A minap egy buta blogcikk kapcsán jutott eszembe egy régi történet.

1996 elején a Gran Canarián jártunk (ez a Kanári-szigeteket alkotó 7 nagy sziget egyike). Egyéni utazás volt, csak maga az üdülés volt szervezett, szóval a repülőgépes út, s ott helyben a buszos szállítás a szállodáig, meg vissza (ezt újmagyarul "transzfernek" nevezik, de én bojkottálom ezt a szót, kb. annyira utálom mint a "médium" szót "sajtótermék" értelemben).

Nem tudom miért, de volt idegenvezető, bár szerepe nem derült ki. Gondolom, ő is érezhette, hogy a buszra való felszálláson túl semmi szerepe, így igyekezett magát hasznossá tenni. Szóval a buszon pofázott kihangosítva.

Összesen az első mondatát hallgattam meg, ez az volt "Isten hozta Önöket Európa egyetlen részén, ahol szabadon nőnek pálmafák". Na, gondoltam, ez a csaj se ért semmihez, s többet nem hallgattam.

Mert először is pálmafa van máshol is Európában, ő kókuszpálmára gondolhatott, ami viszont sehol sincs Európában. Viszont a súlyosabb baj: a Kanári-szigetek Afrikában van, nem Európában.

Sajnos ez gyakori tévedés. Közhiedelem, hogy Spanyolország európai ország, miközben Spanyolország európai és afrikai ország. Természetesen területének 98+ %-a Európában van, de nem 100 %.

Ráadásul itt ez nem is vitatéma. Mert az pl. vitatéma, hogy hol van Európa és Ázsia határa, erre van több elmélet is, ahogy mondjuk Ázsia és Óceánia elhatárolása se egyértelmű. Viszont Afrika esetében ez teljesen vitamentes kérdés: a legdélibb 2 olasz szigetcsoport, a legdéibb portugál sziget, s a Kanári-szk, az bizony Afrika, ahogy bizony egy jemeni sziget is. Az egyetlen vitás téma Málta: Európa vagy Afrika - egyébként kicsit közelebb van az afrikai kontinenshez, mint az európaihoz, de valójában félúton.

Mert ha a Kanári-szk. az a terület Európában, ahol szabadon nő a kókusz, akkor Tahiti meg Európa azon része, ahonnan látszik az égen a Crux - Dél keresztje - csillagkép. Szóval marhaság.

Amerikai egyetemi történet, persze valószínűleg kitalálták a bölcsészek, de azért jó.

Megkérdezik a filozófia professzort, mit szeretne születésnapjára, mire ő:

• Semmit. S remélem, ezt be is tartjátok.

Ekkor kezdődik el a gondolkodás. Hogyan lehetne teljesíteni kérését.

• Adunk neki egy üres dobozt - mondja valaki.
• Nem jó, az nem semmi, hanem egy doboz - jön az ellenvetés.
• Azt mondjuk neki, csak a doboz tartalma az ajándék, magát a dobozt kérjük vissza.
• A doboz belsejében levegő van, az pedig nem semmi.
• A természettudományi karon a kollégák készítenek egy hermetikus dobozt, melyből ki lehet szívni a levegőt!
• Akkor nem lesz benne levegő, de még maradnak szubatomi részecskék, ilyen kvark izék meg hasonlók.
• Én nem értek a fizikához, de azokat nem lehet kiszívni?
• Ha lehet is, a különféle mezők, mint pl. a gravitációs mező a dobozban marad, azaz megint nem semmi a doboz tartalma.
• Antigravitációs doboz nincs?
• Azt még nem találták fel, de ha lenne is, akkor is maradna tér és idő a dobozban.
• Szóval természettudományos megoldás nincs, nekünk bölcészeknek kell megoldanunk a kérdést.

Megint gondolkodnak.

• Akkor azt csináljuk, hogy nem köszöntjük fel születésnapján!
• Nem jó. Nem azt mondta, hogy nem kér ajándékot, hanem azt, hogy ajándékként semmit kér.

Végül megszületik a megoldás: felköszöntik, azt mondják "kedves kolléga, köszöntünk születésnapod alkalmából, kérünk fogad el ezt az ajándékot", majd senki semmit se ad át, csendben marad és vár.

El is jön a nap, minden megy a terv szerint. A prof elmosolyodik:

• Á, a semmi. Köszönöm, pont erre számítottam.

A filozófia erőssége: megválaszolni olyan kérdéseket, melyeket soha, senki nem tesz fel.

Friderikus YT-csatornája sose aktuális. De ez benne az érdekes, időnként felteszi régi anyagait.

A minap egy 2006-os beszélgetést adott közre újra. Baromi röhejes a mai események tudtában nézni.

Az első fele semmi különös, a második viszont csúcs. Az első rész egyetlen értelmes eleme: Kéri legalább hiteles ember, nem csinált akkor se hülyét magából, pedig ehhez akkor bátorság kellett.

Radicstól megtudjuk: az igazán helyes magatartás a "töprengás", s veszélyes a "nagy igazságok" kimondása. Különösen a Kossuth téren, Meg a sok zászló polgárháborút okoz. Reméljük, nem nézi/hallgatja őt se Noár, se a ballib pedagógus hisztivezérek!

A mindig szarkeverő, iszonyúan buta és kiemelten gusztustalan "igazijobboldalikonzervatív" Ungváry aztán műfelháborodik a "nyilasok" és a Fidesz nem elég határozott nyilasellenessége miatt. Mert aki Gyurcsány ellen tüntet, az zsidókat akar akasztani.

Persze a végkövetkeztetés: Gyurcsány "igazságbeszéde" a világtörténelem sorfordító eseménye, s mindenki hülye és demagóg, aki ezt nem érti. Meg biztosan nyilas, aki zsidókat akar akasztani.

Ez a Friderikusz nagyon meg lehet sértődve a ballibekre!

Amikor hallgattam/néztem, munkahelyen voltam, s nem túl jó hangulatban. A műsor végére már vidám voltam, egyes kollégák rám is néztek: "ez meg minek örül, mikor mindenki a munkaidő végét várja?" - dehát az ilyen dolgoktól nem tud az ember nem jó hangulatba kerülni.

Pont 18 éve, még büszke Pest megyei lakosként.

Éppen megbuktatták Medgyessyt a sajátjai. A ballibek győzelmi lázban égtek, s ezt igazolták az objektív adatok is: minden népszerűtlenség ellenére az MSZP és fő ellenzék, a Fidesz kb. azonos szinten álltak a közvéleménykutatások szerint.

Én abszolút nem voltam mai nézeteimnél, sokkal polgáribb és liberálisabb voltam még akkor. A Fideszt egyáltalán nem kedveltem, szövegeiket alapszinten demagóg hülyeségeknek láttam, továbbá meg iszonyúan rossznak taktikailag. (Ezt persze igazolta is a történelem, a Fidesz bukta 2006-ot, s csak ez a bukás indította el a Fidesz-vezérkart a rendszerkritikusság felé. Dehát ez nyilván nem tudhattam 2004-ben.) A 2006-os választáson nem is a Fideszre szavaztam, hanem az MDF-re.

Tulajdonképpen az egyetlen pozitívuma a Fidesznek számomra az volt akkor, hogy azért mégse annyira gusztustalnok, mint a ballibek. Szóval éles helyzetben - lásd második forduló - leszavaztam volna a Fideszre, de erre nem került végül sor, mert erősen "jobbos" választókerületben éltem, ahol a Fidesz már az első fordulóban mandátumot szerzett.

Szokásom volt minden szombaton megvenni mind a Népszabadságot, mind a Magyar Nemzetet, ez utóbbi nem volt túl jó lap, de ez alól a szombati melléklet kivételt képezett.

Szóval bemegyek a biatorbágyi MOL-benzinkútra. ez forgalmas helyen volt, s döbbenve látom: Magyar Nemzet nincs. Pedig akkor a médiák 85-90 %-a ballib volt, egyszerűen abszurd volt az egyetlen nem-ballib napilapot nem árulni.

• Ennek meglesz a böjtje, s akkor lesz sírás-rívás - gondoltam magamban.

Megmondom őszintén, ez az oka, amiért máig röhögök a ballib hisztin. A Fidesz semmi mást nem tett, mint amit ők, amikor hatalmuk volt: minden ellenvéleményt el akartak lehetetleníteni. Sőt ma még így is több a ballib média, mint amennyi nem-ballib média volt az ő uralmuk alatt.

Ráadásul míg ma a fideszes oldalon senki se vonja kétségbe az ellenvélemény jogosultságát, miközben akkor a nem-ballib vélemény egyszerűen levegőnek, nemlétezőnek, "szalonképtelennek" volt tekintve.

Bulgáriában nagy tabutéma pozitívumot mondani az oszmán hódoltságról. Nacionalista körökben még az "oszmán hódoltság" kifejezés használata is nemzetellenesnek számít, mert a szerintük helyes szó a "török rabiga", s bármilyen más kifejezés "relativizálás" és "törökpárti".

Persze érzelmileg indokolt mindez, végülis majdnem 500 évig semmilyen bolgár államiság nem volt (1393-1878 vagy 1422-1878 között, attól függ, hogy számoljuk). s ez az oszmán-török hódítás eredménye.

Az utóbbi idők pozitív eredménye viszont, hogy a nyilvánosság megengedőbb, s lehet jót is mondani az egyébként nyilvánvalóan negatív török uralomról.

Az egyik meglepő jelenség: míg Nyugat-Európában még a XIX. században is voltak pusztító éhínségek addig az egész oszmán időszakban egy szál éhínség se volt. Nagyon furcsa, mi is lehetett az oka ennek?

Egyrészt, a sajátos oszmán államrend. Teljesen centralizált állam volt, a szultán minden állami és vallási hatalom feje volt, egyedi döntési joggal, ráadásul a kezdetektől a végéig egyetlen család - nem nehéz kitalálni: az Osman-család - kezében volt mindig a szultáni szék. S mindez a tulajdonra is kiterjedt: egyedül az építmények lehettek magánkézben, a föld - a Birodalom miden földje - a szultán tulajdona volt, csak haszonélvezeti jogot lehetett rá szerezni. S ez mindenkire vonatkozott, a legnagyobb földbirtokosra és a legszegényebb kisgazdára is, minkettőjük földje de facto állami volt, nem volt eladható.

A szokásjog alapján a szultán a mindenkori birtokos jogát annak halálakor átadta az örökösnek, s ez minden mezőgazdasági termelő eetében be is volt tartva, a gyakorlatban valamilyen bűncselekményt kellett elkövetni, hogy a meghalt gazda fiai ne kapják meg a haszonélvezetet.

A nagy gazdák ás az egyház esetében volt kivétel. A nagy gazdák jellemzően nyugalmazott sikeres hadvezérek voltak, akik kifejezeten csak élethosszra kaptak földet jutalomként, s ez nem volt örökölhető. Az egyházi birtok meg - nyilván ez elsősorban a muszlim felekezetet jelentette, de kivételesen az ortodox kereszténységnek is voltak kisebb birtokai - nyilván örökös volt, hiszen a jogi személy sose halt meg.

Tehát a bolgár lakosság 95 %-a szabad paraszt volt, nem jobbágy. Persze jogilag a "szultán jobbágya" volt, de ez de facto nem jelentett többet, mint az ország adófizető lakosát. Az átlag bolgár tehát úgy élt, hogy nem volt helyben közvetlen "főnöke" - még bolgár közmondás is van erre "Isten magasan, cár messze", "cár" alatt a szultán értendő, "messze" alatt meg a főváros. Komstantinápoly (Istanbul).

Már a bolgár terület elfoglalásakor tiszteletben tartotta az új hatalom a birtokviszonyokat. A török hódítás előtti tulajdonosok automatikusan megkapták saját földjük haszonélvezetét, ha helyben maradtak és hűséget fogadtak az új nagyúrnak. A gazdag rétegből nem kevesen az iszlám vallást is felvették, ezzel biztosítandó helyüket az új elitben - ez is amolyan szégyenfolt, melyet nem szokás bevallani, a kommunista történelemtanítás meg ügyesen felhasználta ezt "lám, az osztályellenség hazaáruló volt már akkor" alapon.

Szóval a paraszt gyakotlatilag szabad ember volt, maga döntött mit csináljon a földjén, nem volt helyi "zsarnok". Csak az évente 1-2 alkalommal előkerülő állami adóhivatalnoktól kellett félni, aki megjelent beszedni a szultán jussát.

A kor primitív nyilvántartásai pedig pontatlanok voltak. A adóhivatalnok leginkább saccolással döntötte el kinek mennyit kellene fizetnie, mennyi az adóalap, ami után x % fizetendő.

A % meg központilag volt megállapítva, ügyelve, nehogy olyan magas legyen, mely lerontja az adóalapot. Ugyanis az oszmán államban csak a nem-muszlimok adóztak, azaz rájuk volt alapozva a költségvetés.

S innen a második ok. A ravasz balkáni ember gyorsan megtanulta hogyan kell alkalmazkodni. A fő módszer, mely máig része a bolgár nemzetmentalitásnak: mindig mutasd magad szegényebbnek, mint amilyen vagy!

Tehát a többlet bevételt sose szabad elkölteni, hanem el kell rejteni. A házat pl. csak akkor kell felújítani, ha nagyon szükséges, csak úgy szépítgetni értelmetlen magatartás. Mert a végén jön az adóhivatalnok, ránéz a szép házra, majd hirtelen dupla annyi adót kell fizetni, mint a ravaszabb szomszédnak, aki inkább elrejtette a pénzt a pincében.

S mi a mellékhatás? Az, hogy minden családban mindig volt tartalék. Ha másra nem, hát kenyérre telt. Ha semmi se volt, akkor is tudtak legalább lisztet venni és kenyeret sütni.

Szóval hiába jött az éhínség, a régióban senki se halt bele, mert hát üres kenyérrel meg lehet előzni a meghalást. Nem egészséges táplálkozás, de a haláltól megvéd. S ha még van egy kis olívaolaj, nem is rossz.

Valóban Zelenszkij az ukrán Nagy Imre?

Hogyan is lett az eredeti Nagy Imréből Nagy Imre? Úgy, hogy szembefordult gazdáival. Akik ezért megölték őt.

Nagy Imre egész karrierja arról szólt, hogy kiszolgálta a szovjet kommunista vezetést. Aztán szakított ezzel élete utolsó 2 évében, s bátran kiállt főnökei ellen. Amiért halállal fizetett. (Most hagyjuk azt, hogy egyes adatok szerint nem is a szovjet vezetés akarta leginkább megölését, hanem Kádár. A kérdés szempontjából mindegy, hiszen a korai Kádár a szovjet vezetés jelképe volt.)

Zelenszkij sose fordult szembe főnökeivel. Ha majd ezt megteszi, azaz szembemegy washingtoni gazdáival, s azok bosszúból megöletik, akkor ő lehet az ukrán Nagy Imre.

Addig semmiképpen. Jelenleg ő az ukrán Kádár, annak is korai verziója.

Puzsér elismétel egy hatalmas mítoszt. Most itt is egy beszélgetésben.

Puzsér általában mítoszmentes, de van pár dolga, melyben következetesen hamis dolgokat terjeszt. Az egyik pl. az a tévhite, hogy Kádár alatt választani lehetett az MSZMP és a Hazafias Népfront között a parlamenti választásokon - természetesen ilyen nem létezett sose, se a klasszikus, se a kései Kádár-korban,

A másik ez a Gyurcsány-Orbán ismertség. Állítólag a KISZ-ből ismerik egymást. Szerinte.

Nos, ők ketten majdnem egyidősek, Gyurcsány 61 éves, Orbán 59.

Az előbbi 1975-ben, az utóbbi 1977-ben lett KISZ-tag. Orbán sose csinált KISZ-karriert, míg Gyurcsány KISZ-karrierje főiskolás korában, 1981-ben kezdődött.

Gyurcsány a KISZ csúcsára 1988-ben ért el, amikor a KISZ KB tagja lett. Ugyanabban az évben, amikor megalakult a FIDESZ, melynek egyik vezetője lett Orbán.

1988 végén a kommunista rendszer egyik rövidéletű kísérlete volt a MISZOT - Magyar Ifjúsági Szervezetek Országos Tanácsa - létrehozása, ennek amolyan tanácskozási szervezetnek kellett volna lennie az összes ifjúsági szervezet számára. Hiszen immár nem a KISZ volt az egyetlen ilyen szervezet.

A MISZOT fő 2 tagja természetesen a KISZ és a FIDESZ lettek, ill. pár kisebb, szintén nemrég alakult ifjúsági szervezet.

A FIDESZ 1989-ben ki is képett a MISZOT-ból, onnantól kezdve a szervezet elvesztette minden jelentőségét. Ezzel egyidőben a KISZ nevet változtatott, majd elvesztette minden jelentőségét, gyakorlatilag a volt KISZ-vezetés vagyonsíbolási szerve lett.

1988-1989 között azonban a MISZOT valóban tartott pár valós megbeszélést, s ezek egyikén volt jelen Gyurcsány a KISZ, Orbán meg a FIDESZ képviseletében.

Innen ismerik egymást, nem a KISZ-ből.

Tudhatná Pizsér is ezt, aki akkor már nagykamasz volt.

Most a héten volt az utolsó munkanapom jelenlegi munkahelyemen. Jogilag egyébként november 4. az utolsó munkanapom, de ténylegesen most volt, a fennmaradő időt sikeresen kitöltöm pár nap szabadsággal és leginkább betegszabadsággal, legalábbis ez a tervem.

Már előre dörzsölöm a tenyeremet, mert annyi felhasználatlan szabadságom maradt, hogy egy egész havi bért fizetnek majd nekem pluszban.

Ez volt egyébként 2007-es Bulgáriába költözésem óta a 6. - nettó az 5. - munkahelyem. Teljesen átlagos hely, se igazán jó, se igazán jó. Majd írok róla részletesebben 1 év múlva.

A búcsú érdekes dolog, minden megszépül.

Kb. mint amikor balatoni nyaralás után a Kádár-korban visszanéztünk az étkezdére. Amolyan kedves érzés volt megnézni utoljára az épületet, ahová 2 héten át naponta 3-szor bementünk. Már maga ez a bemenés marad csak az emlékezetben, a részletek elfelejtődnek, hogy száraz volt a kenyér, undorítóan lisztes a leves, mócsingos a hús, s minden egyéb sajátossága a nagyüzemi étkezésnek.

A nosztalgiát persze gyorsan megszakítja az a gondolatkísérlet, mi lenne, ha megint be kellene mennünk enni oda. Erre megborzongunk, s gyorsan múlik a nosztalgikus hangulat.

Na, ez pont ugyanaz.

Kihasználni ezt azonban csúnya dolog. Ez a korábbi munkahelyére visszalátogató kolléga című jelenség. Bejön valami átlátszó ürüggyel, de egész testtartásán és arckifejezésén látszik a "beee, én már nem vagyok itt!" mondás.

• Ne tömjénezze magát! - mondaná erre Bástya elvtárs.

Természetesen készítettem videót utolsó napi munkába menetelemről, csak pár vágás van benne:

 

A napokban történt egy banális eset Szófiában, mely azonban kiválóan megvilágítja milyen kevés kell az átlagember befolyásolásához, a közvélemény áthangolásához.

Az esemény, eredeti, legelső változatában, azaz a hír kezdetekor. Egy huszonéves fiatal megölt egy negyvenéves taxist a városközpontban késő éjszaka, dulakodás közben.

Íme az egyes számú narratíva. Valami hülyegyerek bulizás után, biztosan részegen és bedrogozva belekötött a taxisba, majd annyira megverte, hogy az belehalt. Felháborító, hogy ezek a munkanélküli fiatal majmok bármit megtehetnek, meg eleve hogy simán jogosítványt kaphat ilyen fiatal ember! Szegény taxis meg nem elég, hogy éjszaka dolgozik, még bele is halt!

Jönnek az új részletek. Egy majdnem baleset volt a dulakodás oka, az egyik segítséget kért haverjaitól, akik ki is mentek a helyszínre, s verték a másik felet.

Mindenki levonja a következtetést: az ittas-drogos fél okozott majdnem balesetet, aki még tetézte is a helyzetet, mert a drogos haverjait hívta telefonon, így egy egész banda ölte meg a taxist.

Persze a taxisok tiltakoznak a legjobban, meg a meghalt taxis rokonsága. Egyenesen blokád alá veszik az illetékes kerületi rendőrkapitányságot, ahol a "korrupt rendőrök" "védik" a "szemét gyilkost".

Szóval a narratíva plusz erőre kap. Én pont akkor mentem egy taxival pont arra, láttam a saját szememmel a blokádot. (Várok a szemműtétemre, s nem vezetek kocsit mostanában, ezért voltam taxival.)

Aztán megjön 2 hír, ami csitítja a narratívát:

• a "szemét gyilkos" kórházban van, súlyos sérüléseket kapott ő is, nincs is a kapitányságon,
• gyanúsan sok a cigány a rendőrkapitányság körüli tüntin.

Nos, itt csend kezd kialakulni. Egyrészt a halott immár nem "szerencsétlen taxis", hanem "valami cigány", másrészt ha gyilkolt is a srác, immár nem "semmirekellő hülyegyerek", hanem "bolgár fiatal", plusz őt is megverték, hiszen kórházban van, azaz nem is gyilkosság, hanem verekedés, mely elfajult, de valójában nem a srác a hibás, egyszerűen mázlija volt, hogy nem ő halt bele. Ez tehát a második narratíva.

Már csak taxis szervezetek szólalnak meg, nincs közfelháborodás. Semmi szolidaritás a tüntetőkkel, sőt "menjenek ki a rendőrök, igazoltassák őket, biztos minden második tüntető körözött bűnöző", eleve immár nem "dühös polgárok", hanem "összeverődött cigányok" tüntetnek.

Végül jön a vizsgálat. Először is kiderül, a taxis infarktust kapott, eleve szívbeteg volt, a kapott ütések nem lehetnek okozói a halálának. Másrészt a taxis szabálytalanul haladt, a srác beszólt neki, mire a taxis kiszállt, s megütötték egymást. A taxis sokkal erősebb testalkatú volt, a srácot legyőzte, a földre került, majd még hívta pár rokonát is, akik együtt ütlegelték őt. A srác feltápászkodott, s összesen egy ütést tudott leadni a taxisra.

Bizonyíték: a srác barátnője, aki vele volt, s tucatnyi arra haladó járókelő, plusz utcai kamerák.

Ja és senki se volt se ittas, se drogos.

Három nap után már nem téma az egész. Az egyetlen ami maradt: "ideje keményebb kézzel fellépni, meg fell fékezni az egyre szemtelenebb cigányokat". A "drogos semmirekellő" ma már "szegény srác, akit majdnem agyonvertek a cigányok", a halott meg nem "szegény taxis", hanem "balhés cigány, aki megkapta, amit keresett". Immár a taxis se - annak a taxinak a taxisa, melyben utaztam harmadnap - is kb. "a cigók hőzöngenek" stílusban kommentálta az ügyet.

Ez a végső narratíva. Mintha a japán Rasomon című filmet nézném. Csak ez valóság.

Nemrég írtam a középkor 3 fő szellemi kérdéséről. Volt azonban még egy, bár arra már az ókor végén választ adtak, viszont mégis folyamatosan felmerül, sőt manapság ismét megjelenik.

Ez a szabad akarat és az isteni mindentudás látszólagos ütközésének kérdése.

Hiszen ha Isten mindent tud, akkor ez magában foglalja a jövőt is, azaz tudja, hogy az egyén mit fog tenni. Ha pedig ez így van, akkor az egyén csak azt teheti, amit Isten előre tud, azaz a szabad akarat csak látszat.

Látszólag csak 2 megoldás van:

• Isten nem mindentudó, a jövőt ő se tudja - ez azonban ellentmond a keresztény eszmének, ez az álláspont egyszerűen nem lehetséges a kereszténység teljes elvetése nélkül,
• tényleg nincs szabad akarat - ez is ellentmond a keresztény eszmének, bár akadt olyan irányzat, mely ezt mégis elfogadta (a korai reformációban létezett ilyen elmélet, bár később elvetették ők is), viszont ez még abszurdabbnak hangzik, hiszen ezek szerint Isten csak egy bábjátékos, ráadásul igazságtalan bábjátékos: teremtményei vagy jót vagy rosszat tesznek, egyiket se saját akaratukból, Isten meg az előbbieket megdicséri, az utóbbiakat meg megbünteti - ezek szerint Isten valamiféle unatkozó kisgyerek, aki a játszótéren műanyag alakokat mozgat.

Az ókor végén megtalált keresztény megoldás, amit aztán máig hirdet a kereszténység szinte kivétel nélkül, hogy Isten a világon kívül van, nem hat rá se a tér, se az idő, így számára a múlt és a jövő azonos a jelennel. Szóval amolyan isteni módon tud mindent, azaz képes tudni az egyének szabad akaratának eredményét is. Ez a tudás pedig már nem befolyásolja a szabad akaratot, hiszen ha a szomszédom tudja, hogy minden nap kimegyek a lakásból reggelente - mert ez a szokásom -, az még nem jelenti azt, hogy holnap nem tudok másképp tenni, mint kimenni.

Persze ezt akár el is lehetne fogadni. A gond az, hogy általában - Istent kihagyva - is létezik a kérdés. A jellemző trükk: a "szabad akarat" szó tartalmával játszani. Van pl. olyan népszerű nézet, mely annyira szűken értelmezi a szabad akaratot, hogy az nem is lehetséges, lásd csak az a szabad akarat, ami nem függ semmi előző dolog hatásától, márpedig ez képtelenség, hiszen maga az ember döntési mechanizmusa is egy lánc, azaz minden függ valami előzőtől. (Legutoljára Pogátsától hallottam nagy lekesen tagadni a szabad akaratot ilyen alapon.)

A fő gond a szabad akarat tagadásával persze az erkölcs. Hiszen ha a cselekedet előre meghatározott, akkor nyilvánvalóan igazságtalan büntetni a rossz cselekedetet, hiszen elkövetője nem tehetett mást. Persze el lehet menni ebbe az irányba is, s el is mentek pl. egyes magyar liberálisok, akik szerint a társadalom a hibás mindenért, így maga az elkövető valójában áldozat. De ez a társadalom teljes összeomlásához vezetne, azaz mindig ki kell találni más érvet. Jellemzően az érv az szokott lenni, hogy a büntetés akkor se igazságtalan, ha a bűnös nem szabad akaratából cselekedett, mert a büntetés társadalmi, oktató hatása a lényeg.

Viszont mindent megold a legmodernebb magyarázat, mely XVI. századi, ez egyenesen arra mutat rá, hogy a kérdésfelvetés egyszerűen hibás. Az egész egy logikai paradoxon és nincs megoldása, mert eleve nem is lehet, amolyan "ha Isten mindenható, akkor miért nem képes négyoldalú háromszöget teremteni" típusú álkérdés.

Ez rámutat arra, amit már jeleztem: ha a szomszédom tudja, hogy holnap reggel kimegyek a lakásomból reggel, az nem jelenti azt, hogy kénytelen vagyok holnap reggel kimenni, s amikor kimegyek, azt szabadon teszem, bármiféle kapcsolat nélkül a szomszéd tudásával - nyilvánvalóan én nem is tudok az ő tudásáról, az sehogy se hat rám. S lám, ez még a szomszédra is igaz, aki nem mindentudó és mindenható lény, s nincs kívül a téren és időn.

Egyszerűen az emberi nyelv trükközik itt velünk. Nem képes a nyelv helyesen kifejezni ilyen ritka, a hétköznapi élettől távoli eseteket. Az emberi nyelv ugyanis ösztönösen oksági kapcsolatot alakít ki két egymás utáni esemény között, akkor is, ha nincs ilyen kapcsolat. Egyszerűen az emberi agy nem tesz különbséget az "X azt mondta Y-nak menjen el"/"Y elment" és "X tudta, hogy Y el fog menni"/"Y elment" között, pedig a kettő két egészen más típusú állítás: az előbbi ok/okozat, az utóbbi meg ugyannak az eseménynek a leírása kétféle módon - az utóbbi esetben pedig semmilyen ellentmondás eleve fel se merülhet.

Istennel beszélgetni nehéz műfaj. Ugyanis tudja mit fogunk válaszolni és mit gondolunk.

Ami a legnagyobb probléma: megadjuk az elvárt választ, miközben nem azt gondoljuk, de azt amit gondolunk, úgy érezzük, nem mondhatjuk, mert azt helytelennek hisszük.

S ennek fordítottja: megvalljuk olyan hibánkat, melyet valójában nem hiszünk hibának, de úgy érezzük, most az önostorozás a szükséges magatartás.

Nagy művészet megtanulni mindezt elkerülni, s tényleg nem hazudni, egyik irányban se.

A kubai buli sajátos dolog. Magyar szemmel 3 fő sajátossága van:

• étel/ital alig van, hiszen mindez nagy hiány Kubában, ma is az, bár ma már kapható szinte minden Kubában, de az átlagnak megfizethetetlen, így senki se várja el a buligazdától, hogy etesse/itassa a vendégeket,
• a zene alap, de csak ha van áram, az áramszünet ugyanis olyan gyakori Kubában, hogy nem is zavarja az embereket, pl. minden kubai képes zene nélkül is táncolni - először látni ilyet hatalmas élmény, de aztán az ember megszokja,
• kubai szemmel a "meghívás" mint olyan értelmezhetetlen fogalom, a bulira bemegy bárki, az éppen arra járó vadidegen is.

A bulivendég szent joga az egész lakást használni, bárhová bemehet, bármit elővehet, egyedül lopni tilos. Viszont a hűtőszekrény kinyitása és az ottlévő bármi elfogyasztása nem lopás. Csak akkor lenne lopás, ha a vendég az ott talált bármit betenné a táskájába és elvinné. De ilyet rendes ember nem tesz, ő helyben megeszi, s még meg is dicséri hangosan a házigazdát, milyen finom volt. Szóval ha valamit nem akarunk megosztani a vendégekkel, akkor azt zárt szekrénybe kell tenni, ugyanez a helyzet ha van olyan szobánk, melybe nem akarjuk, hogy bemenjen vendég. Különben bemegy a vendég, esetleg szexel bent, vagy csak szimplán lefekszik aludni pár órára.

Ami szent és sérthetetlen az a foglalt nő. Vele még táncolni se szabad a "tulaj" előzetes engedélye nélkül. S beszélgetéskor nem szabad fél méternél közelebb kerülni hozzá.

Hogyan kell jelezni, hogy a nő a miénk? A legdiszkétebb mód a lábára tenné a kezünket. Fokozott alak: a vállát átkarolni, a fenekéhez érni tenyérrel. A legegyértelműbb: időnként megcsókolni. A nyílt ölelgetés nem divat, ez túl intimnek számít, rendes lány ezt csak kettesben engedi.

• Bocs, nem tudtam - fordul hozzám egy srác, miután megfogtam a múzsám derekát hátulról -. azt hittem, szabad, nem tudtam, hogy a mennyasszonyod.

Pedig semmit nem csinált, csak beszélgetni kezdett vele. De úgy érezte, jobb, ha "tisztázza" magát.

Kubában egyébként a "menyasszony" szó jelentése "barátnő", minden lány, akinek van partnere, az "menyasszony".

• Meg megzavart, ahogy öltözve van, te megengeded neki, hogy így öltözzön? - jegyezte még meg.

Én meg elgondolkoztam, mi annyira sajátos az öltözékén: egy enyhén testhez álló farmer volt rajta, rózsaszín cipő, s egy széles zöld pulóverszerű felső közepes sárga kivágással. Rájövök: nincs melltartója! Aláhúzom: a felső ruházata nem volt átlátszó, semmi se látszott abból aminek nem kellene, de annyi igen, hogy nincs melltartó rajta.

A melltartó pedig szent dolog Kubában. Kötelező viselni. Aki nem viseli, annak vagy nincs partnere vagy kurva.

• Mi kelet-európai népek vagyunk, nálunk nem kötelező - magyarázom.
• Tényleg furcsák vagytok - mondja - képesek vagytok még nyersen zöldséget is enni, meg kávét cukor nélkül inni! A múltkor láttam egy oroszt, aki fogott egy paradicsomot, s harapta mint egy almát - szürreális látvány, mintha nyúl lenne!

Rájöttem még képem is van a műzsám akkori öltözetéről. Valami véletlen folytán tök ugyanazt viselte 3 évvel később, a nagyobbiak fiam első születésnapján:

A Klub Rádióban vidámság, a két jóbarát, Para-Kovács guru és a magyar ateisták főbonca mindenben egyetértenek. Itt most a guru boncol, a bonc meg gurul.

Jó a hangulat, hahotázva konstatálják, hogy a magyarok 98-99 %-a ateista, köztük a történelmi egyházak vezetősége.

A módszer: mindig úgy határozzák meg ki a hívő, hogy kijöjjön a prekoncepciójuk.

Egy valamit nem értek: ha a magyar lakosság szinte teljes egészében ateista, akkor a gonosz, cigány Zorbán miért tartja fenn a KDNP "kamupártot" és a kamu álkeresztény egyházakat, hiszen ezzel valőjában csak magának árt. Ha komolyan vesszük a ballib érvelést, akkor Zorbánnak masszív ateista szövegeket kellene nyomnia, hiszen az a népszerű. Hülye ez a Zorbán, hogy magának csinál bajt?

Persze előjön a legbutább ateista érv: hinni fogok Istenben, ha bizonyítják. Ez kb. olyan, mint azt mondani: elhiszem az elektromos áramot, ha majd zölden világítva nyávog.

Egyébként meg ami biztos, hogy semmiképpen se szeretnék a ballib keresztény eszményképnek megfelelni.

Bemegyek az irodában a kávégéphez, én most kakaót szoktam inni keverve latte macchiatóval, cukor nélkül.

A kávégép ingyenes mindenkinek, akinek van kártyája a teremhez, ez a nagy multik előnye mindenképpen.

Ott van a teremben egy huszonéves orosz pár, legalábbis párnak látszanak és oroszul beszélnek egymással, olyan esetlen, kétbalkezes kinézetű, bölcsész srác, akinek mázlija volt, mert sikerült megkapnia a nála 3 szinttel szebb csajt, aki bár szőke - alapvetően nem kedvelem a szőkéket -, baromi szép, ideális testtel és arccal, az én ízlésem szerint megcsinálva ruha és smink szemszögből.

Persze nem tudok nem végignézni rajta - heteroszex férfiként ezt az ösztönt képtelenség kikapcsolni, a múzsám ezt sokáig nehezményezte, de aztén elfogadta, hogy csak homokosok képesek nem reagálni így -, de baromira figyelek, ez ne tartson fél másodpercnél tovább.

Erre 3 okom is van.

Először is szeretem a múzsámat, s nem akarnám megalázni őt - bár nincs is jelen -, azt a látszatot keltve hogy íme egy 50+ éves nő ami már a múlt, de íme az igazi 20+ éves lány. Plusz eleve nem lenne igaz, az 50+ éves múzsám inkább 40+ kinézetű.

Másodszor, tapasztalatom, a nagy korkülönbség ritkán sikeres. Átlag 10 ismerősömből 1 van, akinek sokkal fiatalabb a nője és jól megvan. Szóval még a látszatát is el akarom kerülni ilyen vágyak meglétének. Mert eleve nincs ilyen vágyam.

Harmadszor, mert nem akarok nevetséges lenni. Emlékszem, hogy amikor én voltam fiatal, hogyan reagáltunk a fiatal csajokat bámuló idős férfiakra. Szánalommal vegyes lesajnálás volt a jellemző hozzáállás.

Kedvenc emlékem 1992-ből az, amire mindig emlékszem. Szófiában vettünk új lakást. Panel lakótelepen, a város nyugati legszélén - a háztömbtől 300 méterre ment a nyugatra vezető fő szófiai kimenő főűt - most ugyanott van az épülő és félig kész "Európa" nevű bolgár autópálya, mely Szófiától a szerb határig megy (amikor kész lesz 2024-ben, majd 100 % autópálya lesz immár a Szófia-Budapest útvonalon). Szóval a ház csúnya panel volt, de eldöntöttük, belül a lakásban mindent újracsinálunk, teljesen új burkolatokkal, falfestéssel, stb.

Itt jött képbe a Mesterember. Több is volt, de most az egyikről van szó, az 55-60 közti gipszes emberről. Ajánlották őt, ő meg vállalta a munkát: minden falat kiegyenesített (a kommunista építkezések eredménye ritkán volt egyenes fal), plusz az összes plafont is megszépítette, még kis virágmintákat is csinált: az emberke valójában inkább művész volt, mint iparos. A pénz nem volt a fő szemponta, képes volt órákig vacakolni apró dolgokkal, mert nem tetszett neki adott esetben elsőre a saját munkája. Baromi hosszú ideig dolgozott, kb. 3 hétig, de tényleg minden szuper lett.

Aztán egyszer telefonált, menjek, mert kell neki valami szuper adalék, de éppen szervizben van a kocsija, s nem akar hosszú ideig utazgatni busszal, szóval vigyem el a boltba kocsival, ahol megveszi ami kell neki a munkához, majd vigyem vissza.

Mentünk érte ketten, én és a múzsám, az ember beszállt előre. Aztán a boltnál persze kiszálltunk mind a hárman. S ekkor jött a komikum.

A mesterember elkezdett hadarni, dadogni, a keze is megremegett. Meglátta ugyanis teljes méretben a műzsámat, akin csillogó fekete cicanadrág volt, testhez álló, de a testet mégse kidomborító felsővel, de végülis se félmeztelen nem volt, se nem látszott ki semmije, a felső ruházata is hosszúujjú volt, bár ez talán még jobban kiemelte karcsú termetét. Gyakorlatilag ez a korabeli Sandra nevezetű német diszkóénekesnő által népszerűsített stílus volt.

• Oké, tetszik neki, semmi gond - gondoltam -, dehát nem veszi észre, hogy nevetségessé teszi magát?

Persze az ember ilyenkor ösztönösen rá is játszik a helyzetre, megfogtam gyengén a múzsámat a fenekén, ősi jelzés "ez az én nőm, nem a tied".

Az ember lassan visszazökkent a normalitásba.

Én meg eldöntöttem: amikor annyi idős leszek, mint ő, nem fogok soha így viselkedni.

Annyi idős lettem, s ehhez tartom magamat. Semmiképpen se akarok a perverz öregember szerepébe kerülni, aki nyálat csorgat a fiatal csajokra - "biztos impotens, s a nője meg százkilós és bajuszos".

Viszont az ellenkező végletbe se szabad esni, azaz egyáltalán nem nézni meg a csinos lányokat, mert akkor meg: "ez az öregember biztosan full buzi".

Egyetlen egyszer kerültem zavaros helyzetbe. Valami tréningre kellett menni a munkahelyen, a tipikus felesleges "személyiségfejlesztések" egyike. Húszas csoportokban.

30 körüli kolléganő ideális szépség, az én kedvenc típusom legalábbis, ráadásul aznap éppen úgy öltözött, mintha én mondtam volna neki, mit vegyen fel: fekete bőrnadrág ezüst övvel, ezüst cipő, s fekete pulóver nagy ezüst ékszerekkel (a cicanadrág után a kedvencem a nőkön a hosszú bőrnadrág). S a véletlen szava: mellém ültetik. A csaj meg akaratlanul vagy direkt, de még hozzám is ér a lábával. Érzem, ez így nem lesz jó. A tréning végéig tudatosan kerülöm a csaj tekintetét, ő mintha még meg is sértődne kicsit, mi bajom lehet. De ez az a ritka helyzet volt, amikor a kisebb rossz volt homokosnak tűnni.

Az értelmiségi vágy, különösen a rendszerkritikus értelmiségé: elszakadni az anyagi síktól, függetlenné válni a hétköznapok nyomó terhétől. Mert akkor aztán teljes erővel képes lesz magát adni, nem lesznek korlátok, s ő lesz a nagy megmondó.

A gond az itt, hogy ha valóban sikerül elszakadni a gondoktól, ezzel együtt a nagy megmondó el fogja veszteni kapcsolatát a hétköznapokkal, s mondandója senkit se fog érdekelni.

Esetleg lehet egy szűk kör megmondója, vagy olyan valaki, akit majd a jövőben felfedeznek. Ami persze szintén nem rossz út.

A nagy veszély azonban marad: a teljes elszakadás. Meg a nevetségesség: mint amikor a dúsgazdag elmegy hakléktalant simogatni.

Teljesen pártatlanul nézve a dolgokat, a magyar "baloldal" és "jobboldal" között a fő eltérés a látóhatár különbözősége: a baloldal mindig csak az orráig lát, míg a jobboldal legalább az utca másik oldaláig. Az ok persze mélyen van: a liberalizmus fő szempontja az azonnali profit.

Ennek fő következménye a türelmetlenség a baloldalon, s a viszonylagos türelmesség a jobboldalon. A baloldal egyszerűen képtelen várni, mindent azonnal akar, s ezen akkor se képes változtatni, ha ezzel saját esélyeit rontja.

A legjobban ez most ismét kiviláglott a pedagóguskövetelésekkel kapcsolatban. De ugyanez volt a "rabszolgatörvény", meg előtte az internetadó ügye.

Mindegyik ügyet éppen a baloldal rontotta el, azzal hogy azonnal rájuk szállt, ezzel alapból csökkentve a tiltakozás társadalmi támogatottségát.

A jellemző menet: elindul valamilyen, jellemzően pártfüggetlen tiltakozás, erre azonnal rávetődnek a ballib politikusok és megmondóemberek, amire a Fidesz ügye nyertes is lesz azonnal, hiszen már mindenki ballib politikai akciónak látja az egészet, a ballibek pedig népszerűtlenebbek a Fidesznél.

Az internadós ügy kifejezetten vicces volt: amikor Orbánék visszavonták a tervet, a fellelkesedett ballib megmondók tovább akartak tüntetni, kb. "Zorbán hazudik, mégse vonja vissza" jelszóval. Persze ezzel csak még nagyobbat buktak, a korábban 25-30 ezres tüntetésből kb. 200-300 fős "gigatünti" lett.

A ballib logika szerint ha egy tüntetés miatt nem bukik meg másnap Zorbán, akkor az nem jó tüntetés. Feszíteni kell a húrt, hergelni, elmenni a végsőkig. Ami mindig a bukáshoz vezet.

2006 a példa az ellenkezőre. A Gyurcsány hazugságbeszéde miatti tüntetések esetében a Fidesz rászállt ugyan az eseményre, de éppen azért, hogy a radikálisokat leszerelje, csitítsa az egészet, a lassan pár hét alatt le is csengett az egész.

A ballibek megkönnyebbültek, mintha Orbán megoldotta volna a problémát. Pedig Orbán egyszerűen jobb hadvezér: tudta, az ellenség most elmenekülhet, ha bukik, majd újraszervezi magát, míg ha marad a csatatéren, csata nélkül, lassan lebontja saját magát, erre időt kell tehát adni neki. S ma már közhelyes igazság: ha Gyurcsány bukott volna 2006-ban, sose lett volna kétharmada a Fidesznek.

Csodálkozom, hogy ezt a ballib bábmesterek nem tudják. Hogy a tüntetések célja sose a kormánybuktatás, hanem a közhangulat áthangolása.

A szerencse nem Isten műve, így felesleges szerencséért imádkozni, pedig ez népszerű keresztény magatartás.

A véletlen egyszerűen a rendszer tervezett eleme, nem csodaszerű természetfeletti.

Imádkozni érte nem más, mint bármi anyagiért imádkozni. Azaz valójában nem a dologért magáért van az ima, hanem a megfelelő saját lelki állapotért.

Pl. a hívő le akar fogyni. Nem azért imádkozik, hogy holnap reggelre tűnjön el róla a felesleges súly, hanem azért, legyen képes olyan akaraterőt kialakítani magában, mely végig viszi egy sikeres diétán.

A gyerekkúrástudományok gráci docense, Messisásné Szent Perinta tulajdonképpen csak figyelemre éhes túlkoros kamaszlány.

Itt szépen elmondja, hogy alig van keresztény követője. Ő ugyanis az a "keresztény", aki az ateistáknak tetszik. Azaz nem keresztény.

Az elemi csapdákat se kerüli el, annyira lelkes, hogy akadt 40-50 hallgatója. Azt mondja, még nem lépett ki a katolikus egyházból, mert annak van nem-magyarországi, progresszív-ferencista része is. Nos, katolikus szemmel ez kétszeres abszurdum:

• az egyháztagság ugyanis sose a földi egyházra vonatkozik, hanem az égire, abból meg miért lépne ki egy katolikus,
• eleve nem létezik a katolikus dogmatika szerint kilépés, a keresztség sose vonható ugyanis vissza.

Ezt nem tanítják a Gráci Ateista Elmegyógyintézetben, ahol Perinta posztapokaliptikus kutató? (Kutatja Petagónia Szivárványos Ferkó római ellenpápa számára a keresztényellenes uszítás leghatásosabb módszereit.)

Alsó és középszinten csak, a felsőfok egészen más terület.

Tapasztalatom a magyar, a szovjet/orosz, a kubai, s a bolgár iskolarendszerből.

Alapvetően 5 típus létezik:

• a "pedofób", mondjuk gyerekgyűlölő: utálja az egész világot, hogy ilyen szar munkája van, de legalább van hatalma, szóval folyamatosan szívatja a diákokat,
• a megcsömörlött pedofób: ő már annyira utál mindent, hogy szívatni sincs kedve, így egyszerűen csak szabotálja a munkát, lásd óraadás helyett az "olvassátok el most a 125. oldalt" típus,
• a kistudású: láthatóan nem ért a tárgyához, ezt simán leleplezik az adott terület iránt érdeklődő hatodikosok is, akik ezek után szívatni kezdik a tanárt kamukérdésekkel, hogy aztán a háta mögött röhöghessenek a tanáron, a tanár lassan az alkoholizmusba menekül, aztán kirúgják,
• a zseni: ő ért a tárgyhoz, csak azt hiszi, egyetemen tanít, s mélyen megsértődik, hogy nem mindenkinek az ő tárgya a kedvence, jellemzően felmond, mert képtelen feldolgozni a helyzetet, s ha mégsem, akkor kiválasztja a tárgy iránt érdeklődő pár diákot, s csak nekik tanít,
• az ideális tanár: ez a legritkább, tudja mit kell csinálni, s fő motivációja, hogy magyarázhat.

A pedofób típus volt a legrettenetesebb kisgyerekként, mert szabályosan terrorizálta a gyerekeket. Jellemzően középkorú, erősen csúnyulásnak indult, szexmegvonásban szenvedő nő, aki képes a szirénánál is hangosabban üvölteni.

Fokozott alakja a fiatal, házas, kövér tanárnő, akinek valami súlyos családi baja van, s ezt a gyerekeken veri le.

A megcsömörlött típust viszont imádtuk, mert az óráikon az égvilágon semmit se kellett csinálni.

Egyik iskolámban voltam én és egy másik srác, akik földrajz-mániában szenvedtünk. Ő jeles tanuló volt, én kettes, s mindketten jóval többet tudtunk a tanárnál. A szívatás meg ment: a tanárunk egyszer azt mondta kérdésre, hogy Pápua Afrikában van.

A zseniben volt egy nagyon sajátos esetem, egy gyakorlati foglalkozás tanár. Ami nagyon sajátos, mert a gyakorlati az típikusan pőttárgy, senki se veszi komolyan. De nem ő, ő komolyan vette. S körbevette magát pár fúrni-faragó akaró gyerekkel, akiknek csillogó szemmel magyarázott az esztergagépről meg a fúrásról. Mindenki más meg beszélgetett és várta az óra végét.

Ami közös minden típusban: határozottan állítja, hogy ő a munkája szerelmese és "professzionalista".

Az állatok mindenképpen materialisták, semmivel se törődnek, ami közvetlenül és azonnal nem érzékelhető. Se múlttal, se jövővel nem foglalkoznak, se feltételezésekkel, csakis a jelen van. Ha látszólag segítőkészek és önzetlenek, akkor is ez mindig hideg számítás eredménye.

A házi kedvencként tartott háziállat persze eltanul az embertől egyet és mást. De ez csak díszlet, a lényeg ott is a tiszta gyakorlatiasság.

Kétszer volt terhes és szülő kutyám: 1984-ben és 2005-ben. 1984-ben a németjuhászom 7 egészséges kölyköt szült, ill. a legkisebb beteg volt - asztmás -, de a lényeg, nem volt életet veszélyeztető betegsége. (A sors fintora: végül az asztmás kutya 18 évet élt le, többet mint az átlag.)

A másik eset viszont problémás volt: a szibériai höszkim 3 kölyköt szült, egyet halva.

Az anyakutya ilyenkor megtette azt, amit minden szabadon szülő kutya szokott: megrázta a mozdulatlan kölyköt, pár másodpercig nyalogatta a mellét és a fejét, majd mikor a kiskutya persze nem mozdult meg, egy utolsó pillantást vetett rá, majd megfordult, s visszament melegíteni a két élő kölyköt.

Mi meg ástunk egy lyukat - akkor kertes házban laktunk -, s eltemettük a halott állatot. Az anyakutya oda se nézett erre.

Emberi szemmel kegyetlen viselkedés, egy emberi anya ilyenkor zokogott volna, s képtelen lett volna egy ideig az élő gyerekekkel foglakozni.

A kutya viszont teljesen racionális: felesleges lenne erőt pazarolni a már úgyis halott kölyökre, mikor ott a két élő kölyök, akik várják a meleg anyai testet és persze az anyatejet, plusz meg kell őket alaposan nyalogatni, hogy lejöjjön róluk minden piszok, ami születésük közben rájuk ragadt.

A gazda iránti kutyaszeretet is inkább racionális. Amióta a farkas elszegődött emberi szolgának, az ember ad neki lakhelyet és ételt, így abszolút anyagi érdek, hogy a gazda le legyen kötelezve.

Az én mostani kedvenc kutyám - mert kettő van, de az egyikkel jobb a viszonyom - mindig üdvözöl, ha megérkezem valahonnan, ha lefekszem, mindig hozzám, a lábamhoz dörzsöli magát fél percig, ha pedig leülök a nappaliban a füleimet megnyalja, sőt ha a számítógép előtt vagyok, akkor néha az ölembe ugrik és megnyalja az orrom.

Igyekszik mindig jelen lenni. De ez se olyan önzetlen, emberi típusú szeretet. Ha más ember vette volna meg őt szülei gazdáitól, most más embernek igyekezné megnyerni a kegyeit.

Persze így is szeretem őt. A kutyabarát nagyszerű stresszoldó. S nincs negatív mellékhatása.

Mik is voltak azok a kérdések, melyek foglalkoztatták az európai értelmiséget a középkorban?

Persze akkoriban az értelmiség kisszámú volt, s ez is 95 %-ban egyházi személyekből állt. Viszont ezek a kérdések másokat is foglalkoztattak.

Rövid összefoglaló. Előre jelzem, leegyszerűsítve.

Íme a következő kérdések:

• mi a hit és a tudás kapcsolata,
• mi az általános és a konkrét viszonya,
• mi az egyed státusza.

A legkönnyebben persze az első érthető meg.

Alapvetően a hit és tudás viszonyáról a következő megállapítások lehetségesek:

• csak az egyik számít,
• mind a kettő számít, s a kettő közt ellentmondás van,
• mind a kettő számít, s a kettő közt nincs ellentmondás.

Az az álláspont, hogy csak az egyik számít szinte nem létezett. Egyrészt nem létezett a modern ateista álláspont, mely szerint a tudás minden, másrészt szinte kihalt az az ókorban még előforduló álláspont is, mely szerint a hit minden. Ez persze meglepetés azoknak, akik a felvilágosodáskori mantrában hisznek a "sötét középkorról", amikor állítólag a vallás betiltotta a tudományt, s aki nem hitte el, hogy a Föld lapos, azt máglyán égették meg élve.

Az akkori intellektuális csúcs, a teológiai tanári pálya feltétele volt pl. az úgynevezett 7 szabad művészetből a képzés elvégzése, az elképzelés az volt ugyanis, hogy aki nem érti a tudományt, az a teológiához képzetlen. Az áltudományos marhasásokat beszélő pap szóval modern, s nem középkori jelenség.

Az ellentmondást feltételező álláspont viszont népszerű volt, ez egyébként arab hatás volt Nyugat-Európában. Azt állította, hogy bár a hit és a tudás is igazság, a hit van az átlagembereknek, míg a tudás az elitnek. A hit tehát ugyanazt magyarázza, csak közérthetőbben, de mindkettő egyszerre igaz. Azaz az igazság nem egy, hanem kettő, s ezek között lehet ellentmondás, hiszen az egyik egy teljes sokrétű magyarázat, míg a másik egy leegyszerűsített egymondatos állítás.

A római pápa 1277-ban hivatalosan is eretnekségnek nyilvánította ezt az álláspontot.

Onnantól 2 fő verziója lett az ellentmondást tagadó álláspontnak (ezek persze nem ekkor keletkeztek, az ókorban is léteztek már):

• a tudás szerepe, hogy segítse a hitet, az ismert idézet szerint "a filozófia a teológia szolgája",
• a tudás és a hit módszertana egészen más, nem ugyanazzal foglalkoznak, van ami az egyik felségterülete, s van ami a másiké, így eleve nem is lehetséges a köztük lévő ellentmondás.

A modern kereszténységben jellemzően az utóbbi a domináns, kivételt csak egyes újprotestáns felekezetek jelentenek manapság, melyek közül a hagyományelvűek számára a hit minden, míg a progresszívek számára jellemzően a tudás minden. De a hagyományos kereszténység - katolicizmus, ortodoxia, sőt a történelmi protestantizmus is - jellemzően abszurdnak tekinti ezt a nézetet, annak mindkét alakjában. Miért?

Alapvetően mert ez az eredeti fősodrú keresztény hagyomány. A magyarázat alapja az, hogy az ember egyetlen sajátos vonása az élővilágban az értelem, azaz a bibliai teremtéstörténet értelmezése az, hogy az "Isten hasonlatosságra teremtés" azt jelenti: az értelem ez a hasonlatosság, azaz Isten a tiszta értelem, s ebben részesedik az ember. Ha pedig ez így van, akkor az értelem használata, azaz a tudomány, a tudás nem ellenkezhet a hittel, sőt a kettőnek teljes egysége kell, hogy legyen.

S a második kérdés.

Az általános és a konkrét, pontosabban a kategóriák és a fajok kérdése volt a legnépszerűbb téma. Ez osztotta meg a leginkább a gondolkodókat. Ezt nevezték univerzálé-vitának.

Röviden egy példa: létezik-e kutya mint olyan, vagy csak kuvaszok, németjuhászok, pomeránok, pulik, stb. léteznek, sőt csak Bodri és Rex léteznek-e. Bodrit és Rexet mindenki látta, de úgy általában kutyát senki, mégis mindenki tudja mi az a kutya, s azt is tudja, hogy mind Bodri, mind Rex kutya. Hogyan lehetséges ez?

A két szélső álláspont:

• az általános valóságos létező, a "kutya" tényleges létező,
• csak a konkrét valóságos létező, az általános nem más mint a konkrét dolgok alapján levont következtetés, csak Bodri és Rex van, s kizárólag elmei következtetés a "kutya", a valóságban nem tudható van-e egyáltalán "kutya", ez csupán egyfajta közmegállapodás, hogy van.

Hogy legyen kicsit tudományosabb hangzása a cikknek, nevezzük a két fenti álláspontot "universalia ante rem" és "universalia extra rem" alakban. Ugyanis minden eszmetörténeti cikkhez kötelező pár felesleges latin szó.

Azonban mindkét változat ritka volt, hiszen mindkettő ellentmond a józan észnek. Persze mind a kettő kimagyarázható. Csak hát az "ante rem" megalkotója maga Platón volt, aki aztán egyúttal megadta az elmélet cáfolatát is.

Ezért inkább ezek mérsékelt verziója volt jellemző:

• az általános létezik a szellemi térben, de nem az anyagi világban, azaz van "kutyaság", valóságos jellemzőkkel, ez egy objektív szellemi létező, mely viszont csakis konkrét dolgokon keresztül van jelen az anyagi világban ("universalia in rem"),
• az általános létezik a szellemi térben, de nem az anyagi világban, azaz van "kutyaság", valóságos jellemzőkkel, de ez nem egy objektív szellemi létező, hanem csak egy objektív eszmei következtetés a konkrét dolgok alapján ("universalia post rem").

Ez a kérdés abszolút nem tiszta teológia, bár kezdetben nyilván ez volt az egyik fő következtetés. Tulajdonképpen a kérdés máig létezik a filozófiában.

Könnyen felismerhető: az "ante rem" egyfajta örök, statikus világképet eredményez, mely mindig volt és mindig lesz, s soha semmi nem változik benne. Ez eleve ellenkezett a keresztény tanítással, mely szerint a világ nem örök, így ahhoz, hogy egyáltalán összegyeztethető legyen a kereszténységgel, módosítani kellett. A nézet keresztény verziója jellemzően az, hogy az "általános" Isten elméjében létezett a dolgok előtt, azaz ez valamiféle közbülső elem a teremtésben.

Ha viszont nincs semmi "általános", az meg a teljes parttalansághoz vezet, hiszen ez kihúzza a talajt szinte minden tudományág alól, mivel a tudomány éppenhogy az általánost keresi. Egyébként baromi jól passzol mindez a modern, progresszívista nézetekhez, melyek szerint minden "társadalmi" képződmény, s tulajdonképpen semmi sincs objektív módon, lásd a genderizmust, mely szerint végsősoron nem léteznek emberi nemek, ezek csupán az adott közösség ideiglenes és helyi képzetei.

S az utolsó kérdés. Mely részben összefügg a másodikkal. Miben térnek el az azonos fajú dolgok, mi státuszuk oka?

Azaz - maradva a példánál - ha Bodri és Rex is kutya, akkor miért nem azonosak?

A lehetséges válaszok:

• eleve a kérdés értelmetlen, hiszen nincs objektív módon általános, minden egyedi - ez az extra rem egyenes következménye, persze nevetséges, mindenki "érzi", ez abszurdum,
• minden más eset abból indul ki, hogy van általános a szó valamilyen értelmében, ebben az esetben a lehetőségek:
  • az egyediben az adott általános különböző fokban van meg - ez is abszurdum, mert pl. azt jelentené, hogy Bodri kutyasága erősebb, mint Rexé,
  • az egyed az adott általános mint eszme és valami más keveréke, az általános azonos, míg a más eltér:
    • ez a más a semleges anyag, az eltérés az anyag miatt van, azaz Bodri és Rex egyformán kutya, egyszerűen csak más az anyaguk, innen az eltérés - a gond ezzel ott van, hogy ezek szerint az anyag nem egységes, ami megint ellentmond a józan észnek (meg mellékesen a modern tudománynak is), szóval a semleges anyag nem semleges, ami önellentmondás,
    • a megoldás az lehet, hogy nem az anyagban van az eltérés, hanem magában az álatlánosban, mégpedig úgy, hogy a meghatározó általános mellett vannak járulékos tulajdonságok is, ezek is általánosak, de az adott esetben kiegészítő szerepet játszanak, lásd Rex simaszőrű, Bodri meg gyapjasszőrű, de nyilván nem szőrük adja kutyaságukat,
• olyan megoldás is lehetséges, hogy az egyediség csak képzet, ez az első tézis megismétlése, csak éppen ellenkező alapon: azaz csakis egység, csakis általános van, s csak látszat ennek felosztása.

A modern tudomány egyszerre vallja az egyediséget és annak hiányát. Az elemi részecskék szintjén nem létezik egyediség (lásd, minden elektron azonos, az eltérés csak számbeli), míg minden, az elemi szintnél magasabb szinten igen. Az meg már világnézeti kérdés, ezt ki hogy magyarázza.

Az USA-ban - azért USA, mert a legtöbb film az amerikai valóságot állítja bemutatni, ezért az a legismertebb - egy átlagos kólcenter szerű munkahelyen egy nem vezető beosztású alkalmazott nagyjáből havi nettó 3 ezer dollárt keres. Ott ez a szellemi munka legalja, pl. egy átlag középiskolai tanár ennek a másfelét keresi, egy felsőoktatásban dolgozó oktató meg a 2,5-szeresét.

Az EU legszegényebb országában, Bulgáriában ugyanez a munka átlag havi nettó 1 ezer dollárt eredményez. S ezzel ez a szellemi munka felső része, egy átlag középiskolai tanár nyugdíj előtt, 3 évtized munkaviszonnyal is kevesebbet keres.

Az USA-ban a kólcenteres álma, hogy máshol kapjon munkát, mert szinte bármi más több pénzt jelent. Bulgáriában meg az értelmiségi álma, hogy felvegyék egy kólcenterbe.

Nyugati kólcenteres kollégák mesélték, náluk a dolgozók 80-90 %-a részmunkaidős diák, aki nem akar fizikai munkát vállalni tanulmányai alatt.

Az ideális helyzet persze, amikor a nyugati kollégát kiküldik Bulgáriába pár hétre, nyugati fizetéssel, hogy mondjuk tartson képzést, csináljon tapasztalatmegosztást.

Korábban Kelet-Európában sose járt angolok ámultan mondták, sose éltek még ilyen jól, mint Szófiában: egész este ettek-ittak, s még így is csak annyit költöttek, mint otthon egy gyorsbüfében.

S a fő szám a sör: egy korsó sör otthoni árából öt korsó, fantasztikus!

Rosszkedvűen mentek haza Staffordshire-be, ahol az ember kénytelen számolni a pénzét a kocsmában, mert különben nem marad lakbérre. Minek mennek ezek a bolgárok Angliába, ahol drága a sör, s még az időjárás is szar?!

Gyakori érv: a nyugatellenesek miért nem keletre mennek élni, befektetni, tanulni, nyaralni?

A kérdés valójában nem tartalmatlan, azaz ténylegesen is foglalkozni kell vele, nem lehet szimpla marhaságként lesöpörni mint a legtöbb ballib érvet.

Én először akkor szembesültem ezzel, amikor még messze nyugatpárti és liberális voltam. Szöget ütött a fejemben az a latin-amerikai sajátosság, hogy teljesen általános Latin-Amerikában 2 teljesen összeegyezhetetlen dolog együttes megjelenése:

• vágy az USA-ba költözésre,
• mély megvetése mindannak, amit az USA jelent.

Persze nem teljesem azonos a párhuzam, de erősen létezik.

Én azt hiszem a természetes emberi gyarlóság a legjobb magyarázat. A legjobb példa talán a nőkhöz való viszony az átlag férfiben. Az átlag kamasz fiú, fiatal férfi egyszerre csinál 2 teljesen ellentétes dolgot:

• imádja a nagyon "nyitott" viselkedésű nőket, nem haboz élni az adódó lehetőségekkel e tekintetben,
• amint azonban érzelmi köteléket alakít ki egy adott nő iránt, elvárja, hogy az a nő ne legyen nyitott, csakis az övé legyen minden tekintetben.

Kubában ez pl. teljesen patológikus méreteket ölt. Távolról meg lehet állapítani melyik kubai nőnek/lánynak van stabil párkapcsolata, akinek ugyanis van, az még az öltözködésben is visszafogott, ugyanis a partnere nem engedi neki a nőiesebb öltözéket.

Én ezt személyesen sose vittem ilyen végletekig. Számomra az volt a cél, hogy a mindenkori csajom legyen csak az enyém, ebben legyen "zárt", de ezzel együtt pl. az öltözködésben legyen maximálisan nyitott.

S - talán ebből következően - sose szerettem a nyitott viselkedésű nőket. Akkor se, ha a helyzet kedvezményezette lettem vagy lehettem volna.

Múzsámmal - persze nyilván nem most, amikor már öreg, hanem amikor még fiatal volt és az átlagvélemény szerint is szexis, csinos volt - sokszor megesett, hogy megkérdezték tőle, hogyan nézhet így ki, nem haragszom-e rá ezért én. Majd amikor elmondta, akkor haragudnék, ha nem így nézne ki, sokan nem értették.

De jól tudom. én vagyok a kisebbségi nézet.

Ahogy a nyugathoz való viszonyban is kisebbségi nézet az, hogy valaki nem szereti a nyugatot és nem is él a nyugat bájaival. Sokkal-sokkal gyakoribb az a választás, hogy megvetjük a kurvát, de azért élünk szolgáltatásaival.

Csak aztán ezt a nyugat hívei félreértik. Egyrészt azt hiszik, hogy a nyugat bájai nyugatpártiságot teremtenek. Másrészt azt, hogy a bájak népszerűsége egyben a nyugati rend valamiféle felsőbbrendűségét is jelenti.

Pedig a folyton kurvázó, feleségét megcsaló férfi is kellemetlenül meglepődne, ha a feleségéről megtudná, hogy időnként hobbiból kurva. Az meg egyenesen felbőszítené, ha a saját lányából lenne "szexmunkás" típus.

Csak két út van, mondta a korombeli, nálam pár évvel idősebb spanyol ismerős mostantól számítva 27 éve. Spanyolországban.

Spanyolország sajátos hely, sok mindenben ugyanúgy eltér az európai fősodortól, ahogy Kelet-Európa, bár egész más módon.

Spanyolországban a történelem úgy alakult, hogy a liberális demokrácia csak a XX. sz. 70-es éveiben jelent meg, a korábbi időszakban előbb káosz, majd egy totális diktatúra lett, mely persze lassan enyhült, a 60-as évek második felére már egy élhető autoritárius hatalommá vált. De a fősodrú nyugati típusú rend csak 1978-tól számítható, sőt megszilárdulása csak 1981-től.

Egyébként a spanyol diktatúra nagyon furcsa volt. Bizonyos dolgokban kőkemény volt, másoknban meg hihetetlenül engedékeny. Pl. simán engedték, hogy az országban repülőgéppel tranzitáló külföldiek vízum nélkül beléphessenek az országba, csak jelezni kellett az igényt a repülőtéri rendőrörsön, ahol így bemondásra kiadtak engedélyt ingyenesen. S bárkinek, azaz a hivatalosan ellenséges államok polgárainak is, lásd a kelet-európaiakat.

Múzsám gyerekként a szüleivel sokszor volt így Spanyolországban a 70-es években. Az apja Kubában, majd Mexikóban volt hivatalos kiküldött, s jellemzően Madridon keresztül utaztak.

Szóval Spanyolországban ment folyamatosan ugyanaz, ami nálunk, csak úgy 15-20 évvel korábban, ez a "csatlakozunk Európához" hullám. 1982-ben lettek NATO-tag, 1986-ban EU-tag: az 1982-es NATO-csatlakozás elleni aláírásgyűjtésben majdnem részt vettem, megállítottak az utcán szocialista aktivisták, hogy írjam alá, majd csalódva vették tudomásul, hogy hiába nézek ki helyinek, nem vagyok spanyol állampolgár. Később a spanyol szocik lettek egyébként a NATO legfanatikusabb hívei, sőt a volt vezérük NATO-főtitkár is lett (Javier Solana), de ez már más ügy, ami persze szinte hasonlít a magyar helyzethez, ahol a NATO-csatlakozást először éppen az MSZP vetette fel.

Ment is mindez a folyamat lelkesen, gyakorlatilag csak marginális csoportok ellenezték az egészet, egyes pár százalékos kommunista és anarchista csoportok, s még kisebb francóista csoportok. De még ezeknek a köröknek a zöme is európaista volt, a kommunisták nagy tönbbsége is. A francóisták zöme meg megreformálta magát, s átállt az átlag nyugati középjobb konzevatív-liberális vonalra. (A spanyol Néppárt de iure a francóista állampárt utóda.)

Kicsit mint a magyar helyzet, Spanyolországban is simán átmentette magát a diktatúra elitje, csak persze a másik oldalon.

A 90-es évek elejére kialakult a "nincs más út" ideológia, azaz aki ellenzi a rendszert, az hülye és vagy fasiszta vagy kommunista.

A mélyben ez teljes erkölcsi széthulláshoz vezetett. Minden szemszögből. Franco annyira túltolt mindent, hogy utána megjelent mindenben az ellenkező véglet. Franco alatt a rendőr megbírságolta az utcán egymást megcsókoló párokat (normál heteroszex párokat!), mert ez közbotrányokozásnak minősült, utána meg minden tele lett színültig homokosokkal, s immár semmilyen erkölcsi érv nem számított, az emberek mindenre legyintettek. Spanyolország lett a világ harmadik országa, ahol bevezették a homokos "házasságot", megelőzve pl. Skandináviát, Angliát, Németországot.

Az egész hangulat apokaliptikus lett. A korábbi mérsékelt optimizmus helyett. Ma gyakorlatilag a spanyol az egyetlen spanyol nyelvű nép, ahol az életérzés nem "latinos". A spanyol életszínvonal kb. tizedén élő átlag kubai pl. teljesen idegen bármilyen pesszimizmustól, pedig hát lenne rá oka.

1995-ben ezt legjobban ez az ismerős fogalmazta meg: itt vagy dolgozol, kicsit csalsz, trükközöl, pénzt spórolsz, majd kis üzletember leszel, vagy ha ez nem sikerül, akkor drogos leszel, harmadik út nincs.

Pedig ő utálja mind a két utat, de nem tud mit tenni - mondta.

S valójában máig ez a helyzet. A spanyol rendszerkritikusság máig nem következetes. Az újbaloldalból tipikus woke-szekta lett. De a magyar fideszes sajtóban népszerűsített újjobb, a Vox is abszolút ultraliberális a gazdaságpolitikában, valójában magyar viszonylatban a Momentumhoz áll közel, nem a Fideszhez - a Fidesszel való közös elem a kulturális mező és a szoft EU-szkepticizmus.

Persze ha spanyol lennék, a Voxra szavaznék, de csak szigorúan kisebb rossz alapon. Nem rendszerkritikus párt, csak rendszerreformista párt ők, s alapvető axiómájuk téves.

Az ismerőssel meg nem tudom mi lett. Hamarosan személyes konfliktus alakult ki. Szerelmes lett a múzsámba, még házassági ajánlatot is tett neki. Ez meg aztán persze meggátolta a további kapcsolatot.

Teljes tévhit, hogy a polgári engedetlenség törvényes. Sőt éppen az a lényege, hogy nem törvényes.

A polgári engedetlenség azt jelenti, nem értek egyet a fennálló törvényes renddel, azt tudatosan bojkottálom. S a legfontosabb: valamilyen magasabb érték nevében vállalom a következményeket, jellemzően a törvényes rend válaszát.

Úgy polgárilag engedetlenkedni, hogy elvárom nem lesz semmi bajom ebből az minden csak nem polgári engedetlenség. Ez kb. olyan, mint úgy éhségsztrájkolni, hogy közben fel vagyok háborodva miért vagyok éhes.

Mindez azzal a ballib szöveggel kapcsolatban jutott eszembe, mely szerint a hatalom törvénytelenül rúgta ki a polgári engedetlenkedéssel élő fanatikus ballib pedagógusokat, akik csak éltek törvényes jogukkal.