyfajta meghatározatlan bizsergés volt. (Jól emlékszem, amikor először tapasztaltam, hogy merevedésem van, nagyon megijedtem, azt hittem, beteg vagyok.) De akkor még nem a ruhákat néztem annyira, inkább csak megcsodáltam a kislányok különbözőségét, s a lányok arcát néztem elsősorban.

Akkoriban a plafonom kb. +8 év volt, azaz a nálam 8-évnél többel idősebb nőket már "néniknek" láttam, így nem is figyeltem rájuk. Ami viszont megmaradt bennem: azok a csúnya extraszéles nadrágok! Emlékszem, egyszer még - valamikor 8-9 évesen - anyámat is megkérdeztem, miért ilyen szélesek a nadrágok, amire azt a mellbevágó választ kaptam "mert ez a divat" - gyorsan ki is ábrándultam a divatból, aki ilyen dolgokat talál ki, plusz annak kezdtem nagyon örülni, hogy nem vagyok lány, így nem kell követnem a divatot.

Valószínűleg a cicanadrágok 10-15 évvel későbbi megjelenésének azért is örültem annyira, mert az extraszéles nadrágok gyökeres ellentétét képezték.

Nem is véletlen, hogy az ellendivat akkor a csőnadrág volt, de nem érdekelt, mert jellemzően rendezetlen, nőietlen külsővel párosult (lásd mocskos hajú, káromkodó csöves lány támasztja a falat az aluljáróban).

Ez a csillogós időszak volt, amit pozitívan értékeltem, ráadásul kamasz is voltam az időszak első felében. Ami nem tetszett: túl meztelenek voltak a nők, én jobban szerettem a sejtetősebb stílust. Tény: ez a harisnyafetisiszták paradicsoma volt, de én sose tartoztam közéjük. Talán elmondható: ez az időszak, amikor az átlagos divat a legjobban megfelelt annak, amit az átlag férfi "szexisnek" mond. Máig ha egy átlag nő "szexis" akar lenni, valahogy ezt a stílust próbálja közelíteni.

Személyes elem: amikor először láttam 1985-ben azt a személyt, aki mára a múzsám lett, ő is így volt öltözve: kicsivel a térd felett végződő virágmintás ruha, meztelen karokkal, meztelen vállakkal, kissarkos cipő (a kezdetben is értékeltem nála, hogy nem hord nagyon magas sarkút), persze tökéletes sminkkel és hajjal, ékszerekkel.

Amikor ez kezdett megjelenni - még a 80-as évek végén voltak az első jelei -, majd terjedni, megdöbbentem: íme, a divat lehet szép is. Tulajdonképpen megvalósították azt, amit mindig is hiányoltam: testet kidomborító ruhák, meztelenség nélkül. A legkülönbözőbb típusú cicanadrágok és szűk normál nadrágok, mindenféle felsővel kombinálva. Máig ezt a stílust kérem számon minden nőn.

Nyaranta a nők bokája is jól látszott, ez külön tetszett, de a láb kiemeltsége télen is jól látszódott.

A jó az, hogy ez a stílus máig rendelkezik követőkkel. Különösen az idősebbeknél, tapasztalatom az, hogy a 40 év feletti nőknél népszerűbb, mint a fiatalabbaknál.

Akkoriban kezdtek visszajönni a 70-es évek, ez egyébként jellemző divatciklus: nagyjából 30 év alatt nőnek fel a kislányok annyira, hogy kisgyerekkori anyjuk divatja már érdekes legyen nekik.

Itt szerencsénk volt: kicsit enyhébben jött vissza a korábbi divat. S ami még fontosabb: nem terjedt el totálisan, párhuzamosan maradtak akik az 1-2 évtizeddel korábbi trendet követték.

Nekem ez slampos, de nem nőietlen legalább. Volt benne egy kis feminizmus is sajnos, de szerencsére nem túl erősen. Máig ez a munkamániás nők kedvenc stílusa egyébként.

Ez nagyon extrém időszak volt. Ma is meghatározó részben. Sose értettem, miért kell extrém magas cipőt hordani, s még lyukat is vágni a nadrágban. Ami vígasztalt: legalább az megmaradt, hogy a szűkebb fazonú nadrágokon vágtak lyukat, nem jöttek vissza a széles nadrágok.

Eddig legszürreálisabb élményem pár éve: jócskán 50 feletti kolléganőm megjelenik a munkahelyen akkora lyukakkal a nadrágjában, mekkorrákat még a fiatalok se csináltak maguknak. Bizonyára így akart fiatalabbnak látszani.

Összegezve: káros, amikor a divat diktátummá válik, s elnyomja az egyéniséget, de mércének mindenképpen jó. Ami biztos: a nőknél az öltözködés és a külső általában az egyéniség fontos része.

Tudatában vagyok, hogy a férfiak között kisebbségben vagyok. A férfiak zöme - velem ellentétben - a fent leírt 80-as évek stílust szereti a legjobban, abban látja a nőket a legszebbnek.

Apai nagyapám 1925-ben költözött Bulgáriából Magyarországra, 12 éves korában. Mai szemmel elég furcsa, hogy egy gyerek a szülei nélkül idegen országba költözik, iskolába járás helyett. Hozzá kell azonban tenni 2 fontos kiegészítést:

• akkoriban Bulgáriában 4 osztály volt a kötelező tanulás, nagyapám pedig ezen akkor már éppen 1 évvel túl volt,
• legidősebb bátyja, aki nála 17 évvel volt idősebb (ez a báty volt a 6 testvér közül a legidősebb, míg nagyapám a legfiatalabb), szóval nagyapám tulajdonképpen nem a semmibe ment, hanem 29 éves bátyjához.

Nagyapám ezután péksegédként dolgozott, majd 1940-ben saját pékséget hozott létre - Miskolcon, a Vörösmarthy Mihály u. 86. alatt - ez egy háromszintes ház volt, a pince volt a pékség, a földszint az ület, az emeleten meg lakott a család: nagyapám 1939-ben házasodott meg, felesége szintén bolgár bevándorlók gyereke, s pont 1940-ben született meg első gyerekük, az apám.

Sokáig nem tudta élvezni a saját pékséget, 1947-ben államosítva lett.

Az ő péksége is része lett 1949-ben a Miskolci Sütőipari Vállalatnak. Viszont legalább nem érték őt retorziók, sőt kinevezték a saját volt üzlete üzletvezetőjének. A családi legenda szerint ebben a "zsidók" segítsége volt benne: ugyanis amikor 1942-ben hatályba lépett a 4. zsidótörvény, alig maradt Miskolcon pékség, ahol zsidó ételeket lehetett készíteni, viszont nagyapám ekkor elvállalta ezt a feladatot - a miskolci zsidók körében ő lett a megbízható keresztény pék. Aztán amikor fordult a kocka, a háború után, valamelyik immár fontos kommunista pozícióba került zsidó úgy fejezte ki a háláját nagyapám iránt, hogy elintézte "antifasisztaként" való elismerését, így mentesült a kitelepítés alól.

Nagyapám hamarosan rokkantnyugdíjas lett, sose volt képes az üzlet elvesztését lelkileg feldolgozni. De maga az üzlet még működött a 60-as évek végéig, mikoris le lett rombolva az egész környékkel együtt - a Budapest felé vezető autópálya miskolci bevezető szakaszának építésével kapcsolatban.

Én egyébként jártam még a helyszínen, csak semmilyen emlékem nincs róla. Az ember nemigen emlékszik 1-2 éves kora élményeire.

Nagyapám 1973-ban halt meg, 60 évesen.

Magyar diplomaták a Kádár-korban - személyes emlékeim.

Bár apám sose volt diplomata a szó szoros értelmében, értsd sose volt a Külügyminisztérium alkalmazottja, de kétszer is diplomata státuszban volt. A magyarázat: Kádár alatt minden magyar hivatalos kiküldött kvázidiplomata volt, függetlenül attól, hogy a kiküldő szerv a Külügyminisztérium volt vagy más intézmény.

Akkoriban minden külföldi tartózkodáshoz engedély kellett. Beleértve külföldi magáncégeknél való munkavállalást is, oda is engedély kellett. Magyar ember csak magyar állami cégen keresztül mehetett dolgozni külföldre (a legfőbb ilyen cég neve egyébként Tesco volt, vicces névegyezés), ez alól csak egyes kiemelt értelmiségiek voltak kivételek, akik pl. vállalhattak munkát tanárként külföldi egyetemeken.

Még az egyetemi tanulás is központosítva volt. Ki lehetett menni külföldi egyetemre tanulni magyar ösztöndíj nélkül is, magánúton, de ehhez is engedély kellett, a Művelődési Minisztérium adta ki a vonatkozó "önköltséges ösztondíjas" engedélyt. Ehhez persze be kellett mutatni az illető külföldi egyetem engedélyét, mely tartalmazta, hogy az illető egyetem hajlandó a jelentkezőt felvenni diák státuszba.

Felmerülhet egy mai emberben a kérdés: mi értelme volt engedélyt kérni, hiszen az ember kimehetett turistaként, majd tett amit akart? Nos, a válasz, ez persze lehetséges volt, de ez 1988. január 1. előtt disszidálásnak minősült, aminek eredménye többek között az volt, hogy aztán az illető nem jöhetett haza, ill. ha hazajött, nem mehetett ismét vissza. Szóval aki úgy akart kimenni, hogy aztán nem akarta további hazautazási lehetőségeit elvágni, kénytelen volt végigmenni a többhetes engedélyezési folyamaton. Hozzáteszem: az engedélyt gyakorlatilag mindenki megkapta, aki kérte, a későkádári korban már szinte csak az 56-os ellenállók, azok gyerekei, unokái számíthattak arra, hogy nem kapják meg az engedélyt.

Emlékeztető: 1987. december 31-ig a magyar útlevéltörvény kimondta: évente csak egyszer szabad külföldre utazni, maximum 30 napra, s ehhez az egyszeri utazáshoz is külön pecsét szükséges az útlevélbe (úgynevezett "kiutazási engedély"). A pontosság kedvéért: 5 ország esetében nem kellett kiutazási engedély: NDK, Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, Bulgária, de a 30 napos korlát ott is megvolt.

Szóval a hivatalos kiküldöttek vagy diplomata útlevelet kaptak, vagy - alacsonyabb beosztások esetében - szolgálati útlevelet, ez utóbbi egyfajta "diplomata light" kategória volt, mely hivatalosan ugyan nem, de a gyakorlatban diplomata előjogokat biztosított.

Szóval én két ízben voltam diplomata-családtag: 1970-1973 között Peruban, s 1980-1986 között Kubában. Mindkét esetben apám a Külkereskedelmi Minisztérium kiküldöttje volt.

Az előbbi kisgyerek koromban volt, keveset tudnék róla írni. Legerősebb emlékem akkorból, hogy a játékmackóm beesett a vécébe, ki kellett mosni. Ezzel kapcsolatban csak annyit, hogy az illető mackó máig az éjjeliszekrényemen van, ami - azt hiszem - elég nagy ritkaság, kevés ember őrizgeti kisgyerekkori játékait, ráadásul aktív módon.

De az utóbbi időszak már kamaszkoromra és felnőttségem első évére esett, így erős nyomott hagyott bennem.

Kádár egyik érdekes hatalmi politikája a mérsékelt ellenzékével való bánásmód volt. Tulajdonképpen minden ellenzék mérsékeltnek számított, mely nem vállalt nyíltan közösséget 56 szellemiségével vagy Rákosival, s nem terjedt túl a morgáson. S Kádár legfőbb mérsékelt ellenzéke a balos ellenzék volt, más szóval a "munkásellenzék", ez azt a kommunista áramlatot jelentette, mely Kádárt balról támadta, azzal, hogy túl engedékeny az antikommunistákkal, 56-osokkal szemben, valamint hogy a kádárista reformok már túl messzire mentek és így veszélyeztetik a "szocializmust".

Kádár egyik kedvenc módszere a balos ellenzéke ellen annak külföldre küldése volt. Emiatt minden magyar diplomata közösségben aránytalanul sok volt a "balos". Ez alól Kuba se volt kivétel. Az ember ott olyan szövegeket hallhatott magyaroktól, hogy el kellett gondolkodnia, nem él-e valójában egy vígjátékban. Pedig nem, teljesen komolyan gondolták, hisz nem volt érdekük ilyen szövegeket hangoztatni. Kiválasztottam a három csúcs narratívát, melyet ténylegesen hallottam ott személyesen, azaz nem másodkézből származó infók:

• "Nálunk ma már mindent megevett a fene. A zánkai úttörőrtáborban voltam tavaly mint pártmegbízott segítő, majdnem elájultam: a gyerekek cigiznek, rockzenét hallgatnak, az úttörőnyakkendőt nem hordják, az ideológiai oktatásra csak debilen vigyorognak. A lányoknak meg csak a sminken és a divaton jár az eszük, meg hogyan riszálják magukat. S amikor szóltam a táborvezetésnek, még én lettem a hibás, hogy zaklatom a gyerekeket, nem hagyom őket pihenni! Bezzeg itt! Kubában még van lelkesedés, az úttörők büszkén tisztelegnek a vörös zászlónak és forradalmi indulókat zengve menetelnek. Könnyes lesz a szemem, amikor látom a lelkes kubai fiatalokat! S szégyelem, hogy magyar vagyok."
• "A magyaroknak semmi se elég. A boltok roskadoznak az árutól. Amikor otthon voltam a múlt hónapban, bementem egy cipőboltba: vagy 50-féle cipő volt! Minek ez az őrüt pazarlás, ez a fogyasztói társadalom? Észbe kellene kapnia Kádárnak, míg nem késő. Jegyrendszer kellene, minden cipőméretből 1 férfi és 1 női, s slussz! A rengeteg elpazarolt pénzből meg inkább fegyvereket küldeni Nicaraguába és Angolába, ahol élet-halál harcot vívnak a szocializmusért!"
• "Na, beléptünk az IMF-be, ez a vég! Értem én, hogy kénytelenek voltunk az adósságok miatt, dehát nem ez a megoldás. Kádár kezd szenilis lenni, nem veszi észre maga körül az ellenséget a Pártban. Sajnos Moszkvában még rosszabb a helyzet: agyalágyult haldoklók irányítanak éppen. Fiatalítani kellene, 40-50 éveseket az élre mindenhol a szocialista táborban, képzett fiatal, lelkes kommunistákat. Aztán közösen dönteni: lezárjuk határainkat, s pénzt többet nem fizetünk! Csatlakozni Kuba adósságbojkott kezdeményezéséhez!"

Viszont egy érdekesség: amiben viszont a balosok józanabbak voltak a mai átlag liberálisoknál az mindenképpen a határontúli, elsősorban a romániai magyarok kérdése. Ceaușescut kb. egyöntetűen a "szocialista tábor szégyenének" nevezték, s időnként megjegyezték: ha nem félhalottak lennének éppen a kormányrúdnál Moszkvában, már rég bevonultak volna az oroszok, rendet teremteni Romániában.

Abban a korban a külföldi kiküldöttség hatalmas életszínvonalemelkedést jelentett egyébként. Egy átlag magyar kiküldött kb. egy akkori magyar miniszterhelyettes bérét kapta kézhez.

Hogyan reagáltak a magyar kiküldöttek a hirtelen jött sok pénzre? Alapvetően a legáltalánosabb a spórolás volt, sokan eleve ezért mentek külszolgálatba. Ennek azonban volt 2 beteges verziója is: a kapzsiság és a szarevés.

A szarevők paradox módon úgy reagáltak a sok pénzre, hogy csökkentették életszínvonalukat, minél több legyen a spórolt pénz. Erről legendák terjengtek, szabályosan éhező magyarokról, meg mániákusokról, akik pl. 15 wattos villanykörtékre vadásztak, ezekre lecserélendő a meglévőket - pedig a nevetségesen alacsony kubai áramárak mellett ez komikus volt.

A kapzsiság is megvolt. Abban az időben nagyon olcsón lehetett Kubában aranyhoz jutni, átlag kubaiak árulták ékszereiket, s az átlag kubai még nem volt tudatában az arany értékének, így olcsón árultak. A legtöbb esetben plusz árengedményt lehetett elérni az élelmiszerben való fizetéssel. Voltak családok, akik kilószámra gyűjtöttek összes aranyat. A gond a Magyarországra való bevitellel nem volt, a Kádár-rendszer kifejezetten támogatta a magánimportot nemesfém tárgyakból. Viszont a Kubából való kivitel súlyos bűncselekménynek minősült. A kubai vám a csak szolgálati útlevéllel utazókat át is kutatta kiutazáskor, márpedig a nagy többségnek ilyen útlevele volt, így bőven akadtak csúnya lebukások. A diplomatákat a kubai vám nem ellenőrizte, a bécsi egyezmény miatt, de a szóbeszéd szerint a kubai illegális aranykereskedők a valóságban mind a kubai titkosszolgálat informátorai voltak, s a nagyobb mennyiséget vásárlók ügyleteiről titkosszolgálati eszközökkel felvétel készült, mely későbbi zsarolásokra lett tartalékolva. Emiatt a titkosszolgálatokból mitikus módon rettegő apám soha egy gramm aranyat se vásárolt.

Persze voltak "dzsentrik" is a magyarok között, akik egyszerűen úgy használták fel a több pénzt, hogy többet költöttek.

Ami a helyiekkel való integrálódást illeti, a magyarok középtájon voltak az idegenek között. A kelet-európai népek között a kubaiak iránt a legbarátságosabb a bolgárok voltak, a legtartózkodóbbak pedig a szovjetek. Ez a nyelvtudásban nagyon jelenketkezett: a bolgár kiküldöttek között alig akadt, aki ne tudott volna spanyolul, míg a szovjetek éppen az ellnekező véglet voltak, az átlag szovjet kiküldött több év után se tudott egy szót se, ez volt a jellemző. Mint mondtam, a magyarok e tekintetben középtájon voltak.

Hozzáteszem, az integrálódást eléggé tágan kell értelmezni. A legszegényebb külföldi is beláthatatlanul jobban élt még egy ottani állapotok szerint jómodú kubaihoz is képest. Csak a kubai nomenklatúra felőbb része élt olyan színvonalon, mint a külföldiek, de ez a réteg viszont társadalmilag magasabban is állt, mint az átlag külföldi kiküldött.

Nekem volt valami belátásom a kubai elibe, azok gyerekei révén, mivel a havannai orosz iskolába jártam, ahová a kubai elit nagy része is járatta gyerekeit. Egyik volt osztálytársam a kubai űrhajós egyik fia volt, de volt olyan osztálytársam is, akinek apja kétcsillagos tábornok volt és minisztergyerek is. Ezek az emberek az átlag kubai szintjének sokszorosán éltek, de nem jobban, mint egy magasabbrangú külföldi diplomata. Azt, hogy a legfelsőbb elit hogy élt, nem tudom, ehhez a réteghez még a távoli belátás is kizárt volt, de a közvetlenül alatta lévő réteg milliomos fényűzéséről szóló floridai beszámolók mind hazugságoknak bizonyultak.

Hogyan álltam én akkor ehhez? Kiskamaszként alapvetően sodródtam az általános hangulattal, örültem, hogy sokkal jobb életem van, mint a 99 %-nak. Aztán 15-16 évesen szégyellni kezdtem ezt. Kb. 1 évig még kommunista is lettem ennek hatására, persze nem rendszerhű kommunista, hiszen éppen a kommunista rendszerben tapasztaltam ezt a kirívó igazságtalanságot. Ami biztos: akkor utáltam meg a celebvilágot, mely még rá is játszott erre, ez máig bennem van. S azóta szimpatikusak azok a celebek, akik tartózkodnak a celebkedéstől.

Mai ésszel átgondolva: az akkori egyenlőtlenségek mai szemmel nézve nevetséges mértékűek voltak.

Ma időnként csodálkoznak az emberek, miért vagyok ilyen toleráns a kommunisták és a fasiszták iránt, s miért vagyok sokkal keményebb a liberálisokkal szemben. Az ok valószínűleg kamaszkoromban rejlik megbújva: míg a kommunizmust és a fasizmust elhibázott, naívan téves, de jóakaratú próbálkozásnak tekintem a gonoszság felülmúlására, addig a liberalizmust a gonoszság nyílt igenlésének.

Szélsőbalos ismerőseim nem értik, hogyan lehetek egyszerre toleráns az ő eszméik és főgonoszuk, a szélsőjobb iránt is toleráns - persze szélsőjobbos ismerőseim pedig pont fordítva nem értik ugyanezt -, de az én nézőpontomból nincs ellentmondás. Mind a kettőnek megértem a jó magvát, de egyiknek se vagyok a híve.

Egy dologban a ballibeknek igazuk van: a KSH által kiszámolt átlagbér nem alkalmas az átlag életszínvonal bemutatására. Ennek oka egyszerű: nem hamisított az adat, hanem egyszerűen statisztikailag alkalmatlan a célra.

Célom most a 2020-as adatok alapján annak bemutatása, a világ 202 országában mi a valós átlagos életszínvonal. Ehhez három dolog szükséges:

• a medián bér nézése az átlagbér helyett,
• a pénz vásárlóértékének nézése az árfolyamérték helyett,
• a mesterséges adatok kiszűrése (lásd adóparadicsomok, ahol papíron hatalmas pénzek termelődnek, a valóságban ez azonban nem hat ki a lakosok életére);

mivel mind a három adat nehezen és csak körülbelül hozzáférhető, minden statisztika csak megközelítőleg helyes lesz. De mégis az adat képet ad arról, az egyes országok egymáshoz képest hol helyezkednek el.

Nos, az alapadat a világ medián életszínvonala. Ez 2020-ben 100 ezer Ft/hó magyar vásárlóértéken természetesen. Ez azt jelenti, a világ lakosságának pont fele kap ennél kevesebb és másik fele ennél több jövedelmet.

A következő csoportosítások jöttek ki:

• világátlag szintjének negyede alatt lévők:
  • Afrika: Bissau-Guinea, Burundi, Comore-szigetek, Dél-Szudán, Guinea, Eritrea, Etiópia, Kongói DK, Közép-Afrika, Líbia, Libéria, Lesotho, Madagaszkár, Malawi, Mali, Mozambik, Niger, Ruanda, Sierra Leone, Szomália, Szomáliföld, Togo, Uganda, Zimbabwe,
  • Ázsia: Afganisztán, Észak-Korea, Jemen, Mianmar, Nepál, Szíria,
  • Közép- és Dél-Amerika: Haiti,
  • Óceánia: Kiribati, Salamon-szk., Vanuatu;
• világátlag szintjének negyedén lévők:
  • Afrika: Benin, Burkina Faso, Csád, Dzsibuti, Elefántcsontpart, Gambia, Ghána, Kamerun, Kenya, Mauritánia, Nigéria, São Tomé és Príncipe, Szenegál, Szudán, Tanzánia, Zambia,
  • Ázsia: Banglades, Kambodzsa, Kirgizsztán, Laosz, Tadzsikisztán,
  • Kelet-Európa: Abházia, Dél-Oszétia, Grúzia, Karabah, Örményország,
  • Közép- és Dél-Amerika: Bolívia, Guatemala, Honduras, Nicaragua, Paraguay, Venezuela,
  • Óceánia: Kelet-Timor, Marshall-szk., Mikronézia, Pápua Új-Guinea, Szamoa, Tonga, Tuvalu;
• világátlag szintjének felén lévők:
  • Afrika: Angola, Egyenlítői Guinea, Kongói K., Marokkó, Namíbia, Zöld-foki-szk.,
  • Ázsia: Fülöp-szk., Indonézia, India, Irak, Mongólia, Pakisztán, Srí Lanka, Üzbegisztán, Vietnám,
  • Kelet-Európa: Kazahsztán, Moldova, Transznisztria,
  • Közép- és Dél-Amerika: Belíz, Ecuador, Guyana, Jamaika, Kolumbia, Kuba, Peru, Salvador, Suriname,
  • Óceánia: Fidzsi, Nauru;
• világátlag szintjén lévők:
  • Afrika: Algéria, Botswana, Dél-Afrika, Egyiptom, Gabon, Mauritius, Szváziföld, Tunézia,
  • Ázsia: Bhután, Jordánia, Kína, Maldív-szk., Thaiföld, Türkmenisztán,
  • Kelet-Európa: Albánia, Azerbajdzsán, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Észak-Macedónia, Koszovó, Montenegró, Románia, Szerbia, Ukrajna,
  • Közép- és Dél-Amerika: Argentína, Chile, Brazília, Costa Rica, Mexikó, Panama, Uruguay, s összes karibi volt angol gyarmat,
  • Óceánia: Palau;
• világátlag másfélszeresén lévők:
  • Afrika: Seychelle-szk.,
  • Ázsia: Irán, Libanon, Malájzia, Tajvan, Törökország,
  • Kelet-Európa: balti államok, visegrádi négyek, Belarusz, Horvátország, Oroszország,
  • Közép- és Dél-Amerika: Bahama-szk.,
  • Nyugat-Európa: Ciprus, Észak-Ciprus, Görögország, Portugália;
• világátlag szintjének dupláján lévők:
  • Ázsia: Dél-Korea, Izrael, Omán, Szaúd-Arábia,
  • Kelet-Európa: Szlovénia,
  • Nyugat-Európa: Málta, Olaszország, Spanyolország,
  • Óceánia: Új-Zéland;
• világátlag szintjének tripláján vagy többen lévők:
  • Ázsia: Arab Emirátusok, Bahrein, Brunei, Japán, Katar, Kuvait, Szingapúr,
  • Észak-Amerika: Kanada, USA,
  • Nyugat-Európa: minden eddig nem felsorolt ország.
  • Óceánia: Ausztrália.

Azt hiszem, hasznos adatok ezek.

A két szélső adat egyébként Katar és Dél-Szudán, az előbbi a világmedián 800 %-án, az utóbbi a 4 %-án áll. Bár szerintem azért adják meg Dél-Szudánt, mert onnan van adat, míg pl. a háborús káoszban lévő Líbiából és Jemenből nincs - ha lenne, szerintem ezek Dél-Szudán alatt lennének.

A legszegényebb kontinens Afrika, ennek megjelenítése térképes alakban is:

René Guénon (1886-1951) francia-egyiptomi filozófus három fő okot említ miért hibás rendszer a demokrácia.

Egy. A kormányzottak és a kormányzók sose lehetnek azonosak. Ez két teljesen elkülönülő szerep. Akkor is az, ha a kormányzók tartalma személyileg változik. A többség ugyanis sose érti miről is van szó, mindig manipuláció áldozata.

Tegyük hozzá, Guénon kora óta az internet megjelenése javított ezen a helyzeten. Ma már a manipuláció nem kizárólagosan a hatalmasok kezében van. Az egész gigantikus harc az "álhírek" ellen pl. éppen erről szól: a hatalmasok nem képesek elviselni a konkurrenciát, hogy immár nem csak az ő álhíreik uralnak mindent.

Kettő. Nem létezik hiererchiamentes társadalom. A hierarchia mindig jelen van, a kérdés csak az, min alapszik, s hogy őszintén jelen van-e vagy rejtett. A hagyományos társadalmakban a hiererchia nyílt, őszinte, s szakralitás alapú. A demokráciában viszont elhazudott, s pénz alapú.

Tegyük hozzá, a kapzsiságon, a mások kizsákmányolásának képességén alapuló hiererchia, a lehető legrosszabb a világon. Ezért van az, hogy a legrosszabb eszmén alapuló rend is jobb a liberális demokráciánál, melynek egyetlen alapelve a pénzhatalom.

Én azt hiszem, a liberális demokrácia valójában - az arisztotelészi államformatan szerint - nem is demokrácia, hanem oligarchia. Szóval itt nem osztom Guénon hozzáállását, aki kész elfogadni a modern demokrácia önmeghatározását.

Három. Az egyenlőség mítosz. Az emberek természetüktől fogva nem egyenlőek, minden egyénnek más-más a társadalmi szerepe. Az atomizált egyének összessége pedig csak káoszt eredményez. Az eredmény valójában egy materiális, minden szentségtől független öncélú hatalom.

Guénon megjegyzi: korunk jellemzője az egyes demokráciatípusok közti harc, miközben valójában minden demokráciatípus téves, káros. Az igazi elit nem a rendszeren belül harcol, hanem ellene. Gyakorlatilag ezzel Guénon ugyanazt állítka, amit a marxista Gramsci, aki ugyanerre a következtetésre jutott egészen más kiindulópontról.

Az ultraliberális, ferencista aktivista Lulácsi Katalin, aki egyszemélyben a ballib összefogdosás celeb szexszimbóluma is, a múlt hónapban úgy emlékezett meg a holokauszt ünnepnapról, hogy meztelen fényképet tett közzé saját magáról, íme:

Magával a képpel semmi gond, ízléses erotika, én a saját múzsámról pontosan négyszer készítettem szinte ugyanilyen képet: 1986-ban, 1998-ben, 2003-ban, 2007-ben. Azóta is csináltam volna ilyet, de a múzsám azzal hárította el a felkérést, hogy túl öreg már az ilyesmihez.

Ezt a típusú képet a szakirodalom "handbra" néven emlegetí, s 1996-ban lett közismert, amikor a Striptease című amerikai film hivatalos plakátján a főszereplő Demi Moore teljesen meztelenül pózol, azonban nem látható mégse belőle semmilyen pornográf részlet - egyszerűen úgy ül, hogy teljes takarásban vannak nemi szervei.

Lukácsi képével sincs semmi bajom, a modell szép, a kép jó, talán csak a mérges tekintet értelmezhetetlen. Még azzal sincs bajom, hogy egy politikusnő kihasználja szépségét politikai célokra.

Egyetlen bajom van az egésszel: az álságos hazudozás. Mert ezen az alapon felteszek egy képet a meztelen, szőrös lábamról, majd hozzáteszem, hogy ezzel tisztelgek az örmény népirtás áldozatai előtt, hiszen ők menekültek voltak, s a lábammal szeretném érzékeltetni a menekülés szörnyűségeit.

Le is fordítanám Katalin üzenetét, hogy mit is akart ténylegesen mondani: "Félek, hogy a ballib összefogdosás elfelejt engem, s nem tesz be választható helyre jövőre. Ezért igyekszem kis botrányt kelteni, mellékelek hozzá a biztonság kedbéért csipetnyi zsidó tematikát is, s kis keresztényezést is, erre valaki ugrani fog, valamelyikre, de jó esetben mind a 2-re. Sajnos Zorbán nem hajlandó üldözni engem, pedig erre kérem évek óta! Így azt hallucinálom magamnak, hogy áldozat is lehetnék, ha saját nedves álmaimban élnénk. De mivel ez így önmagában túl közhelyes, hiszen évek óta minden valamirevaló ballib megmondóember bérretteg, így arra gondoltam: még senki se bérrettegett eddig meztelenül! Meg is van! Szóval irány a telefon, ledobom felsőmet, majd írok hozzá pár dögunalmas közhelyet. Kész!".

S még valami. Tessék elképzelni, ha egy fideszes közölt volna magáról egy ilyen képet a holokauszt emléknap alkalmából. Mondjuk tessék elképzelni a fideszes szexszimbólum Varga Juditot! Valószínűleg még a New York Times is arról cikkezett volna, hogy a magyar miniszterasszony kódoltan antiszemita, gyalázó képekkel, alantas szexista ösztönökre építve, röhögi ki a náci gyilkosságok áldozatait.

Most, hogy Nahalnij leleplezte Biden titkos palotáját, a Fehér Házat, én is igyekszem leleplezni magamat.

A legnagyobb ház, melyben éltem valaha 1980-1986 között Kubában volt, Havannában. Ez a ház az egyik nagy kubai szivargyár tulajdonosa lányának volt a tulajdona. A tulaj 1959-ben az USA-ba költözött, a házat 1961-ben államosították. Ezt a házat 1964-1991 között folyamatosan a magyar állam bérelte, felhasználása: kereskedelmi tanácsosi rezidencia, majd egyben rezidencia és iroda volt.

1991-ben a bérlés abbahagyásának oka két dolog volt: egyrészt a KGST megszűnésével a magyar-kubai kereskedelmi kapcsolat nagyjából nullára esett vissza, emiatt Magyarország meg is szüntette az önálló kereskedelmi képviseletet Havannában (szerepét az egyik követségi tanácsos vette át), másrészt a bérleti díjak piaciak lettek. A kommunista rendszer alatt ugyanis Kuba és Magyarországon kölcsönösen csak jelképes összegeket fizetett egymásnak a bérleményekért, ennek a háznak a havi bérleti díja pl. 850 akkori magyar forint volt, ez mai vásárlóértéken kb. 25 ezer Ft (nagyjából 3000 % a forint értéktelenedése akkortól számítva). Ennyiért egy szobát is nehezen lehet bérelni, ehhez képest ez egy 1500 négyzetméteres telken álló 500 m²-es ház volt (plusz az alagsorban egy kétkocsis garázs, nagy pincék, s egy komplett kétszobás cselédlakás saját konyhával, vécével, fürdőszobával). A méretekről: a 3 hálószoba közül a legkisebb is 30 m² volt, plusz volt 2 nappali, 2 dolgozószoba, hatalmas méretű konyha, mosókonyha, 1 ebédlő bárhelyiséggel, ez akkora hogy a közepén álló 5 méter hosszú üvegasztal kényelmesen elfért benne. A garázsnak távirányítós ajtaja volt (ez akkor ritkaság volt), a pincében pedig volt egy 5 ezer literes víztartály - ez Kubában létszükség, mert naponta csak pár órán át volt központi vízellátás.

Összegezve: nagyjából az 50-es évekbeli amerikai felsőosztály lakásának kategóriája volt, abból viszont a szerényebb verzió, ez abból látszott, hogy nem volt kerti úszómedence, s a ház a városon belül volt, nem kerítéssel ellátott, teljesen elszeparált kertvárosi negyedben. Ez a ház a tulajának csak a második, kisebbik háza volt Havannában - ez volt a belvárosi ingatlanja, míg a fő lakása egy 3-szor ekkora ház volt Havanna külső részében, gondolom, hétköznap itt élt, míg hétvégén meg a nagyobbik ingatlanban. Egyébként a nagyobb házat is a magyar állam bérelte (sőt, máig bérli), az a magyar nagyköveti rezidencia. Mára csak 2 magyar állami ingatlan maradt Kubában: maga a nagykövetség épülete és a nagyköveti rezidencia, ha jól tudom, a nagykövetség épülete tulajdon, nem bérlemény.

Mindenesetre nagy sokk volt ide beköltözni 1980 augusztusában. Előtte Budapesten szüleimmel egy 55 m²-es panel lakásban éltem, ahol a konyha és a fürdőszoba közti folyosóban egy ember is csak kicsit oldalazva fért el. Szóval ehhez képest a havannai ház, ahol komoly sétát jelentett elmenni a hálószobából a konyhába furcsa élmény volt.

Én egyébként nehezen szoktam meg a kubai életet. Elsősorban az éghajlat megszokásához 3 hét kellett, nehéz volt a párát megszokni, de amint megszoktam, kiderült, sokkal egészségesebb. Továbbá minden nagyon más volt.

A hálószoba ablakokon fareteszek voltak ablaküveg helyett, ez a meleg miatt. Még a vécék is máshogy voltak: az amerikai típusú vécékben több víz van alul, mint az európaiakban.

Kuba kultúrája furcsa keveréke az amerikai és a spanyol szokásoknak. A volt spanyol gyarmatok közül a 3 karibi sziget - Kuba, Domnika, Puerto Rico -hasonlít a legjobban az USA-ra. Ez most is igaz, a kommunizmus ellenére, csak ma már Kuba nem a mai USA-ra hasonlít, hanem a 60 évvel ezelőttire. Csak 2 példa az amerikanizálódásra: a fő kubai sport nem a futball - mint Spanyolországban -, hanem a bézból, s a kedvenc kubai ételapanyag nem a disznóhús - mint Spanyolországban -, hanem a marhahús.

Megmondom őszintén, már akkor kamaszként rájöttem, nekem a gazdagok élete nem jön be. Egy ilyen házhoz már személyzet kell ugyanis (ami nekünk persze nem volt, ez nem járt a magyar kiküldötteknek), s egyszerűen a méretek már túl kényelmetlenek. Az egyik hálószoba és fürdőszoba közelébe gyakorlatilag sose mentünk, az alagsori cselédlakás szép méretű bogarak paradicsoma volt, emiatt a pincéket se használtuk. Az ebédlő csak hivatalos alkalmakra volt használva, egyébként a konyhában étkeztünk. A kis dolgozószoba alig volt használva.

Ha egy ilyen ház az enyém lenne, nem érezném benne jól magamat, s igyekeznék eladni. Amit még értelmesnek látok: saját szauna, esetleg tornaterem, s egy olyan szoba, ahol elfér egy billiárdasztal, de ehhez nem kell hatalmas villa. Amikor volt családi házam, a dupla garázs felét elfalaztuk gipszkartonnal, s az egyik részben csináltunk mini "billiárdtermet", s ez a ház a havannai negyede volt.

A múlt héten a HVG-ben jelent meg egy elemzés Daniel Dettling - akit nem ismerek, de biztosan valami fűrer, hiszen "vezető német elemző" - cikkéről, melynek címe Új Felvilágosodás kell Orbán és társai ellen. Gondoltam, elolvasom, de a második bekezdéstől fizetős a cikk. Megkerestem hát az eredeti cikket, de láss csodát, az is fizetős!

Ezek a libbantak teljesen eszüket vesztették, most már a saját propgandájukon is nyerészkedni akarnak. Persze a pozitív oldala az egésznek: így kevesebb embernek jutnak el marhaságaik. De mindegy, lássuk a mondanivalót.

Annyi azért kiderült, hogy rettegni kell, mert a buta népek csalódtak a demokráciában, ezt pedig csúnyán kihasználták gonosz populista depoták, de hála Istennek van megoldás a felvilágosodás.

90-es évek magyar légköre ez volt: mindent a liberális elit hatalmába kell helyezni, az majd megnevel minden "bunkó" magyart, s jön a paradicsom. Németországben eleve az egyetlen és kötelező narratíva, s aki ellentmond, az náci.

Az idő viszont halad, s a liberalizmus térvesztése egyre érezhetőbb, ott is, ahol erről tilos beszélni. A liberális elit segéderői pedig vészharangoznak: új felvilágosodás kell. Pedig az eddigi egy darab felvilágosodással már elgonoszították a világot, de úgy tűnik, makacs "fasiszta" ez a szemét világ, s kezd magához térni. Liberálisék ezért szeretnék ismét elővenni a vasdorongokat és minden ellenkezőt agyonverni.

Rossz hírem van számukra: amit az emberek már egyszer megtapasztaltak, azt képtelenség újra megtenni. Az ilyen Dettli féle makákók hatalmas bukást fognak elkönyvelni.

A ballib szakértő pont olyan, mint a nemzetközi szervezet "független" küldötte: mindig pontosan az ellenkezője teendő, mint amit mond.

Manapság így zajlik a ballib szakemberek fellépése a médiákban, megköszörüli a torkát majd azt mondja, hogy pl.:
"A minimálbér nem emelhető, mert a versenyképesség nem nőtt, se a termelékenység. S ha mégis emeli a kormányzat, tönkre fog menni minden kis- és középvállalkozás!"

Aztán megáll, a fejéhez kap, s azt mondja: "Ja, bocs ez a korábbi ballib lemez volt, stornó!"

Aztán ugyanolyan határozottsággal folytatja: "Zorbán azonnal emelje meg a minimálbért ezer %-kal, mert az emberek nyomorognak, a kisdiákok éhesen zuhannak ki a padból!".

Miután Navalnij kamumérgezésének narratívája elbukott, hsizen alig akad ember a világon, aki elhiszi, hogy az orosz titkosszolgálat képtelen valakit megmérgezni, ha ez a célja, visszatértek a dolgok a rendes kerékvágásba.

Időnként szerveződnek kislétszámú - ballibául: giga - tüntetések. A múlt hónap végére sikerült nagy nehezen összetrombitálni 15 ezer embert. Ez még Budapesten se számítani hatalmasnak, még kevésbé az a Budapestnél 5-ször nagyobb Moszkvában.

Mivel egy ilyen méretű tüntetéssel semmi se érhető el, a szervezők mindig igyekeznek direkt törvényt sérteni, hogy a hatóság kénytelen legyen beavatkozni. Aztán lehet majd a nyugaton napokig beszélni a rendőri "erőszakról". Eleve ezek a tüntetések csakis a nyugat számára készülnek.

Oroszországban a liberális nézetek népszerűsége 5-10 % közötti. Ennél több az orosz történelemben csak különleges pillanatokban volt: a I. vh. végén a káosz kapcsán és a gorbacsovi tombolás utáni káosz kapcsán. A sikeres putyini politika miatt manapság ez közelebb van az 5 %-hoz, mint a 10-hez.

Navalnij személye egyébként jó választás a CIA és Soros által. Minden korábbi orosz "ellenzékvezér" túlságosan nyugatpárti ás kristálytiszán hazaáruló volt. Navalnij legalább egyes ügyekben nem a hivatalos nyugati propagandát nyomja, pl. a Krím kérdésében az orosz állásponthoz közeli nézeteket hangoztat. Ezzel arra számítanak gazdái, nagyobb népszerűségre lesz képes szert tenni.

Csakhát Oroszországban nincs rendszerváltó hangulat:

• a nyugatpárti, liberális oroszok éppenhogy középosztálybeliek, nem szegények,
• a szegények pedig nem potenciális Navalnij-hívek, ők tudják mi történik, amikor az orosz kormány liberális: a szegénység hatalmas, emlékeznek még a 90-es évek életszínvonalára,
• az értelmiség meg örül: ekkora szólásszabadság még sose volt az orosz történelemben, mint ami manapság,
• s akinek nem tetszik Putyin, azok számára még így is Putyin a kisebbik rossz a Navalnij-félékhez képest.

Négy országról van közvetlen személyes tapasztalatom a kommunista cenzúrát illetően: Bulgária, Kuba, Magyarország, Szovjetunió.

Ami közös: hivatalosan egyik országban se működött cenzúra, ilyen hivatal, hatóság nem létezett. Mert mi is a klasszikus cenzúra? Állami hivatal, mely engedélyezteti a megjelenni szándékozó anyagokat, ill. mely utólagosan betilthatja azt, ami már megjelent. Nos, ilyesmi nem létezett e 4 országban. Kommunista rendszerekben egyedül Lengyelországban létezett ilyen hivatal, ott is csak a 80-as években, létrehozása a Szolidaritás Mozgalom egyik követelésének teljesítése volt.

Ami nálunk volt: nem a megjelenés volt korlátozva, hanem egyszerűen maga a megjelentetés joga. Pl. lapot csak bejegyzett kiadó adhatott ki, s csak elismert állami vagy társadalmi szervezetnek lehetett kiadója. Mivel pedig az összes elismert szervezet így vagy úgy az államé volt, meg is oldódott a helyzet. A hatalom kinevezte az egyes kiadók vezetőségét, s azok már maguktól tudták, mit szabad és mit nem. Ha pedig egy kiadó valahol rosszul ítélte meg ezt (lásd Mozgó Világ-ügy 1983-ben), akkor a vezetőségét leváltották, újat neveztek ki helyére. A gyakorlatban tehát minden kiadóra rá volt bízva, hogy mit tegyen, a gyávábbak mereven tartották magukat a hivatalos vonalhoz, a bátrabbak meg igyekeztek azt óvatosan tágítani, tesztelve a hatalom érzékenységét. De a legbátrabbak is tudták, semmi értelme a nyílt szembenállásnak, ez csak leváltáshoz vezet, ami után egy gyávább vezetőség fog jönni. Ez nyilván kialakította a kor jellemző önromboló magatartását, az öncenzúrát és a morális önfelmentést, de ez már más téma.

Persze, lehet erre azt mondani, ez ma is így van, hiszen minden mai szerkesztőség is így működik, hiszen ma is el fogják bocsátani azt a főszerkesztőt, aki szembemegy lapja tulajdonosával. De fontos különbség: ma nem egyetlen vonalhoz kell alkalmazkodni, hanem minden lapnak a saját tulajdonosa vonalához. Akkor viszont minden lap egyetlen kézben volt, s ez a kéz azonos volt a hatalommal, azaz nem volt pluralizmus.

Ugyanez a rendszer volt a zenészeknél, tv-ben, rádióban, a hanglemezkiadásnál, a külföldi kulturális termékek behozatalánál, stb. is, ezeket kevés állami cég végezte, csak ők csinálhatták, így maguk a cégvezetőségek döntöttek, s tudták, ha nem "megfelelően" döntenek, le lesznek váltva.

Azaz a cenzúrázás módszere az volt, hogy maga a megjelentetés volt monopolizálva, s az egyes megbízott intézmények maguk szelektáltak, ami önmagában nem is lett volna baj - hisz ez ma is így van -, a baj ott volt, hogy nem lehetett szabadon más intézményeket létrehozni erre a feladatra.

Mind a 4 említett országban így működött a rendszer.

A legkeményebb cenzúra mindenképpen a kubai, még a politikamentes kritika is tilos, ismert eset a 80-as évek középéről, amikor azért vetettek börtönbe egy írót, mely leírta bármi politikai üzenet nélkül: kubai lányok ajándékokért cserébe szexelnek turistákkal. A hatóság kimondta: ez amerikai ellenséges propaganda, a szocialista Kubában a lányok nem adják el a testüket! A kubai filmek emiatt nagyjából nézhetetlenek is voltak egészen a cenzúragyakorlat enyhítéséig a 90-es években.

Ennél kicsit enyhébb volt a szovjet cenzúra. Ott lehetett a "nehézségeket" kritizálni, sőt a hivatalos gyakorlat része volt pl. a hivatali packázás elleni kritika. Lásd, a kisember fellázad a korrupt pártitkár ellen, szenved emiatt, de végül győz, a párttitkárt leváltják, s helyére egy becsületes kommunista kerül kinevezésre, aki kitünteti a lázadó kisembert, aki természetesen szintén mélyen hisz Lenin eszméiben, ő csak a Lenin eszméjét meggyalázó gazember kiskirályok ellen harcolt.

Egészen a 60-as évek közepéig a szovjet rendszer engedte a múlt kritikáját is. Ez volt a desztálinizáció kora, amikor szabad volt Sztálint és korát szidni. Aztán a 60-as évek közepén ez megszűnt, akkortól egészen Gorbacsovig az a volt a hivatalos vonal, hogy Sztálint nem szabad dicsérni (legfeljebb csak azért lehet, hogy megnyerte a háborút), de szidni se szabad, egyszerűen hallgatni kell róla.

Szintén ez volt a szovjet hatalom viszonya a nem-marxista művészethez: ez Sztálin halála után átkerült a tiltottból a tűrt kategóriába, míg aztán a 60-as évek végén, elsősorban a prágai tavasz hatására, ismét vissza lett téve a tiltottba.

A legdurvább kontroll egyébként az ideológiához legszorosabban kötődő területeken, pl. a filozófiában volt. Gyakorlatilag semmi se jelenhetett meg Gorbacsov kora előtt, ami nem marxista, sőt még a marxista irodalomból is tiltották azt, ami eretneknek tűnt a szovjet pártvonalhoz képest.

Magyarországon a cenzúra csökkenése elsősorban a múlt ügyei és a határontúli kisebbségek ügye felé irányult: már szabad lett írni a magyar hadseregről a világháborúban, a romániai magyarokról, stb.

Bulgáriában a szabadság a vallás irányában ment, s elsősorban a keleti vallások iránt. Ennek hármas oka volt:

• egyrészt a keresztényellenesség a török korra emlékeztet a bolgár közgondolkodásban, a hatalom pedig semmit se akart kevésbé, mint magát a törökökkel asszociálni,
• személyes indok: Todor Zsivkovot még illegális kommunista aktivista korában egyszer elbújtatta egy bolgár ezoterikus-gnosztikus szektavezér (a Fehér Testvériség nevű ma is létező csoport alapítója), akkor barátok is lettek, emiatt Zsivkov hatalmi pozícióban sose érvényesítette a szovjet ateista vonalat annak teljességében,
• s még egy személyes indok: Todor Zsivkov lánya, aki haláláig a bolgár kultúra irnyítója volt, a Blavatszkaja-Rjorih féle teozófia híve volt.

Ami mindig érdekes volt, hol húzódnak a határok, s mekkora az egyes vezetőségek bátorsága. A támogatott-tűrt-tiltott hármas mindenhol megvolt, de tartalmuk nagyon más volt.

Vicces emlékem abból az időszakból, amikor 1986-1992 között Bulgáriában éltem. A bolgár hatóság irányelve az volt, hogy a szovjet kultúra támogatandó, így semmilyen ellenőrzés nem volt rá vonatkozóan, a szovjet lapok és könyvek jöhettek be az országba teljesen szabadon. Ez azonban kezdett gondokat okozni 1987-1989 között, amikor Bulgáriában még a régivágású kommunista rendszer működött, közben viszont a Szovjetunióban egyre erősebben ment a gorbacsovi rend, melynek egyik része az volt, hogy az államtitkokat leszámíva immár lassan mindent megengedhettek maguknak a szerkesztőségek. Hirtelen az addig senki által nem olvasott szovjet lapok, melyek korábban ott porosodtak a bulgáriai újságárusoknál, hatalmas kereslet tárgyává lettek. Emlékszem, pl. a szovjet pártlap színes heti melléklete, az Ogonyok akkor lett többmillió példányos, s a Bulgáriába érkező példányoknak még feketepiacuk is kialakult - korábban ebben a lapban pártbrosúra szagú dögunalmas anyagok voltak, aztán hirtelen jöttek egymás után a cikkek korábbi tabu témákban. Mondták is akkoriban viccesen, mindenre számítottak a bolgár elvtársak, de arra nem, hogy a Szabad Európa Rádió bolgár adásánál is erősebb ellenség jelenik meg, történetesen Moszkvából.

Közelebbi ismeretségem a magyar filmcenzúra külföldi részével van. Apámnak volt egy ismerőse aki az akkori egyetlen magyar állami filmforgalmazó cégnél "importcenzor" volt, feladata az volt, hogy eldöntse mely külföldi filmek kerüljenek Magyarországon bemutatásra. Eljárt pl. filmfesztiválokra, ott filmet nézett, majd szerződést kötött. Néha mondta is "de jó film, kár hogy nem lehet megvenni", arra utalva, hogy valami olyasmit tartalmaz a film, ami a Kádár-rendszer valamelyik tabujába ütközik.

Az egyes országok gyakorlatára jó példa a Star Wars első részének bemutatása. A film 1977-ben készült el, Kubában azonnal bemutatták, Bulgáriában 1978-ban, Magyarországon 1979-ben, a Szovjetunióban pedig 1983-ban. Bulgáriában egyfajta sajátos engedékenység volta politikamentes amerikai kultúra iránt, ennek talán legérdekesebb jele, hogy Kelet-Európában a Coca-Cola termékei először Bulgáriában jelentek meg, a 60-as évek közepén, 2 évvel a magyarországi megjelenés előtt.

De a kubai adat, az azonnali bemutató rávilágít a kubai cenzúra sajátosságára. Kubában egyszere volt kőkemény cenzúra és volt cenzúramentesség: a belföldi alkotásokra kőkemény korlátok voltak (lásd leírt példámat), viszont az idegen művek esetében óriási engedékenység volt. Kubába gyakorlatilag minden amerikai film azonnal bekerült teljesen hivatalosan, kizárólag 3 kategória volt tiltás alatt:

• a pornó,
• a nagyon durva horror (állítólag ezt a műfajt utálta Fidel Castro),
• s a kifejezetten kubai tematikájú politikai alkotások.

Tehát szovjetellenes filmek simán be lettek mutatva! Egy sor olyan filmet láttam Kubában, melyek Magyarországra csak 1989-től juthattak be.

Ugyanez volt a zenei cenzúra Kubában. A kubai zenészek vaskontroll alatt álltak, de a külföldi zene nem. Az USA-ban élő kubai zenészek se voltak tiltás alatt, csak kizárólag ha valamely számuk politikai üzenetet tartalmazott, de ebben az esetben is csak a konkrét szám, nem mega az előadó. Pl. Castro-ellenes ellenzékhez erősen kötödő Gloria Estefan simán ment a rádióban és a tévében, szórakozóhelyeken. Ha Gloria vállalta volna, valószínűleg koncertezhetett is volna - sose tett ilyet, ezzel tönkretette volna az amerikai-kubai lobbi előtt, kubai területen egyedül a guantánamói amerikai támaszponton adott koncertet a 90-es években.

A cenzúrával való harc sokszor komikus eredményeket hozott. Mivel a nyílt beszéd tilos volt, lassan minden átment az ellentétjébe: az emberek már abban is valamiféle lázadó üzenetet véltek felfedezni, amiben nem is volt ilyesmi. S a cenzorok pedig felvették a harcot a rejtett üzenetek ellen, sokszor teljesen abszurd dolgokra reagálva.

A kedvenc esetem a következő. A kedvenc szovjet filmem, a Kin-Dza-Dza 1985-re tervezett bemutatóját azért halasztották el, mert akkoriban a szovjet vezető Konsztantyin Usztyinovics Csenyenko volt, röviden K. U. Csernyenko, márpedig a filmben az egyik központi szó a "ku" (a filmbéli kitalált földönkívüli nyelvben), s a cenzorok arra gondoltak, hog a "ku" egyfajta rejtett üzenet Csernyenko ellen.

Amikor írtam többször is a protestantizmus ellen - pl. itt -, mindig attól féltem, nem fog-e mindez plágiumnak tűnni a René Guénont ismerők számára. Guénonnal nagyon sok mindenben egyetértek, de ami a protestantizmust illeti, ott a vele való egyetértésem kb. 101 %-os.

Most ismertetném Guénon nézeteit röviden e téren. 1927-ben írta meg A modern világ válsága című művét, ebben egy teljes fejezet foglalkozik szinte csak ezzel a témával.

Guénon számára a protestantizmus a humanizmus része, természetesen a humanizmust elítéli, ami mai szemmel botrányos, hiszen a "humanizmus" egy a sok liberális mágikus szavak közül. Mágikus szó, mert nagyon nehéz nemet mondani rá. Kevesen merik kimondani nyíltan, hogy nem humanisták, hiszen a "humanizmus" szónak olyan jelentés lett adva, hogy képtelenség kibújni alóla. Így a mai ellenzők jellemzően azt az utat választják, hogy ők igenis humanisták, igazi humanisták, míg az ellenfelei álhumanisták. Ugyanaz, mint ami manapság megy a "homofóbia" szóval egyébként. Én - éppenhogy Guénont követve -, nem fogadom el szavak liberális jelentéselterélését, de könnyű nekem. Ha mondjuk politikus lennék, valószínűleg kénytelen lennék elfogadni a liberális keretet, s akkor olyanokat kellene mondanom, hogy "nem vagyok homofób, de...", most viszont tiszta szívvel mondhatom "homofób vagyok, viszont...". Guénon ezt vállalta a "humanizmus" szóval, nem magyarázkodott, hanem vallotta, ő antihumanista. Mit értett ugyanis humanizmus alatt? Azt, amit a szó valójában jelent: azt, hogy az emberek maguk határozzák meg mi a helyes, hogy az ember a központja mindennek. Mivel pedig ez abszurdum, hiszen többek között morális nihilizmushoz vezet (lásd, ezen az alapon nem ítélhető el a nácik általi népirtás, hiszen az nyilvánvalóan többségi támogatással bírt, azaz erkölcsös volt e logika szerint).

Szóval Guénon azt mondja, a humanizmus éppenhogy káros az embereknek, hiszen elveszi tőlük az objektív mércét, elveszi tőlük a szakralitást, ezeket ingadozó, emberi elképzelésekkel felváltva. Ő tehát azért antihumanista, mert az emberek fontosak számára.

Az álláspont: ami a filozófiában Descartes, az a vallásban a protestantizmus. A kereszténység humanizálva lett Luther, Calvin és társai által, azaz az ész alá lett rendelve, ezzel megfosztva azt eredeti szerepétől. Immár nem Isten határozza meg mi a jó az embereknek, hanem az emberek megszavazzák demokratikusan milyen köteles lenni Isten.

A protestantizmis elszakadva immár Istentől. 2 irányban fejlődött, ezt már én teszem hozzá. Guénon azt mondja, Isten immár itt nem teremtő erő, a mindenség alapja, hanem a munkahelyi főnökünk.

Ez a 2 irány a liberális kereszténység és a keresztény fundamentalizmus, mind a kettő mélyen keresztényellenes irányzat, csak másképp.

A liberális kereszténység egyszerűen eljut a reformáció logikus végéig: Isten valójában nincs is, hisz nem más, mint az emberiség közös erkölcsi érzéke, s mivel az állandóan változik, így ez a furcsa istenség is folyamatosan változik, pl. tegnap még ellenezte az egynemű párokat, ma már megáldja őket, holnap meg pedo- és a zoofilokat is meg fog már áldani, hiszen "ki vagyok én, hogy ítélkezzek" és "a szeretet ereje legyőzi a gyűlölködést". A liberális kereszténység istene a haverunk, jópofa srác, csak kissé határozatlan egyéniség, mert mindig egyetért velünk, de kellemesen lehet vele pl. meccsre járni meg együtt füvezni a parkban.

A keresztény fundamentalizmus viszont kőkemény. Az ő istenük egy morcos, szadista bácsi, aki folyton haragszik mindenkire, mert pl. valaki nem lila öltönyben ment be a misére. Csupa olyasmit tart számon, amit valaki okos ember kieszelt a hagyomány helyett. A keresztény fundamentalizmus tehát kemény lojalitást követel, csak éppen immár nem a krisztusi tanításhoz, hanem valamelyik hős reformátor agyszüleményeihez.

Sokakat megtévesztenek a keresztény fundamentalisták, mert egyes esetekben éppenséggel jó dolgokhoz ragaszkodnak. Azonban ha ez így is van, az esetleges, nem szilárd alapokból származó elv. Nyilván persze együtt lehet működni protestánsokkal, gyakorlati kérdések mentén, de ez megtehető ateistákkal is, s ettől még az ateizmus nem lesz értékes.

Egyébként mára a protestantizmus is félre lett dobva mint egy kapudrog. Ahogy a racionalizmus félre lett dobva a nyílt materializmus érdekében, úgy a protestantizmus is a nyílt ateizmus érdekében. MIndkettő csak kapudrog volt, melyek addig kellettek, míg alkalmasak voltak a lerombolandó hagyomány elleni harcbam

Guénon azt is megjósolta, lesznek katolikus reformerek, akik majd beviszik a protestantizmus szellemiségét a katolicizmusba is. Nem tudhatta, ez valóban meg fog történni: ez éppen napjainkban zajlik a ferencista eretnekség formájában.

Érdekes egyébként, hogy Guénon a buddhizmust is elutasította, azt a hagyományt közvetítő hinduizmus reformációjának tekintette. Erről saját véleményem nincs, nem ismerem a témát eléggé.

Joe Biden beiktatásának legviccesebb része egy új hamis idol fabrikálása volt.

Azóta is éjjel-nappal zengenek a liberális médiák a hatalmas sztárról, a fiatal sovány néger költőóriás lányról. Mára eljutottunk oda, hogy mindenki rasszista, aki szerint nem neki kellene 2040-ben lennie az amerikai elnöknek.

Dobták hát a kis Gréta Thorzonborzt, gondolom, nem volt haladó a bőrszíne.

Röhejes művéről nekem viszont Sztálin elvtárs 70. születésnapjának és Rákosi elvtárs 60. születésnapjának magyarországi ünneplése jutott eszembe.

Be is ugrott Devecseri Gábor Reménysége volt ő a magnak című verse, melyet Rákosi elvtárs születésnapjára alkotott, ebből egy rész:

De mikor heggyé nőtt a gazság,

kikben mégsem fogyott a hit,

suttogva szájról-szájra adták

nevének kezdőbetűn.

(...)

S mint ki viperákat

kétágú villával lefog,

dühös kígyóitól hazánkat

megtisztította. Felragyog

a folyó habja, melynek partján

traktor váltott föl már ekét,

s mely táncos turbinákat hajt már

s villannyal zengi énekét.

Ő országépitőkhöz így szólt:

"Az égbolt a felső határ!",

Kéken ragyog a tiszta égbolt

és Sztálinváros benne áll.

Pedig én szovjet gimnáziumba jártam, a legfurcsább időszakban, 1980-1985 között, sok mindent láttam, hallottam, de ekkora tömeges talpnyalás még ott se volt. Az iskola párttitkára is kellemetlennek érezte volna, ha ilyen szinten kellett volna dicsőíteni a hivatalos kurzust, mint ami manapság az egyetlen igaz útnak számít liberáliséknél.

Egyetlen fricska azért van a magyar ballibeknek, akiknek kötelező dicsőíteni most az amerikai "költőóriást": a lány keresztény hívő. Ezt azért nehéz lesz feldolgozni...

Negyedik osztályos koromtól kezdtem félönálló lenni, 1977 elejétől kezdtem az iskolából hazajárni egyedül. Ez most tehát az 1977-1980 közti időszakról szól.

A XIV. kerületben laktam, de iskolába a V. kerületbe jártam. Minden nap hosszú utat mentem be. A Bazilika mellett lévő iskolámból - pár éve megszűnt, pontosabban az iskola elköltözött - 2 módon lehetett hazajutni: a 2-es metróval a Deák térről az Örs vezér térig, majd 3 megálló busszal vagy villamossal a Nagy Lajos kir. útján, vagy ellenkező irányban, az 1-es metróval (földalattival) a Bajcsy-Zsilinszky úti megállótól a Mexikói útig, majd onnan busszal nem emlékszem pontosan hány megállót, de valahol 7-8 lehetett.

Alapvetően érdeklődésem akkor se volt más, mint manapság, olvasni szerettem a legjobban. A Kádár-diktatúra egyik lejobb jellemzője az volt, hogy az olvasnivaló baromira olcsó volt. Folyóiratokból persze a választék nem volt nagy, de ami volt az nagyon olcsó volt: az én kedvencem a valamiolyen csoda folytán ma is létező Élet és Tudomány hetilap volt, meg persze a negyedévente megjelenő Galaktika (hivatalosan ez is létezik ma, de a jelenlegi Galaktika szart se ér, szerintem csak névbitorlás esete ez).

Gyakran jártam könyvesboltba is, ott is nagy olcsóság volt. De antikváriukmba is mentem hetente, az egyik nagy antikvárium az iskolámtól 2 saroknyira, a Bajcsy-Zsilinszky út és a Népköztársaság útja (ma: Andrássy út) sarkán volt, ott voltak könyvek még 1-2 forintos árkategóriában is.

Akkoriban nemigen voltak szórakozási lehetőségek. Az ember mehetett moziba, s nagyjából kész. Nem volt se száz tv-csatorna és rádióállomás, meg persze internet se. Tulajdonképpen csak a Szabad Európa Rádió éjjel-nappali magyar adása volt az egyetlen elérhető nem-állami hírforrás. Volt persze még egy kedvenc helyem, a Planetárium, ahol abban az időben minden létező műsort láttam, de ezek hétvégi szórakozások voltak. Iskolaidőben egyedül az olvasás volt, meg a hanglemezek hallgatása, de én nem tartoztam a nagy zenerajongók közé. Hallgattam zenét, a kedvencem a Szűcs Judit volt, de visszagondolva, azt hiszem nála se a zenéje érdekelt, egyszerűen kiskamaszként szexuális vonzalmat éreztem felé.

Egyébként egyszer ténylegesen is találkoztam a Szűcs Judittal, jóval később, 1985-ben, váltottam vele pár mondatot, éppen terhes volt a lányával, eszembe is villant futólag "hát, ezt a csajt lekéstem".

Tudom, hihetetlenül hangzik, de 7 éves koromban már érdekelt a politika. Abban az időszakban a nyugat fanatikus híve voltam. Komolyan hittem, hogy nálunk minden rossz, nyugaton meg minden jó. Tulajdonképpen nagyjából 1993-ig ebben hittem. Ezért máig képes vagyok megérteni a mai ballibeket.

A kor fő ifjúsági ellenzéki mozgalma a csövesek voltak, de ők sose vonzottak. Egyrészt durvák voltak, másrészt büdösek, harmadrészt a csöves lányok nem voltak nőiesek. A csövesek amolyan nyugati hippimozgalom utánérzés voltak. A rendszer a "tűrt" katagóriába tette be őket, azaz nem volt ellenük szervezett, tömeges üldözés. Jellemzően a mozgalom egymástól teljesen független haveri csoportokból állt, ezek többnyire hely alapon szerveződtek, én iskolából hazamenet rendszeresen láttam az Örs vezér téri aluljáróban csövezőket.

A csöves kultúra arról szólt, hogy tagjai szembementek egy sor társadalmi szokással, pl. a széles nadrágok korában extraszűk csőnadrágot hordtak, amit sose mostak ki, a legnagyobb melegben is bakancsban voltak, a lányok kócosak voltak, nem sminkeltek, s normál táska helyett zsák volt a vállukon. Tevékenységük kimerült abban, hogy álldogáltak, sört ittak, cigarettáztak, rock zenét hallgattak.

Az egyetlen dolog, amit átvettem a csöves kultúrából a zsák volt, én is sokáig vállon átvetett zsákban hordtam a dolgaimai.

A fiatalok 2 csoportja a csövespártiak és a csövesellenesek volt, ez utóbbiak "digók" név alatt is futottak. Én egyikhez se tartoztam, de tudathasadásos állapotom volt: lelkileg inkább a csövesekkel szimpatizáltam, de materiálisan taszítottak, ebből a szempontból a digók jobban tetszettek - a csöves lányok borzasztóak voltak, míg a digó lányok szépen megcsináltak. De csatlakozni sehová se csatlakoztam. Eleve az ellentét fő időszakában mindkét mozgalom jellemzően nálam pár évvel idősebbekből állt, hozzájuk képest én kisgyerek voltam.

Szóval minden hétköznap hazakeveredtem az iskolából kb. másfél óra alatt, meg-megállva ilyen helyeken. Akkor alakult ki jellemem 2 fontos alkotóeleme: 1 pozitív és 1 negatív. A pozitív: mindig a mélyszintet kerestem, a nagy képet, a részletek sose elégítettek ki. De ennek lett következménye: a negatívum is: sose maradt időm a részletekre a nagy összesség keresése miatt. Azt hiszem ennek is köszönhető, hogy mindigis nagyon rossz iskolai tanuló voltam.

Jellemzően az volt délutáni programom, hogy mindennel foglalkoztam, az iskolai feladatokat leszámítva, azokig addig halasztgattam, míg már nem maradt idő rájuk.

Így éltem tehát 1977 februárja és 1980 júniusa között. Aztán 1980 júliusában kikerültem külföldre, az már egy másik sztori.