A jövő évi parlamenti választásokon egyetlen veszély áll a Fidesz előtt: a fiatalok, ez alatt a 30 éven aluliakat értem.

S messze nem arról van szó, hogy hirtelen megnőtt a ballibek népszerűsége. Ha ez lenne, ez ellen sokkal könnyebb lenne a harc. Azonban a helyzet sokkal bonyolultabb. Ez két elemből áll.

Az egyik: túl hosszú idő óta kormányoz Orbán, így lassan kialakul egy olyan típusú elégedetlenség, mely a többségi semleges szavazótáborban a kormányellenes szavazat irányába hajlítja a hangulatot. Eddig a Fidesz sikerének mindig az volt, hogy a semleges tábor számára a Fidesz volt egyértelműen a kisebbik rossz. S ez különösen a fiataloknál kezd nem így lenne. A Fidesz szerencséje az lehet itt, hogy a fiatalok kevésbé érdeklődnek a politika iránt, mint a középkorúak és az idősek.

A másik maga a fiatal kor következménye. Aki 2010-ben még 17 éves volt és nem szavazhatott, az jövőre már 29 éves lesz. Az ilyen emberekre pedig egyszerűen nem hat a "Gyurcsány és Bajnai alatt rosszabb volt" érv, mert arra az időszakra nem is emlékeznek, vagy ha emlékeznek is, nincs róla politikai élményük.

Valószínűleg ezen az illetékesek is elgondolkodhattak. Ennek lenne egyik eredménye a beígért adómentesség egyes fiatalok számára.

Meghalt Sas József, a humortalan magyar humor egyik főalakja. Már a Kádár-korban ő volt a tehetségtelenség egyik oszlopa. Ő volt a Hofi-féle humor ellentétje: míg Hofi tehetséges és humoros is volt, addig Sas mindkettőben pont az ellentétje volt. (S ne tessék most azzal előhozakodni, hogy Hofi a rendszer támasza volt, mert ez nyilvánvaló tény, csak ez éppen semmit se von le tehetségéből: Hofi csak a rendszerváltozás után degradálta le magát, amikor képtelen volt hozzászokni a cenzúra hiányához.)

Sokszor annyira rossz volt Sas, hogy az ember már szánta őt. Meg azt, ahogy nyalta a hatalom seggét, ráadásul úgy, hogy erre semmi szüksége nem volt. Nem is értettem miért csinálta ezt. Mélypontja az volt, amikor a 80-as évek végén Lenint népszerűsítette, egy olyan pillanatban, amikor már a hatalom is válni akart Lenintől.

Nem tudom, hogyan sikerült mégis ilyen szép karriert befutnia. Valószínűleg mert mindig akadtak megfelelő barátai. Annak idején színháza, a Mikroszkóp Színpad csak azért nem bukott meg teljesen, mert volt Sas körül pár tehetséges ember is, itt elsősorban Beregi Péterre gondolok.

Nekem emberileg akkor lett Sas szimpatikus, amikor elítélték adócsalásért. Nem ismerem az ügy körülményeit, de aki az értelmiségi szférában dolgozva adót csal, az a legtöbb esetben jellemes, gerinces ember szokott lenni.

Szóval ami negatívat írtam róla, az kizárólag művészeti teljesítményére értendő. Sas mint embert nem szeretném elítélni, nincs is ehhez elég ismeretem, de a kevés meglévő adatból inkább pozitív az összkép.

Sajnos sok követője akadt Sasnak a humortalan humor műfajban. A következő nemzedékből Nagy Bandó Andrást tudnám kiemelni, az utána következőből pedig Bödőcs Tibort.

Az értelmiségi emberek nagy betegsége a csodavárás. A nem-értelmiségiekre ritkábban jellemző, ők közelebb vannak a talajhoz, aminek van rossz oldala is, de kétségtelen jó oldala, hogy nagymértékben mentesek sok hülyeségtől.

Az értelmiség viszont a szellem embere, ami persze jó dolog, de van rossz oldala is, ha a szellem elszakad a valóságtól.

Aki észreveszi a modern nyugat szellemtelenségét, az hajlamos a ló másik odalára átugrani, ahol az anyag és valóság eltűnik, marad csak a szellem. Pedig a szellemtelenség elletéte nem a túlszellemesedés, hanem a valóság helyre tétele, hiszen a valóság nélküli szellem értelmetlen.

A túlszellemesedés egyik gyakori kifejeződése éppen a csodavárás. Azaz most szenvedek, de lesz majd hirtelen egy változás, amikortól minden jóra fordul. Például: ma minden nap bejárok dolgozni, de aztán - remélhetőleg hamarosan, sőt még a napokban - dúsgazdag leszek, többet nem kell dolgoznom, s végre élhetem a bölcsek felhőtlen életét.

Aztán csodák nem történnek, ill. történnek, de olyan ritkán, hogy erre építeni nem lehet - éppen azért nevezzük őket csodáknak, mert megtörténhetnek, de a tényleges megtörténés esélye szinte nulla. S az ember meg marad örök várakozásban, melyben szellemileg mindenét lassan felélte.

Hosszú évekkel ezelőtt egy nálam kb. egy nemzedékkel idősebb ismerősömmel történt meg, hogy évtizedeken keresztül gyűjtött különféle folyóiratokat, jellemzően irodalmi tematikában, de más hasonlóban is, de sose olvasta őket, pár cikket leszámítva. Gyűltek a lapok, egy egész falnyi polcot elfoglalva már, sőt halmozva is voltak a polc előtt, de talán az 1 %-ukat olvasta. Mindig azt mondta, majd ha nyugdíjas lesz.

Aztán nyugdíjas lett. S meghalt pár héttel később.

Szinte mint egy tankönyvi példa. A "csoda" itt bekövetkezett, hisz tényleg nyugdíjas lett (persze ezt azért vicces a szó igazi értelmében csodának minősíteni), de semmi eredménye nem lett.

Tegyük hozzá, minderre magam is későn, 42 évesen jöttem rá. Addig magam is csodára számítottam. S még mostanra se sikerült behoznom ennek káros hatását.

Elbukott a Minority Safepack kezdeményezés. Teljesen várható volt ez mindenki számára, aki ismeri az EU és a kisebbégek kapcsolatát. Persze - tisztán morális alapon - én is aláírtam (s direkt bolgárként írtam alá, nem magyarként, ezzel is növelve a bolgár aláírók csekély számát), de azzal a tudattal tettem ezt, hogy az egész akció teljesen értelmetlen.

Nyugat-Európában eleve az a hagyományos hozzáállás, hogy a nemzet az állampolgárok közösségével azonos, azaz nem lehet nemzeti kisebbségekről beszélni. Nyilván lehetnek a nemzeten belül sajátos csoportok, pl. nyelvi kisebbségek, akiknek az anyanyelve nem azonos a többség nyelvével, de ezek a kisebbségi csoportok nem képeznek önálló nemzeteket, nemzetileg ők nem idegenek.

Aki beszélt ilyen témáról nyugat-európai emberrel, tapasztalhatja, meg se értik mi mit értünk Kelet-Európában nemzet alatt, majd amikor megérti, csodálkozik rajta. Személyes tapasztalatom: svájci ismerős nem értette, hogyan lehet, hogy egy magyar-román meccsen a romániai magyar szurkoló miért a magyar csapatot támogatja. Hiszen ő németajkú svájci, de ettől még nem része a német nemzetnek, tehát miért lenne egy magyarajkú román a magyar nemzet része? A végén megértette, de akkor is csak azon az alapon, hogy Erdély korábban Magyarország része volt, azaz az ottaniak a magyar nemzet részei voltak, s ennek emléke tovább él egyesekben, azaz megint csak területi alapon tudta értelmezni a kérdést.

Persze Trianon előtt a magyar nemzetkép is ez volt hivatalosan, azaz minden országlakos a magyar nemzet része, de nyelvileg nem mindenki "magyarajkú". Az ugyanúgy abszurdum volt, tegyük hozzá. S ennek maradványa pl. a liberális "a cigányok is magyarok" című dogma.

Még a magyar köztudatban példaértékű kisebbségi politikát folytató államként élő Finnország se ismeri el a nemzeti kisebbséget, a finnországi svéd kisebbség ott "svédajkú finnek" név alatt fut.

S az autonóm régiókból álló Spanyolországban is tabutéma a "nemzet" szó: a nemzet csakis a spanyol, melynek része mindenki. Tulajdonképpen a spanyol-katalán vita egyik jogi kérdése éppen ez: nevezhetik-e magukat a katalánok nemzetnek - a spanyol alkotmánybíróság szerint nem, mert nem lehet egy országon belül több nemzet.

Kelet-Európában jellemzően az a helyzet, hogy ott ismerik el a nemzeti kisebbségeket, ahol azok nincsenek vagy csak teljesen jelentéktelen számban vannak. Ahol viszont vannak kisebbségek komolyabb számban, ott azokat az "egységes nemzetállam" részének mondják. Ez utóbbit egyébként kevesen gondolják komolyan, ennek bizonyítéka, hogy ahol tagadják a belföldi idegen nemzeti kisebbségek létét, ott ezzel párhuzamosan a külföldön lévő saját kisebbségek létét pedig állítják.

Kelet-Európában is többségben vannak a nemzeti kisebbségeket el nem ismerő országok. Tulajdonképpen csak a volt Jugoszláviában, Lengyelországban, s Moldáviában van meg a magyarhoz hasonló kifejezetten elismerő hozzáállás. A volt Jugoszlávia és Lengyelország esetében az ok, mint Magyarország esetében: több a saját kisebbség külföldön, mint az idegen otthon, Moldávia esetében pedig ez klasszikus kényszerhelyzet eredménye.

Mindenhol máshol a "nemzeti kisebbség" fogalma vagy egyáltalán nincs elismerve, vagy el van ugyan ismerve, de mást értenek alatta. Tipikus pl. a bolgár megoldás: nem létezik kollektív kisebbségi jog, kizárólag egyéni, s a hangsúly a negatív oldalra van helyezve, azaz a kisebbségi alapon való diszkrimináció tilalmára.

A 80-as évek közepén a Newsweek magazinban volt egy karikatúra Reaganről. A kép két oldalán egy-egy teljesen azonos atomrakéra volt látható, Reagan magyarázza előbb a szovjet rakétára, majd az amerikaira mutatva: "Ez itt egy agresszív, leigázó, istentelen, gonosz rakéta, ez pedig egy békeszerető, szabadságvágyó, templombajáró, jóságos rakéta.".

Sajnos nem találtam meg sehol ezt a képet a neten. De mindegy.

Mindenesetre ez jutott eszemben az orosz és kínai oltás ellen tomboló, dühös liberális hangulatkeltésről.

Amikor az ember maga is az öregedés rögös útjára lép, fokozottan figyeli az öregedés folyamatát.

Nagy szerencsém, hogy tudatosan óvom magamat az önámítástól és a múltszépítéstől - bár biztosan ebben nem járok 100 % sikerrel -, nagyon tisztám emlékszem korábbi magamra a lehető legkülönbözőbb helyzetekben, nagyjából 6 éves koromig vannak koherens, értelmes önemlékeim.

Meggyőződésem, hogy az ember sose fejlődik. Ami 6 éves korra kialakul személyiségként, az sose változik később. A tudás, a tapasztalat, a gyakorlati életgyakorlat nő, de maga az alap sosem.

Ami viszont nem része az alapnak az a hozzáállás az élethez. Minél fiatalabb valaki, annál több a remény, s minél idősebb valaki, annál több a realitásérzék. A gond az, hogy mindkettő eltúlozható: a remény lehet alaptalan fantázia, míg a realitásérzék pedig cinikus beletörődés.

Alapvetően 3 fő magatartást látok az emberekben fentiekkel kapcsolatban, vannak:

• a földön két lábbal járók,
• a beszürkülők,
• a szellemi frissek.

A földön két lábbal járók azok, akik eldöntötték, a fizikai valóság minden felett áll, így azzal kell kizárólag törődni, minden korban meg kell találni a biztonságot.

A beszürkülők a lassú haldoklók, egymás után mondanak le mindenről.

A legkevesebben a szellemi frissek vannak. Ők sose unatkoznak, s erejük még nő is a korral.

Emlékszem, gyerekként nagyon zavart, hogy a felnőttek 90+ %-a az első vagy a második csoportba tartozik. S mekkora felüdülés volt a harmadik csoportba tartozó felnőttel találkozni!

Minél polgáribb egy társadalom, annál inkább nő a földön két lábbal járók társadalmi presztízse, s tulajdonképpen a liberális demokrácia az egyetlen rendszert, melyet ez a réteg irányít.

A nők esetében még külsőleg is észlelhető hová tartoznak. A földön két lábbal járó nők mindig a korukhoz illően öltözködnek, az éppen hivatalos divatot valamilyen szinten betartva. A beszürkülő nők a "legyen valami rajtam" öltözködést követik. A szellemi friss nők pedig egyénieskednek (ami túlzásba is vihető), mindenesetre érdekesek, de legalábbis furcsák.

Idén áprilisban lesznek a parlamenti választások Bulgáriában. Ezúttal rendes választások lesznek, azaz nem előrehozottak, ami Bulgáriában ritkaság, ugyanis Bulgáriában a rendszerváltozás óta lebonyolított 10 parlamenti választásból 7 előrehozott választás volt.

Ami most érdekes, lesz tétje a választásnak, ez hisszú ideje nem volt jellemző.

A jelenlegi választásra a következő 7 párt rendelkezik eséllyel a parlamentbe való bejutásra, igyekszem őket leírni magyar pártokhoz viszonyítva:

• GERB párt:
  • jellemző: ez a jelenlegi miniszterelnök pártja, eszmeileg kb. olyan, mint a középső Fidesz, azaz nagyjából mint amilyen a Fidesz volt az első Orbán-kormány idején,
  • felmérések szerinti várható eredmény: 20-25 %;
• szocialisták:
  • jellemző: belső válságban lévő párt, két belső táborral, de a pártelnök tábora egyre erősebb, kb. mint a magyar MSZP, de gazdaságpolitikailag balrább áll, míg társadalmilag jobbra, a két belső rész közül a pártelnök tábora szociális kérdésekben erősen konzervatív (antifeminista, homofób, keresztény), pl. Bulgáriában az Isztanbuli Szerződés elleni kampány fő támogatói ők voltak, míg az ellentábor igyekszik alkalmazkodni a nyugat-európai progresszívista középbalos trendekhez, ez így van az oroszkérdésben is, a pártelnök tábora ellenzi az Oroszország elleni szankciókat, míg a másik tábor támogatja azokat,
  • felmérések szerinti várható eredmény: 20-25 %;
• török párt ("Mozgalom a jogokért és szabadságokért"):
  • jellemző: törökök és muszlimok pártja, hivatalosan liberális, a valóságban kisebbségi párt, nyitott a koalícióra bárkivel, azonban a legutasítottabb párt az országban,
  • felmérések szerinti várható eredmény: 6-10 %;
• nacionalisták ("Egyesült Hazafiak"):
  • jellemző: ez a jelenlegi kormánykoalíció kisebb tagja, kb. olyan, mint a Jobbik a "néppártosodása" előtt, de "zsidókérdés" nélkül (ez Bulgáriában marginális ügy), s külpolitikailag mérsékeltebb (mérsékelt EU-szkepticizmus, NATO-tagság támogatása, az oroszkérdésben inkább semleges mintsem oroszpárti),
  • felmérések szerinti várható eredmény: 3-7 %, azaz nem is biztos a 4 %-os küszöb átlépése;
• hagyományos középjobb ("Demokratikus Bulgária"):
  • jellemző: jelenlegi parlamenten kívüliek, ez a hagyományos bolgár középjobb maradványa, jelenleg a kormány egyik leghangosabb kritikusa, mára ők lettek a leginkább nyugatpárti erő, magyarul talán mint a volt SZDSZ, de ez Bulgáriában jobboldalnak számít, s mindenképpen mérsékeltebbek nála a nemzeti kérdésben,
  • felmérések szerinti várható eredmény: 3-7 %, ha szerencsénk van, nem kerülnek be;
• teljesen új erő idén ("Van ilyen nép"):
  • jellemző: egy népszerű televíziós személyiség pártja, gyakorlatilag mindenkit elleneznek, egymásnak ellentmondó szövegek, ezzel Bulgáriában komoly népszerűség szerezhető, a fő üzenet, hogy mindent meg kell változtatni, de nem derül ki hogyan és mire,
  • felmérések szerinti várható eredmény: 8-13 %, ez rossz hír, de úgyis szétesnek aztán, az ilyen pártok mindig eltűnnek, amint a hatalom közelébe kerülnek;
• még egy teljesen új erő ("Állj fel, Bulgária!"):
  • jellemző: egy volt szocialista politikus pártja, aki a legutóbbi szófiai polgármesterválasztáson második helyet ért el, eszmeileg nemigen lehet kategorizálni, "rendszerváltást" akarnak és küzdenek a "korrupció" ellen, ezek a fő üzenetek, zavaros szervezet, talán mint a korai Momentum, amikor még nem döntötték el, mik akarnak lenni - hozzájuk csatlakoztak a tavalyi tüntetéssorozat főszervezői,
  • felmérések szerinti várható eredmény: 3-6 %, rájuk sincs semmi szükség.

Ami jól látható: a jelenlegi kormánykoalíció összesen maximum 40 %-ra számíthat a mandátumokból, azaz nem lesz képes ebben a formában folytatni a kormányzást.

A szocialisták se fognak rendelkezni elegendő erővel. Természetes szövetségesük egyedül az "Állj fel, Bulgária!" lehetne, de ez fordítva nem igaz, az ex-szocialista pártvezér számára ez öngyilkosság lenne: hiszen miért vált ki a szocialistáktól, ha aztán egyesül velük, ezzel elvesztené minden hitelét.

A "Demokratikus Bulgária" párt senkinek se kedvelt partner a nagyok közül. Szavazótábora egyformán ellenzi mind a mostani kormányt, mind a szocialistákat. Problémamentesen csak a 2 új erővel tudnának szövetkezni. De egy ilyen hármas szövetség nem elegendő a kormányzáshoz.

A mérleg nyelve tehát ismét a törökök lesznek, akik imádják ezt a szerepet. Viszont velük mások csak végszükség esetében szoktak koalícióra lépni, mert egyrészt ez azonnali népszerűségcsökkenést hoz, másrészt a török párt híres arról, hogy gyorsan kilép a megkötött koalíciókból, ha éppen nem teszik nekik valami.

A legtöbb elemző szerint nem lesz sokáig új kormány a választások után, s amikor lesz, akkor az valami szégyenlős koalíció lesz. Bolgár hagyomány, hogy ha a pártok nem mernek nyíltan megegyezni, akkor megegyeznek titokban, majd ennek adnak valami teljesen értelmetlen, de hangzatos nevet, pl. "szakértői kormány" vagy "programkabinet", aminek bukásakor aztán minden addig a kormányt támogató párt hirtelen "rájön", hogy ő valójában ellenzékben volt egész idő alatt.

Külön érdekesség, hogy ősszel elnökválasztás is lesz. A bolgár köztársasági elnök jelképes személy (bár a magyar változatához képest valamivel több hatalma van), de a nép közvetlenül választja, s bár nem ő határozza meg az ország politikáját, éppen a közvetlen választás miatt fontos, hogy ki tölti be a posztot. Jelenleg ott tartunk, hogy az eredetileg a szocialisták által támogatott jelenlegi elnök viszonya folyamatosan romlik a szocialista pártelnökkel, miközben a kormányfővel való viszonya meg még rosszabb, teljesen ellenséges. Az elnök teljesen függetlenítette magát azoktól, akik megválasztását segítették, s önálló szerepre vágyik. Jelenleg éppen a kisebb pártok állnak hozzá a legközelebb.

Annak idején, még a rendszerváltozáskor az volt a nagy szöveg, hogy a demokratikus nyugat egyik fő jellemzője az, hogy ott nem számít az egyén vallási, politikai, egyéb álláspontja, ilyen alapon senkit se szabad diszkriminálni. Azt mondták, nyugaton még egy kormánytisztviselő is lehet bármilyen nézetű, hiszen ott a tisztviselő az országot szolgálja, nem ezt vagy azt a kormányt. Szóval a fejlett nyugaton az a szokás, hogy ha bukik egy kormány, akkor az új kormány csakis a legfelső politikai vezetést cseréli le. ?Lásd a Yes Minister című egyébként nagyszerű brit tv-sorozatot, ahol még a miniszteri titkárság vezetője is mindig ugyanaz a személy

Persze már akkor is sokan jelezték, ez az USA-ban pont nincs így, ott még az is szokás, hogy amikor új elnök kerül hatalomra, minden nagykövet lemond, s persze a miniszterériumokban is simán lecserélnek mindenkit, aki takarító és titkárnő szint felett van. De azt mondták akkor, ez amerikai "furcsaság", s persze ez ott is csak az állami kormányzati állásoknál van így, máshol ez kizárt, sőt példaképünknél, Nyugat-Európában ez kormányzati álláspontban sincs így.

Ki is lett találva Magyarországon, hogy pl. minden minisztériumban csak a miniszter és a politikai államtitkár kormányfüggő, mindenki más - a miniszterhelyettesek is - csupán "szakemberek", akik "depolitizálva" vannak.

Az Antall-kormány egyik nagy bűnének számított, hogy az emberek egy részét mégis leváltotta. Aki nem emlékszik, akkoriban az Antall-kormányról az volt a liberáls narratíva, hogy kriptofasiszta, antiszemitaszagú, s diktatúrát épít, továbbá "szakmaiatlan".

Persze 1994-ben a Horn-kormány minden Antallék által kinevezettet kirúgott, akkor a narratíva az volt, hogy a "pártkatonákat" távolították el. De ez most mellékes.

De van valami, amit fontos megjegyezni: az Magyarországon soha egyetlen kormánynak nem jutott eszébe, hogy az alacsony rangú tisztviselőket is kirúgja. Akinek volt dolga magyar kormányzati intézménnyel, az jól tudja ezt: az ügyintézői szint stabil. Nekem személyes tapasztalatom az Egyházüggyel volt Magyarországon, ez egyszer az Igazságügyminisztériumban volt egy részleg egy helyettes államtitkár vezetése alatt, mászor meg közvetlenül a Miniszterelnökséghez rendelt államtitkárság - mindegy azonban, Horn, Orbán, Medgyessy, s Gyurcsány alatt 1997-2007 között (erről az időszakról van személyes tapasztalatom) tök ugyanazok az emberek intézték ott a konkrét ügyeket, a döntéshozói szint változott, de ezek az alacsonyrangú tisztviselők sosem.

Időközben nyugaton a liberális demokrácia azonban oda fejlődött, hogy akinek a véleménye "helytelen" az uralkodó eszme szerint, annak azt nincs joga hangoztatnia sehol a 4 fal közti magányt leszámítva. Ha a "helytelen" világnézetű ember alkalmazott, munkahelye kirúgja, hiába legalacsonyabb rangú, s hiába egy magáncég az. Ha pedig vállalkozó, akkor üzleti partnerei megszakítják vele a kapcsolatot. Gyakorlatilag az egyetlen lehetőség a "helytelen" vélemény hangoztatására, ha az ember olyan helyzetben van, hogy anyagilag bárki mástól független.

Annak idején a szovjet marxista kritika az volt a liberális demokráciával szemben, hogy az ottani szólásszabadság álszabadság, mert a valóságban csak a vagyonosak szabadsága, ők pedig - magánérdekeik miatt - eleve a rendszer támogatói, s ritkaság, hogy valaki képes saját magánérdeke ellen lépni - persze akadnak ilyenek, de nagy ritkaság: lám, Friedrich Engels tőkés volt és kommunista, ezt akkor úgy mondták "felülemelkedett osztályérdekein".

Persze akkor ezt a szöveget mindenki mulatságosnak találta. Azóta a világ oda "fejlődött", hogy ma már nem nevetnénk ezen.

Ez a Therese Duke esettel kapcsolatban jutott eszembe. Ezt a nőt azért rúgták ki állásából, mert részt vett békés módon egy Trump-párti tüntetésen, ahol azzal vált híressé, hogy egy biztonsági őr megütötte őt.

Ezért jobb ma Kelet-Európa, mint a nyugat. Nálunk hasonló eset képtelenség.

A leglátványosabb - de leghatásosabb is - propaganda a képi. Manapság az átlagember nem olvas el semmit, ami pár mondatnál hosszabb. De a képek mindig rögzülnek.

Egy ideje figyelem a ballib médiáknak ezt a gyakorlatát: az összes számukra negatív személyről rossz fénykép van felhasználva, s az összes pozitívról jó.

Íme 2 tipikus példa.

A pozitív ember. Mosolygó, de nem vigyorgó ember, profin fényképezve, segítőkész, de határozott egyéniség. A fény kiváló, az arc egy része teljes fényben, a másik rész félhomályban, egyfajta rejtély, de jóindulatú rejtély. Az üzenet: rendes ember, megbízható, barátságos, de elvhű, keményen kiáll, ha szükséges.

A negatív ember. Nem beállított kép, az ember éppen ülő helyzetből álló helyzetbe került, emiatt ruháját igazítja, így keze nem ott van, ahol normálisan lenni kellene, így mintha mérges lenne. Rossz megvilágítás, a fény nem vízszintesen - ahogy az előbbi képen -, hanem függőlegesen változik, így kifejezetten kövérebbnek néz ki az alany, mint amilyen a valóságban. Ráadásul a háttér rendezetlen, kaotikus, egy félig kinyitott kocsiajtó arra utal: itt zavar van, se knyitva nincs teljesen, se bezárva nincs. Az üzenet: rendetlen alak, aki csak magával törődik, emiatt gerinctelen, elvtelen, semmiképpen se barátunk, esetleg a szeszélyes főnökünk lehet csak.

Hogyan lehet a manipulatív propaganda ellen küzdeni? Teljes mértékben sehogy, az is áldozata, aki komolyan hiszi, ő nem áldozata. De hatása jelentősen csökkenthető. Hogyan? Pl. úgy, hogy a pozitív fényképes cikkek tartalmát vonjuk kétségbe, ami a benne lévő pozitívumokat illeti, míg mindig tegyük fel a kérdést: mi lett elhallgatva. S persze tegyük ugyanazat a negatív fényképes cikkek esetében, csak persze fordítva.

S direkt egy személyes példa. Mint közismert, szeretek fényképezni. S bár profi nem vagyok, azért képes vagyok jó képeket csinálni. Íme egy példa: hogyan lehet előnytelen helyzetet jól prezentálni. 2018-ban a múzsám beteg volt, ennek hatására meghízott 10-15 kilót. Ebben az állapotban készült kép:

Ül és nem áll, így a hasa nem látszik, sem a megnövekedett derékbőség. A ruha persze ideális szintén: szűk, világos cicanadrág (leggings), lapos cipő, bő felső, közismert, hogy a cicanadrág bő felsővel soványít, de önmagában ez nem lenne elegendő. Aztán félfény az arcon, fej enyhén felfelé, így nem látszik a felesleges tömeg a nyakon. Nagyon oda kell figyelni, hogy az ember észrevegye, enyhén domborodik a hasi rész.

Az utóbbi pár hónap magyar fejleménye, hogy a ballibek komolyan elhitték: 2022-ben nyerni fognak. Sőt, egyes forróbb ballib fejek már kérharmados ballib győzelemről hallucinálnak.

A legmókásabb az ATV interjúműsorait nézni. Különösen most, hogy Olga már nem ott dolgozik. Olga annyira reménytelenül fanatikus volt, hogy még a feje is beleremegett, ha ellenvéleményt hallott, ő volt Bolgár Gyuri bácsi nőben és fiatalabb kivitelben. Emília élvezetesebb, ő is kétségen kívül ballib elkötelezettségű, de valahol újságíró is, szóval - ellentétben Olgával - néha kifejezetten kellemetlen kérdéseket tesz fel a ballib politikusoknak, megmondóembereknek, ráadásul enyhe visszafogott mosollyal, mintha lelke egy részében szeretné őket kihozni a sodrukból. (S hogy ne tűnjön ez szexista alapúnak, nekem nőként Olga jobban tetszik, mint Emília - egyedül az öltözködése jobb Emíliának -, szóval nem azért dicsérem Emíliát, mert nőként jobban tetszik nekem, pont ellenkezőleg.)

Mindegy ez, a lényeg, a ballib interjúalanyok kénytelenek jobban kifejteni magukat, s ebből még inkább látszik: nem csak propaganda célból, de a valóságban is hiszik, hogy nyerni fognak.

Ez nagyszerű hír: a bukás is jóval nagyobb lesz így. Jellemző ballib tulajdonság a realitásérzék hiánya, hála Istennek.

Premierje volt tegnap a Star Wars újabb részének, címe The Empire Strikes Back, a főszerepben Joe Biden.

Jöttek nagy csindrattával celebek, filantrógerek, elnyomók, perverzek, s más hétpróbás gazemberek, s mind együtt könnyes szemmel és meghatódva énekeltek, majd táncoltak. Remélhetőleg a Birodalom hattyúdalát.

A tradicionalizmus ellen gyakori vád, hogy politikailag szélsőjobb. A vád részben igaz, de erősen el van túlozva.

Az igaz alap a közös gyökerek: a tradicionalizmus és a fasizmus-nácizmus egyaránt annak az általános kiábrándultságnak az eredménye, mely az I. vh. után jelent meg. A fasizmus-nácizmus azok politikai alternatívája lett, akik nem fogadták el a másik létező alternatívát, a kommunizmust. A tradicionalizmus viszont székesebben szemlélte a képet, a problémákat mélyebben kereste. De a közös igyekezet sokszor összehozta a két ügyet, bár mindig csakis marginálisan.

Íme a nácizmussal való kapcsolat, ez a legfontosabb, mármint mai szemmel nézve, hsizen ez számít ma a leginkább kompromitálónak.

A náci ideológia szellemileg nagyjából három irányzatot jelentett:

• nacionalizmust, melyben a vallás nem játszik különösebb szerepet - maga Hitler is ezt támogatta, egyfajta teljesen szekuláris koncepciót,
• pogányságot, mely szerint a kereszténység idegen fajok tanítása, idegen a németségtől - ez az irányzat hajlamos volt egyfajta európaisott keleti ezotérikus tanokra,
• kijavított kereszténység, mely szerint a kereszténység fontos, csak egyes hibáit ki kell gyomlálni, ez kb. az "árja Jézus, akit megöltek a zsidók" narratíva.

Végül maradt az első, az utóbbi kettő marginális maradt. A náci Németország nem kockáztatta meg, hogy nyíltan kiálljon a kereszténység ellen, ehelyett megelégedett a kereszténység politikai szerepének korlátozásával, ill. kontrolljával.

Rudolf von Sebottendorf (1875-1945) német misztikus, függetlenül Guénontól, már a I. vh. előtt felvette az iszlám vallást, s a tradicionalizmushoz közeli tanokat hirdetett. A legnagyobb sikere a Thule Társaság megalapítása volt 1918-ban, melyben több később híressé váló náci vezető is tag volt. A Thule Társaság lapja volt a későbbi náci pártlap, a Völkischer Beobachter, sőt a náci párt jogelődjének alapítása is a Thule Társaság közreműködésével zajlott. Azonban hamarosan viszály támatd von Sebottendorf és a fő náci személyiségek között, von Sebottendorf továbbra is szellemi útmutatást szeretett volna adni a párt és a lap segítségével, míg a többiek politikai tevékenységet szerettek volna. 1919-ben Adolf Hitler a párt tagja lett, majd hamarosan a vezetője, a korábbi vezetés vele egyet nem értő részét kizárta, marginalizálta, 1920-ban a pártot átnevezte később ismert nevére - Német Munkáspártról Német Nemzetiszocialista Munkáspártra -, a lap felette irányítást is átvette, majd 1921-től a lap egyedüli tulajdonosa is Hitler lett.

Von Sebottendorf kilépett a pártból és a Thule Társaságból, majd kivándorolt Törökországba. A náci antiszemitizmust nevetségesnek minősítette, egyébként a náci eszmét továbbra is támogatta. Az 1933-as náci hatalomátvétel után azonban von Sebottendorf úgy gondolta, most ismét esély lehet eszméire Németországban, így hazatért. Könyvet adott ki, melyben megírta saját szerepét a náci mozgalom alapításában. A könyvet végül a hatóságok betiltották, von Sebottendorft pedig börtönbe zárták. 1934-ben ismét kivándorolt Törökországba, ezúttal véglegesen.

A világon van 202 ország, de a pénznemek száma jóval kevesebb. Mi ennek az oka?

Először is léteznek valutaúniók, melyek több esetben is közös pénznemet jelentenek, jelenleg a világon 4 ilyen közös pénznem létezik:

• euró - 19 EU-tagállam hivatalos pénznemes, továbbá megállapodás alapján használja még 4 ország (Andorra, Monaco, San Marino, Vatikán), valamint megállapodás nélkül még 2 ország (Koszovó, Montenegró) hivatalos pénzneme,
• kelet-karibi dollár - 6 karibi ország közös pénzneme, az USA-dollárhoz rögzített árfolyammal,
• közép-afrikai frank - 6 afrikai ország közös pénzneme, az euróhoz rögzített árfolyammal,
• nyugat-afrikai frank - 8 afrikai ország közös pénzneme, az euróhoz rögzített árfolyammal.

(Tervezik a két afrikai frank egyesítését eco név alatt.)

Vannak olyan valutaúniók is, ahol a tagok saját pénznemmel rendelkeznek, de azok egymáshoz rögzítve vannak, ilyen pl. Brunei és Szingapúr között létezik.

S íme azok az esetek, amikor nem közös valuta van, hanem egy ország egyszerűen valamely másik ország pénznemét használja hivatalosan:

• Abházia - orosz rubelt használ, elméletileg létezik saját - az orosz rubellel egyenértékű - pénznem (abház apszar), de csak díszpénzeket bocsátanak ki belőle,
• Dél-Oszétia - orosz rubel,
• Ecuador - 2000-ben megszüntette a saját pénznemét, azóta az USA-dollár a hivatalos pénz, a helyi érmék az USA-dollár érmékkel együtt továbbra is forgalomban vannak,
• Észak-Ciprus - török líra,
• Karabah - örmény dram, elméletileg van karabahi dram, de csak ünnepélyes célokra,
• Kelet-Timor - USA-dollár,
• Kiribati - ausztrál dollár, érmékben létezik kiribati dollár is,
• Liechtenstein - svájci frank,
• Marshall-szk. - USA-dollár,
• Mikronézia - USA-dollár,
• Nauru - ausztrál dollár,
• Panama - USA-dollár, érmékben van panamai balboa, egyenértékű az USA-dollárral.
• Palau - USA-dollár,
• Salvador - 2000-ben megszűntette a saját pénznemét, azóta az USA-dollár a hivatalos pénz,
• Tuvalu - ausztrál dollár, érmékben létezik tuvalui dollár is.

Hasonló esetek is vannak nagy számban, amikor van saját pénznem, de az rögzítve van másik pénznemhez. Európában 3 ilyen eset van: Bosznia-Hercegovina, Bulgária, s tavaly óta Horvátország.

A világ egyetlen esete, hogy egy országnak nincs pénzneme, se saját, se idegen, Kambodzsa volt 1975-1979 között, ahol a kommunista vezetés azonnali hatállyal akarta bevezetni a kommunizmust, ezért a pénz meg lett szüntetve.

Sose szerettem a pornográfiát. Már kamaszkoromban utáltam, pedig akkor még legitím igény is lehet rá. Kamaszként kortársaim néha meg is vádoltak, homokos vagyok, ezért nem szeretem a pornót. Pedig ez érvelési hiba, ha az ok tényleg ez lett volna, akkor a homokos pornót kellett volna kedvelnem.

De miért is rossz a pornó? Ehhez elemezni kell mi a pornó szerepe. Alapvetően két célja van a pornónak (mivel férfi vagyok, férfi szemszögből nézem csak): a női szépség bemutatása és a szex bemutatása.

Ami a női szépség bemutatását illeti, ennek van számtalan művészi, nem-pornográf módja is, ezekről írtam már. Az erotikus tánc is ősi műfaj, a mai sztriptíz is ennek folytatása, a gond vele inkább az, hogy mára a profi sztriptízes szakma jellemzően a prostitúció mellékágává lett.

A szex bemutatásának szintén léteznek művészi formái. Meg hát tisztán technikai leírása, de ez utóbbi a tudomány része.

Ami a gond a mai pornóval, hogy mindkét előbb említetett célt mindenféle szellemi háttér nélkül hajtja végre. Ez egyfajta gyorséttermi étkezés, sőt rosszabb, hiszen a gyorsétteremben is étel kapható, el van készítve, fel van szolgálva, csak egyszerűbb és olcsóbb, szóval jobb példa erre: ha éhségünket úgy mulasztjuk el, hogy két kézzel össze-vissza tömünk ételt a szánkba egy svédasztalról, az egyetlen cél tehát a kalóriamennyiség beszerzése. Ez állatias viselkedés.

Nyilván vannak állatias viselkedéseink is. Az ösztönös cselekedetek ilyenek. De tudatosan állatias viselkedést akarni primitív dolog. S eleve mi értelme ennek, ha az ember kaphat jobbat is?

Ahogy az evés is több élvezetet ad jobb ételekkel, vagy ahogy kellemesebb aludni egy kényelmes ágyon.

 CitizenGo az egyik kedvenc civil szervezetem, de ezúttal feleslegesen pazarolják energiáikat, ez a kampány teljesen értelmetlen.

Krekó Péter nem mondta azt, hogy "el kell venni az emberek kedvét a védőoltástól, ennek következtében a járvány majd tovább szedi áldozatait, és ezért a társadalom majd a kormányt fogja megbüntetni", hanem azt mondta, hogy "ha aláássák az emberek oltási hajlandóságát, akkor Orbán fogja elszenvedni ennek politikai következményekei".

Hogy érzékeltessem egy egyszerű példával, nem ugyanaz azt mondani "bárcsak leégne a házad, ezzel nagy anyagi veszteséged lesz" és azt, hogy "ha leég a házad, ezzel nagy anyagi veszteséged lesz".

Nyilván az utóbbi értelmezhető burkoltan mintha azonos lenne az előbbivel, ez igaz, de ez már belemagyarázás, ami az értelmező felelőssége, nem a megfogalmazóé.

Rendkívül rossz taktika a ballib propaganda belemagyarázósdisát átvenni.

Az, hogy mi a szélsőbal és mi a szélsőjobb nyilvánvaló. A liberalizmus 3 alaptételéből - szabadság, egyenlőság, testvériség - a szabadság problémáját a szélsőbal az egyenlőségen keresztül, míg a szélsőjobb a testvériségen keresztül igyekezett megoldani. De ezzel végülis mindketten maradtak a nagy kereten belül.

Hozzájuk később a középbal a szélsőbal enyhített alakja, mely a liberalizmus felszámolása nélkül szeretne elérni egyes olyan célokat, melyeket a szélsőbal is megfogalmaz. A középjobb viszont nem a szélsőjobb enyhített alakja, hanem maga a liberalizmus fősodra.

Mivel mind a két "szélsőség" valamikor megbukott, hiszen voltak hatalmon, s mind a kettőt a fősodrú liberalizmus győzte le, igencsak jellemző - különösen a jobbra, de a balra is -, hogy új utakat keressen. Ezt az is erősítette, hogy a baloldal és a jobboldal is - mármint a nem "szélső" változat mindkettőből - az utóbbi 40 évben gyakorlatilag összenőtt, a liberalizmus balos és jobbos árnyalatai között még az a kevés eltérés is eltűnt, ami korábban még létezett.

Természetesen a szélsőjobb jóval marginálisabb a szélsőbalnál manapság, ennek oka történelmi, hiszen a szélsőjobbot fegyveresen győzték le, míg a szélsőbal önmagától múlt ki. Ennek ellenére ma a szélsőbal is rendkívül gyenge.

De nézzük, most mik az újbal (ultrabal) és az újjobb (ultrajobb) főbb jellemzői. Ezeket mindig érdemes a szélsőbalhoz/szélsőjobbhoz viszonyítani, esetenként a liberalizmushoz is.

Az ultrabal a könnyebb eset. Itt tulajdonképpen két fő csoport van: az antimarxisták és az antileninisták. Ami közös bennük és a szélsőbalban: a liberális demokráciát felszámolandó rendnek tekintik.

Az antimarxisták azok akik egyet értenek Marx problémafelvetésével, de nem a megoldásával. Ezek gyakorlatilag az anarchisták, azok sokféle verziói. Vannak békés, a közéletbe bele nem avatkozó csoportjaik, akik egyszerűen elvonulnak a világtól és jól megvannak magukban. Vannak különböző fokban harcos csoportok is, melyek részt vesznek a politikában, esetenként fegyveres harcokban is. Érdekesség: Európában a legnépszerűbb az anarchista és az ezzel rokon irányzat Franciaországban van. S világviszonylatban a legsikeresebb anarchista projekt a mexikói: a mexikói Chiapas állam területének kb. felén 1994 óta máig anarchista irányítás van.

Az antileninisták azok akik törést látnak a marxi eszme és a lenini megvalósítás között. Így alapjaiban elutasítják a szovjet rendszert, azt kifejezetten antimarxistának tekintik. Ez marginális irányzat, Magyarországon TGM a legismertebb képviselője. Máshol is marginális, tegyük hozzá.

Sokkal jelentősebb a baloldali identitarizmus. Ez egyébként a szó szoros értelmében nem is baloldal persze, hanem liberális irányzat. Az eredeti marxista eszme követőinek többsége felhagyottt a marxizmussal, egyesek elmentek liberális irányba korán, ezek a szociáldemokraták, mások viszont az osztályharcot az identitásharcra váltották át. Ez manapság a legnépszerűbb, de legalábbis leglátványosabb irányzat, emlékezzünk csak az amerikai BLM-mozgalomra tavalyról. De gyakorlatilag szinte biztos, hogy amikor manapság valami marhaságról hallunk - pl. tiltsunk be könyveket, filmeket, tabusítsunk egyes szavakat -, mögötte valamilyen hasonló ideológiájú eszme áll.

Természetesen van egy sor olyan mozgalom is, mely az újbal és a szélsőbal valamilyen keveréke. A történelmi tapasztalat azt mutatja, ezek mindig mérsékeltté válnak idővel, s átmennek szimpla szocdembe. A spanyol Podemos erre kiváló példa.

Az ultrajobb sokkal érdekesebb azonban.

Itt van egyrészt a jobbos identitárius mozgalom, mely az említett balos identitáriusok tükörképe. Az eltérés itt az, hogy míg a balos verzió valós és képzelt, a többségi társadalom által állítólag elnyomott kisebbségekért száll síkra, addig a jobbos verzió a balos verzió szerinti elnyomó többséget tekinti veszélyeztetett kisebbségnek. Az identitáriusok fő eltérése a szélsőjobbhoz képest, hogy nem rasszisták és nem hisznek egyetlen nép felsőbbrendűségében se, csak egyszerűen azt állítják: mindenki maradjon "otthon", a saját kultúrájában, a keveredés és a migráció káros, a multikulturalizmus romboló hatású.

Az alternatív jobboldal - alt-right - mozgalom eltér az identitáriusoktól, bár sokszor az identitátiusokat is besorolják az alt-right alá. A liberálisok és a baloldaliak szeretik a szélsőjobbot is ide sorolni, ami persze manipuláció.

De maga a szűken vett alt-right is rendkívül heterogén. Ami közös az a egyéni szabadság, ezen belül elsősorban a szólásszabadság védelme. Amerikában ehhez hozzájárul a fegyvermánia is, az amerikai gondolkodásban a fegyverviselés joga az egyéni szabadság egyik legfontosabb eleme. Az antiimperializmus és antimilitarizmus szintén közös jegy: az alt-right ellenzi a fejlett államok terjeszkedését a fejlődő világ rovására, ugyanúgy ahogy az onnan való migrációt is ellenzi. Az alt-right zöme szekuláris, még Amerikában is, ahol a vallásnak nagy szerepe van, tulajdonképpen ez az egyik fontos eltérés az amerikai alternatív és hagyományos jobb között, az utóbbi erősen vallásos.

Ezen túl viszont jelentős különbségek vannak. Gazdaságpolitikailag az amerikai alt-right jellemzően ultraliberális, libertáriánus, egyenlőségellenes, míg az európai ellenkezőleg: e tekintetben gyakorlatilag szocdem elveket vall, támogatja a jóléti államot.

Megosztó kérdés a szélsőjobhoz képest még a rasszizmus, a homofóbia és az antiszemitizmus. Az alt-right zöme nem rasszista, de nem is olyan megengedő az idegenek iránt, mint az identitáriusok, viszont a nem az idegenség alapja sose a rasssz, hanem a kulturális identitás (magyarul: egy amerikai identitárius fehér számára egy amerikai néger sokkal inkább barát, mint egy most bevándorolt fehér idegen). A vallástalanság okán a legtöbb alt-right hívőt nem érdekli a homoszexualitás, sőt azt lehet mondani, a homofóbia ritkább náluk, mint a hagyományos jobboldalon. Továbbá, az alt-right jellemzően ellenzi az antiszemitizmust, sőt mivel az iszlámot tekinti a fő veszélynek, Izraelben kifejezetten pozitív, az iszlám ellen küzdő erőt lát.

Míg az az alt-right és az identitárius mozgalom XXI. századi jelenség, hasonló korábban is volt: hasonló abban az értelemben, hogy magát elhatárolta mind a középjobbtól, mind a szélsőjobbtól. Ez az 1968-ra adott jobboldali válasz.

Jellemzői sajátosak. A tradicionalizmus hatása itt a legerősebb. Ennek eredménye az európai narratíva elutasítása pl. a gyarmatosítást illetően. Gazdaságpolitikailag ez a legbaloldalibb az ultrajobbon belül, erős antikapitalizmus jellemző rá, a kapitalizmus itt nem a szabadság megjelenése, hanem annak megrontója. Ennek következményeként ez az irányzat magától távolabbinak érzi a hagyományos jobboldalt, mint a baloldal egyes antiliberális irányzatait. A valláshoz való viszony viszont nem egységes: a szakralitás előtérbe helyezése közös jellemző, de ennek van keresztény és keresztényellenes verziója is - egyesek a kereszténységben látják a szakralitás egyik megjelenését, mások a kereszténység előtti "tiszta ősvallásban". Ami talán mai szemmel a leglátványosabb eltérés az említett két ultrajobb irányzathoz képest: az iszlamofóbia teljes hiánya, az iszlámot a tradicionalizmus kereszténységgel egyenrangú képviselőjének látják, sőt egyesek egyenesen tisztább képviselőjének.

Ahogy az ultrabalnál, az ultrajobbnál is megesik a szélsőjobb és ultrajobb eszmék keveredése. Bár ennek aránya jóval kisebb, mint az ellenoldalon, aminek fő oka, hogy a szélsőjobb elutasítottsága jóval nagyobb, mint a szélsőbalé. Az ultrajobb jelentős része teljesen elutasítja a szélsőjobbot, ennek egyik látványos jele, amikor pl. a nácizmust baloldali eszmének minősítik.

Végül hozzáteszem, az "újbal" és az "újjobb" szavak más értelemben való használata is megesik. Újjobb néven futott egy időben a 70-es években megindult jobboldali irányzat, mely a klasszikus liberalizmushoz való visszatérést akarta, jellemzően konzervatív társadalmi értékekkel kombinálva (lásd Reagan, Thatcher, Pinochet). S újbal néven futott az a középbal irányzat, mely távolodni akart a hagyományos szocdem értékektől, közelebb kerülve - ahogy ez a fenti "újjobb" esetében - a klasszikus liberalizmushoz (lásd Blair, Clinton, Schröder), de progresszívista társadalmi értékekkel kombinálva. Ez az újjobb mára kimúlt, míg ez az újbal ma is a középbal fő alakja. Ez a két irányzat leegyszerűsítve:

• újjobb = mindent a tőkésnek, de a tőkés járjon imádkozni,
• újbal = mindent a tőkének, de a tőkés legyen egy homokos néger nő.

Láthatóan ezek liberális áramlatok, semmi közük az általam tárgyalt újjobbhoz és újbalhoz. Csak a teljesség kedvéért lettek megemlítve.

Még egy érv a liberális demokrácia ellen az, ami az USA-ban zajlott az utóbbi héten Trump elnök körül.

Még a liberálisok is büszkén hirdetik, a médiák jelentik a negyedik hatalmi ágat. Persze a valóságban három hatalmi ág sincs, ez szemfényvesztés, a hatalmi "ágak" száma 1. De ezt most hagyjuk, fogadjuk el munkahipotézisként, hogy vannak hatalmi ágak.

Dehát miféle legitím hatalom az, mely magánkézben van? Hogy hogy erre nem vonatkozik se a népszuverenitás, se a szabad választás, se a demokrácia elve?

Persze a premodern korban így volt: az államhatalom sok esetben magánhatalmakban fejeződött ki, csak hát kötötte őket egy csomó korlát. Az hogyan lehet, hogy valami egyszerre korlátlanul szabad magánszféra és közhatalom is egyben? Diktatúra a neve. Mert természetesen a liberális demokrácia a valóságban oligarchikus diktatúra.

De nézzük ezt a liberális elvek szemszögéből! Komolyan lehetséges, hogy magánemberek létrehoznak médiákat, azok negyedik hatalmi ággá válnak, s nincs felettük semmilyen kontroll? Majd ezek a médiák elkezdenek visszaélni monopolhelyzetükkel, a politikai életben egy bizonyos oldalra állva, az ellenvéleményeket letiltják.

Miközben sokkal kevésbé fontos, kifejezetten nem-politikai ügyekben is szigorú szabályok vannak, melyeket nem lehet megszegni a magántulajdonra való hivatkozással. Mert ismét USA-i jelenség: szigorúan megbüntetik pl. azt az esküvőszervező céget, mely tulajdonosa keresztény hite miatt diszkriminál, s nem hajlandó egynemű párokat kiszolgálni.

Most akkor, tessék mondani, az hogyan is van, hogy egy kis esküvőszervező cég - amely messze nincs monopolhelyzetben, az USA-ban több tízezer ilyen cég van, tehát egy ügyfél szabadon válogathat köztük, ha bármelyik nem akarja őt kiszolgálni - nem jogosult elutasítni egy ügyfelet, de ha mondjuk az esküvőszervező cég tulajdonosa létrehoz egy internetes médiát, mely monopóliumra tesz szert, akkor már szabadon diszkriminálhat, pedig ez utóbbi esetben az ügyfél nem tud máshová fordulni? Ez miféle abszurd logika?

A megoldás egyébként könnyű. Ha egy adott cég monopolhelyzetre tesz szert, szolgáltatási kötelessége kell, hogy legyen. Ahogy egy telefonos cég se mondhatja azt, hogy egyesekkel nem hajlandó szerződést kötni, mivel azok gyakran trágárkodnak a telefonban. S a telefonos cég tulajdoni viszonya lényegtelen: a 100 %-ban magáncég is köteles szerződni mindenkivel.

Ami biztos: tarthatatlan állapot, hogy magukat semleges szolgáltatónak beállító cégek részt vegyenek vitákban, visszaélve erőfölényükkel.

René Guénon (1886-1951) francia filozófus az egyetlen modern és termékeny szellemi irányzat megteremtője. Magyarországon különösen ismert, elsősorban mert nagyon korán akadtak magyar követői (Hamvas Béla). Közismert műve az A modern világ válsága című, pedig van egy kevésbé ismert, de nem kevésbé fontos műve is, a Kelet és Nyugat. Fontos adat: a mű 1924-ben íródott.

Erről most pár szót. Előljáróban: természetesen szimpatizálok sok mindenben ezzel az irányzattal - azt hiszem ez nyilvánvaló mindenki számára aki ismeri gondolataimat, különösen ami az utolsó kb. 12 évet illeti, amióta szakítottam a konzervatívizmussal -, viszont igazi "tag" nem vagyok, ennek fő oka két dolog: itt is szektásodást tapasztaltam részben, valamint az irányzat jelentős része elment számomra furcsa irányba. (Továbbá a 90-es évek nagyobb részében is így gondolkodtam.) Erről majd valamikor részletesebben.

Az alapgondolat: a nyugattal baj van. Guénon a fő okot abban látja, hogy a nyugati világ dogmájává a racionalizmus lett a felvilágosodás, sőt részben már a reneszánsz óta. Ennek fő kifejezési módja az értelem lekorlátozása az érzékelhetőre, ami pedig elhozta a szcientizmust, melynek lényege: az egyes résztudományokon kívül semmi más nem létezik. A nyugati gondolkodás elnevezte az ilyen típisú gondolkodás átvételét haladásnak, a rá épülő társadalmat pedig civilizáltságnak.

S amióta a nyugat rendelkezik a megfelelő erőfölénnyel, ezt előírja mindenki más számára is. A fejlettség jele egyedül az anyagi fejlődés, s az ételem egyedüli célja ennek segítése. Ha egy társadalom más, akkor az egyszerűen fejletlen.

A nyugat kb. egy nagyra nőtt óvodás, aki megveri a többi gyereket, ha azok nem akarnak vele játszani, sőt a gondozónénit is, ha az nem hajlandó cukorkát adni neki ebéd helyett.

S ez sose változott. Korábban ez nyílt imperializmus alakjában ment, liberális-kozervatív eszmékkel, rasszista motívumokkal: a nyugati fehér ember jóságosan magához emeli a világ ostoba söpredékét, majd megtanítja azt késsel-villával enni. Manapság - ezt a szerző már nem érte meg, az 50-es évek elején meghalt - ez a nyíltság már nem divat persze, szavakban kötelező elismerni az egyes kultúrák egyenlőségét, s persze tabu a rasszizmus, sőt szidni kell a fehér imperializmust és rasszizmust, de a mélyben ugyanaz folytatódik: immár valamiféle titokzatos alapértékek nevében - melyek, valami furcsa "véletlen" folytán, egybeesnek a nyugati felvilágosodás dogmáival - kell felszabadítani a világot a tudatlanságtól, maradiságtól, fanatizmustól, ha kell akár szőnyegbombázással.

Szóval - visszatérve - a helyzet fordított: ha egy társadalom lemond a "nagy képről", akkor elsorvad. Ha állandóan fejlődni akar, akkor elvész maga az alap. S maga az értelem is elvész, primitívizálódik, ha csupán az anyagi világ dolgaira használjuk.

A szerző egy igen fontos dolgot is megjegyez - s erre magam is rájöttem, tőle teljesen függetlenül -, ami máig egy népszerű nyugati-liberális tévhit. Ez az az elmélet, mely szerint a nyugati anyagi kultúra, s még inkább a nyugati rend átvétele az átvevő társadalmat nyugati mentalitásúvá teszi. Guénon azt mondja, a nyugati anyagi kultúra átvétele 2 eredményhez vezet:

• nagyon elmaradott népeknél pusztuláshoz, ugyanis csak a legrosszabbat veszi át, a sajátjuk meg elporlad, ez leginkább ma látható, lásd integrálódatlan migráns közösségek nyugatok, melyek eredeti kurúrájukra már nem emlékeznek, a nyugatiból meg csak a materualiznust, az alkohiolizmust és a drogozást vették át,
• mindenki másnál pedig egyszerűen maga az anyag átvevődik, de nem a mögöttes eszme, azaz egyszerűen fegyver lesz belőle a nyugat ellen.

A nyugati naivitás jó példája, amikor a 2. iraki háború után George W. Bush teljesen komolyan hitte, most majd Irakban liberális demokrácia lesz, ahol eszmei alapokon álló pártok megküzdenek majd egymással szabad választásokon. Aztán lettek is pártharcok: etnikai-vallási alapon, s kiderült, hogy Szaddám autoritárius rendszere közelebb állt a nyugatihoz, mint az amerikai invázió által agresszíven bevezetett teljes politikai szabadság rendje.

A nyugat tehát elhitte magáról: ő a civilizáció, minden más pedig barbarság. S ez az, ami Guénon kora előtt is igaz volt, s ma is igaz. Az, hogy éppen mi az egyetlen igaz magatartás az változhat, de egy valami nem változik: a nyugatnak mindig igaza, s a nyugati minta nem is minta, hanem a természetes józan ész valamiféle kisugárzása, s mindenki aki mást gondol, az vagy ostoba vagy gonosz.

S a nyugat mindig kiválaszt az idegen kultúrákban helyi "szabadságharcosokat", aki küzdnek a nyugati rendért. Azt pedig nem veszik figyelembe, hogy ezek az emberek nem rendelkeznek semmilyen helyi beágyazottsággal, a legjobb esetben naív álmodozók, de sokkal gyakrabban, szimplán nyugati lobbisták. Mai modern példa: Navalnij Oroszországban - ha az ember csak a nyugati médiákat követi, komolyan képes elhinni, hogy Navalnij valamiféle jelentős orosz politikai szereplő.

Vagy a másik népszerű elmélet: amint megerősödik a kínai nagytőke és a középosztály, vége lesz a kínai diktatúrának, mert a kínai nagypolgárság ki fogja kényszeríteni a liberális demokrácia bevezetését. 30 éve halljuk ezt. Nos, Kínában jelenleg a középosztályhoz tartozik a lakosság 30 %-a, továbbá a lakosság 0,3 %-a milliomos (közülük 400 fő egyenesen milliárdos), s mégis: a kínai közép- és felső réteg kiválóan érzi magát a meglévő politikai rendszerben.

Guénon azt mondja, a tisztán anyagi kultúra sose képes hosszú távon megtartani a hatalmat. A társadalom elveszti egy adott pillanatban saját alapjait. Guénon próféta: azt is megírja, hogy a nyugati népek képtelenek lesznek az idegeneket integrálni, további kineveti kora népszerű elméletét a "sárga veszedelemről", megejgyezve, a kínaiak valaha is meghódítják a nyugatot, az nem fegyveresen fog történni, hanem kizárólag békésen.

Guénon tagadja a keresztény hagyomány univerzalitását, ez az egyik fontos jellemzője a tradicionalizmusnak. Azt mondja, van egy ősi, univerzális hagyomány, mely kultúrafüggően fejeződik ki, s ennek az európai alakja a kereszténység. azonban máshol pedig más. Ahogy nincs értelme kereszténységre késztetni a keletet, ugyanúgy hiba keleti tanításokat átvenni nyugaton, ez utóbbinak az eredménye nem lesz ugyanis más, mint ezotéria, álmiszticizmus, álhagyomány.

Ahogy a szinkretizmus is elvetendő. Az őshagyománynak lehetnek sokféle kifejeződései, de ezek együtt, s különösen úgy, hogy össze-vissza válogatunk köztük nem hagyomány.

Továbbá, a szellemi erőfeszítés az egyén szintjén nem kerülhető ki. A létrehozott intézményesített hagyomány nem lesz soha más, mint külsőség. Intézmény csak úgy lehet hagyományos, ha már meglévő egyéni hagyományokat fog össze. Guénon jóval Gramsci előtt meglátta: az intézmény csak szellemi tájékoztató eszköz lehet.

Guénon e könyve írásakor még azt vallotta, azért kell a keletet tanulmányozni, hogy ez a tudás segítsen a nyugatnak visszatalálni saját hagyományához. Később ezt a reménységét elvesztette, immár menthetetlennek tartotta a nyugatot, s 6 évvel e műve megírása után Egyiptomba költözött, ahol áttért az iszlám vallásra.

Most amikor a régi naptár szerinti Újév van, leírom mit szoktunk csinálni az új naptár szerinti Újév alkalmából.

Alapvetően igyekszünk kimaradni az általános hisztériából. Idén szerencsére a koronavírus pozitív mellékhatásaként a hisztéria eleve fékezett habzású volt.

Amitől mindig óvakodunk: felesleges mennyiségű élelmiszer felhalmozása és alkohol. A múzsám szokott sört inni, most gyümölcsbort is (vettem egy kisüveggel), én maradtam a cukormentes kólánál. Antialkoholista vagyok, bár nem fanatikus, szóval tudok inni és nagyon ritkán szoktam is, de olyan ritkán teszem azt, hogy de facto a "sosem iszom" állítás majdnem fedi a valóságot.

Ami szokásunk évek óta: televízió előtt vacsorázni. Aztán kapcsolgatjuk ide-oda a csatornákat. Idén a múzsám készített palacsintatortát is, teljesen házilag, félkész anyagok nélkül, cukormentesen.

Magyar idő szerint 21:45-kor átkapcsolunk valamelyik orosz tv-csatornára. Ilyenkor van ugyanis Moszkvában, a keresztény világ központjában, éjfél. Meghallgatjuk az elnöki beszédet és a himnuszt.

Persze megvárjuk aztán a bolgár és a magyar idő szerinti éjfélt is, bár az államfői beszédeket nem mindig nézzük meg, hiszen ez értelmetlen, se Bulgáriában, se Magyarországon nem az államfő az ország vezetője. Idén megnéztük a bolgár államfő beszédét, hogy legyen min röhögni. Szánalmas alak, idén hatalmas bukásban volt része a kormányellenes tüntetések támogatása miatt.

Aztán lefekszünk magyar idő szerint 00:30 körül. Addigra pont véget is ér a petárdázás.

Egyébként érdekes, az idősebb fehér fiú macskánk retteg a tűzijátéktól, elbújik a fürdőszobában előle, míg a fiatalabb fekete lány macskánk meg még kifejezetten ki is néz az ablakon, hogy jobban tudja élvezni a fényeket. A két kutya meg csak akkor morog, ha túl közel robban valami, egyébként nem zavarja őket. S persze a két darab madarunkat se izgatja az egész.

Korábbi cikkemhez, íme pár kifejezetten érdekes nyelvi kategória. Mindenhol meg fogom írni, mi a helyzet az általam beszélt 5 nyelvvel (magyar, bolgár, spanyol, orosz, angol) és további 10 nyelvvel, melyből rendelkezem valamilyen szintű ismeretséggel (latin, ógörög, héber, koreai, szuahéli, szerb-horvát-bosnyák-montenegrói, szlovén, finn, baszk, asszír). Kiválasztottam 8 kategóriát: 4 hangtanit és 4 nyelvtanit.

Hangsúly

A világ nyelveinek kb. felében nincs rögzített hangsúly. Felében a hangsúly rögzített, a leggyakoribb helyzet az első szótag és az utolsó szótag.

• nincs rögzített hangsúly: bolgár, spanyol, orosz, angol, latin, ógörög, koreai, szerb-horvát-bosnyák-montenegrói, szlovén, baszk,
• rögzített hangsúly első szótagon: magyar, finn,
• rögzített hangsúly utolsó szótagon: héber,
• rögzített hangsúly utolsó előtti szótagon: szuahéli, asszír.

Alapvetően a mozgó hangsúly előnye: a nagyobb dallamosság. Természetesen jóval könnyebb megtanulni a rögzített hangsúlyt mozgó hangsúlyú anyanyelvvel, mint fordítva.

Szóhanglejtés

Hanglejtés minden nyelvben van természetesen. A nyelvek kétharmadában mind szó, mind mondat szinten, egyharmadában csak mondat szinten. Egyes kelet-ázsiai, afrikai és más nyelvekben bonyolult hanglejtés rendszer van.

Amikor annak idején úgy döntöttem, megismerkedem egy kelet-ázsiai nyelvvel, éppen azért választottam a koreait, mert abban kivételesen nincs szóhanglejtés (a kínaiban, japánban, vietnámiban van). A zenei hallásom se jó, szóval meg akartam kímélni magamat a hanglejtésektől. A kínaiban pl. 5 szóhanglejtés van: 5 a mandarinban és 6 a kantoniban. Ezek közül én 3-at vagyok képes meghallani, s azt hiszem, nem vagyok ezzel egyedül.

Valószínűleg a világ egyik legbonyolultabb feladata, amikor egy szóhanglejtés nélküli anyanyelvű ember meg akar tanulni egy szóhanglejtéses nyelvet: először csak az egyes hanglejtés típusok helyes megkülönböztetéséhez hetek kellenek, majd hónapok az utánzáshoz.

Összes "nyelvem" szóhangsúly nélküli, egyedül a szerb-horvát-bosnyák-montenegróiban és a szlovénben van szóhangsúly, de sokkal-sokkal egyszerűbb a távol-keleti rendszereknél: 2 szóhangsúly van, szerepük korlátozott, s az anyanyelvi beszélők jelentős része nem is használja őket.

Magánhangzók száma

A leggyakoribb: 5-6 magánhangzó megléte. Ennél több ritkaság, s az ennél kevesebb még nagyobb ritkaság. Tudomásom szerint a kaukázusi nyelvek a rekorderek: az abházban pl. közel 60 mássalhangzóhoz van 2 magánhangzó.

Az egyszerűsék kedvéért itt csak a teljesértékű magángangzó fonémákat figyelembe véve, de belőlük is kivéve a kettőshangzókat, a hangsúly hiányában redukált hangokat, és azokat az eseteket, ahol az eltérés jól leírható szimplán rövidség/hosszúság mentén:

• 5 magánhangzó: spanyol, latin, héber, szuahéli, szerb-horvát-bosnyák-montenegrói, baszk,
• 6 magánhangzó: bolgár, orosz, asszír,
• 7 magánhangzó: ögörög,
• 8 magánhangzó: koreai, szlovén, finn,
• 9 magánhangzó: magyar, angol (amerikai).
• 11 magánhangzó: angol (brit).

Zöngésség/zöngétlenség

Gyakorlatilag minden európai nyelv jellemzője, hogy vannak zöngésségi párok a mássalhangzóknál. A magyarban például a következőek ezek:

• zárhangoknál: k/g, p/b, t/d, ty/gy
• réshangoknál: f/v, sz/z, s/zs,
• zár-réshangoknál: c/dz, cs/dzs.

Nem alkotnak párt a magyarban:

• csak zöngés: m, n, ny, l, r,
• rendesen zöngés, de zöngétlenedhet (viszont a zöngétlen változat nem önálló fonéma): j.
• rendesen zöngétlen, de zöngésedhet (viszont a zöngés változat nem önálló fonéma): h.

Na most, úgy tűnik a zöngésedés/zöngétlenedés általános jelenség, pedig nem az. Annak ellenére, hogy logikus lenne, hiszen a könnyebb ejtés miatt a hangok hatnak egymásra, s a zöngésség szerinti különbség igencsak nehezíti két szomszédos hang ejtését.

Viszont ténylegesen a következő esetek lehetnek, kicsit leegyszerűsítve:

• a zöngésségi asszimilálódás lehetséges, de nem kötelező, jellemzően stílus kérdése, azaz a művelt beszéd nem asszimilál, míg a köznapi igen: spanyol, latin, héber, baszk - nyilván ez a legszabadabb állapot, hiszen bárhol lehet zöngés és zöngétlen hang is, íme egy példa, mely magyarul és spanyolul szinte azonosan hangzik: "Afganisztán" - a szó eleje spanyolul ejthető "afg" vagy "avg" alakban is, míg magyarul csak "avg" alakban,
• kötelező zöngésségi asszimiláció, jellemzően hátrafelé, de esetenként előre is: magyar, angol, ógörög, szuahéli, szerb-horvát-bosnyák-montenegrói,
• kötelező zöngésségi asszimiláció, jellemzően hátrafelé, de esetenként előre is + szóvégen a zöngések átmennek zöngétlen párjukba: bolgár, orosz, szlovén, asszír,
• ahol teljesen kötött mindez, a zöngés-zöngetlen párok egyetlen fonéma, a normál ejtés a zöngetlen, míg amikor két zöngés hang közé kerülnek, zöngésednek: koreai - a koreiaknak a legnehezebb emiatt, számukra megerőltető máshol mint két zöngés hang között zöngés hangot ejteni a zöngés/zöngétlen párokból - pl. a "Budapest" szó leggyakoribb ejtése kb. "pudabheszüdü".

A finnt nemigen lehet sehová se besorolni, eredetileg nem is voltak benne zöngés zár- és réshangok, csak idegen szavakban.

Nyelvtani nemek száma.

• nincsenek nyelvtani nemek: magyar, koreai, finn, baszk,
• 2 nyelvtani nem: héber, asszír,
• 3 nyelvtani nem: bolgár, spanyol (valójában csak 2 van, s maradványai a harmadiknak), orosz, angol (valójában nincsenek, csak maradványok), latin, ógörög, szerb-horvát-bosnyák-montenegrói, szlovén,
• 8 nyelvtani nem: szuahéli.

Esetek száma

Itt örök vita, mi számít esetnek. A legszorosabb meghatározást figyelembe véve: csak az eset, mely minden névszón használható (tehát pl. nincs korlátozva tulajdonnevekre, névmásokra, stb.), s minden számban is létezik.

Az eredmény:

• nincsenek esetek: bolgár, spanyol, angol, héber, szuahéli, asszír,
• 4 eset van: ógörög,
• 5 eset van: latin,
• 6 eset van: orosz, szerb-horvát-bosnyák-montenegrói, szlovén,
• 12 eset van: koreai, baszk,
• 15 eset van: finn,
• 17 eset van: magyar.

Névelők

• Határozott és határozatlan névelő: magyar, spanyol, angol, baszk, asszír,
• Csak határozott névelő: bolgár, ógörög, héber,
• Nincsenek névelők: orosz, latin, koreai, szuahéli, szerb-horvát-bosnyák-montenegrói, szlovén, finn.

Udvariassági használat

Azaz ki van-e fejezve az adott nyelvben az udvariasság nyelvtani eszközzel. Lásd magyarul: Ön/maga.

Íme az egyes nyelvekben az udvariasság kifejezése:

• többes szám második személy használata: bolgár, orosz, szerb-horvát-bosnyák-montenegrói, szlovén, finn (alig van használatban),
• harmadik személy használata: héber (alig van használatban), asszír,
• önálló személyes névmás és második személy használata: baszk,
• önálló személyes névmás és harmadik személy használata: magyar, spanyol,
• nincs kifejezése: angol, latin, ógörög, szuahéli,
• 7-szintű rendszer önálló nyelvtani elemekkel: koreai (5 van aktív használatban, 2 elavultnak számít).

A Heti Hetes című műsort mindig utáltam, s összesen talán 5-6 adást láttam a több százból. Alapvetően magát a műsorkoncepciót se értem: összejön pár egymással mindenben egyetértő ember, majd egymással versengve gúnyolódnak azokon, akikkel nem értenek egyet - ennek mi is az értelme?

A 2010 előtti korban, a liberális görénykurzus alatt persze világos volt mi az értelme: az egyik legnézettebb csatornán fő műsoridőben kőkemény ballib propaganda sugárzása szórakoztató alakban, hogy tudja a sok bunkó néző, mi az éppen hivatalos "szalonképes" álláspont.

Később az ellenoldal is megcsinálta a maga Heti Hetesét, s bár enyhébb az eredetinél, az is nagyon buta dolognak látom: ez a Troll című műsor.

Viszont a Partizán Heti Hetesrúl szóló adásából kiderült: a műsor törsgárdája máig mindenben egyetért a 2002-2010 közti ballib kormányzattal és eszmeiséggel, mindkettőt hibátlannak tartja.

Szerintem egyébként jól csinálja a Heti Hetes. Semmit se tanultak, s ma is sokat segítenek a ballibellenes hangulat fenntartásában. Ezt köszönjük meg nekik. Hiszen ma is megmutatják mi a ballib szellemiség lényege: egyenruhába bújtatott gondolkodás, szektás módon, a kicsit is mást mondó ellenség, mindez egy mindenkit mélyen lenéző magartással.

Ha én a Fidesz kampánycsapat lennék, mindent megtennék, legyen ismét Heti Hetes, ez biztosan elvinne a ballibektől 2022-ben 5-10 százalékpontot.

Eredetileg "szartok" alakban akartam írni, de aztán meggondoltam magamat, nehogy félreérthető legyen. Szóval a szárt nevű népről, sajátos etnikai-regionális csoportról van szó. A szártkérdés a XIX. századi és XX. sz. elejei orosz/szovjet Közép-Ázsia egyik problémája volt.

A volt orosz-szovjet Közép-Ázsia mai lakossága kb. 72 millió fő. Az etnikai arányok:

• 43 % üzbég,
• 17 % kazah,
• 12 % tadzsik,
• 9 % orosz,
• 7 % kirgíz,
• 6 % türkmén,
• 1 % tatár,
• 1 % kara-kalpak,
• 4 % minden egyéb (ezen belül 0,8 % ukrán és 0,7 % ujgur).

A mai határok az 1936-os sztálini szovjet közigazgatási reform maradványai.

A Szovjetúnió megalakulásakor (1922) a régió így nézett ki:

• északon: 2 autonóm köztársaság, a kazah (korábbi nevén: kirgíz, míg a mai kirgízek eredeti neve kara-kirgíz volt), s a kara-kalpak autonóm köztársaság (ma ez a terület Kazahsztán és Üzbegisztán részei, egy kis rész északnyugaton Oroszország része, míg egy kis rész délnyugaton pedig Türkmenisztáné),
• délen a Turkesztáni Autonóm Köztársaság - ez a Turkesztán nevű történelmi régió északi és nyugati része volt, melyet az oroszok meghódítottak a XVIII-XIX. sz. folyamán (Dél-Turkesztán brit fennhatóság alatt volt, ez ma Afganisztáné, Kelet-Turkesztán pedig máig kínai, ez más néven Ujgúria) - ma a volt Turkesztáni Autonóm Köztársaság területe meg van osztva Türkmenisztán, Üzbegisztán, Kirgizsztán, s Tadzsikisztán között,
• és még két jogilag független állam délen: Hiva és Buhara, ezt a két államot Oroszország 1873-ban hódította meg, de nem lettek hivatalosan anektálva, csak 1924-ben (Buhara volt területe ma Türkmenisztán, Üzbegisztán és Tadzsikisztán része, Hiva területe pedig Türkmenisztán, Üzbegisztán és Kazahsztán része).

Az orosz hódítás előtt és aztán is sokáig a lakosság etnikai-nemzeti önazonossága folyékony volt, a mai modern nemzetek nem léteztek, az emberek alapvetően letelepedett-félnomád-nomád viszonylatban osztották meg magukat. Tulajdonképpen a mai nemzetek csak a szovjet korban lettek megerősítve, a szovjet nemzetiségi politika következtében.

A szovjet korszak előtti utolsó orosz birodalmi népszámlálás adatai az anyanyelvre vonatkozóan a régióban + ehhez hozzáadva a jogilag független Buhara és Híva becsült adatait:

• 28 % üzbég,
• 21 % kazah,
• 13 % tadzsik,
• 10 % türkmén,
• 8 % szárt,
• 4 % orosz,
• 6 % "türk" (nem határozza meg, konkrétan melyik türk nyelv),
• 3 % kirgíz,
• 1 % karakalpak,
• 1 % ujgúr,
• 1 % tatár,
• 4 % minden más.

Jól látható, hogy a lakosság 14 %-a nem azonosítható mai fogalmak szerint: ez a szárt és a türk. A "türk" alatt valószínűleg akár a csagatáj nyelv is érthető volt, ma ezt az üzbég és az ujgúr közös elődjének tekintik leginkább, de egykor ez a nyelv széles körben használt közvetítőnyelv szerepét is játszotta (továbbá ezt volt Híva hivatalos nyelve). Sőt még a szovjet kor kezdetén az is felmerült alternatív tervként, hogy az egyes közép-ázsiai népek önállóságának erősítése helyett inkább egy közös turkesztáni szocialista nemzetet kellene létrehozni, melynek nyelve lehetne a csagatáj.

Alapvetően a szovjet kommunisták között két egymással harcoló elképzelés létezett:

• sok új "szocialista nenzet" létrehozása, majd ezek szövetségesek lesznek egymással, így a kommunista elvek népszerűek lesznek már csak azon az alapon is, hogy minden nemzet jogot kap saját kultúrája fejlesztésére - ennek kritikusai azt mondták, ez az elképzelés azonban segítheti a nacionalizmust, mely idővel antikommunista álláspontot is erősíthet,
• nagyobb "szocialista nemzetek" létrehozása, így ezek erősebbek lesznek, mivel megszűnnek a létező ellentétek - a kritika itt is az volt, hogy ez addig jó, míg a hatalom a kommunisták kezében van, de minden más esetben, ez egy erős új, szovjetellenes országot eredményezhetne.

Azt hogy ez előbbi elképzelés nyert, elsősorban napi politikai szempontok döntötték el. A térség legerősebb reformmozgalma a XX. sz. elején a dzsadidizmus volt, mely - ifjútörök mintára - egyfajta reformált iszlámot akart. A dzsadidisták részben támogattak a kommunistákat, különösen a nemzetiségi politikát illetően, s segítettek nekik a régi hatalom hívei elleni harcban.

Amikor azonban a szovjet hatalom megerősödött a térségben, már nem volt szüksége dzsadidistákra, s a dzsadidisták többsége által támogatott egyeséges Turkesztán ügye immár veszélyesnek tűnt kommunista szemszögből. Akkortól egyértelműen a sok kis nemzet elképzelés ment át a hivatalos gyakorlatba: ez egyrészt megfelelt a kommunista elveknek - "nemzeti önrendelkezést mindenkinek" -, másrészt a hagyományos "oszd meg és uralkodj" elv szemszögéből is kiváló megoldásnak bizonyult.

De lássuk a "türköknél" is nagyobb létszámú szártokat! Ehhez először a régió alapvető története. 2000 évvel ezelőtt a terület legnagyobb részét keleti-iráni népek lakták, a legnagyobb közülük a szkíták, akik egy időben nyugati irányban egészen Erdélyig terjedtek, keleten Mongáliáig, délen pedig Észak-Indiáig.

A keleti-iráni népek a régióból gyakorlatilag eltűntek a népvándorlás során, asszimilálták őket a bevándorlók, ma kelet-iráni népek a Kaukázusban maradtak (az oszétek) és Afganisztánban (a pastuk), magában a közép-ázsiai régióban csak egyes kisebb, izolált közösségek maradtak fenn, elsősorban a pamíri hegyvidéken a mai Kelet-Tadzsikisztánban.

Kik voltak a bevándorlók? A türkök, akik nyugatra, északra és délre vándoroltak nagy számban a mai Északnyugat-Kínában lévő őshazájukból (mai nevén: Ujgúriából). Az egész régió, egyes elszigetelt részeket leszámítva, türk lett. Sőt a türkök meghódítottak sok nyugati és déli területet (egyes területeket tartósan: végülis ennek mai eredménye Törökország és az európai Oroszországban a Volga-menti türk népek).

Tulajdonképpen a perzsa - ami egy nyugati-iráni nyelv - kultúra volt az, mely teljesen ellenállt a türk hódításnak etnikai értelemben. Akkor alakult ki az a felosztás, hogy a letepedett népek perzsák, a nomádok és félnomádok pedig türkök. Ugyanaz megsimétlődött a VII. században is, amikor a muszlimok meghódították Perzsiát, ismét Perzsia lett az a terület, ahol az iszlámosítás nem jelentett egyben arabosítást is.

Közép-Ázsia iszlám hitre térítésre is már elsősorban a perzsákon keresztül zajlott. Itt is jellemző volt, hogy a letelepedett népek átvették a perzsa nyelvet, míg a nomádok és félnomádok maradtak türk nyelvüknél, s a vallást illetően is erősen siznkretikusak lettek, azaz iszlám sose tudta teljesen kiirtani a pre-iszlám türk pogányságot, ez utóbbinak jelentős nyomai maradtak. (A legészakibb türkökhöz már el se jutott az iszlám, lásd pl. jakutok, tuvaiak.)

Mellékes, de érdekes, a bolgár őstörténészek között 2 tábor van az ősbolgárokkal kapcsolatban: abban egyetértés van, hogy az őshaza valahol a mai Tadzsikisztán-Üzbegisztán-Kirgizsztán vidéken lehetett (a legtöbb híve a Kelet-Tadzsikisztán verziónak van), de abban vita van, hogy az ősbolgárok kelet-irániak volt-e vagy türkök.

A régió türk nyelvisége olyan erős volt, hogy pl. a XIII. századi mongol hódításkor - ezt mi tatárjárásként szoktuk emlegetni - a mongol állam meg se próbálta terjeszteni a mongol nyelvet, hanem a helyi ügyeket türk nyelven intézte.

A későbbiekben is megmaradt ez, kialakult a sajátos perzsa-türk kétnyelvűség a térségben: a mezőgazdasággal foglalkozó lakosság átvette a türk nyelvet, míg a városokba költözők a perzsát, teljes függetlenül a leszármazástól, sőt az etnikai öntudattól.

Természetesen a nemzetiségek keveredtek, ennek nem volt akadálya, hiszen mindenki szunni muszlim volt. A lassan kialakuló kevert lakosság kezdte magát szártnak nevezni, mely beszélte mind a tadzsikot (ami a perzsa változata), mind a türköt, azon belül egyfajta sajátos üzbég nyelvjárást, mely erős perzsa hatás alatt állt. Sőt a nem kevert lakosság is csatlakozott hozzájuk: a tisztán üzbég eredetű, letelepedett üzbégek is sok esetben szártnak nevezték magukat. miután kiszakadtak a hagyományos törzsi-nagycsaládi üzbég rendszerből, s a helyi tadzsikok is elkezdték a "tadzsik" szót csak a hegyvidéki tadzsikokra alkalmazni, magukra pedig a szárt szót.

Egy időben a hivatalos orosz politika igyekezett létrehozni önálló szárt nemzetiséget. Ez sikertelennek bizonyult, képtelenség volt meghatározni, hogy a szárt az miben más, mint az üzbég és a tadzsik.

A kialakuló üzbég nemzettudat szemszögéből a szártok egyszerűen üzbégek voltak. Egyes üzbég kommunisták megpróbálták még azt a trükköt is, hogy a perzsát valamiféle "elnyomó" nyelvnek állítsák meg, azaz a tadzsikok megindult üzbégesítése valójában "forradalmi" folyamat, hisz azt jelenti: a néptömegek elvetik a "kizsákmányoló" nyelvet, s "szocialista" nyelvre térnek át.

Ezzel szemben a tadzsik nemzettudat a türk bevándorlás előtti időkre nézett vissza, amikor a lakosság az egész régióban keleti-iráni volt, így arra mutatott rá, hogy a lakosság zöme valójában türkizált tadzsik.

A moszkvai vezetés eleinte az üzbég álláspontot támogatta, ennek jele, hogy míg Türkmenisztán és Üzbegisztán már 1924-ben tagköztársasági státuszt kapott, addig Tadzsikisztán csak autonóm köztársaság lett Üzbegisztánon belül. Alapvetően ennek nem az volt az oka, hogy annyira üzbég nacionalista lett volna Moszkva, inkább gyakorlati oka volt: a tagköztársasági státuszhoz elvártak valamilyen minimálisan életképes létszámot és gazdasági erőt, ez alatt maradt az autonóm köztársasági státuszt, vagy valamelyik még alacsonyabb státusz.

(A szovjet rendszer a következő volt: a tagköztársaságok szintje - alájuk rendelve az autonóm köztársaságok melyek kb. automóm megyéknek feleltek meg - alájuk rendelve autonóm kerületek.)

Az életképesség és a gazdasági erő mint követelmény alól csakis külpolitikai szempontok miatt tekintettek el, ez volt a karéliai és a moldáviai tagköztársaság esete (a karéliai vissza is lett minősítve autonómiává, miután nem lett elérve a tervezett külpolitikai eredmény).

A tadzsikok nyilvánvalóan túl kevesen voltak. Valójában kevesebben, mint több nép, mely csak autonómia státuszt kapott lett. S gazdaságilag is a legfejletlenebbek voltak. Tadzsikisztánra ma is igaz: a terület 90 %-a nehezen átjárható, gazdaságilag nehezen használható hegyvidék, s a maradék 10 %-on lakik gyakorlatilag a teljes lakosság, az ország délnyugati és északnyugati csücskében, s még e két rész között is nehézkes a közlekedés. A Magyarországnál másfélszer nagyobb Tadzsikisztánban a teljes vasúthálózat mérete a magyar tizede, s az is csak az ország nyugati részében létezik, s még ott is két, egymással nem kapcsolódó részre oszlik, melyek mindegyike azonban kapcsolódik az üzbég vasúti hálózathoz, tehát Északnyugat-Tadzsikisztánból vonaton csak Üzbegisztánon keresztül lehet eljutni a többi tadzsik vasútvonalra.

Sztálin a tadzsik státuszon 1929-ben változtatott - ekkor lett Tadzsikisztán felemelve tagköztársasági státuszba - elsősorban külpolitikai okokból: szükség volt egy perzsa szocialista köztársaságra, ezzel segítve a kommunista propaganda ügyét Iránban és a részben perzsa Afganisztánban. Az is benne lehetett még a számításban, hogy ha esetleg győznek a kommunistaellenes tadzsik felkelők, s esetleg egyesítik a volt orosz és a volt brit tadzsik területeket saját uralmuk alatt, akkor csak a tadzsik részt vigyék, az üzbég maradjon meg szovjet kézben.

Viszont az üzbégeket se akarták Moszkvában megharagítani. A három legnagyobb tadzsik többségű városból kettő maradt Üzbegisztánban: Buhara és Szamarkand. (Persze Buharát nehéz is lett volna Tadzsikisztánhoz csatolni, hiszen nyugatabbra fekszik.)

Tehát 1929-ben a tadzsik autómiából teljesjogú tagköztársaság lett, sőt hozzá lett csatolva Hudzsand város és régiója (ez a mai Tadzsikisztán északi "nyúlványa") a nagyobb életképesség biztosítása céljából. Erre etnikai ok is volt: a térségben 80 %-os tadzsik többség volt.

A tadzsik vezetés még megpróbálta elérni, hogy Buhara és Szamarkand Üzbegisztánban maradása miatt kompenzációt kapjon, szerették volna megkapni a mai Üzbegisztán délkeleti csücskét, Termez várost (a mai afgán-üzbég határon) és környékét, de az üzbégek lobbiereje erősebbnek bizonyult Sztálinnál.

Egyébként rendkívül érdekes, hogy a hivatalosan internacionalista vezetők - hiszen mind az üzbég, mind a tadzsik vezetés hithű kommunistákból állt - abszolút nacionalista érvekkel nacionalista célokért harcoltak egymással, ráadásul úgy, hogy végülis ezek akkor nem önálló országok voltak, hanem a Szovjetúnió belső közigazgatásának kérdései, s a helyi hatalom jogköre elég korlátozott volt, hiszen minden lényeges ügyben úgyis Moszkva döntött, s ott is egyetlen ember: Sztálin elvtárs, aki grúz nemzetiségűként eléggé messze volt mind a üzbég, mind a tadzsik nemzeti céloktól.

Máig vitás téma az üzbégek és a tadzsikok közt az üzbegisztáni tadzsikok kérdése: a tadzsikok szerint arányuk 15-20 %, míg az üzbégek szerint 4-5 %. S a magyarázat itt is az, hogy a magukat eredetileg szártnak nevezők hjlamosak voltak magukat a szárt kategória megszüntetése után üzbégnek nevezni, nem volt ritka a "tadzsikajkú üzbég" meghatározás se.)

Jelenleg az üzbég-tadzsik viszony mérsékelten hűvös. Fegyveres harc nem volt, de sokszor feszült a viszony. A térség fő konfliktusa a kirgiz-üzbég viszály, mely miatt kétszer is fegyveres harc alakult ki a szovjet kor vége óta, több ezer halálos áldozattal. Itt ilyesmi nem volt, a viszály gazdasági háború szintjéig ment csak, esetenként durvább módszerekkel, pl. amikor az üzbégek annyira megharagudtak a tadzsikokra, hogy felszedték az tadzsik-üzbég határ üzbég oldalán a vasúti síneket, ezzel megszüntetve a déli tadzsik vasúthálózat egyetlen kapcsolatát a külfölddel, ez az állapot évekig tartott, míg az üzbégek megbocsátottak és visszahelyezték a síneket.

A volt Szovjetúnió területén a tadzsik volt a legszaporább nép, s ez máig így van. Az utóbbi 50 év alatt Tadzsikisztán lakosságnövekedése 240 %, ez a szintén magas növekedésű Üzbegisztánban 180 %, míg Kazahsztánban csak 40 %, ami persze szintén magas európai szemmel nézve (Oroszországban a növekedés 22 %, Magyarországon pedig -6 %, azaz csökkenés van).

De megváltozott a környék... a főváros, Dusanbe központi parkja 40 éve és ma:

A neves magyar ferencista blogger cikket írt, dicsőítendő az eretnek római pápát. Ebben semmi hírérték nincs, viszont nagyon helyesen rámutat az egész ferencista őrület gyökereire, elsősorban a felszabadítási teológiára.

Hozzá kell tenni, a felszabadítási teológia ártalmatlan gyerekjáték a mai tomboló-romboló ferencizmushoz képest.

Annak idején, a felszabadítási ideológia fénykorából, a 80-as évek közepéről személyes tapasztalatom kubai 6-éves életemből ennek a eszmének a megerősödése Latin-Amerikában.

Kubában drasztikus változást hozott ez az eszme. A kubai kommunizmus a lehető legleninistább módon állt a valláshoz, azaz a szovjet 20-as évek agresszív ateizmusát alkalmazta. Hívőnek lenni erősen "forradalomellenes" szagú tevékenység volt. A rezsim ragaszkodott a merev materializmushoz, nem fogadta el egyes nyugati kommunisták megváltozott álláspontját ebben a kérdésben. A kubai elit merevebb volt még a szovjetnél is e tekintetben, mely legalábbis hasznos társutasként elismert egyes hívő mozgalmakat.

Aztán a kubai kormányzat felismerte, vannak olyan jelentős mozgalmak Latin-Amerikában, melyek tulajdonképpen mindenben egyetértenek a hivatalos kubai ideológiával, az egyetlen akadály, hogy ez az egyetértés együttműködéssé alakuljon a harcos kubai ateizmus, ez ugyanis elfogadhatatlanná teszi a kubai rendszert a mélyen hívő katolikus-progresszívek számára.

A felszabadítási teológia kb. olyan, mintha a marxizmusból kivennénk a történelmi materializmust. Az irányzat filozófia értelemben abszolút keresztény, s ilyen alapról fogadja el a marxista tanítás kereszténységgel nem ütköző részét (ami a nagyobb rész).

Fidel Castro éles eszű ember volt, s azonnal reagált is. 1984 körül kezdődött el Kubában az ateista propaganda lassú leépítése. A végén a folyamat eljutott oda, hogy ki lett mondva: az ember lehet egyszerre keresztény és kommunista. Én 1980-1986 között éltem Kubában, 1984 decembere volt az első év ez idő alatt, amikor lehetett Havannában karácsonyfákat látni immár nyilvános helyeken is, korábban ez csakis katolikus templomokon belül volt lehetséges. Ez az akkoriban évente többször Kubába látogató két híres brazil felszabadításteológus, Leonardo Boff és Frei Betto tevékenységnek láétható eredménye volt.

A fekszabadító teológia központi gondolata, a társadalmi igazságtalanság felszámolásának támogatása nélkül a keresztény üzenet nem hiteles. Ugyanis napjainkban a bűn legfőbb megjelenési formája a polgári társadalom, mely a kizsákmányolásra épül. Ahogy annak idejéb a zsidók felszabadultak az egyiptomi "rabszolgaságból", úgy ma fel kell szabadítani a dolgozókat a tőke rabsága alól, ez minden igaz keresztény kötelezettsége.

Mindez természetesen mélyen eretnek tanítás. S nem azért amit állít, hiszen a polgári társadalom tényleg erkölcsi rossz, s tényleg probléma a kizsákmányolás és az elnyomás. Sőt, azzal sincs semmi gond, ha valaki harcol egy igazságosabb társadalomért. A gond azonban az, hogy egyszerűen nem ez a kereszténység feladata.

Miért imádják a kereszténység legvadabb ellenségei is a felszabadítási teológiát? Egyszerű a válasz: valójában itt az a kripto-ateista lenéző hozzáállás köszön vissza, hogy a kereszténység foglalkozzon rákos kisgyerekek simogatásával, hajléktalanszállókkal, s osszon ételt a szegényeknek, de egyébként kussoljon, mert nem dolga "belepofázni" a közéleti kérdésekbe, sőt a legjob, ha a vallástról se "papol", mert az úgyis cáfolta már a tudomány. Magyarul: legyen a vallás egyfajta jótékonysági klubmozgalom.

Mindez kb. olyan mintha valaki kijelentené: az operaház célja valójában az, hogy az oda látogató nők megmutathassák ékszereiket egymásnak a szünet alatt. Persze lehet ez is szempont, végülis a társasági szerep is fontos, dehát mindez nagyjából tizedrangú az operaház lényegéhez képest.

Ez pont ugyanaz, ami Jézus idejében is történt: a korai követők egy része akkor pártolt el Jézustól, amikor ő nyilvánvalóvá tette, nem indít szabadságharcot Róma ellen. Pedig nyilván az is fontos cél lehetett, hogy a zsidók szabaduljnak fel a római irányítás alól, csak éppen nem ez volt Jézus tevékenységének a célja.

Szóval, maradva az eretnek római pápa könyvének magyar címénél: én szeretnék mindent megtenni, hogy még véletlenül se álmodjak együtt Ferivel, nem szeretnék ugyanis ateista rémálmokban részt venni semmilyen formában.

Frissen érkezett hír: Trump elnök ellenfelei betörtek az amerikai Kongresszus épületébe, azt pár órára el is foglalták.

Trump elnök hisztérikusan reagált a civilek bátor akciójára. Kiküldte - indokolatlanul - a terrorizmusellenes egységeit, akik le is mészároltak 4 embert, köztük egy fiatal nőt. Ez nem értékelhető másképp mint nőellenesség, szexizmus, ami a rasszizmus egyik megjelenési alakja.

Az egész haladó világ megmozdult. Hollywood pedig szinte felrobbant, több száz neves rendező és színész nyílt levelekben védte meg a civileket, s követeli, hogy Trump azonnal legyen elmozdítva posztjáról.

Soros György kezdeményezte, hogy a Nobel-bizottság szabályzata legyen megváltoztatva, s a rendőri erőszakban lemészárolt civil nő kapja meg az idei béke Nobel-díjat.

Az Európai Únió is aggodalmát fejezte ki. Több európai városban többszázezres tüntetések zajlanak, melyek kifejezik szolidaritásukat az amerikai antifasiszta civilekkel.

Az utolsó kettős valutarendszer is megszűnik a világon idén június utolsó napjával.

Kettős valutarendszer alatt nem az értendő, hogy egy országban több valuta van forgalomban, ez nem ritka jelenség (pl. elfogadnak hivatalosan valamilyen idegen pénznemet is), de az viszont ritkaság, hogy ugyanaz a szerv ad ki egynél több hivatalos pénzeszközt.

Ez egyébként több kommunista országoban is szokásban volt, korlátozott formában. Speciális valutahelyettesítő kuponokat adtak ki a helyi nemzeti bankok, ezek szerepe az volt, hogy jelentős valutás bolthálózat létezett, ahol máshol nem kapható hiánycikkeket lehetett venni valutáért, de presztízsokokból nem fogadtak el ezekben se valutát, hanem helyette speciális valutahelyettesítő kuponokat kellett használni.

A valutásboltok szerepe más-más fokú volt az egyes kommunista országokban. A legnagyobb szerepük Kubában volt, ahol még kenyeret is árultak valutáért! Magyarországon a szerepük drasztikusan lecsökkent a 70-es évek második felében, ekkortól már csak cigaretta, alkohol, libamáj, kaviár, téliszalámi, stb. kategóriában voltak fontosak - itt ezek a cikkek mindig megvoltak, s ráadásul jóval olcsóbban, mint forintért. Pl. jól emlékszem, erős dohányos édesanyám a normál bolti ár harmadáért vette meg a kedvenc nyugati cigarettáját a valutásboltban.

Budapesten alig pár helyen volt egyébként valutásbolt. Én személyesen összesen egy darab ilyen üzletre emlékszem, a Népköztársaság útján, pont az Operával szemben volt, onnan nem messze jártam iskolába.

Kínában, Észak-Koreában, Vietnámban, Csehszlovákiában, az NDK-ban, Lengyelországban, s a Szovjetúnióban léteztek ilyen kuponok. Míg más országokban - Magyarország, Románia, Bulgária, Albánia - nem adtak ki valutakuponokat, nyugati bankjegyekkel lehetett fizetni, persze nem mehetett be bárki ilyen üzletbe vásérolni, ellenőrizték a valutabirtoklás jogos jellegét.

Alapvetően a vásárlási jogosultság ellenőrzése állami politika is volt. Ahol ezt egyfajta hangulatjavító intézkedésként kezelték, ott nem erőltették az ellenőrzést. Bulgária ilyen volt a 80-as évek végén. Nagyon sok hiánycikk volt, az országnak valutahiánya volt, így a politikai vezetés úgy döntött nemhivatalosan, hogy engedni kell azt is vásárolni, aki egyébként nem lenne rá jogosult, de valahogy valutája van. Én Bulgáriában 1987-1989 kööztt rendszeresen jártam ilyen üzletbe, s összesen egyszer kérték a nemlétező jogosultságom igazolását.

Bulgáriában a valutásboltok (hivatalos nevükön: Korekom-boltok) egyenesen társadalmi szerepet játszottak. A "korekomi árucikk" kifejezés lett, s egy rakás dolog csak ott volt. A jobb minőségű csecsemőtermékek csak ott voltak, de pl. a zuhanyozófüggöny is "korekomi" volt. Sőt, a női divatra is hatott. Amikor a 80-as évek közepén Sandra német diszkóénekesnő divatba hozta a cicanadrágot (leggings) utcai viseletként, ez a termék 1987 elején megjelent a bolgár dollárosboltokban is. Egy éven belül minden második bolgár csaj 30 éves kor alatt viselni kezdte (sajnos az is, akin nem is állt jól).

De, visszatérve a témára, a másik kommunista valutaügyi szokás a kettős árfolyam volt, azaz volt egy fő árfolyam, mely jellemzően nem sok kapcsolatban állt a valósággal, azaz a nemzeti valuta erősen felül volt értékelve. S volt egy korlátozottan használt, a pénz valódi értékét tükröző árfolyam is (Magyarországon "turista árfolyam" volt a neve). A kettő között országonként változó módon különböző szintű eltérés volt. Magyarországon nagyjából kétszeres volt az eltérés. Pontos számra nem emlékszem, de a 80-as évek elején 1 USA-dollár az egyiken 20 Ft körül, a másikon 35 Ft körül mozgott.

A kommunista táborban Magyarország elsőként szüntette meg a kettős árfolyamot, 1982-ben. (Bulgáriában pl. csak a kommunista rendszer bukása után szűnt meg, 1989 végén.)

A 90-es évek első felében mindenhol megszűnt az előbbi két sajátosság, ill. Észak-Korea csak 2002-ben szüntette meg. Viszont egy ország nemhogy megszüntette, hanem egyesen még jobban kiépítette ezt a rendszert. Ez Kuba.

Kubában már a 80-as évek közepére egy többszörös rendszer épült ki 4 azaz négy darab valutahelyettesítő eszközsel. Ezek neve "igazolás" (certificado) volt, s volt belőle A, B, C és D típusú:

• A-típusú valutakupon – keményvalutát helyettesítő pénz, kizárólag külföldiek részére,
• B-típusú valutakupon – KGST-viszonylatban átváltható pénz, külföldiek részére,
• C-típusú valutakupon – keményvalutát helyettesítő pénz, kizárólag belföldieknek (kubai diplomaták, külfüldön dolgozók, egyes privilegizált vezetői rétegek),
• D-típusú valutakupon – KGST-viszonylatban átváltható pénz, belföldiek, jellemzően más KGST-országokban dolgozó hivatalos kubai kiküldöttek részére.

A B- és D-típus használata  1991-ben, a KGST megszűnésével együtt, természetesen megszűnt. Az A- és a C-t pedig egyesítették 1994-ben "konvertibilis peso" néven, s immár megszűntettek minden korlátozást vele kapcsolatban, szabadon birtokolhatta és használhatta bárki.

Kubában hosszú éveken keresztül rögzítve volt az árfolyam az USA-dollárhoz, mégpedig 1 USA-dollár kb. 0,93 kubai pesót ért, azaz a kubai peso többet ért a dollárnál. Mondanom se kell, a valóság az volt, hogy 1 USA-dollárért feketén 5 pesót lehetett kapni. Ez a Szovjetúnió megszűnése után, a beállt gazdasági válság miatt ez még rosszabbodott, egy időben 1 USA-dollárért már 100 pesót is adtak feketén.

A kubai vezetés aztán sikeresen stabilizálta a helyzetet. A konvertibilis peso árfolyama maradt a korábbi - 1 USA-dollár =0,93 peso -, később ez módosítva lett 1 USA-dollár = 1 peso arányra. A "normál" peso szabadon átváltható lett konvertibilis pesóra, "nemhivatalos" árfolyamon, amit persze a kubai kormányzat állapított, szóval igenis hivatalos volt, s ez az árfolyam meg is felelt a valóságnak, azaz a feketepiaci árfoltamnak, ma ez az árfolyam - évek óta - 1 konvertibilis peso = 25 normál peso.

Gyakorlatilag a hatalom leértékelte a kubai valutát 25-szörösen, csak ez nyíltan nem lett kommuninálva. A két valuta leple alatt ez elsikkadt,

Pár éve döntés született Kubában: ezt a trükközést abba kell hagyni, csak egy valuta maradhat. Ez most január 1-jén lépett hatályba, s az átmeneti időszak fél évig tart. Június 30-án megszűnik a konvertibilis peso. S természetesen a "nem-hivatalos" árfolyam lesz az egyetlen, szóval most már hivatalosan is 1 USA-dollár = 25 kubai peso.