Pár napja teljesen véget lett Kubában a Castro-testvérek uralmának, mely 1959. január 1. óta folyamatos volt, azaz több mint 62 éven keresztül tartott.

A végső szakasz 15 évig tartott, 2006-2021 között. Először is Fidel Castro megosztotta a hatalmat öccsével, Raúllal, majd 2018-ban ő is megosztotta a hatalmat, aztán most pár napja azt teljesen átadta a hozzá képest fiatal, alig 60 éves Miguel Díaz-Canelnek.

A folyamat alatt a kubai vezetés rendje is megváltozott. Fidel alatt még egyetlen szerv volt: a Párt vezetősége, a Minisztertanács, az Államtanács, s a Hadsereg vezérkara gyakorlatilag egy volt, jellemzően együttesen is üléseztek mindig (Fidel volt mindegyik szervnek a vezetője, Raúl pedig a helyettese).

Mostanra kombinálva lett a hagyományos kommunista berendelkezés az elnöki köztársaságával.

Létre lett hozva az önálló miniszterelnöki pozíció, mely azonban - ahogy ez szokás a külön miniszterelnöki pozícióval rendelkező elnöki köztársaságokban - nem a végrehajtó hatalom feje, hanem egyfajta adminisztratív főnök, a napi kormányzás irányítója, de a végrehajtó hatalom fejének alárendelve.

A végrehajtó hatalom feje a köztársasági elnök, ez a pozíció 2019-től létezik. A köztársasági elnök automatikusan elnöke az Államtanácsnak és a Minisztertanácsnak.

Meg lett hagyva a régi időkből az Államtanács, ez a Parlament állandóan működő szerv (lásd a Kádár-rendszerbeli Elnöki Tanács). A gyakorlatban ez egy jelképes szerv, csak hivatalosan kibocsátja a törvényeket, a már meghozott felsőbb döntések szerint.

S természetesen meg lett hagyva a Minisztertanács, ennek elnöke a köztársasági elnök, valójában a munkáját a miniszterelnök vezeti. Szerepe a felsőbb szinten hozott döntések végrehajtása és a napi adminisztratív munka végzése.

A legfelsőbb döntéshozó szerve a kubai államnak a Párt politikai bizottsága, ezt az első titkár vezeti. Ez a pozíció volt, melyet Raúl idén áprilisban átadott, sőt immár politikai bizottsági tagsága is megszűnt.

A korábbi időkhöz képes a fő változás tehát: az adminisztratív kormányzás el lett különítva az állam legfelsőbb vezetésétől, ma ezek külön szervek, bár ma is vannak egyes személyi átfedések.

A Politikai Bizottság 14 tagból áll, s mindig tagja az első titkár (ő az elnöke), az alelnök, a miniszterelnök, s a 3 legfontosabb miniszter (hadügy, külügy, belügy), a parlament elnöke, s egyes pártállami szervezetek elnökei (itt változik ki pontosan, néha a KISZ elnöke, a szakszervezet elnöke, a nőtanács elnöke, stb., de nem mind feltétlenül és egyszerre).

Azaz az a berendezkedés, ami Magyarországon volt a későkádári időkben, azzal a fő eltéréssel, hogy a tényleges és a alkotmányos hatalom egyezik, nyíltan, míg Kádár alatt a jogi helyzet nem egyezett a valóságos helyzettel, lásd jogilag a miniszterelnök volt a végrehajtó hatalom feje, a valóságban alá volt rendelve az első titkárnak.

A kubai rendszernek egyébként nincs jövője. A rendszer nem képes kínai típusú útra lépni, mert a nagytőke beengedése azonnal fellazítaná a politikai hatalmat is. Bármilyen nyugati, de akár orosz típusú demokratizálás pedig azonnal oda vezetne, hogy az USA-ban lévő kubai ellenzék átvenné a teljes hatalmat.

Szóval marad a rendszer: a szólásszabadság teljes hiánya, minden média egy kézben, civil szféra nem létezik (egyedül korlátozottan vallási alakban), politikai pluralizmusnak semmi nyoma, s az országot 10-15 ember vezeti, valódi választások nélkül. A rendszer legitimációja meg csak attól függ, milyen életszínvonalat képes biztosítani.

A történelem ismeri az első és a második jobbágyosodást.

Az első az ókori társadalom felbomlásának eredménye: a volt rabszolgák szabad emberek lettek és egyesültek társadalmilag az eleve szabadok szegény rétegével, majd lassan függőségbe kerültek a nagyobb földbirtokosoktól. S jobbágyok lettek: azaz nem rabszolgák, de személyükben mégis függő státuszúak. Ez egész Európára jellemző volt.

Aztán a második jobbágyság immár tisztán kelet-európai jelenség. Nyugat-Európában a jobbágyság lassan megszűnt. Ennek két oka volt, egy véletlenszerű és egy gazdasági:

• a pestisjárványok sokkal több áldozattal jártak nyugaton, mint keleten, ennek következményeképpen nyugaton egyszerűen elfogyott a mezőgazdasági munkaerő, így a megmaradt jobbágyság akkora érték lett, hogy képes volt kiharcolni státusza megváltozását,
• a nyugat a gyarmatosítás nyertese lett, s nem szorult rá a jobbágyi munkára.

Kelet-Európában viszont egyik tényező se hatott, így éppenhogy erősödött a jobbágyság szerepe, s a jobbágyi státusz körülményei még romlottak is.

Tulajdonképpen így lett Európa nyugati fele centrum, keleti fele pedig félperiféria. Ahogy ma jelentős az eltérés a bérszintben, úgy 500 éve a mezőgazdasági szektor helyzete volt teljesen eltérő: nyugaton gazdagodó szabad gazdák, a "felesleg" meg elment a városokba munkásnak, míg keleten egyre több jobbágy, egyre kevesebb joggal.

Nyugaton a polgárosodás ezután azt jelentette: a szabad gazdák és városi mesterek a gyarmatosításból szerzett vagyonok segítségévek egyre gazdagabbak lettek, majd átvették a politikai hatalmat is, maguk alá gyűrve a nemeséget. A nemesek közül csak az maradt talpon, aki csatlakozott a polgársághoz. A királyok pedig a nagytőke bohócai lettek, amilyen szerepet pl. máig játszanak Angliában.

Szóval gazdagságból lett politikai hatalom. Máig ez a liberális demokrácia alapja: aki gazdag, az uralkodik.

Keleten mindez hatalmas késéssel jött el, s mivel a helyi gazdagok se bírtak a sokkal gazdagabb idegenekkel, az egész társadalom érdeke lett a fenti modell ellenzése, hiszen ha a gazdagok kapták volna meg a politikai hatalmat, az az ország idegenek általi irányítását jelentette volna.

Mivel szinte ugyanaz a terület került kommunista irányítás alá, melyre a második jobbágyság is jellemző volt, érdekes helyzet alakult ki. Egyrészt a megkésett polgárosodás le lett állítva immár teljesen. De másodsorban - s ez a fontosabb - a kommunizmus bukása mégfurcsább eredményt hozott.

A gazdasági hatalom vagy idegenek kezébe került, vagy a volt kommunista nomenklatúra szerezte meg. A nyugatiasabb ex-kommunista államokban az előbbi volt a jellemzől, a kevésbé nyugatiasabbakban az utóbbi.

Az előbbi tarthatatlan állapot, lázad ellen az egész régió. Senki se akar ugyanis idegen uralmat, se a szegény, se a gazdag.

Az utóbbi pedig éppen a második, fordított polgárosodás: nem a gazdasági hatalom adott politikai hatalmat, hanem a politikai hatalom ad gazdasági hatalmat.

Oroszország a legjobb példa. Az orosz nagytőke eredete kettős:

• a volt pártbéli, komszomolista, szakszervezeti, állami, katonasági, titkosszolgálati nomenklatúra ügyesebb, gyorsabban ébredő része, mely a saját maga által meghozott szabályok alapján teljesen törvényesen ellopta az állami vagyont,
• a maffia,

az utóbbit az előbbi pár év alatt kikapcsolta a játékból, a lakosság határozott támogatásával. Maradt a volt nomenklatúra 100 %-ban.

A putyini fordulat ezen csak annyiban változtatott, hogy kialakult egy új hatalmi központ, mely immár teljesen független a gazdasági hatalomtól. A mai Oroszország hatalmi képlete:

• a politikai hatalom kizárólag a politikáé, aki ebbe bele próbál avatkozni gazdasági hatalma révén, az az állam likvidálja.
• a gazdasági hatalom megoszlik a politika és a gazdaság között.

Meggyőződésem: a legrosszabb megoldás a nyugati, ott ugyanis a hatalom semmilyen módon nem ellenőrizhető, még kevésbé leváltható.

Tipikus eset: a történelmi balszerencse hosszú távon jót tett.

A munkanélküli Bartusra lehet számítani. Ő mindig az utolsó ballibbant harcos, aki még akkor is ismételgeti a korábbi ballib lemezt, amikor azt már levették hivatalosan.

Blogjában ismét remekel:

Tény: hatalmas energiák lettek befektetve egy kis orosz- és kínaiellenes kampányba a járvány kapcsán. Csakhát ez azóta csúnyán elbukott, ma már a DK se gyűjt aláírást az oltások ellen.

Szerencsére itt van nekünk azonban Bartus mester, a henyélő kitartott parafenomén, aki nem engedi ezt elfelejteni.

A talán legkevésbé értett jézusi mondás a hegyek mozgatásáról szóló - “Mert gyenge a hitetek. Bizony mondom nektek, ha … akkora hitetek lesz … s azt mondjátok ennek a hegynek itt: Menj innét oda! – odamegy, s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen.“.

Én ezt még tudatos kereszténnyé válásom előtt megértettem, késő kamaszkoromban. Mégpedig egy rövid sci-fi novella segítségével, mely a 70-es, 80-as években rendkívül népszerű IPM havilapban jelent meg. Sajnos se a szerző nevére, se a címre nem emlékszem.

A történet lényege a következő. Adott egy gazdagságra vágyó hazárdjátékos, aki azért fohászkodik, lássa a szerencsejátékok eredményét előre, s így tudjon mindig nyerni. Valami csoda folytán megkapja ezt a képességet, de a képesség kiteljedésével párhuzamosan elveszti vágyát a nagy gazdagságra, s a csodás képessége folytán szerzett pénzeket elkezdi jó célokra fordítani: segít a szegényeken, a megszorult embereken. Vágya immár nem a gazdagság, hanem a segíteni akarás az arra érdemeseknek.

Szóval egy teljes és tökéletes hitű ember tényleg képes hegyeket mozgatni, de nem fog hegyeket mozgatni egy miliméterre se, hiszen minek rendezné át a tájat? Az isteni képességek megszerzése együtt jár elválaszthatatlanul az isteni tudással is.

A múlt hónapban Krasztev Péter elemezni próbálja a bolgár választásokat. Csak hát Krasztev mint ultra-SZDSZ-es képtelen észrevenni az eltérést vágyai és a valóság között.

Íme megállapításai, melyeket vitatnék:

1. "le a kalappal, a „nemzeti radikálisok” kiszorultak a parlamentből" - A tipikus eset, amikor az elemző nem elemez.
2. "a lakosság egyharmada a teljes politikai elit leváltására szavazott" - Mint kb. ötödször a kommunizmus bukása óta.
3. "Azt az elitet küldték el gyufáért, amelyik a saját fennmaradása érdekében harminc éven keresztül gerjesztette a kommunista-antikommunista ellentétet, és mindegy, hogy vesztesen vagy győztesen, de mindig jól jött ki a kétpólusú politikai felosztásból." - Az antikommunista-kommunista ellenállás mint fő kérdés pont 20 éve, 2001-ben szűnt meg Bulgáriában, a volt cár megjelenésével a politikában.
4. "mikor kiderült, hogy bukásra áll, nem csődítette össze a híveit, nem rikácsolt csalásról, nem szedette fel a flasztert" - Mert az elvonulás Bulgáriában sikeresebb taktika, egyszer már bejött Boriszovnak.
5. "A szocialisták el is követtek ennek érdekében minden tőlük telhetőt: „genderőrületre” hivatkozva megtorpedózták az isztambuli egyezmény ratifikálását, túltettek az ultrajobbos kispártok sovén retorikáján, gátolták a viszony rendezését a szomszédos Észak-Macedóniával, a nyári tüntetéssorozatot pedig arra használták fel, hogy a párton belüli csisztkákat csendben lebonyolítsák. Eszükbe sem jutott egy új, balos vagy zöld narratíva kidolgozása, pedig elég lett volna csak lefordítaniuk a Timmermans-féle „zöld megállapodást”, hogy ne váljanak nevetség tárgyává a fiatalabb balos választók között. Ehelyett a zsivkovi korszak nacionálszocialista hagyományaiból próbáltak meg ihletet meríteni, ezzel aztán végleg elérték, hogy meghiúsuljanak váltópárti ábrándjaik." - Ha a szocialisták átvették volna a nyugati középbal szövegét, még annyit se kaptak volna, mint most. Azaz a váltópártiság éppenhogy nem emiatt veszett el.

Egyébként a helyzet vicces. A második helyezett párt nem hajlandó kormányozni. Valószínűleg a történelem első esete, hogy valaki úgy vesz részt egy választáson, hogy nem akar hatalmat, s aztán amikor mégis hatalmat kap, pánikba esik.

Előzmények itt.

A Neoton együttest sose szerettem. Olyan baráti körben nőttem ugyanis fel, ahol a Neotont utálni volt szokás, két okból is.

Először is, a diszkózenét le kellett nézni, mert "a rockzene az igazi". Én egyébként szerettem Szűcs Juditot, ő volt a kor kettes számú magyar diszkósztárja a 70-es évek végén, 80-as évek elején. De ezt rockkedvelő haverjaim megbocsátották nekem, arra hivatkoztam, hogy Juditot mint nőt szeretem, nem mint zenét.

Másodsorban pedig, a Neoton a kádárizmus zenei jelképe volt. Egy lázadó kamasz meg nyilván gyűlölni köteles a hatalom egyik jelképét.

Aztán egyszer elmentem Neoton-koncertre, de csak azért mert ez akkor volt, amikor Kubában éltem, s a Neoton Kubában koncertezett. 1983-ban történt, nagy csalódás volt. Először is a hangosítás el volt kapkodva, többször is berezgettek a hangszórók. Másodsorban pedig ez talán 2-3 hónappal azután volt, hogy immár csak egy énekesnő maradt az együttesben, nekem pedig nőként legjobban éppen az 1983 elején kirúgott énekesnő - Pál Éva - tetszett az együttes nőtagjaiból.

A havannai magyar konzul - aki egyben osztálytársam apja volt - fogadást is tartott a Neoton tiszteletére, persze én is meg voltam hívva, de nem mentem el.

Apám egyébként távolról ismerte az együttes alapítóját, Pásztor Lászlót, aki a zenei pálya előtt külkeres volt (ahogy apám is). Így vicces belső infókhoz is jutottam. Pl. nagy hír volt a kubai médiákban, hogy a Neoton ingyenesen lép fel Kubában, így támogatandó a "kubai forradalmat". Pásztor aztán elmondta az e mögött rejlő valóságot.

Szóval a kubai meghívó fél felajánlott kiemelt gázsit, plusz teljes ellátást, de kiderült a gázsi kubai pesóban van, ami akkoriban átválthatatlan volt nem csak keményvalutára, de más KGST-valutára is. Az együttes nem is akart emiatt Kubába menni, de leszóltak a Pártközpontból "ha nem mentek el Kubába, nem kaptok kiutazási engedélyt Japánba idén". Ekkor Pásztor agyában felvillant a nagy ötlet: akkor ingyen mennek Kubába, gázsi nélkül, csak a teljes ellátást kérik, ennek így plusz propagandaértéke lesz, örülni fognak a Pártközpontban is. S így is lett.

Az egyetlen dolog, ami pozitív hatást gyakorolt rám, hogy az együttes a spanyol szavakat helyesen ejtette, azaz nem magyarosan (lásd "Don Quijote", "Santa María"), plusz az első koncerten Havannában Pásztor spanyolul mondott egy pár mondatos köszöntőt, nem tökéletes, de nem is olyan rossz kiejtéssel. Aztán megtudtam, Pásztor spanyol szakra járt az egyetemen.

Főméltóságú ballib megmondóemberek értetlenkednek, hogyan lehetséges, hogy Orbán rendre kifog a ballib kampányokon.

Nagy plusz: legalább nem ukrán fantomokról és zsákos krumpliról beszélnek.

Nem értik és nem értik. Pedig egyszerű. Íme ezek a kormánybuktatás szabályai:

• a kormány akkor bukik, ha olyan szintű fatális hibát vét, mellyel nevetségessé teszi magát széles körben - ez a szívességet nem tette meg Orbán,
• a kormány akkor bukik, ha az alternatíva hihetően jobban kormányozna - ez nyilván hiányzik Magyarországon, még túl friss a Gyurcsány-Bajnai féle országrontás emléke,
• a kormányzat akkor is bukik, ha nincs hihető alternatíva, de a hangulat az "olyan rossz most, hogy bármi jobb" - ehhez azonban totális médiafölény szükséges, amije nincs a ballibeknek évek óta; ha most is az lenne, mint ami az első Orbán-kormány alatt - mely nem hozott létre saját médiabirodalmat -, valószínűleg bukna jövőre Orbán, dehát - a ballibek nagy bánatára - ez nincs így.

Szóval majd máskor, kedves megmondómogulok.

U. i.: Többen felvetették, miért hagytam abba a kommentelést a Partizán YT-csatornáján. Nos, a csatorna árnyékblokkolt - a legaljasabb blokkolás ez egyébként -, így nincs értelme oda is beírnom, amit ide írok, hiszen úgyse látná senki. A Magyar Hang már hónapokkal ezelőtt árnyékblokkolt - Dévényi elvtárs még bírósággal is fenyegetett -, dehát Soros Magyar Hangjától nem vártam más, míg a Partizán sokáig rendkívül toleráns volt az ellenvélemények iránt, de úgy tűnik, rájuk szóltak a Vezetőségtől...

Az MSZMP-nek fénykorában 850 ezer tagja volt, ez azt jelentette, a 18 éven felüli lakosság több mint 10 %-a tag volt.

Amíg állampártként működött, a tagság nem jelentett politikai elköteleződést, a tagság 90 %-a abszolút politikamentesen, praktikus okokból lépett be. Ez mindenki számára kiderült a párt feloszlásakor 1989 októberében, amikor a volt tagság alig 10 %-a lépett át a két utódpárt valamelyikébe.

A tagság 1988 elején még fontos volt, s lassan veszett el a semmibe. 1988 áprilisában még komoly ügy volt, amikor kizárták a 4 aktív "reformkommunistát": Bihari Mihályt, Bíró Zoltánt, Király Zoltánt, s Lengyel Lászlót. Aztán amikor 1989 februárjában az MSZMP szerette volna a kizárt négyeket visszavenni, már egyikük se akarta ezt elfogadni, immár nem volt jelentősége a párttagságnak.

Az én apám rendkívül óvatos ember volt - ez amolyan bolgár genetikai örökség a török hódoltság miatt -, sokáig komolyan azt mondta, hogy a készülődő rendszerváltozás csak trükk, a valóságban a hatalom csak ki akarja "ugrasztani" a nyulat a bokorból, azaz megnézni ki ellenzéki, s aztán arra lecsapni.

Szóval apám még a Nagy Imre újratemetés után is azt hitte, valamilyen formában marad a kommunista rendszer. Így többek között képes volt még az 1989. augusztusi párttagdíjat is befizetni. Csak szeptemberben hitte el, vége a rendszernek.

Érdekesség: mint látható, apám alapszervezeti titkára az a Jánosi György volt, aki jóval később rövid ideig miniszter is volt.

Aztán persze az októberi újraalakulás után apám is azon 90 % része lett, aki nem lépett be se az MSZP-ba, se a Munkáspártba. Az 1990-es választáson egyéniben az SZDSZ-re, listán a Fideszre szavazott, ami teljesen logikus volt, amióta eszemet tudtam, mindig liberális nézeteket vallott, sose volt ő a kommunizmus híve.

Persze bőven voltak olyan volt MSZMP-tagok is, akik pedig a nemzeti oldalra szavaztak, ez akkor leginkább az MDF-et jelentette.

Tulajdonképpen a legkevesebben az MSZP- és Munkáspárt-szavazók voltak közöttük. Én összesen egy darab embert ismertem személyesen, aki 1990-ben az MSZP-re szavazott, s ő meg pont sose volt MSZMP-tag - egy távolabbi rokonom volt az illető.

Több munkáspárti szavazót később ismertem csak meg, akkoriban ilyennel összesen egy emberrel volt kapcsolatom. Tulajdonképpen ők voltak azok, akik ideológiai értelemben is kommunisták maradtak. Egyébként még a kommunizmusban komolyan hívők zöméből is valami más lett 1989 után, nekem pl. volt egy ilyen rokonom, ő is átállt a liberálisokhoz 1990-ben.

Szóval rendszerváltáskori egy darab hívő kommunista ismerősöm már 1988-ban valamiféle lappangó ellenforradalomról beszélt, s azt állította, a Horn-Pozsgay-Németh csapat a nyugatnémet nagytőke fizetett ügynökei, akik összejátszanak a CIA-ügynök Gorbacsovval - s ezt még 1988 közepén mondta, amikor ez nem volt veszélytelen állítás.

Jóslatai viszont nem váltak be. Azt hangoztatta, az MDF-SZDSZ viszály csak színház, 1990-ben a "fasiszta MSZP" - így nevezte - abszolút többséget fog kapni. Abban persze igaza volt, hogy az MSZP-nek komoly támogatása volt az NSZK-ban, de ott két vasat tartottak tűzben, az MDF-et is támogatták, míg az SZDSZ és a Fidesz mögött egyértelműen Amerika állt.

Magyarországon a kommunizmus mindigis marginális áramlat volt, s ma is az. A ma magukat kommunistának nevezők is zömükben valamiféle sajátos progresszívek, akik részben hivatkoznak Marxra is.

Ezért is utálom, amikor fideszes megmondóemberek szín liberálisokat lekommunistáznak.

Annak idején a késő kádári korban volt egy film, melyet mindenki szeretett a baráti, ismerősi körömből - ez az 1980-as Breaking Glass című angol film (a magyar mozikban Üvegtörők címmel ment).

A film tulajdonképpen egy koncertfilm beleágyazva egy dramatikus történetbe: a tehetséges énekesnőt elkapja a hírnév, hűtlen lesz magához, elkezdi élni a luxuslumpenek életet, majd rádöbben mi is történt. A főszereplő egy tényleges énekesnő, a 70-es évek végén és a 80-as évek elején viszonylag híres punk énekesnő Hazel O’Connor, aki aztán a film miatt tényleg világhírű lett.

Mi annak idején kamaszként azt is beleláttuk a filmbe, ami valószínűleg nem is volt benne. Ez a Kádár-kor sajátossága volt: minden mögött hátsó, rejtett üzenetet vélt felfedezni az egész ország, még egy külföldi filmben is.

A levont üzenet nagyjából az volt, hogy a társadalom megrontja az embert, s különösen a pénz. A harcmód pedig ez ellen a társadalmi szokások be nem tartása. Persze eléggé infantilis leegyszűrítés volt ez, ezt be kell látni, de mégis sokunkon ez a hozzállás segített: kialakított egyfajta óvatosságot.

A magyar átlagember nyilván ismeri a magyar átmenet történetetét, s a román, a szovjet és a keletnémet verzió is közismert. De a többi kevéssé ismert. Íme egy rövid összefoglaló, kizárólag a szovjet rendszerváltással nagyjából azonos időben történt eseményekről.

Íme az egyes átmenetek Kelet-Európában:

• Albánia: a kommunista párt maga bontotta le a rendszert 1989-1991 között, ami után a reformkommunisták győztes az első szabad választáson,
• Bulgária: ez a legyszerűbb, 1989. november 10-én a Berlin fal ledöntését követő napon, Todor Zsivkov belső, egyébként nem túl reformista pártellenzéke sikeresen megbuktatta Zsivkovot, azonban aztán képtelen volt az eseményeket kontroll alatt tartani, így a rendszer véget ért gyakorlatilag Zsivkovval együtt,
• Csehszlovákia: a rendszer a leghosszab ideig tartotta magát, de miután minden szövetséges államban már megbukott, a kommunista vezetés gyakorlatilag átadott minden hatalmat az ellenzéknek, e folyamat vége 1989 decembere volt,
• Jugoszlávia: itt elsősorban nem a rendszer bukott, hanem az ország esett szét, a kommunista rendszer vége részenként 1990-1992 között történt meg, önkéntesen vagy saját magát megreformálva,
• Lengyelország: a leglassabb, de a legkorábban kezdődött átmenet - az 1981-ben hatalomra jutott katonai diktatúra politikai reformokat nem, de gazdaságikat nagy mértékben bevezetett, de ez éppenhogy még tovább gyengítette a rendszert, így politikai reformok is megjelentek: 1987-ben hivatalos engedélyezve lett a Szolidaritás antikommunista szakszervezet, s lassú erjedés következett, melynek végén a kommunista párt önként lemondott a hatalomról.

Európán kívül:

• a rendszert maga a kommunista párt bontotta le, ideológiát váltva és hatalmon maradva:
  • Angola, Kambodzsa, Mozambik (a kedvencem Kambodzsa, a "kommunista királyság", ahol a kommunista párt annyira megrefomálta magát, hogy monarxóchista lett, s vissza lett állítva a királyság);
• a rendszert a kommunista párt és az ellenzék közösen bontotta le, a folyamatban a kommunisták ideológiát váltottak:
  • Benin, Dél-Jemen, Kongó (Köztársaság), Mongólia;
• polgárháború döntötte meg a kommunista vezetést:
  • Afganisztán, Etiópia, Szomália.

S végül az az 5 ország, ahol nem dőlt meg a rendszer: Észak-Korea, Kína, Kuba, Laosz, Vietnám. De ez közismert.

Mindenfeketeéletszámít-Győr Andris furcsa szereplése kapcsán az az általános vélemény, hogy az illető egy óriási barom.

Az én véleményem más. Szerintem Mindenfeketeéletszámít-Győr rendkívüli színész. Valószínűleg a Momentumnak vannak PR-szakértői és pszichológusai, s ezek azt mondhatták neki: a tépelődő, halkbeszédű, toleráns értelmiségi alkat a nyerő, nem a harsányan gesztikuláló akarnok típus, ez utóbbinak ott van már ugyanis Jakab. Ráadásul a külső hasonlóság a fiatal Orbánnal szintén egy ok, hogy ne vegye át legalább külsőleg Orbán harsány, piszkálódós stílusát.

S Mindenfeketeéletszámít-Győr megfogadta a tanácsot, igyekezett minden pillanatban ezt a képet sugározni magáról.

Ugyanis akkora marha mégse lehet valaki, hogy nem tudja mikor született, márpedig az interjúban Mindenfeketeéletszámít-Győr még a saját életkorát is igyekszik "kompromisszumos" stílusban, mélyen elgondolkodva, fontolgatva előadni.

Persze lehet, hogy én tévedek, s Mindenfeketeéletszámít-Győr tényleg csak egy épületes barom.

Ma van Nagycsütörtök, azaz holnap Nagypéntek. (Az eredeti, keleti számítási módszer szerint ünneplem a Húsvétot, nem fogadom el a XVI. századi vatikáni reformot.)

Az egyházi szokás az, hogy a Nagyböjt tartásának vannak fokozatai, a legszigorúbbtól a legenyhébbig, a papoknak kötelező természetesen a legszigorúbb, íme nagyjából a fokozatok:

• teljes tartás, azaz az egész Nagyböjt alatt,
• teljes tartás a Nagyhét alatt, a Nagyböjt többi részében szerdán és pénteken (kb. ez egyébként a modern katolikus szabály),
• csak a Nagyhét alatt,
• csak Nagypénteken.

Volt már, hogy a teljes tartást véghez vittem, beleértve a Nagyböjt előtti bevezető hetet, amikor a hús tilos, de a tejtermék még nem az.

Pár éve azonban rájöttem, a külső szabályok betartásával kezdem elveszteni a lényeget. Amitől ugyanis a legjobban rettegek: az álszakralitás, az álezotéria, az álvallás.

Természetesen a külső szabályok be nem tartása is veszélyes játék, hiszen itt pedig oda eshetünk, hogy kimazsolázzuk a nekünk tetsző szabályokat és a nekünk nem tetszőket, aztán az előbbieket tartjuk, az utóbbiakat meg nem. Ez pedig szintén a modernitás rémségét hozza ránk.

A modernitás ugyanis Sátán ravasz eszköze: el lehet jutni hozzá mind a tagadással, mind a formális betartással.

Én úgy igyekszem ezt megoldani, hogy nem adok senkinek e tekintetben tanácsokat, azaz próbálok hiteles lenni a természetes jóhoz, de nem adok másnak útmutatót, s nem krtizálom soha más szokásait ezen a téren, ha az a szokás nem igyekszik szabályként megjelenni.

A 80-as évek első felében minden évben jártam Spanyolországban, néha évente kétszer is. Tudni kell, akkor nyugatimádó kamasz voltam, aki mélyen meg volt győződve a nyugati rend felsőbbrendűségéről minden tekintetben.

Volt azonban pár dolog akkor is, amit nem tudtam megmagyarázni. Az egyik dolog az volt: megfigyeltem, egy újságos üzletben Madridban az emberek mit vesznek. Nos, 10 emberből átlag 9 teljesen politikamentes lapot, azaz bulvárt vett.

Aztán utána is néztem: az akkor Magyarországnál majdnem 4-szer népesebb Spanyolországban a közéleti lapok példányszáma kisebb, mint Magyarországon. Ez akkor is sokkoló volt, ha nyilván a magyarországi pártállami sajtó példányszáma sokban mesterséges volt.

Szóval kiderült: az átlag spanyolt nem érdekli a közélet. Ezt persze a hivatalos liberális narratíva úgy magyarázza: az emberek boldogok, mindenki a maga dolgával törődik, így nem is szükséges politizálni. Csakhogy ez egy teljesen fals elmélet, hiszen ez azt jelenti, ott a politika ugyanúgy egy kaszt ügye, ahogy nálunk, az akkori kommunista Magyarországon. Ha pedig ez így van, akkor ez nem demokrácia, legfeljebb egy jóléti diktatúra.

Akkor persze nem gondoltam mindezt végig, de amiatt vesztettem el hitemet a polgári demokráciában 1983-1984 között, amit aztán visszanyertem az alternatíva, Kuba hatására.

Magyarországon kellett 10 év a rendszerváltozás után, hogy a helyzet hasonló legyen. Amikor 1997-ben egy budapesti elit bankfiókban dolgoztam, tapasztaltam, hogy a kollégák 90 %-a csakis bulvárt olvas, s alig van fogalma az ország politikai életéről: a celebeket név szerint alaposan ismeril, de nem tudja senki ki éppen a köztársasági elnök.

Aztán amikor kirúgtak a bankból, 1998-ban elmentem őrző-védő tanfolyamra, hogy biztonsági őr lehessek. Ott azt tapasztaltam, a tanfolyamra járóknak fogalma sincs arról, hogy választások lesznek (a tanfolyam a választások előtt 2 hónappal zajlott), s aki hallott is valamit, az se tudja pontosan mit is választunk.

Az ember sokszor visszagondol múltjára, mit csinálna másképp, ha újra élné életét.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egyetlen olyan nagyon fontos döntés sincs életemben, melyet másképp csináltam volna.

Viszont a közepes fontosságú döntések között már akad ilyen. Ezek közül a legérdekesebb: 1986-ban kint maradhattunk volna Kubában élni.

A múzsám volt a kar egyik legjobb diákja, különösen nyelvtan és irodalomelmélet területen, neki egyenesen felajánlottak kubai állami ösztöndíjat 4 évre.

Én sose voltam ilyen kiváló diák, de latinból az egyik jól teljesítő diák voltam, szóval el lehetett volna nekem is intézni az ösztöndíjat talán, különösen ha közben megházasodunk, ami miatt már eleve együtt kezeltek volna minket.

A végén a múzsám magától visszalépett. Utólag azt mondta, miattam. De valójában akkor sose beszéltük meg komolyan a témát.

Azóta sokszor beszéltünk a témáról. De sose tudtuk eldönteni jó lett volna-e.

Ha maradtunk volna, a fő negatívum anyagi lett volna: kiváltságos külföldi kiküldött családtagokból hirtelen kubai ösztöndíjasokká váltunk volna, diákszálláson élve (persze élhettünk volna együtt, voltak kifejezetten pároknak fenntartott szobák). S máig kommunizmusban élnénk.

Viszont bekerültünk volna a kubai szellemi elitbe, nagy valószínűséggel. Ráadásul olyan területen, melyet a kubai rendszer kevéssé ellenőrzött.

Visszagondolva: máig azt hinnénk, jó rendszer a liberális demokrácia, hiszen sose éltünk volna benne. Ez azért komoly negatívum.

Mindig utáltam a sakkot. 5 évesen megtanított sakkozni a nagyapám, de sose tudtam megkedvelni. S nem amiatt, ami miatt a legtöbben nem szeretik a sakkot: a több lépésben gondolkodás miatt, hanem az egész környezet miatt. Egyszerűen nem tudtam beleélni magamat, arra pedig végképp sose akartam időt szánni, ami a jó sakkozókat jó sakkozókká teszi: hogy képesek idegen sakkpartikat tanulmányozni, elemezni, megtanulni. A sakk olyan számomra tehát, mint a ritmikus gimnasztika, a kemény pornó vagy a fantasy filmek - egyszerűen untat.

Ami most van az viszont egyfajta ballib egylépéses sakk. Azt mondják, hogy minden oknak egy okozata van, s kész, vége mindennek, nem lehetnek láncok.

A kedvencem a Gyurcsány-éljenzés abban az alakban, hogy Gyurcsány nagyszerű politikus, hiszen Orbán "retteg" tőle.

Valószínűleg most nagy titkot árulok el a legfanatikusabb ballibeknek, de a valaki ellen való harc nem feltétlenül a rettegés jele, sőt elég ritkán az. A rettegésünk tárgyáról jellemzően hallgatni szokás, s nem üvölteni.

Szóval ha valakiről állandóan beszélünk, akkor az nem azt jelenti az esetek 99+ %-ában, hogy attól a valakitől rettegünk, hanem jellemzően azt: az illetőt szeretnénk fenntartani a létezésben, mert hasznos számunkra a további létezése.

A politikai harcban hogyan is tudjuk a hasznos ellenfelet segíteni? Dicsérettel az egybites logika szerint. Ami marhaság, hiszen az ellemség tábora számára az ellenoldal dicsérete ellenhatást ér el. Szóval: az intenzív támadás az ideális eszköz, hogy hasznos ellenfelünk erősödjön az ellenoldalon.

Kedves egybites ballibek, tessék legalább kémfilmeket nézni!

Az emberi társadalom célja a közösséget alkotó egyének anyagi és szellemi jóléte.

A modern polgári társadalom azonban kitermelte a parazitákat, s mára a legfőbb vágy: parazitává válni.

Kisgyerekek basszák egymást (s ez még a jobbik eset, mert az alternatíva a felnőttekkel való szex), nyugdíjasok meg úgy csinálnak, mintha frissen végzett diákok lennének. S hazudnak, csalnak, megjátsszák magukat.

Indokoltnak tűnik felkészülni a féregirtásra. Persze van másik út is: az öngyilkosság. Ki-ki választhat szabadon.

Ami a természetes jó híveit illeti, nekünk személyesen egyébként mindegy, de azért mégiscsak kár az emberiségért... Nyilván jobban örülnénk, ha az emberiség képes lenne öntisztulásra, da he nem, akkor nem, mi akkor is megleszünk, bár kissé szomorúan. Ez a szomorúság természetes érzés: mint amikor egy gyilkost akasztanak, az ember akkor is érez egyfajta keserűséget az ember halála miatt, ha az egyébként bőven megérdemelte a kivégzést.

Csak most értesültem, hogy kedvenc magyar könyvemnek lett immár egy második angol fordítása is. Az első, 1975-ös angliai kiadás még a szerző életében történt, kb. nulla hatást ért el. A mostani második amerikai kiadásról viszont már legalább vannak viták az amerikai kiadó YT-csatornáján.

A könyv, amit a Horthy-rendszer cenzúrázott annak vallásellenessége miatt, s melyet a kommunista rendszer pedig csúnyán félremagyarázott.

A könyv, melyet szinte se ismer Magyarországon - ami érthetetlen. Ez egy remekmű ugyanis.

A könyv - végső "hivatalos" verziójában 20 fejezetből áll:

• 1. fejezet: ez a bevezető rész, az "angol" főhős szarkasztikusan beszámol kora - XX. sz. 20-as, 30-as évei - fejleményeiről, majd csatlakozik mint hajóorvos az angol hadiflottához,
• 2. fejezet: hajótörést követően a főhős megérkezik Kazohíniába, melyről kiderül: műszakilag sokkal fejlettebb, mint a kor Európája, ezt azonban kellemetlen élmények is övezik: többek között kiderül, hogy a helyi lakosok rendkívül udvariasak és segítőkészek, de nem ismerik a szégyenérzetet,
• 3. fejezet: a főhőst beutalják egy egészségügyi intézménybe a hajótörésben kapott sérülései kezelésére, ott megtanulja a helyi nyelvet is, s megismerkedik lassan a hin - így hívják Kazohínia lakóit - társadalom alapjaival, a legnagyobb alapelv a "kazo", ami kb. helyeset jelent (ez utóbbi rész erősen lerövidítve meg van filmesítve),
• 4. fejezet: a főhős rájön, a hinek országában nincs se emlékmű, se kormányzati épület, se semmi aminek nincs közvetlen anyagi indoka, hiszen mindez nem lenne "kazo" - kiderül, pénz sincs, s a főhős képtelen elmagyarázni az európai gazdaság előnyeit a hineknek, azok mindent feleslegesnek nyilvánítanak,
• 5. fejezet: kiderül, hogy Kazohíniában nincs nemcsak kormány, de igazságszolgáltatás se - a főhős elmagyarázza mi a szeretet, a hin beszélgetőtársa megállapítja, hogy az emberi lélek egy súlyos betegség,
• 6. fejezet: kiderül, a hinek az emberi életet is kizárólag racionális alapon kezelik,
• 7. fejezet: a főhős szerelmes lesz egy hin nőbe, de kiderül, a hineknél nincs szerelem, a szex teljesen racionális alapokon nyugszik (ez utóbbi rész erősen lerövidítve meg van filmesítve a fenti videóban),
• 8. fejezet: a főhős fő hin beszélgetőpartnere és kezelőorvosan megállapítja, a főhős gyógyíthatatlan elmebeteg, azaz "behin", aminek jelentése "nem-ember", a hinek így nevezik azokat, akik képtelenek a kazo elve szerint élni,
• 9. fejezet: a főhős bekerül a behin táborba, ez egy teljesen elszeparált terület Kazohíniában, ahol a behinek szabadon élhetnek ahogy akarnak, a kazo elven kívül, a hinek csak élelmezésükről és ruházkodásukról gondoskodnak, de egyébként nem avatkoznak be a telep életébe - a főhős először örül, mert először Kazohíniában emberi érzelmeket tapasztal, de lassan rájön ez inkább egy elmebeteg-telep, mely kitalált dolgokat helyez élete központjába, a fő elv a ketni nevű bonyolult szabályrendszer, melyet azonban senki se képes neki részletesen elmagyarázni (ez utóbbi rész erősen lerövidítve meg van filmesítve a fenti videóban), továbbá furcsa tabuk is léteznek, a legnagyobb tabu az evés, erről nem szabad nyíltan beszélni,
• 10. fejezet: a behinek társadalma rétegekre oszlik, a társadalom egyfajta teokrácia, legfelül a betikek állnak, őket még köszönteni is másképp kell, mint az egyszerű behineket - azonban a társadalom nem egységes, két egymással harcoló vallás van a telepen: a konák és a kemonok, akik között a fő viszály abban áll, hogy a négyzet vagy a ő kör-e szentebb-e, s melyik tanítás adja az igazi bötőt, ami azért fontos, mert a bötő tartja fenn a bruhut, az ember legfontosabb, de láthatatlan szervét - a főhős kona lesz, állást kap (a behineknél pénz van), megismerkedik a behin közgazdaságtannal, melynek az alapelve, hogy "a lakás kiszorítja az embert",
• 11. fejezet: a főhős beratnu tisztsége folytán (a beratnu egyfajta betik-segéd) ellátogatott a behin iskolába, a skoróba, ahol a gyerekeket furcsa dolgokra tanítják - mivel a főhős azonban nem ismeri jól a ketnit, megront egy kisgyereket azzal, hogy elárulja neki, a szem látásra szolgál,
• 12. fejezet: kiderül mi a kipu, ez egyfajta művészet, melynek lényege a normális használati tárgyak elrontása, a főhős igyekszik elmagyarázni, ennek semmi értelme, de azt kapja, aki nem érzi át a kiput, az lelketlen bivak (a behinek a hineket nevezik bivakoknak) - a behinek legnagyobb köztiszteletben állói a mufrukok, akik a kiput versekben öntik, zagyvaságokat hangoztatva, ezeket a verseket lélegzeteknek nevezik, a tüdőnek szólnak, így a puszta értelem számára nem értelmezhetőek, a főhős megpróbál érvelni biológiai ismereteivel, de azt a választ kapja, hogy a bötológia - a bötő lényegével való foglalkozás - a biológia felett áll,
• 13. fejezet: a behin társadalom másik rendkívül tisztelt szakmája, a fozofológia, ez absztralt elmélkedés a bötológiáról, a ketniről, s általában a valóságról, a legnagyobb behin fozof neve Zantim (tulajdonképpen Kant paródiája) - a fozofok ellentétei a makruk, ők egyfajta bohócok, akik józan ésszel beszélnek és írnak, de senki se érti mondandójukat, így mindenki humornak fogja el tevékenységüket,
• 14. fejezet: a főhős ellátogat egy komcsra, ez egyfajta gyűlés, ahol egy namuk - amolyan szónok - előadja saját vagy más halandzsáit,
• 15. fejezet: a főhős sukkon vesz részt, ez egyfajta ismerkedési est nőkkel, kiderül, hogy az egyébként is tabunak számító étkezés a nőknél még fokozottabban azt, minden rendes nő eltakarja a száját nyilvános helyen, az ismerkedni hajlandó nő bujjpiffet ad elő, ez egy bonyolult mozdulatsorozat, mely a szájra való rejtett mutatással végződik, majd a felek bikbamot köthenek egymással, melynek jelentősége, attól fogva a nő fedetlen szájjal mutatkozhat partnere előtt,
• 16. fejezet: kitör a buku, ez egyfajta háború a konák és a kemonok között,
• 17. fejezet: a főhőst halálra ítélik, de a hinek beavatkoznak, kiirtanak minden behint, előtte a főhős sikertelenül igyekszik józanságra téríteni a két behin csoportot,
• 18. fejezet: a főhős ismét a hinek között él, de csalódik, volt kezelőorvosa közli vele, a főhős hazája is behin társadalom, csak egyszerűen más módon,
• 19. fejezet: a főhős elhagyja Kazohíniát,
• 20. fejezet: a főhős a nyílt tengeren viharba kerül, majd találkozik egy angol hadihajóval.

A könyv ingyenesen letölthető az OSZK honlapjáról, a hangoskönyv megvásárolható (de fent van egy rakás torrenten is), ez utóbbi a helyzet az angol fordítással is.

Sertésflekken Szultán ballibológus megszólalt. Ezentúl ha rabolni akarunk, csak előre szólni kell a kirablandónak, "vigyázz, rablás lesz!", ezzel felhatalmazást szerzünk a rablásra, s így a rablás már nem lesz rablás. Egyszerű, nem?

Szultán elvtárs elmondja, csak kis felhatalmazás kell, s lehet alkotmányozni. A hatályos jog meg mindegy, mert népszuverenitás van.

Ami érdekes, ugyanez a társaság mondta éjjel-nappal 30-32 éve, hogy a kádárista jogrend minden betűje szigorúan betartandó, mert ez így jogállami, s nem lehet nem jogállami úton jogállamot építeni.

Most az ellenkezőjét mondják. Mert éppen ez áll a szemét banda érdekében.

Még hatalmon sincsenek, de már fenyegetőznek. Ezek csak ehhez értenek ugyanis. Véglények, férgek, akik állig begombolkozva egyetemi kamukatedráikon hánynak a népre. A nép meg bambán tűr.

Botrány a CNN körül, mert bevallották: manipulálnak. Az illetékes elmondja: a manipuláció központi elleme a Trump elleni narratíva nyomatása volt, továbbá a BLM-mozgalom támogatása kötelező irányelv a szerkesztőségekben. A többit lásd a belinkelt cikkben.

A "jobbosok" fel vannak háborodva, a "balosok" mentegetőznek. Pedig mi is a lényeg?

Minden média manipulál, s minden médiának van irányzata. Másképp nem is lehetséges. A baj nem az, hogy x média y irányzatú, ezzel addig semmi gond, míg a nem-y irányzatúaknak is van helyük. A baj eleve nem az, hogy bárki bármilyen irányzatú, a baj az, hogy a liberális irányzatúak magukat objektíveknek, függetleneknek, irányzatmenteseknek hazudják.

A cél nem az irányzatmentesség elérése, ez ugyanis abszurd cél, fából vaskarika. A cél: mindenki vallja be nyíltan mik az alapértékei, mi az irányvonala. S akkor minden rendben lesz.

Magyar szemmel nagyon furcsa persze eleve az érthetőség másik nyelvvel, hiszen a magyarnak nincs egyetlen közeli rokonnyelve se.

Amikor felhozzák a témát valamennyire ismerők a magyar-finn, magyar-észt rokonságot, mindig igyekszem türelmesen elmagyarázni: ez a rokonság iszonyúan távoli. Bolgároktól jelllemzően vissza szoktak kérdezni "te mennyire érted a norvég nyelvet?", majd a csodálkozásra megjegyzem: "na ahogy egy átlag bolgár ért norvégül, úgy ért egy átlag magyar finnül - a bolgár-norvég és a magyar-finn rokonság kb. azonos fokú", pedig ezzel még aluljellemeztem a helyzetet, mert a valóságban az szláv és a germán nyelvek rokonsága közelebbi, mint a finn-magyar rokonság. (A valóságban a magyar és az obi ugor nyelvek rokonsága felel meg a germán-szláv rokonságnak, míg a magyar-finn rokonsági kb. mint az angol és a hindi rokonsága, azaz nagyon távoli, de ezt a példát kevesen értik meg.)

A bolgár helyzete egészen más. Nemcsak távoli rokonai vannak, de közepes távolságú és közeli rokonai is.

Na most, az orosz az egyik közeli rokon, de nem a legközelebbi. A szerb (bosnyák-horvát-montenegrói-szerb) közelebb áll a bolgárhoz, mint az orosz. Az egyes délszláv nyelvek között nyelvjárási szinten folyamatos az átmenet, azaz pl. gyakorlatilag csak a megvallott nemzetiség függvénye, mi meddig bolgár vagy szerb nyelvjárás. Lásd pl. a torlák-vitát - egyes nyelvészek szerint szerb, mások szerint bolgár nyelvjárás (s persze megint mások szerint macedón nyelvjárás, de ezt hagyjuk, mert külön téma) - valójában ugyanennek a nyelvjárásnak a beszélői bolgárnak, szerbnek, macedónnak mondják magukat és ezáltal a nyelvüket is, s csak attól függ ez, a 3 közül melyik ország területén élnek, s ezáltal melyik irodalmi nyelvet tekintik a 3 közül "felettes" nyelvnek.

Ennek a nyelvjárási helyzetnek a következménye: a műveltebb, városi, csak a köznyelvet beszélő bolgár emberek kevésbé értik pl. a szerbet, mint egy falusi, hagyományos ember, aki beszéli saját nyelvjárását, különösen ha az nyugat-bolgár. De egy csak a bolgár köznyelvet beszélő bolgár is képes Szerbiában boldogulni, megérti a lényeget mindenből és képes kommunikálni nulla szerb tudással is. Egészen szépen el lehet beszélgetni is akár. Velem személyesen megesett: egy szerbiai benzinkúton egy hölgy kérdezett tőlem valamit szerbül, én már éppen mondtam volna, hogy külföldi vagyok és nem tudom, de hirtelen rájöttem, tudom a választ a kérdésére, s szépen válaszoltam neki bolgárul. A hölgy megköszönte, majd elbúcsozott.

Ami az oroszt illeti, hiába elvileg távolibb a szerbnél, sajátos történelmi körülmények mégis közelebbivé teszik bolgár szemszögből. Ez 3 fő tényező:

• a vallás: mind az orosz, mind a bolgár hagyományos vallás az ortodox kereszténység, márpedig az ortodox kereszténység szláv verziójának a hivatalos nyelve sokáig kizárólagosan az egyházi szláv nyelv volt (s részben ma is széleskörű egyházi használatban van, bár ma már nem kizárólagosan*), mely gyakorlatilag azonos a IX. századi bolgár nyelvvel, majd később orosz hatás érte, hiszen a legnagyobb szláv ortodox egyház az orosz - az egyházi szláv kihatott mind a modern bolgárra, mind a modern oroszra - pl. az "ige" mint nyelvtani kategória az oroszban "глагол", ami az egyházi szláv "глаголъ" szóból jön (ott jelentése "szó", a görög "λόγος" szóra lett kitalálva), s a bolgár meg egyszerűen átvette az orosz jelentést, így az "ige" bolgárul is "глагол",
• a bolgár nyelvújítás: Bulgária 500-éves török uralom alól való felszabadulása után komoly mozgalom volt a bolgár nyelv megtisztítására a török szavaktól, s részben orosz szavak lettek beemelve a török szavak helyére - erre kedvenc példám a bolgár "чам" szó jelentése "üveg", mely a török "cam" szó egy az egyben, aztán a bolgár nyelvújítás során át lett véve az orosz "стекло" szó a bolgárosabb "стъкло" alakban, ami egyezik az egyházi szláv alakkal, de a bolgárból a szó kihalt a török idők alatt, így tulajdonképpen orosz közvetítéssel a modern bolgár visszatért egy korai bolgár szóhoz (egyébként a bolgárban ma is használatos a "чам" szó, de státusza alacsony, azaz csak hétköznapi szlengben lehetséges így beszélni, bármilyen hivatalosabb helyzetben közröhejt váltana ki használata),
• modern tudományos-technikai szakszókincs: a XIX. sz. végén a nemzetközi szókincsből sok minden az oroszon keresztül ment be a bolgárba - például "rendező" bolgárul "режисьор", ami az orosz "режиссёр" szó (az oroszban átvétel a németből: "Regisseur") bolgárosított verziója, a dupla sz-ból egy sz lett (a bolgár nem szereti a dupla mássalhangzókat) és a ё-ból a bolgár helyesírás szabályai szerint ьо lett, s nyilván persze a bolgár ejtés nem lágy.

A kölcsönös érthetőség nem azonos irányú azonban! Az átlag orosz kevésbé érti a bolgárt, mint az átlag bolgár az oroszt. Az oroszok írásban mindenképpen könnyebben értik a bolgárt, mint szóban. Tapasztalatom szerint az írásbeli értés 30-40 %, míg a szóbeli alig 20-30 %. Az átlag orosz számára egy bolgár szöveg kb. össze-vissza dobott szavak gyűjteménye, melyekből egy rész orosz szó, más kicsit furcsa torzított szó, s pár halandzsaszó - a szöveg alapvető értelme azonban világos. (Az orosz szempontból össze-visszaság oka, hogy a bolgárban nincsenek esetragok.)

Orosz részről, minél műveltebb egy orosz, annál jobban ismeri az egyházi szláv nyelvet, s annál jobban érti a bolgárt. Pl. oroszul a "búza" az "пшеница", de az egyházi szlávban még "жито", ez utóbbi szó a modern szó erősen kultúrszó, csak az olvasott, művelt emberek ismerik, plusz a gyakorló hívők: Lukács evangéliumában ez a szó használatos "termés" értelemben az esztelen gazdag példabeszédében. Nos, a modern bolgárban megmaradt a "жито" szó eredeti jelentése, szóval egy művelt orosz azonnal felismerné, ha nem is, hogy pontosan búza, de azt igen, hogy valamilyen gabona az.

A beszélt bolgár viszont nehéz egy orosz számára. Tapasztalatom: 20-30 % az értés. Egyrészt a bolgár beszédmód gyorsabb az orosznál, másrészt a kiejtés nagyon idegen orosz füllel: pl. a lágyság hiánya meglepő orosz nézőpontból. Oroszoktól hallottam a találó hasonlatot: a bolgár olyan, mintha nagyon siető olaszok vagy spanyolok oroszul próbálnának beszélni, de se ragozni nem tudnak, se "rendesen" kiejteni a szavakat.

Fordítva ez nyilván könnyebb, a lassabb menetű orosz beszéd nyilván egyszerűbben követhető bolgár szemszögből. Az orosz lágyság bolgár füllel nem gond: szimplán viccesen hat, de nem nehezíti az értést. A bolgárban a lágyság továbbá a bunkóság jele is, de ez nyilván nem tényező egy idegen nyelv esetében. Ahogy a magyar humorista, amikor "parasztos" beszédet akar parodizálni, elkezd suksükölni és kettőshangokat ejteni, úgy a bolgár humorista lágyan kezd beszélni ugyanebből a célból.

Természetesen van egy plusz tényező is. Aki ma 40-80 éves és bolgár, az kötelezően járt orosz nyelvórára heti 2 alkalommal az iskolai képzése során - ahogy Magyarországon is, a kommunista időszakban az orosz nyelv kötelező tantárgy volt. Ráadásul míg Magyarországon az alapokról indult az orosz nyelv iskolai oktatása és azon is maradt a gyakorlatban, addig Bulgáriában éppen a nyelvközelség miatt az oroszoktatás lehetett ennél magasabb szintű is, szóval nem maradt az "A termelőszövetkezet tejet ad a városnak" és a "Lenin 1870-ben született" mondatok magolásánál.

De vegyünk egy mai 30 éves bolgárt, aki sose tanult oroszul, mert már az orosz nyelv tantárgy kötelezőségének megszüntetése után járt iskolába. Az orosz beszédet kb. 30-40 %-ban megérti, a lényeget megérti, esetleg vissza kell kérdeznie egyes részletekre, s időnként dolgokat félreérthet a "hamis barátok" miatt (a kedvencem a "живот" szó, bolgárul jelentése "élet", oroszul meg "has"). Az írást meg egyenesen 40-50 %-ban megérti.

Természetesen a közös írás is segít, bár az orosz és a bolgár ábécé nem teljesen ugyanaz. A bolgárból hiányzik 3 orosz betű: ё, ы, э. Továbbá vannak azonos betűk, melyek hangértéke azonban nem azonos: е, щ, ъ. S természetesen jelentős eltérések vannak általában az ejtésben: már említettem, hogy a bolgár nem lágyít, de másik eltérés a redukció is - mind a bolgár, mind az orosz redukálja a hangúlytalan magánhangzókat, de más-más módon. De mindez csupán furcsaságnak hat, nem nehezíti az értést.

Saját tapasztalatom: a bolgár-orosz kölcsönös érthetőség kb. az olasz-spanyol esetével azonos. Ott is igaz, hogy nem azonos az irány: az olaszok általában képesek többet megérteni a spanyol beszédből, mint fordítva.

megjegyzés: * - az egyházi szláv nyelv használata hagyományfüggő az egyes szláv ortodox egyházakban, az orosz egyházban pl. gyakorlatilag az egész istentisztelet egyházi szláv, csak a pap beszéd van oroszul, míg mondjuk a bolgár egyházban az istentisztelet is modern bolgár, jellemzően csak egyes egyházi énekek és imák vannak egyházi szlávul - a szláv görögkatolikusok is használják az egyházi szlávot istentiszteleti nyelvként, pl. az ukrán görögkatolikusok

Megy a pánikolás a Balkán-határok átalakítási terve miatt, pedig a tervezet kifejezetten hasznos.

Jelenleg a Balkánon van egy sor gyakorlatilag egynemzetiségű állam:

• Albánia - szinte teljesen albán, a görög kisebbség az utóbbi 30 évben nagyrészt elköltözött,
• Görögország - szinte teljesen görög mára, a modern görög állam sikeres asszimilációs politikát folytat megalakulása óta,
• Horvátország - mára szinte teljesen horvát, a nagy szerb kisebbség gyakorlatilag el lett üldözve a szerb-horvát háborúk során,
• Szlovénia - csak az utóbbi évtizedek bel-jugoszláv migrációja miatt nem tisztán szlovén.

Ide ide sorolható - mint a kérdés szempontjából irreleváns - Románia és Bulgária, ahol vannak ugyan kisebbségek, de azok nem szomszédos balkáni országokból származnak (Romániában a magyarok, Bulgáriában a törökök).

Ahol viszont a kérdés súlyos, az Bosznia-Hercegovina és Koszovó.

Bosznia-Hercegovina máig kb. olyan, mint Tangier Nemzetközi Övezet a XX. sz. során: csakis idegen hatalmak miatt létezik. A valóságban Bosznia működésképtelen, s nem is működik, mindent az egyes nemzetiségek intéznek önállóan, s az egységet a külföldi főbiztos adja, akinek vétójoga van az ország minden szerve felett.

Bosznia-Hercegovina felosztása csak a tényleges helyzetet tenné jogilag is hivatalossá.

Koszovó szintén egy felesleges állam, semmi ok egy második albán állam létezésére a már meglévő mellett. Koszovó szerblakta északi csücske pedig simán elcserélhető lenne Szerbia délnyugati albánlakta csücskével. Ez csak a békét szolgálná, elvezetne egy albán-szerb kiegyezéshez.

Vicces, de a legnagyobb akadály a koszovói-szerb területcserében az, hogy a szerb A1-es autópálya az albántöbbségű területen megy keresztül - ez pedig az E75-ös létfontosságú északi-déli útvonal fontos eleme (ennek fő magyar szakasza az M5), itt egy plusz határ beiktatása komoly probléma lenne.

Macedóniát nem veszem ide, bár az is kiemelten működésképtelen: az ország északnyugati része színalbán.

Egyébként a minta mindig ugyanaz a marhaság: mindenki ragaszkodik a határok nem átrajzolásához, mert ez majd precedens lesz, aztán a helyzet egyre rosszabb lesz, s a végén a határok úgyis átrajzolódnak, de sokkal nagyobb károkkal.

Amikor a szovjet klégierő lelőtt egy dél-koreai utasszállító gépet, az éppen utolsó előtti középiskolai tanévem első tanítási napja volt a szovjet iskolában, ahová jártam. 1983. szeptember 1. volt.

A szovjet emberek ugyanúgy beszélgettek mindenről, ahogy mindenki más. Persze nyilván az "ellenséges" véleményeket csak megbízható társaságban mondták el.

Az akkori hivatalos nyugati propagandát persze még a legrendszerellenesebb emberek se vették be. Ez kb. az volt, hogy a gonosz szovjet légierő nemzetközi légtérben utasszállítót lőtt le minden ok nélkül. Ezt harsogta napokig minden nyugati média akkoriban.

Az akkori hivatalos szovjet verziót is szinte mindenki kiröhögte mint komolytalant. Ez kb. az volt, hogy "amerikai provokáció" történt. Egyszerűen senki se hitte el, hogy egy médiakampány miatt képes lenne az USA feláldozni 250 ártatlant.

Utólag azért annyit: a hivatalos szovjet verzió valamivel közelebb állt a valósághoz, mint a nyugati...

Tanáraim közül messze a legértelmesebb a földrajztanár volt, akkoriban egy 30 éves körüli fiatal férfi volt egy iszonyúan kövér, csúnya feleséggel. Ő már szeptember közepén elmondta azt, amiről aztán kiderült, nagyon közel állt a később kiderített valósághoz:

• a koreai gép direkt vagy akaratlanul behatolt a szovjet légtérbe, kizárt a nemzetközi légtérben való lelövés - később kiderült, a lelövés szovjet légtérben történt, s a koreai kapitány rosszul állította be az egyik műszert, emiatt a gép párszáz km-rel nyugatabbra haladt, mint ahogy kellett volna,
• a szovjet légierő összekevert egy ellenséges katonai gépet egy polgári géppel (ez egyébként veszélyes vélemény volt, de ő bátran elmondta: ugyanis a "szovjet hadsereg téved" mondat szovjetellenes kijelentésnek számított) - később kiderült, a koreai géppel együtt egy azonos típusú amerikai kémrepülőgép is volt ugyanakkor ugyanott, ez éppenhogy kihasználta a koreai kapitány tévedését, a szovjet oldal pedig nem tett meg mindent, hogy kizárja, hogy a katonai gépnek hitt célpont a valóságban egy polgári gép.

Érdekes élmény volt, persze hátborzongató is, hogy egy utas ilyen könnyen meghalhat teljesen ártatlanul.

Ki lesz a ballib előválasztás győztese?

Bárki is nyer, azonnal zuhanni fog a ballib össznépszerűség. Miért? Mert minden jelöltnek vannak ellenzői. A megosztó személyiségeknál több, a kevésbé megosztóknál kevesebb.

Ballib szemszögből a legrosszabb választás: Gyurcsányné, MZP, Jakab. Mindegyik mélyen megosztó személyiség.

Jakab euroszkeptikus és antiszemita múltja miatt elfogadhatatlan a budapesti törzstábor komoly részének, ez a tábor ugyanis identitását a nyugatimádatra és az antiszemitizmus elleni harcra alapozza.

MZP-nek viszont nem a múltja, hanem a jelene problémás. Egyes alapkérdésekben - abortusz ellenzése, homokosok nem támogatása, migráció elutasítása - ma is nem-ballib nézeteket vall.

Gurcsánynét mélyen utálja a DK-n és az MSZP-n kívül mindenki, s még az MSZP-tábor se imádja őt fenntartás nélkül.

A legkevésbé megosztó jelöltek KariGeri(nctelen) és Mindenfeketeéletszámít-Győr András. Ők viszont olyan jelentéktelen személyiségek, hogy még a ballib törzsszavazók is elálmosodnak tőlük. Emiatt nem alkalmasak plusz támogatás megszerzésére.

Időnként a háttérhatalmak kiválasztanak népeket, etnikai csoportokat, s éjjel-nappal velük foglalkoznak.

Tavalyelőtt a mianmari muszlimok - a rohingják - voltak divatban, idén az ujgúrok. 20 éve: a koszovói albánok.

A módszer: a kiválasztott csoport kb. "diplomáciai" mentességet kap, kötelező dicshimnuszokat zengeni róla, s a csoport minden tagját esetlen áldozatnak állítani.

Ennek következménye: minden lépés az adott csoport bármely tagja ellen emberiségellenes bűncselekmény.

Na, rövid ez az úgynevezett ujgúr népirtás mese valós háttere. A "népirtás" lényege: Kína már megint nem akar szót fogadni a háttérhatalmaknak, így ki kellett találni egy médiahisztit.

A legújabb ballib divat a harc a sárga veszedelem ellen. Ez most már az oroszellenességnél is nagyobb divat, pedig Oroszország és az orosz nép szidása kötelező a ballib szalonokban immár több mint 10 éve. Dehát új ukáz jött New Yorkból, alkalmazkodni kell hozzá.

Kínai egyetem esete. S most a 24.hu műfelháborodik, hogy egy fideszes napilapba cikket írt a kínai nagykövet. A cikk pedig tulajdonképpen leír pár tényet.

Miről is van szó? A liberális mesterv az volt a 90-es években, hogy Oroszország sikeres szétzúzása után a másik ellenséget, Kínát is kikapcsolni a játékból.

Emlékezzünk vissza, Kínát a 70-es években teljes erővel támogatta a nyugat, ellensúlyként a Szovjetúnió ellenében. A Szovjetúnió megszűnése után okafogyott lett, de Kína már túl erős lett akkorra, nem lehetett közvetlenül megtámadni és demokratikusan lebombázni, ahogy ezt a liberális imperializmus szereti csinálni.

Kapóra jött Hongkong, a brit gyarmat. A britek által a XIX. században ellopott terület vissza lett adva melldöngetve Kínának 1997-ben. A terv az volt, Hongkong rákos sejtként az egész Kínát megfertőzi, az országból lassan szófogadó liberális csatlósállamot csinálva.

Csakhát a kínai vezetés – éppen a negatív orosz példából tanulva –ravaszabbnak bizonyult. A nyugati rendből csak annyit engedtek be, amennyi érdekében állt a kínai népnek, semmivel se többet. Így nem Hongkong fertőzte meg Kína többi részét, hanem Kína integrálta sikeresen visszaszerzett városát.

Ez bizony kiverte a biztosítékot a liberális elitben. Amióta tudatosult a kudarc, a cél Hongkong felrobbantása. Így nyugati kémközpontok és kamucivil szervezetek folyamatosan igyekeznek felrobbantani a békés Honkongot: időnként kimegy az utcára párezer drogos és fizetett ellenség tombolni, követelve a város nyugat általi gyarmatosítását. Persze a lakosság 99 %-a nem támogatja ezt soha, így minden próbálkozás kudarcba fullad. Marad hát a dühödt kínaiellenes hecckampány a liberális médiákban.

Szerencsére a nyugat vezérlőszerepének lassan vége, lassan kezd véget érni az 500-éves rémálom. Keletről fúj a friss szél, s lassan elfújja a szivárványos-materialista nyugatot megérdemelt helyére: a történelem szemétdombjára.