Bulgáriában nagyon gyorsan elkaszálták az euró bevezetéséről szóló népszavazási kezdeményezést. Még csak meg se lett vitatva a Parlament által, le lett söpörve azzal, hogy "alkotmányellenes".
Ez a második alkalom. Egyszer már ez volt 2023-ban.
Egyébként maga az ügy nem is fontos. Én személyesen egyáltalán nem tartom sorsdöntő kérdésnek a bolgár leva megmaradását, van ennél kb. 10 fontosabb ügy.
De maga az elv "érdekes".
Az egyik ostobább, de őszinte nyugatos bolgár politikus - ezek bolgár gúnyneve: "okosak és szépek" - nyíltan kimondta: azért nem szabad népszavazni, mert akkor a népszavazási kampányban az orosz hekkerek az interneten össze fogják zavarni a hozzá nem értő embereket, s azok "hibásan" fognak aztán szavazni.
Ezért Bulgáriában az EU- és a NATO-tagságról se volt népszavazás. A NATO esete még érthető: az emberek 65-70 %-a ellenezte a belépést, de a bolgár elit még az EU esetében se mert kockáztatni, pedig ott 70-80 %-os támogatottsága volt a belépésnek.
Páran nem is értik: én miért nem ellenzem aktívan az eurót. Pedig csak azért nem, mert hamarosan fontosabb ügyek lesznek, így érzem. Úgy néz ki, az EU nem bírja elviselni a vereséget az ukrajnai fronton, s az USA nélkül is el fogja indítani a háborút Oroszország ellen.
Akkor lesz fontos feladatunk: elérni a kiugrást ebből az egészből.
Mert Magyarország meg fogja úszni, Orbán azonnali semlegességet fog hirdetni, hacsak addigra nem bukik meg és nem lesz az új kormányfő az européer Brüsszel Péter - esetleg csak a magyar választások után indul a háború -, aki természetesen azonnal a keleti frontra fogja vezényelni a magyar haderőket.
Bulgária esetében viszont ki tudja akad-e majd vezető politikus, aki merni fogja elgáncsolni az EU militarista agresszióját. Szóval erre kell készülni.
Persze az eredmény jó lesz: az EU veszteni fog ebben a háborúban, dehát hatalmas pusztulásokkal fog mindez járni, amit jó kellene elkerülni. Persze valahol szívmelengető látvány lenne pl. az Eiffel-tornyot vagy az angol köztársasági elnöki palotát darabokban látni, csakhát még így is kár a sok elvesztett erőfeszítésért.
Ex-Gyurcsányné komolyan hiszi, hogy így ahogy alakult, ő lesz az igazi baloldal. Ezt már másfél éve nyomatják "DK - Szociáldemokraták" jelszó alatt.
Persze vicces: az arisztokrata lány szocdemet alakít.
Mert volt férje legalább volt átlagember is, KISZ-karrierje és azt követő megtollasodása előtt az volt. Klára viszont kommunista arisztokrata családban született, gyerekkorában átlagembert csak akkor láthatott, amikor bejött a lakásba takarítónő hetente 3-szor.
Ezt ő maga is érzi, igyekszik is dolgozni rajta. De ennek eredménye még rosszabb: az a Diana-hercegkisasszonyos "most fél órára együttérzek az elesettekkel" magatartás, ami rendkívül kínos. Még Dianának is rosszul állt, pedig ott náluk az angol köztársasági elnöki családban ez munkaköri kötelezettség.
A Gyurcsány-ellenes marxista-újbalos szerző nem is rossz cikket írt. Persze eszmei alapja abszurd, de egyes következtetései tulajdonképpen jók, ha azokat a cikkíró alapállásától elszakadva nézzük.
Amiben teljesen igazak a következtetései: a háttérhatalom immár nemcsak a baloldali értékekről mondott le (szerinte ez történt, persze valójában nem, sose voltak ilyen értékei, hacsak nem a progresszív értékrendet értjük baloldal alatt, de az is csak később jelent meg), hanem a hagyományos liberális elvekről is hajlandó lemondani, ha ez visszaadja neki a hatalmat. Ahogy az szerző írja: "a magyar liberális emberi jogi agendának végleg leáldozott. Helyébe viszont a nagy semmi kerül".
Felismeri azt is, mi a Tisza Párt lényege: "Maga Magyar Péter számos fórumon rendszeresen nyilatkozik úgy, az esetleges Tisza-kormány főbb irányvonalait, elképzeléseit nem is neki vagy politikusainak, hanem közelebbről meg nem nevezett „szakértőknek” kell majd kidolgozni. Hogy ez alatt a globális politika nagy részét már uraló „tanácsadó-consulting” céghálóra kell gondolni, esetleg a tech-oligarchák világára, vagy mindkettőre, azt egyelőre jótékony homály fedi." - igen, pontosan ez a lényeg: bármi legyen, csak független, szuverenista magyar politika ne.
S ennek érdekében folyamatosan vonják vissza a háttérhatalmi pénzosztó központok a támogatást magyar ügynökeiktől. Van aki magától megérti - lásd Ukrán Anna és Gyurcsány Ferenc -, hogy mit kell tennie, s aki meg nem, azt köznevetség tárgyává teszik: az egykor leghűebb háttérhatalmista magyar média, a Klub Rádió egy éve ezen dolgozik, folyamatosan nyomják minden erővel Brüsszel Pétert, s mutatják be múltban rekedt, fejlődésképtelen, kissé meg is hülyült figuráknak azokat, akik küzdenek máig a ballib szalonban a Tisza ellen.
Tulajdonképpen csak abban téved, hogy "Másfél évtizedig, ha valaki esetleg kinyilvánította, hogy „baloldali”, az az emberek számára egyet jelentett azzal, hogy hiperkapitalista, elzárkózó, gőgös, és a politikusok, akiket annak idején hatalomhoz juttatott, a rendőri erőszaktól sem riadnak vissza." - miközben ez nem másfél évtizede van így, hanem három és fél évtizede. A magyar baloldal a rendszerváltozás óta sose volt valójában baloldali, még mérsékelten se, úgy pedig, ahogy a szerző hiszi, azaz marxista módon, pedig végképp soha.
A magyar hagyomány egyszerűen az, hogy a "baloldal" a nyugatpártiságot, a kapitalizmus igenlését, a polgári-liberális eszmét jelenti. S ez nem Gyurcsány műve, ahogy a szerző hiszi, hanem ez a helyzet 1989, de legkésőbb 1991 óta.
Az új orosz divat: a Győzelem Napja ünnepre eldugni a Lenin-mauzóleumot:
pár nappal az ünnep előtt kezdődik a Lenin-lak körbeépítése
A sajátos orosz lélek kifejezése.
Egyrészt mindenki tudja, Lenin volt az orosz történelem egyes számú legkártékonyabb alakja. Gyakorlatilag semmi jót nem tett életében. Tulajdonképpen csoda, hogy nem sikerült végleg megsemmisítenie Oroszországot.
Én egész munkásságában egyetlen emberi elemet találtam: amikor a 90-es években közzétették addig titkosított műveit is, többek között szerelmes leveleit, melyeket svájci üdülése alatt francia barátnőjének írt. Ekkor derült ki: azért benne is volt valami emberi.
Másrészt viszont, a szovjet rendszer leomlása után sok volt szovjet régióban Leninből egyfajta "orosz" jelképet csináltak, s elkezdték rombolni a Lenin-szobrokat az oroszok elleni érzelmek részeként. Így, sajátos módon, a halála után 70-80 évvel Leninből orosz hazafit csináltak. Miközben semmi se állt tőle életében távolabb, mint az orosz hazafiság.
Ezek után a Lenin-mauzóleum lebontása úgy tűnne, mintha ez egyetértés lenne ezekkel az oroszellenes akciókkal. Így lett az orosz találékonyság mesterműve: nem bontják le, de amikor ünnepség van, eltakarják.
Pedig még Lenin is megérdemelne egy rendes temetést.
A szerző rendkívül mérges, mert Semjén kimondta az igazságot: a Fidesz-KDNP baloldalibb a ballibeknél.
Pedig tény: Magyarországon sose tudott gyökeret verni igazi, európai típusú jobboldali párt. Volt sok ilyen kezdemenyezés, s mint elbukott.
Már a rendszerváltozáskor is így lett: az MDF és a "szörnyű tagsága", ahogy ezt annak idején mondták az MDF vezetői.
Az Antall körüli központi mag ugyanis a német CDU-t akarta lemásolni, ami egy tipikus európai kereszténydemokrata párt. A kereszténydemokrácia pedig azt jelenti: liberálisok vagyok, de a liberalizmus túlkapásait igyekszünk enyhíteni, csillapítani a keresztény erkölcsi elvekkel.
S most mindegy, hogy a kereszténydemokrácia egy jó eszme-e - szerintem borzasztó eszme, de ez most nem releváns -, a lényeg az, hogy a MDF tagsága, lelkes tábora semmi ilyesmit nem akart, nekik a Csurka-féle MDF kellett, mely nem a kereszténydemokrata, hanem a népi-populista hagyományokra épített, azaz nem enyhíteni, csillapítani akarta a liberalizmust, hanem kidobni azt.
De minden későbbi alkalommal is ez lett: minden hasonló kezdeményezés elhalt. Mert Magyarországon a jobboldal nem liberális, míg a baloldal meg mélyen az. Így a marxista vagy más újbalos, radikálbalos eszme is halálra van ítélve az országban, mert a magyar baloldali ezeket mélyen megveti, számára a "baloldal" szó csupán szinonímája a "liberalizmus" szónak.
A dolog személyes oldala. Én egy időben megpróbáltam européer jobboldali lenni, nagyjából 1999-2008 között a leginkább. Aki engem ismer régebbről, az jellemzően abból a korszakomból ismer, mert akkor lettem ismert - persze az "ismert" szó itt csak a magyar internetes blogger szubkultúrát jelenti. Az ilyenek mindig csodálkoznak, hogy most nagyon mást mondok, mint akkor.
Nyilván megváltoztak a nézeteim, de alapvetően akkor is volt bennem valami idegenkedés pl. a kapitalizmus alapelveivel szemben, csak ezeket eldugtam mélyen magamban, amolyan "minden más rosszabb" alapon. Kicsit mint kamaszkorom lányos vitája.
A 70-es, 80-as évek Magyarországon az ifjúság két nagy tábora a "csövesek" és a "digók" voltak, ez alapvetően zenei alapon lett, a csövesek a rockzenét és minden hozzá hasonlót szerettek, a digók meg a pop- és diszkózenét. Ehhez persze lett ideológia is gyártva: a csövesek a lázadók, a rendszerkritikusok, az ellenzékiek, míg a digók a konformisták, a besimulók, a komcsik. Ennek annyi alapja tényleg volt, hogy a diszkózene totálisan politikamentes volt, s a hatalom kedvence volt emiatt, míg a másik irányzatban felmerült valami közéleti él is.
Szóval a csövesek imádták pl. Nagy Ferót és Schuster Lórántot, viszont gyűlölték Szűcs Juditot, s legfelső szinten a Neotont. A Neoton utálata kötelező dogma volt, ők lettek a hatalompárti zene jelképe akkor. Ha két csöves nagyon összeveszett egymással, akkor nem kurvaanyázták egymást, hanem kijelentették, hogy másiknak tetszik a Neoton - ez volt a legnagyobb sértés.
Nekem szinte a teljes haveri köröm csövespárti volt, s alapvetően egyet is értettem velük a világ dolgaiban, bár igazán sose voltam akkoriban zenerajongó.
Azonban volt egy baj: rájöttem, hogy hiába értek egyet az elviekben, egy dolog mégis zavar, a lányok megítélése. A csöves lányok ugyanis ilyen kócos, piszkos kinézetűek voltak, míg a digó lányok csillogtak. S bárhogy is próbáltam elhitetni magamnak, hogy nem jó a digóság, nekem mégis a digó lányok tetszettek.
Szóval valahogy így volt européer jobboldali korszakom is: valahogy sose tudtam eljutni oda, hogy tényleg őszintén megszeressem a tőkés rendet, hiába próbáltam magamat győzködni a kereszténydemokrácia jóságáról. Racionálisan éljeneztem a rendszert, de érzelmileg volt bennem egy keserű mellékíz.
De visszatérek a cikkre.
Valójában történelmileg se igaz, hogy a marxizmus harcolta ki a munkásjogokat. Sőt, végsősoron a hatalomra jutott marxizmus sokkal rosszabb körülményeket adott a munkásoknak, mint amiket azok rendelkeztek korábban.
Továbbá, a fejlett világban a "kiharcolt" jogok alapja semmi más mint tőkeérdek: a problémák egyszerűen ki lett víve a harmadik világba. S a mostani válság oka is ez: egyre kevésbé lehet a problémákat oda kivinni.
Sőt, a kritizált XIII. Leó római pápa 1891-es enciklikája sokkal reálisabban ítélte meg a helyzetet, mint az egész forradalmi munkásmozgalom. Pl. kiválóan leírja azt, amit 1891-ben még nem is lehetett tudni, de ma már világos: nem a magántulajdon a bajok oka.
még mielőtt kirúgták az együttes egyetlen énektehetségét, Pál Évát
Amikor megválasztották az új római pápát, akartam írni róla. Aztán kiderült: nincs mit írni. A megválasztott ember csak a legszélesebb esélyes-listákon volt rajta, s nem volt egyik tábornak se kiemelkedő képviselője.
Azoknak lett igaza, akik szerint esélytelen minden egyértelműen progresszív és egyértelműen konzervatív jelölt. Azaz mérsékelt progresszív vagy mérsékelt konzervatív lesz a győztes. Így is lett: egy mérsékelt progresszív nyert.
Nekem személyesen rosszak az előérzéseim, de semmi konkrétumot nem tudok mondani. Úgy érzem, hogy a ferencista irány megy tovább, csak burkoltabban. Ahogy ezt udvariasan Orbán is elmondta: "Szerintem a pápa (...) valószínűleg folytatni fogja, amit Ferenc pápa elkezdett, nagy változásokra nem számítok".
A Párbeszéd Leninnel párt igyekszik gyorsan lépni: a DK lassú halála miatti helyzetet kihasználva megszerezni a keresztényellenes keménymag tagjait szavazónak.
Remélik: így meglesz jövőre az 1 %, azaz pár naplopónak elegendő pénze lesz 4 évre, munkavégzés nélkül.
A párt új neve arra utal: ilyen keresztényellenes kampány utoljára a Szovjetunióban volt Lenin idejében.
Szerintem meglehet az az 1 %, már csak egy kicsit jobban kellene szidni a határontúli magyarokat, s akkor garantált, hogy átjön kellő számú bűzbogár szavazó a DK-tól.
Mindenki átmegy élete során több eszmei szakaszon, amikor a dolgokat egy adott módon látja, gondolja.
S jellemzően szinte minden szakaszból marad valami az emberben.
A napokban végig gondoltam, vajon mi maradt bennem abból a szakaszból, amikor - a szó mai magyar értelmében - baloldali voltam, azaz amolyan progresszív liberális, ez mondjuk 1984-1993 között lehetett.
Arra jutottam: egyetlen dolog maradt bennem akkorból. S ez a nemzeti romantika komolyan nem vétele.
Nacionalista persze most se vagyok, csak másképp vagyok antinacionalista, mint akkoriban, de ettől még elérzékenyülhetnék a nemzeti romantikától. Viszont erre képtelen vagyok.
A különböző hőseposzok, lelkes cselekedetek dicsőítése, fényes múltat bemutató alkotásoktól máig idegenkedem.
Racionálisan persze megértem, hogy ezekre szükség van. Kellenek jelképes dolgok, nem elég a tartalom, külső is kell. Nem lenne teljes egy Húsvét se, ha csak megemlékeznénk a feltámadásról, igenis kell az a kalács is, egy díszítés csak, de összetartást hoz, s nélküle nehezebb lenne a tartalom elmondása.
Ugyanez a nemzeti közösség. Kell az a díszítés, megértem racionálisan, bár nekem személyesen egyáltalán nem kell.
Pedig elegendő lenne csak halivúdi filmeket elemezni. Azokat profik készítik.
A legnagyobb hiba előre bejelenteni a hatást: ez minden esetben csökkenti azt.
A helyes módszer: a váratlanságra építeni, akkor még a kis ügy is nagyobbat szól.
Itt meg ráadásul egy mini törpeügy van.
Valójában sokkal fontosabb ügy a másik: mérges is Brüsszel Péter, pedig semmi oka erre. A DK de facto önfelszámolása - miután ezt pár napja a Momentum is megtette - csakis őt segíti. Persze, lesznek fanatikus keménymagos ballibek, akik nem fognak a Tiszára szavazni, de ők senkire se szavaznak majd dühükben, azaz otthon maradnak, így mégis Brüsszelt segítik.
A férfi, miután helyrehozhatatlanul impotens lett, elhatározta: cölibátusi fogadalmat tesz.
Ez ugrott be Fegyházőr levitézlett Nomentum-főmufti javaslatán:
A srácnak immár semmi esélye semmilyen állásra vagy karrierre pártja színeiben, így javasolja: az szűnjön meg.
Ami érdekes: a hívek 90+ %-a egyetért a megszűnéssel.
Nagy bajban lesznek most a keddenkénti Hatházi-ökörségeken résztvevő nomentumosok, mind a húszan. Ők vért izzadva küzdenek a 2026-os 1 %-ért, s erre volt elnökök kést döf a hátukba, hát miféle dolog ez?
Kb. 3 éve van az orosz-ukrán háború. A civil áldozatok száma - független elemzők szerint - kb. 17 ezer fő. 70 % az ukrán oldalon, 30 % az orosz oldalon.
Kb. 1,5 éve van az izraeli-palesztín háború. A civil áldozatok száma - független elemzők szerint - kb. 75 ezer fő. 98 % a palesztín oldalon, 2 % az izraeli oldalon.
Nyilván a párhuzam nem teljes: hiszen az egyik egy több Magyarországnyi területen zajlik, míg a másik egy Budapest méretű területen, azaz az utóbbi esetben mindenképpen több a járulékos kár. Mégis ez a 9-szeres áldozati arány nem magyarázható meg ezzel.
Ami a következtetés: az izraeliek és a palesztínok egymás lakosságát is ellenségnek tekintik, míg az oroszok és az ukránok csak egymás fegyveres erőit.
Az előbbi egy ókori típusú háború. Az ókorban volt ez szokás: nincs civil és katona, mindenki likvidálandó az ellentáborból, hiszen nem hadseregek, hanem népek harcolnak egymással. A középkor ebben hatalmas javulást hozott: ott sokszor a polgári lakosság csak annyit vett észre egy-egy háborúból, hogy plusz adókat kellett fizetniük, de életük nem került veszélybe, s ha egy adott terület átkerült egy másik uralkodó alá, az a lakossággal került át, mely ugyanúgy élt tovább, mint addig. Az újkor sajnos ismét visszahozta a totális háborút, de ennek oka csak a műszaki fejlődés, a modern fegyverekkel hatalmas károkat lehet okozni.
A nő nagyon butuska volt, de kőkeményen hitt a marxista, szocialista, kommunista eszmében. Nem látszólag, nem érdekből, hanem tényleg hitt benne. Persze csak amolyan spontán módon, hiszen nem volt különösebb ideológiai képzettsége. Mint a hívő ember, aki valami megmagyarázhatatlan módon beleszeret egy felekezetbe, s olyan fokú érzelmi kötődés alakul ki nála, ami miatt már képtelen felmérni: végülis miben hisz.
Ő is ilyen volt. Hitte, hogy a Pártnak mindig igaza van, hiszen az fel van vértezve a marxista-leninista eszme eszközeivel, azaz képes látni a jövőt. Persze hülye ő se volt, látta a problémákat bőven, de azokat sose az eszme terhére rótta fel, hanem annak tudta be, hogy egyrészt sok az elmaradott ember, másrészt az ellenség beférkőzött a Pártba.
A bajok 1988-ban kezdődtek. Ekkor kezdett az országban megjelenni az ellenzékiség nyíltan is, lett Fidesz és MDF, aztán SZDSZ is, s érezhető volt: a hatalom nem bánik el immár keményen az ellenzéki magatartással, hanem azzal egyre szoftabb eszközöket bevetve harcol. Amit már nem tudott értelmezni az az első nagy ellenzéki tüntetés szabadon megtarthatósága volt: ez a romániai falurombolás elleni tüntetés volt 1988. június 27-én - bár ő maga is szidta egyébként a román rendszert, de ez az ő narratívájában úgy ment, hogy a román rendszer azért rossz, mert Ceaușescu letért a "lenini útról".
Ekkor már elkezdte levelekkel bombázni a Pártközpontot, hogy "ellenforradalom készül", "az ellenség készül megdönteni a néphatalmat", stb. Ezekre kapott is választ: ilyen semmitmondó, nyugtató válaszokat.
1989 januárja végképp betette nála helyzetet, de ekkor is félreértett mindent: azt hitte, hogy a Pártban az "egészséges erők" Grósz elvtárs vezetésével küzdenek az "ellenséges erők" ellen, akiket Pozsgay vezet. Hamarosan csalódott: az MSZMP négytagú felső vezetése - azaz Grósz elvtárs részvételével - nyíltan beismerte, hogy a fennálló rend nem legitím, tehát rendszerváltozás kell. Ez volt a nemzeti kerekasztal-tárgyalások megkezdése.
S a nő volt annyira nem hülye, hogy belátta: ezzel a rendszer kihúzta saját maga alól a szőnyeget, amin állt. Hiszen mindegy mi lesz a tárgyalásokon, mindegy mit tud elérni az MSZMP, maga a tárgyalás ténye már vereség.
Lassan rájött: nem "ellenforradalmárok" döntik meg a "néphatalmat", hanem maga a Párt akarja megdönteni saját magát.
Ezt már nem tudta kibírni, egészsége súlyosan leromlott, s meg is halt.
Akkor ezen sokat gondolkodtunk. Mert a mi tapasztalatunk az volt egész idő alatt, hogy az emberek 95 %-a nem szereti a rendszert, hanem egyszerűen elviseli azt, s alig 5 % az aktív támogató, de ők is nagyrészt amolyan "kisebbik rossz" alapon. Olyan ember, aki tényleg elhiszi az ideológiát, s ez még személyes hite is lesz nagyon kevés volt.
Még az állami és pártapparátusban dolgozó kb. félmillió ember körében is ez volt a meghatározó hozzáállás (ezt személyesen tudhatom, lévén mindkét szülőm ennek az apparátusnak volt tagja, persze nem felsővezető beosztásban, de annyira azért igen, hogy bele lehessen látni a helyzetbe):
80 %: "ez van, ezt kell szeretni" - azaz ez az eszme a hivatalosan kötelező, nincs mit tenni, nem mi akartuk, ez lett, alkalmazkodni kell hozzá,
10 %: amolyan absztrakt baloldaliság, azaz "az eszme marhaság, nem működik, de az alapja valahol igaz, jó lenne egy igazságosabb társadalom, bár ez nem ilyen",
10 %: "igen, igazuk volt Marxnak és Leninnek".
Látható, ez utóbbi ritkaság volt. S ezek egy része is simán elfogadta, hogy a dolog nem pont úgy jó, ahogy van, mert pl.:
a "reformisták": mert még nem érték el a termelőerők a szükséges szintet, azaz túl korai a rendszer,
a "dogmatikusok": mert a rendszer nem volt elég határozott, Sztálin elvtárs után minden lassan elveszett,
az "emberi tényező" hívei: mert hatalomittas emberek elrontották a rendszert,
a "nemzetközi tényező" hívei: mert túl erős a nemzetközi kapitalizmus, el tudta fojtani a szocializmust.
Szóval az nagyon ritka madár volt, aki elhitte, hogy minden szuper. Mi nem is hittük el, hogy ilyen lehetséges. Azt hittük, ezek az emberek csak megjátsszák magukat. Tulajdonképpen itt is csak a halál bizonyította: komoly volt, nem megjátszás.
Az orosz ortodoxia sajátos jelensége volt a katakomba egyház.
Amikor megtörtént a kommunista hatalomátvétel, alapvetően 3 magatartás lett az egyházi hierarchiában:
menekülés az országból,
megbékélés a helyzettel,
illegalitásba vonulás.
A helyzet 1927-ben lett igazán kritikus, amikor Szergij érsek-metropolita, az Orosz Egyház ügyvezetője (1943-1944 között moszkvai pátriárka) hűségesküt tett le a szovjet hatalom felé, cserébe egyfajta korlátozott működésért.
Ezt a másik két csoport elfogadhatatlannak tekintette. A külföldre távozott egyházi hierarchia ekkor hivatalosan is elszakadt Moszkvától, Határontúli Orosz Ortodox Egyház néven, központja New Yorkban volt.
Az illegálisok sok részre oszlottak, különböző püspökök vezetése alatt. Az ortodoxiában rendkívül fontos az apostoli folytonosság fenntartása, így nem lehetséges kanonikusan felszentelt papság nélkül a működés, ez alól az illegalitás se ad felmentést.
Amikor kihalt egy-egy vonal, új papok felszentelése úgy történhetett ezekben a csoportokban, hogy azt működő püspököktől kapták meg, ezek lehettek:
a hivatalos egyház püspökei, akik titokban támogatták az illegálisokat,
külföldi püspökök, akik inkognitóban beutaztak a Szovjetunióba.
Ez utóbbi miatt, egyre gyakoribb lett, hogy sok oroszországi katakomba csoport egyenesen csatlakozott a Határontúli Orosz Ortodox Egyházhoz.
Az Orosz Ortodox Egyház 1990-ben hivatalosan visszavonta Szergij 1927-es nyilatkozatát, de aláhúzta: bár a nyilatkozat az állami hatalom kényszere miatt született, abban nem volt egyetlen eltérés sem az egyházi dogmáktól. Ami azért fontos, mert ez azt jelenti: a szovjetpárti hivatalos egyház ortodox volt, nem sértette meg a hitelveket azzal, hogy kiállt a kommunista állam mellett.
Így megindult egy bizonyos újraegyesülési folyamat.
A Határontúli Orosz Ortodox Egyház a szovjet rendszer után kezdetben kitartott a mellett, hogy hiába vonta vissza Moszkva az 1927-es nyilatkozatot, ez kevés, tettekre van szükség, hogy igazolják: valóban szakítottak a múlttal.
A jelképes gesztus végül az lett, hogy a moszkvai pátriárka hivatalosan elítélte a volt cári család meggyilkolását, majd az egész család szentté lett avatva. Hatalmas katedrális - "Vér Temploma" - is épült azon a helyen, ahol a cárt és családját kivégezték 1918-ban:
Ez meggyőzte a határontúliakat, 2007-ben felülvizsgálták korábbi álláspontjukat, s újraegyesültek az Orosz Ortodox Egyházzal. Kijelentették: a „hivatalos” egyház hibázott ugyan az 1927-es nyilatkozattal, de nem követett el eretnekséget. Azóta a Határontúli Orosz Ortodox Egyház autonóm részegyház az Orosz Ortodox Egyházon belül.
Természetesen akadtak olyan határontúliak, akik nem fogadták el az egyesülést, ők elszakadtak, ma is léteznek, de létszámuk kicsi. A vicces, hogy az egyesülésellenesek azóta Oroszországban is megjelentek hivatalosan és vannak ott is templomaik.
Ami a katakomba csoportokat illeti, ezek nagyobb része visszatért 1990 után a fő egyházba, de máig létezik 8 csoport, mely működik, immár persze nem illegalitásban. Ezek taglétszáma pár száz főtől pár tízezerig is terjed. Kevesebben vannak, mint egy jóval korábbi szakadás eredménye: az óhitűek, akik ma is kb. 400-500 ezer főt jelentenek.
Korábban komoly tevékenységet fejtettek ki a katakombisták. Moszkvában még a legkeményebb időszakban is volt 10 katakomba egyházközség.
Kapcsolatuk a "hivatalos" egyházzal ma sokféle: a nyílt ellenségeskedéstől egészen a nem-hivatalos közösségig.
Történelmileg szerepük inkább pozitív: a szamizdatok korában, különösen a brezsnyevi időszakban számtalan vallási kiadványt készítettek és terjesztettek. Nekik köszönhetően ismerhette meg sok hívő azokat az anyagokat, melyek hivatalosan nem voltak terjeszthetőek.
A szovjet egyházellenes politika úgy ment, hogy tilalom sose létezett, de egyrészt drasztikusan le lett csökkentve a templomok száma (a kommunista hatalomátvetel előtti kb. 40 ezer templomból a II. vh. kezdetére 3 ezer maradt), a papok száma esetében is drasztikusan csökkentés zajlott, a papképzés nagyon korlátos lett, s a legfontosabb: minden nem szigorúan templomi tevékenység tilos lett.
S természetesen senki se lehetett pap, ha nem írta alá az együttműködési nyilatkozatot a KGB-vel.
Ma a helyzet rendkívül jó. Kisebb területen - ma Oroszország kb. 17 millió m2, a kommunista hatalomátvétel előtt kb. 23 millió m2 volt - ma kb. 40 ezer templom van, az egyházi oktatási, kulturális tevékenység fantasztikus méreteket ölt. Az internet kora óta pedig egyenesen paradicsomi állapotok lettek: ma nemcsak hatalmas mennyiségű irodalom van, de még ingyenes is.
Vásárhelyi olyat tett, ami a 90-es években még főbenjáró bűnnek számított és a Szalonból való örökös kizárással járt volna:
Tartalmilag persze marhaság, de mindegy: hiszen semmilyen "népirtás" nem volt Bucsában. Miért? Mert egyrészt nem történt semmilyen bűncselekmény, de még ha történt is volna katonai bűncselekmény, az se népirtás.
A bűn más itt: a zsidó holokauszthoz viszonyítani bármi mást. A 90-es évekbeli nagy ballib "konszenzus" egyik fontos pontja volt: a zsidók elleni népirtás egy egyedi esemény, kimagaslik minden másból az emberiség történelméből, így nem csak tagadása bűn, hanem egyediségének kétségbe vonása is.
Amikor a Fidesz megalkotta a ma is hatályos holokauszttagadás-törvényét, a ballib keménymag fő kritikája is az volt, hogy az csak a nyílt tagadást és a jelentéktelenítést tiltja, de az egyediségének vitatását nem.
De most már az orkrán hisztéria láthatóan annyira elhomályosította a mélyballib agyakat, hogy immár képesek a zsidó holokauszt egyedisége ellen is véteni.
Minden kelet-európai nacionalizmus nagy problémája, hogy megkésett. Míg Nyugat-Európában egyes régiókban sikeresen lement az etnikai homogenizáció már a nacionalizmus kora előtt, de legalábbis korai szakaszában, addig keleten erre esély se volt: a népek birodalmakban éltek: orosz, oszmán, osztrák.
Nyugaton a legtöbb nemzetállam úgy lett, hogy sikeresen ki lett alakítva egy közös nemzeti identitás, s aki nem volt hajlandó ebben részt venni, azt erőszakkal integrálták. Keleten erre esély se volt: egy birodalom se akart egységes nemzetet kialakítani.
Így aztán amikor lettek nemzetállamok keleten is, jöttek a problémák: a kisebbségek. A kisebbség ugyanis mindig probléma, hiszen ez egyfajta rés a nemzetállamban - nyilván a gyenge, szétszórt vagy kisszámú kisebbségek nem okoznak problémát, ezek amolyan díszek csak.
Románia esetében úgy alakult, hogy a fő problémás kisebbség a magyar. Aki román hazafi és erős Romániát akar, az mindenképpen szembesül ezzel. Hogyan lehet ezt megoldani? Szerintem sehogy.
Annyit lehet tenni: megértetni a román nacionalistákkal, hogy több a közös érdekük a magyarokkal, mint az ellentét.
Mindenesetre ennek ellenére nem szabad úgy tenni, mintha probléma lenne egy román ultranacionalista valószínű győzelme a román elnökválasztáson. A rendszerkritikus erők győzelme mindig pozitív fejlemény.
A bukaresti alkotmánybíróság pedig sokat segített. Már tavaly sokan mondták ezt: a rendszerkritikus jelölt kizárása csak erősíteni fogja a rendszerkritikus erőket. S így is lett: most George Simion majdnem dupla annyi szavazatot szerzett, mint a tavaly kizárt Călin Georgescu.
Vicces, rendkívül primitív cikk, elég a kép belőle:
Régi trükk ez, minden kisgyerek spontán módon alkalmazza a felnőttekkel szemben. Lásd, a kisgyerek valami rosszat tesz, aztán ha minden simán megy, büszke magára, ha meg nem és lebukik, sírni kezd az őt felelősségre vonó felnőttek előtt "dehát én csak egy kicsi gyerek vagyok!".
Verziója még ennek a nőnek vagy öregnek levés. Annak idején pl. a Biszku-per idején a bevett ballib érv az volt, hogy "az idős embert miért nem hagyják békén?". Persze nagyon átlátszó, mert ex-nácik esetében ugyanezek habzó szájjal követelik a 105-évesek szigorú megbüntetését is.
Itt is ez van: a nomentumos leszbi kimegy jogszabályt sérteni a közterületre, ekkor ő még bátor civil, de amint a rendőrség intézkedik, már "160 centis gyerek" lesz belőle. Ahogy ezt a ballib médiák szokták mondani "vasággyal együtt 40 kilós", ez itt valamiért kimaradt.
Még szerencse, hogy még a ferencistáknál is kisebbségben vannak a humanisták.
A humanizmus legelső jelei az ókori Görögországban vannak. A szofista iskola vetette fel először az ötletet: nincs biztos pont, de az ember a lényeg, így mindenben az emberi szempont az egyetlen helyes. Ahogy a szofizmus tulajdonképpeni megalapítója, Prótagorasz mondta: "Minden dolog mértéke az ember, a létezőké abban, hogy léteznek, a nemlétezőké abban, hogy nem léteznek.".
Az elv téves jellege közismert volt, a legnagyobb korai filozófusok - Platón és Arisztotelész - fél munkássága arról szólt, hogy a szofisták ellen küzdjenek.
A késő középkorban jelent meg ismét az ötlet. Jellemzően ez előszele volt az ateizmusnak.
Sajnos a szó alattomos. Kb. mint a "liberalizmus" szó: sokan nem merik magukat antiliberálisnak mondani, mert ezzel mintha azt mondanák, hogy a szabadság ellenségei. Itt is ez van: tabu antihumanistának lenni, mert ez mintha emberellenességet jelentene. Pedig nem, egyáltalán nem ezt jelenti. Csak arról van szó: nem lehet az ember a saját mércéje.
A cikk itt sajnálkozik, még mindig nem humanista a katolicizmus, mert lám, még a progresszív római pápa is ellenezte a "nők önrendelkezési jogát". Persze, hiszen maga a női önrendelkezési jog egy keresztényellenes ideológia szava.
A helyes magatartás a szavak visszahódítása. Azaz ki kell mondani bátran: igen, antihumanisták vagyunk!
Várható volt: az USA nem lesz a továbbiakban aktív az ukrajnai konfliktus ügyében.
Trump nem tudott olyan ajánlatot tenni Putyinnak, ami miatt érdemes lenne a háborút befejezni.
Az amerikai terv eredetileg az lehetett, hogy Oroszország szakítson Kínával. Ez azonban túl magas ár, még egész Ukrajnáért se érné meg. S nem mintha Oroszország és Kína közeli haverok lennének, mert sose voltak azok. Amit Putyin ad az természetes: egy esetleges amerikai-kínai konfliktus esetében Oroszország semleges lesz, nem fog beavatkozni Kína oldalán - ugyanaz, amit Kína is tett Ukrajna esetében, sose lépett fel Oroszország oldalán. Tulajdonképpen ez meg is felel Amerikának.
Amerika terve pedig a saját régió biztosítása lehet, ehhez nem szükséges Ukrajna, sőt csak teher.
Az egyetlen terület, melyet Amerika mindenképpen meg fog védeni saját régióján kívül: Izrael. Ennek elsősorban ideológiai okai vannak, az amerikai Republikánus Pártban minden trumpizmus ellenére máig erős tényező a keresztény-cionizmus. S ennek az eszmének valószínűleg a híve maga Trump is.
Izrael háborút akar Irán ellen, ezt viszont Trump nem akarja. Valószínűleg az a terv, hogy Oroszország hasson Iránra, hogy az ne jelentsen veszélyt Izraelre a közeljövőben.
A rossz hír: az ukrajnai háború még eltart pár hónapig. A jó: világháború nem lesz.
Európa persze nagyon háborúzni akar, de szerencsére ennek a perverz koszfészeknek nincs meg az ereje ehhez.
A kereszténység történetének dilemmája volt ez mindig.
Az igaz tanítás védelme az egyik oldalon, míg a másikon a jó keresése.
Az előbbi világos: Isten megmondta mi a helyes, így azt védeni kell bármi áron. Ha a világ nem vevő a tanításra, akkor az a világ baja.
Az utóbbi meg az ellenkezője: a dolgok nem fekete-fehérek. Mivel nincs abszolút rossz, így mindenben meg kell találni a jót.
Az előbbi eltúlzása oda vezet, hogy zárt szekta leszünk a gonosz világban. Az utóbbi eltúlzása meg oda, hogy végül semmiben se hiszünk, saját magunkban se, csak egy amolyan "legyünk jók" érzés marad.
A nyugat-európai eredetű liberális eszme eredetileg is kétféle módon viszonyult a nem-nyugateurópai emberekhez:
ők fejletlen korcsok, de taníthatók, szóval mi fejlett jóemberek odamegyünk és felemeljük őket,
ők a romlatlan természetes ember, tanulnunk kell tőlünk.
Ez még a XX. századi hollywoodi filmeben is látszik, ott kétféle indián van:
a sárban fetrengő, ostoba alak, emberhúst eszik, a vécében alszik: még szerencse, hogy odamegy az angolszász hős és oktatja őket, így a mocskos indiánok megmosakodnak, rendes ruhát vesznek, elkezdenek fura nyelveken gagyogás helyett a haladó emberiség nyelvén, angolul beszélni,
csodalény, kapcsolatban áll a Világegyetem Szellemével, nincsenek anyagi szükségletei: szóval oda kell mennünk, s tanulnunk kell tőlük.
Lassan kiderült azonban: bármennyit is oktatják a nyugati felvilágosítók a "vadembereket", azok ragaszkodnak saját értékeikhez, melyek mindig közelebb állnak a normalitáshoz, mint a nyugati liberális értékvilág.
S máig tény: ha bármi perverz vagy abnormális dolog jelenik meg a világban, annak esélye, hogy mögötte fehér ember áll, a nyugati kultúrkörből - olyan 99 %.
Óvatlan volt Perinta, kicsúszott a száján: Erdő Péterrel az a baj, hogy haverjai mindenféle négerek, akik igencsak messze állnak az européer perverzitástól. Vicces.
Nagy hiba éles vonalat húzni a diktatúra és a demokrácia, a kommunizmus és a liberalizmus közé. Persze elviekben az eltérés hatalmas, de a gyakorlatban szinte semmi. Az emberek ugyanis ugyanolyanok az őskor óta, a viselkedésminták nem változnak. Az meg szinte mindegy, hogy milyen a társadalom.
Gyerekkorom vicces jelensége volt az ifjúsági vezető. Ez azt jelentette: a KISZ-ben karriert építeni akaró embereket megbízták mindenféle feladatokkal. S akinek nem akadt jó pártfogója, azt bizony a legszarabb feladatokkal bízták meg. A lehető legkellemetlenebb munka a pártfogóság volt, ez azt jelentette, hogy a KISZ-karrieristát elküldték úttörőkhöz (ez a 10-18 év közti korosztályt jelentette), hogy segítse őket, pl. az úttörőtevékenység szervezésében, az úttörők ideológiai felkészítésében, stb.
Én de facto úttörő csak 3 évet voltam: 1977-1980 között, ez alatt több ilyen pártfogó ifjúsági vezetővel volt dolgom. Ez az esetek zömében semmilyen problémát nem okozott: jellemzően jött egy 20-25 éves srác/csaj, aki leült az úttörőgyűlésen, mondott 3 mondatot, majd leült és mindenkit hagyott, csináljon amit akar. Szóval a teljes formalitás, ahogy ez szokás volt a Kádár-rendszerben.
Egyszer azonban nagy meglepetés történt: jött egy lelkes fiatal lány, aki láthatóan tényleg hitt a KISZ-eszmében és az ideológiai foglalkozáson megpróbált ideológiai foglalkozást tartani. Az osztály - hatodikosok voltunk - ezen mélyen felháborodott, hiszen mindenki megszokta, az úttörőgyűlés azt jelenti, szabad játék van, csak csendben kell lenni.
Az osztály tehát passzív ellenállást tanúsított, nem kollaborált a pártfogóval. Ráadásul az osztály mókamestere - ilyen minden osztályban van, nálunk ezt a szerepet egy elálló fülű, vörös hajú osztálytárs töltötte be, szóval már a kinézete is vicces volt - elkezdte provokálni a csajt hülyeségekkel.
A pártfogó kezdetben próbálta magát nyugtatni, többször is beszélni próbált a hős nicaraguai forradalmárokról, de egyre idegesebb lett, mikor észlelte, senki se figyel rá. A végén elvesztette türelmét, tombolni kezdett.
Ezzel az osztály is elérte a célját: többet sose jött az a lány hozzánk. Minden későbbi pártfogónk a megszokott típus volt: azaz nem csinált semmit.
Ő - ez a lány - jutott eszembe pár éve, amikor a Coca-Cola dolgozója voltam. Megtaláltam ugyanis az embertípusa liberális verzióját.
Egy nap, álmos délelőtt volt, egy középkorú nő, olyan kifőnöki státuszban berobbant a terembe, ahol mi ügyintézők ültünk, nagyjából 80 fő, majd kezében egy üres kólásüveggel sírós hangon megszólalt:
Ezt találtam a szemetesben. Nem értem. Pedig annyi oktatásunk volt az üvegek újrafelhasználásáról. S még az itt dolgozók se értették meg. Hát hogyan fogja akkor az emberiség megérteni a zöld eszme fontosságát? Ki dobta ki a szemétbe az üveget?
Persze senki se jelentkezett. Mire a nő tombolni kezdett:
Szomorú, nagyon szomorú! Hibázni emberi dolog. De hibát nem beismerni bűn. Kezdem elveszteni hitemet az emberiségben.
Aztán kiment. A fiatalabb kollégák riadtan néztek körbe. A kicsit idősebbeken meg látszott, nehezen tartják vissza röhögésüket.
Ami ugyanis a magyaroknál természetes, az nem feltétlenül van így más népeknél.
Egy magyar számára természetes alapigazság, hogy az ember nem lehet magyar, ha nem magyar az anyanyelve, de legalábbis nem tud magyarul magas szinten. Egyszerűen a két dolog szervesen kapcsolódik. Ha valaki nem tud magyarul, de közben magát magyarnak mondja az mindenképpen viccesen hat.
Míg vannak népek, ahol ez egyáltalán nincs így. Simán lehet pl. zsidónak, kínainak, örménynek lenni az adott nyelv ismerete nélkül. Sőt, egyes népeknél, a nyelvtudás hiánya az alapjellemző: pl. az írek 75-80 %-a egy szót se tud írül, s alig 4-5 % beszél anyanyelvi szinten írül.
Az ukrán eset is teljesen egyedi. Történelmileg úgy alakult, hogy az ukránoknak 2 nyelvük van: az orosz és az ukrán. S, szintén történelmileg, úgy alakult, hogy az identitás folyékony az egész orosz-ukrán határvidéken: amikor a hatalom ukrán, akkor több az ukrán, amikor meg orosz, akkor több az orosz, miközben a személyes identitás ugyanaz.
A nyelvi identitás és a nemzeti identitás nem is egyezik. Magyar szemmel felfoghatatlan, de simán lehet valaki egyszerre orosz anyanyelvű és ukrán nacionalista, ahogy ukránul beszélő és orosz identitású is.
Ez ismert a világ más részein is. Spanyolországban is megesik ez egyes régiókban.
Az meg nem valamiféle elnyomás eredménye, hogy az elitnyelv az orosz Ukrajnában. Így alakult: orosz nagyvárosok, a körülöttük ukrán falvak. S ezen 30+ év ukránosítás se tudott változtatni.
ma már ilyet nem szabad csinálni, ez még egy 2014 előtti nyelvi térkép a településszintű fő beszélt nyelvről
A cikkben is említett szurzsik egy orosz-ukrán keveréknyelv: a nyelvtan és a szókincs inkább ukrán, míg a kiejtés és a kifejezések inkább orosz jellegűek. Persze hozzá kell tenni, az orosz és az ukrán nyelv a XV. századtól kezdtek egymástól elválni, a szókincs 70 %-a máig azonos - ez kb. olyan közelség, mint a spanyol-portugál esetében.
A fiatal ballib Pottyanti (ex-Puzsérné) előadja azt, ami a legvadabb fanatikusokra jellemző:
Ebből bizony hatalmas bukás lesz. Csak nem úgy, ahogy Pottantiék hiszik: nem az Zorbán fog bukni, hanem ők.
A magyar nép egyik jellemzője, hogy utálja a fanatizmust. S a fanatikusok a legjobban akkor képesek lerontani saját helyzetüket, ha nem alkalmazkodnak ehhez, nem mérséklik magukat, hanem addig hergelik magukat, hogy komolyan elhiszik: a nép zöme ezt akarja.
Ez ballib betegség. Úgy tűnik, a fiatal ballib nemzedék nem tanult szüleik hibáiból.
