Hitler politikai pályája kezdetétől erősen antiszemita volt, hitt Németország zsidótlanításának szükségességében, de ennek módját illetően csak a világháború kitörése után határozta el magát a fizikai kiirtás mellett, sőt tulajdonképpen csak 1942 elején lett állami politika az európai zsidók kiirtásának programja.

Hitler számára a zsidókérdés annyira fontos volt, hogy megoldásához már 1933-ban hozzálátott.

Az amerikai zsidóság jelképesen hadat üzent Hitlernek 1933-ban, ez a gyakorlatban a német áruk bojkottját jelentette. Viszont a német zsidóság egy része – bár szintén nem volt sehogy se Hitler híve – lehetőséget látott Hitler hatalomra kerülésében.

A britek 1917-ben megígérték, hogy lehetővé teszik Palesztína zsidó állammá alakítását, de a háború után gyorsan elfeledkeztek az ígéretről: brit szempontból fontosabb volt az akkor Palesztínában 90 %-os többséget alkotó arab lakosságra támaszkodni, mely természetesen hevesen ellenezte a zsidók betelepülését. S bár a zsidó betelepülés megindult, még a harmincas évek elején is 80 %-os volt az arab többség az immár brit gyarmattá vált Palesztínában.

A német zsidóság megtalálta a közös érdeket tehát Hitlerrel: Hitler a zsidók arányának csökkenését szerette volna, míg a zsidók pedig Palesztína zsidó állammá alakítását. A megoldás kézenfekvő volt: Hitler segítségével megoldani a német zsidóság kitelepítését Palesztínába. Palesztína nem érdekelte Hitlert, hiszen az brit gyarmat volt.

A kérdés természetesen nem nyerte el minden zsidó tetszését: egy rész továbbra is hevesen ellenezte a nácikkal való együttműködést, a többség azonban – köztük a legfontosabb német zsidó szervezetek vezetése – úgy látta, ez történelmi esély a zsidó állam újraalapítására, amit nem szabad elszalasztani.

A megállapodás 1933. augusztus 25-én került aláírásra, az aláírókKurt Blumenfeld, a Németországi Cionista Szövetség elnöke, továbbá a Leumi Bank képviselője és Kurt Schmitt, német gazdasági miniszter. A megállapodás értelmében a Palesztínába kivándorolni szándékozó német zsidók kötelesek voltak eladni teljes németországi vagyonukat, a befolyt pénzből német áruk lettek vásárolva, melyeket a Leumi Bank aladott Palesztínában, s a befolyt pénzt aztán elhelyezte a kivándorló zsidó számlájára. Így mindenki jól járt: a német kereskedelem élénkült, csökkent a zsidó lakosság Németországban, a zsidó kimentette vagyonát, s bank is jutalékhoz jutott mindez során.

A  művelet sikeresen ment a következő 6 évben, s ennek köszönhetően Palesztínában a zsidó lakosság aránya elérte a 30 %-ot.

A program 1939 szeptemberében állt le a háború kitörése miatt.

Megjelent első kubai ismerősöm a Facebook-on. Eddig csak külföldön élő kubaiak voltak fent.

Egyébként Kubában sosem tiltották a Facebook-ot.

Kubában az internethez való hozzáférés a fő gond, bár természetesen léteznek központilag cenzúrázott honlapok, melyekhez Kubából nem lehet hozzáférni. De ezek között nem volt a Facebook sosem.

Észak-Koreán kívül egyetlen ország sincs a világon, ahol maga a hozzáférés tiltott.

Kubában a 90-es évek végétől léteznek internet-kávézók, ahonnan bárki hozzáférhet a nethez. A gond az ár: 1 óra böngészés ára átlagosan 300 forint, ami óriási összeg a kubai fizetésekhez képest, az átlagfizetés jelenleg havi 5 ezer forint.

2013 óta immár otthoni hozzáférés is lehetséges, korábban csak Kubában élő külföldi állampolgárok rendelhettek meg otthoni hozzáférést az egyetlen internetszolgáltatótól. 2013 óta ezt megteheti minden kubai is, de itt is a költség a gond: órára kell fizetni, s 1 óra ára átlagosan 300 forint. Ez kb. olyan a fizetési szinthez viszonyítva, mintha Magyarországon 1 óra hozzáférés ára 8 ezer forint lenne. (Magyarországon ma már egy havi korlátlan hozzáférés is megszerezhető ennél olcsóbban.)

Vajon hányan neteznének Magyarországon, ha 1 óra ára 8 ezer forint lenne?

A kubai lakosság nethasználata a legalacsonyabb az amerikai kontinensen, 20 % használja. Ezek nagy része trükkösen, jellemzően munkahelyi szolgáltatókon keresztül, ill. telefonon.

De mi az érdekes a velem egyidős ismerősömmel? Ő az elit gyereke, szülei diplomaták voltak előbb Indiában, majd a Szovjetúnióban. Azaz elitgyerek. S sikerült is elitmunkahelyen elhelyezkednie. A megdöbbentő, hogy ez a munkahely micsoda. Ismerősöm egy szállodában portás. Máshol ez valahol a takarító szintjén álló lenézett munka, de nem Kubában. Kubában az idegenforgalommal kapcsolatos munkahelyek számítanak elitnek, ezeken akár 20-25 ezer forint is megkereshető havonta. Plusz ha a külföldi turista ad 1-1 dollár borravalót, ez akár jelentheti a havi bért is még egyszer, azaz borravalós állásban megkereshető akár 50 ezer forint is. Nagy pénz: egy kubai orvos 10 ezer forint körül keres.

Persze még elitbéli ismerősömnek se telik saját internethozzáférésre, a szállodai netet használja.

Miután a nyugat kiszívta a kelet vagyonát kozmikus porszívóként, most fenyegetőzik.

Többsebességges EU, két euró, most már két schengeni övezet is. Ezek az új jelszavak.

Fatima Mertkell kancellár mindenkit meg akar büntetni, aki ellenzi az Európai Kalifátus megalapítását.

Valójában nincs probléma: ha az EU-t Németország – a Nobel-háborúdíjas vérre szomja Obama cinkostársaként – iszlamista-liberális irányba akarja mindenáron elvenni, jobb is kimaradni belőle.

Látható: Törökország – az USA fő közel-keleti szövetségeseként az Iszlám Államot választotta, Németország pedig Törökországot.

Ki akarna egy ilyen ál-Európában részt venni? Természetesen csak a magyar ballibek, akik bármikor az ország ellenségeinek ajánlják fel szolgálataikat. Dehát nekik semmi esélyük hatalomra kerülni a következő 20 év során.

Bulgária a felszabadulástól az I. világháborúig.

Bulgária visszállítása államként 1878-ban kezdődött, s 1879-ben fejeződött be.

Az 1879-ben összehívott első parlament elfogadta az első írott bolgár alkotmányt, s megválasztotta a bolgár uralkodót, I. Alekszandar fejedelmet.

1879 júliusában megválasztásra került az első bolgár kormány, ezzel az orosz katonai közigazgatás átadta a hatalmat a választott bolgár hatóságoknak.

Az első két kormány konzervatív, erősen oroszpárti. A kormány egyik tagja – a hadügyminiszter – egy orosz tábornok, egészen 1885-ig a bolgár hadügyminisztermindig orosz nemzetiségű. Ezzel párhuzamosan a kormány igyekszik Oroszország mellett Németországgal és Ausztria-Magyarországgal is baráti kapcsolatokat kiépíteni.

Súlyos problémának bizonyul a földkérdés. Az orosz-török háború során a török lakosság nagy része elmenekül, azonban a háború után egy részük – miután a bolgár hatalom nem tiltja ki az országból a törököket, szemben pl. Szerbiával – visszatér, viszont időközben az üresen maradt földjeiket bolgár parasztok vették tulajdonba. (A török uralom alatt a földek nagy többsége a szultán tulajdona volt, azt csak használatba lehetett átvenni.) Végül az összes török állami földet újraállamosítják, kivéve a muszlim felekezet földjeit, s azt az államtól vehetik meg a parasztok. Bár ez megoldja a problémát, a későbbiekben új, súlyos problémát okoz: a parasztok tömegesen eladósodnak, mivel hitelt kénytelenek felvenni a földek megvételére.

Szintén gondot okoz a banditizmus az országban. Bűnbandák alakulnak ki az ország egyes részein, ezek egy része törökökből és muszlimokból áll, akik nem fogadják el az új hatalmat, de vannak bolgár bandák is, ezek jellemzően volt törökellenes felkelők, akik az ország felszabadulása után az új helyzetben bűnbandává alakulnak át, s fosztogatással igyekeznek megélni. Egyébként a törökellenes felkelők legnagyobb részével nincs gond, belőlük alakul meg a Bolgár Hadsereg. A fosztogató bandákkal való teljes leszámolás még 10 évet vesz igénybe.

A konzervatív kormányok fontos eredménye a Bolgár Hadsereg megalapítása, bár ezt a berlini megállapodás tiltja, az csak rendőrség megalapítását teszi kilátásba, de a nagyhatalmak nem reagálnak a megállapodás megsértésére (Oroszország pedigtámogatja a hadsereg létrehozását). Ez – mint említettem – megoldja a volt bolgár felkelők kérdését is, akik dolog nélkül maradtak a felszabadulás után, így most ők lesznek az új hadsereg alapítói.

1880-ban kerül hatalomra  a liberális párt. Igyekeznek egyesúlyozni Oroszország és Ausztria-Magyarország között, ez a két ország játssza akkoriban a legnagyobb befolyást Bulgáriában. A bolgár kormány megalapítja – az orosz nyomás ellenére – a függetlenbolgár nemzeti bankot, s bevezeti a bolgár levát, melynek árfolyamát a francia frankhoz rögzíti, ezzel Bulgária társult államként csatlakozik a XIX. századi “eurózónához”, azaz a francia vezetés alatt álló Latin Monetáris Únióhoz. (Bulgária egészen 1916-ig tagja marad a Latin Monetáris Úniónak,)

Súlyos probléma alakul ki Angliával a bulgáriai vasútvonalak miatt, azok ugyanis egy angol cég tulajdonát képezik, az illető cég még a török uralom kap koncessziót a vasútépítésre (az első vonal 1865-ben épül meg, Rusze és Várna között), míg a bolgár állam szeretné saját kézbe venni a vasútépítést. (Végül 1888-ban sikerül államosítani a vasútakat, miután a bolgár kormány megegyezik Hirsch báróval, a kor egyik legggazdagabb zsidó iparfejlesztőjével, aki időközben átvette az angol cégtől a vasútak irányítását.)

1881-ben az uralkodó, I. Alekszandar vezetésével puccs történik, a fejedelem szeretné átvenni a teljes hatalmat, arra hivatkozva, hogy a liberálisok és a konzervatívok pártharcai a csődbe viszik az országot, így a parlament beleegyezése nélkül új kormányt nevez ki, élén a volt hadügyminiszterrel, egy orosz tábornokkal. A fejedelem 7 évre szeretné hatályon kívül helyezni az alkotmányt, ezért új választásokat ír ki, melyet hívei meg is nyernek. 1881 középétől egy éven keresztül maga az uralkodó tölti be személyesen a miniszterelnöki posztot, támogatói a konzervatív pártiak és orosz tisztek. A fő ok erre Oroszországban a cár meggyilkolása, melyet a bolgár fejedelem úgy értelmez, hogy az alkotmányos monarchia káros, így erősíteni kell az ország alkotmányos rendjében a monarchikus elemeket, a demokratikus jellemzők rovására, többek között ezentúl a kormányfő kinevezése kizárólagos fejedelmi jogkör lesz (szemben az alkotmányos szabállyal, mely szerint a kormányfőt mind a fejedelemnek, mind a parlamentnek jóvá kell hagynia).

1882-től a represszív intézkedések csökkenek, megszűnik többet között az 1881-ben bevezetett cenzúra. Ezzel együtt szigorodik a választójogi törvény: a korábbi műveltségi cenzus mellé vagyoni cenzus is bevezetésre kerül a választójog feltételeként.

1883-ban a kormány úgy dönt, ezentúl a Bulgáriában szolgáló orosz katonatisztek a Bolgár Hadsereg parancsnoksága alatt állnak.

1884-ben a liberálisok nyerik meg a választásokat, céljuk az alkotmány hatályának visszállítása. A kormány kisajátítja a földeket az összes olyan török tulajdonostól, aki nem él az országban. Az orosz érdekek ellenére, vasúti megállapodás kerül aláírásra Ausztria-Magyarországgal, ennek eredménye a mai is létező vasúti infrastruktúra nagy része a Balkánon. A bolgár-orosz viszony súlyosan megromlik, 1885-ben Oroszország hazahívja az összes Bulgáriában szolgáló orosz tisztet, ami súlyos csapás Bulgáriára, mert így a Bolgár Hadsereg tábornokok és főtisztek nélkül marad,

A kormány nagy sikere az egyesülés sikeres levezényláse Kelet-Ruméliával, majd ennek nemzetközi elismertetése. 1886-ban Kelet-Rumélia – mely hivatalosan az Oszmán Birodalom autonóm tartománya – önhatalmúlag felmondja saját jogi státuszát és bejelenti csatlakozását a Bulgáriai Fejedelemséghez. A kedvező nemzetközi helyzetben a két terület egyesülése sikeresnek bizonyul, a nagyhatalmak elfogadják a két terület perszonálúnióban való egyesülését, megtartva az oszmán szultán alatti státuszt. Formailag, hogy ne adjanak precedenst további határváltoztatásokra, a nagyhatalmak a fenti perszonálúniós fikciót találják ki, valójában azonban a gyakorlatban Kelet-Rumélia Bulgária része lesz minden szempontból. (Ez a jogi fikció egészen 1908-ig tart.)

Az egyesülés azonban Oroszország megkérdezése nélkül történik, amit az orosz cár – bár elvben ő is támogatja azt – súlyos sértésnek, a felszabadított bolgárok “hálatlanságaként” él meg, így ettől kezdve megszakítja a kapcsolatot a bolgár fejedelemmel. Ennek ellenére Ausztria-Magyarország a Bulgáriai Fejedelemség és Kelet-Rumélia egyesülését titkos orosz akciónak véli, amire válaszként az akkor osztrák-magyar befolyás alatt áló Szerbiát ráveszi, indítson háborút Bulgária ellen. A háborút azonban – teljesen váratlanul – Bulgária nyeri meg, aminek értékét külön emeli az, hogy – az orosz tisztek hazamenése miatt – a bolgár hadseregben nem volt főhadnagynál magasabb rangú tiszt.

1886 augusztusában oroszbarát bolgár katonák puccsot hajtanak végre az uralkodó és a kormány ellen. Kormányfőnek Klimentet, Veliko Tarnovo érsekét nevezik ki, aki egyben a konzervatív párt egyik vezető politikusa is. A puccs ellen ellenpuccs történik az ellentábor által pár nappal később, mely visszállítja I. Alekszandar hatalmát, mely azonban csak pár napig tart. Végül az uralkodó lemond, s Bécsbe távozik. (Onnan Grazban lévő birtokára megy, ahol 1893-ben bekövetkezett haláláig él. 1893-ben testét Szófiába szállítják, ahol mauzóleumot építenek számára. A mauzóleumot a kommunista hatalom sem rombolta le, az ma is létezik, csupán 1946-1991 között le volt zárva a látogatók elől.)

I. Alekszandar mauzóleuma

Mindezek után Oroszország 1886-ban megszakítja a diplomáciai kapcsolatot Bulgáriával, az csak 10 évvel később áll helyre. Közben Bulgáriában kormányzótanács alakul 1 évre, Sztefan Sztambolov, későbbi kormányfő vezetésével, aki az ellenpuccs egyik vezetője volt.

A bolgár parlament 1886 végén megpróbál új uralkodót választani Valdemar dán herceg személyében, aki azonban – az orosz cár felhívására – pár nap múlva lemond a bolgár trónról. Végül 1887 júliusában sikerül új bolgár fejedelmet választani a Száz-Koburg-Gothai ház magyar ágából származó Ferdinand von Sachsen-Coburg-Gotha-Koháry személyében, aki I. Ferdinánd néven foglalja el a trónt.

1887-1894 között a kormányfő a Sztefan Sztambolov. Politikája alapvetően oroszellenes, amivel párhuzamosan Angliával és Ausztria-Magyarországgal igyekszik szövetségesi kapcsolatokat kiépíteni. Emellett törökbarát, azaz rendezni kívánja a kapcsolatokat az Oszmán Birodalommal, ezáltal megpróbálva a bolgár pozíciót erősíteni Szerbiával és Görögországgal szemben. Kormánya fejleszti az ipart és az oktatást (1888-ban nyílik meg az első bolgár egyetem). Sztambolov oroszellenes iránya eleve ellenségévé teszi az oroszpártiakat Bulgáriában, diktátori stílusa miatt pedig a vele egyetértők között is hamarosan sikerül népszerűtlenné válnia. 1894-ben magánéleti botrány miatt kénytelen lemondani, amit az uralkodó is igyekszik kihasználni az Oroszországgal való kapcsolatok megjavítására. Lemondása után pár hónappal Sztambolovot Szófia központjában megölik oroszpárti bolgár összeesküvők.

1894-től javulnak a bolgár-orosz kapcsolatok. Az orosz cár hivatalosan elismeri Ferdinánd bolgár fejedelmet. A katolikus vallású Ferdinánd elsőszülött fiát, a bolgár trónörököst, Borisz herceget az ortodox egyház szertartása szerint keresztelteti meg (válaszként a római pápa kiközösíti Ferdinándot), ami miatt viszont az orosz cár ismét engedélyezi orosz katonatisztek részére, hogy szolgálatot vállaljanak Bulgáriában. A kormány folytatja elődje iparfejlesztő politikáját, viszont a felvett hatalmas külföldi hitelek pénzügyi válságot idéznek elő.

1903-ban kitör a törökellenes felkelés Macedóniában, melyet azonban a bolgár kormányzat nem támogat, mert nem érzi elég erősnek a bolgár hadsereget a törökök elleni háborúra, ráadásul nem kap támogatást se nyugatról, se Oroszországból. A felkelés kudarca után azonban a fő macedóniai törökellenes szervezet (VMRO) titokban pénzügyi támogatást kezd kapni Bulgáriától, ennek célja a Macedóniában lévő szerb és görög tevékenység ellensúlyozása. A kormányzat fő célja belföldön a vasúthálózat, valamint a hadsereg fejlesztése.

1908-ban a bolgár kormány kihasználja a nemzetközi helyzetet (a boszniai válságot), skikiáltja Bulgária függetlenségét, megszakítva az utolsó hivatalos államjogi kapcsolatot Bulgária és az Oszmán Birodalom között (1878-1908 között Bulgária hivatalosan az Oszmán Birodalom vazallus állama volt). Ezzel együtt Bulgária hivatalos neve Bulgáriai Cársággá változik, Ferdinánd fejedelem pedig felveszi a cári címet, mégpedig nem a Bulgária cárja címet, hanem a bolgárok cárja címet, ezzel hangsúlyozva az oszmán uralom alatt élő macedóniai és trákiai bolgárok feletti igényét.

Ezzel kapcsolatos vicces eset. Mivel mindenki megszokta, hogy az államfőt őfensége a fejedelemnek kell nevezni, szokatlan volt az új,őfelsége a cár cím. Ezért a parlament döntést hozott, hogy aki parlamenti ülésen tévesen a régi címet használja, az pénzbüntetést köteles fizetni. Az első megbüntetett személy maga Ferdinánd cár lett, aki az első napokban egy parlamenti beszéd intézesekor saját feleséget őfensége, a fejedelemné néven nevezte meg. elfelejtve, hogy immár őfelsége, a cárné a helyes verzió. Észre is vette azonnal a hibát, majd befizette a pénzbüntetést.

A bolgár vezetés célja ettől kezdve a Szerbiával és Görögországgal való megegyezés akozös törökellenes politika érdekében, valamint a török területen működő bolgár illegális fegyveres csoportok támogatása.

1912 elejére négy balkáni állam – Bulgária, Görögország, Montenegró, Szerbia – megállapodikt egymással a közös háborúban a törökök ellen.

A háború előtt egyedül Szerbia és Bulgária – ez volt akkor a két legerősebb állam a négy közül katonai értelemben – állapodik meg részben a megszerzendő török terület felosztásáról, Macedóniát illetően. Ami Görögországot illeti, hadereje gyengébb mind a szerb, mind a bolgár haderőnél, így nem látszik szükségesnek az előzetes megállapodás. Hallgatólagosan egyetértés van, hogy az etnikailag görög többségű területek Görögországhoz fognak kerülni, a Pelloponész-félszigetet északról határoló területek, elsősorban Epirosz, és a Földközi-tengeri szigetek, melyeknek akkor csak kisebb része tartozott Görögországhoz.

A háború megindítására 1912 szeptemberében az ürügyet az szolgáltatja, hogy Törökország elutasítja a négy balkáni állam követelését arra vonatkozóan, hogy adjon autonómiát a török fennhatóság alatt álló balkáni népeknek. Az elutasítás után Montenegró megtámadja Shkodra városát (jelenleg Albániában), ezt török hadüzenet követi, amire a másik három szövetséges is hadat üzen a törököknek.

A háborúra az alkalom ideális, ugyanis a török haderő éppen súlyos problémákkal küzd, Ugyanebben az időben folyik az olasz-török háború Líbiában, mely végül – 1912 októberében – teljes török vereséggel zárul. (Ekkor lesz Líbia olasz gyarmat.)

A négy szövetséges elosztja egymás között a katonai feladatokat. A legerősebb hadsereg a bolgár, ezért ez vállalja fel a támadást a török fő erők irányában: Trákiában Isztanbul felé. A görögök a haditengerészetükkel segítenek elsősorban: megakadályozzák, hogy a török hadihajók segítséget küldenek a szárazföldi csapataiknak. Szerbia és Montenegró pedig a hadi terület nyugati részen aktív.

A hadműveletek rendkívül sikeresek, több területen a török ellenállás gyorsan összeomlik. A török erők a legkeményebb ellenállást Shkodra, Joaninna (ma: Görögország) és Edirne (ma: Törökország) városoknál tanúsítják, de végül ezeknél is szövetséges győzelem születik.

Több eset van, amikor a szövetségesek igyekeznek egymással is versenyt futni, mivel nem igazán bíznak meg egymásban. A legnevezetesebb eset Thesszaloniki, melyet a bolgár és a görög csapatok is igyekeznek elfoglalni. Végül a görög csapatok pár órával a bolgárok előtt érnek a városba.

1913 májusában ül össze Londonban a négy győztes hatalom a vesztes Törökországgal együtt a háború politikai lezárására. A nagyhatalmak hozzáállása nem egységes. Anglia és Németország hivatalosan Törökország szövetségesei. Anglia ennek ellenére titokban támogatja Görögországot (azon az alapon, hogy az a kisebbik rossz, ha az angol szövetséges görögök szerzik meg a területeket, mintsem az orosz szövetséges szerbek). Németország pedig éppen szeretette volna megnyerni Bulgáriát szövetségesnek Anglia és Franciaország ellenében, így szintén titokban támogatja Bulgáriát. Ausztria-Magyarország szintén támogatta Törökországot, de nem volt hajlandó annak segítséget nyújtani, ehelyett inkább igyekezett a szerb területnövekedést korlátozni, s erre a legjobb mód az albán felkelés és a bolgár igények támogatása volt Szerbia ellenében. Anglia végül a bolgár igényeket is támogatta, azon az alapon, hogy még mindig jobb, ha Trákia bolgár lesz, mintha orosz lenne, ugyanis Oroszország egyik célja akkoriban Isztanbul meghódítása volt. Oroszország pedig a kezdettektől a négy balkáni államot támogatta, azzal a titkos reménnyel, hogy a háború közelebb visz a nagy terv (Isztanbul meghódítása) eléréséig. Egyedül Franciaország volt az, mely mindvégig a török oldal mellett állt ki, azonban a francia vezetés úgy döntött: csak akkor lép fel aktívan, ha Anglia is így akarja, ami nem következett be.

A londoni megállapodás végülis gyakorlatilag ügy dönt, hogy azé az adott terület, aki azt katonailag birtokolja, két pontot leszámítva:

• létrejön Albánia mint független állam, így a szerb, montenegrói, és görög csapatoknak vissza kell vonulniuk az általuk megszállt terület egy részéről, azt átadva Albániának.
• a nagyhatalmak szerint Bulgária túl közel került Isztanbulhoz, így a bolgár-török határt kb. 70 km-mel északnyugatabbra húzzák meg:

A londoni megállapodás hatalmas felháborodást vált ki Bulgáriában, Elsősorban Macedónia kapcsán, melynek csak a keleti részét kapja Bulgária, a többit elosztotta egymás között Görögország és Szerbia, s elfelejtődik az egy évvel korábbi bolgár-szerb magállapodás is.

A bolgár kormányzat és a közvélemény a háború alatti jelentős bolgár sikerektől megrészegülve hiszi, hogy biztos a győzelem, ha Bulgária megtámadja szövetségeseit. Így Bulgária júniusban megtámadja Szerbiát és Görögországot Macedóniában: a cél délen Thesszaloniki elfoglalása, nyugaton pedig a szerb és görög erők kiűzése a területről egészen az albán határig.

Az eseményeket látja Törökország is. Isztanbulban puccs távolítja el a török közvélemény szerint gyenge és áruló kormányt, helyére radikálisok jönnek. A török hadsereg. kihasználva azt, hogy a bolgárok Macedóniában harcolnak, megtámadja Bulgáriát délkeletről.

Természetesen a bolgár haderő nem képes három ellenséggel megbirkózni. Ráadásul időközben megjelenik Románia, mely kijelenti, hogy Macedóniában 400 ezer román él (a valódi szám kb. 60-70 ezer lehetett akkoriban), s e tényért területi kompenzációra jogosult, így követeli, hogy Bulgária adja át neki Dél-Dobrudzsát. Miután Bulgária ezt megtagadja, Románia hadat üzen, s a gyakorlatilag védetlen Észak-Bulgáriában egészen Szófiáig halad előre.

Augusztusban Bulgária kapitulál. Az újabb megállapodás megváltoztatja a Londonban megállapított határokat, Bulgária rovására:

• Kelet-Trákia Törökországhoz kerül (ekkor alakul ki a mai Törökország európai határvonala),
• Macedónia délkeleti részét megkapja Görögország,
• Dél-Dobrudzsa Romániához kerül (ezt Bulgária 1940-ben visszaszerzi, máig bolgár terület),

Bár Bulgária így is megnöveli területét a balkáni háborúk előtti állapothoz képest, hiszen megkapja Macedónia északkeleti részét, valamint Nyugat-Trákiát, ezzel kijutva az Égei-tengerre, mindezt a bolgár közvélemény súlyos vereségként éli meg, elsősorban amiatt, hogy a bolgár többségű Macedónia legnagyobb részét Szerbia és Görögország kapja meg.

Következik: az I. világháború Bulgáriában.

*

Térképek

Bulgária és a környező államok területe

színek jelzése:

piros vonal – jelenlegi országhatárok

kék vonal – Bulgária határa a San Stefano-i békeszerződés szerint

Bulgária  és a környező államok a San Stefano-i szerződés szerint, 1878 eleje

Bulgária  és a környező államok a Berlini Konkresszus után, 1878 vége

Bulgária  és a környező államok Bulgária egyesülésének elismerése után, 1886

Bulgária  és a környező államok a II. balkáni háború után, 1913 – ez a helyzet az I. világháború kezdetéig

A harmadik bolgár állam kezdete.

Az 1422-ben végleg megszűnt a bolgár állam visszállítása a XIX. sz. második felében nem saját erőből történt, hanem külföldi segítségével.

Az utolsó bolgár kísérlet a függetlenség saját erőből való visszaállítására – az 1876-os felkelés – elbukott, viszont az azt követő véres török megtorlás fontos szerepet játszott mind belföldön, mind külföldön annak tudatosításában, hogy nem folytatható a török fennhatóság folytatása a bolgárok által lakott területeken.

A külföldi érdekek alapvetően 3 részre voltak oszthatók: a német és osztrák-magyarérdekekre, az angol és francia érdekekre, s az orosz érdekekre.

Ausztria éppen elvesztette a német egyesülésben általa játszani kívánt főszerepet, így lemondott a közös német államról, a Balkán felé irányította erőfeszítéseit, hogy a délszlávok osztrák függőségbe kerüljenek.Ennek fő iránya Bosznia-Hercegovinaelfoglalása a törököktől, s Szerbia, valamint Montenegró osztrákbarát irányban való megtartása volt.

Oroszország célja a törökök kiűzése volt a Balkánról és Konstantinápoly orosz gyámsággá változtatása, valamint a Balkánon oroszbarát államok kialakítása.

Németország az osztrák-magyar és az orosz álláspontot igyekezett összegyeztetni, azzal a céllal, hogy a 3 ország szövetsége fennmaradjon.

Anglia és Franciaország számára mind az osztrák, mind az orosz terjeszkedés a Balkánon volt a fő megelőzendő probléma, így teljes erővel kiálltak az Oszmán Birodalom területi épsége mellett.

1875-ben kitört a boszniai parasztfelkelés, mely elsősorban a parasztok és a földesurak közti konfliktus volt, azonban etnikai kérdéssé változott, mivel a földesurak muszlimok voltak, a parasztok pedig elsősorban szerbek.

1876-ban a török uralom alól 1815-ben felszabadult Szerbia és az ugyanezt már 1696-ben elérő Montenegró háborút indítanak az Oszmán Birodalom ellen. A szerb oldalon bolgár önkéntesek is küzdenek, akik aztán a bolgárlakta területeken is felkelést robbantanak ki (elsősorban a mai Bulgária középső és déli részén).

A nagyhatalmak a fenti események hatására 1877-ben összehívják a konstantinápolyi konferenciát a balkáni konfliktus békés rendezése céljából. A nyugati hatalmak javaslatai:

• Montenegró területének megnövelése a környező oszmán területek rovására,
• 3 új autonóm terület létrehozása az Oszmán Birodalmon belül: Bosznia-Hercegovina, Kelet-Bulgária, Nyugat-Bulgária (Kelet-Bulgária kb. a mai Bulgária középső és keleti részét, valamint a mai román tengerparti vidéket – Dobrudzsát – tartalmazta volna, míg Nyugat-Bulgária a mai Bulgária nyugati harmadát, plusz a mai Macedóniai Köztársaság területének középső és déli részét, a mai Kelet-Szerbiát egészen a Szandzsákig, valamint kisebb területeket a mai Észak-Görögországból),
• a 3 autonóm terület vezetőjét a szultán nevezi ki, a nagyhatalmak előzetes jóváhagyásával,
• a 3 autonóm területen a török haderő csak a határokon és a városokban maradhat, ezen kívül közös muszlim-keresztény fegyveres erők lesznek felállítva a közrend biztosítására,
• a 3 autonóm területen beszedett minden adó kétharmada felett az autonóm területek vezetősége rendelkezik, a központi hatalom nem szólhat ebbe bele,
• a cserkesz nemzetiségűek kitelepítése a 3 autonóm területről (a Oszmán Birodalomba a cserkeszek úgy kerültek, hogy miután Oroszország a XVIII. végén meghódította a Cserkeszföldet – a Kaukázusban -, a cserkeszek egy része elmenekült török területre, ahol aztán az oszmán hatóság egyfajta elit fegyveres csapatként használta őket a keresztény lakosság megfélemlítése céljából).

A török kormányzat elutasította a tervezetet, hiszen egy részről elfogadhatatlan bevatkozás volt belügyeibe, más részről a törökök jól tudták, az autonómia csak lépés a teljes elszakadás felé, nem lesz sosem tartós állapot.

a tervezett Nyugat-Bulgária és Kelet-Bulgária autonóm tartományok

A török elutasításra válaszként Oroszország hadat üzent az Oszmán Birodalomnak. Előzetesen Oroszország és Ausztria-Magyarország titkos különmegállapodást kötöttek, hogy az orosz-török háború során Ausztria-Magyarország semleges marad, és orosz győzelem esetében nem ellenzi a meghódított volt oszmán területeken új keresztény állam létrehozását, valamint Oroszország terjeszkedését a Kaukázusban a törökök rovására, amiért cserébe a háború után Ausztria-Magyarország megkapja Bosznia-Hercegovinát.

Az orosz csapatok 1877. április 24-én behatoltak Románia területére, mely akkor még az Oszmán Birodalom vazallus állama volt (a gyakorlatban független állam volt már 1859-től, a török fennhatóság formális volt). A román kormányzat előzetesen engedélyt adott Oroszországnak arra, hogy területén keresztül támadja az Oszmán Birodalmat. Válaszként a törökök lőni kezdik a határmenti román városokat, amire Románia csatlakozik szövetségesként Oroszországhoz és hadat üzen az Oszmán Birodalomnak, miután kikiáltja függetlenségét. Az orosz támadás Románián keresztül meglepetést keltett a törököknél, mivel tengeri támadásra számította a Fekete-tengeren keresztül közvetlenül Konstantinápoly ellen.

Az orosz csapatok júniusban kezdték a támadást. Első lépésben a Duna teljes török szakaszán megsemmisítették a teljes török folyami flottát, majd Dobrudzsában átlépték a határt. E határátkelés célja megtévesztés volt, hogy a törökök azt higgyék onnan fog indulni a támadás fő vonala, azaz az orosz csapatok a Fekete-tenger mentén fognak délre haladni egészen Konstantinápolyig. Valójában a fő orosz erők Szvistovnál támadnak, a Duna török szakaszának középső részén.

Két hónap alatt az orosz erők elfoglalják Észak-Bulgária teljes keleti és középső részét, komoly ellenállás Plevennél történik, a várost az orosz erők nem tudják bevenni, így végül ostromgyűrűbe zárják, megszakítva a város kapcsolatát a külvilággal. (Pleven végül 6 hónap után, 1877 decemberében adja meg magát az orosz és a velük szövetséges román erőknek.)

Ezzel párhuzamosan az orosz csapatok a Kaukázusnál is támadást intéznek az Oszmán Birodalom ellen, a támadás fő célja, hogy a török vezetés ne legyen képes ázsiai területeiről katonai erőt átirányítani a Balkánra.

A török hadvezetés megpróbál segéderőket átdobni Dél-Bulgáriából Észak-Bulgáriába. Itt jelentkezik a bolgár felkelők szerepe: a Sipka-szorosban 3 napon keresztül sikeresen feltartóztatják a többszörös túlerőben lévő török csapatokat, míg megérkezik az orosz hadsereg.

Közben a szerbek is csatlakoznak a háborúhoz, legyőzve a mai Kelet-Szerbiában lévő török erőket. A szerbek tervezik ezután a Szandzsák elfoglalását is, ezzel szárazföldi kapcsolatot teremtve Szerbia és Montenegró között, de Ausztria-Magyarország tiltakozása miatt végül letesznek erről a tervükről.

A háború lassan felőrli a török erőket, míg az oroszok viszont képesek könnyedén új, friss hadosztályokat a helyszínre irányítani. Januárra egész Dél-Bulgária is orosz kézbe kerül.

Miután 1878 januárjában az orosz csapatok 20 km-re érnek Konstantinápolytól, a török vezetés kapitulál.

A bolgár cél a 1877-es konstantinápolyi konferencián tervezett két bolgár autonóm területi egység egész területe alapján független bolgár állam megteremtése. Az oroszok azonban szeretnék megjutalmazni szerb és román szövetségeseiket, így a terület északnyugati részét Szerbiának ítélik, Észak-Dobrudzsát pedig Romániának (így lesz Romániának tengeri határa). Emellett kötelezik az Oszmán Birodalmat, hogy ismerje el hivatalosan Montenegró, Románia és Szerbia függetlenségét (eddig mindhárom formailag az Oszmán Birodalom vazallusa volt). Ez mind meg is történik a márciusban aláírt orosz-török békeszerződés alapján. (Innen Bulgária nemzeti ünnepe ma is március 3., az orosz-török békeszerződés aláírásának napja.)

Bulgária az 1878. március 3-i orosz-török békeszerződés alapján

A nyugati nagyhatalmak – különösen Anglia – tiltakoznak a túl nagy Bulgária ellen, azt az orosz érdekszféra elfogadhatatlan megnövekedésének tartva, így júniusban összeülnek a nagyhatalmak Berlinben az orosz-török békeszerződés módosítása céljából. Ezen a felszabadult területek jelentős része vissza lett adva az Oszmán Birodalomnak, de a konferencia elismerte a bolgár államot, mint az Oszmán Birodalom vazallus államát, területe viszont korlátozva lett a Balkán-hegységtől északra fekvő területre. Dél-Bulgária keleti része pedig Kelet-Rumélia néven az Oszmán Birodalom autonóm tartománya lett.

Bulgária a berlini megállapodás szerint – narancs: a Bulgáriai Fejedelemség, kék: az Oszmán Birodalmon belüli Kelet-Rumélia autonóm tartomány

Kelet-Rumélia egyébként alig 8 éven keresztül áll fenn. A Balkánon az autonómiát soha senki sem veszi komolyan mind a mai napig, ez korábban is így volt: 1886-ban Kelet-Rumélia önhatalmúlag felmondja saját jogi státuszát és bejelenti csatlakozását a Bulgáriai Fejedelemséghez. A kedvező nemzetközi helyzetben a két terület egyesülése sikeresnek bizonyul, a nagyhatalmak elfogadják a két terület perszonálúnióban való egyesülését, megtartva az oszmán szultán alatti státuszt. Formailag, hogy ne adjanak precedenst további határváltoztatásokra, a nagyhatalmak a fenti perszonálúniós fikciót találják ki, valójában azonban a gyakorlatban Kelet-Rumélia Bulgária része lesz minden szempontból. De ez a jogi fikció egészen 1908-ig tart, amikor is a Bulgáriai Fejedelemség – ismét önhatalmúlag – hivatalosan megszakítja a vazallusi kapcsolatot az Oszmán Birodalommal, azaz teljes függetlenséget kiált ki, Bulgáriai Cárság néven, természetesen az egész államterületen, azaz ekkortól már hivatalosan is bolgár területnek számít Kelet-Rumélia.

A berlini konferencia a többit illetően elismeri a háború eredményeit:

• Bosznia-Hercegovina osztrák-magyar gyámság lesz (1908-ig, amikor a terület hivatalosan Ausztria-Magyarország része lesz),
• jogilag független lesz Szerbia, Montenegró és Románia,
• Észak-Dobrudzsa Romániáé,
• Montenegró tengeri kijáratot kap,
• a Szandzsákban osztrák-magyar katonai közigazgatás kerül bevezetésre (1908-ig áll ez fenn, majd visszakerül a törökökhöz 4 évre, majd pedig 1912-ben a területet meghódítja és elosztja egymás között Montenegró és Szerbia.

Ami Bulgáriát illeti, ekkortól meg is van az összes bolgár politikai tényező célja:visszaszerezni az 1878 márciusában megszerzett, majd júniusban elvesztett területeket: azaz Macedóniát és Trákia török kézen marad nagyobbik részét.

Az így nemzetközileg is elismert Bulgáriai Fejedelemség jogilag 1879-ben kezdi el működösét, az 1878-1879-es átmeneti időszakban az országban orosz katonai közigazgatás működik.

A berlini konferencia kimondja Bulgáriát illetően: az új állam fejedelemség lesz, a fejedelmet a bolgár nép szabadon választhatja meg valamely európai arisztokrata családból, de a megválasztandó uralkodó nem lehet orosz nemzetiségű.

1879 ápriliásától júniusig ülésezik az első bolgár parlament Veliko Tarnovóban, mely első ülésnapján megválasztja uralkodónak a 22 éves, katolikus vallású osztrák Alexander Joseph von Battenberget, aki I. Alekszandar néven bolgár fejedelem lesz. (Végül a parlament Veliko Tarnovo helyett Szófiát nyilvánítja fővárosnak.) Az új fejedelem mellett szól, hogy önkéntesként részt vett az orosz hadsereg tagjaként az orosz-török háborúban hadnagyi rangban, azaz személyesen is harcolt Bulgária török uralom alól való felszabadításában, ezen kívül az orosz cár rokona (az orosz cár felesége Alexander von Battenberg nagynénje).

Az első bolgár parlament az 1830-as belga alkotmányt alapul véve alkotja meg Bulgária első írott alkotmányát, mely az ország berendezkedését alkotmányos monarchiaként határozza meg, melyben a hatalom megoszlik a fejedelem és a népképviseleti parlament között, a kormány pedig mindkettő előtt felelős. Az alkotmány megalkotásában fontos szerepet játszanak az orosz katonai közigazgatás tisztviselői, akik a bolgár alkotmányra egyfajta próbaként néznek, milyen lehetne az orosz alkotmány, ha ott is bevezetésre kerülne az alkotmányos monarchia. (Végül ebből Oroszországban nem lesz semmi, mert 1881-ben az orosz cárt meggyilkolják, utóda pedig a gyilkosságból azt a következtetést vonja le, hogy elődje reformterveit nem szabad megvalósítani.)

Az alkotmány mellett más jogszabályok esetében is kénytelen Bulgária idegen modelleket átvenni, mivel a félévrezedes török uralom öröksége használhatatlan. A polgári jog terén a Bulgária az olasz és a francia polgári törvénykönyvet adaptálja, míg a büntetőjog terén amagyar 1878-as BTK-t (népszerű nevén: Csemegy-kódex).

Bulgária politikai életében még az első parlament működése során kialakul a két fő párt: a konzervatív és a liberális. A két párt között azonban az ideológia mellett geopolitikai ellentét is van: míg a konzervatívok erősen oroszpártiak, addig a liberálisok nyugatpártiak, elsősorban németpártiak. E két párt harca határozza meg az első évek politikáját.

Van két telek. Mindkettőnek a tulajdonosa egy-egy ember.

Az egyik telken minden a tulajé, ő gazdálkodik, övé a haszon.

A másik telek tulajdonosa más utat választott: ő a telken mindent eladott a szomszédnak, már csak a föld az övé, amiért bérleti díjat kap.

Vajon melyik tulajdonosnak van esélye, hogy a község gazdagjai közé kerüljön?

A válasz nyilvánvaló. A második telek nem termel immár semmit tulajdonosának, a bérleti díj nem képes jelentősen növelni életszínvonalát, s immár esélye sincs változtatni helyzetén, hiszen immár minden a szomszédé.

Nincs ez másképp országok esetében is.

A magállamok és a periféria ellentéte ez.

A magállamok gazdagságának oka – leszámítva a szerencsés államokat, melyek területén jelentős természeti kincsek vannak – az, hogy képesek voltak olyan világrendet teremteni, melyben ők diktálják a feltételeket. E feltételrendszer lényege: a termelésből és kereskedelemből eredő haszon ne egyenlően osztódjon fel, hanem a legnagyobb része a magállamokban csapódjon le. Így képesek a magállamok fenntartani rendkívül magas életszínvonalukat, melynek kedvezményezetti körébe képesek bevonni egész lakosságukat. Ennek következménye: a magállamokban nem létezik éles ellentét tőke és munka között, mert mindkét fél valójában a barrikád azonos oldalán van. A barrikád ugyanis nem a magállamok tőkései és munkásai között húzódik, hanem a magállamok és a periféria között.

Hagyományosan az iparosodott mag és a mezőgazdasági periféria harca ez, de a XX. sz. végétől már ez nem feltétlenül igaz.

A periféria igyekszik harcolni a kedvezőbb feltételekért. Ennek módja azonban jellemzően a magot segíti, hiszen amikor a periféria országai egymással küzdenek, ki tud kedvezőbb feltételeket (értsd: alacsonyabb béreket, nagyobb hasznot) biztosítani a magtőkének, az nem képes kilendíteni a perifériát. Nagyon ritka, hogy a mag kooptál egy-egy periféria-államot (lásd Japán, Dél-Korea, Szingapúr, Tajvan), azokat beengedi a „klubba”. Azonban ha ez esetleg sikeres is lehet egy-egy ország esetében, a többség számára ez nem járható út, hiszen ha mindenki csatlakozhatna a VIP-klubhoz, nem lenne értelme többé VIP-klubról beszélni, s nem lenne honnan elvenni a profitot. Csak az űrkutatás rohamos fejlődése hozhatna ezen változtatást, azaz ha lehetőség nyílna idegen bolygók kiaknázására, ez adhatna csak lehetőséget arra, hogy az egész bolygó VIP-klub legyen, de ennek az esélye jelenleg és a következő évtizedekben minimális.

Jelenleg Kína és Oroszország – mindkettő periféria-ország – próbál kiépíteni egy új, saját világrendet, mely képes lesz legyőzni a magállamok általi kizsákmányolást. De természetesen ez is csak ezen államokat és közeli szövetségeseiket fogja kiemelni, nem az egész világot.

A kelet-európai modell elhibázott, mert arra épít, hogy versenyezni kell a magállamok kegyeiért. S ha esetleg a magállamok kooptálnak is maguk közé egy-egy kelet-európai államot, az összes állammal ez nem történhet meg.

A egyre hisztérikusabb Soros egyik kamuszervezete – valami Európai Pedofil Szövetség vagy valami ilyesmi, sajnos nem emlékszem a szervezet pontos nevére - aláírásokat gyűjt, hogy az EU indítson Magyarország ellen eljárást a tagállami jogok korlátozását lehetővé tévő 7. paragrafus alapján.

Eleve tegyük hozzá: még SOSEM alkalmazták ezt a paragrafust, csak annak az enyhe verzióját, a fokozott monitoringot. Ami egy cirkuszi szám, ez azt jelenti, hogy Brüsszel kimondja "hűha, most aztán nagyon lesni fogunk", s aztán havonta szerveznek egy bizottsági ülést a semmiről. Csak az jár jól az egésszel, aki járogat az ülésekre, mert kiemelt napidíjat kap.

Egyébként Ausztria volt az egyetlen ilyen eset. 2000-2001 között. Az ok: a gonosz osztrák nép nem hallgatott a háttérhatalomra és túl sok szavazatot adott le az FPÖ-re, s az a kormánykoalíció tagja lett. Erre valaki Brüsszelben kitalálta, hogy ez hatalmas, hihetetlen veszély, mert csúnyanácik, meg hitlerisosztrákvolt, meg satöbbi – különösen a satöbbi -  és jött a monitoring. Közröhej lett a vége, 2001-ben abba is hagyta Brüsszel. s azóta sosem alkalmazták újra az FPÖ testvérpártjainál sem. Az eredménye mindennek az lett Ausztriában, hogy megerősödött az FPÖ, még azoknak is szimpatikus lett, akik korábban nem kedvelték a pártot.

Magyarország esetében még ez se lesz. Majd meglesz eseteg az aláírásgyűjtés, mire az EB felteszi a témát napirendi pontként, aztán beszélnek róla fél délelőtt, majd alakul egy bizottság, mely jelent az EP-nek, az EP pedig majd beszél egy hosszú délután az ügyről, lesz pár felszólalás Magyarország mellett és ellen, s mindenki boldogan megy aztán uzsonnázni a svédasztalhoz. Másnap meg a magyar ballib médiák beszámolnak róla, hogy Orbánt megizzasztották Brüsszelben, a fideszes és a jobbikos médiák meg arról, hogy Orbán legyőzte ismét az ostoba brüsszeli plutokratákat, a jobbikos médiák pluszban arról is beszámolnak majd, hogy az egész mögött XY zsidó nemzetiségű/származású akárki áll.

Vajon mi a helyzet Oroszország területével a Szovjetúnió területéhez képest? Földrajzi-történelmi összegzés következik, a témáról nem láttam még cikket érthető alakban.

A mai orosz állam legrégebbi elődje a 862-ben megalakult első keleti szláv állam, a Kijevi Rusz, latin nevén Ruthenia. Mivel a keleti szláv népek szétválása 4 részre (oroszok, ukránok, belaruszok, rutének) csak a XIV. századtól következik be, a Kijevi Rusz mind a négy nép előde.

A Kijevi Rusz szétesése még a XII. sz. közepén megkezdődött, majd a XIII. századtól elindult az ellenkező irányú folyamat. Most nem térek erre ki, ez egy hatalmas téma: a lényeg, hogy a folyamat nyertese végül a Moszkvai Nagyfejedelemség lett, mely maga körül egyesítve a többi orosz államot 1547-ben létrehozta az új, egységes orosz államot.

Az ez utáni orosz terjeszkedés sajátossága, hogy – eltérően a nyugat-európai modelltől – sosem alkalmazta a hagyományos gyarmatosítási módszert, ill. ha alkalmazta is, azt csak ideiglenesen és kivételesen tette. Bár léteztek az orosz történelem során gyarmatok, ezek jelentősége mindvégig minimális volt. Orosz gyarmatosítási próbálkozás történt a XIX. században a mai USA területén (Kalifornia és Hawaii) és a mai Dzsibutiban, mindegyik pár évig tartott, s az orosz állam egyik esetben sem mutatott komoly érdeklődést a gyarmatosítás fenntartására. Az egyetlen viszonylag tartósnak mondható orosz gyarmat a mai Kínában lévő Port Arthur volt, melyet Oroszország 1897-1905 között irányított, majd a Szovjetúnió 1945-ben ismét elfoglalt, míg 1955-ben visszadta a területet Kínának.

Az orosz terjeszkedési módszer az amerikaihoz volt hasonló: azaz a szomszédos területek feletti hatalom lassú átvétele, majd orosz telepesekkel ezen területek benépesítése. (A különbség: az oroszok nem zárták rezervátumba az őslakosokat.) Szibéria és Közép-Ázsia így lett orosz. A Kaukázusban és az európai részeken pedig jellemzően más államokkal való háború volt a terjeszkedés módszere, jellemzően a területeket birtokló idegenekkel való háborúkról van szó.

Melyek tehát azok a területek, melyek részei voltak az I. vh. előtti Oroszországnak, de nem voltak részei sosem a Szovjetúniónak? Nem számítva az egyes háborúk során ideiglenesen elfoglalt területeket, ezek a következőek:

• Alaszka – 1744-től Oroszország része, Oroszország eladta az USA-nak 1867-ben.
• Batumi-terület déli része - a mai Törökország északkeleti részén, a Fekete-tenger partvidékén, Oroszország 1878-ban szerzi meg Törökországtól, a szovjet hatalom 1921-ben visszaadja Törökországnak.
• Duna-torkolat déli része – 1829-ben kapja meg Oroszország Törökországtól, majd 1856-ban átadja Moldáviának, jelenleg Románia része.
• Finnország – 1809-től Oroszország része, 1917-től független.
• Gilán, Golesztán és Mazenderán – a Kaszpi-tenger déli partvidéke, ezeket Oroszország 1723-ban szerzi meg Perzsiától, ezzel a Kaszpi-tengert orosz tóvá változtatva, 1739-ben visszadja Perzsiának, jelenleg Irán részei.
• Heilongjiang – a mai Kína északkeleti része, Oroszország 1860-ban szerzi meg, 1917-ben veszti el.
• Jever – város az Északi-tenger partján, a mai Németországban, 1793-ban örökölte meg II. Jekatyerina orosz cárnő, 1818-ban mondott le róla Oroszország.
• Kars-terület – a mai Törökország északkeleti részén, Oroszország 1878-ban szerzi meg Törökországtól, a szovjet hatalom 1921-ben visszaadja Törökországnak. Máig nem ismeri el ezt a mai Örményország, a területen van az örmények egyik jelképe az Ararát-hegy.
• Lengyelország – a mai Lengyelország középső és keleti része, 1758 és 1795 között szerzi meg a területet Oroszország Poroszországtól és Lengyelországtól, 1918-ig orosz terület.

S most az ellenkezője, azaz azok a területek, melyek nem voltak sosem az I. vh. előtti Oroszország részei, de részei voltak a Szovjetúniónak:

• Észak-Bukovina – 1940-ben a szovjet ultimátum hatására Románia lemond róla, jelenleg Ukrajna része.
• Kárpátalja – 1945-ben Csehszlovákia lemond róla a Szovjetúnió javára, Magyarország is megerősíti ezt 1947-ben, jelenleg Ukrajna része.
• Kelet-Poroszország északi harmada – Kelet-Poroszország déli és középső részét Lengyelország kapja meg 1945-ben, az északi részt pedig a Szovjetúnió. A volt szovjet terület legnagyobb része ma Oroszországhoz tartozik (ez a Kalinyingrádi Terület), egy kicsi része pedig Litvániához tartozik.
• Kurill-szigetek déli szigetei – a Kurill-szigetek legdélibb 4 szigetét a Szovjetúnió 1945-ben foglalta el Japántól szovjet-amerikai-brit megállapodás alapján, jelenleg Oroszország része.
• Tuva – szibériai állam volt az orosz-mongol határon, 1944-ben a helyi kommunista vezetés csatlakoztatja az országot a Szovjetúnióhoz, jelenleg Oroszország része (autonóm területe).

Mikor szabad bombázni egy idegen államot? Mármint a nemzetközi jog szerint.

Valójában csak 3 esetben:

• ha az illető idegen állam megtámadott minket,
• ha az ENSZ BT felhatalmazást adott rá,
• ha az illető idegen állam legitím kormányzata engedélyt adott rá.

Minden más okból történő hadviselés agresszió.

A közhidelemmel ellentétben nem jogalap egy idegen állam bombázására, hogy ott gonosz „terroristák” tevékenykednek, vagy az, hogy ott olyan dolgok zajlanak, melyeknek szerintünk nem lenne szabad történniük.

Sőt az sem felmentő ok a háborúzásra, hogy az idegen állam területének egy része nem áll az állam legitím kormányzatának ellenőrzése alatt.

Ami Szíriát illeti, jelenleg mindegyik külföldi állam agressziót követ el, kivéve Oroszországot, mely rendelkezik a hadviselésre engedéllyel a legitím szíriai kormányzat részéről.

Az sem mentesít senkit az agresszió alól, hogy egy az idegen állam területén lévő csoportot elismer az illető állam legitím kormányzatának, majd attól kér engedélyt. Ez pont ugyanaz az eset, mint ami 1956-ban Magyarországon történt: az illegitím Kádár-féle csoport engedélyére hivatkozott hivatalosan a Szovjetúnió. Ennek az esetnek a jogi elnevezése: bábkormány.

Az alapszabály belső fegyveres konfliktusoknál: a legitím kormányzat segítése külföldről jogos, míg a legitím kormányzat ellen harcolók segítése jogtalan. Ez alól egyetlen kivétel van: ha a gyarmat harcol gyarmattartója ellen, ilyen esetben ugyanis a gyarmaton működő nem-legitím kormányzatot alkotó harcoló fél idegen támogatása jogosnak számít. Pl. az USA nem sértette meg a nemzetközi jogot, amikor 1898-ben beavatkozott Kubában a spanyol gyarmattartók ellenében harcoló kubai felkelők mellett. Vagy pl. a spanyol polgárháborúban (1936-1939) a köztársaság oldalán beavatkozó Szovjetúnió nem minősült agresszornak, míg a királyság oldalán bevatkozó Olaszország igen: miért? mert a köztársaság volt a legitím kormányzat.

Agressziót követett-e el Anglia, a Szovjetúnió és az USA, amikor hadat viseltek Magyarország ellen a II. világháborúban? Nem, mivel Magyarország is hadat üzent nekik, azaz ezek után jogukban állt erre választ adniuk. Agressziót követett-e el Anglia, a Szovjetúnió és az USA, amikor Magyarország kormányaként 1944 végétől a debreceni ideiglenes kormányt ismerték el, s nem Szálasi kormányát? Nem, mivel Szálasiék puccsal jutottak hatalomra, azaz nem volt automatikus, jogszerű utódlás.

Agresszió volt-e Oroszország beavatkozása tavaly a Krímben? Nem, mivel a Krím legitím vezetése élt önrendelkezési jogával, s magát független államnak nyilvánította ki. Ha holnap Szíriában a kormányellenes erők egy része magát független államnak nyilvánítaná, már nem lenne illegitím a nyugati bevatkozás sem az új államban. (Persze ez sosem fog bekövetkezni, a nyugatnak az egész Szíria kell.)

Egy kiszivárgott 2012-es Pentagon-elemzés előre megmondta, mégsem tett semmit ellene az amerikai kormányzat.

A jelentés főbb megállapításai:

Nem léteznek “demokratikus felkelők”. A szír kormányzat fő ellenfelei a szalafista csoportok és az Al-Kaida, ezek állnak a felkelés mögött.

A felkelés fő oka nem az, hogy a szír kormányzat diktatúra, hanem az, hogy az nem iszlamista. Mellékok: a szunnita szalafisták és a szintén szunnita Al-Kaida szerint a többségében siíta és keresztény szír kormányzat “eretnek”.

A szír kormányzat nem fog megdőlni, hatalma és támogatottsága a sűrűn lakott tengerparti vidéken stabil marad.

A szíriai felkelők Irak szunnita többségű részeit fogják felhasználni szíriai tevékenységük biztosítására.

Valószínű, hogy a szalafista felkelők létre fognak hozni Kelet-Szíriában egy új iszlám államot.

A szíriai instabilitás hasonló helyzetet fog teremteni Irakban is. Az Al-Kaida visszaszorult Irakban 2009-ben, de az szíriai felkelés új erőt adott neki. A két terület egyesülni fog, ami lehetlenné teszi Irak fennmaradását egységes államként.

Mivel manapság egyre gyakrabban jelennek meg egy új nagy háború előjelei, érdemes visszaemlékezni hogyan kezdődött annak idején a világháború. Természetesen az első, mert a második csak az első folytatása volt.

1815-ben Napoleon legyőzésével kialakult a korabeli „helsinki” megállapodás az európai határok sérthetetlenségéről. Természetesen ez azonban tarthatatlannak bizonyult.

A fő kiinduló az Oszmán Birodalom lassú agóniája volt, mely a XIX. sz. elején keződött meg. A törökök gyengülését igyekezett kihasználni az összes általul évszázadokon keresztül elnyomott nép, Európában ez a szerbeket, görögöket, bolgárokat jelentette elsősorban. Mind a három nép szláv és ortodox vallású, így nyugaton Oroszország szövetségeseinek minősültek alapból. Ennek következménye volt a nyugati politika: valahogy megmenteni az Oszmán Birodalmat, hiszen ha ez nem sikerül, akkor a Balkán Oroszországé lesz. Ez persze abszurd elképzelés volt - Oroszország valójában nem a Balkánt akarta, hanem egyedül Konstantinápolyt -, de ezen alapult a nyugati politika.

A nyugati hatalmak tehát a balkáni keresztények ellenében minden erejükkel a muszlim törököket támogatták a „stabilitás” érdekében. Különösen Anglia és Franciaország. Németország és Ausztria (később: Ausztria-Magyarország) ennél valamivel mérsékeltebbek voltak, mert abban hittek, hogy képesek lesznek a Balkánt a saját irányításuk alá vonni. Emellett Ausztria és Németország számára Oroszország volt a szövetséges, nem Anglia és Franciaország, akkor is, ha nem bíztak meg teljesen Oroszországban.

A nyugat tehát Anglia és Franciaország személyében mindent megtett a balkáni népek törökellenes törekvései ellen, míg Ausztria és Németország azt igyekeztek erősen korlátozni, hogy a folyamatokban az övék legyen a döntő szerep.

Különösen Franciaország volt erősen muszlimpárti, Anglia maga is részt vett az Oszmán Birodalom gyengítésében azokban az esetekben, amikor ezzel saját birodalmát tudta növelni. De a Balkánon nem volt ilyen helyzet. A nyugat csak Görögország érdekében avatkozott be, ott is csak miután a nyugati közvélemény ezt kikövetelte.

Az eredmény: a balkáni népek német- és osztrák-, vagy oroszpártiak lettek. Hiszen Anglia és Franciaország nem volt képes megállítani az Oszmán Birodalom szétesését, de sikerült magukat megutáltatniuk a balkáni keresztények körében.

Sajnos azonban szétesett lassan Németország, Ausztria-Magyarország és Oroszország szövetsége is. Ausztria-Magyarország és Oroszország ellentétei az 1878-as berlini megállapodást 1885-ben megsértő Bulgária kapcsán jöttek elő: Bulgária katonai erővel csatolta magához az Oszmán Birodalom Kelet-Rumélia nevű autonóm tartományát. Ezt Ausztria-Magyarország orosz akciónak vélte, amire válaszként az akkor osztrák-magyar befolyás alatt áló Szerbiát rávette, indítson háborút Bulgária ellen. A háborút azonban – teljesen váratlanul – Bulgária nyerte meg. Ekkortól Ausztria-Magyarország és Oroszország egymás ellenségei lettek, annak ellenére, hogy Németország igyekezett mindent megtenni a hármas szövetség fenntartására. Miután a német próbálkozás sikertelennek bizonyult, Németországnak választani kellett Ausztria és Oroszország között, s az előbbit választotta. Erre válaszként Oroszország Franciaországgal lépett szövetségre. Így meg is alakult alapjában a világháború két tábora.

Ezek után a helyzet folyamatosan eszkalálódott a két tábor között.

Kezdődött ez az 1903-as szerbiai puccsal, mely az osztrákbarát szerb vezetést oroszbaráttal váltotta fel.

Aztán jött a marokkói válság 1905-ben, melynek lényege az volt, hogy míg Németország és Ausztria-Magyarország támogatta a független marokkói államot, addig Anglia és Oroszország pedig támogatta Franciaország törekvését, hogy Marokkóból francia gyarmatot csináljon. (Ugyanez megismétlődőtt 1911-ben is. Végül 1912-ben Marokkó francia gyarmat lett.)

A következő válság a boszniai volt. Ausztria-Magyarország megegyezett Törökországgal, hogy magához csatolja Bosznia-Hercegovinát, cserébe viszont visszaadja a törököknek az 1878 óta osztrák-magyar megszállás alatt álló Szandzsákot. A helyzetet kihasználta Bulgária is, mely kikiáltotta jogilag függetlenségét: 1878-1908 között Bulgária de facto független állam volt, de jogilag az oszmán szultán főhatalma alatti vazallus állam volt. Ez a két esemény felháborodást váltott ki Európában, mindkét tábor egymás hibáztatta a staabilitás megsértéséért. Mellékesen ez mentette meg Bulgáriát az idegen beavatkozástól: a törökök nem mertek bevatkozni Bulgáriában. A bolgár kérdés el lett feledve a fontosabb boszniai kérdés miatt, a háború kitörése napok kérdése volt: Ausztria-Magyarország követelte, hogy Szerbia ismerje el Bosznia-Hercegovina csatlakozását az Osztrák-Magyar Monarchiához, ellenkező esetben háborút helyezett kilátásba, mely bele sodorta volna a háborúba a Szerbia mögött álló Oroszországot is. Végül a háború elmaradt, ugyanis Szerbia váratlanul elfogadta az osztrák-magyar ultimátumot.

Az 1912-1913-as balkáni háború volt a következő lépés. Miután a balkáni keresztény államok észlelték, hogy a nyugati nagyhatalmak immár nem fogják támogatni a törököket (erre a jel a boszniai kérdése megoldása és az 1911-es olasz-török háború volt, melyben a nagyhatalmak nem tiltakoztak Olaszország ellen), arra jutottak, hogy itt az idő megtámadni a törököket, s elvenni tőlük összes európai területüket. A sikeres háború azonban megerősítette Oroszországot, mely mindvégig támogatta a balkáni államokat, s ez erőt adott Szerbiának is, ami a leginkább zavarta Ausztria-Magyarországot.

A következő évben a szarajevói merénylet már csak ürügy volt az osztrák-magyar kormány számára, hogy háborút indítson a túl erőssé vált Szerbia ellen.

Manapság sok hasonló folyamatot látunk.

Az egyre inkább gyengülő liberális tábor veszélyben látva saját hatalmát és jólétét újgyarmatosító kampányba kezdett 2010-ben, a hadjárat neve Arab Tavasz, melynek célja az arab államok kincsenek brit-francia-amerikai kézben való biztosítása, valamint az egyre erősödő Kína-Oroszország tengellyel szemben geopolitikai előnyök felhalmazása. Ezt megelőzte az amerikai gyarmati irányítás bevezetése Irakban és Afganisztánban. Valójában azonban az USA mind Irakban, mind Afganisztánban kudarcot vallott: Afganisztánban az USA által felállított vezetés mára függetlenné vált, nem követi szolgaian az amerikai érdekeket, az iraki rezsim eltávolításának fő nyertese pedig Irán lett, mellyel baráti viszonyban álló kormányzat lett mára Bagdadban. Az USA egyetlen szövetsége az észak-iraki kurd autonómia lehetne, de ez sem sikerült, mivel az USA ezzel elvesztené legfontosabb muszlim szövetségesét a térségben, Törökországot.

Ami az Arab Tavaszt illeti, ott szintén totális kudarc lett a nyugati akció. Az enyhén nyugatellenes katonai rezsimek helyén radikálisan nyugatellenes iszlamista csoportok kezdtek diktálni: mára Líbia legnagyobb része, valamint Irak és Szíria jelentős része ilyen csoportok ellenőrzése alatt áll. Amerikai szempontból természetesen pozitívum ezen csoportok erős oroszellenessége, de a gond az, hogy az oroszellenesség náluk kombinálódik a nyugatellenességgel is.

A szíriai sikertelen Arab Tavasz miatt szánta el magát az iszlamista csoportok támogatására az USA, de ez is kudarcba fulladt: az iszlamista „szabad felkelők” nem voltak képesek megdönteni a legitím szír kormányt, viszont sikertelenségük miatt gazdáik ellen fordultak, így született meg az Iszlám Állam.

Az USA egyedül Egyiptomban tudta stabizálni a helyzetet: itt egyszerűen visszaengedte a hatalomba az Arab Tavasz idején megdöntött katonai diktatúrát, beletörődve annak független irányvonalába, mint kisebbik rosszba egy radikális iszlamista demokratikus kormányzathoz képest.

Érdekes fejlemény Izrael és az USA ellentétes álláspontja, pedig ez a két ország évtizedeken keresztül azonos külpolitikát követett a térségben. Izrael fenyegetve érzi magát mind Irán, mind az arab iszlamizmus által, így látványosan nem támogatja az USA pro-iszlamista politikáját, ahogy az Arab Tavaszt sem.

A nyugat jelenleg szakadás előtt áll. Kezdenek előjönni a belső ellentétek. Az USA és Anglia ellenében Németország és Franciaország mérsékeltebb, számukra nem elsőrendű kérdés Oroszország visszaszorítása. Az USA és Anglia számára viszont az iszlamista radikalizmus ma is a kisebbik rossz Oroszországhoz képest.

Szerencsénk az, hogy jelenleg Oroszország elsőszámú vezetője korunk minden szempontból legkiválóbb politikusa, a humanista, keresztény, demokrata, mérsékelt Vlagyimir Putyin. Ő az a tényező, mely képes deeszkalálni a helyzetet, s megelőzni – de legalábbis elhalasztani – a liberális nagyhatalmak által tervezett véres világháborút. Mind Ukrajna esetében, mind a mostani török  iszlamista provokáció esetében Oroszország hatalmas önmérsékletet gyakorolt, ami erősen csökkentette a háborús veszélyt.

A Nobel-háborúdíjas Obama és vérre szomjas köre szándékait illetően minden  világos: háborút kirobbantani Oroszország ellen, melybe aztán a NATO-alapszabály ürügyén bele lehene rángtani az egész kontinenst. A közelgő amerikai választásokon mindegy ki győz, a helyzet csak rosszabbodni fog. Az egyetlen esélyt Donald Trump elnökké választásá jelenthetné, ő az, aki a legkisebb mértékben érdekelt a háborús eszkalációban.

Mi ebben a helyzetben a sajnálatos módon NATO-tag Magyarország feladata? A NATO-szerződás AZONNALI felmondása szükséges, ha megindul a háború, ugyanis Magyarországnak nem lehet érdeke a NATO mögött álló alantas erők céljainak védelme.

Egy ballib kormányzat esetében ilyesmire nem számíthatunk, a magyar ballibek képtelenek ellentmondani a nyugatnak. Orbán esetében viszont erős a remény, hogy képes lesz a kellő pillanatban levezényelni a magyar kiugrást.

A bolgár állam megszűnik 1018-ban. Ebben a korban Európát két nagyhatalom uralta: nyugaton a Német Császárság, mely magát a Római Birodalom örökésének tekintette a 800-ban megalapított Frank Birodalmon keresztül, s keleten pedig a ténylegesen létező Római Birodalom volt az úr. A Frank Birodalom a mai spanyol-francia határtól egészen Magyarországig terjedt, valamint Dániától Észak-Olaszországig, A Német Császárság ennél kisebb volt, nem tartalmazta kb. a mai Franciaország területét. A Római Birodalom pedig az egész Balkán-félszigetet tartalmazta ebben a korban, valamint egész Kis-Ázsiát és Dél-Olaszországot. Magyarországot is veszélyeztette ebben a korban az a sors, hogy a németek az országból egy tartományt csinálnak, de István politikája ezt sikeresen megakadályozta. Bulgária nem tudta ugyanezt elérni, 1018-ra egész területét bekebelezte a Római Birodalom.

Két sikertelen felkelés (1040, 1072) után csak a harmadik bolgár felkelés járt sikerrel,1185-ben, ekkor sikerül a bolgár állam visszaállítása. Ezt hívja a bolgár történelemírás második bolgár államnak.

Egy bolgár arisztokrata testvérpár – Iván Aszen és Petar – felkelése a mai Északkelet-Bulgáriában és a mai román tengerparti vidéken 1185-ben sikerrel jár. A felkelés kiinduló oka érdekes módon közvetve Magyarországgal kapcsolatos. II. Iszaakios császár III. Béla magyar király lányát, Margit hercegnőt készült feleségül venni, s az esküvő pompájának anyagi biztosításához különadót vetett ki az említett területen, ahol Iván Aszen és Petar is földbirtokosok voltak. A különadó felháborodást váltott a földesurak között, s végül ez a felháborodás nőtt fegyveres felkelésbe. Miután a római császár 2 éven keresztül képtelen megbirkózni a felkeléssel, 1187-ben elismeri az új bolgár államot, s békét köt vele. A felkelés sikerében fontos szerepet játszanak az Aszen és Petar által behívott kunok.

Az új állam első vezetője Petar cár (1185-1197), az idősebb testvér. Az új állam fővárosa Veliko Tarnovo lesz, miután a korábbi főváros, Preszlav meghódítása kezdetben sikertelen lesz. Az állam a mai Északkelet-Bulgáriát és a mai román tengerpartot (Észak-Dobrudzsát) öleli fel kezdetben.

Bulgária kiterjedés a XII. sz. végén

1190-ben Petar hatalmának egy része de facto öccse, Iván Aszen kezébe kerül, aki szintén cári címet kap (1190-1196).

1193-ben Bulgária kibővíti területét déli és nyugati irányban. Ugyanebben az évben III.Béla magyar király megpróbálja kihasználni a helyzetet Belgrád és környéke elfoglalására, de a bolgár haderő legyőzi a magyarokat.

Ivánko, a két cár rokona, cárrá nyilvánítja magát (1196-1197) és megöli Iván Aszent, azonban Petar legyőzi őt, így Ivánko Konstantinápolyba menekül

Petar halála után, Petar és Aszen legkisebb öccse, Kalojan lesz az új cár (1197-1207). Kalojan sikeresen az országhoz csatolja egész Macedóniát és Nyugat-Trákiát, valamint elfoglalja Várnát, az utolsó római kolóniát a Fekete-tenger északi partvidékén. Ez utóbbi miatt a „Görögölő” melléknevet kapja, ugyanis Várna teljes görög lakosságot kegyetlen módon kiirtja (élve eltemeti őket), ezzel igyezvén megbosszulni II. Baszileosz „Bolgárölő” császár 2 évszázaddal korábbi tettét. Kalojan mindez végrehajtásához kibékül bátyja gyilkosával, Ivánkóval (aki Plovdiv ura lesz), s a kunok segítségét is igénybe veszi.

1201-ben Imre magyar király – szövetségben Konstantinápollyal – megtámadja Bulgáriát, s magát bolgár királlyá kiáltja ki (innen a magyar királyok bolgár királyi címe). A magyarok a meghódított területet az akkor magyar hűbéres szerb nagyfejedelem területéhez csatolják (azelőtt Szerbia területe a maihoz képest délebbre és nyugatabbra terült el). 1204-ben azonban, a készülő 4. keresztes hadjárat miatt, Bulgária és a Római Birodalom békét kötnek. Miután a keresztesek megdöntik a Római Birodalmat, feldúlva Konstantinápolyt, létrehozva helyén a Latin Császárszágot, Kalojan felveszi a katolikus vallást és az egész bolgár egyház elismeri a római pápa főhatalmát, de ezzel együtt Kalojan nem hajlandó szövetségre lépni a Latin Császársággal. Konstantinápoly nyugati kézbe kerülése után a római arisztokrácia egy része sikeresen kikiáltja Nikeában (Nicea) az új császárságot, más része Epiroszban (a mai Görögország középső része) hoz létre egy utódállamot, megint más rész pedig Bulgáriába menekül. A Bulgáriában menedéket találó római arisztokrácia igyekszik rávenni Kalojant, hogy szabadítsa fel Konstantinápolyt a nyugati keresztesek uralma alól, cserébe felajánlják neki, hogy őt választják a győzelem után római császárrá. E híreket megtudva, I. Baldwin, az első latin császár háborút indít Bulgária ellen, de az bolgár győzelemmel végződik, maga Baldwin hadifogságban hal meg Veliko Tarnovóban.

Baldwin utóda, Henry császár ismét Bulgária ellen támad, s elődjénél sikeresebb. Többek között sikerül szövetséget kötnia a Bulgáriába menekült római arisztokratákkal, így azok felmondják a szövetséget Kalojannal. Kalojan ekkor a Niceai Császársággal lép szövetségre, s megtámadja a Latin Császárságot. A háború alatt kun szövetségesei Kalojan ellen fordulnak, egyik kun tábornoka öli meg őt 1207-ben.

Kalojan gyilkosának szövetségese, Boril cár (1207-1218), Kalojan unokaöccse veszi át a hatalmat, harcot indít Kalojan törvényes örökösei ellen, akik ezért a Kijevi Ruszba menekülnek. Bulgáriát támadás éri délről, nyugatról és északnyugatról, a latinok, a szerbek éa a magyarok sikeresen meghódítják Bulgária határvidékeit. Ezután Boril szövetségre lép a magyarokkal és a latinokkal Szerbia ellen, hogy visszaszerezze legalább a Szerbia által meghódított területet, de elveszti a háborút Szerbia ellen. Mindez növeli az elégedetlenséget az országban Boril ellen, míg végül Iván Aszen cár fia, II. Iván Aszen cár (1218-1241) behatol az országba orosz szövetségeivel, legyőzi Borilt, aki megvakíttat, de életben hagy. II. Iván Aszen szövetségre lép Magyarországgal, mely cserébe visszaadja Belgrádot és vidékét Bulgáriának.

Iván Aszen háborút kezd az Epiroszi Állammal, mely magát a Római Birodalom örökösének tekinti, ezáltal a Nikeai Császárság konkurense. A bolgár győzelmek miatt Bulgária területe ekkor lesz a legnagyobb az egész második bolgár állam fenállása alatt, gyakorlatilag visszaszerez minden, elője által elvesztett területet, sőt Szerbia . Ez a fejlemény nyugati elégedetlenséget eredményez: a nyugat fél, hogy a Latin Császárság előbb-utóbb Bulgária hatalma alá fog kerülni. 1235-ben Iván Aszen felmondja az egyházi hűséget a római pápának, a bolgár egyház tehát szakít a katolicizmussal, visszatér az ortodoxiához. A magyarok ismét támadnak, elfoglalják Belgrádot, majd rövid időre Szófiát is (ekkor alakul ki Szófia magyar neve: Szeredőc).

Iván Aszen ezután szövetségre lép a Nikeai Császársággal, miközben azonban a Latin Császársággal is fenntartja a békét. Halála után fia Kolomán (1241-1246) lesz az új cár, azonban mivel ő kiskorú, helyette a gyakorlatban az arisztokrácia irányítja az országot. 1242-ben a Magyarországot leigázó tatárok (mongolok) részben Bulgáriát érintve vonulnak vissza, Bulgária ezért hűbéresküt tesz a tatároknak és adófizetést vállal, hogy azok ne dúlják fel az országot.

Bulgária kiterjedés a XIII. sz. közepén

Az arisztokratikus belharcok áldozata lesz Kolomán, akit megmérgez belső ellenzéke. Utóda a szintén kiskorú Mihail (1246-1256). A Nikeai Császárság megtámadja az országot, a cárt megölik belső ellenfelei a későbbi cár, II. Kolomán vezetésével, az 1254-ben a Nikeai Császársággal kötött békeszerződés miatt, melyben Bulgária lemondott több déli és nyugati területéről, ami polgárháborús állapotokat eredményez az országban.

Utóda unokatestvére, II. Kolomán (1256-1257), akit megdönt Rosztiszláv orosz fejedelem, Mihail apósa, aki bolgár cárként uralkodik 1257-1261 között az ország egy részén (Északnyugat-Bulgáriában). Ezzel páthuzamosan a bolgár arisztokrácia egy része Micót választja cárrá (1256-1263). 1257-ben Mico Aszen már csak Kelet-Bulgária ura, mert ekkor a Micóból kiábrándult bolgár arisztokrácia új cárt választ I. Konsztantin személyében (1257-1277), aki 1263-tól egész Bulgária ura.

A magyarok támadnak északról és egészen Vidinig jutnak (ekkor lesz a város magyar neve Bodony). A bolgár cár Jákov Szvetoszláv orosz nemes szolgálatait veszi igénybe, aki kiűzi a magyarokat Vidinből, viszont cserébe gyakorlatilag független országot kezed kialakítani Vidinben és környékén,mely csak jelképesen áll a Veliko Tarnovóban székelő cár hatalma alatt.

Ez a kezdete a későbbi három bolgár államnak az addig egységes Bulgária területén: egyVidin fővárossal, egy Veliko Tarnovo fővárossal, egy pedig Karvuna (ma: Balcsik) és később Kaliakra fővárossal.

A tatárok északkeletről támadnak az országra, Konsztantin cár képtelen védelmet biztosítani a tatárok ellen, emiatt parasztfelkelés tör ki Ivájlo vezetésével. A parasztsereg és Konsztantin Aszen serege közti csatában Ivájlo megöli a cárt. Az új cár I. Konsztantin fia, II. Konsztantin (1277-1279), aki azonban nem képes megszilárdítani hatalmát. A rómaiak igyekeznek kihasználni a helyzetet, ami oda vezet, hogy a Konsztantin mögött álló arisztokrácia egyeszséget ajánl Ivájlónak: feleségül megy hozzá I. Konsztantin özvegye, s az arisztokrácia elismeri Ivájlót cárnak (1278-1281).

Ivájlo sikeresen megvédi az országot délről, de északon ő sem bír a tatár támadással. 1279-ben elterjed a hír, hogy Ivájlo meghalt a tatárokkal vívott csatában (a valóságban csak fogságba esett), így az arisztokrácia új cárt választ, III. Iván Aszen (1279-1280) személyében, aki Mico cár fia. Közben kiszabadul a fogságból Ivájlo, III. Iván Aszen Konstantinápolyba menekül, de Ivájlo már nem tudja megszilárdítani a hatalmát, ezért az addigi ellenségeihez, a tatárokhoz fordul, akiknek felakánlja hűbéresi szolgálatait, ha azok segítik neki visszaszerezni az egész országot. Erről tudomást szerezve, III. Iván Aszen is a tatárokhoz fordul. A tatárok megölik Ivájlót, de III. Iván Aszennek nem segítenek visszaszerezni a bolgár trónt, így az Konstantinápolyban marad a következő negyed században, egészen haláláig.

A hatalmat I. Georgi (1280-1292), kun származású nemes veszi át, III. Iván Aszen sógora. Georgi hűségesküt tesz a tatároknak, majd megpróbál a tatárok ellen fordulni, de sikertelenül. Ezért a tatárok lemondatják, ő Konstantinápolyba távozik száműzetésbe.

A tatárok akaratából egy földesúr, Szmilec (1292-1298) lesz az új cár. Hatalmát nem ismerik el Vidinben, ahol Sismán, Vidin ura kiáltja ki magát cárnak. Tatár segítséggel Szmilec Konstantinápolyra támad, de veszít, Halála után fia, II. Iván az új cár pár hónapig (1298-1299).

1299-ben a hatalmat átveszi Csaka (1299-1300), tatár nemes, I. Georgi veje, II. Iván száműzetésbe vonul Konstantinápolyba.

1300-ban I. Georgi fia, Todor Szvetoszlav (1300-1321) sikeres puccsot hajt végre Csaka ellen. Todor Szvetoszlav sikeresen megszilárdítja hatalmát, majd visszaszerez a rómaiaktól több kelet-bulgáriai várost, 1307-ben tartós békét köt a rómaiakkal.

Utódja fia, II. Georgi (1321-1322), aki azonban hamarosan meghal.

Az új cár a vidini Sismán fia, III. Mihail (1323-1330). Kétszer is Konstantinápolyra támad, sikertelenül. Nem sikerül neki kihasználnia a hatalmi harcokat a Római Birodalomban, nem tudja visszaszerezni a déli bolgár területeket. 1330-ban Szerbiára támad, a háborút elveszti, sőt ő maga is elesik a csatában.

Utóda fia, Iván Sztefán (1330-1331), aki nem tudja megszilárdítani a hatalmát, csak Vidinben vannak támogtaói, ezért kénytelen Olaszországba menekülni.

Utóda III. Mihail unokaöccse, Iván Alekszandar (1331-1371), ő a második bolgár állam leghosszabb ideig uralkodó cárja. Uralkodása első felében a tatárokkal szövetségben harcol a rómaiak ellen, sikeresen visszaszerezve több korábban elvesztett területet.

1331-ben Vidinben cárrá nyiévánítja magát Belaur (1331-1336), III. Mihail testvére, de őt 1336-ban legyőzi Iván Alekszandar.

1336-ban Iván Alekszandar cárrá nyilvánítja Mihail Aszent, aki apjával együtt uralkodik 1355-ig, amikor a csatamezőn hal meg a törökök ellen harcolva.

1336-ban másik fiát, Iván Sztracimirt is cárrá koronáztátja, aki szintén apjával együtt uralkodik 1355-ig, amikor Iván Alekszandar két fia között felosztja az országot: Iván Sztracimir Vidin fővárost kapja, míg Iván Sismánt utódjának nyilvánítja Veliko Tarnovo fővárossal.

1336-ban Iván Sztracimirt legkisebb fiát, IV. Iván Aszent is cárrá koronáztátja, aki szintén apjával együtt uralkodik 1349-ig, amikor Szófiában hal meg török támadás miatt. A törökök felajénlják neki, hogy meghagyják Szófia urának, ha áttér az iszlám vallásra, de Iván Aszen nemet mond, amit török támadás követ, melyben meghal a cár is.

1340-ben az ország észak-keleti része, Dobrudzsa végleg önállósul, legelőször Balik alatt (1340-1366) először Karvuna (ma: Balcsik), később Kaliakra fővárossal. Őt követi Dobrotica (1366-1385), majd Ivánko (1385-1397). 1397-ben Mircea, havasalföldi fejedelem hódítja meg a területet, aztán a Római Birodalom része lesz 1411-ben, míg  a törökök a várnai csatában (1444) csatolják végül a területet az Oszmán Birodalomhoz.

1341-ben Konstantinápolyban fellép III. Mihail fia II. Sismán név alatt, s magát bolgár cárrá nyilvánítja és Vidinbe készül indulni római segítséggel. Iván Alekszandar támadást intéz Konstantinápoly ellen, de a háború békekötéssel zárul, viszont II. Sismánt a jövőben nem támogatják a rómaiak.

Iván Alekszandar később beavatkozik a hatalmi harcokba Konstantinápolyban, uralma alatt érnek a törökök először bolgár területre.

Iván Sismán (1371-1395) az utolsó bolgár cár Veliko Tarnovóban. 1393-ben a törökök elfoglalják Veliko Tarnovót, de a cár elmenekül Nikopolba (a Duna partján), ahol azonban hűségesküt tesz a török szultánnak. Miután kapcsolatba lép Zsigmond magyar királlyal, segítséget kérve a törökök ellen, 1395-ben a törökök elfoglalják Nikopolt és megölik Iván Sismánt.

Vidin marad az utolsó bolgár állam. Ott 1396-ig uralkodik a már említett Iván Sztracimir (1355-1396). 1396-ban a törökök elfoglalják Vidint, a cárt börtönbe viszik az Oszmán Birodalom ázsiai részére, de az ország nyugati része még bolgár kézen marad, ahol utódja fia, II. Konsztantin, aki végül 1422-ben veszti el az ország még megmaradt részeit, ami után a cár Szerbiában hal meg. Ő az utolsó középkori bolgár cár.

Bulgária kiterjedése a XIV. sz. végén (világoszöld: Dobrudzsai Állam, narancsárga. Vidini Állam. sötétzöld: Veliko Tarnovo-i Állam)

Nincs bolgár állam ezek után egészen 1878-ig.

Régi kedvenc szórakozásom az alternatív történelem. Azaz események végiggondolása egyetlen eltérés alapján a tényleges helyzethez képest.

Most az alternatív Pozsgayról fogok írni.

Az alternatív történelemben Pozsgay maradt volna 1990 után az MSZP-ben, s támogatta volna az MSZP liberális irányba való reformját, máig meghatározó politikusa lenne a ballib oldalnak. (A valódi történelemben Pozsgay már a rendszerváltozás előtt a nacionalista ellenzékkel volt barátságban, segített az MDF megalakulásánál, 1990 végén pedig szakított a liberálissá vált MSZP-vel, 1997-ben az MDF tagja lett, majd 2005-tőlformális párttagság nélkül a Fidesz egyik fontos személyisége lett.)

Mit mondana ma róla Fidesz és a fideszes médiák? Azt, hogy egy a sok hazaáruló, nemzetellenes ballib komcsi közül. A Fidesz máig büszke lenne rá, hogy 1989-ben megakadályozta Pozsgay köztársasági elnökké választását, majd 1990-ben egy fideszes verte meg Pozsgayt egyéni választókerületben (1990-ben Szájer József verte meg egyéniben Pozsgayt, Sopronban).

Mit mondanának ma róla a ballibek és médiáik? Ő lenne a kettes számú, aranyos, nagybetűs Árpi bácsi, sőt lehet, hogy “Árpi bácsi” lenne a kettes számú arany Pozsgay. A ballib megmondóemberek máig hisztiznének, hogy nem lehetett ez az arany ember köztársasági elnök, se 1989-ben, se 1990-ben, s helyette  a szemét Antall a másodrendű, színtelen Gönczöt nevezte ki elnöknek.

Vicces, nem?

A magyar ballibek szabályzata szerint rasszistának csak cigányok és zsidók ellen nem szabad lenni. (Újabban az álmenekültek ellen sem.) Mindenki más esetében szabad azonban a gazda.

A HVG nevű agyoncenzázott, hazug, ballib kiadvány mocskos cikket közölt a bolgárok ellen. A cikk valódi célja persze az iszlamista terroristák mentegetése.

Lássuk mi is a valóság azonban.

Bolgár bevándorlás Magyarországra két időszakban volt:

• a XVII. sz. végén, politikai okokból.
• a XIX. sz. végétől a XX. sz. 30-as éveiig.

Az előbbinek eredménye  a mai romániai bolgár kisebbség legnagyobb része, mert a bolgárok által benépesített terület a mai Romániához tartozik (ez Temesvár környéke).

Az utóbbi az úgynevezett “bolgárkertész” hullám, melyet a cikk is említ. A bolgárok Miskolc és Pécs környékére, valamint a Csepel-szigetre vándoroltak be.

Nézzük csak mi a különbség e bolgár bevándorlók és a mai iszlamista álmenekültek között:

• egyetlen bolgár sem érkezett Magyarországra a zöldhatáron át,
• egyetlen bolgár sem érkezett Magyarországra illegálisan,
• egyetlen bolgár sem követelt magának szociális segélyt,
• egyetlen bolgár sem támadt a magyar rendőrökre vagy más hatósági személyre,
• egyetlen bolgár sem követelte, hogy szállítsák őt Németországba, Skandináviába, Angliába, stb.
• egyetlen bolgár sem hajtott végre terrorcselekmenyeket új hazájában,
• egyetlen bolgár sem követelte, hogy bárki más felvegye a bolgár szokásokat, sőt a legnagyobb részük asszimilálódott

Ami igaz a cikkből: a magyar zöldségtermelők féltek a bolgár konkurrenciától. Ami érthető. Viszont az átlagember és az állam is pozitívan viszonyult a bolgárokhoz.

A nem-khalkedóni ortodoxia egyházszervezete.

Jelenleg a nem-khalkedóni ortodoxia – használatos, de pontatlan név rájuk az “ókeleti” is – 6 önálló részegyházra oszlik. Az önállóság természetesen csakis adminisztratív értelemben értendő.

Hasonlóan a khalkedóni ortodoxiához, a nem-khalkedóni ortodoxiának sincs központi feje, közös hatósága, az összekötő elem “csak” a közös hit, adminisztratív értelemben nincs alá-  vagy felérendeltség a 6 részegyház között.

Tiszteletbeli értelemben Szent Péter székei elsőbbséget élveznek, ezek Alexandria, Antiochia és Róma. Mivel Róma – legalábbis ortodox szempontból – 451-ben kivált az egyetemes egyházból, így maradt Alexandria és Antiochia. E két püspök így tiszteletbeli elsőbbséget élvez. Az etiópok és az eritreaik Alexandria utódai, onnan kapták meg a hitet, míg az indiaiak és az örmények Antiochiából.

Mind a 6 részegyház vezetője pátriárka: emellett a kopt pátriárka a “pápa” címet is használja, az örmény egyház feje pedig a “katolikosz” címet. A katolikosz cím egy ősi megnevezés a korai egyházból egyes olyan püspökökre, akik a Római Birodalom határain kívül működtek.

A kánonjog szerint egy területen csak egy püspöknek lehet jogjatósága, azaz egy területen csak egy részegyház működhet. Ez azonban csak az egyházak anyaterületén van betartva, a missziós tevékenységi területeken egymással párhuzamosan működnek egyes részegyházak. Az eritreai, indiai, s az örmény egyház csak saját anyaterületén és a diaszpórában fejt ki tevékenységet, míg az etiópok, a koptok és a szírek folytatnak missziós tevékenységet “idegenek” között is.

Az első nagy egyházszaladás (431-451) idején alakult ki a nem-khalkedóni irányzat. A ősi alexandriai és az ősi antiochiai egyház területének és híveinek zöme az anti-khalkedóniai ortodox irányzathoz csatlakozott, gyakorlatilag egész Észak-Afrika keleti része 95 %-ban és Kis-Ázsia 80-85 %-a – egyedül Palesztínát leszámítva – ehhez az irányzathoz csatlakozott. Egészen a muszlim hódításig ez volt a terület fő vallása. Amuszlim hódítás hatására a lakosság nagy része áttért az iszlámra, s a kereszténység kisebbségi vallás lett. Viszont elmondható: a muszlim államok szívesebben fogadták el az anti-khalkedóni ortodoxiát, mint a khalkedóni ortodoxiát, melyet idegen és ellenséges államok előretolt helyőrségeinek voltak hajlamosak tekintetni. Így elnyomva ugyan, de kisebbségként máig megmaradt az ortodoxia.

Eritreai ortodox egyház. Eritrea lakosságának kb. a 50-60 %-a keresztény, a többi muszlim.  A keresztények kb. 85-90 %-a ortodox. Nagy többségük tigrinya nemzetiségű, ez Eritrea legnagyobb nemzetisége, kb. a lakosság fele.

Az eritreai ortodox egyház az országon kívül fenntart diaszpóra részére is egyházközségeket Nyugat-Európában és Észak-Amerikában.

Az eritreai ortodox egyház csak 1993 óta független, korábban az etióp ortodox egyház része volt. Az eritreai ortodox egyház az alexandriai pápát ismeri el az ortodoxia tiszteletbeli fejének, ennek része az is, hogy minden új egyházfő először formálisan áldást kér az alexandriai pápától, bár az alexandriai pápának nincs beleszólása az eritreai egyházfő megválasztásába.

az eritreai pátriárka

Etióp ortodox egyház. Etiópia lakosságának kb. a kétharmada keresztény, ezek 80-85 %-a ortodox. Nagy többségük amhara és tigrinya nemzetiségű, de Etiópia legnagyobb nemzetiségének, az oromóknak is a harmada ortodox. Ez a három nemzetiség összesen Eriópia lakosságának 70 %-át teszi ki.

Az etióp ortodox egyház az országon kívül fenntart a diaszpóra részére is egyházközségeket az egész világon, emellett missziós tevékenységet is folytat. Érdekes, hogy a rasztafari mozgalom hatására bizonyos sikereket ért el az egyház a karibi térségben. (Maga Bob Marley is áttért élete utolsó éveiben az ortodox vallásra.)

Az etióp ortodox egyház csak 1959 óta független, korábban az alexandriai kopt ortodox egyház része volt. Az etióp ortodox egyház az alexandriai pápát ismeri el az ortodoxia tiszteletbeli fejének, ennek része az is, hogy minden új egyházfő először formálisan áldást kér az alexandriai pápától, bár az alexandriai pápának nincs beleszólása az etióp egyházfő megválasztásába.

Az etióp és az eritreai egyház Bibilája a leghosszabb az egész kereszténységben, tartalmaz több olyan könyvet is, melyek más felekezetekben nem részei a Bibliának. ABiblia könyveiről részletesebben itt.

Az etióp és az eritreai egyház istentiszteleti nyelve a geez, szertartásrendjük a tevahedo, ami az alexandriai rítus alváltozata. Külön érdekessége ennek a két részegyháznak, hogy teljesen saját naptárt használnak. Az egyházi naptáruk folyama egyezik a juliánus naptáréval, azaz Karácsony mindig a világi naptár szerint január 7-re esik, de más a hónapok beosztása és az évszámozás is. Ma – 2015. november 21. – pl. az etióp naptár szerint 2008. hedar (harmadik hónap) 11. van. Azaz mindig 7-tel kevesebb az évek száma, ennek oka, hogy a kopt naptár kitalálói – a kopt naptáron alapszik az etióp naptár, csak az évek számozása és a hónapok neve más – 7 évvel későbbre számolták ki Jézus születését, mint Európában.

a kopt pápa és az etióp pátriárka találkozója

Az örmény egyház Örményországon kívül jelentős számú hívővel rendelkezik még Libanonban is, Libanon lakosságának kb. 5 %-a az örmény ortodox egyház tagja. Az örmény rítust használják, ami a legközelebbi az összes keleti rítus közül a latin rítushoz.

Az örmény egyház sajátossága, hogy sokáig nem ünnepelték a Karácsonyt. Ennek oka, hogy amikor a Karácsony bevezetésre került az Egyházban, az örmények a Római Birodalom területén kívül éltek, így nem hatott rájuk az új ünnep bevezetésének szokása. Így az örmények – maradva az eredeti keresztény hagyománynál – Jézus születését csak Jézus megkeresztelésével együtt ünnepelték, azaz január 6-án. Viszont mivel az örmények többsége a juliánus naptárt használja, így ez a mai világi naptár szerint január 19-re esik.

az örmény egyház központja

India lakosságának alig  2 %-a keresztény, viszont elhelyezkedésük az országon belül egyenlőtlen.

Emellett fontos különbség van az ősi keresztények és a gyarmati idők keresztényei között. Az előbbiek az I. századi keresztény missziók eredménye, míg utóbbiak a gyarmati kori misszionáriusok – elsősorban portugálok és angolok – térítésének eredménye.

Három indiai állam  Kelet-Indiában – a Banglades, Bhután, Kína és Mianmar által határolt részen – keresztény többségű, itt a lakosság a brit gyarmati uralom idején lett keresztény, a többség protestáns. Az indiai volt portugál gyarmatokon jelentős a katolikusok száma, de nem alkotnak sehol többséget, Goában pl. a katolikusok a lakosság negyedét alkotják.

Az I. sz. alatti keresztény missziók célterülete Kerala állam volt, itt ma is keresztény a lakosság 20 %-a. Eredetileg fele-fel arányban tartoztak a nem-khalkedóni irányzathoz és az asszír irányzathoz, ma azonban a katolikus és a protestáns missziók hatására a megoszlás köztük kb. 40 % katolikus, 40 % protestáns, 20 % nem-khalkedóni ortodox, s 1 % alatti asszír keresztény.

A nem-khalkedóni ortodoxok Indiában a szír egyházhoz és az indiai egyházhoz tartoznak. Az indiai egyház 1912 óta független a szírtól. Istentiszteleti nyelv a szír és a malajalam. Az indiai egyház a gregoriánus naptárt használja, azaz Karácsony a világi naptár szerinti december 25-én van.

az indiai pátriárka és az örmény katolikosz találkozója

Direkt a végére hagytam a két nem-khalkedóni “anyaegyházat”: az alexandriait (más néven: kopt egyház) és az antiochiait (más néven: szír egyház).

A legnagyobb nem-khalkedóni részegyház a kopt.

A végleges szakadás csak 536-ban következett be a khalkedóni ortodoxok és a nem-khalkedóni ortodoxok között, Az  utolsó közös alexandriai pápa az 535-ben megválasztott I. Teodosziosz volt, akit 536-ban I. Jusztiniánusz császár leváltatott, életfogytig tartó száműzetésre ítélt, majd új pápát választatott I. Paulosz személyében. A nem-khalkedóni irányzat az új választást nem ismerte el, Teodoszioszt tartotta továbbra is, egészen 567-ben bekövetkezett haláláig a legitím pápának, majd új pápát választott. Tehát ez időponttól kezdődően van – mind a mai napig – két alexandriai pápa, az alexandriai kopt pápa és az alexandriai görög pápa.

A nem-khalkedóni ortodox alexandriai pápa (a kopt pápa) alá tartozó egyház – a kopt ortodox egyház – tagsága kb. 16 millió fő, ebből kb. 12 millió Egyiptomban van, így tehát Egyiptom lakosságának kb. 15 %-a kopt keresztény. A tagság többi része Afrika más országaiban található (a kopt pápának a nem-khalkedóni ortodox irányzaton belül  kizárólagos joghatósága van egész Afrikára, Etiópiát és Eritreát leszámítva), valamint az – elsősorban észak-amerikai – kopt diaszpórában.

A koptok jelentős missziós tevékenységet is kifejtenek, Afrikán kívül is, elsősorban az USÁ-ban, az Egyesült Királyságban és Franciaországban. Egyik erősen fejlődő autonóm részegyházuk a brit ortodox egyház, mely angol nyelven folytat missziós tevékenységet elsősorban az anglikán hitből, annak elvilágiasodása miatt, kiábrándult hívei között.

A kopt egyháznak komoly befolyása van Egyiptomban. Többek között sikerült kiharcolnia az egyháznak, hogy 2002 óta a Karácsony és a Húsvét Egyiptomban munkaszüneti nap legyen. (Egyiptom így a 4. muszlim ország lett – Szíria, Libanon és Jordánia után -, ahol valamely keresztény ünnep hivatalos munkaszüneti nap.)

Istentiszteleti nyelv a kopt, a kopt naptárt használják – ez az eredeti ősi egyiptomi naptár javított változata -, ami egyezik a juliánussal, azaz Karácsony a világi naptár szerinti január 7-én van. Ma – 2015. november 21. – pl. a kopt naptár szerint 1732. hatur (harmadik hónap) 11. van. A kopt naptár kezdőéve bevezetésének időpontja, azaz i. sz.238.

Az antiochiai (szír) egyházban történelmileg a szakadás a khalkedóniak és a nem-khalkedóni ortodoxok között 451-ben következett be, az antiókiai pátriárkai cím ez időponttól kezdődően vita tárgyát képezte a két irányzat között. Azonban egészen 518-ig mindig csak egy személy volt a pátriárka, egyszer a egyik, másszor a másik irányzatból, annak függvényében, hogy éppen melyik irányzat tudta saját jelöltjét a pátriárkai trónhoz juttatni. A végleges szakadás csak 518-ban következett be, ez időponttól kezdődően van két alexandriai pátriárka, az antiókiai szír pátriárka és az antiókiai görög pátriárka.

A végleges szakadás története erősen hasonlít az Alexandriánál leírtakhoz. Azutolsó közös antiókiai pátriárka az 512-ben megválasztott Szeverusz, akit 518-ban I. Jusztinusz császár (nem keverendő I. Jusztiniánusz császárral, aki az utóda volt) leváltatott, majd új pátriárkát választatott Paulosz pátriárka személyében. A nem-khalkedóni irányzat az új választást nem ismerte el, Szeveruszt tartotta továbbra is, egészen 538-ban bekövetkezett haláláig a legitím pátriárkának, majd 6 évvel később új pátriárkát választott. Tehát ez időponttól kezdődően van – mind a mai napig – két antiókiai pátriárka van, egy “szír” és egy “görög”.

A mai Szíria lakosságának kb. 10 %-a keresztény, a keresztények 80 %-a ehhez az egyházhoz tartozik. Emellett tagság van még Libanonban, Jordániában, Irakban és Indiában is – Indiában 2 millió fő körül – az antiókiai szír pátriárka alá tartozó autonóm indiai egyházban. Istentiszteleti nyelv a szír és a malajalam (ez utóbbi csak Indiában). Agregoriánus naptárt használják, azaz Karácsony a világi naptár szerinti december 25-én van.

a szír pátriárka

*

Országok, ahol jelentős arányban élnek nem-khalkedóni ortodoxok:

(világoszöld – 5-10 %-os arány, sötétkék – 10-20 %-os arány, piros – 20-50 %-os arány, narancs 50 % feletti arány)

Hogyan lehet, hogy az eredetileg a tőke és munka feloldhatatlan ellentétében a tőke pártján álló jobboldal és a munka oldalán álló baloldal mára vagy megcserélte a szerepét, vagy mindkét erő egyesült a jobboldali értékek mentén?

A nyugati folyamatok ismertek ebben a tekintetben. Miután a marxisták megdöntötték a kapitalizmust és építeni kezdték a kommunista társadalmat, először Oroszországban, majd máshol is, hamarosan világossá vált: az új rendszer rosszabb a legrosszabb kapitalizmusnál. Emiatt a nyugati baloldal jelentős részére válalhatatlan lett a tőke megdöntésének radikális programja. A „középbal” először reformista lett, majd – az utóbbi negyed században – egyenesen liberális. Mára a középbal gazdasági programja szinte azonos a középjobbéval, a különbségek csak egyes nem-gazdasági kérdésekben jelentkeznek.

A helyzet a volt kommunista diktatúrákban ennél is rosszabb lett a hatalmon lévő marxizmus bukása után. A fő ok: a baloldal rossz lelkiismerete, mert bizonyítania kellett a „fejlett nyugat” előtt, hogy immár ők nem „csúnya komcsik”, hanem „rendes  liberók”.

A modernkori magyar baloldal – és ez igaz a keleti-európai baloldalra is nagy részben – identitásának alapja nem a tőke-munka ellentétben való állásfoglalás lett a munka oldalán, ezt a kérdést ez a baloldal eleve tagadja, úgy állítván be, hogy az egyetlen racionális álláspont a tőke oldalán állni. Az identitás alapja a nyugat szolgai másolása, a gazdasági kérdések felcserélése valamiféle torz kultúrharcra. A marxista totalitárius gondolkodásmód maradványa náluk, hogy nem kell figyelembe venni se a tényeket, se az emberek akaratát, mert a tények csak nézőpont kérdése, az emberek meg ostobák, nem tudják mi jó nekik.

A magyarországi erőszakos, hisztériás emberátnevelés díszpéldánya az SZDSZ volt, valamint a korai Fidesz, s természetesen az akkoriban a szinte teljes egészében velük szimpatizáló médiahatalmasságok. Ez az abszurd politika természetesen ugyanúgy megbukott, mint az új típusú kommunista embertípus kialakításának tervezete. A természetellenes dolgok ugyanis, hála Istennek, meg szoktak bukni.

A modern magyar baloldal persze születése okán is képtelen volt a munka oldalára állni: a rablóprivatizáció és a nyugati „befektetések” kedvezményezettei túlnyomó többségében baloldaliak voltak. A nyugati tőke is megérezte ezt már a kezdetek kezdetén: tudta, hogy a számára legkedvezőbb gazdasági viszonyokat a magyar baloldal képes biztosítani, míg a jobboldalra gyanakodva nézték. Vicces módon, ezt a baloldal nemhogy nem szégyellte, de egyenesen büszkélkedett vele, lám minket szeret jobban a nyugati tőke, tehát mi vagyunk a jók!

Emlékszem jól, volt a 80-as évek végen egy meggyőződéses kommunista tanárom az egyetemen, aki azt jósolta: az 1990-es választásokon az MSZP fog  nyerni, mert ez a nyugatnémet nagytőke érdeke. Az alapkérdésekben nem értettem együtt a tanárommal (én akkor se voltam marxista), de ez a jóslata és annak magyarázata nagyon megfogott. S bár a jóslat nem jött be, a magyarázat igazságtartalmát már akkor megéreztem, pedig akkoriban én is liberális és nyugatpárti nézeteket vallottam még.

Ezzel tehát ki is forrott a magyar baloldali mentalitás, melynek fő elemei:

• a tőke érdeke mindenki érdeke,
• a nyugatnak mindig igaza van,
• aki nem ért egyet lelkesen a fentiekkel, az fasisztagyanús (valószínűleg egy nyugati radikális balos meglepődne, ha megtudná, hogy Magyarországon ő kőkemény fasisztának számít...).

A jobboldal természetesen – márcsak pragmatikus okokból is – kénytelen volt az ellentétes oldalra állni. Így kezdődött az a folyamat, hogy a jobboldal több baloldali értéket kezdett vallani a baloldalnál, s a jobb-bal különbség elsősorban civilizációs választás kérdése lett, s nem gazdaságpolitikai ügy.

A mai fő magyar baloldali erő – a különféle ballib pártok: MSZP, DK, s a haldokló Együtt és PM – és a mai magyar fő jobboldali erő – a Fidesz és a Jobbik – között már az a helyzet alakult ki, hogy mindkét oldal erősen tőkepárti, a vita csak az, hogy a ballibek a nemzetközi nagytőkét preferálják a magyar tőke rovására, míg a jobboldal pedig magyar nagytőkét szeretne kiépíteni a nemzetközi rovására. (Tulajdonképpen csak az LMP áll kívül ezen, de marginális szerepe miatt nem változtat az összképen.) Bár ezzel egyik se áll a munka oldalán, mégis a jobboldali verzió előnyösebb a kisember számára, mint ahogy mondjuk a 100 évvel ezelőtti Indiában is jobb (de legalábbis kisebb rossz) volt az átlag indiai számára a helyi maharadzsa, mint a brit gyarmati kormányzó.

Egy kiváló gyakorlati példa a rezsicsökkentés vagy a bankok fokozott megadóztatásnak a kérdése.

A magyar baloldal mindent megmozgatott, hogy a rezsi ne csökkenjen, hiszen ez „csak” a kisemberek érdeke (márpedig ők nem számítanak), s mintha a közműcégek lobbistái lennének hozták elő a legabszurdabb, szélsőségesen liberális érveket, hogy „jajj, csökken a profit”, „munkanélküliség lesz”, „bevatkozás a szabad piaci viszonyokba”, stb. – csupa demagóg, liberális érv, melyeket nyugaton az ember legfeljebb nagyvállalati jogászoktól hall (akiket ezért alkalmaznak), de nemigen baloldali politikusoktól. Ugyanez  bankadóknál, ahol a fő baloldali érv az volt, hogy „úgyis az emberek fizetik meg”, ami debil álérv, hiszen ezen az alapon 0 % adót kellene alkalmazni minden gazdasági tevékenységre, hiszen mindent az emberek fizetnek meg végsősoron.

Ha a magyar baloldal más korban és más helyen élne, pl. a brit gyarmati Indiában vagy a belga Kongóban, akkor valószínűleg azt hangoztatnák, hogy mindenért az indiaik/kongóiak a hibásak,  mert nem elég magas a termelékenységük, s lázadoznak a civilizációt nekik ingyen elhozó, jóakaratú britek/belgák ellen. S persze a velük egyet nem értő helyieket lefasisztáznák.

Az olyan politika, mely a népnek nem előnyös mindenképpen kudarcra van ítélve, legalábbis hosszútávon. A Fidesznek is nagyon kell vigyáznia, mert csakis addig biztos népszerűségük, mint fő ellenfeleik a ballibek.

A római pápa a második nagy egyházszakadás (1054) óta folyamatosan próbálkozik azzal, hogy magához csatolja az értelmezése szerint szakadár egyházakat, melyek az első nagy egyházszakadás (431-451) alatt és 1054-ben szakadtak el tőle.

Természetesen ez az „elszakadás” szó eleve nem felel meg a valóságnak, mivel a valóságban ezek az egyházak sosem álltak a római pápa alatt, ez azonban nem jelentett problémát a Vatikán számára.

*

A katolikus missziók a firenzei zsinat (1439-1445) kudarca után indultak el. A firenzei zsinaton az ott résztvevő nem-katolikus főpapok többsége beleegyezett az egyesülésbe, elfogadva a római pápa egyetemes egyházfőségét, azonban ez a gyakorlatba nem ment át: a papság és a hívők tiltakoztak a zsinat ellen, így a zsinati döntéseket az illető egyházak hamarosan felmondták.

Mivel tehát az egyes ortodox részegyházakat nem sikerült bevinni Róma alá, az új taktika az egyes egyházakról csoportok leszakítása lett. Így kezdődött az úgynevezett „görögkatolikus” vagy „unitus” (azaz „Rómával egyesült”) egyházak létrehozása. A módszer: a csatlakozott egyházaknak el kellett fogadniuk a katolikus dogmákat, köztük a legfontosabbat, a római pápa egyetemes egyházfőségét, viszont nem vonatkoztak rájuk a speciálisan katolikus egyházrendészeti szabályok (köztük pl. a kötelező papi nőtlenség), s emellett nem kellett átvenniük a latin szertartásrendet sem, hanem maradtak a bizánci (ill. más) szertartásrendnél.

Így alakult ki a katolicizmus mai szervezeti felépítési: a nyugati egyház (ez alatt a latin szertásrendű katolicizmus értendő), s a keleti egyházak (ez alatt a nem latin szertartásrendű katolicizmus értendő). Jelenleg így a katolikus egyház 24 részegyházból áll: a hívek 95 %-át kitevő nyugati egyházból és a többi 5 %-ot kitevő 23 darab keleti katolikus egyházból. Katolikus egyházjogilag ezt úgy mondják: a római püspök mint a nyugat pátriárkája csak a nyugati egyház ura, míg a keleti egyházaknak pedig csak egyetemes egyházfőként az ura. (Katolikus egyházjogilag a római pápa 4 funkciót lát el: Róma püspöke, Itália prímása, a nyugat pátriárkája, s az egyetemes egyház feje.)

E 23 részegyházból 14 „görögkatolikus” (azaz bizánci szertású katolikus), 3 alexandriai katolikus, 3 nyugati-szír katolikus, 2 keleti-szír katolikus, 1 pedig örmény katolikus.

*

A 15-éves oszmán-habsburg háború alatt a szerbek fellázadtak az oszmán uralom ellen, azonban a háború vége (zsitvatoroki béke – 1606) után a szerbek tömegesen menekülni kezdtek a Habsburg területekre, így először jelent meg jelentős ortodox vallású lakosság a Habsburgok irányítása alatti területen. A katolikus egyház igyekezett őket áttéríteni, ezért 1611-ben megalapításra került a zágrábi püpöknek alárendelt Stara Marčai Egyházmegye (Stara Marča – jelenleg Horvátországban), melyből 1771-ben hozta létre a római pápa a horvát latin szertartású katolikus egyházi közizgazgatástól független, közvetlenül az esztergomi, majd a zágrábi érsek alá tartozó bizánci szertartásrendű Körösi Egyházmegyét (Körös – jelenleg Križevci, Horvátország).

Az Egyházmegye tevékenysége totális kudarcnak bizonyult, sosem sikerült a tömeges áttérítés a katolikus hitre. Aminek fő oka nemzetiségi: a katolikus szerb horváttá válik előbb-utóbb, így a vallásváltás a nemzetiségi hovatartozást is megváltoztatja. A Körösi Egyházmegye mai utódja a horvát görögkatolikus egyház, mely egyesíti a horvátországi és szerbiai görögkatolikusokat. Jelenleg a két országban összesen kb. 60 ezer fő tartozik az egyházhoz. A mai Szerbiában 25 ezer görögkatolikus él (a lakosság 0,3 %-a), nagy többségük vajdasági ruszin. Istentiszteleti nyelvként az egyházi szlávot használják.

*

A Balkán többi részén működő görögkatolikus részegyházak – az albán, a bolgár, a görög, s a macedón – későbbi fejlemények. Az oszmán uralom alatt – annak utolsó szakaszát leszámítva – szinte lehetetlen volt a katolikus missziós tevékenység, így ez a legtöbb esetben az oszmán uralom vége után kezdődött. Görögországban a görögkatolicizmus gyakorlatilag pici szektaméretű vallás, 4-5 ezer híve van.

Az albániai helyzet speciális. Ott eleve a lakosság 10-15 %-a katolikus, ez a 3. legnagyobb vallás az országban az iszlám (50-60 %) és az ortodoxia (15-20 %) után. Viszont az albániai katolikusok szinte teljes egészében latin rítusú katolikusok. A görögkatolikusok száma 2-3 ezer, ezek jellemzően áttért ortodoxok utódai. Központja: Fier (Albánia).

A bulgáriai helyzet szintén érdekes. Bulgáriában a lakosság kb. 0,9 %-a katolikus, szinte teljes egészében görögkatolikusok. A bulgáriai katolicizmus eredete a XIX. századi Konstantinápolyhoz köthető, amikor ott a helyi bolgár diaszpóra egy része áttért a katolicizmusra, valamint szintén megtörtént ugyanez a macedóniai lakosság egy részénél is, elsősorban politikai okokból: így számítottak nyugati segítségére Bulgária török uralom alóli felszabadításához. Miután a nyugati segítség elmaradt, s az oroszok nyújtottak segítséget, a többség visszatért az ortodoxiára. Egy kisebb rész megmaradt katolikusnak, ezek utódai a mai bolgár görögkatolikusok. Központja: Szófia. Ugyanez az oka a mai macedóniai helyzetnek is, ahol 15 ezer görögkatolikus él (a lakosság kb. 0,7 %-a). Központja: Szkopje.

Istentiszteleti nyelvként az albán görögkatolikusok az albánt, a görög görögkatolikusok a görögöt, míg a bolgárok és a macedónok az egyházi szlávot használják.

*

A kelet- és közép-európai részeken a görögkatolicizmus a breszti únió (1596), azungvári únió (1646) és a gyulafehérvári únió (1698) eredménye.

1596-ban Mihail Rogoza kijevi érsek aláírja a Rómával való egyesülést. A hívek és a papság nagyobb része ellenezte ezt a lépést, megmaradt az ortodoxiánál, ami miatt 1620-ban a jeruzsálemi pátriárka újralapította a kijevi érsekséget, ortodox alapon. Azóta 2 kijevi érsekség van – egy katolikus és egy ortodox.

A breszti únió mai folyományai: a belarusz és az ukrán görögkatolikus egyház.

A legnagyobb sikert a katolikus egyház Ukrajnában könyvelhette el. A mai Ukrajnában a lakosság 10 %-a katolikus, s Nyugat-Ukrajnában pedig a katolicizmus a fő vallás, a lakosság 50-60 %-a katolikus a nyugat-ukrajnai megyékben. Központja: Kijev.

A belarusz görögkatolikusok pici egyház, pár ezer fő a hívük.

Mindkét egyház be volt tiltva a Szovjetúnióban 1946-1989 között. Ez idő alatt az ukrán görögkatolikusok tényleges központja a kanadai ukrán diaszpórában volt.

Istentiszteleti nyelv az egyházi szláv és az ukrán.

Az ungvári únió (1646) mai folyományai: a magyar, a ruszin, és a szlovák görögkatolikus egyház. Az ungvári únió lényegileg ugyanaz volt, mint a korábbi breszti únió, de sokkal sikeresebb volt katolikus szempontból: gyakorlatilag a teljes ruszin papság csatlakozott hozzá. A görögkatolicizmus ma is szinte államvallásnak számít a ruszinoknál.

A ruszin egyház be volt tiltva a Szovjetúnióban 1946-1989 között. Egyik központja ma is az USA-ban van, az ottani ruszin emigránsok körében. Székhelye: Pittsburgh és Ungvár. Istentiszteleti nyelv az egyházi szláv.

Bár Ukrajna hivatalosan nem ismeri el a ruszin kisebbséget, a Vatikán igen, ennek oka, hogy a mai Ukrajnában két görögkatolikus részegyház működik: a ruszin egyház Kárpátalján, az ukrán egyház pedig Ukrajna többi részén.

A magyar és a szlovák egyház a ruszin egyházból alakultak ki. A hívők legnagyobb része ma is ruszin és elmagyarosodott/elszlovákosodott ruszin.

A magyar görögkatolikusok idén lettek az esztergomi érsektől független, közvetlenül Róma alá rendelt részegyházzá. A hívők száma 270 ezer. Istentiszteleti nyelv a magyar. Központja: Nyíregyháza.

A szlovák görögkatolikus hívők száma 210 ezer. A szlovák görögkatolikus egyház be volt tiltva 1950-1968 között. Istentiszteleti nyelv az egyházi szláv. Központja: Eperjes.

A román görögkatikus egyház a gyulafehérvári únió (1698) eredménye, melyen az erdélyi román ortodox papság egy része áttért a katolicizmusra. Az egyház be volt tiltva 1948-1990 között. A jelenlegi helyzet: az erdélyi románok kb. 10-15 %-a görögkatolikus. Istentiszteleti nyelv a román. Központja: Balázsfalva.

*

A pici orosz görögkatolikus egyház kései, XIX. század végi fejlemény. Oroszországban 1905-ig, majd 1946-1989 között a görögkatolicizmus be volt tiltva. Jelenleg pár ezer görögkatolikus van Oroszországban. Istentiszteleti nyelv az egyházi szláv. Központja: Moszkva.

*

Speciális eset az italo-albán görögkatolikus egyház, mely eredetileg a dél-olaszországi görögök egyháza volt, azonban később – a XV. sz. során – az albánok bevándorlása miatt albán jellegűvé vált. A VIII.századtól a római pápa hatalma alatt állnak, azaz ez nem is nevezhető a szó eredeti értelmében unitus részegyháznak. Speciális státusza annak köszönhető, hogy a bizánci szertartásrendet használja. A hívek száma kb. 60 ezer.

*

Az egyetlen ázsiai központú görögkatolikus részegyház a melkita egyház, Damaszkusz (Szíria) székhellyel. Ennek történetét azonban érdemes a két nyugati-szír katolikus részegyház történetével együtt vizsgálni.

*

Ahogy a khalkedóni ortodoxoktól igyekeztek a katolikus missziók elszakítani részeket, ugyanez történt a nem-khalkedóni ortodoxokkal szemben is.

Az ősi antiochiai patriárkátus területén a szakadás 451-ben kezdődött meg. A szakadás 518-ban lett végleges, ettől az időponttól lett két antiochiai pátriárka: egy “görög” khalkedóni és egy “szír” nem-khalkedóni.

A római állam  természetesen a “görög” irányzatot támogatta, ennek ellenére a hívek nagy többsége a “szír” irányzatot választotta. Ennek az oka vallási és nemzetiségi is volt. A papok és a hívek többsége számára a khalkedóni zsinaton meghatározott duofizita tézis (azaz a tanítás Krisztus két természetéről) eretnekségnek tűnt, azt ugyanis úgy értelmezték, hogy az két külön személlyé választja az egyetlen Krisztust, s ezzel szemben a miafizita tézist tekintették az apostoli tanítással egyezőnek, mely szerint Krisztusnak egyetlen természete van. Emellett a nép számára fontos szempont volt az etnikai is: míg a duofizita álláspontot az idegen “görögök” és az államhatalom általi kényszernek tekintették, addig a miafizita álláspontot saját, hazai, “szír” álláspontnak.

Az 1054-es egyházszakadás jelentősége ezen a területen a római pápa számára, hogy immár nemcsak a “szírek”, de a “görögök” is elszakadtak tőle. A területen nem voltak hívei a katolikus álláspontnak 1054 után.

A keresztes hadjáratok alatt a római pápa kihasználta a kínálkozott helyzetet, s 1098-ban saját emberét ültette az antiochiai görög pátriárka trónjára. Ez már az 1054-es, katolikusok és khalkedóni ortodoxok közti egyházszakadás után történt, így itt már két egyház harcáról volt szó. A khalkedóni ortodoxok természetesen nem ismerték el a római pápa emberét, aki mint Antiochia latin pátriárkája lett ismert. A khalkedóni ortodoxok a címet fenntartották, bár ténylegesen elvesztették hatalmukat a pátriárkai trón felett.

A khalkedóni ortodox antiochiai pátriárka ez idő alatt Konstantinápolyban élt, száműzetésben, tehát pátriárkai címe nagyrészt névleges volt. Így tehát ezzel már három antiochiai pátriárkátus létezett: egy szír nem-khalkedóni ortodox irányzat (melynek tényleges székhelye ekkor már a muszlim irányítás alatt álló területeken volt),  egy görög khalkedóni irányzatú (száműzetésben Konstantinápolyban) és egy katolikus irányzat (az 1098-ban létrehozott antiochiai latin patriarkátus).

A helyzet 1268-ban változott meg, ismét a politika hatására. Ekkor a keresztesek elvesztették Antiochiát, aminek következtében az antiochiai latin pátriárka Rómába menekült, ezzel címe névlegessé vált. (A Vatikán a helyzetet hivatalosan 1964-ig fenntartotta, ekkor lett hivatalosan is megszüntetve az antiochiai latin pátriárkai cím.)

Viszont  a Rómát elfogadó khalkedóni keresztények egy része hű maradt Rómához ezután is. Ezek a  maroniták, akik a mai Libanon északi részére menekültek, itt egy sajátos zárt közösséget létrehozva. 1182-ben fogadták el hivatalosan a római pápa főhatalmát és azt a későbbiekben is – mind a mai napig – megtartották.

1269-ben a Konstantinápolyban száműzetésben lévő khalkedóni ortodox antiochiai pátriárka visszatért Antiochiába, s a 170 éven keresztül névleges titulus ismét valóssá vált. Érdekes, hogy a szír-arab ortodox keresztényeknél a muszlimok számítottak a kisebbik rossznak a katolikus nyugathoz képest, s ez kölcsönös volt: a muszlimok a nyugatiakat kiűzendő betolakadóknak tekintették, míg az ortodoxokat “csak” alacsonyabbrendű, de mégis csak megtűrt alattvalóknak.

A Vatikán azonban a helyzetbe nem nyugodott bele, a maronita egyház nem volt elég, tényleges egyházi hatalmat szerettek volna az egész térségben. A kedvező alkalom  500 évvel később meg is jelent a khalkedóni ortodoxok belviszálya folytán – az egyházak századokban gondolkodnak…

Pontosan 1724-ben történt az eset, ekkor a khalkedóni ortodox antiochiai egyház püspökei VI. Kiril személyében új pátriárkát választottak. Az új pátriárka Róma-barát ember hírében állt, amit Konstantinápolyban nem tudtak értékelni. Bár a konstantinápolyi pátriárkának jogilag nem volt hatalma az antiochiai pátriárka felett, igyekezett minden befolyását bevetni az új antiochiai pátriárkaválasztás érvénytelenítése érdekében. A “befolyásbevetés” sikeresnek bizonyult, az antiochiai püspökök egy része új választást hirdetett, s Szilveszter pátriárka személyében új, immár “igaz ortodox” pátriárkát választottak. Kiril és hívei a helyzetbe úgyszintén nem nyugodtak bele, s végül 1729-ben elfogadták a római pápa segítségét, így unióra lépve Rómával. A khalkedóni ortodoxokról egy jelentős rész ismét leszakadt ezzel. Így jelent meg a nyugat-szír katolikus melkita egyház.

Miután a Vatikán sikerrel járt a khalkedóni ortodox antiochiaiak megosztásában, úgy gondolta, hogy érdemes megpróbálni ugyanazt a másik egyházban is, a nem-khalkedóni ortodox antiochiaiak egyházában. A sikeres jezsuita missziók hatására, sikerült egy kis részt kiszakítani a nem-khalkedóniai ortodox antiochiai egyházból, létrehozva így a szír katolikus egyházat.

A térségben – azaz nem számítva a jelentős számú kivándoroltakat – ma a legtöbb híve, kb. 1,2 millió a “görög” khalkedóni ortodoxiának van Damaszkusz központtal, ezt követik a katolikus maroniták Bkerke (Libanon) központtal kb. 1 millió fővel (szinte az összes Libanonban van, ahol a lakosság ötödét alkotják), szintén kb. 1 millióan vannak a nem-khalkedóni ortodoxoknak (“szírek”) Damaszkusz központtal, őket követik a melkiták Damaszkusz központtal  kb. fémillió fővel, s végül a legkisebb a szír katolikus egyház, Bejrút központtal és kb. 150 ezer tagsággal.

Azaz látható: itt a katolikus missziók sokkal nagyobb sikert értek el, mint Európában. A térségbeli keresztényeknek kb. a harmada katolikus.

Ma már egyébként a “görög” és “szír” nem jelent semmilyen etnikai tartalmat, ez csak az istentiszteleti nyelvet jelöli (sőt, ma már azt sem, mert ma már arabul megy a mise), ma már az összes egyház teljesen arab nyelvű, s a hívek is arabok. A XIX. sz. végéig még jellemző volt, hogy a khalkedóni ortodox irányzatú egyházban a főpapság soraiban a görögök domináltak, bár a tagság már akkor is szinte kizárólag arab volt, ma már azonban ez sem érvényes, a papok soraiban is ma már az arab elem dominál.

A maroniták egy teljesen különálló közösség, viszont a mai “szírek” és “görögök” – ellentétben korábbi korokkal – egymással kíváló kapcsolatot tartanak fenn, oly mértékben, hogy ma már nem lehet az egyik egyházból áttérni a másikba, kölcsönösen elismerik egymás szentségeit és szertartásait, a vegyes házasságokat.

*

A három afrikai nem-khalkedóni egyház esetében a katolikus missziók sokkal kisebb sikerrel jártak, mint Kis-Ázsiában. Ezek eredményei az alexandriai rítusú katolikusok.

Etiópiában a portugálok próbálták először áttéríteni az ortodox lakosságot, még a XV. században. Az akció sikertelen lett, sőt az etióp állam a következő századokban betiltotta  a katolikus misszionáriusi tevékenységet. A XIX. sz. során engedélyezték a katolikus missziós tevékenységet, de csakis az etiópiai muszlimok körében, de ez sem járt sok sikerrel. A XX. sz. során már sikeresebb volt a katolikus missziós tevékenység. Ennek eredményeként ma Etiópia lakosságának kb. 1 %-a katolikus. Ez az etióp katolikus egyház, Addisz-Abeba központtal. Egyházi nyelv a geez.

Eritrea függetlensége miatt az eritreai katolikusok ma már szintén önálló részegyházat alkotnak.  Eritrea lakosságának kb. 2 %-a katolikus. Ez az eritreai katolikus egyház Aszmara központtal. Egyházi nyelv a geez.

A legnagyobb afrikai nem-khalkedóni egyház, az alexandriai kopt egyház esetében nem 2, hanem 3 egyház harcáról kell beszélni.

Történelmileg a szakadás 451-ben kezdődött, s 536-ban lett végleges. A történet hasonló, mint Antiochia esetében, az alexandriai egyház területén a papok és a hívek többsége a nem-khalkedóni irányzatot favorizálta az “államinak” tekintett khalkedóni irányzattal szemben. Khalkedón elutasítása itt erősebb volt, mint Kis-Ázsiában: a papság és a hívek 95 %-a Khalkedón ellenében foglalt állást. A két irányzat között a hitelvek mellett – ahogy Antiochiában – etnikai különbség is volt. Míg a helyi kopt lakosság elsősorban a nem-khalkedóni irányzatot támogatta, addig az egyiptomi görög diaszpóra és az egyéb elgörögösödött hívek pedig a khalkedóni irányzatot. A koptok a khalkedóni irányzat híveire mint az “idegen” bizánci császár helyi embereire is tekintettek. Egyiptom VII. században kezdődött arab meghódítása után mind a görög, mind a kopt lakosság lassan arabizálódott, így az etnikai különbségek nagy részben megszűntek, bár egy néhány tízezer fős görög kisebbség mind a mai napig megmaradt Egyiptomban. Ma már mindkét irányzat hívei arab anyanyelvűek, s az istentiszteletek is elsősorban arab nyelven történnek, az eredeti görög és kopt nyelv elsősorban csak ünnepélyes istentiszteleti nyelv, ez nagyobb mértékben a koptokra igaz, kisebb mértékben a görögökre is, ahol – mint említettem – a hívők egy kisebb része mind a mai napig görög nemzetiségű.

Igényeit a római pápa 1215-ben jelentette be térségben, amikor megalkotta az alexandriai latin pátriárkai címet, ezzel létrehozva a harmadik alexandriai pápaságot. Ez a helyzet egészen 1964-ig tartott, amikor a Vatikán eltörölte ezt a tisztséget. Az alexandriai latin pátriárkai cím, létezése alatt mindvégig jelképes volt, az alexandriai latin pátriárka székhelye mindvégig Rómában volt, a gyakorlatban ez valamelyik bíboros tiszteletbeli címe volt valamely valós egyházvezetői címe mellé.

Az eltörlés oka többek között az is, hogy eredeti célja szempontjából okafogyottá vált egy Róma-párti alexandriai latin pápaság, hiszen időközben a Kopt Egyház egy kis frakcióját (alig kétezer főt) a római pápa 1741-ben sikeresen a maga oldalára állított, az így létrejött kopt katolikus egyház. Egyházi nyelv a kopt. Székhelye: Kairó.

A mai helyzet a térségben: a keresztények 95 %-a nem-khalkedóni ortodox, 3 %-a khalkedóni ortodox,  2 %-a katolikus.

*

A nem-khalkedóni ortodox örmény egyház szintén résztvett a firenzei zsinaton, de az aláírt egység itt sem valósult meg. Így itt is csoportok leszakítása lett Róma taktikája. A libanoni örmények egy csoportja 1742-ben csatlakozott a Vatikánhoz, így jött létre azörmény katolikus egyház. Jelenleg is Bejrútban van az egyház központja, a hívek ezen kívül még Szíriában, Örményországban élnek, jelentős diaszpóra van Lengyelországban és Erdélyben is. Az örmények kb. 10 %-a katolikus, a többi ortodox.

*

Indiában a kereszténység már az I. században megjelent. Az indiai keresztények legnagyobb része a nyugat-szír nem-khalkedóni irányzathoz tartozott.

Az indiai keresztények nem-khalkedóni ortodox ágának egy része 1930-ban csatlakozott a Vatikánhoz. Ez a szír-malankara egyház. Központja: Trivandrum, Kerala állam fővára. A hívek száma kb.400 ezer. Egyházi nyelv a szír és a malajalam. A hívek nagyobb része nem csatlakozott a Vatikánhoz, az ő létszámuk jelenleg kb. 2 millió.

*

A legnagyobb sikert a katolikus missziók az asszír irányzat esetében érték el. Az asszír irányzat a legkisebb a khalkedóni ortodox és a nem-khalkedóni ortodox után. Valójában az asszír irányzat az, ahol ma több a katolikussá vált asszír, mint az eredeti egyházhoz hű maradt asszír.

Az asszír katolikusok ma 2 részegyházra oszlanak:a Kochi (Kerala, India) és a Bagdad központúra.

Indiában a potugál gyarmatosítók sikeresen katolizálták az egész asszír közösséget, ez a szír-malabár egyház. Taglétszáma 4,5 millió fő. Egyházi nyelv a szír és a malajalam. Később egy kis rész szakított Rómával, ennek a taglétszáma alig 50 ezer fő.

A bagdadi központú káldeus egyház az ősi asszír keleti egyházból csatlakozott Rómához. Egyházi nyelv a szír és az arab. A káldeusok létszáma ma félmilllió fő, míg a független maradt eredeti egyház szintén kb. félmilliós tagsággal rendelkezik.

*

A katolikus unitus tevékenység sikere a 3 keleti irányzatban:*

Országok, ahol jelentős arányban élnek keleti katolikusok:

(világoszöld – 5-10 %-os arány, sötétkék – 10-20 %-os arány, piros – 20 % feletti arány)

A liberális médiagépezet hamis célok érdekében folyton egyenruhába szeretné öltöztetni az embereket.

Ez a kép ezt parodizálja:

A kommunista diktatúrák állampártjai elvesztették hatalmukat az egyes országokban. De mi történt velük azóta?

Az egyes volt állampártok a következő kategóriákba csoportosíthatók:

• ideológiát változtatott pártok (többnyire kommunistából szociáldemokraták vagy liberálisok lettek), ezen belül:
  • formálisan újraalapított pártok,
  • formális újralapítás nélkül tevékenységüket folytató pártok,
• ideológiájukat meghagyó, jelenleg is marxista, kommunista pártok,
• megszűnt pártok.

Folytonosság esetében a jogi, szervezeti folytonosságot vettem természetesen figyelembe, nem a személyit. Pl. a jelenlegi Oroszországi Kommunista Párt alapítóinak zöme tagja volt a korábbi, betiltott kommunista pártnak, azonban a jelenlegi párt teljesen új, nem jogutódja a korábbinak, s megalapítása sem az előző párt vezetősége által történt.

Az MSZMP receptjét alkalmazó pártok, azaz formális feloszlás, majd azonnali újraalapítás, immár a marxista eszme helyett szociáldemokrata vagy szociálliberális eszmeiséggel:

Albániai Munkapárt –1991-ben kimondta feloszlását, majd létrehozta a szodáldemokrata Albániai Szocialista Pártot. Jelenleg az egyik nagy albániai párt. Jelenleg kormányon van.

Jugoszláviai Kommunisták Ligája – 1990-ben hat részre oszlott, a 6 jugoszláviai tagköztársaság szerint.

• Bosznia-Hercegovinai Szociáldemokrata Párt - parlamenti kispárt Bosznia-Hercegovinában, jelenleg ellenzében,
• Horvátországi Szociáldemokrata Párt – az egyik fő párt Horvátországban, jelenleg kormányon,
• Macedóniai Szociáldemokrata Szövetség – szociáldemokrata-szociálliberális, az egyik fő párt ma is Macedóniában, jelenleg ellenzékben,
• Montenegrói Szocialisták Demokratikus Pártra – szociáldemokrata, az egyik fő párt ma is Montenegróban, jelenleg kormányon,
• Szerbiai Szocialista Párt – szocialista, parlementi középpárt Szerbiában, jelenleg kormányon,
• Szociáldemokraták - szociáldemokrata, parlamenti kispárt Szlovániában, jelenleg kormányon. 

Lengyel Egyesült Munkáspárt – 1990-ben feloszlott, két párt lett belőle, szocialista-szociáldemokrata eszmeiséggel. Később egyesültek, más pártokkal együtt. A mai pártkoalíció, melynek részesei lettek, idén esett ki a lengyel parlamentből.

Nem oszlatta fel magát formálisan se, hanem ideológiát váltott:

Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom – 1990-ben lemondott a marxizmusról, szociáldemokrata lett, azóta is folyamatosan hatalmon van, Angola legerősebb politikai pártja.

Benini Forradalmi Párt - 1989-ben lemondott a marxizmusról, később egyesült más pártokkal, parlamenten kívüli törpepárt.

Bolgár Kommunista Párt – 1990-ben átnevezte magát Bolgár Szocialista Párttá és hivatalosan szociáldemokrata lett, bár máig létezik pici kommunista frakciója és jelentős benne a szociálliberális elem is. Jelenleg parlamenti középpárt. Jelenleg ellenzékben van.

Jemeni Szocialista Párt – 1990-ben szociáldemokrata lett, jelenleg parlamenti kispárt.

Kambodzsai Népi Forradalmi Párt – az 1979-1992 közti időszak állampártja - 1991-ben átnevezte magát Kambodzsai Néppárttá, lemondott a marxizmusról, önmagát centrum-néppártként határozva meg. Azóta folyamatosan hatalmon van, a legerősebb párt Kambodzsában.

Kongói Munkapárt - 1992-ben lemondott a marxizmusról, szociáldemokrata lett, Kongó egyik nagy politikai pártja, jelenleg kormányon van.

Mongóliai Néppárt – 1991-ben ideológiát váltott, szociáldemokrata lett. Parlamenti középpárt, jelenleg ellenzékben.

Mozambiki Felszabadítási Front – 1989-ben lemondott a marxizmusról, szociáldemokrata lett. Azóta is folyamatosan hatalmon van, Mozambik legerősebb politikai pártja.

Nem váltott ideológiát, máig marxista:

Csehszlovákiai Kommunista Párt – 1992-ben feloszlott egy cseh és egy szlovák részre. Mégkét párt maradt a kommunista ideológiánál.

• A cseh rész parlamenti középpárt mind a mai napig, ellenzékben van létrehozása óta.
• A szlovák rész parlamenten kívüli törpepárt. 

Német Szocialista Egységpárt – 1991-ben nevet változtatott, majd később egyesülve más, hasonló pártokkal a jelenlegi német Baloldal nevű párt fő alapítója lett. Parlamenti kispárt, ellenzékben.

Megszűnt jogutód nélkül:

Afganisztáni Demokratikus Párt – 1990-ben lemondott a marxizmusról, ideológiát váltott, majd 1992-ben megszűnt a rezsim bukásával együtt.

Etióp Munkáspárt - 1990-ben lemondott a marxizmusról, ideológiát váltott, majd 1991-ben a rezsim bukása után betiltották.

Kambodzsai Kommunista Párt – az 1975-1979 közti időszak állampártja – 1979-ben elvesztette a hatalmat, 1994-ben betiltották.

Román Kommunista Párt – 1989 végén megszűnt.

Szomáliai Forradalmi Szocialista Párt – 1991-ben megszűnt.

Speciális eset:

Szovjetúnió Kommunista Pártja – 1990-ben betiltották szövetségi szinten a Gorbacsov elleni puccsban való részvétele miatt, de a döntés már nem jutott érvényre az egész ország területén, így a széteső országban a párt egyes részeinek sorsa különböző lett.

• Abháziai Kommunista Párt - 1991-ben betiltották.
• Azerbajdzsáni Kommunista Párt - 1991-ben betiltották.
• Belaruszi Kommunista Párt – marxista maradt, 1991-ben betiltották, 1993-ban a betiltás visszavonásra került. 1996-ban kettészakadt egy Lukasenka-párti és ellenes pártra. A Lukasenkát támogató párt jelenleg parlamenti kispárt, a másik parlamenten kívüli törpepárt.
• Dél-Oszétiai Kommunista Párt - 1991-ben betiltották.
• Észtországi Kommunista Párt – 1990-ben egy szovjetpárti és egy szovjetellenes pártra szakadt.  A szovjetpártit 1991-ben betiltották. A szovjetellenes rész szocialista irányzatot vett fel, jelenleg parlamenten kívüli törpepárt.
• Grúziai Kommunista Párt – megmaradt a marxizmusnál, parlamenten kívüli törpepárt.
• Karabahi Kommunista Párt – marxista, jelenleg parlamenten kívüli törpepárt.
• Kazahsztáni Kommunista Párt - 1991-ben betiltották.
• Kirgizisztáni Kommunista Párt - 1991-ben betiltották.
• Lettországi Kommunista Párt – 1991-ben betiltották.
• Litvániai Kommunista Párt - 1990-ben egy szovjetpárti és egy szovjetellenes pártra szakadt.  A szovjetpártit 1991-ben betiltották. A szovjetellenes párt szocialista irányzatot vett fel, később beolvadt a Litvániai Szociáldemokrata Pártba, mely jelenleg az egyik fő párt az országban és a kormánykoalíció fő ereje.
• Moldovai Kommunista Párt – marxista maradt, 1991-ben betiltották, 1993-ban a betiltás visszavonásra került. A legsikeresebb az összes ex-szovjet kommunista párt közül, máig az egyik fő párt Moldovában.
• Oroszországi Kommunista Párt – 1991-ben betiltották.
• Örményországi Demokratikus Párt – reformkommunista, jelenleg parlamenten kívüli törpepárt.
• Tadzsikisztáni Kommunista Párt – megmaradt a marxizmusnál, parlameni kispárt, ellenzéki.
• Transznisztriai Kommunista Párt - 1991-ben betiltották.
• Türkmenisztáni Demokrata Párt – nacionalista, mérsékelt iszlamista, Türkmenisztán függetlensége óta a vezető – sokáig az egyetlen – párt.
• Ukrajnai Kommunista Párt – 1991-ben betiltották.
• Üzbegisztáni Demokratikus Néppárt – 1991-ben szakított a marxizmussal, szociáldemokrata párt lett, jelenleg parlamenti középpárt, ellenzéki.

Tombolnak a ballibák és egyre panaszosabbak gágognak.

Először is ott volt háziszentjük, Göncz temetése, melyen a belső ellenség, azaz az elhunyt volt elnök családja hűtötte le a ballib kedélyeket azzal, hogy nem tiltott ki senkit az eseményről, viszont megtiltotta a temetés alatti ballib gágogást. A legfanatikusabb ballibek ezért újratemetésnek nevezett halottgyalázást szerveztek, ami csúfosan megbukott: tizen vettek részt rajta.

Aztán jött a párizsi gyilkosságsorozat. Nem más, hanem éppen a ballibek által simogatott, etetett-itatott álmenekültek bizonyították a ballib politika abszurditását. Európa ébred egyre erősebben: a mulikulturalizmus, a nemzeti érdekek taposása és a keresztényellenes gyűlölködés egyre kevesebbeket vonz.

Tegnap jött a végső csapás: a magyar focicsapat 29 év óta először kijutott egy rangos nemzetközi versenyre. Ez már túl sok volt. Hiába imádkoztak a ballibák Soroshoz, Mertkellhez, Gyurcsányhoz, az orbánista focisták mégis győztek.

Szerencsére van egy jó hír is a ballibák számára: népszavazási kezdeményezésük bukása  a Fidesz segítségével. Mert nagyon naív az, aki nem veszi észre: a ballibek direkt késve adták be egyébként jó kérdésüket, nehogy a végén népszavazás legyen belőle, mert az irtózatos bukást hozna nekik. A Fidesz pedig besegített: a Fidesznek érdeke, hogy a fő ellenzéki erő a ballibek legyenek, ezzel ugyanis biztosítva van a Fidesz győzelme a 2040-es választásokig. A közös érdek pedig csodákra képes...

Ez az előző cikk folytatása

A bolgár törzsek egy része behatol a Római Birodalom területére a VII. sz. közepén, s itt kerül megalapításra Aszparuh kán vezetésével a Bolgár Kaganátus ismételten, Pliszka (jelenleg egy kisváros a mai Északkelet-Bulgáriában) központtal.

Bulgária Aszparuh uralkodása alatt

A meghódított terület lakossága legnagyobb részben szláv és elszlávosodott trák volt. A szlávok a VI. században kerülnek a Balkánra, amikor eredeti őshazájukból (a mai szlovák-ukrán-lengyel-belarusz határvidék) elkezdenek vándorolni minden irányba, köztük délre is. Ennek eredményeképpen a Balkán legnagyobb része szláv többségű lesz, az ottani görög, és elgörögösödött illír, trák, macedón lakosság is elszlávosodik.

Aszparuh kán sikeres államalapításának kulcseleme, hogy sikerül kihasználnia a szlávok és Konstantinápoly elletéteit, így a maga oldalára állítja a szláv lakosságot.

A római hatalom kénytelen elismerni az új államot, miután katonai erővel nem képes legyőzni a területére benyomult idegeneket.

Aszparuh fia. Tervel kán megnöveli az ország területét délkeleti irányban. Fontos szerepet játszik Konstantinápoly megmentésében is az arab támadástól. 717-ben indult ez az arabi hadművelet. A muszlim seregek ostrom alá vették Konstantinápolyt. Ekkor III. Leó római császár szövetséget ajánlott az akkor egyébként még nem keresztény Bulgária uralkodójának, Tervel kánnak (aki viszont keresztény volt) a muszlim támadás ellen. A szövetség sikeresnek bizonyult. A több miatt egy évig tartó háborúban a muszlim csapatok súlyos vereséget szenvedtek. Olyan súlyosat, hogy a muszlimok a következő fél évezredben nem próbálkoztak újra támadással.

Tervelt követte Kormiszij kán, majd a következő 70 évben még 8 kán, azaz mindegyikük pár évig uralkodott csak. S az uralkodó kánok ritkán haltak meg természetes halállal. Jellemzően a bolgár arisztokrácia frakcióharcai következtében vesztették életület az uralkodók.

A Római Birodalom számára természetesen Bulgária megjelenése mindigis probléma maradt. Nem csak azért, mert a bolgár állam római területet erőszakkal elfoglalva jött létre, hanem azért is, mert Konstantinápoly alapvetően minden idegen államot barbárnak tekintett, így az ilyen államok ellen csak két elfogadható megoldás létezett: azok megsemmisítése, vagy – ha nem volt meg az ehhez szükséges erő – a velük való kényszerű együttélés, amit azonban ideiglenes megoldásnak tartottak.

Bulgáriában az arisztokrácia – mely uralta az országot, a kán inkább elsőnek számított az egyenlőek között, mintsem abszolút uralkodónak – megosztott volt: a fő választóvonal a Bizánchoz való viszony volt, az egyik csoport Bizáncot ellenségnek tekntette, s végső célnak a Birodalom elfoglalását tekintette célnak, míg a másik csoport inkább a rómaiakkal való békés együttélésben hitt.

Konstantinápoly meghódítását először Telec kán kísérli meg 761-ben. Válaszként V. Konsztatinosz császár megtámadja Bulgáriát, s 763-ban Anhialo kikőtővárosnál (ez a mai Pomorie üdülőváros a tengerparton) hatalmas győzelmet ara a bolgárok felett, azonban a csata után visszavonul: nem látja megfelelőnek a körülményeket egy totális, Bulgária elleni háborúhoz.

Kardám kán (777-803) az első bolgár uralkodó, aki képes arra, hogy a római császárt adófizetésre kötelezze. Ez a 792-es bolgár-római háború után történik, mely bolgár győzelemmel végződik. Ekkor kezd Bulgária terjeszkednie a Balkán-hegységtől délre is.

Kardám utódja Krum kán (803-814), akinek tevékenysége bel- és külpolitikailag egyaránt jelentős. Jelentősen megnöveli az ország területét, elfoglalva Erdély nagyobb részétt, sőt a mai magyar Tiszántúl egy részét is (vazallusai révén egészen a Dunáig jut el, az akkori Frank Birodalom határáig), közben pedig megerősíti a határokat dél felé. Visszaveri a 811-es római támadást, melyben maga Nikeforosz császár is életét veszti. Belpolitikailag ő  az első bolgár uralkodó, aki általánosan érvényes törvénykönyvet ad ki, valamint az első, aki megnyitja az eddig kizárólag a bolgárok számára fenntartott arisztokráciát a szlávok előtt is az: azaz a szláv törzsek vezérei immár nem csak szövetségesek, hanem közvetlen döntéshozókká válnak az ország ügyeit illetően. Szintén érdekesség, hogy Krum alatt kerül a mai bolgár főváros, Szófia először bolgár fennhatóság alá. Szófia akkoriban a Római Birodalom harmadik legfontosabb európai városa, Konstantinápoly és Thesszaloniki után.

Omurtág kán (818-831) belpolitikailag fontos lépést tesz az ország belső egységének megalkotásához: egységes közigazgatást vezet be, ezzel megszűntetve a szláv törzsek autonómiáját. Uralkodása alatt történik az első magyar támadás az ország ellen: a kelet felől vándorló magyarok megtámadják Bulgária északkeleti részét, a csata bolgár győzelemmel végződik, ami arra készteti a magyarokat, hogy ne délre, hanem nyugatra haladjanak tovább.

Preszijan kán (836-852), Omurtág unokája alatt kerül először Macedónia bolgár fennhatóság alatt, így egyesülnek Kuvrát két fia, Asztaruh és Kuver leszármazottai egy országban.

Borisz kán, majd cár (852-889, 893) uralkodása talán a legfontosabb az első bolgár állam történetében.

Külpolitikailag kezdetben sikertelen volt, sikertelen háborút folytat a frankok ellen, miután Frank Birodalom Horvátországgal és Moráviával szövetségben megtámadja Bulgária közép-európai területeit.

865-ben államvallássá nyilvánítja a kereszténységet, betiltja az ősi bolgár sámánizmust. Az ez ellen kitörő lázadást leveri, ami után a lázadást támogató 52 bolgár arisztrokratát kivégeztet. A kereszténység felvételével együtt Borisz a káni címet cárira (a császár szó szláv változata) változtatja, ez nyílt kihívás volt a Konstantinápolyban székelő, magát egyetlennek tekintő császár számára, aki már a frank császárságot sem ismerte el.

Sikeresen kihasználva a római pápa és a konstantinápolyi pátriárka közti ellentétet, eléri, hogy a bolgár egyház adminisztratív értelemben önálló legyen. A 879-880-es zsinat meghatározza: a Bolgár Egyház nem tartozik a konstantinápolyi pátriárka juriszdikciójába, hanem attól független (autokefál).

885-ben befogadja a Cirill és Metód Moráviából elüldözött tanítványait, így Bulgária lesz az általuk megalkotott cirill ábécé központja. Addig a szlávot görög betűkkel írták. Valójában végül nem a Cirill és Metód alkotta glagolita ábécé terjed el, hanem a tanítványuk, Kliment által 893-ban megalkotott új szláv ábécé, a cirill ábécé, mely a görög ábécé és a glagolita ábécé keverékének tekinthető.

893-ben történt meg hivatalosan a nyelvváltás is Bulgáriában: ekkortól az addigi bolgár hivatalos nyelvet felváltja a szláv, azonban a szlávot is később bolgár névvel kezdik illetni. A bolgár nyelvészet jellemzően ősbolgárról és óbolgárról beszél, ősbolgárnak nevezve az eredeti, uráli-altáji nyelvet, míg óbolgárnak az indoeurópait. Alternatív elnevezés még a bolgár-türk és bolgár-szláv elnevezés, de az előbbi nevet a bolgár közvélemény nem kedveli, történelmi okokból.

Az elszlávosodás teljesen végbement pár évtized alatt az egész társadalomban, az eredeti bolgár nyelv a X. század végére teljesen kihalt Bulgáriában, de természetesen maradtak nyomai a bolgár-szlávban: pár szó (köztük természetesen a legfontosabb maga a „bolgár” szó) és egyes sajátos nyelvtani jellemzők miatt. Ma is nyelvtanilag erős különbség van a bolgár és a többi szláv nyelv között: míg az öszes többi szláv nyelvben 6 vagy 7 névszói eset van, a bolgárban ezek szinte teljesen eltűntek (főneveknél csak alanyeset van, egyes tulajdoneveknél megmaradt a hívóeset, a névmásoknál maradt meg a legtöbb eset, de itt is csak 3 eset létezik a mai bolgárban), az igeragozásnál pedig a fordítottja a helyzet: a mai bolgárban 5 igemód és 9 igeidő van, a legtöbb szláv nyelvben ennek fele sincs meg. Továbbá: egyedül a bolgárban létezik névelő a szláv nyelvek között, s egyedül a bolgárban léteznek birtokraghoz hasonló nyelvtani elemek.

Ekkor alakul ki a mai bolgár nemzeti identitás, mely kulturálisan szláv, de magát az eredeti, altáji nyelvű bolgárok folytatásának tekinti, miközben közösséget érez a balkáni szláv és trák lakossággal is.

Borisz 889-ben lemond a trónról fia, Vladimir-Raszate javára, azonban amikor az megpróbálja visszaállítani a sámánista vallást, visszatér a trónra, fiát megvakítatja és börtönbe zárja, majd rövid uralkodás után átadja a trónt második fiának, Szimeonnak.

893-ben Borisz áthelyezi Bulgária fővárosát az addigi Pliszkából Preszlavba (jelenleg kisváros a mai Északkelet-Bulgáriában).

A korabeli római gondolkodás számára alaptézis, hogy a keresztényeknek csak egy állama lehet, s ez a Római Birodalom. Minden ettől eltérő helyzet abnormálisnak és ideiglenes kényszernek számít. Így tekintenek Bulgáriára is, s ezért van az, hogy Bulgária kereszténnyé válása sem változtat ezen.

Szimeon cár (893-927), Borisz cár fia alatt éri el Bulgária legnagyobb területi kiterjedését, azonban hamarosan elveszti az ország közép-európai részeit, a magyarok honfoglalása miatt. A magyarok Konstantinápoly szövetségeseként megtámadják a bolgár fővárost is, de – bár csatát nyernek – elhagyják a területet északnyugat felé, viszont ekkortól egész Erdély megkérdőjelezhetetlenül magyar fennhatóság alá kerül.

Bulgária legnagyobb kiterjedése (IX. sz. vége)

917-ben Szimeon hatalmas győzelmet arat a római sereg felett Aheloj (Aheloosz) folyónál (a mai Burgasz környékén), ami után magát római császárra nyilvánítja, de ténylegesen sosem sikerül neki Konstantinápoly meghódítása.

Szimeon fia, I. Petar cár (927-969) a leghosszabb ideig uralkodó bolgár cár. Eléri, hogy Konstantinápoly hivatalosan is elismerje a bolgár uralkodó cári címét. Továbbá a Bolgár Egyház vezetőjének rangja hivatalosan pátriárka lesz, az első az új pátriárkátusok közül. (Az eredeti 5 ősi pátriárkátus: Alexandria, Antiochia, Jeruzsálem, Konstantinápoly, Róma.)

II. Borisz cár (969-971), Petar cár fia alatt az orosz-római csapatok megtámadják Bulgáriát, 971-ben a fővárost is elfoglalják és a cárt fogságba ejtik.

Az ország nyugati része megmarad, de nincs uralkodó a kialakult káoszban. A hatalmat Nikola, Szófia örmény származású ispánja és 4 fia veszik át.

Bulgária teljes keleti fele a Római Birodalom része lesz. Az új bolgár főváros ekkortólOhrid (a mai Macedóniai Köztársaság nyugati határán).

977-ben Borisz sikeresen megszökik a fogságból, de a bolgár határon tévedésből – bizánci kémnek gondolva őt – megölik.

977-ben Roman, II. Borisz öccse lesz a cár, ő is bizánci fogságba kerül 991-ben, ahol egészen haláláig, 997-ig marad.

Eközben a tényleges hatalmat Nikola és négy fia gyakorolják a cár nevében.

A cár halálakor, Nikola egyik fia, Szamuil lesz az új cár. Szamuil cár (997-1014) Magyarországgal lép szövetségre Bizánc ellenében, fia feleségül veszi a magyar Judit hercegnőt (Géza nagyfejedelem lányát). Később azonban a bolgár-magyar kapcsolatok megromlanak, mert a bolgár cár Koppányt támogatja István ellenében a magyar hatalmi harcokban. István hatalmának megerősődése után a magyarok emiatt bosszút állnak: megtámadják Bulgáriát északról, s sikeresen Magyarországhoz csatolják az addig bolgár Belgrádot (Nándorfehérvárt) és környékét.

Bulgária kiterjedése 1014-ben

Az immár teljesen meggyengült Bulgária ellen a végső csapás a római támadás 1014-ben, amikor a bolgár hadsereget szinte teljesen megsemmisíti II. Baszileosz császár (aki emiatt a „Bolgárölő” nevet kapja). Maga Szamuil a csata után hal meg, szívinfarktust kap, amikor megtudja, hogy hadserege megsemmisült.

Szamuil fia, Gavril Radomir cár (1014-1015) már csak a mai Macedónia egy részére kiterjedő Bulgária ura. 1015-ban unokatestvére, Iván Vladiszláv (1015-1018) sikeres puccsot követ el ellene. Miután a rómaiak elfoglalják Ohridot, a fővárost, Iván Vladiszláv áthelyezi azt Bitoljába (a mai Macedóniai Köztársaság déli határán), majd ellentámadást kísérel meg. 1018-ban a csatamezőn hal meg.

Az 1018-as vesztes csata után a bolgár arisztokrácia megadja magát, elfogadja a római uralmat. Egyedül a magát cárrá nylvánító II. Presziján (1018) mutat ellenállást, a mai macedón-albán hatávidéken, Berat központtal (a mai Albániában) pár hónapig ellenáll, azonban a sikertelen harc után, megadja magát, majd Magyarországra menekül, ahonnan még 1061-ben bekövetkezett haláláig próbálja fenntartani a bolgár államiságot, egyfajta – mai szóval – emigráns kormányként. Ő az első bolgár állam utolsó uralkodója.

1018 után majdnem 2 évszázadon keresztül nem létezik bolgár állam. A bolgárlakta földek a Római Birodalom részei. A bolgárlakta földek a Birodalmon belül 5 tartományt alkottak:

• Bulgaria tartomány – a mai Nyugat-Bulgária, a mai Koszovó, a mai Macedónia, s a mai Kelet-Szerbia, székhelye: a mai Szkopje (Macedónia),
• Makedonia tartomány – mai görög Égei-tengeri partszakasz keleti részs és a mai Törökország európai részének nyugati sávja, fővárosa a mai Edirne (Törökország),
• Paradunavon tartomány – a mai Kelet-Bulgária és a mai román Fekete-tengeri partvidék, a székhelye: a mai Szilisztra (Bulgária),
• Sztrimon tartomány – a mai görög Égei-tengeri partszakasz nyugati része, székhelye: a mai Szeresz (Görögország),
• Traki tartomány – a mai Törökország európai területének nagyobb része és környéke, székhelye: a mai Lüleburgaz (Törökország).

A bolgár államiság csak 1185-ben áll vissza.

Nem vagyok se téliszalámi, se párizsi.

Manapság, amikor erősödik a harc az egymást kiirtani szándékozó debil liberális európaiak és debil iszlamista arabok között, hová álljon a csendes többség, mely egyformán elítéli mindkét oldalt?

Természetesen sehová, ez a háború nem a mi háborúnk. A nihilista Európa és a barbár Arábia harca ez.

Soros Alapítványa és a Norvégiai Köztársaság Ballibetető Alapja sikeresen megszervezték az iszlamista terroristák buszoztatást Görögországból Párizsba, az úton bőven ellátták őket pénzzel, élelemmel, minden más szükségessel, szóval ők most okkal lehetnek büszkék magukra.

A gyomorforgató franciazászlózás, meg énvagyoksárlizás, azaz a most éppen énvagyokpárizsizás pedig távol áll minden normális embertől. A liberális médiák érdekes módon nem zászlóznak, nem énvagyokoznak, ha ennél több ember hal is meg, de nem az ő részükről. Az iszlamisták által felrobbantott orosz repülőgép esetében furcsa módon az áldozatok gúnyolása volt a mérvadó liberális magatartás.

Természetesen mi is sajnáljuk az áldozatokat, de a liberális hatalmak és médiák jelenlegihamiskás és demagóg akciójában nem vagyunk hajlandóak semmilyen formában részt venni.

Liberális megatartás, ha az áldozatok nyugatiak:

Liberális magatartás, ha az áldozatok mások:

Mi ehhez a perverz liberális értékrendhez nem vagyunk hajlandók alkalmazkodni, számunkra minden áldozat egyformán áldozat.

Természetesen a kérdés a szó eredeti értelmében értendő, nem magyar értelemben, ahol a baloldal ballibet jelent, ami egy gazdasági értelemben jobboldali eszme.

Gazdasági értelemben a baloldal és a jobboldal elhatárolásának alapja egyetlen kérdés: a tőke és a munka viszonya.

A jobboldal axiómája: a tőke a fontosabb. Ezt nem azért vallják a jobboldaliak, mert csúnya és gonosz alakok, hanem azért, mert abban hisznek, hogy a jólét alapja a gazdasági fejlődés, s a gazdasági fejlődés alapja pedig a tőkés termelésen alapuló gazdaság. A jobboldal tehát abban hisz, hogy azért kell a tőkét támogatni elsősorban, mert tőke nélkül az egész rendszer alapját veszti.

A legtisztább jobboldal a liberalizmus annak manapság leginkább neokonzervatívizmusnak nevezett alakjában, ez az eszmeiség azt vallja, hogy a tőkét nem szabad semmilyen módon korlátozni, az államnak ki kell teljesen vonulnia a gazdaságból teljes mértékben, az állam szerepe csak a keretek megteremtése, de ebben is minimalista módon szabad csak eljárnia. Azaz minél kisebb állam, annál szabadabb tőke, annál hatékonyabb gazdaság, annál nagyobb jólét.

A gazdasági értelemben mérsékeltebb jobboldal pedig – szélsőjobb, kereszténydemokrácia, keresztényszocializmus, konzervatívizmus, újjobb, populizmus, stb. – indokoltnak tartja az állam nagyobb szerepét a gazdaságban, de továbbra is a tőke szerepét tartja hangsúlyosnak.

A baloldal axiómája: a munka a fontosabb. A baloldaliak azt vallják, hogy a tőke és a szabad gazdaság önmagukban nem képesek jólétet teremteni, ehhez az állam bevatkozása szüksége.

A legtisztább baloldal a marxizmus, mely meg akarja szüntetni a tőkét és a tőkés termelést.

A gazdasági értelemben mérsékeltebb baloldal pedig – reformkommunizmus, szocializmus, szociáldemokrácia, szociálliberalizmus, újbal, zöldek, stb. – nem kívánja megszüntetni a tőkés termelést, de indokoltnak tartja az állam nagyobb szerepét a gazdaságban, miközben a tőke szerepét másodrendűnek véli.

A centrum közvetlen közelében lévő eszmék gyakorlatilag ugyanazt mondják mindkét oldalon. Pl. egy kereszténydemokrata, egy konzervatív, egy szociáldemokrata, egy szociálliberális gyakorlatilag AZONOS gazdasági programban hisznek. A különbség köztük jellemzően csak az, hogy egyes NEM-GAZDASÁGI kérdésekben ellentétes állásponton vannak.

A mai magyar ballibek a jobboldalon politizálnak, ez különösen igaz Gyurcsány vezető szerepe óta. Gyurcsány aktív politizálását azzal kezdte, hogy Tony Blair lelkes híve lett. Tony Blair pedig arról híres, hogy megalkotta és véghezvitte a brit Munkáspárt reformját, melynek célja az szociáldemokrata jellegű Munkáspárt liberális, jobboldali párttá való átalakítása. Időközben – éppen idén – a brit Munkáspárt szakított Tony Blair eszméivel, s mostanában megy vissza a baloldalra, de ez nem hatott ki magyar híveire, a ballibákra, akik most is ugyanazt gágogják. Talán csak az MSZP disszidensi viselkedésében – egyre gyakrabban mondanak ellent a ballib agytrösztnek – láthatóak ellenkező jelek.

Nem tértem ki a kulturális és társadalmi értelemben vett baloldalra és jobboldalra, mert az más kérdés. A gazdasági oldalokat ezzel keverni szimpla demagógia, mert ez egész más ügy.

13 évesen úgy kerültem orosz tannyelvű iskolába, hogy gyakorlatilag csak a betűket ismertem, meg kb. 200 szót oroszul (ennyit sikerült elsajátítanom oroszul 3 évnyi oroszóra alatt a magyar iskolában), de egy egyszerű mondatot már képtelen voltam összeállítani.

Az első félév végén már tudtam – persze hibákkal még – kommunikálni oroszul, s már megértettem mit írt a tankönyv.

Az iskola egyetlen felzárkóztatási eszköze az volt az oroszul nem tudók számára, hogy míg a normál szovjet gyerekek angolórán szenvedtek, mi fel voltunk mentve az angol alól, s helyette egy szovjet zsidó nő “orosz nyelv külföldiek számára” tárgyat tartott nekünk. Vicces volt, egyszer az volt a feladat, hogy írjunk otthon rövid ismertetést kedvenc írónkról.

Én direkt a tanárnő miatt a szintén zsidó Isaac Asimovról írtam, s beleírtam, hogy 3 éves korában a SZU-ból menekült az USA-ba. Aztán a tanárnő hívatott és mondta: “jó a dolgozat, de ilyet nem szabad hivatalosan leírni, hogy valaki menekült a SZU-ból. ennek a politikailag korrekt verziója az, hogy Oroszországban született, majd az USA-ba került, de a menekülés szó szovjetellenes, így nem szabad leíni”, majd mosolygott, jelezve, hogy ezt ő maga is ostobaságnak tartja.

Régi ballib mítosz az utóbbi 5 évben, hogy a Fidesz mellett a lakosság kis része állt ki valójában, azaz a lakosság nagyobb része ellenzéki.

Lássuk most az adatokat!

Megállapítható:

• Eddig sosem volt 1990 óta olyan magyar kormány, mely a választópolgárok többségének szavazatával kormányzott volna. A legkisebb támogatottsága az 1998-as Orbán kormánynak volt: 25,07 %, a legnagyobb pedig az 1994-es Horn-kormánynak: 36,07 %. Azaz látható még rekorder Horn-kormány is nagyon messze volt a többségtől. (A jelenlegi kormány esetében ez az arány egyébként 26,78 %.)

Hozzáteszem. én természetesen abszurdnak tartom azt az elképzelést, hogy a nem-szavazókat az ellenzékhez kellene sorolni, a fenti számítást csakis azzal a céllal csináljam, hogy bizonyítsam: abszurdum a fenti logika, mert ez alapján az összes magyar kormány illegitím az utóbbi 25 évben.

Lássuk az aránytalanság tézisét is, azaz a magyar választási rendszer torzító hatását. Torzító hatás alatt az értendő, hogy a mandátumok elosztása az egyes pártok között mennyire tér el az erre a pártokra adott tényleges szavazatok arányától. Azaz a kapott mandátumok mennnyivel különböznek ahhoz képest, ha teljesen arányos lenne a választási rendszer (tehát: csak országos lista, csak listás szavazatok, s nulla % parlamenti küszöb).

• A legkisebb aránytalanság a 2002-es választásokon volt, ekkor a nyertes koalíció alig 9,02 %-os aránytalansági többletet tudott elkönyvelni, míg a legnagyobb az aránytalanság a tavalyi választásokon volt: 52,86 %-os többlet. A második legaránytalanabb eredmény pedig az 1994-es győztesek eredménye: akkor az aránytalanság 37,61 % volt.

Érdekességképpen azt is kiszámoltam mennyi az aránytalanság, ha a nem-szavazókat kormányellenes szavazóknak tekintenénk. Ez esetben még a legarányosabb 2002-es eredmény esetében is 54,58 %-os az aránytalanság.

Hozzáteszem: önmagában a választási aránytalanság nem rossz. A magyar rendszert is direkt aránytalanra tervezték 1989-ben. A világban léteznek a magyarnál SOKKAL aránytalanabb választási rendszerek is, pl. az amerikai, a kanadai, a brit, a francia, stb. Sőt egyes országokban (pl. Olaszország és Görögország) direkt van a listás eredményeket az aránytalanság felé kompenzáló tényező a választási rendszerben (pl. Görögországban a nyertesnek jár plusz 50 mandátum bónuszként).

Minden olyan választási eredmény aránytalan, melyben vannak egyéni választókerületek és ezek nincsenek listán kompenzálva. Így tehát a legaránytalanabbak a kizárólagosan egyéni választókerületes választási rendszerek.

S végül egy fantázia: a 2014-es magyar választási eredmények, ha a magyar választási rendszer a brit (az egyik legaránytalanabb választási rendszer Európában) és a holland választási rendszer (az egyik legarányosabb választási rendszer Európában) alapján lettek voltak lebonyolítva:

Látható:

• Ha a brit választási rendszer lenne Magyarországon, a Jobbik és az LMP nem lenne bent a parlamentben, viszont a Fidesznek 91 %-a lenne.
• Ha a holland választási rendszer lenne Magyarországon, a jelenlegieken kívül a Munkáspárt is parlamenti párt lenne. Emellett a Fidesznek éppen nem lenne meg a többsége: azaz csak 99 mandátuma lenne az egyszerű többséghez szükséges 100 helyett.
• Érdekes, de – a közhiedelemmel ellentétben – nem a ballibek az igazi vesztesek amiatt, hogy Magyarországon nem arányos a választási rendszer. Teljesen arányos választási rendszer esetében ugyanis a ballibeknek a jelenlegi 38 helyett 43 mandátumuk lenne, ami minimális többlet, míg a Jobbiknak 23 helyett 44, az LMP-nek pedig a jelenlegi 5 helyett 12 mandátuma lenne! Azaz – kicsivel ugyan, de – a Jobbik lenne a második párt.