Érdemes figyelemmel kísérni az agonizáló liberalizmus egyik fontos részének, a homoklobbinak az agresszív tevékenységét nem csak politikai, hanem kulturális téren is.

Idei legjobb filmje a homoklobbinak a Love Is All You Need? - figyelemreméltó alkotás, mely viszonylag magas szinten igyekszik rávezetni a nézőt a maga álláspontjára.

A film lényege: egy párhuzamos világ, ahol minden azonos a jelenlegi világunkkal, viszont ott a homoszexualitás a normális, elfogadott magatartás, minden a homoszexualizmust támogatja, többek között a Biblia,  a kereszténység is, míg a heteroszexualitás devianciának, perverziónak minősül. A film története: pár heteroszexuális ember hogyan éli meg a totális homoszexuális társadalmi terrort.

A filmben fordított módon megjelenik a homoklobbi fantáziavilágának összes hőse:

a homokos párkapcsolatban élő látens heteroszexuális főhősnő, aki lassan kamingautol mint heteró

itt még titokban találkozik barátjával, akit aztán fanatikus keresztény homokosok meggyilkolnak

a progresszív értelmiségi, aki homokos létére kiáll a heteroszexuálisok jogaiért, ezért elbocsátják állásából

a környékre költözött heteroszexuális pár - a nő a helyi heteró jogvédő civil szervezet vezetője - garázsajtáját sértő feliratokkal látják el éjszakánként a homokos szomszédok ("Isten gyűlöli a heterókat")

a kamaszodó diáklány, aki rádöbben, hogy - deviáns módon - szerelmes fiúszomszédjába 

ezért diáktársai súlyosan bántalmazzák, öngyilkosságba kergetve őt

a progresszív gondolkodású homokos pár, aki megdöbben, hogy lányuk a főszervezője a heteroszexuális diáklány megalázásának

Rachel tisztelendő, a helyi egyházközség nagyhatalmú vezetője, aki folyamatosan prédikál a perverz heterók ellen, sőt megszervezi a főhősnő szerelmének megölését

Érdekes, csakhát kilóg a lóláb. A párhuzam valahogy nem jön össze. A mi világunkban nem kell meghamisítani a történelmet - a filmben viszont titkolják, hogy Shakespeare heteroszexuális volt -, nem kell átírni a Bibliát, s nem merül fel problémaként az sem, hogy ha tényleg a homoszexualitás a norma, akkor hogyan nem halt ki az emberiség.

Írtam már többször is arról a furcsa magyar jelenségről, amikor a magyar ultraliberálisok igyeznek két széken ülve hadakozni Orbánék ellen.

A módszer lényege: egyszerre hibáztatni Orbánt baloldali érvekkel, hogy miért nem antikapitalista, közben pedig jobbos, liberális érvekkel azért hibáztatni őt, miért antikapitalista. E műfaj legnagyobb mestere az Együtt-PM nevű ma már de facto elhalt formáció, a Kettős Mérce blog és TGM. Részben az MSZP is igyekszik felzárkózni ide, bár azért még mindig inkább a liberális oldalon állnak.

Ami Orbánt illeti, természetesen csepet sem antikapitalista. Orbán jelenlegi eszméje a koreai-japán-szingapúri nemzeti kapitalista modell lehet, ami persze ökörség, mert Magyarországon ehhez minden elem hiányzik, de cikkem célja nem Orbán hibáinak elemzése.

Szinte szánalmas az az izzadságszagű igyekvés, hogy a nyugati rendszerkritikus fejlemények, a populizmus feljövetele valamiféle olyan kontextusban látszódjon, melyben Orbán a másik oldalon van. Mintha a magyar modell része lenne a nyugati statusquónak, ezáltal a rendszerellenesség valahogy Orbán ellen dolgozna.

Az őszintébb, de mindenesetre gondolkozni képes liberálisok ezzel szemben felismerik a valóságot: Orbán rendszere ezen az oldalon van, nem a másikon, azaz a nyugati rendszerkritikusok és Orbán közti eltérés csak árnyalatnyi, míg ezen rendszerkritusok és a magyar ballib fősodor között szakadék tátong. Gyakorlatilag a magyar ballib eszmeiség szinte minden eleme olyasmi, ami ellen a nyugati rendszerkritikusok küzdenek. A magyar ballibek semmiben sem részei a lázadásnak, sőt éppen ellenük lázad a világ. Ha Magyarországon is lesz lázadás, az nem Orbánt fogja elsöpörni, hanem a ballibeket törölni a színpadról teljesen.

S mindez teljes független attól, hogy a populizmus lehet balos és jobbos, s ezen belül is számtalan irányzatú: a magyar ballibek egyik részbe se férnek bele.

Megdöbbentem olvastam a napokban a HVG egyik filmkritikáját, melybnen ismét ugyanez merül fel. Az egyik kedvenc filmem kapcsán ismét megismétlődik  a hazugság - ill. lehet, hogy a szerző nem hazudik, hanem komolyan hisz ebben, ez esetben az illető csak szimplán egy idióta -, hogy a filmbéli leírt valóság valamiképpen a populizmus valósága, pedig a vak is láthatja: a filmbéli valóság a továbbfejlesztett liberális rend valósága.

A sorozatot pedig ajánlom, a legtöbb része jó. Az 1. évad 2. része, a 2. évad 3. része, s a 3. évad 1. része a legjobb.

Az 1. évad 2. részét egyszerűen kötelező megnézni mindenkinek! Írtam már róla régebben.

A magyar liberálisoknak pedig: aki két székén próbál ülni, szinte mindig leseggel  a földre...

Tegnapelőtt meghalt Fidel Castro.

90 éves volt, Élete legnagyobb részében profi politikus volt, ebből 52 éven keresztül a legmagasabb állami tisztségeket viselte Kubában. 1959-ben történt hatalomra jutása előtt is már éveken keresztül profi politikus volt.

Politikailag élete 3 szakaszra osztható. 35-40 éves koráig hagyományos latin-amerikai nacionalista volt, aki egyszerűen az USA térségbeli nyomasztó hatalma ellen lépett fel. A 60-as évek elején harcostársa, Che Guevara hatására marxista lett, eleinte még a szovjet hivatalos vonalnál balosabb verzióban, majd miután a szovjet vezetés és Che Guevara súlyos konfliktusba kerültek, Castro a szovjet hivatalos verziójú marxizmus mellé állt, s hitt is ebben sokáig. A Szovjetúnió összeomlása utáni időszakban, de különösen az ezredforduló után Castro a marxizmust kombinálni kezdte a hagyományos latin-amerikai nacionalizmussal. Ekkor megbékült immár a vallással is, amit addig erőteljesen ellenzett: a latin-amerikai katolicizmus erősen nacionalista és baloldali. Öccse most ezt a vonalat viszi tovább, amióta átvette - 2008-2011 között - Kuba vezetését.

Kőkeményen hitt abban, hogy mindig neki van igaza, így sose fogadott el tanácsot. Kubában már 1962-re megszüntetett minden legális ellenvéleményt. De később ugyanezt tette a szovjet vezetéssel kapcsolatban is: sokszor a hivatalos szovjet álláspont ellen ment.

Eredeti céljáiból nem valósított meg semmit. Ma Kuba életszínvonala nagyobb mértékben el van maradva a térséghez képest, mint 1959 előtt. S a kubai gazdaságot sem volt képes több lábra helyezni: ma ugyanúgy, mint 1959 előtt minden a cukoripartól, a dohányipartól, az idegenforgalomtól függ.

A társadalmi igazságosságot elérte egy időben: mindenki egyformán szegény lett, de ma már ez sem igaz, az ezredforduló utáni reformok hatására ismét megjelent a kubai alsó-középosztály, mely bár európai szemmel nem gazdag, de mégis hatalmas mértékben gazdagabb a kubai átlagembernél.

Egyetlen téren ért el valós és tartós sikert Fidel Castro: sikeresen megszüntette az országban az USA hatalmát.

Azt lehet mondani, egy kemény diktátor volt, aki országa nemzeti függetlenségét elérte, de minden másban teljes kudarcot vallott.

A legérdekesebb személyes vonása az volt, hogy nem volt nőcsábász típus. Kifejezetten monogám ember volt, de ezt titkolta, mert a kubai közvélemény számára ez nem számított pozitívumnak. Csak 10 éve lettek információk megjelentetve családi állapotáról, adddig ez szinte államtitoknak minősült.

Meg kell mondani, most a ballib politikacsinálók óvatosabbak.

Úgy tűnik, tanultak abból, hogy a bankok oldalán állni a devizahitelek kérdésében, a monopolszolgáltatók oldalán állni a rezsicsökkentés ügyében, s a terroristák oldalán állni a migránskérdésben még a saját szavazótáborok egy részének elvesztéséhez is vezet, nemhogy tudna ez újabb szavazatokat hozni.

Most hát, hogy Orbán komoly mértékű béremelést jelentett be, a ballib politikusok zöme a hallgatást választotta, s még a ballib megmondóemberek zöme is inkább elbagetellizálni igyekszik az emelést, nem támadni azt. Meglepő, de a ballibek képesek tanulni a múltból.

Persze hátul, csendben most is megy a morgás. Lám, az egész gazdaság csődbe megy a "hatalmas bérek" miatt, de ez nehezen egyeztethető össze az eddigi szólamokkal, hogy miért magasabb 15 %-kal a szlovák bér a magyarnál. S persze halkan megy az évtizedes ballib panaszdal: nem elég magas az úgynevezett termelékenység, meg nem lehet fizetést adni a nemlétezőból, továbbá oda az ország versenyképessége.

Mi a valóság?

A magyar termelékenység nyugati szintű, ha nem így lenne, nem lennének az országban nyugati gyárak, üzemek.

A fizetés politikai kérdés, nem gazdasági sosem. Erőpozíció kérdése mennyi a profit és mennyi a bér, ez nem gazdasági kérdés.

A versenyképesség szó pedig perverzió. Valós jelentése: mi éri meg jobban a tőkéseknek? Természetesen  a tőkének az a legideálisabb, ha kicsik a bérek és így nagyobb a profitja. De ez kit érdekel a tőkén kívül? Senkit.

Az ortodoxián belüli legnagyobb szakadás az óhitűek.

Az ortodoxián belüli egyházszakadások legérdekesebb jellemzője az, hogy az egymástól elszakadt szervezetek dogmatikailag 100 %-ban ugyanazt tanítják. Ennek oka a keresztény dogmatika ortodox szemlélete.

A katolicizmus egyik fontos tanítása a dogmafejlődés tana, azaz az a tanítás, hogy bár Isten egyszerre megadta a teljes tanítást az Egyház alapítása idején, ez a tanítás az időben folyamatosan bontakozik ki, azaz az Egyház hirdethet ki új dogmákat ennek alapján. Ezzel ellentétben az ortodoxia tagadja a dogmafejlődést, azaz azt hirdeti, minden dogma a kezdetektől jelen volt, esetleg csak az írásbeli megfogalmazásuk késlekedhet az időben.

A gyakorlatban persze nehéz a kettő között különbséget tenni, hiszen könnyen belátható, az amit az ortodoxia írásbeli megfogalmazásnak mond, az mondható a katolicizmus által dogmafejlődésnek, de ennek ellenére az eltérő hozzáállás eredménye mégis az, hogy az ortodoxia nem hirdet ki új dogmákat, míg a katolicizmus igen. Annyira így van, hogy míg a katolicizmusban létezik hatóság a dogmakihirdetésre, ez a római pápa, addig az ortodoxiában egyszerűen nem létezik egyházi fórum, mely jogosult lenne dogmát megállapítani. Az egyetemes zsinat sem alkothat dogmát, az is csak írásbeli formáját adhatja meg a kezdetektől létező dogmának, s az egyetemes zsinatnak sincs abszolút hatalma!

Ez tehát az oka annak, hogy az ortodox fősodor és az ortodox szakadárok között nulla a dogmatikai különbség. Az összes létező eltérés kánonjogi, sosem dogmatikai. A szakadárok és a fősodrúak teljesen ugyanabban hisznek.

Mivel a szakadás leginkább az orosz ortodoxiát illeti, röviden az Orosz Ortodox Egyház története. A keleti szláv területen a IX. sz. közepén jelentek meg először misszionáriusok, a lassan kialakuló egyházszervezet a Konstantinápolyi Egyház részeként kezdett működni. Ez így maradt az orosz állam megalapítása (862) után is egészen 1589-ig, amikor az Orosz Egyház hivatalosan is függetlenné (autokefállá) vált a Bizánci Egyháztól, mindkét fél által elismerten.

A gyakorlatban 1448-1453 között is független volt az Orosz Egyház, de ez még nem volt elismert tény. 1448-ban a Bizánci Egyház csatlakozott a katolicizmushoz (firenzei únió), mely lépést az Orosz Egyház nem ismert el, kimondta egyoldalúan saját függetlenségét. Amikor azonban 1453-ben a Bizánci Egyház felmondta a katolicizmussal való úniót, az Orosz Egyház ismét elismerte maga fölött a konstantinápolyi pátriárka főhatalmát.

A papocezarista nyugati, katolikus egyházmodellel szemben az ortodox egyházmodell a "szimfónia" tételen alapszik, melynek lényege: a keresztény államban a világi hatalom és az egyházi hatalom egymás kiegészítik, egyik se törekszik a másik feletti hatalomra. A valóságban ez a modell sokszor nem érvényesült, helyette a cezaropapizmus érvényesült: azaz állam dominált az Egyház felett.

Oroszországban egészen a XVII. századig a szimfónia érvényesült. Témánkkal szoros kapcsolatban áll ez a kérdés!

A mordvin nemzetiségű Nyikon 1652-ben lett moszkvai pátriárka, hatalmas tervei voltak. Az 1523-ben megfogalmazott harmadik Róma elmélet - "два Рима падоша, а третей стоитъ, а четвертомꙋ не быти" = "két Róma elesett, a harmadik áll, s nem lesz negyedik" - alapján, mely szerint Moszkva a kereszténység örök központja, miután az eredeti Róma és Konstantinápoly (a második Róma) elestek, Nyikon arra számított lehetséges lesz az egész ortodox világ egyesítése Moszkva hatalma alatt. Nyikon úgy gondolta, hogy a régebbi görög hagyományokhoz alkalmazkodnia kell az orosz ortodoxiának - volt több eltérés is a görög ortodox és az orosz ortodox szokások között -, ugyanis ez elősegítené a közös létet, s nyilván a későbbi orosz hagyománynak kell alkalmazkodni a korábbi göröghöz.

A legnagyobb és legvitatottabb eltérés a keresztvetés módja volt. Oroszországban a kétujjas keresztvetés volt divatban.

kétujjas keresztvetés

Ezzel szemben az ortodoxia görög hagyományában a háromujjas.

háromujjas keresztvetés

Nyikon tényként fogadta el, hogy a kétujjas verzió kései orosz változztatás, így vissza kell térni az eredetire. Most már tudjuk, tévedett, a korai kereszténységben nem volt egységes keresztvetési mód, a kétujjas keresztvetés is használatban volt, sőt az ötujjas is, nem csak a háromujjas.

kétujjas keresztvetés IV. századi görög ikonon

a mai katolicizmusban szinte kizárólagos az ötujjas keresztvetés

A XVI. századi Oroszországban azonban a kérdésből hatalmas botrány lett. Az orosz egyházfő által bevezetett háromujjas keresztvetést sokan eretnekségnek, nyugati hatásnak minősítették. Az ellenálló mozgalom élén Avvakum Petrov presbiter állt.

Közben azonban, sajátos módon, a valóságban sem Nyikon pártja, sem Avvakum pártja nem nyert. A cári hatalom számára terhes lett az egyházi-állami szimfónia, mely korlátozta a cár teljhatalmát, így az egyházi konfliktust az állami hatalom ügyesen felhasználta saját céljaira. Az 1666-ban összehívott moszkvai egyházi gyűlés erős cári befolyás alatt elítélte mind Avvakumot, mint Nyikont. Avvakumot eretnekség miatt, Nyikont pedig államellenes tevékenység miatt, mivel nem volt hajlandó elfogdni, hogy a cár az Egyház felett áll. Mindkettőjüket számúzték, majd 1682-ben Avvakumot ki is végezték - máglyán elégetéssel.

Ezzel az Orosz Egyház a szimfónia tanról áttért a cezaropapista modellre. Ennek legfőbb jellemzője, hogy a moszkvai pátriárka 1700-ban bekövetkezett halála után - a moszkvai érsek-metropilitiák 1589 óta kezdték viselni a pátriárkai címet - az állami hatalom nem engedett több pátriárkaválasztást, ettől kezdve az Orosz Egyház vezetője egy a cár által kinevezett világi adminisztrátor volt. I. Péter cár még azt is tervezte, hogy - az anglikán modell alapján - saját magát nyilvánítja az Egyház vezetőjévé, de végül ezt nem valósította meg. Végül az Orosz Egyház csak 1917-ben, a lenini hatalomátvétel utáni napokban állította vissza a patriárkai tisztséget.

Minden üldözés ellenére azonban Avvakum hívei, akiket immár óhitűeknek szokás nevezni megmaradtak. Az üldözés ellenük később ellenük már kevésbé drasztikus lett, gyakorlatilag a magasabb adókkal való sújtást jelentette. Jelenleg kb. 2 millió óhitű él a világban, a legnagyobb részük Oroszországban. (Van jelentős számú óhitű hívő Romániában is, ezek Oroszországból elmenekült hívek utódai.) Több csoportjuk van, a legnagyobb a Moszkva központű Orosz Ortodox Óhitű Egyház.

balról: Kornyilij érsek-metropolita, az óhitűek vezetője, jobbról: Kirill pátriárka, a "hivatalos" egyház vezetője

A "hivatalos" és az "óhitű" egyház között ma már nincs ellenségeskedés, bár nincsenek ma sem egymással egyházi közösségben. A XVIII. sz. végén alakult ki a hivatalos egyházban az úgynevezett Egységes Hit mozgalom, mely azért harcol, hogy az óhitűek szertartásai legyenek elismerve, azaz legyen kimondva az 1666-os eretnekvád visszavonása. Ez részben megtörtént: a vád nem lett ugyan visszavonva, de az óhitű szertartások szabadon használhatók. Az Egységes Hit mozgalom egyes óhitűeket visszahozott a hivatalos egyházba, de a nagy többség maradt elszakadva.

A XX. században további szakadás történt az Orosz Egyházban, de immár politikai alapon. Az 1917-ben visszállított pátriárkátusi intézmény első birtokosa Tyhon pátriárka (1917-1925 között volt pátriárka) semleges maradt az orosz polgárháborúban, azaz nem állt ki sem a kommuisták, sem a fehérek, sem a monarchisták mellett. Ez azonban egyik félnek se felelt meg: a kommunisták számára szovjetellenesnek minősült Tyihon, az ellenoldal számára pedig kommunista kollaboránsnak. 1927-ben a Szovjeúnió területén kívüli orosz ortodox egyházközségek kijelentették, hogy a moszkvai egyházi vezetés a kommunista állami vezetés befolyása alatt nem képes a továbbiakban ellátni szerepét, így hivatalosan elszakadtak, megalakítva a Határontúli Orosz Ortodox Egyházat, New York közponntal. A Határontúli Orosz Ortodox Egyház 2008-ban újraegyesült a moszkvai egyházzal.

Lavr New York érsek-metropolitája és II. Alekszij moszkvai pátriárka az újraegyesülés aláírása után Putyin beszédét hallgatják

A kommunista korszakban történt próbálkozás egy új, kommunistpárti egyház alapítására is Élő Egyház név alatt. Látványos sikertelenség után, Sztálin 1943-ban gyakorlatilag bezárta ezt a felekezetet, miután a hivatalos egyház ígéretet tett a szovjet vezetés felé, hogy tartózkodni fog a politikától, nem fog fellépni a szovjet politikai irány ellen, cserébe Sztálin visszaadta a korábban elkobzott egyházi vagyon egy részét.

Számtalan liberális blog és más média számolt be arról, hogy a Lipóti Pékség nevű magyar cég egyik egységében aláírásokat gyüjtöttek 1 napig a házasság összeurópai védelme mellett.

Közben a cég hivatalosan nyilatkozatban határolódott el, az aláírásgyűjtést betiltva. Pontosan erre számítottam a hír meghallása pillanatától.

Kell ennél nagyobb bizonyíték arra, hogy Magyarország liberális demokrácia (sajnos)? Hiába tiltja a magyar alkotmány az egyneműek "házasságát", ellene mégse lehet szabadon aláírást gyűjteni. Furcsa, nem? Pedig nem az.

Számtalan cég van Magyarországon, mely rendszeresen kiáll a homoklobbi mellett. Minden nyáron a budapesti homokbüszkeségi menet alkalmából sok cég áll ki az esemény mellett. (Köztük van egyébként az én munkahelyem is.)

Most képzeljük el, mi lenne, ha ugyanabban a pékségben az egyneműek "házasságának" magyar alkotmányos tilalma ellen lett volna aláírásgyüjtés! Ebben az esetben persze a liberális médiák ezt természetesen bátor, civil kiállásként írták volna le. S ha bárki elmondta volna azt az érvet, ami most elhangzott - azaz: miért foglalkozik egy kereskedelmi egység politikával? - arra ugyanezek rávetették volna magukat.

Magyarország ma is a liberális rend része, ez olyan erős, hogy működik az alkotmánnyal szemben is, a kormánnyal szemben, sőt a magyarországi lakosok nagy többségével szemben is! Egyszerűen az a liberális narratíva van hatályban, melyben a homoklobbista aktivizmus támogatása semleges magatartásnak számít, míg ellenzése botrányosnak. (Nyugaton a helyzet rosszabb persze: ott a semlegesség is botrányos ma már.)

S a helyzet abszolút nem ugyanaz, mint az USA-ban, ahol sok cég nem mer a homoklobbi ellen fellépni, szimpla kereskedelmi okokból. Az amerikai homoklobbi bivalyerős szervezet, s komoly erőforrásai révén valóban képes jelentős kárt okozó bojkottot szervezni a "renitens" cégek ellen, így a cégek szimpla önérdekből se mernek ellenkezni. Azaz egy amerikai cégnek van valós hivatakozási alapja:  nem akarunk öngyilkosak lenni, inkább alkalmazkodunk. De Magyarországon a homoklobbi harmatgyenge, egy általa szervezett bojkott valószínűleg csak ellenhatást érne el: a bojkottált cég forgalma növekedne. S mégis, a cég nem mer ellenállni. Ami egyetlen dolgot jelez: a liberális értékrend a magyar társadalmat mélyen átszőtte immár és megfertőzte.

Egyébként itt támogatható a pékség harca a homoklobbi ellen.

Nyugaton sokan nem értik, hogyan lehetséges, hogy az orosz és az ukrán identitás gyakran átmegy egymásba, sokszor egyetlen családon belül is megesik, hogy a család egyik része orosznak, a másik rész ukránnak vallja magát.

A magyarázat a két nemzetiség egymástól való késői elkülönölése, s ezen elkülönülés megszakítottsága a történelem folyamán.

A keleti-szláv törzsek eredeti területe a mai Ukrajna északi  és középső része, a mai Belarusz középső és keleti része, s az ezekkel határos mai orosz területek lehettek, északon egészen a Ladoga-tóig.

Az orosz állam alapítása 862-ben történt. Hozzá kell tenni, az „orosz” ekkor még minden keleti-szlávot jelentett, oroszul különbséget is szokás tenni Русь és Россия között, bár melléknévként mindkettő русский. Az eredeti „orosz” nevet a mai oroszok megtartották, míg a másik három kelet-szláv nép más nevet választott, kivéve a ruszinokat, akinek saját nevük  русин szintén a Rusz szó egyenesági leszármazotja.

a keleti szláv törzsterület a IX. század közepén

Az orosz állam megalapításának sajátossága, hogy azt nem szlávok, hanem vikingek alapították meg. Az orosz őskrónika szerint két szláv és két finnugor törzs elhívták Rurikot, hogy uralkodjon felettük. Az állam központja Novgorodban volt, ez akkoriban jelentős város volt, míg ma kisváros – nagyjából félúton fekszik a mai Moszkva és Szentpétervár között.

Az állam lakossága kb. fele-fele arányban lehetett szláv és finnugor, vékony viking uralkodó réteggel. A Rurik-dinasztia természetesen hamar elszlávosodott, ahogy ez a finnugor lakosság zömével is megtörtént. Az orosz uralkodók egészen a XVI. sz. végéig a Rurik-dinasztiából származtak.

Az új állam azonnal terjeszkedni kezdett, déli irányban a többi keleti-szláv törzs felé és keletre a finnugor területek – a mordvák és marik földje – felé. 882-ben a főváros átkerült Kijevbe, innen az állam neve „Kijevi Rusz”.

A XII. században elkezdődött a központi hatalom meggyengülése. Három hatalmi központ alakult ki: északon Novgorod központtal, nyugaton Kijev központtal, keleten pedig Vlagyimir központtal (jelenleg kisváros a mai Moszkvától kb. 200 kilométerre keleti irányban). Érdekes fejlemény, hogy a három állam egészen más politikai rendszert fejlesztett ki. A kijevi államban erősen hatott a közép-európai, elsősorban lengyel befolyás, lassan rendi monarchia kezdett kialakulni. A novgorodi államban a skandináv minta hatott: ott oligarchikus köztársaság lett, az államot a gazdag polgárok által megválasztott tanács irányította, a fejedelem pedig gyakorlatilag a tanács által kinevezett fő tisztviselő volt. A vlagyimiri államban pedig a mongol-türk hatás hatott: patrimoniális monarchia alakult ki.

A vlagyimiri állam hamarosan meghódította a kijevi állam keleti felét, magát Kijev várost is, azonban ez nem változtatott azon, hogy hamarosan mindhárom állam független léte véget ért. Ennek oka a magyarul tatárjárásnak nevezett esemény, mely a mongolok nyugati terjeszkedését jelentette. Míg Magyarországon a tatár (mongol) uralom ideiglenes jelenség volt, az orosz földeken a mongolok tartósan berendezkedtek, létrehozva Arany Horda nevű államukat.

A novgorodi állam tudatosan az Arany Hordának való behódolást választotta a svédek felől érkező veszéllyel szemben 1240-ben. A vlagyimiri állam már 2 évvel korábban az Arany Horda vazallusa lett. Kicsit később ugyanaz lett a sorsa az immár Galíciában létező nyugati-orosz államnak.

A mongol uralom gyengülése azonban keleten és nyugaton más-más eredményt hozott. A nyugati részek már a XIV. sz. közepén felszabadultak a mongol uralom alól, azonban a terület nem nyerte vissza függetlenségét, hanem felosztásra került Lengyelország és Litvánia között. A hatalmasra nőtt Litvánia – a XV. század elejére magában foglalta a mai Belarusz és Ukrajna legnagyobb részét, de a mai Oroszország középnyugati részeit is – sajátos állam volt, 10 % litván és 90 % szláv lakossággal, a fő hivatalos nyelv a rutén (gyakorlatilag a keleti-szláv nyelvjárások nyugati részén alapuló nyelv) volt. A keleti részeken a vlagyimiri állam meghódította Novgorodot, az egyesült állam fővárosa Moszkva lett.

Így tehát létrejött a első szakadás. Keleten a független, Moszkva központú állam. Nyugaton pedig a litván és lengyel uralom alatt élő többi keleti-szláv. Úgy tekinthető, hogy az előbbiek utódai a mai oroszok, az utóbbiaké pedig a mai belaruszok és lengyelek. (A ruszinok szakadtak el a legkorábban, tulajdonképpen ők azok a keleti-szlávok, akik magyar uralom alá kerültek már a X. században.)

A helyzet azonban bonyolultabb ennél, mivel a szétszakítottság nem maradt meg. Az orosz állam a nyugati területeket idegen uralom alatt lévő orosz területeknek tekintette, így Moszkva egyik célja azok visszaszerzése lett. Ez szinte teljesen sikerült is a XVII. század középére, amikor Ukrajnában felkelés tört ki, Bogdan (ukránul: Bohdan) Hmelnyickij vezetésével a lengyel uralom ellen, a felkelők 1654-ben kimondták csatlakozásukat Oroszországhoz.

Így tehát a keleti és nyugati lakosság ismét egy államba került 400 év után. Lengyel uralom alatt csak a mai Belarusz legnagyobb része és Ukrajna nyugati sávja maradt, ez a rész 120 évvel később lett felosztva Ausztria és Orország között – lásd Lengyelország három felosztása -, amikor Galícia osztrák uralom alá került, míg a többi keleti-szláv terület Oroszország rész lett.

Az orosz részen az ukránokat és a belaruszokat egyszerűen az orosz nép sajátos, területi csoportjának tekintették, az „ukrán” szó eleve nem volt használatos, helyette a „kisorosz” elnevezés volt divatban. Viszont az osztrák uralom alatti, galíciai ukránok se nevezték magukat ukránnak, ők a „rutén” elnevezést kedvelték, a szó számukra a Kijevi Russzal való kapcsolatra utalt, míg az „ukrán” szót kissé sértőnek tekintették, hiszen a szó jelentése eredetileg „határmenti ember”. Az „ukrán” szó gyakorlatilag csak a szovjet korban vált egyedülállóvá, a szovjet állam ezt az elnevezést kizárólagossá tette, kijelentve, hogy a „kisorosz” pejoratív, orosz soviniszta ízű elnevezés.

Míg Ausztriában egyértelműen nem hatott az orosz befolyás, ott az ukrán identitás megerősödött, s ez megmaradt azután is, hogy ez a terület a háború után Lengyelországé, majd 1939-től – lásd Molotov-Ribbetrop paktum - a Szovjetúnióé lett. Ezzel szemben a szovjet Ukrajna keleti és középső részen vagy eleve sosem alakult ki ukrán identitás vagy ez az orosz identitással párhuzamos volt.

A küzhidelemmel ellentétben, a vallásnak kevés a szerepe az ukrán identitásban. Ami tény: a katolikus ukránok – ez kb. az ukránok 15 %-a – esetében szinte kizárólagos az ukrán identitás, de ennek oka inkább földrajzi: a katolikus ukránok zöme azon a területen él, mely 1939 előtt Lengyelországhoz tartozott, azaz évszázadok óta nem állt semmilyen kapcsolatban Oroszországgal. Viszont az ortodox ukránok – a lakosság 85 %-a – között előfordul ugyanúgy a tiszta ukrán identitás, mint a kevert identitás.

A kubai lányok esete, pont olyan, mint az amerikaiké.

Ahogy az amerikai vicc mondja: távoli, egzotikus szépségek, azaz minél távolabbról nézed őket, annál szebbeknek látszanak.

Amerikát csak filmekből ismerő emberek számára megdöbbentő élmény szokott lenni az első látogatás az USA-ban. A sok amerikai film alapján sok szép nőre számítanak, aztán kiderül a mellbevágó valóság: tele az ország úgynevezett "plusz szájz" modellel, magyarul iszonyúan elhízott, igénytelen kinézetű nővel, s a filmbéli állítólagos átlagamerikai nő csak egy vékony réteg.

Hát, Kubával a helyzet hasonló. Elterjedt a hír a gyönyörű kubai nőkről, míg Kubába érve jön a valóság: a kubai nők nagy része csúnyán el van hízva, különös tekintettel  a derékbőségre és a fenék méretére.

Aki tehát azt hiszi, minden sarkon Gloria Estefan fog szembejönni, az igencsak meglepődik.

A kubai nők helyzete: az említett  "plusz szájz" model a többség és van egy nagyon szép, gyönyörű, de vékony réteg. Középső helyzet szinte nincs. Aki szép, az nagyon szép, de a többség nem szép.

Láttam a magyar médiákban több elemzést a tegnap óta kialakult bolgár helyzetről. Közös jellemzőjük: valamit elmondanak, de nem látják az összképet.

Ezért pár szó, hogy valójában mi is történt.

Előjáróban pár bolgár sajátosságról, melyek a magyar alkotmány- és választási jogban nem léteznek.

A bolgár választási jog – a legelső, 1990-es választásokat és egy részleges aránytalanítási próbálkozást 2009-ben leszámítva – maximálisan arányos, azaz minden párt kb. annyi mandátumot szerez, amennyi listás szavazatot kap, az eltérés csak abból adódik, hogy az országosan 5 % alatt teljesítő pártok nem kapnak mandátumot, az ő részük arányosan elosztódik a többi párt között. Ennek eredménye: a kormánytöbbség ritkán nagy, szinte mindig koalíciós kormányok vannak, s ezek stabilitása jellemzően ingatag. A kommunista rendszer bukása óta már 9-szer volt parlamenti választás, alig 4 alkalommal tudta a parlament kitölteni teljes mandátumát eddig.

A másik a bolgár alkotmány. Az új alkotmány nagyon korán, a rendszerváltozás legelején lett megalkotva, s tele lett téve a legkülönböző abszurd elemekkel, melyeket a korabeli politikai harc tett szükségessé. Íme pár – legalábbis magyar szempontból – furcsa elem.

Az alkotmányváltozás sokkal nehezebb, mint a magyar jogban. A bolgár alkotmányjog különbséget tesz kis és nagy alkotmányváltoztatás között. A kicsikhez a mindenkori parlament teljes létszámának kétharmada kell, azaz mint Magyarországon. Viszont az alapvető jellegű változtatások a „nagy” változtatásokhoz tartoznak, ezekhez külön alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása szüksége, mely csak akkor hívható össze, ha a normál parlament ezt kétharmaddal megszavazza, sőt az alkotmányváltoztatás tervét is el kell fogadnia a parlamentnek, amitől a megválasztott alkotmányozó gyűlés nem térhet el: azaz vagy megszavazza vagy nem, de más alkotmánymódosítási javaslatot nem tárgyalhat.

Mindennek eredménye, hogy hatályban van egy rakás alkotmányos szabály, melyről mindenki tudja, hogy felesleges, de mivel ezeket nehézkes eltörölni, azok hatályban vannak mégis. Íme pár ilyen furcsa szabály, melyek egyike se létezik Magyarországon:

• köztársasági elnök mellett van köztársasági alelnök is, aki a valóságban semmilyen saját hatáskörrel nem rendelkezik,
• parlamenti képviselő nem lehet kormánytag, a két tisztség összeférhetetlen,
• a kormány bármikor megbuktatható egyszerű többséggel, nem szükséges a helyére új kormányt jelölni,
• ha lemond vagy megbukik egy kormány, s a parlament nem képes a helyére újat választani, a leköszönő kormány mandátuma azonnal megszűnik, helyére a köztársasági elnök ideiglenes kormányt nevez ki, mely előkészíti a következő választásokat.

Néhány szó a jelenlegi bolgár politikai spektrumról. Nagyjából 5 tömböt lehet meghatározni:

1. Nacionalisták - jelenlegi erejük kb. 15 %, éppen mostanában egyesültek. Nem lehet őket se a baloldalon, se a jobboldalon egyértellműen elhelyezni, a kettő keveréke, a gazdaságpolitika eleve nem fontos számukra, de ha el kell őket helyezni ezen a skálán, inkább baloldaliak. Külpolitikailag a teljesmértékű oroszbarátságtól és nyugatellenességtől a semlegességig terjednek. Társadalompolitikailag konzervatívok. Fő témák: migrációellenesség, az iszlám veszély, török neoimperializmus, a nyugati törekvések elutasítása. Magyarra fordítva talán egyfajta Jobbik, természetesen a zsidókérdés nélkül, ami Bulgáriában hagyományosan érdektelen ügy. (A bolgár nacinalisták kedvelik Izraelt, ugyanis benne muszlimellenes erőt látnak.)

 Jobboldal (nem magyar, hanem nyugati értelelemben) – mely azonban két egymástól jól elkülönülő részre oszlik.

2. „Hagyományos” jobboldal – jelenlegi erejük kb. 10 %, ezek a rendszerváltozás kori antikommunista formációk utóda. Egyértelműen  liberális-konzervatív jobboldal. Külpolitikailag  teljesmértékű nyugatpártiság, de társadalompolitikailag inkább konzervatívok. Fő témák: közeledés Európához, elszakadás Oroszországtól, baráti viszony a törökökkel, antikommunizmus, korrupcióellenes harc. Magyarra fordítva talán a kései MDF-nek felel meg: azaz liberális gazdaságpolitika, de liberális társadalmi törekvések nélkül.

3. „Új” jobboldal - jelenlegi erejük kb. 30 %, ezek a hagyományos jobboldalból kiábrándultak, akiik viszont nem nyitottak a baloldal felé. Egyértelműen  liberális-konzervatív jobboldal, de egyes újjobbos és nacionalista elemekkel. Külpolitikailag  erős nyugatpártiság, de oroszellenesség nélkül. Társadalompolitikailag egyértelműen konzervatívok. Fő témák: közeledés Európához, stabilitás, antikommunizmus, korrupcióellenes harc, baráti viszony a törökökkel, de a bulgáriai török párt ellenzése. Képviselője az éppen ma lemondott GERB kormánypárt. Ez magyarra fordítva talán a 10-15 évvel ezelőtti Fidesz.  Sokan a GERB pártot azonosítják a Fidesszel, de ez csalóka álláspont: stílusában valóban Fidesz, azaz totális egyszemélyi vezetés, autoritárius stílus, de tartalmilag jóval közelebb áll a hagyományos középjobbhoz, mint a Fidesz.

4. Baloldal - jelenlegi erejük kb. 25 %, ez a legheterogénebb rész. A hívő kommunistáktól egészen a liberálisokig terjed, azaz mintha magyarul a DK-tól a Munkáspártig mindenki együtt lenne. A magyar helyzettől az eltérés az, hogy a liberálisok aránya itt nem döntő (szinte csak a vezetésben vannak ilyenek), s az szavazótömeg sokkal balosabb. Gazdaságpolitikailag a reformkommunizmustól a jobbos liberalizmusig minden megtalálható itt. Társadalompolitikailag egyértelműen konzervatívok, ez is fontos különbség a magyar „baloldalhoz” képest. További sajátosság a magyar „balhoz” képest: a bolgár baloldal nyitott a nacionalizmus és a vallás felé. Külpolitikailag a teljesmértékű oroszbarátságtól és nyugatellenességtől a semlegességig terjednek.

5. Törökök és más muszlimok – ez nem politikai irányzat, de mivel a bulgáriai muszlimok gyakorlatilag egy tömbként szavaznak, mégis szükséges felsorolni ezt mintha külön erő lenne. -Jelenlegi erejük kb. 10 %. A fő török párt nincs jó viszonyban a török kormányzattal, egyértelműen antiiszlamisták, az iszlamizmus mérsékelt, török verzióját is elutasítják. Hivatalosan liberálisok, de ennek sok jelentősége nincs, mivel ez alapvetően egy kisebbségi tömb. Egyértelműen nyugatpártiak, de Oroszországot illetően nem elutasítóak. Természetesen antinacionalisták, de szó sincs bármilyen liberális szellemű társadalompolitikai törekvésről.

Mi történt tehát most?

A GERB vezére, Bojko Boriszov miniszterelnök a teljes siker hitében elindította a parlament elnökét mint köztársasági elnökjelöltet. A cél: hatalmas győzelem elérése. mely a koalíciós partnereket (a nacionalisták egy része és a hagyományos jobb egy része) respektálta volna, továbbá egy olyan ember felemelése a köztársasági elnöki székbe, akiről biztos lehet, hogy sose fog „önállóskodni”.  Boriszov előre kijelentette: lemond, ha a jelöltje nem nyeri meg a választásokat. Ennek akkor nem is volt tétje, mindenki biztos volt a GERB győzelmében az elnökválasztáson.

Időközben azonban történt pár fontos esemény.

A bolgár közvélemény súlyos hibának vélte a bolgár kormány döntését, hogy az nem a Visegrádi Négyek politikáját támogatta a migrációs kérdésben, hanem ehelyett ingadozni próbált a visegrádiak és a német kormány között. Az egyébként  a mérsékeltséget szerető bolgár közvélemény  ezt már felesleges, indokolatlan félelemként szemlélte. A bolgár közvélemény egyértelműen Orbán-párti és Merkel-ellenes!

Szintén visszatetszést keltett Boriszov túlságosan baráti viszonya a török vezetéshez, a közvélemény szimpla gyávaságként élte meg pl. azt, hogy Boriszov több török ellenzékit azonnal átadott a török hatóságoknak.

Emellett az se tetszett sokaknak, hogy Boriszov gyakorlatilag elszabotálta a bolgár ENSZ-főtitkárjelöltet.

Boriszov nyilatkozata, hogy az orosz haderők szíriai műveletei meggyőzték az Oroszország elleni szankciók szükségességéről az átlagember számára gyávaságnak, indokolatlan szolgai igazodásnak tűntek a nyugathoz.

A szocialisták kiváló jelöltet választottak: Rumen Radev tábornok sosem volt párttag, sőt semmilyen politikai szerepet soha nem játszott kampánya kezdete előtt. Így hitelesen volt képes megjeleníteni a kívülről jött, elitellenes figurát. Óvatos oroszpárti nyilatkozatai szintén működtek: ezzel szimpatikus lett az oroszpártiak számára (ez Bulgáriában komoly szavazótábor és teljesen független a pártszimpátiától), viszont nem tett radikálisan oroszpárti kijelentéseket se, amivel elriasztotta volna a mérsékelten nyugatpárti szavazókat. Két tipikus mondata e tekintetben „Oroszország megsértette a nemzetközi jogot a Krím bekebelezésével, viszont tudomásul kell vennünk, hogy ott már orosz zászló leng” és „nem támogatom, hogy Bulgária egyoldalúan felmondja az Oroszország elleni szankciókat, de államfőként lobbizni fogok más európai vezetők körében a szankciók megszüntetése érdekében”.

Így az eredmény: bár a bolgár gazdaság nincs válságban, sőt lassú, stabil növekedés tapasztalható, az elnökválasztás egyfajta protesztszavazássá változott. A független, de gyakorlatilag szocialista jelölt már az elnökválasztás első fordulójában első lett. Pár százalékos vereség még nem lett volna gond, de a második fordulóban a szocialista jelölt majdnem 25 %-kal több szavazatot kapott a kormánypárti jelöltnél. S ami még megalázóbb: a hagyományos jobboldalt leszámítva minden párt szavazótábora többségében a szocialista jelöltre szavazott, sőt még a hagyományos jobboldal táborának harmada is a szocialista elnökjelöltre szavazott! Plusz még a hagyományosan jobboldali nagyvárosokban is a szocialista jelölt nyert. (Speciális bolgár érdekesség, hogy az egymással leginkább szemben álló törökök és nacionalisták gyakran UGYANARRA szavaznak: most is ez történt.)

A nemzetközi helyzet szintén Boriszov ellen játszott. A bolgár elnökválasztás két fordulója között lett Donald Trump az USA új elnöke. Az ezzel kapcsolatos fő remény: az USA ki fog békülni Oroszországgal, így még inkább gyávaságnak tűnt a kormányfő pár friss, a nyugat mellett elkötelező mondata. Az átlagember számára ez így jött le: maga az USA fog kibékülni az oroszokkal, mi meg harcolunk ellenük?

Fontos aláhúzni: Radev támogatottsága nem a szocialista párt támogatottsága. A hamarosan várható parlamenti választásokon szinte biztos, hogy Boriszov fog nyerni.

A külön érdekesség a jövőt illetően: Boriszov valószínűleg most meg fogja valósítani a bolgár átlagember egyik vágyálmát: az aránytalan választási rendszert. Valamilyen ismeretlen okból a bolgár választók zöme meg van győződve róla, hogy a többségi, aránytalan választási rendszer jobb parlamentet eredményez, mint a listás, arányos modell.

Ha ez megtörténik,  a következő kormány stabil lesz. De kérdés, hogy a GERB párt lesz-e az új választási rend győzetese.

bolgár mém: az új elnök és alelnök hasonlóságát egy amerikai vígjátéksorozat főszereplőivel korán észrevették

Erre azért nem számítottam, bevallom.

Magában Amerikában is majdant csinált a háttérhatalom, miután csúnya vereséget szenvedett.

Sorosék és tásaik nem képesek hisztizés nélkül elviselni egy egyszerű csatavesztést.

Kedvenc liberális olvasmányom a Kettős Mérce.

Igen, liberális, bár ők ez ellen tiltakoznának, mert ők baloldalinak hazudják magukat. Mindenesetre a legjobb magyar álbaloldali blog a Kettős Mérce, a fő álbaloldali magyar megmondóember TGM is gyakran ír oda, amikor éppen nem az ultrajobbos, de legalább nyíltan ultraliberális HVG-nek és Magyar Narancsnak ír.

Szóval mindenkinek ajánlom a Kettős Mérce blogot, aki szeretne megismerkedni, hogyan kell magas szinten, művelten, okosan űzni az álbalos ipart.

Nagyon izgalmas ez az egész paradigma mely az álbalos agyakban létezik. A világ náluk 3 részre oszlik:

• vannak a csúnya fasiszták: ezek azok az emberek, akik támadják a liberalizmust, de nem úgy, ahogy ők,
• vannak a csúnya liberálisok: az ő érdemük kettős, egyrészt viszik bizonyos tekintetben – elsősorban társadalmpolitikai kérdésekben - a „progresszió” zászlaját, ebben nem csúnyák, viszont minden másnak ők is fasiszták, innen ered másrészt az az érdemük, hogy ők a kisebbik rossz,
• s van a tökéletes és teljes igazság tudásával felvértezett „baloldal”: ők, bár természetesen ezek az emberek marxi értelemben cseppet sem baloldaliak.

Ki számít e körök agyában liberálisnak? Nagyjából a tényleges liberalizmus globalista szegmense, azaz azok, akik hisznek a szabad piacban, a szabad kereskedelemben, a nyitott társadalomban, a nemzetekfelletiségben, s abban, hogy mindezek megoldást adnak a világ minden társadalmi és jóléti kérdésére.

Figyelem! A liberalizmus konzervatív szegmense, azaz azok, akik nacionalisták, nem hisznek a nemzetekfelettiségben, nem hisznek a teljes nyitottságban, s nem gondolják, hogy a liberális modell önmagában megold minden kérdést, azaz az állam szerepét is fontosnak tartják vagy pedig éppen ellenkezőleg, az államot csökkenteni akarják, de a nemzeti kereteket helyesnek tekintik – ezek fasisztának minősülnek ezen eszmei kör számára.

A szélsőjobb, az újjobb, a jobbos populizmus ezen körök számára ugyanaz, mint a liberális-konzervatívizmus, ezek csupán lépcsőfokok a fasizmuson belül – a szélsőjobb nyílt fasizmus, a konzetvatívizmus burkolt, míg a többi a kettő között van.

Ezek az emberek baloldaliak? Természetesen nem, az igazi baloldal nem így gondolkodik a világról. Az igazi baloldal számára a kapitalizmushoz való viszony a fő mérce. S számára mindenki jobboldali, aki a tőkés rendet elfogadja, akárcsak kisebbik rosszként is.

Ki akkor ezek? Egy posztmodern zagyvaság, mely lecsíp mindenből valamit, majd azt egy abszurd izévé gyúrja össze. A liberalizmusból veszik a közösségi identitás tagadását, az ultraindividualizmust, a marxizmusból az osztályelméletet, s mindkettőből a messianisztikus hitet az egyetlen igazságban. Figyelem: egyikből se azt veszik, ami JÓ az adott eszmében!

Tulajdonképpen a „ballib” lenne rájuk a helyes szó, ha ez a szó már nem lenne foglalt már valami másra.

Vicces, részben bolgár témájú cikk az Index főoldalán  ma.

Részben ír az egyik bolgár elnökjelöltről, de elhallgat egy nagyon súlyos tényt: a független elnök mögött a Bolgár Szocialista Párt áll, mely UGYANANNAK az európai pártszövetségnek a tagja, melynek a magyar MSZP és a DK is.

Ez valahogy kimaradt... vicces...

Álmomban sem hittem volna, hogy Magyarország valaha komoly politikai tényező lesz.

Tegnap nézem a bolgár elnökválasztás második fordulója – most vasárnap lesz - előtti fő vitát.

30:29-től hangzik el a kérdés: „Milyennek kell lennie Bulgária migrációs politikájának a menekülteket illetően? Amennyiben a kvótákról, a menekültkvótákról beszélünk, Önök inkább Orbán Viktor vagy Angela Merkel áláspontját támogatják?”.

Vicces.

Miután a Népszabadságot bezárta a szabad piac láthatatlan keze, ismét gágogás kezdődött a sajtószabadságról.

Elhangzottak a lehető legfantasztikusabb elméletek a sajtószabadság, véleményszabadság végéről.

Mit jelent a valóságban a sajtószabadság? Csak a következő dolgokat:

• mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához.
• mindenkinek joga van az különböző információk megismeréséhez,
• az állam nem avatkozhat be a fentiekbe,
• mindenkinek joga van hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást.

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata és az Emberi jogok európai egyezménye sem mond egyebet, ezt aláhúznám!

Hozzáteszem: a fenti jogok mindenhol korlátozva vannak, hiszen már maga az állam szabályozó szerepe is korlátozás valamilyen szinten. Emellett a zaklatásmentesség nem biztosított a legtöbb liberális demokráciákban, sőt sokszor maga az állam a zaklató fél, lásd az ohiói keresztény cukrászok esetét az USA-ban, akiket homofób, keresztény nézeteik miatt zaklat az amerikai állam. Továbbá minden országban vannak tabutémák, melyekre nem vonatkozik az információhoz jutás és a véleménynyilvánítás szabadsága.

De elfogadva, hogy vannak korlátozások, mégis világos mi a sajtószabadság:

• szabadon kifejezhető a vélemény, egyes kifejezetten tiltott kérdéseket leszámítva, melyekre hozható valamilyen racionális indok, lásd: nemzetbiztonsági érdek, rágalmazás, kegyeketsértés, közbotrányokozás, stb.
• szabadon alapítható média, azaz nincs erre állami szabályozás az ésszerűség határán túl, azaz nyilván, hogy nincs elég szabad frekvencia, így nem lehet mindenkinek rádiója és tv-csatornája, kell valamilyen szabályozás, de pl. egy nyomtatott lap vagy egy internetes kiadvány esetében nem kell szabályozni semmit,
• senkit sem üldöz az állam a véleménye miatt, kivéve ha az a vélemény kifejezetten bűncselekményt segít elő vagy valósít meg,
• nincs állami cenzúra, az államtól nem szükséges előzetes engedély valaminek a megjentetéséhez.

Viszont a sajtószabadság NEM jelenti a következők egyikét se:

• az állam köteles finanszírozni bárki médiáját,
• egy adott média köteles teret adni bárki véleményének,
• a reklámozók, szponzorok, stb. kötelesek egyenlően támogatni minden médiát,
• az állam köteles ingyenes hozzáférést biztosítani a polgárok számára minden médiához.

Hogyan hangzanak a magyar rokonnyelvei? Íme egy gyűjtés.

Hozzá kell tenni: a magyarnak közeli rokonnyelvei nincsenek, csak távoliak.

A permi nyelvek:

komi (anyanyelvi beszélők száma: 230 ezer)

udmurt (anyanyelvi beszélők száma: 320 ezer)

A volgai nyelvek:

mari (anyanyelvi beszélők száma: 230 ezer)

mordvin (anyanyelvi beszélők száma: 430 ezer)

A balti-finn nyelvek:

észt  (anyanyelvi beszélők száma: 1,1 millió)

finn  (anyanyelvi beszélők száma: 5,4 millió)

A többi balti-finn nyelv - izsór, lív, vepsze,  vót - mind a  kihalás szélén áll, ma már alig léteznek egynyelvű anyanyelvi beszélőik, s kétnyelvű anyanyelvi beszélőik is nagyon kevesen vannak, a legnagyobb nyelv - a vepsze - esetében is alig 4 ezer anyanyelvi beszélő van, mindenki egyben finn és orosz anyanyelvű is.

vepsze ima

Az obi-ugor nyelvek: hanti, manysi. A manysi kihalásának kérdése csak időtől függ, ma már alig 1 ezer anyanyelvi beszélője van. A hanti esetében a helyzet kicsit jobb: 10 ezer ember anyanyelve ma is. Еz azt jelenti: gyakorlatilag csak népdalokra használatos.

hanti

manysi

A lapp:

lapp  (anyanyelvi beszélők száma: 30 ezer)

A szamojéd nyelvek: 4 mai nyelv, közülük az enyec, a nganaszán, s a szülkup a kihalás határán állnak. A nyenyecnek 22 ezer anyanyelvi beszélője van.

nyenyec kisebbségi műsor orosz tv-csatornán

Jó hírek jönnek Washingtonból: a békepárti jelölt nyerte az elnökválasztást, míg a háborús oligarchia meg kapott
egy kicsi, de igencsak fájó pofont. Ez jó hír, a béke esély kapott, ez már önmagában eredmény.

Jó dolgok jönnek. Az USA el fogja fogadni a többpólusú világrendet, azaz csökkenteni fogja harcát a
világuralomért. Ez elhoz egy kiegyensúlyozattabb világot, ahol nincs se "humanitárius" bombázás, se terroristák
esztelen pénzelése csak mert egy adott kormány egy az amerikai oligarcháknak nem tetsző kormány szövetsége.

Magyarország esélye a semlegességre hosszú távon most növekszik, az atlanti civilizációhoz semmi közünk, oda csak a balsors sodrott minket 25 éve, most talán lehetőség lesz kiszállni.

A magyar belpolitikában ez persze Orbán kiütéses győzelme, reménykedjünk, hogy ezt a győzelmet jó célra fogja
használni, s nem valami éktelen marhaságra.

Az amerikai embereket becsmérlőknek meg üzenem: vajon melyik másik nép lenne képes ugyanerre, azaz a totális háttérhatalmista médiaterror közepette nem úgy szavazni, ahogy "kell"? Mindig mondtam: az amerikai kormányzat elleni érzéseket rávetíteni az egész amerikai kultúrára és az amerikai népre súlyos butaság jele. Szóval ma menjünk el egy amerikai gyorsétterembe, együnk hamburgert, igyunk kólát, stb., így ünnepeljük Amerika emberi arcát!

A Trump-győzelem jelentősége ugyanaz, mint annak idén, amikor 31 éve Gorbacsov lett a szovjet vezér. Azaz
hatalmas. A liberális rend magában a rend fővárosában, New Yorkban remegett meg. Emlkszem a 31 évvel ezelőtti Gorbacsov-indulásra: éppen érettségi előtt álltam. A mostani esemény abszolút hasonló.

Aki viszont hirtelen hatalmas változásokra számít, az csalódni fog. Ez csak egy pozitív, de lassú folyamat
kezdete.

Sok ballib hívő mostanában nagyon meg van lepődve, hogy éppen Gyurcsány az, aki manapság lehetetlenné teszi a ballib összefogást Orbán ellen a 2018-as választásokra. Pont most, amikor már a Jobbik-ballib koalíció se számít szentségtörő ötletnek a ballib táborban.

Persze Gyurcsány fanatikus hívei meg ebben a „Fidesz-bérencek” eltávolítást látják.

De mi a valóság?

Gyurcsány jelenleg a ballib oldal egyetlen profi politikusa, aki képes a jövő hétnél messzebb látni. S sose csinál dolgokat hülyeségből. Még amikor súlyosan téved is – lásd az ösződi beszéd önkiszivárogtatását 10 éve -, akkor is átgondolt koncepció alapján teszi ezt.

S Gyurcsány most se hülyeségből teszi azt, amit.

A migránsügyi népszavazás megmutatta: a ballib tábor gyenge, s ebből Gyurcsány le is vonta a helyes következtetést, ami nem más, mint az, hogy a 2018-as választás nem nyerhető meg a ballib tábor által, de ha esetleg, hatalmas erőfeszítéssel meg is lenne nyerhető, nincs értelme megnyerni.

Miért?

Ha sikerül is összehozni egy teljeskörű ballib összefogást, sőt megállapodni a Jobbikkal is valamilyen szinten, mi fog következni?

A legjobb esetben meglesz éppen az egyszerű többség. Alkotmányozó többség nem lesz, azaz a választási törvény nem lesz megváltoztatható, ráadásul kétséges, ez szükséges-e egyáltalán. Hiszen a jelenlegi választási szabályozás a nyertesnek kedvez, így a ballib tábor számára öngyilkosság lenne pont akkor bevezetni az arányos választási rendszert, amikor az már a Fidesznek kedvezne. Nemzetközi tapasztalat: mindig  a vesztes akar változást a választási rendszerben, sose a győztes.

De nézzük a többit! Már a kormány megalakítása is súlyos nehézség lenne. Egy ennyire sokrétű ballib szövetség képtelen lesz még saját magával is megállapodni, nemhogy a Jobbikkal. Hiszen jelenleg minden van ott: jobboldali ultraliberálistól neomarxistáig minden. S a ha meg is lenne a kormány, a saját tábora fogja folyton nehezíteni munkáját. Az eredmény egyetlen dolog lesz: a kormány gyors bukása, majd rendkívüli választás, amit a Fidesz immár fölényesen meg fog nyerni.

Gyurcsány ezt átlátja tökéletesen. Így a cél: választásnyerés 2022-ben. Van erre 6 év. Elegendő idő. A kis ballib pártok el fognak tűnni 2018 után, mivel ha se az MSZP, se a DK nem segít nekik, képtelenek lesznek 1-2 %-nál jobb eredményre. Így ezt kell tenni: meg kell őket semmisíteni. S közben meg kell várni, hogy a Fidesz pedig felőrölje a Jobbikot. A nehéz feladat az MSZP lenyelése, de a 2018-as választási vereség után erre is esély lesz, Gyurcsány képes lesz profi módon tudatosítani, hogy a „gyenge” MSZP miatt nyert a Fidesz ismét.

Gyurcsány reménye: egy tisztán jobboldali, liberális, egységes párt összehozása (természetesen „baloldal” név alatt, mert ez a magyar hagyomány), élén vele, s ez a párt lehet majd 2022-ban a kihívó.

99 éve volt, 1917. október 25-én (a juliánus naptár szerint, azaz a gregoriánus naptár szerint november 7-én) a sokáig hivatalosan Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak nevezett esemény, mely valójában se nagy nem volt, se forradalom nem volt: gyakorlatilag egy nulla (!) halálos áldozattal járó puccs volt.

Az orosz rendet 1905-ben rendítette meg alapjaiban egy esemény: a fatális orosz vereség a japán-orosz háborúban. Ez után indultak be az események a cár hatalma ellen. Egy részről a liberálisok, más részről a kommunisták voltak a fő tényezők. A liberálisok nyugati típusú liberális demokráciát akartak csinálni Oroszországból, míg a kommunisták pedig keresték az esélyt a proletárforradalomra.

A liberálisok hatalomra is kerültek 1917 márciusában, miután II. Nyikolaj cár lemondott, majd megalakult a liberális vezetésű Ideiglenes Kormány. előbb Georgij Lvov kadet-párti politikus (kadet = az orosz Конституционно-Демократическая Партия - Alkotmányos-Demokrata Párt - rövidítéséből, ez tisztán nyugati típusú liberális párt volt, mely parlamentáris monarchiát akart) vezetésével, majd helyére került Alekszandr Kerenszkij eszer-párti politikus (eszer = az orosz Партия Социалистов Революционеров - Szocialista Forradalmárok Pártja - rövidítéséből, ez a kadetoknál balrább álló, mai szóval szociáldemokrata típusú párt volt, de erősen agráriánus jelleggel). Az Ideiglenes Kormányt támogatták tovább a menysevikek, azaz az orosz kommunisták mérsékeltebb, Lenin elleni szárnya is.

Az Ideiglenes Kormány nem volt sosem képes a hatalmat megszilárdítani. Vele párhuzamosan működött  a leninista kommunisták saját de facto kormányszerve. a Petrográdi Tanács (oroszul Петроградский Совет - innen a "szovjet" szó). Továbbá a lemondott cár támogatottsága is jelentős maradt: sokan se az Ideiglenes Kormányt, se Petrográdi Tanácsot nem ismerték el.

Leninék már júliusban megpróbálták átvenni a hatalmat, ekkor még az Ideiglenes Kormány győzött, októberben (novemberben) azonban már a leninisták nyertek: az Ideiglenes Kormány szét lett kergetve, immár a Tanács lett az egyedüli hatalmi szerv. Ennek napját nevezték el aztán Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak.

A kommunisták számára elvi problémát jelentett a hatalom átvételekor, hogy ez a hatalomátvátel cáfolja Marxot, aki szerint a legfejlettebb kapitalista államokban fog bekövetkezni a proletárforradalom, s semmiképpen a feudális-kapitalista államokban, amilyen Oroszország is volt. Ezért sok orosz marxista ellenezte az egész hatalomátvételt (a menysevikok álláspontja ez volt), arra hivatkozva, hogy hiába lesz átvéve a hatalom, az eredmény nem lesz proletárállam, mivel hiányoznak a Marx által megállapított feltételek hozzá, Ezzel szemben Lenin azzal érvelt, hogy Marx óta a feltételek megváltoztak, a tőkések osztálya a legfejlettebb államokban sikeresen semlegesítette a proletárforradalmat, így éppen a kapitalista rend leggyengébb láncszemeiben esélyesebb a proletárforradalom, majd ezen sikeres forradalmak képesek lesznek átterjedni a fejlettebb államokba is.

Miután Lenin sikeresen megszerezte a hatalmat, a vita véget is ért. A kommunista mozgalomben szakadás következett be, a Lenint támogatók és ellenzők között. Hivatalosan még működtek Oroszországban az ellenzők a 20-as évek elejéig, de már semmilyen hatásuk nem volt az eseményekre, egyetlen kivétel, Grúzia kivételével, ahol a menysevikok sikeresen megszerezték a hatalmat. Grúziában a menysevik hatalom egészen 1921-ig fennmaradt, ekkor a Vörös Hadsereg megdöntötte  a grúz kormányt, s ott is a leninisták kerültek hatalomra.

A lenisták csak 1922-re tudták stabilizálni hatalmukat az országban, kivéve a 3 balti köztársaságot, Lengyelországot és Finnországot (emlékeztető: ezek Oroszország részei voltak az I. vh, előtt), melyekben a leninisták vesztettek, s ezekből független államok is lettek. Maga a Szovjetúnió is csak 1922 végén alakult meg hivatalosan, addig az egyes kommunista vezette részegységek független államoknak számítottak, ezen az alapon lett a Szovjetúnió is államszövetség és nem egységes állam.

Ami biztos: minden leninista tudta, hogy a független szovjet állam ideiglenes jelenség, hiszen ez csak egy apró lépés a világforradalom felé. A korabeli események igazolták is ezt: hiszen Bajországban, Magyarországon, Szlovákiában is szovjet köztársaságok jöttek létre (lásd: Magyar Tanácsköztársaság 1919-ben). Az orosz kommunistákat döbbenetként érte a hír, hogy mégse jött világforradalom. Lenin halálakor - 1924 - a világon csak 3 "proletárállam" létezett: maga a Szovjetúnió, Mongólia (ahol gyakorlatilag az egész oka nemzeti alapú volt: a kínai uralomtól szabadulni akaró mongolok a Szovejtúnióhoz fordultak segítségért, független államiságuk megvédésére), plusz az előző kettőhöz képes kicsiny Tuva, mely szintén a kínai uralom ellenében fordult az oroszokhoz. A leninisták elméleti gondja hatalmas lett az események ilyen alakulása miatt: itt következett Sztálin új koncepciója arról, hogy a világforradalom nem feltétlen kell, hogy azonnal következzen, de addig is a Szovjetúniót meg kell erősíteni, fel kell építeni, mint egy normál államot. A sztálini koncepció hatalmas ellenkezésre talált az orosz kommunisták között - a fő ellenző Lev Trockij volt, az orosz vezetés Lenin utáni kettes számú embere -, de Sztálin ravaszabbnak bizonyult, s a 30-as évek közepére minden ellenzést legyőzött, nemcsak elméletileg, hanem fizikailag is, a Szovjetúnióból elmenekülő Trockij is egy jégcsákánnyal a fejében végezte életét Sztálin jóvoltából.

De ez már a Szovjetúnió későbbi története, melyre most nem térnék ki.

II. Nyikolaj cárt 1918-ban meggyilkoltatta Lenin, miután esélyessé vált, hogy a cárhoz hű erők elfoglalják azt a területet, ahol az ex-cár háziőrizetben volt fogva tartva.

A kommunista rendszer bukása után természetesen a cár rehabilitálva lett.

2003-ban hatalmas templom (a Vér Templom) épült azon a helyen, ahol 1918-ban meggyilkolták a cári családot

Az igazi rehabilitáció azonban az lenne, ha a századik évfordulóra - 2018- visszállítanák a monarchiát Oroszországban. Úgy is, hogy ez már csak jelképes monarchia lenne.

Mi köztük a valós különbség?

A baloldal-jobboldal skálán mindketten jobboldaliak. Amerikában a baloldal gyenge, Bernie Sanders jó eredménye kifejezetten szokatlan volt idén.

A liberális-konzervatív skálán Clinton egyértelműen liberális. Viszont Trump nem egyértelműen konzervatív, e tekintetben ő inkább semleges, középen van. Pontosan ez döbbentette meg a republikánusok vezetését idén: a szavazótábor látványosan hátat fordított a legjelentősebb erősen konzervatív jelölteknek, s velük szemben a hozzájuk képest egyenesen liberális Trump lett a nép kedvence. Trump valójában nacionalista liberális, míg Clinton kozmopolita liberális: az eltérés másodlagos kérdésekben van.

Az igazi eltérés az elitista-populista skálán van. Clinton az oligarchia embere, míg Trump a kisembereké.

De ez miért érdekeljen minket, akik nem vagyunk amerikaiak? Mindez amerikai belügy. Persze mégis fontos ez, hiszen az USA a világ vezető nagyhatalma, így minden ottani esemény kihat az egész világra.

Ami számunkra fontosabb az az amerikai külpolitikai eltérés a két jelölt között.

Mindkét jelölt védi az amerikai érdekeket. Ebben semmi gond: minden normális, egészséges ország vezetőjének ez a fő feladata. Ellenben míg Trump csak az amerikai érdekeket védi, Clinton számára további szempont a liberalizmus messianisztikus hévvel való terjesztése is a világban. Trump nem akar háborút – hacsak ez nem elkerülhetetlen Amerika érdekei számára -, s hajlandó kiegyezni a többpólusú világrenddel, míg Clinton számára nincs más elfogadható megoldás, mint az Amerika vezette liberális, globális rend.

Számunkra Trump győzelme a jobb megoldás. Nem azt mondom, hogy Trump jó és Clinton rossz, hanem azt, hogy Clinton a sokkal nagyobb rossz kettejük közül.

Elnökválasztás, de nem az USA-ban, hanem Bulgáriában.

Holnap lesz Bulgária történelmének 8. elnökválasztása, ezen belül a 6. közvetlen választás (első két alkalommal még a parlament választotta az államfőt, 1992 óta  aválasztás közvetlen).

Egyedülálló Bulgáriában, hogy nem csak köztársasági elnököt, hanem köztársasági alelnököt is választanak. Bulgária az egyetlen európai ENSZ-tagállam, melyben létezik alelnöki poszt. (Azért írom így, mert Abházia a másik európai ország, ahol van alelnök.)

A bolgár köztársasági elnök gyenge, bár a gyakorlatilag kizárólag ceremoniális magyar köztársasági elnökhöz képest rendelkezik bizonyos többletjogokkal is. A bolgár köztársasági elnök többletjogai a magyar államfőhöz képest: az Alkotmánybíróság tagjainak egyharmadát ő nevezi ki, az  elektromos médiákat felügyelő Elektromos Médiák Tanácsának tagjainak egyharmadát saját hatáskörben nevezi ki, valamint a kémelhárítási és hírszerzési szervek vezetőinek kinevezése is kizárólagosan a köztársasági elnök jogköre. Ezek nem kormány-ellenjegyzéshez kötött ill. parlamenti vagy kormánydöntést hatályba léptető, formális kinevezési jogok, hanem valódi hatalmi jogosultságok: az államfő bármiféle egyeztetés nélkül azt nevez ki akit akar. Mindezt leszámítva, funkciója ceremoniális, az ország valódi vezetője a miniszterelnök.

a szavazólap

A jelöltséghez a követelményrendszer abszurdan alacsony, így most is 21 jelölt neve fog szerepelni a szavazócédulán, tehát a szavazócédula kb. 1 méter hosszú lesz. S lesz a szavazólapon az új "senkit se támogatok" opció is.

А jelöltek kb. fele fantomjelölt, azaz teljesen jelentéktelen, esélytelen, ismeretlen személy. Ez minden bolgár választás sajátossága. Viszont most más választásokhoz képest több a komoly, ismert jelölt.

Lássuk a fontosabb jelölteket!

A kormánykoalíció - mely jelenleg 3 pártból áll - képtelen volt közös jelöltben megállapodni, így mindegyik párt saját jelölttel indul. A miniszterelnök Bojko Boriszov pártja nőt indított, a parlament elnökét, a felmérések szerint 20 % szavazatra számíthat.

Cecka Cacseva, 58 éves jogász, a kormányfő pártjának jelöltje

A két kisebbik kormánypárt egyike, a liberális-konzervatív Reform Tömb Trajcso Trajkov volt minisztert indítja. A kormányt kívülről támogató - azaz a kormánykoalíciónak nem részei hivatalosan, de megszavazták a kormány megalakulását- nacionalisták közös jelöltet indítottak az ellenzéki nacionalistákkal, a jelölt Kraszimir Karakacsanov, a Belső-Macedóniai Forradalmi Szervezet nevű nacionalista párt elnöke, parlamenti képviselő. Ez is bolgár sajátosság: az egyik kormánypárt közös jelöltet indít az egyik ellenzéki párttal!

Trajcso Trajkov, 46 éves közgazdász

Kraszimir Karakacsanov, 51 éves történész és jogász

A legnagyobb ellenzéki pártnak, a szocialistáknak nincs hivatalos jelöljük, a valóságban azonban van, csak az illető jelölt jogilag független, ez Rumen Radev tábornok, aki idén ment nyugdíjba a bolgár légierőtől. A felmérések szerint 17 % szavazatra számíthat. A kisebbik baloldali párt - mely  a szocialistákból szakadt ki pár éve, s valamivel balrább áll a centrum felé orientálódó szocialistákhoz képest - eredetileg közös jelöltet akart indítani a szocialistákkal, de nem sikerült megállapodniuk, így saját jelüljük van Ivajlo Kalfin, volt EP-képviselő és volt külgyminiszter személyében. Ismét helyi furcsaság: ez  akisebbik baloldali párt tavalyig a kormánykoalíció legkisebb, negyedik tagja volt.

Rumen Radev, 53 éves hivatásos katona

Ivajlo Kalfin, 52 éves közgazdász

A szocialista párthoz köthető további 3 jelölt! Függetlenként elindult Plamen Oresarszki, volt szocialista miniszterelnök, időközben beállt mögé a bulgáriai törökök pártja, valamint Tatjana Doncseva, volt szocialista parlamenti képviselő, aki pár éve kilépett a pártból. Doncsevát támogatja a volt cár volt pártja is, mely ma már parlamenten kívüli törpepárt. Egy volt szocialista párti miniszterelnök-helyettes, Alekszandar Tomov szintén indul a választásokon,  a felmérések szerint ő a legesélytelenebb hármójuk közül.

Plamen Oresarszki, 56 éves közgazdász

Tatjana Doncseva, 56 éves jogász

Alekszandar Tomov, 62 éves közgazdász

További 3 jelölt van még, akik ismert emberek, tehát rendelkeznek valamilyen eséllyel. Ketten milliárdosok, az egyik Veszelin Mareski, akinek 250 gyógyszertára van az országban (ahol most ezt írom is van 500 méteres körzetben két darab!), továbbá tavaly benzinkutakat is elkezdett felvásárolni, a másik Nikolaj Banev, befektetési alapkezelő. Mareski alapvetően centrista és mérsékelt, míg Banev baloldali és erősen oroszpárti. Reális esélyük egyiküknek sincs, a bolgár átlagember nem hisz a nagyon gazdag embereknek.

Veszelin Mareski, 49 éves üzletember

Nikolaj Banev, 57 éves üzletember

A harmadik tavalyig nacionalista színekben volt parlamenti képviselő, majd azonban szakított pártjával, miután az támogatni kezdte akormányt: Vеlizar Encsev, újságíró, volt nagykövet, volt hírszerző a kommunista titkosszolgálatnál.

Velizar Encsev, 63 éves újságíró

A bolgár politika sajátossága, hogy a bal-jobb ellentét nem a fő ellentét. Legalább ilyen erős a nyugatbarát-oroszbarát ellentét is. A jobboldali nyugatbarát ember inkább szavaz egy baloldali nyugatbarátra, mint egy oroszbarát jobboldalire, s ugyanez fordítva még erősebb: az oroszbarát antikommunista számára az oroszbarát kommunista mindenképpen a kisebbik rossz a nyugatpárti antikommunistához képest. A miniszterelnök pártja, a török párt, s a Reform Tömb NATO-pártiak erősen, a többi párt vagy enyhén NATO-párti, vagy egyenesen NATO-ellenesek, de a miniszterelnöki párt is mindig aláhúzza, hogy az orosz kapcsolat nagyon fontos. Gyakorlatilag az egyetlen erő, mely határozottan támogatja az oroszellenes szankciós nyugati vonalat a Reform Tömb.

Tovább fontos tényező a bolgár politikában a "török kérdés" - akit a törökök támogatnak, az esélytelenné válik.

Mostanában a migránskérdés is kiemelten fontos a kampányban. Gyakorlatilag mindenki kijelenti, hogy a magyar példát látja helyesnek. A szocialisták itt a kormányt azzal támadják, hogy az nem építi elég gyorsan a határkerítést. A múlt héten az EP-ben 3 bolgár képviselő megszavazott egy migránspárti határozatot, amire a reakció az lett, hogy a bolgár szocialisták elnöke kijelentette, hogy a 3 képviselő szavazatával a pártvezetőség nem ért egyet.

Mivel a győzelemhez 50 % kell, kizárt dolog, hogy bárki is nyerjen most azonnal. A második fordulóban pedig minden megtörténhet. Ott minden nem bal-jobb alapon fog eldőlni, hanem nyugati-orosz alapon: a nyugatpártiak elmennek majd szavazni a nyugatpártibb jelöltre, míg az ellentábor pedig a kevésbé nyugatpárti jelöltre.

A Kaukázus felosztása déli és északi részre manapság politikai alapon történik jellemzően, nem földrajzi alapon.

Dél-Kaukázus az, ami nem része Oroszországnak, Észak-Kaukázus pedig az, ami része.

Azaz most a 6 független dél-kaukázusi államról nem lesz szó, ezek: Abházia, Azerbajdzsán, Dél-Oszétia, Grúzia, Karabah, Örményország.

Az Észak-Kaukázus tehát az európai Oroszország legdélibb része. Földrajzilag ez a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger között elterülő terület. Közigazgatásilag ide tartozik 7 autonóm köztársaság: Adigea (a térképen: 1), Csecsenia (2), Dagesztán (3), Észak-Oszétia (4), Ingusétia (5), Kabardino-Balkária (6), Karacsaevo-Cserkeszia (7) valamint 2 megye, a Krasznodari (8) és a Sztavropoli (9). Időnként ide sorolják az Asztrahanyi és a Rosztovi megye, valamint Kalmükia déli részét is, de ezeket én most kihagynám az egyszerűség kedvéért.

Az egész terület összesen kb. 2 és félszer nagyobb Magyarországénál, lakossága pedig kb. 16 millió fő.

A Kaukázus azért érdekes vidék, mert ez a világ etnikailag harmadik legsokrétűbb régiója, s ez különösen igaz az Észak-Kaukázusra.

A jelentősebb számú népek felosztása:

• indoeurópaiak: oroszok, oszétok, örmények, ukránok - az oszétok az indoeurópaiak iráni ágához tartoznak,
• türkök: azeriek, balkárok, karacsajok, kumikok, nogajok,
• északkelet-kaukázusiak:
  • nakhok: csecsenek, ingusok,
  • dagesztániak: agulok, avarok, cahurok, darginok, lakok, lezginek, rutulok, tabaszaranok,
• északnyugat kaukázusiak: cserkeszek.

Érdekesség, hogy az orosz nyelvhez való idomulás, sőt annak anyanyelvként való felvétele sem változtatja az emberek orosszá a Kaukázusban. Az etnikai, nemzeti tudat megmarad teljesen függetlenül a nyelvtől. Ebben a vonatkozásban talán az ír példa releváns: az írek 95 %-a egy szót se beszél írül, mégis töretlen az ír nemzeti öntudat.

A cserkeszek 12 törzsre oszlanak, ezeket az orosz statisztika külön-külön nemzetiségnek tekinti, az Észak-Kaukázusban 3 törzs él: az adigék, a szoros értelemben vent cserkeszek, s a kabardinok (egyébként a cserkeszek saját elnevezése cserkeszül "adige"). A cserkeszek száma világszerte kb. 3,5 millió, ennek fele Törökországban él, míg Oroszországban kb. 720 ezer ember határozta meg magát cserkesz nemzetiségűnek a legutóbbi népszámláson. A harmadik legtöbb cserkesz lakossággal rendelkezű állam Jordánia, ahol kb. negyedmillióan élnek közülük.

Az oroszországi cserkeszekkel kapcsolatos politikai probléma, hogy jelenleg 3 autonóm köztársaságban élnek jelentős számban és céljuk egyetlen közigazgatási egységben való egyesülés, melyet lehetetlenné tesz az egyes csoportok közti idegen lakosságú terület, ahol a cserkeszek nem alkotnak többséget. A cserkeszek aránya a 3 autonóm köztársaságban:

• Adigea - 26 %,
• Kabardino-Balkária - 57 %,
• Karacsaevo-Cserkeszia - 12 %.

A 3 köztársaságban a cserkeszek konfliktusban állnak a többiekkel, ez Adigeában elsősorban a helyi orosz többség. Karacsaevo-Cserkesziában a karacsajok és az oroszok, míg Kabardino-Balkáriában a kisebbségben lévő balkárok. A balkárok és a karacsajok türk népek, azaz semmilyen kapcsolatban nem állnak a cserkeszekkel etnikai, nyelvi értelemben. A közös csupán a szunni iszlám vallás, márpedig ebben e térségben a vallás másodlagos tényező a nemzetiséghez képest.

cserkesz szépségkirálynőválasztás

Adigea sajátossága, hogy nevében és jelképeiben cserkesz (Adigea zászlaja a hagyományos cserkesz zászló, rajta a 12 csillaggal, mely a 12 cserkesz törzset jelképezi), bár lakosságában orosz többségű, viszont a cserkesz nemzetiségűek erősen felül vannak reprezentálva a politikai és gazdasági életben, jelenleg mind az államfő, mind a kormányfő cserkesz. Furcsa módon ezt a központi hatalom (Moszkva) kifejezetten támogatja. Ennek oka az a nemzetiségi politika, amit az orosz állam a II. csecsen háború óta alkalmaz a régióban: azaz pozitív diszkrimináció a helyi nem-orosz nemzetiségek részére, e nemzetiségek elitjének bőséges finanszírozása, s ezzel annak biztosítása, hogy ezek a nem-orosz nemzetiségek ellenálljanak minden szeparatista gondolatnak. A helyi muszlim elitek felveszik a harcot a radikális iszlám ellen, s e hűségüket Moszkva megjutalmazza. Ez az egész modell lényege. A helyi orosz többség meg kénytelen tudomásul venni mindezt, ill. ha nem veszi tudomásul, marad az elköltözés Oroszország más részeire.

a 2000-ben épült hatalmas mecset Adigea fővárosában

A régióban a fő veszélyforrás a Szaúd-Arábia által finanszírozott radikális iszlamista szervezetek tevékenysége. Ezen szervezetek politikai képviselője a Kaukázusi Emirátus nevű terrorszervezet, mely ma is aktív. Ez a szervezet az, mely Szíriába is küld kaukázusi harcosokat a szír kormány elleni iszlamista erők támogatása céljából.

A vallást illetően hozzá kell tenni, hogy a helyi szunnita muszlim lakosság szinte teljesen egészében az egyiptomi-török hanafi irányzat híve, míg a Szaúd-Arábiából támogatott hanbali irányzat - ahová a legtöbb iszlamista is tartozik - alapvetően modern import a környéken.

Adigea zászlaja

Az 5 jelentősebb türk nép az azeriek, a balkárok, a karacsajok, a kumikok, s a nogajok.

Dagesztán lakosságának 5 % azeri. Az azeri egy eredetileg kaukázusi nép, mely eltörökösödött. A többi türk néptől a fő eltérésük vallási: az iszlám siíta változatát követik. A dagesztáni azeriek jelentős része orosz anyanyelvű, a többiek azeri-orosz kettős nyelvűek.

A balkárok és a karacsajok történetének tragikus esemény a Sztálin általi kitelepítés szülőföldjükről 1944-ben. Csak Hruscsov alatt mehettek haza. A balkárok azok a bolgárok, akik nem tartottak a többi bolgárral se a mai Bulgáriában, se a mai Csuvasföldre/Tatársztánba, hanem a Kaukázusba mentek, ahol keveredtek helyi népekkel. A balkárok száma világszerte összesen 125 ezer, ebből 108 ezer Kabardia-Balkáriában él, ahol a lakosság 13 %-át alkotják.

A karacsajok száma világszerte összesen 225 ezer, ebből 194 ezer Karacsaevo-Cserkessziában él, ahol a lakosság 13 %-át alkotják.

A másik két türk nép hazája Dagesztán. A kumikok száma világszerte összesen 505 ezer, ebből 432 ezer Dagesztánban él, ahol a lakosság 15 %-át alkotják. A kumikok a középkori kazárok utódai.

A nogajok száma világszerte összesen 130 ezer, ebből 40 ezer Dagesztánban él, ahol a lakosság 2 %-át alkotják. A nogajok a középkori Nogaj Kánság, az Arany Horda egyik részeleme mai utódai. A romániai és bulgáriai tatár kisebbség szintén nogajok, bár magukra a "tatár" nevet használják.

Az északkelet-kaukázusiak nakh ágához tartozó csecsenek és ingusok szintén deportálva lettek 1944-ben, 1956-ban lettek visszaengedve szülőföldjükre. A két nép nyelve egymáshoz olyan közeli, hogy kölcsönös értés áll fenn. A csecsenek száma világszerte összesen 1,7 millió, ebből 1,2 milió Csecseniában él, ahol a lakosság 96 %-át alkotják. Dagesztán lakosságának 3 %-a szintén csecsen. A csecsenek Oroszország 6. legnagyobb létszámú népe. Jelentős számú csecsen él Oroszországon kívül is, elsősorban Törökországban.

Csecsenia fővárosának központja

Az ingusok száma világszerte összesen 700 ezer, ebből 370 ezer Ingusetiában él, ahol a lakosság 95 %-át alkotják. Jelentős ingus kisebbség él Oroszországon kívül is, elsősorban Törökországban, Szíriában és Jordániában.

A területen 8 dagesztáni nép él (a "dagesztáni" szót nem földrajzi, hanem etnikai értelemben felfogva): agulok, avarok, cahurok, darginok, lakok, lezginek, rutulok, tabaszaranok. Érdemes ezeket a népeket nagyokra és kicsikre felosztani.

A nagyobbak:

• Az avarok száma világszerte összesen 1 millió, ebből 850 ezer Dagesztánban él, ahol a lakosság 30 %-át alkotják, ez a legnagyobb dagesztáni nép. Azonosak azokkal az avarokkal, akik a mai Magyarország területén voltak a magyar honfoglalás előtt. Az avarok zöme kettős avar-orosz nyelvű. Az avar nyelv és az orosz nyelv Dagesztán de facto közvetítő nyelve jelenleg a különböző nemzetiségek között, sok esetben az avar megelőzi ebben az oroszt.
• A darginok száma világszerte összesen 600 ezer, ebből 490 ezer Dagesztánban él, ahol a lakosság 17 %-át alkotják. A darginok zöme kettős dargin-orosz nyelvű.
• A lakok száma világszerte összesen 195 ezer, ebből 160 ezer Dagesztánban él, ahol a lakosság 6 %-át alkotják. A lakok zöme oroszul is beszél anyanyelvként a lak mellett.
• A lezginek száma világszerte összesen 680 ezer, ebből 390 ezer Dagesztánban él, ahol a lakosság 13 %-át alkotják. A lezginek zöme háromnyelvű: a lezgin mellett oroszul és törökül is beszélnek.

A kisebbek:

• Az agulok száma világszerte összesen 35 ezer, ebből 28 ezer Dagesztánban él, ahol a lakosság 1 %-át alkotják. A többség beszél oroszul is, az agul nyelv egészen 1990-ig nem rendelkezett írásbeliséggel.
• A cahurok száma világszerte összesen 30 ezer, ebből 10 ezer Dagesztánban él, ahol a lakosság kevesebb, mint 1 %-át alkotják. A cahurok többsége beszél cahur nyelven, mellette azonban szinte mindenki beszél oroszul és törökül is.
• A rutulok száma világszerte összesen 40 ezer, ebből 28 ezer Dagesztánban él, ahol a lakosság 1 %-át alkotják. A török nyelv ismerete köztük széles körben elterjedt.
• Az tabaszaranok száma világszerte összesen 150 ezer, ebből 120 ezer Dagesztánban él, ahol a lakosság 4 %-át alkotják.

Az agulok, a cahurok, a lakok,  a lezginek, a rutulok, s a tabaszaranok egymás közeli rokonai, a kaukázusi albán nép mai leszármazottai. Ez a 6 nép baráti viszonyt ápol a türk kumikokkal a mai Dagesztánban. Dagesztánról elmondható, hogy két tábor létezik, mintha politikai pártszövetségekről lenne szó, csak ez itt etnikai alapú. Ez az előbb említett tábor az egyik. míg a másik tábor az avarok, darginok és a dagesztáni oroszok tábora.

A politika igyekszik hangsúlyt teremteni a két tábor között, példa erre a jelenlegi helyzet: a parlament elnöke kumik, míg az államfő avar, a kormányfő pedig dargin.

furcsa, de itt nem az: az orosz uralom ellen harcoló XIX. századi Samil imám emlékműve Dagesztán fővárosában, orosz nyelven

Oroszország 10 leggazdagabb embere között van egy lezgin nemzetiségű, ő Szulejman Kerimov. A magyar focirajongók valószínűleg hallottak róla, ugyanis az ő tulajdona az Anzsi Mahacskala klub, ahol Dzsudzsák Balázs játszott.

A területen él három indoeurópai nép is - ill. több is él, de csak a jelentősebbeket jelöltem a térképen. Összesen 440 ezer örmény él itt, elsősorban a Krasznodari és a Sztavropoli megyében. Az örmények legnagyobb része ókeleti keresztény, egy jelentősen kisebb rész pedig katolikus.

Az oszétok - ez egy iráni nép - száma világszerte összesen 670 ezer, ebből 460 ezer Észak-Oszétiában él, ahol a lakosság 63 %-át alkotják. Az oszétok azonosan a Magyarországon ismert jászokkal, a jászok tulajdonképpen a nyugatra vándorolt oszétok. A mai oszétok nagy része orosz anyanyelvű, az oszét nyelv erősen veszélyeztett, a fiatal nemzedék alig használja, manapság az oszét szerepe amolyan ünnepélyes használat + kötelező tantárgy az iskolákban. Ez azonban nem vezet náluk az identitás megváltozásához, az orosznyelvű oszét nem válik orosszá. Az oszétok az egyetlen jelentős iráni nép, mely keresztény vallású: az oszétok ortodox keresztények.

Él a területen elszórtan kb. 200 ezer ukrán is, de többséget sehol se alkotnak, ezért a térképen nem lettek jelölve. Az itt élő ukránok szinte teljes egészében ortodox keresztények és orosz anyanyelvűek.

Természetesen az oroszok a legnagyobb nép a térségben, a lakosság felét alkotják. Viszont Csecseniában, Dagesztánban és Ingusetiában az oroszok aránya minimális, 5 % alatti, míg Észak-Oszétiában, Kabardino-Balkáriábna, és Karacsaevo-Cserkesziában nagyjából a lakosság negyedét alkotják. Az egyedüli észak-kaukázusi autonóm köztársaság, ahol az oroszok abszolút többségben vannak Adigea.

A magyar antiliberálisok zöme NEM ismeri a liberalizmust, s azt hiszi, volt valami korai, jó liberalizmus, mely elfajult. Nos, ez totális tévedés.

Pont a klasszikus liberalizmus egyik tana a "tabula rasa" elmélet, azaz az ember agya, tudata szűz, s minden az oktatástól függ. S ha helyesen oktatjuk az embert, az eleve liberális lesz, mert ez a természetes és racionális igazság. Ezt nem a csúnya Soros találta ki a Bilderberg-konferencia uzsonnaszünetében, hanem ez XVII. századi liberális alaptanítás.

Azt hiszem érthető, hogy egy liberális se hajlandó elfogadni, ha valaki nem liberális, hiszen ez ellentmond egy liberális axiómának. Azaz az, hogy pl. Orbán hithű liberálisból évek során antiliberálissá vált rejtély minden liberális számára, erre csak az lehet a magyarázat, hogy vagy Orbán megbolondult, direkt gonosz alak lett, vagy valami titkozatos erő lefizette őt. Egy dolog nem lehet: átgondolta, s elvetette a liberalizmust, mert az átgondolás csakis a liberalizmus elfogadásához vezethet.

Ha van tehát intoleráns eszme, a liberalizmus első helyen áll e tekintetben. A liberalizmus SEMMI köze a tolaranciához. A liberalizmus a mássághoz pont úgy viszonyul, mint a Vatikán 200 éve a vallásszabadsághoz: elvetette, mert a római pápa szerint a vallásszabadság lényege csak egy: a tévedéshez való jog.

Aki nem liberális, az fasiszta vagy kommunista - ez így viccnek hagzik, pedig valóság. A modern liberalizmus szerint tényleg fasizmus minden, ami nem liberalizmus.

Ismét egy fanatikus ballib blog, mely nem tűr ellenvéleményt.

Századszorra se értették meg a ballibek, hogy a kereszténydemokrácia NEM egy vallás, s nem a kereszténység politikai platformja.

A kereszténydemokrácia egy jobbközép liberális-konzervatív POLITIKAI irányzat, nem vallás. Aki szerint képes akár beszennyezni - de akár dicsőíteni is - a kereszténységet, az idióta.

A cikk további elismétli a mai liberális közbeszéd egyik kötelező hazugságát, hogy az Iszlám Államnak semmi köze az iszlámhoz. Már megírtam, ez hazugság, az Iszlám Állam hűen követi az iszlám tanításokat.

A cikk direkt hamis információkat is terjeszt, azt mondja: "a külföldön kötött egynemű házasságokat megtiltani nemzetközi jogi és diplomáciai bonyodalmakhoz vezet" – teljesen téves. Mindez semmilyen bonyodalomhoz nem vezet. Tessék megnézni egy alapfokú nemzetközi magánjogI tankönyvet: a nemzetközi magánjog egyik alaptétele, hogy minden állam fenntartja a jogot, hogy az értékrendjével ellenkező idegen jogi tényeket semmisnek tekinti. Pl. a többnejűséget se ismeri el a magyar jog, pedig van ország, ahol ez legális. A többnejű vagy az egynemű házasság a magyar jog számára semmis.

Csecsenia sosem volt független állam a XIX. sz. előtt.

Csecsenia és a környező vidék három nagyhatalom határvidéken volt megtalálható: ezek Irán, Oroszország és Törökország. A csecsenek földje mindig e 3 állam lazább vagy szorosabb függőségében volt megtalálható.

A Kaukázus északkeleti része először 1828-ban tudott önálló államként létrejönni Kaukázusi Imamátus néven. Az állam központja Dagesztán középső része volt, de hozzá tartozott Csecsenia is.

A független államiság 1859-ig tartott, amikor Oroszország a területet meghódította és magához csatolta. A partizán jellegű harc az új uralom ellen azonban sosem szűnt meg.

1917-ben a kommunisták hatalomrajutása Oroszországban adott ismét lehetőséget a független államiságra, ekkor megalakult a Hegyi Köztársaság, melynek része volt Csecsenia is. 1919-ben az államot visszalfoglalták az orosz cárista erők az orosz polgárháború során, ez arra késztette a legyőzötteket, hogy a kommunista oldalt támogatva lépjenek harcba. Amikor 1921-ben a kommunista erők győztek, létre is lett hozva a Hegyi Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság a volt Hegyi Köztársaság keleti részen, az Oroszországi Szovjet Szocialista Köztársaságon belül. 1922-ban ez meg lett szüntetve és fel lett osztva, az egyik új közigazgatási egység a Csecsen Autonóm Terület lett (azaz az autonómia foka csökkentve lett).

1936-ban Csecsenia egyesítve lett Ingusetiával (a csecsenek és az ingusok két közeli nép, kb. mint a csehek és a szlovákok, nyelvük is kölcsönösen érthető), s az új közös területi egység fel lett emelve autonóm köztársasági szintre.  A Szovjetúnió elleni német támadás során kitört a csecsenek és ingusok felkelése a szovjet uralom ellen, a felkelést a német hadvezetés is segítette. Ezért a Kaukázus szovjet visszahódítása után, 1944-ben a csecsen és a ingus nép kollektív bűnössége lett kimondva, a büntetés pedig az autonómia megszüntetése, majd a teljes lakosság áttelepítése Kazahsztánba lett. Sztálin halála után, 1956-ban a büntetés visszavonásra került: visszállításra került az autonómia és a lakosság visszatérhetett.

a Csecsen-Ingus ASZSZR zászlaja, szovjet egyenstílusban, rajta a köztársaság neve orosz, csecsen és ingus nyelven

(csecsenül a "csecsen" szó = "nohcsijn")

a független Csecsenia zászlaja (1991-1999)

Csecsenia jelenlegi zászlaja

A Szovjetúnió utolsó korszakában, 1990-ben a Csecsen-Ingus ASZSZR kimondta szuverenitását, ami azonban akkor nem jelentett függetlenséget. Konfliktus alakult ki a csecsenek és az ingusok között: míg az ingusok körében az oroszpárti politikai irány győzött (tehát a Szovjetúnió része kívántak maradni autonóm területként), addig a csecsenek között a teljes függetlenség terve lett a vezető irány. 1992-ben az orosz parlament határozatot fogadott el a Csecsen-Ingus Köztársaság felosztásáról két új autonóm köztársaságra. A csecsen vezetés a határozatot nem fogadta el, kikiáltotta Csecsenia függetlenségét.

Bár az ország függetlenségét senki se ismerte el, a gyakorlatban sikeresen működött független államként. Az orosz központi hatalom képtelen volt akaratát érvényesíteni a térségben a Szovjetúnió szétesése miatti totális káoszban.

Közben magában Csecseniában polgárháború robbant ki a kormányzat és az ellenzék között, az ellenzéket támogatta az orosz központi vezetés is, de a kormányzat sikeresen megvédte magát.

Az orosz politikusok liberális része a függetlenség elismerését támogatta Csecsenia részére, azon az alapon, hogy az ország képtelen a területet visszaszerezni. Jelcin elnök azonban – máig nem tudni pontosan milyen okból – ebben a kérdésben határozottan elutasított a belső liberális és a nemzetközi nyomást. Miután Jelcinék 1994-ben az összes orosz autonóm területtel – természetesen Csecsenia kivátelével – sikeresen elfogadtatták az új orosz alkotmányt, mely kizárta az autonóm területek elszakadását, megnyílt az út a csecsen kérdés katonai megoldására.

Az orosz szövetségi erők a csecsen elnök ellenzékét támogatva kezdték meg a harcokat 1994 októberében, bár hivatalosan a szövetségi csapatok csak decemberben kezdték meg nyíltan a háborús cselekményeket. 1996 augusztusáig tartottak a harcok, melyeket a szövetségi erők, jobb katonai technikájuk és nagyobb létszámuk ellenére, gyakorlatilag elvesztették. A háborút lezáró békeszerződés nem mondta ugyan ki, hogy Oroszország elismeri Csecseniát független államként, azonban a tartalmi elemek azt mutatták: ez 2 független állam megállapodása. Az orosz közvéleményt mindez mélyen megdöbbentette: hiszen 6 ezer orosz katona gyakorlatilag értelmetlenül halt meg, ráadásul az orosz vezetés képes volt egy asztalhoz ülni azokkal, akik több terrorista akcióért is felelősek voltak.

Magában Csecseniában a kormányzat elleni belső harc nem állt, csak most már nem orosz támogatással, hanem iszlamista támogatással indult a harc. Az iszlamista harcosok szerettek volna Csecseniában iszlám államot létrehozni, valamint kihasználni az oroszok nyilvánvaló gyengeségét az egész Kaukázus „felszabadítására”. 1999 augusztusában a csecsen iszlamisták betörtek Dagesztánba, itt azonban már pár hét alatt vereséget szenvedtek a szövetségi erőktől. Közben csecsen terroristák felújították a terrorista módszereket is, több lakótömbet ért bombatámadás – az egyik támadás Moszkvában történt – összesen közel 300 áldozattal. Mindez események hatására, az újonnan kinevezett miniszterelnök, Vlagyimir Putyin (1999 augusztusában nevezte ki őt Jelcin) sikeresen megnyerte az orosz vezetést új háború indítására Csecsenia ellen.

A második csecsen háború már egészen más körülmények között zajlott, mint az első. A katonaság sikeresen leküzdötte a hibáit az első háború tapasztalataiból tanulva. Az 1996-os vereség után sokkal többpénzt kapott az orosz hadsereg, mint korábban, a káosz lassan megszűnt, s ennek eredményeként a haderő lelki állapota is sokat javult. Míg az első háborúban rosszul kiképzett, rosszul felszerelt katonák harcoltak, gyakran azonnal megadva magukat az első ellenséges támadás után, a harcok között pedig gyakran eladtak felszerelésüket az ellenségnek, a második háborúban már csak megfelelően kiképzett embereket küldött harcolni az orosz hadvezetés, akik képesek voltak teljesíteni a parancsokat.

Természetesen azonban a legnagyobb segítség a csecsenek megosztottsága volt. A csecsenek között egyre inkább nőtt az elégedetlenség az elsősorban idegen – arab – iszlamista vezérek ellen, akik az iszlám egy olyan verzióját akarták kényszeríteni a lakosságra, mely a térségben teljesen idegen volt. Putyin felismerte: nem lehet a csecseneket legyőzni csak katonai úton, szükséges, hogy maguk a csecsenek forduljanak a szeparatista vezetés ellen. Az egyik csecsen vezető, Ahmad Kadirov főmufti már 1998 nyarán szervezkedni kezdett a csecsen vezetés ellen, majd a szövetségi erők támadása után alkut ajánlott Moszkvának, amit az orosz vezetés el is fogadott. A háború ezek után a legtöbb csecsen csapatnak Kadirovhoz csatalkozásával szövetségi győzelemmel ért véget 2000 májusában. Az iszlamista harcosok folytatták ugyan tevékenységüket még éveken át, de már csak egyes önálló akciókra volt erejük, legnagyobb cselekedetük Kadirov megölése volt 2004-ben. A nemzetközi helyzet is segített: a 2001-es szeptemberi New York-i terrorakció után az amerikai kormányzat abbahagyta a csecseniai iszlamisták finanszírozását, miután kiderült, hogy azok kapcsolatban állnak a repólőgépeltérítéseket végrehajtókkal. A helyzet 2010-re lett teljesen stabil, ekkorra sikerült kiűzni minden illegális fegyverest Csecseniából.

Ma Csecsenia sajátos képződmény. A jelenlegi elnök Ramzan Kadirov, a meggyilkolt Ahmad Kadirov fia, gyakorlatilag egyfajta teljhatalmú sejkként irányítja a területet (formailag persze ő választott vezető, de sose kapott még 95 %-nál kevesebb szavazatot), sok esetben az orosz törvényeket figyelmen kívül hagyja, viszont Moszkva teljes támogatását élvezi, mivel hatásosan harcol a szeparatizmus és az iszlamizmus ellen. Az életszínvonalat illetően Csecsenia az elsők között van az észak-kaukázusi térségben.

Kadirov kormányülésen, csecsenül beszél

Maga Kadirov is eléggé érdekes személyiség. 10 gyereke van – ugyanattól a nőtől -, hobbija a boksz, a lóverseny (nem fogadóként, hanem lovasként), a néptánc, valamint az Instagram.

Itt két rossz között kell választani: a hazai és az idegen tőke között. Mindkettő bűzlik, mindkettő lop-rabol, mindkettő aljas, de a hazainak mégiscsak van több pozitív hozadéka. Ennyi az egész.

Fene érti a ballibeket, miért akarják mindenáron az idegen tőke uralmát?!

A harcnak okosnak kell lennie. A legfontosabb eleme ennek a nyugati oligarchia megosztása: egy résszel kiegyezni, hogy ne lehessen ellen egységfront.