Pár napja írtam a kubai nemi erkölcsről. Most ezen a háttéren a kubai külföldi közösségek esete.

Akkoriban Kubában összesen 6 országból volt olyan méretű igjúsági jelenlét, ahol már lehet általánosítani, nagyjából számszerinti sorrendben: Szovjetúnió, NDK, Bulgária, Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország.

Kelet-Európa tehát, melyben nem volt szexuális forradalom, de mégis volt nyugati hatás közvetve, így kubai szemmel sokkal szabadabb volt e tekintetben a viselkedés.

A szovjetek esete a legkönnyebb: szerepük de facto nulla volt. Egyrészt ugyanis a 18 éven aluliaknál kötelező puritanizmus volt, még egymással se igen buliztak, nemhogy másokkal. A szovjet hatóság nagyon rossz szemmel nézte, ha egy szovjet fiatal kubaiakkal vagy más idegennel barátkozott. S ezt csak a kaukázusi szovjetek nem tartották be tömegesen, lásd örmények és grúzok elsősorban, de ők szovjet szemmel is amolyan "déli, egzotikus, megbízhatatlan" alakoknak voltak beskatulyázva. Másrészt pedig 18 év felettiek alig voltak, a szovjet rendszerben a hivatalos kiküldöttek nem vihették magukkal családtagként már felnőttkort elért gyerekeiket. Így alig volt 18 éven felüli szovjet fiatal Kubában, csak pár ösztöndíjas volt ilyen.

Az ellenkező véglet a keletnémetek voltak, ők álltak minden tekintetben a szexuális forradalom csúcsán. Ez persze Magyarországon is így volt: a Balatonon is híres volt az "NDK-s lány" mint fogalom, aki ismerkedés után fél órával szexet akar a bokorban. Kubában az éghajlat ezt még erősítette is, a karibi klíma olyan, hogy jelentősen elősegíti a szexuális vágyakat - tudományosan nem tudom megindokolni, de a nedves meleg és a sós levegő közös hatása tényleg ilyen, különösen azokra, akik nem születtek bele ezekbe az éghajlati viszonyokba.

Tehát legendák voltak róluk. A fiúkat gyűjtő NDK-sokról, sőt a férfit megrőszakolókról.

A lengyel lányok voltak a helyi arisztokraták. Ők halálosan meg voltak győződve róla, hogy náluk szebb nincs a világon, s minden férfi titokban őket akarja. Így nagyon durván válogattak: nemhogy partnerük nem lehetett bárki, de még egy szimpla beszélgetést valakivel is kegynek tekintettek.

A lengyelek hitték, mindenkit megkaphatnak, egy más nő se az ő kategóriájuk. Ezzel egyszer magam is bajba keveredtem. Jövendő múzsámmal nagyjából 2 hónapja voltam együtt, s buliban voltunk egy háztetőn lévő medence körül. Unatkozó lengyel csaj eldönthette, ő képes bármely párt szétválasztani. Szóval produkálta magát, erotikusan táncolt, s bár semmilyen ruhát nem vett le magáról, rendkívül látványos volt, nem lehetett nem odanézni, különösen, mikor beállt az egyik zuhany alá, s magára engedte a vizet. Jövendő múzsám láthatóan durcis lett, hogy nézem a lengyelt, nehezen tudtam megnyugtatni, pedig elmagyaráztam "ha képes lennék nem felfigyelni ilyesmire, akkor homokos lennék". Végül azzal nyertem vissza a jóindulatát, hogy valójában nem a lengyel lány tetszett nekem, hanem az, amit csinált, s igazából akkor lennék a legelégedettebb, ha ő csinálná ugyanezt a lengyel helyett.

Később, nagyjából első házassági évfordulónkig többször volt ilyen félreértésünk, lásd "miért bámulod azt a csajt?" - "csak a ruháját nézem, szeretném, ha te is ilyet vennél fel, rajtad még jobban állna". Kellett kb. másfél év, hogy elhiggye, nem kamu a szövegem.

A csehszlovákok és a magyarok - akiket képtelenség volt megkülönböztetni egymástól, míg nem szólaltak meg - voltak a középmezőny. Nem volt se túl jó, se túl rossz hírük, s mindenképpen a legdiszkrétebbek voltak. Egyszer mesélték egy cseh lányról, hogy egy bulin túl sokat ivott, majd félmeztelenül táncolt - sokáig hír volt ez, a "keletnémet módra" viselkedő csehszlovák tiniről.

A bolgárok voltak mindenképpen az "olcsón hatásosat" mesterei. A szovjetek után a bolgárok voltak a legrosszabban fizetett külföldiek Kubában, s ez érthetően kihatott a kiküldöttek lányaira is. Az átlag bolgár lány csillogott, villogott, szokatlan dolgokat tett magára (ha pl. az ember látott egy bulin egy fiatal lányt 30 centis fülbevalóval, 90 % esélye volt, hogy a lány bolgár), s ebből az erős, előnytelen testalkatúak se maradtak ki.

S a bolgárok voltak a legjobban integráltak a kubai körülmények közé. Akár partner szinten is.

Ami drasztikus eltérés volt a kubai és a kelet-európai lányok között, hogy utóbbiak szabadabban viselkedtek, akkor is, ha volt párjuk. Kubai szemmel nézve egy lány akkor viselkedik szabadabban, ha partnert keres, ez az egyetlen elfogadható ok.

Ez olyan szinten megvolt, hogy még az öltözködésre is kiterjedt. A kubai elvárás: az elkötelezett lány legyen szerény kinézetű. Ha mégse az, akkor ott valami baj van, biztosan a kapcsolat nem működik.

Amikor már együtt volt a későbbi múzsámmal, én is kaptam erre felvetést. A múzsám mindig abszolút odafigyelt magára, pl. smink nélkül akkor láttam először, amikor először aludtunk együtt egész éjszaka, s lefekvés előtt nyilván megtisztította az arcát. Továbbá az öltözéke is mindig abszolút szexis volt. Egy nap meg is kérdezte tőlem egy kubai haver, engem nem zavar, hogy a "noviám" így néz ki, hiszen mintha fiút keresne magának? Én meg egy példával válaszoltam: ha lenne kocsid, mit szeretnél, az szép, tiszta legyen, mindig működjön rendesen, vagy legyen piszkos és időnként robbanjon le? A haver ezen jót nevetett, majd azt mondta "furcsa emberek vagytok ti Európában". Pedig igyekeztem elmondani, ha a csajom jól néz ki, az úgy értékelem, nekem néz ki jól, nem másnak, ha pedig hűtlen lenne hozzám, akkor tök mindegy lenne, ezt szexis külsővel vagy nélküle tenné.

Mivel mégiscsak Kubában nőttem fel, azért hatott rám az ottani megítélés. A csajom öltözködése terén pont nem, de mondjuk azt én se fogadtam el, hogy a csajomnak lehet esetleg hímnemű barátja. S ez nem bizalomhiány, hanem a normalitás: én vagyok a hímnemű barátja, minek kellene még barát, aki nem közös barát, hanem csak az övé?

Van azért valami mélyen drámai abban, hogy bár direkt beazonosíthatatlanul írtam, azok, akik az írás közben a szemem előtt lebegtek ma 50-65 év közötti nagymamák. Ha esetleg valaki olvas közülük engem - ilyen már megesett, visszajelzést kaptam olyantól, aki akkor ott élt -, biztosan nagyon mosolyog, esetleg büszke is amolyan "hű, milyen dögös csaj voltam!" alapon.

A lényeg: kubai szemmel el lett könyvelve, ezek a kelet-euópai népek baromira furcsák, a lányok "kurválkodnak", pedig nem is igazi kurvák, a fiúk pedig ebben nem látnak semmi problémát. Fura, abszurd népek!

Jellemzően minden népnek van valamilyen tipikus közmondása vagy vicces mondása, mely jellemzi az adott nép lelkületét.

A magyaroknál ez talán az "Okos enged, szamár szenved.", melyet egyébként marhára utálok túlértelmezése miatt.

A kubaiaknál ez a "Niño que no llora, no mama." mondás, melynek van magyar verziója: "Néma gyereknek az anyja sem érti szavát.". Szó szerint a kubai közmondás: "A gyerek aki nem sír, nem szopik.".

Az oroszoknál a csúcs közmondás - melyet az átlag nyugati képtelen megérteni, pedig a legjobban fejezi ki az orosz lelket - a "Работа не волк - он в лес не убежит." - szó szerint: "A munka nem farkas - nem szalad el az erdőbe.". Minden magyar megérti mit jelent, pedig ilyen magyar mondás nincs.

Az amerikaikat talán legjobban a "You can’t make an omelet without breaking eggs." jellemzi, mely a pragmatizmus dicsmondása tulajdonképpen.

A bolgár csúcs mondás egyértelműen a "Преклонената глава сабя не я сече." - "A lehajtott fejet nem vágja le a kard.". Mélyen a török időkből származik. A bolgár értelmiség jellemzően gyűlöli ezt a mondást. Pedig nem kell ezt úgy értelmezni, ahogy szokás: adjuk meg magunkat az erősnek, akkor az nem tapos el minket, ugyanis a mondás nem ezt jelenti. A mondás fő üzenete: ne harcolj nyíltan a túlerővel szemben. Ami nem jelenti feltétlenül azt, hogy egyet is kell érteni a túlerővel. Csak úgy kell tenni mintha.

S bizony máig ez jellemzi a bolgár lelket. Sose szabad pl. emiatt nagyon sarokba szorítani egy bolgárt, majd kicsikarni belőle valamilyen ígéretet - ugyanis meg fogja ígérni, majd a legelső pillanatban - amikor az illető már nem érzi magát sarokba szorítva - egyszerűen nem fogja betartani. S nem fogja ezt erkölcsi rossznak érezni, sőt erkölcsileg azt fogja rossznak tartani, aki olyan helyzetbe kényszerítette őt, melyben valamit meg kellett ígérnie, pedig azt esze ágában se volt megtenni.

A bolgárokkal mindig az a jó tárgyalási taktika, hogy szabadnak érezzék magukat, s legyen a megbeszélt dologból nekik is hasznuk. Ha ez teljesül, már erkölcsi rossz lesz az ígérete megszegése, s az átlag bolgár ezt nem fogja megtenni.

Ennek be nem tartása máig bajokat okoz. Magam láttam ilyesmit. A magyar turista nyaralóhelyet foglal Bulgáriában, abszurd módon lealkudja az árat. A bolgár fél kényszeresen elfogadja, mert éppen nincs más érdeklődő. Aztán pedig a bolgár fél azonnal keresni fog mást, aki többet fizet, s a magyar fél hoppon marad. Szóval: nem szabad soha túl jó üzletet kötni egy bolgárral.

A politikában ez szintén így van. Nagyon szoktam mosolyogni, amikor különféle brüsszeli jelentésekben kijön, hogy mekkora "éltanuló" ez a Bulgária, különösen mostanában a "rossz" magyarok és lengyelek hátterén nézve. Örülnek ám Brüsszelben, hogy míg mások "akadékoskodnak", addig a bolgárok mindenre rábólintanak, sőt aztán jogszabályba is foglalják a megállapodást viszonylag gyorsan. Az már elsíklik, hogy aztán lényegileg sose teljesül a megállapodás a valóságban. Amit Bulgária nem akar teljesíteni, arra rábólint, törvényt hoz róla, majd... nem teljesíti. Brüsszeli ésszel nem érthető ez a magatartás, nem is igen foglalkoznak vele, míg ott van a lengyel és magyar "probléma".

Mostanában nagy a döbbenet Brüsszelben, hogy Észak-Macedónia EU-tagságával kapcsolatban Bulgária nyíltan nemet mondott. Nagyon szokatlan. De ez ritka dolog: egyszerűen ez a kérdés annyira sérti a bolgár nemzeti érzést, hogy itt nem megy még a formai rábólintás se. De ez az első és egyetlen eset eddig, amikor Bulgária valamiben nem adott igazat az EU-nak.

Még előző munkahelyemen volt egy vicces délutánom ezzel a lehajtott fej módszerrel. Jön egy dörgedelmes ímél minden dolgozónak a kólcenterben. Ebben felvázolásra kerül az a "súlyos" probléma, hogy a dolgozók nem öltözködnek "illő" módon.

A dolog háttere: a cég amerikai központjából valaki látogatni jött, s szúrta a szemét az emberek öltözéke. Így aztán összeülhetett valami "bizottság" a "helyzet" megoldására. Nyilván nem voltam személyesen jelen (nem voltan semmilyen, akár alsószintű vezetői pozícióban se a cégnél), de el tudom képzelni a tanácskozást: az amerikaiak elmondták, az USA-ban hogyan öltöznek a dolgozók, mire a bulgáriai részleg meg rábólintott vita nélkül.

Aztán jött az ímél, súlyos mondatokkal, hogy mekkora probléma mindez, s hogy mindenki működjön közre megoldásában. Először még meg is ijedtem, mert én személyesen abszolút szabálysértőnek bizonyultam: nem kötelező ugyan a rendes ing, de galléros póló kell helyette, márpedig én mindig sima, gallértalan pólót viselek. De eztán megnyugodtam.

A legviccesebb: részletes bemutató is jött az ímélhez képekkel: LÁNYOK és FIÚK felosztással. Pl. a fiúk ne jöjjenek strandpapucsban vagy rövidnadrágban, ne legyen rajtuk izompóló, gallértalan póló, stb. A lányoknál persze hosszabb tilalmi lista volt, ennek egyik pontja elgondolkoztatott: a cicanadrág nem tilos, de csakis akkor viselhető, ha felül olyan blúz vagy pulóver van, mely a fenék alatt ér véget. Végülis ezt nem tartottam gondnak, szerintem is jobban áll feneket takaró felsővel a cicanadrág. De mivel a cicanadrág a kedvenc női ruhám, kicsit féltem, nehogy a kolléganők ezután ritkábban hordják ezt a ruhadarabot.

Aztán indultam hazafelé. Beszállok a liftbe, ahol már bent van a személyzeti osztály (HR) vezetője, egy 40 éves csaj, akit jól ismerek. Önkéntelenül végignézek rajta, s mit látok: műbőr cicanadrág, a fenék közepén végződő blúzzal! S ez a csaj ugyanaz volt, aki a dresszkódos ímélt aláírta másfél órával korábban!

Azonnal világos lett: nem kell komolyan venni az új szabályokat. Ezt mindenki pont ugyanígy értelmezte, kivéve pár még frissen az országba érkezett külföldi kollégát. S még én voltam az egyik legenyhébb szabálysértő, mert én eleve mindig hosszúnadrágban jártam be, azaz csak a gallértalanságom sértette a szabályzást. Viszont az egyik "laza csávó" kolléga már másnap rövidnadrágban, lyukacsos izompólóban, s strandpapucsban jelent meg.

Gondolom, a cég helyi vezetése boldogan jelentette a kaliforniai központba: dresszkód lett bevezetve! Azt persze biztos nem tették hozzá: senki nem tartja be, még maga a vezetőség se.

Latin-Amerikában, annak kontinentális részén két területrész van, mely ma nem spanyol vagy portugál nyelvű. Az egyik Közép-Amerikában Belize, a másik Dél-Amerika északi részén a Guyana-vidék egy része. Erről részletesebben.

A közhiedelemmel ellentétben a Guayana vidék nem csak a mai "három Guayana", azaz Guyana, Suriname, s Francia Guiana. Keletről nyugatra a terület eredetileg: spanyol Guayana, brit Guayana, holland Guayana, francia Guayana, portugál Guayana.

A terület mai viszonyai:

• volt spanyol Guayana: ez a mai Venezuela Guayana nevű tartománya,
• volt brit Guayana: az a mai független Guyana,
• volt holland Guayana: ez a mai független Suriname,
• volt francia Guayana: ez a mai Francia Guiana, az egyetlen mely máig de facto európai gyarmat, 1946 óta francia megye, azaz Franciaország szerves része minden tekintetben,
• volt portugál Guayana: ez a mai Amapá nevű brazil szövetségi állam.

A teljes terület kb. 1 millió km2, a lakosság 4 millió fő.

Az öt gyarmatosító hatalom között a határok a térségben folyamatosan változtak az idők során, ennek eredménye az, hogy máig vannak határviták. A legtöbb ilyen vita kis jelentőségű, az igazán komoly határkonfliktus a Guyana és Venezuela közti. A venezuielai álláspont szerint a Guyana közepén lévő Esequibo folyó volt a határ a gyarmati időkben Anglia és Spanyolország között, így a folyó teljes balpartját magának követeli mint Spanyolország jogutódja. Ha teljesülnének a venezuelai igények, az azt jelentené: a mai Guyana kb. kétharmada átkerülne Venezuelához.

A mai etnikai viszonyok az 5 gyarmatosító hatalom politikájának eredménye. A spanyolok alig hoztak be a térségbe néger rabszolgákat, így ma a venezualai Guayanában a lakosság legnagyobb része fehér-indián keverék és fehér. A portugálok intenzívebben használtak rabszolgákat, így a brazil Guayanában - Amapában - valamivel több ma a néger, de itt is a fehér-indián keverék és a fehér dominál.

Az angol, francia és holland politika egészen más volt. A franciák alatt gyakorlatilag nem létezett indián-fehér keveredés, viszont hatalmas mennyiségű rabszolga lett behurcolva. Így ma Francia Guiana gyakorlatilag néger terület, kevés fehérrel.

A hollandok és az angolok sajátossága az volt, hogy a néger rabszolgákon kívül indiai bérmunkásokat is betelepítettek. Ma Suriname-ban és Guyanában a legnagyobb etnikai csoport az indiai, őket követik a négerek. Van egy kevés indián, s fehér gyakorlatilag nincs.

Ennek következménye a sajátos vallási helyzet. Mindkét országban a lakosság 25 % hindu, 15 %-a muszlim - mindez az indiai bérmunkások utódai miatt.

Suriname és Francia Guiana sajátossága ezen kívül a maron lakosság. Maronoknak azokat a négereket nevezik, akik rabszolgaként lettek behurcolva, majd elszöktek. S mivel a gyarmati hatalom szinte csak a partvidéken volt tényleges, a délre, a dzsungelbe menekülő szökevény rabszolgák sikeresen képesek voltak szabad néger közösségeket létrehozni a nehezen elérhető vidékeken, melyek fennmaradtak egészen a rabszolgaság eltörléséig. Ma a lakosság 15-20 %-a maron származású e két területen.

Legjobban persze a nyelvek érdekelnek engem. Suriname-ban a lakosság zöme kettős anyanyelvű: holland és sranan tongo. A sranan tongo egy angol-holland keverékből lett kreol nyelv, egyes afrikai elemekkel, a néger rabszolgák találták ki, azonban aztán elterjedt más közösségekben is.

Életszínvonal tekintetében a leggazdagabb természetesen Francia Guiana, hiszen itt az európai Franciaország szociális rendszere van érvényben.

A francia-brazil határ erősen veszélyeztetett emiatt az illegális migráció szemszögéből. Sajátosság: míg a brazil állampolgárok vízummentesen utazhatnak be Franciaországba, ez alól kivétel a szárazföldi brazil-francia határon való átkelés. Itt vízumkötelezettség van, kivéve a tranzitutasokat. Ez a rendszer rendkívül trükkösen zárja ki a szegény brazil állampolgárokat, míg a gazdagabbakat beengedi. Hiszen akinek van pénze repülőre, vagy tranzitcéllal utazik, az már nem potenciális illegális bevándorló, hanem turista.

Van egy általános tévhit a könnyűvérű kubai nőkről. Nagyrészt abszolút téves. Valójában azt kell mondanom, akik gyors ismerkedést akar gyakorlatilag csakis szex céllal, annak könnyebb dolga lesz Magyarországon vagy Bulgáriában, mint Kubában.

Persze, vannak Kubában prostituáltak - s ma már nem is kis számban -, azonban ez más kategória.

Alapvetően még a kommunista rendszer előtt kialakult Kubában - s akkor Kuba tényleg a régió prostítúció központja volt -, hogy élés határvonal van a kurva és a rendes nő között. Ez annyira megmaradt, hogy a rendes nő nyilvánosan és világosban komoly partnerének se enged meg többet, mint csókolózást. Este az más, amikor sötét van, ilyenkor lehet látni sok mindent, bár abszolút udvariatlanságnak számít közel menni egy párhoz vagy akár csak jelezni, hogy valamit láttunk. A sötét tengerparton pl. szabályos "lájt szvinger" partik vannak, ez alatt azt értve, hogy párok szexelnek csoportosan, de párcsere nélkül és diszkrét távolságot tartva.

A "rendes" kubai nő furcsa európai szokásnak tartja az egyéjszakás kalandot és minden más hasonlót. Azzal semmi gond nincs, hogy egy pár gyorsan eljut az első szexuális kapcsolathoz, ez abszolút normálisnak számít. De ehhez hivatalosan "párnak" kell lenni. A két fél megállapodik, pár lesznek. Ennek kifejezettnek kell lennie, a lány hivatalosan "novia" (= menyasszony) lesz, ez a szó azonban nem jelent valós házassági szándékot Kubában, azaz a szó jelentése sokkal szélesebb, mint a magyarban, ahol a "menyasszony" csakis jövendő feleséget jelent - Kubában a szó valós jelentése inkább "hivatalos barátnő". (A férfi pedig "novio", azaz vőlegény, de ez is csak "hivatalos fiúbarát".)

A szóbeli elköteleződés abszolút szükséges, s ennek komolyan nem vétele súlyos illetlenség.

Amint megvan az elköteleződés, semmi akadálya a fizikai kapcsolatnak. De az átlag kubai idegennek tekinti azt, amit elsősorban amerikai filmekből ismer: hogy összejönnek emberek szexre, majd aztán pár lesznek. A kubai erkölcs szerint ez abszurdum, a helyes sorrend a fordítottja.

Nyilván a legtöbb partnerség Kubában is szétmegy, de ez nem gond, ha annak fennállása alatt a partnerek komolyan vették egymást. (A férfi akkor is komolynak számít, ha egyszerre egynél több "menyasszonya" van, míg nő esetében természetesen ez kizárt. Azaz a hűtlen nő kurva, míg a hűtlen férfi csak "bohém" lélek.)

Személyes közvetlenül tapasztalatról nemigen tudok beszámolni. Valószínűleg hihetetlen, de sose volt kubai barátnőm, pedig egész kamaszkoromat ott töltöttem. Pedig mindig volt barátnőm, csak az összes barátnőm Kubában élő külföldi volt.

Egyetlen egyszer próbáltam kihasználni egy alkalmat egy kubai lánnyal, de azonnal látható volt, hogy "rendes" lány, s elvárta volna, hogy "noviává" fogadjam, én viszont nem akartam becsapni, mert nem voltam szerelmes belé, csak az öltözködése tetszett meg. Meg egyszer egy kubai lány próbált felém közeledni, de egyrészt volt barátnőm, másrészt nem is tetszett a kubai csaj. Kamaszként is monogám típus voltam.

Szóval nem volt "noviám" Kubában. Legalábbis nem a szó kubai értelmében. Múzsámat Kubában ismertem meg, de mivel ő se kubai, nem volt szükség, hogy "novia" legyen - más kérdés, hogy végül tényleg "novia" lett, de immár a szó magyar értelmében.

Már megírtam mik a multinő típusok, de most ezen az általános hómofisz sokat változtatott. Hiába nincs iroda, ha van Skype, Teams, Team Viewer, Connect, WebEx, s még több hasonló, ahol videókapcsolat van.

A típusok persze maradtak, a 4 fő típus: az üzletasszony titkárnő, a szürke veréb, a hanyag bölcsész, s a csillogó modell. Lásd pontos leírásukat az eredeti cikknél.

A gond az, hogy a videókonferencián szabvány esetben a válltól felfelé látszik az ember, s ez sokban megnehezíti a nők dolgát.

A szürke veréb és a hanyag bölcsész nincs bajban, neki az új helyzet kifejezetten jó. Közel ül a kamerához, hogy lehetőleg csak a feje látsszon, maximum a felsőruha legfelső sávja. A lényeg: mindenki lássa, se ékszert nem hord, se smink nincs rajta. A hanyag bölcsész időnként azért rájátszik, pl. valamilyen pizsomaszerűt visel, s a videokonferencia előtt tükör előtt külön összekócolja a haját, nehogy valaki azt higgye, ő a drága idejét frizuracsinálásra pazarolja kemény munka helyett.

A titkárnő típus viszont nehéz helyzettel szembesül. A sminkje ugyan látszik közeli kameraállásból, sőt jobban látszik, de nem látszik, hogy hivatalosan van öltözve. A végén még azt gondolhatja valaki, hogy lezseren dolgozik! Szóval egy kicsit el kell távolodnia a kamerától, legalább mellmagasságból látszódjon a ruha. Kiskosztümöt persze nem vesz fel, azt azért röhejesnek gondolja ő is, hogy valaki otthon így ül. De követelmény valamilyen zakó, blézer, mely alól kilátszik hivatalos kisugárzású blúz.

A hómofisz legnagyobb áldozata azonban a fotómodell típus. Nagyon-nagyon nehézkes a vebkamerán át elküldeni az üzenetet, hogy ő csillog-villog otthon is. Ez a típus ezért kénytelen távol ülni a kamerától, hogy legaláb deréktól látszódjon, így viszont messze kerül a billenyűzet és az egér, azaz folyton előre-hátra kell mozognia.

Van egy ilyen típusú, szinte archetipikus kolléganőm. Ő időnként felállt a székről, hátralépett, megmutatta, hogy feszes bőrnadrág van rajta (vagy leggings, ez nem látszott, a bokáját azért nem mutatta be), plusz szünet alatt bekapcsolva "felejtette" a kameráját, s megigazította a sminkjét, mintha kozmetikai szereket reklámozó influenszer lenne.

Mindenki tudhassa: ő csak éjszakai alvás közben nincs sminkelve, s nála a sarokra való leszaladás is kizárt gondosan kiválasztott ruha nélkül. Nem negatív kritika ez, én ezt a típust szeretem a legjobban a leírtak közül, szóval nincs vele bajom, csak a dolog vicces oldalát azért észreveszem.

A cipőmániás nők viszont bajban vannak. Még nem sikerült ugyanis megoldást találni a lábbeli bemutatására vebkonferencián.

A férfiak esetében minden sokkal egyszerűbb. Etről csak pár szót. A nyakkendőben otthon ülés röhögést váltana ki, így ez kizárt. Szóval itt a rendes ing - póló - atlétatrikó a 3 opció. A két szélsőség: a nagyon hivatalos kolléga, akin a rendes ingen zakó van, s az ellenkező véglet, a "nagyon meleg van" alapon meztelen kolléga. Persze minden férfi csak válltól látszik, itt nem játszanak a női lehetőségek.

A férfiak fő gondja a háttér: ami a fejük mögött látszik. Alapvetően itt az opciók:

• a minimalista típus: a háttér üres fal,
• a kemény csávó típus: a háttér egy üres szoba, ahol pl. szobabicikli van, az eddigi legviccesebb esetem a háttérben motorkerékpár és súlyzók, képzelem milyen erőfeszítés volt a hálószobába becipelni a motort,
• az állatbarát: kutya vagy macska van hátul,
• a romantikus szerelmes: hátul a barátnő/feleség fényképe látható,
• a tudós: könyvespolc van hátul, fokozott esetben gondosan megválogatva mi legyen a látótérben,

Az utóbbi 2 évtized legjobb mjuzikelje a Mormon Könyve. A South Park alkotói készítették, amiből nyilvánvaló: ez egy paródia.

Persze az alkotás akkor élvezhető a legjobban, ha az ember valamennyire legalább tisztában van a mormonizmussal. Enélkül egyes vicces utalások nem érthetőek, bár maga a sztori így is élvezhető.

A sztori összes eleme egyébként olyan, ami abszolút hétköznapi a mormon életvitelben.

A két főhős két amerikai fiatal misszionárius, akiknek nagyjából nulla ismeretük van a világról: az egyik - Kevin - fanatikus, s komolyan hiszi, nagy tettek várnak róla, míg a másik - Arnold - egy laza srác, aki nem ismeri rendesen a mormon tanítást se, csak szeretne valahogy túl lenni a misszión, amire csakis családi hagyományból jelentkezett.

A misszionátus párt Ugandába osztják be, mely országról kezdetben azt se tudják, melyik földrészen van. Majd amikor megtudják, hogy Afrikában van, annyi jut eszükbe, hogy "Oroszlánkirály". A misszió ott korábban senkit se tudott megtéríteni, de Arnold sikeresen prédikál, csak nem a hivatalos tranítást, hanem különböző sci-fi filmekből összegyúrt halandzsát keverve egyes mormon történetekkel (ezt nyilvánvalóan a Vissza a jövőbe egyik jelenete ihlette, ahol Marty a saját apjának ad elő hasonlót).

Azonban a régiót rettegésben tartó hadúr mindenkit le akar gyilkolni. De ismét kitalálnak egy fantasztikus sztorit a misszionáriusok, melynek hatasára maga a hadúr is megtér.

A mjuzikel tulajdonképpen 4 réteg:

• szimpla sztori két bátor srácról,
• a mormonizmus ellentmondásainak bemutatása,
• általános valláskritika (a szerzők ateisták),
• s persze az egész amerikai kultúra kinevetése (bár ezt kevés amerikai érti).

A szerzők nagyon vigyáznak a szerzői jogra, így legálisan nagyjából nulla helyen nézhető meg az előadás, még hivatalos dvd-verzió sincs. A szimpla hang megvan sok helyen, legálisan is. Magát az előadást én csak úgy tudtam megnézni, hogy találtam egy kissé remegős, kézikamerás kalózfelvételt az egyik New York-i előadásról egy orosz torrent oldalon.

Viszont van egy sor amatőr előadás a neten, legálisan.

Szűcs Juditba konkrétan szerelmes voltam, 11-14 éves koromban.

Persze, gyorsan utánaszámoltam, hogy semmi esélyem nála, hiszen 14 évvel vagyok fiatalabb nála.

Tulajdonképpen nem is a zenéje ragadott meg - végülis az átlagos diszkó zene volt, kifejezetten bugyuta szövekkel, s ez a bugyutaság már akkor feltűnt, amiben az is segített, hogy fejből tudtam összes megjelent dalát 1978-1983 között. Mondjuk a "súlytalanul Marsra szállok, köröttem pompázó tarka virágok" sor már 12 évesen erősen elgondolkoztatott, vajon mit akar jelenteni - egyik kedvenc hobbim ugyanis a Planétárium látogatása és csillagászati könyvek olvasása volt.

Szóval mondjuk ki: nőként tetszett. Vékony, közepes magasságú, fehérbőrű csaj, fekete szemmel és hajjal, szép énekhang és kiváló tánctehetség.

eredeti 1980-as felvétel

Miatta változott meg nőízlésem: 11 éves koromig a szőke lányokat kedveltem, aztán 1978-ban megláttam Juditot! S pár másodperc alatt megváltozott ízlésem, sőt ez azóta is stabil: szóval 11 éves korom óta a sötét hajú lányok tetszenek.

Szerelmem fokozódott 1979-ben, amikor megjelent második nagylemeze, melynek főoldalán csábosan nézett félmeztelenül (egy sál takarta meztelenségét), hátoldalán pedig szűk bőrnadrágban és hosszúujjú bőr felsőben pózolt guggolva.

Volt egy barátnőm 13-15 éves koromban, akit rendkívül stresszelt Szűcs Judit imádatom. Szegény lány egyszer Szűcs Judit fényképével ment fodrászhoz, hogy ugyanolyan frizurát akar. (Egyébként sikerült neki.) Ha lehetett volna, a barátnő bizonyára a bőr ruházatot is beszerezte volna, de akkoriban ilyesmit színpadon kívül viselni kizárt volt, így kapni se lehetett.

Aztán persze megjött az eszem. 15 éves koromra rájöttem: röhejes és gyerekes dolog sztárokba szerelmesnek lenni.

De amikor 17 évesen éppen Kubában élve híre jött, Szűcs Judit Havannába érkezik, elmentem a koncertjére. Akkor volt éppen terhes a lányával, akiből egy időben Judit énekesnőt akart faragni, csak kiderült: nulla énektehetséget örökölt tőle gyereke.

A koncert után váltottam is vele pár szót. Aláírattam vele pár lemezét, ő meg megkérdezte "ezeket itt vetted?", majd csalódottan fogadta válaszomat "nem, Budapesten".

itt már 60 felett

Mindenesetre mint nőtípus örök hatást gyakorolt rám. Valószínűleg nem a puszta véletlen műve, hogy múzsám nagyon hasonló nőtípus. Csak ő alacsonyabb és fiatalabb nála.

Előző cikkemhez, gondoltam, érdemes megírni a kommunista kubai rend 3 fő megoldhatatlan ellentmondását.

Az első a cukornád alapú gazdaság. A kubai export harmada a cukorból jön be. A kommunista hatalom egyik legnagyobb vádja a korábbi rendszer ellen, hogy az semmit se tett a cukorfüggőség ellen. Majd az új hatalom se tett ellene semmit. Államosították az ültetvényeket és a feldolgozó ipart, de ezen túl más nem történt.

Ráadásul ennek részben racionális okai is voltak. A 70-es évek elején a cukor világpiaci ára hirtelen hatalmas emelkedésbe kezdett, a csúcson 10-szeres szintet érve el. Aztán zuhanás jött ugyan, de a 80-as évek elején ismét lett egy jelentős emelkedés. Ebből a kubai vezetés azt a téves következtetést vonta le, hogy ez mindig így lesz. Pedig azután már sose történt drasztikus emelkedés: egyrészt India és Kína elkezdett hatalmas mennyiségben cukrot termelni, másrészt egyre népszerűbbek lettek a mesterséges édesítőszerek.

A magas árakra számítva abszurd lett volna a biztos bevételi forrásról lemondani. A magas árakból származó extra bevétel pedig sose a gazdaság fejlesztésére volt használva, hanem az ország erejét meghaladó projektek finanszírozására, lásd baráti államok támogatása, ezek közül a legköltségesebb az Angolának adott katonai segítségnyújtás volt 1975-1991 között, a csúcsponton az angolai kubai haderő létszáma meghaladta az angolai hadsereg létszámát.

Az alacsony árak időszaka se izgatta a kubai vezetéset, mert a Szovjetunió politikai okokból a világpiaci ár felett fizetett a kubai cukorért. Egyébként ebben Magyarország is részt vett: bár Magyarországnak túltermelése volt cukorból, politikai okokból vásárolt a kubai cukorból, áron felül, persze jóval kisebb mennyiségben, mint a Szovjetunió.

A másik az élelmiszerellátás. A kubai rendszer lényege az volt, hogy mindenkinek jár gyakorlatilag ingyenesen pár alapvető élelmiszer a jegyrendszer keretein belül. Az intézkedés célja: a legszegényebbek se éhezzenek.

Lassan azonban az a helyzet alakult ki, hogy a termelés már a jegyrendszer által meghatározott mennyiségeket se tudta biztosítani. A szövetkezetek egyszerűen csak minimális mennyiségben termeltek, racionális érdekük volt ugyanis keveset termelni, mert a megtermelt mennyiséget úgyis elvette tőlük az állam, nyomott árakon.

Megoldásként meg lett engedve a terven felüli termény eladása szabad árokon, továbbá a háztáji gazdálkodás eredményének eladása is hasonló módon. Létesítve lettek úgynevezett termelői piacok. Itt azonban 2 probléma jelnetkezett:

• a termelők a legrosszabb termést adták le az államnak a terv teljesítése céljából, a legjobbat meg vitték a piacra, ezáltal a jegyrendszer kereteiben szétosztott élelmiszer egyre rosszabb minőségű lett, ami komoly elégedetlenséget okozott,
• egyes termelők gazdagok lettek (nyilván kubai mércével mérve), de ez is elégedetlenséget okozott, ráadásul ellenkezett a hivatalos ideológiával is.

Pontosan ugyanabban az évben, amikor a Szovjetunióban hatalomra jutott Gorbacsov, Kubában is megindult a "peresztrojka", csak éppen ellenkező irányban. A kubai peresztrojka neve "rectificación" volt, magyarul: helyrehozás, kijavítás. Lényege az volt: a kapitalizmus újjáéledt Kubában, ez tönkretette a forradalmi lelkesedést, így mindent meg kell tenni a nép helyes szellemiségének helyreállításáért. E helyreállítás egyik lépése a termelői piacok bezárása volt, azon az alapon, hogy az ott áruló emberek kapzsi individualisták, akik nem törődnek a közösség érdekeivel.

Én pont ezen időszakban voltam a Havannai Egyetemen hallgató, s jól emlékszem, a marxizmus előadáson a professzor asszony elmagyarázta: a Havanna központjában cipőtisztító bácsik idegen elemek a "forradalom" számára, s a jövő feladata a "cipőpucoló kapitalisták" mint osztály likvidálása.

A harmadik a valutarendszer. Két teljesen szeparált rendszer volt Kubában: belföldieknek és külföldieknek.

Mindennek a Szovjetunió megszűnése vetett véget. Az előjele ennek már 1989 volt, amikor a szovjet vezetés a korábbi negyedére csökkentette a Kubának adott de facto segélyt. Aztán ennek is vége lett 1991-ben.

A kubai gazdaság csőd állapotba került. Az életszínvonal a 60-as évek végének szintjére esett.

1993-ban a kubai vezetés legalizálta a külföldi valuta birtoklását bárki által (a kettős valutarendszer fennmaradt, csak idén lett teljesen megszüntetve). 1994-ben ismét engedélyezve lettek a termelői piacok.

A cukornádfüggés csökkent azóta, ma már a turizmusból több a bevétel, mint a cukorból.

Orbán Krisztián vátesz elmondja - pl. itt, de máshol is -, hogy a magyar rendszerváltozás kudarca 3 fő okra vezethető vissza:

• nem lett leváltva a kommunista elit,
• kritikálatlanul lett átvéve a korabeli nyugati ideológia,
• a külföldi nagytőke lett az ország gazdaságának fő tulajdonosa.

Nos, az első pont szerintem abszurd. Orbán a cseh példára hivatkozik, ahol bizonyos szint feletti kommunista hivatalnokok számára tilos lett a közéleti szerepvállalás az új rendszerben. A gond az, Csehország egyedi eset, ahol az állampárt egységes volt, nem reformálta magát, s így egységben adta át a hatalmat. Sőt, a volt cseh állampárt máig kommunista, nem lett belőle se szocdem, se liberális párt.

Magyarországon ha lett is volt lusztráció, az semmin nem változtatott volna az eszmei helyezeten, a későkommunista elit már régen liberális elveket vallott. Ha meg lett volna tiltva a személyes szerepük, ugyanazokat az eszméket már képviselte az egyik fő ellenzéki párt, az SZDSZ. Egy esetleges lusztráció csak megspórolta volna az energiát az SZDSZ számára az MSZP lassú bekebelezésére.

A kritikálatlan nyugatimádat természetesen jó meglátás. A nyugati nagytőke elnyomó szerepe pedig szimplán ennek következménye.

Szerintem a probléma végoka egy: a neve SZDSZ. Magyarországon nem a volt komcsik rontották el a dolgokat, hanem az egyik ellenzéki párt, az SZDSZ. Ez a párt és holdudvara példátlan szellemi hatalmat kapott, melyet a rendszerváltozással immár semmi se korlátozta.

Annak idején, a szovjet kivonulás után az afgán kommunista kormányzat még 3 teljes évig képes volt tartani magát. Az afgán kommunistáknak volt valamilyen tömegbázisuk: persze kicsi volt, de azért létezett.

Ezzel szemben az afgán liberálisok bázisa láthatóan nulla, még pár hetet se voltak képesek kibírni.

S persze van egy jelentős erkölcsi különbség: az utolsó afgán kommunista vezér nem pakolt be pár zsák pénzt egy repülőbe, majd nem ment el életfogytiglani üdülésre. Helyben maradt, vállalta a felelősséget.

Bátorsága annyira imponáló volt az ellenségeinek, hogy azok - a talibánok - csak felakasztották, előzetesen nem szentségtelenítették meg testét - bár ez volt az eredeti terv -, majd biztosították a család számára a muszlim szertartás szerinti temetést. Tehát elismerték ellenséges muszlimnak, ami más kategória, mint az "ellenséges hitetlen".

Hogyan lett a kubai nemzet?

Más volt spanyol latin-amerikai gyarmatokkal ellentétben Kubában gyakorlatilag hiányzott az indián elem, mellyel összeolvadtak a spanyol telepesek.

Kuba a XII. sz. előtt lakatlan volt, akkor települtek be indiánok a közeli szigetekről. A spanyol felfedezés - 1492 - után a kevés indián lakosság szinte teljes egészében kihalt, ma alig pár tízezer kubai van, akinek vérében kimutatható valamilyen kis indián eredet. Egy másik elmélet szerint Kuba nem volt lakatlan, több ezer éve vannak lakosai, a XII. században csak annyi történt, hogy az eredeti őslakosságot fejlettebb indián hódítók kiszorították Kuba legnyugatibb részébe. De a végkifejlet ugyanaz: az indián lakosság a XVI. sz. elején kihalt.

Tehát Kuba teljesen egészében spanyol telepes államként indult. A dohánytermesztés lett a fő tevékenység, mely már az indián korban megvolt. Mivel Kubában nem volt semmilyen jelentős kincs, így másodrendű szerepre szorult vissza a spanyol gyarmatok között: alapvetően megálló lett az amerikai kontinens és Spanyolország között. Kubába elsősorban szegényebb emberek települtek be Spanyolországból, leginkább Andalúziából. A dohánytermesztés mellett megindult más mezőgazdasági tevékenység is, leginkább kisebb, családi gazdaságokban.

Be lett víve Afrikából a kávé, ennek a termelése is megindult. Valamint - mai szemmel hihetetlen - lassan megindult a cukornád termelése, ez ugyanis akkor még nem volt a fő mezőgazdasági ágazat.

Egészen a XVIII. sz. végéig Kuba alapvetően szegény terület volt, a telepesek között alig volt gazdag ember. Az olcsó néger rabszolgamunka nélkül az egész gazdaság gyorsan csődbe ment volna, ugyanis képtelenség lett volna kitermelni annyit az ültetvényeken, ami elegendő lett volna fizetett bérmunkások alkalmazására. Így is rendkívül alacsony volt a profit, a kubai ültetvényesek 90+ %-a bankhitelből vette a rabszolgáit, s örök adósságcsapdában élt.

A XVIII. sz. végére kialakult a következő társadalmi eloszlás:

• 10 %: spanyolországiak, a közigazgatás, a rendfenntartó erők személyzete,
• 50 %: kreolok (azaz helyben született fehérek) - a felső réteg kisbirtokosok, az alsó az előbbiek személyzete, mesteremberek,
• 10 %: mulattok, akik a spanyol törvények miatt nem lehettek rabszolgák, ők jellemzően különféle mesterségeket műveltek, azonos szinten a szegény kreolokkal,
• 30 %: négerek, legnagyobb részek rabszolga, az ültetvényeken, volt egy kis réteg szabad néger is, a "házinégereket" - akik a család körül dolgoztak, nem az ültetvényen - szokás volt bizonyos idő után felszabadítani egyfajta jutalomként a jó munkáért, majd újra akalmazni őket immár szabad szolgákként.

Kuba virágkora, hirtelen meggazdagodása egy külső esemémy miatt következett be, a XIX. sz. első évtizedében. Haitin győzött a néger rabszolgák felkelése, Haiti lett az amerikai kontinens első független néger állama. A függetlenségi harcok alatt azonban összeomlott Haiti gazdasága, az addig a világ cukortermelésének jelentős részét adó haiti ültetvények 90+ %-a fizikailag megsemmisült.

Kubában, különösen annak keleti részen a gazdák kaptak az alkalmon: tömegesen tértek át a cukornádtermelésre, pl. a kávéültetvényesek is áttértek a cukornádra. Ezt az is segítette, hogy Haitiról sok szabad néger, aki addig a cukornáddal foglalkozott, Kubába menekült. (Máig vannak Kubában francia családnévvel rendelkező négerek, ezek mint volt haiti menekültek leszármazottai.) Lassan Kuba lett a világ egyik cukornagyhatalma. Hatalmas hasznok származtak ebből, kialakult immár egy szupergazdag kubai felső réteg is.

Tulajdonképp ez lett a spanyoltól különböző kubai nemzetiség kezdete.

Egyrészt a gazdag kubai réteg feltette a kérdést, minek fizet adót Spanyolországnak, mikor az nem engedi neki, hogy saját területét igazgassa: Kubát spanyol gyarmati tisztviselők irányították, s kubai gazdag réteg szavazhatott ugyan, képviselőket küldhetett a spanyol parlamentbe, de Kuba csak egy spanyol tartomány volt, semmi több. Az egész spanyol birodalom érdekeit nézve történt Kuba igazgatása, ami nem egyezett Kuba érdekeivel. Pl. míg Spanyolország Franciaországgal szövetkezett, s Anglia ellenében állt, addig a kubaiaknak sokkal jobban érdekükben állt az USA-val való szövetség. Továbbá, a spanyol birodalmi érdek a gazdaságban is ellentmondott a kubai érdekeknek: pl. Kuba csak Spanyolországon keresztül kereskedhetett a világgal, ami abszurdnak tűnt, hiszen pl. a párszáz kilométerre lévő amerikai piacon jobban el lehetett volna adni a kubai cukrot.

A kubai középosztály - elsősorban a kisebb ültetvények birtokosai - szintén érdekellentétbe kerültek Spanyolországgal. Spanyolország 1820-ban betiltotta a rabszolgaságot a jövőre vonatkozóan, azaz onnantól számítva nem vehetett senki új rabszolgát, bár a már meglévő rabszolgaság megmaradt. A kubai kis ültetvények azonban csődbe mentek volna, ha nem alkalmazhattak volna rabszolgákat, így folyamatos ellenségesség alakult ki a "rabszolgafelszabítópárti" spanyol hatalom és a rabszolgatartó kubaiak között. Kubába 1820 után is jöttek be rabszolgák, immár csempészáruként, ami még meg is drágította a rabszolgák árát. A kubai ültetvényesek folayamatos rettegésben éltek: mikor lesznek elkobozva tőlük illegális rabszolgáik a spanyol hatóságok által.

A cukornád egy olyan növény, hogy betakarítása csak egy bizonyos időszakban lehetséges, ha ezen túllépnek, akkor a termés már nem alkalmas feldolgozásra. A gépesítés kora előtt a betakarítás heti 7 napos munkát jelent, napi 20 óra munkaidővel - ez még a kor átlagos napi 16 órás munkaidejéhez képest is abszurdnak tűnt, s szabad ember csak olyan bérrel lett volna alkalmazható erre, amit a vállalkozó már nem tudott volna kifizetni.

A harmadik tényező: a felvilágosodás és a elsősorban a aszabadkőművesség hatása. A vékony kubai értelmiség egyszerűen elvi okokból ellenezte a spanyol uralmat: szabad polgári köztársaságot akart az USA mintájára, szemben a spanyol monarchia "feudális" elnyomásával.

A három csoport - bár más-más indítattásból - arra jutott, hogy vannak "ők" és vagyunk "mi", azaz a spanyolok egy idegen nép, akikkel szemben áll a kubai nép.

A kérdés csak az maradt, mi legyen a rabszolgákkal. Ez a probléma azonban automatikusan megoldódott. A nagy ültetvények gépesítésével a rabszolgamunka feleslegessé vált, a kis ültetvények pedig immár rabszolgákkal se tudtak nyereségesek maradni. A rabszolgaság hivatalosan 1886-ban lett eltörölve, de akkor már a legtöbb néger eleve szabad volt.

A XIX. sz. 60-as éveiben még akadtak a kubai elitben emberek, akik ki akartak egyezni Spanyolországgal, csak autonómiát követelve, de akkorra Spanyolország már elvesztette szinte minden területét Amerikában, így az utolsó két amerikai területe - Kuba és Puerto Rico - esetében nem volt hajlandó semmilyen kompromisszumra, úgy érezte, ezt a két területet mindenáron meg kell tartania. S bár az első kubai-spanyol háború (1868-1878) spanyol győzelemmel végződött, a spanyol hatalom immár képtelen volt konszolidálni. Ráadásul maga a háború ténye megerősítette: a kubai nép önálló.

A többi már formalitás. 1895-ban spanyolellenes felkelés robban ki Kubában. Az USA ebbe beleavatkozik 1898-ban a kubaiak oldalán. 1898 augusztusában Spanyolország kapitulál, s átadja 4 gyarmatát az USA-nak (Kubát és Puerto Ricót a Karib-tengeren, valamint a Fülöp-szigeteket és Guamot a Csendes-óceánon), mind a 4 amerikai függő terület lesz (Puerto Rico és Guam mind a nai napi az), de Kuba csak 4 évre: 1902-ban az USA megszünteti a Kuba feletti igazgatását, így Kuba 1902. május 20-án független állam lesz. 1958-ig május 20. volt a kubai nemzeti ünnep, azóta nem ünneplik, ugyanis a kommunista értelmezés szerint 1902-ben Kuba nem lett igazán függtelen, hanem a függetlenség álcája mögött amerikai csatlósállam lett.

Tegyük hozzá: a kommunista értelmezésnek van valós alapja, mert az 1902-es kubai alkotmány rögzítette az USA jogát a fegyveres bevatkozásra Kubában, ha az USA úgy látja, hogy "veszély fenyegeti" Kuba függetlenségét, magyarul: bármikor. Ennek máig tartó következménye a guantánamói amerikai támaszpont bérleti joga, mely csak közös megállapodással szüntethető meg. (Az USA-nak volt még két hasonló támaszpontja Kubában, ugyanezen szerződés alapján, de azokat visszaadta még a kubai kommunista hatalomátvétel előtt.)

Ma Kubában a lakosság 65 %-a fehér, 10 %-a néger, s 25 % mulatt. A mulattba minden keverék fehér-néger beletartozik, a nagyon sötét majdnem-négertől, az egészen világos, szinte csak kreolos bőrű fehérig. A kubai nemzeti érzés rendkívül erős. Néha egyenesen vicces mértékű, pl. amikor az USA-ba kivándorolt kubaiak USA-ban született gyereke saját magára mint "külföldön élő kubaira" hivatkozik.

Közismert tény, hogy nem létezett bolgár állam 500 évig. Magyar párhuzam erre nincs: ha másképp nem, jogilag mindig volt magyar állam.

Pontosabban: a XIV. században a bolgár állam 3 részre szakad: északkelet, északnyugat, középső rész. Északkelet 1397-ben először román lesz, majd római (bizánci), végül török (oszmán) 1444-ben. A középső rész fővárosa 1393-ben kerül török kézre, de még 1395-ig fennáll a Duna déli partján, akkor az egész török lesz. Az északnyugati rész fővárosa 1396-ban lesz török, de az állam nyugati széle még 1422-ig megmarad, akkor lesz teljesen török. Reálisan számolva tehát 1397-től nincs bolgár állam, de ha minden jogi apróságot beleveszünk, akkor 1422-től. S először 1878-ban lesz újra. Azaz a lyuk mindenképpen 4 és fél század, de inkább kicsit több.

Amikor a bolgár nacionalizmus kialakul a XIX. században, felmerül, lehet-e egyáltalán újra bolgár állam. A probléma lényege: míg más balkáni területekre nem volt török betelepedés, addig Bulgáriába igen. A román területekre egyáltalán nem költöztek törökök, a szerb és albán vidékekre csak katonák mentek családostul. A görög területekre mentek ugyan telepesek, de nem nagy létszámban. Ezzel szemban a bolgár területeket a török hatalom biztosan meghódított, "belső" területnek tekintette, s rendszeres betelepülés volt Kis-Ázsiából.

Ennek következménye: a XIX. századra a bolgár nacionalisták által bolgárnak tekintett területen - a mai Bulgária és a mai Macedónia, a román Dobrudzsa, Kelet-Szerbiában a Morava-vidék, a mai Görögország Macedónia és Trákia tartománya, a mai európai Törökország kb. Isztanbulig, a mai Albánia keleti határvidéke, a mai Koszovó délkeleti határvidéke - a lakosság kb. fele nem bolgár volt, s legnagyobb részben a nem-bolgárok törökök voltak, másodsorban pedig muszlim bolgárok, akiket a bolgár hagyomány nem tekintett "igazi" bolgároknak.

Pontos statisztikák persze nincsenek, de az egész európai Törökországra viszont vannak elfogadott becslések. Ez azonban magában foglalja azokat a területeket is, melyeket a bolgár nacionalisták sose igényeltek, mivel sose voltak bolgárlakta vidékek: Albánia, Koszovó, Bosznia, Szandzsák, Isztanbul. Ez az adat a következő:

• keresztények összesen: 48 %:
  • bolgárok: 26 %,
  • görögök: 9 %,
  • szerbek: 4 % (a szerbekhez voltak számítva a montenegróiak is),
  • albánok: 3 %,
  • románok: 2 %
  • örmények: 2 %,
  • cigányok: 1 %,
  • egyéb keresztény: 1 %;
• muszlimok összesen: 51 %,
  • törökök: 17 %,
  • bolgárok: 10 %,
  • albánok: 10 %,
  • szerbek: 6 % (értsd: bosnyákok),
  • cserkeszek: 3 %,
  • cigányok: 2 %,
  • egyéb muszlim: 1 %;
• zsidók: 1 %.

(Mellékesen, jól látható mindebből a bolgár demográfiai katasztrófa: ma ugyanezen a területen a bolgár keresztény arány alig 18 %.)

Felmerült: képtelenség egy új bolgár állam, hiszen a lakosság fele idegen lesz. A radikális megoldást - ki kell űzni erőszakkal minden törököt - kevesen támogatták, egyrészt gazdasági, másrészt erkölcsi okokból.

A bolgár nacionalizmus egy jelentős része szabadkőműves, felvilágosodáspárti eszmékben hitt. Komolyan hitték, hogy nem a törökökkel van gond, hanem az elmaradott "feudális" oszmán hatalommal, mely elnyom bolgárt és törököt is (persze eleve marhaság az oszmán rendet feudálisnak nevezni, pont hogy sose volt az), így amint a hatalom megdől, s helyére felvilágosult, "európai" uralom kerül, meg is oldódik minden nézeteltérés.

Teljesen komolyan felmerült, különösen az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés hírére, hogy az Oszmán Birodalom legyen kettős monarchia, bolgár-török.

Természetesen az ötlet abszurditása később világos lett. Amint a felvilágosodás eszméi elérték Törökországot, ez éppenhogy a török nacionalizmus kialakulását eredményezte, s az új török nacionalizmus nem soknemzetiségű birodalmat, hanem egységes török nemzetállamot akart.

Mivel semmi realitása nem volt a tervnek, maradt a bolgár nacionalista megoldás. Azaz legyen bolgár állam, s az etnikai arányokkal majd azután kell foglalkozni, amint megvan az államiság.

Annak idején - XIX. sz. közepe - a bolgár nemzeti mozgalom számára ez lett az egyetlen opció.

Kb. a következő történt, ha elhagyjuk a romantikus mellékelemeket.

Anglia és Franciaország kiálltak Törökország területi egysége mellett, azaz elleneztek bármilyen szeparatista mozgalmat. Abban hittek, a görög és szerb elszakadással minden megoldódott, innentől a törökök képesek lesznek stabilizálni európai területeiket. Logikájuk az volt: ha ez a terület megszűnik török lenni, akkor vagy német lesz, vagy orosz lesz, vagy pedig káoszba süllyed, mind a 3 opció nemkívánatos angol-francia szemszögből.

A németek és az osztrákok ennél mérsékeltebbek voltak, elvileg nem ellenezték az új bolgár államot, ha az aztán az ő befolyásuk alatt lesz. Ez ugyanis reális megoldásnak tűnt.

S egyedül az oroszok voltak azok, akik hajlandók voltak háborúzni is az ügyért. 

Ezek után minden világos volt. A bolgár aktivisták elindítanak egy reménytelen felkelést a törökök ellen 1876-ban, arra számítva, véres megtorlás lesz a válasz. A törökök bele is estek a csapdába, ill. sok esetben nem is a török állam folytatott megtorlást, hanem helyi törökök. Ismertek esetek, ahol a török hatalom lépett közbe, hogy a helyi törökök bosszú akcióit leállítsa. (A bolgár nemzeti emlékezet számára kiemelt bataki mészárlást se a török hatóságok csinálták, hanem a helyi török és bolgár-muszlim lakosság.) De a lényeg: hír lett mindenhol a véres török megtorlás. Az angol és a francia közvélemény blokkolta a két ország kormányát, azok immár nem támogathatták nyíltan a török vezetést.

Aztán Oroszország vezetésével az európai hatalmak ultimátumot intéztek Törökországhoz, hogy az biztosítsa a "balkáni keresztények" jogait. Az ultimátum direkt úgy volt megfogalmazva, hogy az ne legyen teljesíthető. A törökök persze nemet mondtak. S megindult a háború: Oroszország 2 irányból támadott Törökországra, a Kaukázuson keresztül és a Duna-torkolatnál. A többi ismert: az oroszok nyertek 1 év kemény harcok után. 1878 márciusában a törökök kapituláltak.

Így lett bolgár állam ismét 1878-ban.

Amiben valóban egyedi Bulgária: nem volt a törökök és más muszlimok számára kényszerkitelepítés.

A háború alatt és után azonban a török lakosság kb. fele elmenekült, így 1878-ban Bulgáriában már csak 28 % lett a török és bolgár-muszlim lakosság aránya. Az elmenekült törökök egyébként elvileg szabadon visszatérhettek volna - ezt mondta ki a békeszerződés -, de mivel tuljadonuk időközben szét lett osztva, így ez a gyakorlatban nem érvényesült.

1885-ben a török arány 21 %-ra javult, amikor Bulgária megszerezte Kelet-Rumélia autonóm török tartományt is, ahol nagyobb volt a bolgár arány, mint az 1878-1885 közti területen.

1878 és 1923 - az Oszmán Birodalom hivatalos megszűnése - között folyamatosan volt török és muszlim kivándorlás Bulgáriából Törökországba, ahogy 1923-1944 között is. Az eltérés: a hivatalos Bulgária mindkét esetben a török ellenzéket segítette, azaz az oszmán időkben a kemalistákat, míg a kemalista időkben az oszmán rend híveit. 1923-re a török arány 11 %-ra csökkent Bulgáriában, a bolgár muszlimok aránya pedig 2 %-ra.

Azaz gyakorlatilag önmagától megoldódott a probléma, az idegen lakosság aránya kezelhetővé csökkent. A két világháború között a hatalom mindent megtett, hogy a bolgár muszlimok kereszténnyé váljának, de legalábbis szeparálva legyenek a törököktől.

Az 1944-ben hatalomra jutott kommunisták, akik egyébként mindenben követték a szovjet modellt, a nemzetiségi kérdésben látványosan saját utat jártak. A szovjet modelt, melyben a kisebbségek autonómiája volt a fő eszköz, azonnal elvetették. Ezt úgy magyaráztak meg Moszkvában, hogy Bulgária két ellenséges, kapitalista állammal - Görögországgal és Törökországgal - határos, ezért egy esetleges autonómia eszköz lehetne a szomszédos idegen hatalmak kezében a szocialista rendszer ellen.

A politika az lett, hogy egyrészt a bolgár muszlimokat ki kell emelni az "elmaradottságból", azaz vallástalanítani kell őket, másrészt pedig marxista, ateista értelmiséget kell kinevelni a bulgáriai törökök közegéből. Érthetően ez nagyobb konfliktust okozott a bolgár muszlimoknál, hiszen az ő identitásuk vallás alapú volt, miközben a törököknél hasonló gond nem volt: hiszen egy ateista, marxista török nem veszti el önazonosságát a vallás megtagadásával.

A 60-as évek második felében változott a hivatalos bolgár kommunista politika: ekkor már teljes elszakadás kezdődött a szovjet nemzetiségi modelltől. A hatalom arra jutott: a marxista, rendszerhű török értelmiség kinevelése zsákutca, hiszen így gyakorlatilag a bolgár hatalom török elitet képez ki. Lassan megkezdődött minden török nyelvű oktatás és kultúra leépítése. 1974-ben minden török kisebbségi oktatás meg lett szüntetve, a hivatkozási alap a Ciprus elleni török agresszió volt, mely megismétlődhet Bulgáriában is, ha a török kisebbség hivatalosan el van ismerve.

Ennek látványos jele az volt, hogy minden bolgár állampolgár új személyit kapott, s az új személyi okmányokból immár hiányzott a "nemzetiség" rovat.

Megindult a nevek bolgárosítása. Ez azonban kötelező csak a bolgár muszlimok és cigány muszlimok számára volt, a törökök számára csak ajánlott (ha valaki karriert akart, akkor ez nem volt lehetséges török névvel).

Mindez az "elmaradottság" elleni harc és a progresszió jelszavával zajlott. Lásd, a "középkori" létezésből kiemeljük az elnyomottakat, s azokat a haladó szocialista bolgár nemzet részévé tesszük. A "középkori" - értsd arab-török - nevek elleni harc mellett ez elsősorban a vallás és az öltözködés elleni harcot jelentette.

Megindult a harc a körülmetélés ellen, a körülmetélést végző muszlimokat (ezt végezhetik muszlim papok is, de a legtöbb esetben a feladatot segédek - törökül: sünetci - csinálták) sarlatánoknak, kuruzslóknak, kontároknak, illegálisan jövedelmet szerzőknek minősítettek.

S mintha a mai Franciaországban lennénk: egyrészt kötelező lett az iskolába járás, másrészt tilos lett iskolába járni nem megfelelő öltözékben. Az összes muszlim ruhadarab nem megfelelőnek lett minősítve. A hatalom szoknyákat osztogatott a lányoknak, ez volt ugyanis az a ruhadarab, melyet egy muszlim nő sose vehetett fel. S természetesen minden arctakarás is tiltva lett, beleértve az egyszerű fejkendőt, annak ellenére, hogy ilyet idősebb falusi keresztény bolgár nők is hordtak tömegesen.

Az idősebb nemzedékben ez máig megvan: a szoknya az keresztény ruha, míg a nadrág muszlim ruha. A leginkább hagyománytartó cigányoknál máig meg lehet állapítani a nők vallását ez alapján: a keresztény cigány nők mindig szoknyát hordanak.

A nagy változás 1984-ben történt. Ekkor a hatalom kijelentette: Bulgáriában nem élnek törökök, minden magát töröknek gondoló ember valójában bolgár muszlim, aki elfelejtette identitását. Kötelező lett mindenki számára a bolgár név. (Kivétel: az örmények és a zsidók, ők "baráti" kisebbségeknek számítottak, megtarthatták nem-bolgár nevüket.)

Ez a politika egészen a kommunista rend végéig tartott (1989 novembere).

A bolgár kommunista hatalom időközben elvesztette a Szovjetúnió támogatását is, ez már a késő-gorbacsovi időszak volt. Mindezek miatt a hatalom elszánta magát az utolsó lépésre: a bulgáriai törökök Törökországba való kényszerkitelepítésére. Azokat telepítették ki, akik nem voltak hajlandók elfogadni a bolgárosítást.

1989 nyarán történt a később a népnyelvben  „Nagy Kirándulás” néven ismertté vált eseménysorozat, melynek kereteiben a hatóságok útleveleket adtak kiválasztott törökök kezébe, kényszerítve őket az ország elhagyására, rendszerint 24 órát adva értékeik összeszedésére. A későbbi adatok szerint összesen 360 ezer személy hagyta el Bulgáriát, egy részük tényleg önkéntesen távozott. Sok török azonban nem akarta elhagyni szülőfaluját, ellenük a legkülönbözőbb kényszerintézkedéseket alkalmazták: a falvakat rendőri és katonai egységek vették körül, a lakosok nem hagyhatták el falvaikat, a falvakban viszont az élelmiszerboltokat bezárták, s az orvosi ellátást megtagadták a betegektől.

A közhangulatban azonban a változás a hatalom számára meglepő módon fordítottnak bizonyult. Míg a névváltoztatást a ciprusi példa emlegetése miatt még elfogadta az átlagember amolyan önvédelmi intézkedésként, 360 ezer ember anyagi kisemmizése már együttérzést keltett az áldozatokkal. Az anyagi kisemmizés tény volt, hiszen a rövid határidő alatt a török családok általában kénytelenek voltak ingóságaikat nevetségesen alacsony áron elkótyavetyélni, hogy pénzhez jussanak, hiszen nem vihettek magukkal mindent.

A rendszerváltozás után az összes durván korlátozó intézkedés vissza lett vonva. A bolgárosítás persze végeredményében kontraproduktív lett: a természetes asszimiláció visszafordult, olyan emberek is török nevet vettek fel, akiknek eleve bolgár nevük volt, továbbá egyre több bolgár muszlim kezdte magát töröknek nevezni.

Bár 1986-1992 között Bulgáriában éltem, személyesen ebből szinte semmit se éreztem. Szófiában éltem, ahol nulla körüli a török és bolgár-muszlim arány. 1989-ben már volt személyes élményem, a hisztéria megjelent ugyanis Szófiában is. Akkoriban volt éppen egyéves nagyobbik fiam, s gyakran sétáltattam a szófiai lakásunkhoz közeli parkban. Így sokszor fültanúja voltam a tényleges hisztériának és pániknak, mely egyeseket megfertőzött. Egy esetben egy sétálóbotos bácsitól arról értesültem, hogy a török tankok már áttörtek a határon, s megindultak Plovdiv felé, s éppen szovjet-amerikai tárgyalások folynak a török támadás megállításáról. Máskor síró idős assszonyt láttam az egyik parki padon, aki elmondta, hogy ő már öreg, neki már mindegy, de sajnálja a gyerekeket, mert a törökök napokon belül Szófiába érnek, s mindenkinek elvágják a torkát. De kisgyerekes kismamát is láttam, aki kijelentette, hogy a jövő héttől valószínűleg csatlakozik a “bolgár partizánokhoz”, mert így tudja segíteni a harcot a török megszállás ellen, mely már megindult, de az újságok direkt nem írták még meg, hogy nehogy pánik törjön ki.

1990-ben vicces személyes élményem egyetemi tanulmányaimról. Egyik csoporttársam új indexszel jelent meg egy vizsgán. Odanéztem és rögtön észleltem, "Haszan Mehmetoglu" név szerepel rajta, miközben az előző vizsgaidőszakban még "Aszen Manolov" volt. A srác észrevette meglepődésemet, s mosolyogva azt mondta "ha neked egyszerűbb, szólíts továbbra is Aszennek, engem nem zavar, csak a szüleim miatt kértem vissza a régi nevemet".

A nevekkel kapcsolatban személyes élmény, hogy amikor megszületett a nagyobbik fiam 1988-ban, azaz éppen a nagy névkampány alatt, az édesanyja elhatározta, a "János" nevet adja neki. Amikor ezt bemondta a kórházban, furcsán néztek rá. Végül a "maguk nem hallottak a törökverő Hunyadiról?" és "nem hallottak a magyar vezetőről, Kádár elvtársról?" érvek meggyőzték őket, hogy a "János" nem tiltott török-muszlim név.

Jelenleg kb. 9 % a török (ezek egy része a valóságban magát töröknek mondó cigány és bolgár, reálisan az "igazi" török kb. 8 %), s 2 % a bolgár muszlim. Térkép a területi megoszlásról:

A térképről jól látható: valójában éppen a török határ mentén nincs török többségű terület.

Sokan meglepődnek: hogyan lehet manapság kiváló a bolgár-török viszony állami szinten, miután ilyen a történelmi háttér. A válasz alapvetően az, hogy török szemszögből Bulgária példakép a régióban: a török kisebbség el van ismerve, van politikai jelenléte a bolgár politikában, tele van a bolgár gazdaság török cégekkel. (Görögországban máig az a hivatalos álláspont, hogy Görögországban nincsenek törökök, csak "görög muszlimok".) Kollektív kisebbségi jogokat pedig Törökország nem vár el, hiszen ilyenek Törökországban se léteznek (elsősorban a kurdok miatt). Így a török állam teljesen megfelelőnek tartja azt, hogy Bulgária csak egyéni kisebbségi jogokat ismer el: azaz a török nyelv nem használható hivatalos szerveknél, nincs állami oktatás törökül, de pl. a választási kampányban is tilos a bolgártól eltérő nyelv használata.

A magyar modern mitológia szerint a magyar mezőgazdaság tönkre lett téve az Antall-kormány alatt Torgyán miatt. Részben persze igaz, de nagyon nagy túlzás. A magyar mezőgazdaság egyes részei leálltak valóban, de nagy része gyorsan újraindult, a nagy rész meg sose állt le. S ma szinte minden működik. Volt visszaesés után, de nem volt drasztikus.

Ezzel szemben Bulgáriában tényleg tönkretette a mezőgazdaságot a rendszerváltozás.

1992-ben megvalósították a földek teljes reprivatizációját, ráadásul valós határokkal. Magyarul: vissza lett állítva egy az egyben a kommunizmus előtti állapot, kivéve ha:

• az eredeti tulaj, sem annak élő örököse nem maradt, ez esetben az illető terület maradt állami,
• az eredeti területen valamilyen közérdekű építmény lett építve azóta, ez esetben a volt tulaj vagy annak örököse hasonló jellegű földdel lett kárpótolva, jellemzően az előző pontból eredő földekkel.

Egyébként ugyanez a reprivatizáció meg lett csinálva minden mással is, ott se lett pozitív eredménye, de ez más kérdés. Talán azon kevés kérdések egyike, amiben Magyarországon igaza volt az SZDSZ-nek: nem szabad visszaadni a tulajdont a volt tulajdonosoknak, mert ez csak újabb igazságtalanságot teremt. De most csak a mezőgazdaság a téma.

A gyakorlatban ez azt jelentette, az átlagember kapott olyan méretű mezőgazdasági földet, mely egy nagyobb építési telekkel azonos méretű volt. Ami persze teljesen alkalmatlan termelésre. Plusz az új tulajok 90+ %-a nem is helyben lakott, nem is értett az egészhez. Hiszen közben eltelt 30-40 év, s minden megváltozott.

Az eredmény: a legtöbb föld pusztán maradt, az új tulajok egyetlen értelmes opciója az volt, hogy vár, hátha magas lesz valamikor a föld ára, s akkor eladja. Bérbe adni se lehetett, mert alig volt kinek.

Személyes élmény: egy bolgár haverom visszakapott 2,5 hektár földet Vidin mellett, szóval ez már egy kicsit nagyobb terület. Mondja nekem, ha esetleg lenne is pénze befektetni, a jövedelem olyan kevés lenne, hogy nem tudna belőle megélni. Szóval inkább maradt éjjeliőr Szófiában (egyébként teológus végzettsége volt), a szar éjjeliőr munka is sokkal jobban fizetett, mint amennyit a farmgazdálkodás hozott volna.

Plusz közvetlen károkozás. A tsz-ek közös vagyonát ellopták vagy elherdálták. Teljesen irracionális dolgok zajlottak. Az apósom a Bolgár Tudoményos Akadémián dolgozott, s éppen az agrártudományok terén, ő mesélt meredek dolgokat. Pl. a tsz-ben kecsketenyészet volt, 1000 darab állat, a legkülönböző korosztályból, azaz normál működő kecske-gazdálkodás. Jött a reprivatizáció, s az összes állatot egyetlen délután leölték, majd eladták húsként.

Az egész dolog hatalmas károkat okozott, s még most se normális a helyzet. Bár persze 1992-höz képest javult: ma már van termelés, csak a mennyisége most is jóval kisebb, mint a 80-as évek végén.

Egy időben még a krumpli is import volt Bulgáriában.

Valójában miért csinálta meg mindezt a bolgár vezetés a 90-es évek elején? Két okból: hülyeségből és rövidtávú pártpoolitikából. Íme:

• komolyan elhitték sokan, hogy vissza lehet állítani a XX. sz. első felének, de inkább a XIX. század végének állapotait, amikor kisgazdák megélnek a földből,
• akkoriban a 2 fő tábor a bolgár politikában a volt kommunisták és a volt antikommunisták voltak, a falvakban a volt kommunisták erős pozíciókkal rendelkezdtek, ezt az éppen hatalmon lévő volt antikommunista kormányzat jónak látta a tulajdonviszonyok áytrendezésével megoldani.

A júliusi bulgáriai választásokon nyertes párt 65 mandátumot szerzett.

Bulgáriában a kormányalakításhoz egyszerű többség kell. Ellentétben a magyar alkotmányjoggal, ahol a kormányalakításhoz minősített többség kell, az összes képviselő egyszerű többsége szükséges, azaz a 199 mandátumból 100 kell a kormány megszavazásához. S ez alól nem lehet trükkösen kibújni.

 A bolgár alkotmányos helyzet egyszerűbb. Egyszerű többség kell, mint minden normál parlamenti szavazásnál. Azaz a kormányt alakítani akaró pártnak 2 módszer is rendelkezésére áll: 

• meggyőz képviselőket, hogy szavazzanak rá - ahogy Magyarországon is,
• meggyőz nem-támogató, de nem is ellenséges képviselőket, hogy a szzavazás napján ne jelenjenek meg a parlamentben - hiszen minél kisebb a résztvevő képviselők száma, annál kevesebb igen szavazat kell a többséghez. 

Nyilván a bolgár parlamentben is létezik a határozatképesség intézménye, ez mindig eggyel több, mint az összes képviselő felének száma. Jelenleg 240-fős a bolgár parlament, azaz 121 képviselő jelenléte már határozatképességet eredeményez. Azaz kormány már alakítható alig 61 szavazattal. 

A bolgár alkotmányjogot furcsa alakok dobták össze 1990-ben, s sok abszurdum van benne, ez a fenti dolog talán az egyik méretes marhaság. 

Nyilván ritkaság a fenti hiányosság kihasználása, hiszen a direkt távolmaradó párt utólag joggal vádolható, hogy támogatja a kormányt, s ezek után nem fog tudni immár ellenzékként hirdetni magát. 

Eddig egyetlen egyszer adódott ilyen alkalom, 2013-ban, amikor pont 120 kormánypárti és 120 ellenzéki képviselő állt egymással szemben, s a kormány egyszerűen "meggyőzte" az egyik kis ellenzéki pártot, hogy ne menjen be a parlament üléstermébe a szavazás idejére (az akkori pletykák szerint minden frakciótag kapott félmillió levát, akkori árfolyamon 70 millió forintot). 

Most ez a helyzetmegoldás nem volt alkalmazható, 65 mandátum egyszerűen túl kevés ehhez. Viszont a győztes párt ennek ellenére kijelentette, nem akar senkivel koalícióra lép, ő fog egyedül kormányt alakítani, kisebbségi kormányt, s elvárja mindenki más támogatását, kivéve a 2 fő ellenfelét, a volt kormánypártot és a török pártot. 

Három hete meg is jelöltek egy miniszterelnök-jelöltet (egy volt minisztert, aki egyébként Budapesten járt egyetemre), majd ezt visszavonták, mert a többi pártnak nem tetszett az illető. Aztán új embert neveztek meg. A bolgár alkotmányjog még egy abszurditása ez az egész procedúra: a legnagyobb párt megbízást kap az államfőtől, aztán visszaadja a megbízást, vagy azzal, hogy a kormányalakítés sikertelen vagy azzal, hogy sikeres. Ha sikeres, az azt jelenti, az államfő rendeletet ad ki, de az csak akkor lesz hatályos, ha azt a parlament is megszavazza. Teljesen értelmetlen az egész ide-oda adás és szavazgatás, de ez a bolgár alkotmány. 

Múlt pénteken a legnagyobb parlamenti párt tehát visszaadta a megbízást az államfőnek azzal, hogy sikeres a kormányalakítás, az államfő kiadott rendeletet erről ezen a héten kedden, s ezt szerdán kellett volna a parlamentben megszavazni. Közben azonban a legnagyobb párt mind a 3 potenciális szövetséges kijelentette, nemmel fog szavazni. 

A helyzet abszurd. Még az veszély is fennállt, hogy a másik 2 párt, melynek támogatására a legnagyobb párt nem számított, meg fogja szavazni a kormányt, hogy ezzel nevetségessé tegye a kormányt. Sajátos módszer ez persze, de a bolgár politikai életben abszolút nem kizárt az ilyesmi. Hiszen egy ilyen megszavazott kormány aztán azonnal instabil lesz, ráadásul sose fogja tudni bizonyítani, hogy nem kötött titkos megyezést a rá szavazókkal. 

Mivel azonban nem lehet már visszavonni az államfői rendeletet, így trükközni kellett. A kijelölt kormányfő "lemondott" kedden délután - tehát mielőtt még kormányfő lett volna -, hogy nem vállalja a továbbiakban a kormányfői megbízatást. Így nem is kellett már szavazni szerdán, mert nincs miről. Az államfőből persze így bohócot csináltak, de jogilag meg lett oldva a helyzet. 

Most ott tartunk, hogy az államfő kormányalakítási megbízatást ad a második legnagyobb parlamenti párt (ez a volt kormánypárt) által megjelölt személynek. Ez persze biztosan sikertelen lesz, hiszen senki se akar vele közösködni. 

Gondolom, felvetődik a kérdés, miért akar egy a mandátumok negyedével rendelkező párt kisebbségi kormányt, miért nem alakít koalíciót, miért nem tárgyal. A megoldás az illető párt jellegében van: mindent arra építenek, hogy ők tiszta alapon akarnak működni, titkos megegyezések nélkül, s új "rendszert" akarnak, plusz vállalni akarják a "felelősséget". 

Tényleg ilyen egy "radikális reformer" párt, melynek alapvető fogalmai sincsek arról, amit beszél.  Bolgár köznyelvileg ez a “csalga-párt”, Szlavi Trifonov tv-személyiség pártja 19 %-kal (mi a csalga, lásd itt). Nem rendelkezik semmilyen koherens ideológiával, programja nagyobb része banális jelszavak (kedvencem: “a kis- és középvállalkozások támogatása”, ezt Magyarországon is mindig minden politikus elmondja minimum 100-szor havonta, 1990 óta, valós konkrét tartalmát a mondatnak mindeddig nem sikerült megfejtenem), kisebb részt meg meggondolatlan marhaságok (egyik különösen őrült ötletük az angol választási rendszer bevezetése Bulgáriában). 

500 éve, 1521. augusztus 13-án omlott össze minden idők legvéresebb állama, az Azték Birodalom. Bár az emberáldozat minden korban és minden népnél létezett a történelem során valamilyen formában és mértékben, tökélyre az aztékok vitték: soha senki más nem csinált ebből tömeges, mindennapos gyakorlatot, ráadásul ipari mértékben és soha olyan kegyetlenséggel, mint ami a mai Mexikó területén zajlott.

Közismert a történet: alig 2 év alatt, 1519-1521 között a spanyolok meghódították az azték államot, azt teljesen megszüntetve, majd az alapja lett az új spanyol Új Spanyolország nevű tartománynak. Új Spanyolország a mai Mexikó egész területén kívül magában foglalta a mai USA déli, volt mexikói részeit, Floridát, a 3 karibi spanyol szigetet (Kuba, Dominika, Puerto Rico), egész Közép-Amerikát Panama kivételével, valamint a mai Venezuela karibi partvidékét.

Új Spanyolország székhelye Mexikó (város) volt, mely az Azték Birodalom fővárosa volt korábban. A név az azték névből származik, mely - spanyol írással - Mexico-Tenochtitlan volt, aminek eredeti azték ejtése "mesiko-tenocstitlan". A magyar "ksz" ejtés átvétel a nyugati nyelvekből, melyek az x-et "ksz" alakban értelmezték, pedig a korabeli spanyolban ez "h" volt - a spanyolban nincs ugyanis "s" hang, így az azték "s"-t "h"-nak írták át a spanyol hódítók.

A mai spanyolban a "h" hang "j" alakban írandó, a "x" írásmód kihalt, de már rögzült nevekben tovább él az "x" írás, s az egyik ilyen rögzült név éppen a spanyol México szó. Bár - ritkábban - előfordul a Méjico írásmód is. Mindkét írásalak ejtése azonban azonos: "mehiko". A szó jelentése "azték": az aztékok ugyanis két szót is használtak saját magukra, az "azték" szó mellett a "mesiko" szót is.

Mexikó (a város) annak idején, a spanyol hódítás korában, a világ egyik legnagyobb városa volt. Európában egyetlen város - Konstantinápoly - volt hasonló nagyságú, a legnagyobb korabeli nyugat-európai városok pedig fele-, sőt harmadakkorák voltak.

A kérdés mindig az: hogy lehetséges párszáz emberrel megsemmisíteni egy hatalmas, erős birodalmat?

Az egyik magyarázat az, hogy a spanyolok fejlettebbek voltak technológiai értelemben. Azonban az egyetlen dolog, amivel a spanyolok tényleg fejlettebbek volt a puskapor ismerete volt. Viszont 300 ember puskaporral se képes legyőzni egy több tízezres hadsereget. Minden másban az aztékok nem voltak elmaradva: pl. ugyanúgy használtak vas fegyvereket (szemben pl. az inkákkal, akik nem ismerték a vasat).

A másik magyarázat az európai betegségek, melyek a fehér embereknél csak múló rosszullétet okoztak, de az indiánoknál halált. Az európai immunitás alapja, hogy a fehér faj évszazadokon át foglalkozott állattenyésztéssel, emiatt megszokta a különféle betegségeket. Az indiánok pechesek voltak, az amerikai kontinensen gyakorlatilag semmilyen háziasítható nagytestű állat nem volt.

Tány tehát, hogy az indiánok számának drasztikus lecsökkenése a betegségeknek köszönhető, az adatok szerint az Azték Birodalom területének lakossága a felfededezéskor 25 millió fő lehetett, míg száz évvel ugyanezen a területen már alig 1 millió indián élt, s közben nem volt semmilyen népirtás, ez 95 %-os halálozási arány.

Azonban a betegségek lassan szedték áldozataikat, azaz ez nem lehet magyarázat a Birodalom 2 év alatti meghódítására.

Van aztán a vallási magyarázat. Az azték hit a fehér embereket isteni küldöttekként azonosította, a fehérek vezetőjét, Hernán Cortezt meg egyenesen egy visszatérő uralkodónak, aki azért jött, hogy elfoglalja jogos helyét az azték trónon.

Ami ebből igaz: kezdetben pontosan ez volt a helyzet, a spanyol hódítók első csapatát kiemelt vendégekként kezelte az azték uralkodó megérkezésükkor, 1519-ben. Azonban már 1520-ban megromlott a viszony: amikor a spanyolok szembeszálltak az azték vallással, lemészárolva több ünneplő azték vezetőt, az aztékek rájöttek, a spanyolok nem azok, akiknek gondolták őket. Ezután az új azték uralkodó fegyveres harcot indított a spanyolok ellen, ki is űzte őket a városból.

A következő évben a spanyolok immár megszervezték a nem-azték indián népeket, akiknek nagy része egyáltalán nem volt elégedett az azték állammal, ennek egyik oka éppen az azték vallás: az aztékok az emberáldozatokhoz elsősorban a környező nem-azték népekből szerezték be az egyedeket, de alapvetően az azték birodalmi logika is az volt, hogy az aztékok uralkodni akartak a többiek felett, nem volt cél a többi nép integrálása. A spanyolok sikeresen szervezték meg nem csak a aztékoktól teljesen különböző népek támogtaását, de még az aztékok legközelebbi rokonnépei is szívesen álltak át a spanyol oldalra.

Tulajdonképpen nem spanyolok harcoltak indiánok ellen, hanem nem-azték indiánok kevés spanyollal az aztékok ellen. Indián belháború.

Ez is az oka annak, hogy indiánellenes rasszizmus sose létezett szervezett formában a spanyol gyarmatokon, s a legkevésbé Új Spanyolországban.

A spanyol gyarmati rendszerben egyébként rendkívül részletes faji rend létezett, de a jogi helyzet sose volt olyan, mint a brit gyarmatokon.

Íme a fő faji kategóriák, kb. társadalmi megbecseülési sorrendben:

• spanyol - aki 100 %-ban fehér:
  • félszigeti (azaz Ibériai-félszigeti) - aki az európai Spanyolországban született, s onnan vándorolt az amerikai gyarmatokra,
  • kreol - már az amerikai gyarmatokon született;
• fehér-indián keverékek:
  • kasztbéli (castizo) - spanyol és mesztic gyereke,
  • mesztic - spanyol és indián gyereke,
  • kasztbéli és spanyol gyereke kreolnak minősült!, ez kifehéredett kategória volt;
• indián:
  • civilizált - keresztény vallású,
  • bennszülött - pogány hitű;
• néger és keverékei:
  • "kínai" - spanyol és mór gyereke,
  • mór - spanyol és mulatt gyereke,
  • mulatt - spanyol és néger gyereke,
  • zambó - néger és indián gyereke,
  • szabad néger,
  • néger rabszolga.

Az alapgondolat: az indián "fejlett" faj, teljesértékű, míg a néger nem az. A spanyol elképzelés szerint a néger társadalmaknak nincs elitjük, azaz csupa fizikai munkás, míg az indiánoknak van, ezért a fehérekkel azonos státuszra jogosultak.

Hozzá kell tenni: csak azért mert valaki néger, nem élvezett kevesebb jogot. Az tény, hogy a spanyol gyarmatokon tilos volt a rabszolgaság a fehérek és indiánok számára, azaz csakis néger lehetett rabszolga, de a rabszolgaságból felszabadult néger azonos jogi státuszt élvezett, mint bárki más. A spanyol rendszer a portugálnál is szigorúbb volt ebben: azaz a rabszolga gyereke csak akkor lett rabszolga, ha mindkét szülője az volt, ellenkező esetben szabad lett. (Szóval a spanyol gyarmatokon nem lehettek "izaurák".)

Természetesen a társadalmi státusz nem azonos a jogi státusszal. Így bár a szabad négerek jogilag egyenrangúak voltak mindenki mással, mélyen lenézték őket. Szomszédnak el volt fogadva egy néger, de mondjuk házasodás egy négerrel nemigen fordult elő. A gyarmati időkben a néger-fehér keverékgyerekek jellemzően házasságon kívül születtek, a fő előfordulás: a fehér rabszolgatulajdonos és a rabszolganő szeretője kapcsolatának eredménye.

Sajátos spanyol elképzelés volt tehát a "kifehéredés" elmélete. E szerint a néger nem tud kifehéredni, míg az indián igen.

A tiszteletreméltó foglalkozásokból a rabszolgák mellett kezdetben ki voltak zárva a színnégerek és a színindiánok is, de a keverékeknél ez sose létezett. Míg az angolszász faji rend alapja az volt, hogy "egyetlen csepp nem fehér vér méltatlanná teszi az embert", addig a spanyol logika az ellenkezője volt, azaz "egyetlen csepp fehér vér méltóvá teszi az embert", így pl. a papi hivatás a kezdetektől nyitva volt minden kevert fajú ember számára.

Hamarosan azonban a papság megnyílt minden szabad ember számára. A teljesen nem-fehéreknek is. Ennek oka a katolicizmus hihetetlen sikere Új Spanyolországban. Az a helyzet alakult ki, hogy nem is kellett különösebben téríteni, az indiánok tömegesen lettek keresztények.

Az 50 évesen kereszténnyé lett indián paraszt Cuauhtlatoatzin - a keresztségben Juan Diego lett a neve - története a legfontosabb esemény. A Tepeyac-dombbon - akkor Mexikó város környékén volt, ma a város része -, mely az azték vallásban szent helynek számított, megjelent Juan Diego előtt Szűz Mária, rézbarna bőrrel, azaz indiánként, majd azték nyelven szólt hozzá, kijelentve, hogy ezentúl védeni fogja az indiánokat.

Juan Diego elment a püspökhöz - Mexikó első püspökéhez -, de az elzavarta, hallucinációnak minősítve az egészet. Ekkor ismét megjelent Szűz Mária Juan Diego előtt, s azt mondta neki szedjen a környéken rózsákat a köpenyébem majd menjen vissza a püspökhöz. Ott kirázta a rózsákat köpenyéből, ami után a köpeny szövetén megjelent Szűz Mária képe. A püspök elfogadta a csodát, s így megépült a helyen a máig létező legnagyobb mexikói kegyhely, a Guadalupei Miasszonyunk székesegyház (Guadalupe lett a hely spanyol neve).

Azóta a Guadalupei Szűz - ahogy általában nevezik - a mexikói identitás fő jelképévé vált, a zászlóval és cínerrel azonos státuszt élvez, sőt talán kicsit felettük áll. Még a leghatározottabb mexikói ateista is tiszteli a Guadalupei Szűzt.

15 éves koromban jártam a helyszínen, mind a Guadalupei Székesegyházban, mind a volt azték Nagytemplomban, s persze a fő turista látványosságnál, Teotihuacanban - a fővárostól nem messze - az azték piramisoknál, ahol a legtöbb emberáldozatot hajtották végre. Sajnos az ember feje 15 évesen más dolgokkal van elfoglalva, szóval akkor mindez csak fékezett habzást okozott agyamban. Most sokkal érdekesebb lenne mindezt újra látni. De így is elégedett vagyok, hogy van minderről személyes emlékem is.

Afganisztán érdekes ország. Mint független állam, a XVIII. sz. óta létezik, addig mindig valamelyik régióbeli birodalom része volt.

Mindig megpróbálta őket azóta leigázni a kor nagyhatalma, de ez mindig csak ideiglenesen sikerült.

A XIX. században először visszaverték a brit támadást, majd győztek ugyan a britek, de a fővároson kívül képtelenek voltak a helyzetet ellenőrizni. Végül ebbe bele is törödtek, csak annyit akartak megtartani, hogy az afgán külpolitikát ők ellenőrizzék. Aztán 1919-ben az afgánok ezt is visszavették saját hatáskörbe.

A XX. sz. végén jött a szovjet próbálkozás. A szovjet csapatok 10 éven keresztül harcoltak, sose tudtak többet elérni, mint a nagyvárosok feletti ellenőrzést. Amikor a szovjet erők kivonultak, az általuk támogatott kormány egyre inkább elvesztette ezt a hatalmát is, majd meg is bukott.

2001-ben jött az USA hatalmas katonai és anyagi erőforrásokkal. Ők is hatalomra emeltek egy nekik hű kormányt, ellenőrzés alá vették a nagyvárosokat, de ez csak a fővűros esetében bizonyult tartósnak. Lassan kiderült: az USA sem képes stabilizálni az országot saját uralma alatt. 2020-ban Amerika hivatalosan is feladta, az addig terroristáknak nevezett erőkkel béketárgyalásokba kezdett, jelenleg az amerikai hadsereg teljes kivonulása zajlik az országból.

Lassan veszik át az ország feletti hatalmat a talibánok - eredetileg az ő ellenük való harcra hivatkozva vonult be az USA 2001-ben -, jelenleg a "hazaárulók" (értsd: akik segítették az amerikabarát kormányzatot) felakasztásával foglalkoznak miután faluról falura, városról városra foglalják el az eddig a kormány hatalma alatt állt területet.

Ebben is látszik Amerika hazugsága. Annak idején a szovjet kivonuláskor a Szovjetunió legalább korlátlanul menedéket adott a helyi szovjetpárti embereknek, azok szabadon mehettek a Szovjetunióba. Ezzel szemben most Amerika gyakorlatilag a szarban hagyja az afgán embereit, csak nagyon kevesek kaptak menedéket az USA-ban.

Afganisztán egyébként soknemzetiségű ország, mégis: nincsenek komolyan nemzetiségi ellentétek. A meglévő ellentétek nem voltak sose olyan szintűek, hogy bárki is ki akart volna szakadni. Van egy területi alapú egységtudat.

A névadó nép (a pastuk más néven pathanok, akik a szűk értelemben vett afgánok) a lakosság alig 40 %-a. Történelmileg a régió közvetítőnyelve viszont nem a pastu nyelv, hanem a perzsa, mely Afganisztánban a lakosság 30 %-át kitevő tadzsikok anyanyelve. A perzsa nyelv afgán verzióját darinak nevezik.

Az afgán állam igyekezett a pastu nyelvet is felemelni a dari szintjére, de máig a dari a közvetítő nyelv Afganisztánban. Hivatalos szinten kétnyelvűség van, aki nem beszéli mind a két nyelvet, az nem tölthet be állami állást. Az iskolázott lakosság tudja valamilyen szintén mind a két nyelvet, de egyébként a két nyelv kölcsönösen nem érthető, az eltérés köztük mint mondjuk egy balti és egy szláv nyelv között, azaz van egy nem is távoli rokonság, de ez kevés a kölcsönös érthetőséghez.

Érdekes, hogy a legtöbb afganisztáni nemzeti identitás premodern, azaz nem közösséghez tartozási alapú, hanem leszármazási alapú. Ilyen a pastu identitás is, apáról fiúra öröklődik. Ha egy pastu elköltözik olyan vidékre, ahol más nemzetiség van többségben, megeshet, hogy leszármazottjai nyelvileg asszimilálódnak, de ez nem változtat az identitáson: akkor is pastuk maradnak. Így pl. léteznek perzsa anyanyelvű pastuk.

Egyébként Pakisztánban kétszer annyi pastu él, mint Afganisztánban. Ez az afgánok egyik nagy történelmi bánata. Amikor a britek uralták a vidéket, a saját gyarmatuk (India) és Afganisztán közti határt a nemzetiségi viszonyok figyelembe nem vételével, tisztán katonastratégiai alapon húzták meg: ez az úgynevezett Durand-vonal, mely a pastulakta régió déli részét Indiához csatolta - ez ma Pakisztán északkeleti régiója, s ma ezen a részen több a pastu, mint Afganisztánban. A Durand-vonalat, azaz a mai afganisztáni-pakisztáni határvonalat soha egyetlen afgán kormány nem ismerte el, ebben teljes az egység: se a monarchiapártiak, se a szovjetpártiak, se a nyugatpártiak, se a talibánok nem ismerték el a határt. A határ egyébként a gyakorlatban erősen virtuális, a pakisztáni határőrség a határszakasz nagy részét nem ellenőrzi, azon szabadon mozognak ide-oda a pastu pásztorok, csempészek, meg modern időkben pl. a talibán fegyveres harcosok.

A pakisztáni kormányzat és a talibánok között hosszú évek óta nemhivatalos megállapodás van: csinálhatnak bármit Afganisztánban, használhatják a pakisztáni határvidéket bázisként, ha nem avatkoznak be a pakisztáni érdekekbe. Ez akkor is így volt, amikor Pakisztán hivatalosan mint az USA szövetségese küzdött a "terrorizmus" ellen.

A leginkább lenézett és egyben a harmadik legnépesebb afganisztáni nép, a hazárok (hazarák) - nem keverendők a kazárokkal - ők leszármazásilag a közép-ázsiai türk lakossággal keveredett egykori mongol hódítók utódai, de évszázadok óta perzsa anyanyelvűek. A hazárok sajátossága a vallás: míg szinte minden más afganisztáni nép szunni muszlim, addig a hazárok siíta muszlimok.

Tulajdonképpen az egyetlen modern nemzeti identitás az országban az tadzsik (a lakosság kb. 30 %-a, a második legnagyobb csoport), ahol nem a leszármazás számít, hanem az önazonosság. Tadzsikisztánban kevesebb tadzsik él, mint Afganisztánban.

Az egyes népekről konkrétan pár adat:

• pastu: kelet-iráni nép, 65 millió fő, a legtöbb Pakisztánban él, az Afganisztánnal határos vidéken, fő vallás: szunni iszlám, fő nyelv: pastu, egy rész tadzsik vagy urdu anyanyelvű,
• tadzsik: kelet-iráni nép, 25 millió fő, a legtöbb Észak-Afganisztánban él, fő vallás: szunni iszlám, fő nyelv: dari (99 %-ban azonos a perzsával és a tadzsikkal, szűk értelemben tadzsiknak csak a tadzsikisztáni nyelvet nevezik),
• hazár: kelet-iráni nép, 7 millió fő, a legtöbb Közép-Afganisztánban él, fő vallás: siíta iszlám, fő nyelv: dari,
• üzbég: délkeleti-türk nép, 35 millió fő, a legtöbb Üzbegisztánban él, fő vallás: szunni iszlám, fő nyelv: üzbég,
• nurisztáni: az indiai és az iráni népek közti kapocs, de mindkettőtől önálló ág, 300 ezer fő, a legtöbb Kelet-Afganisztánban él, fő vallás: szunni iszlám, fő nyelv: nurisztáni,
• balocsi: nyugat-iráni nép, 6 millió fő, a legtöbb Pakisztánban és Iránban él, fő vallás: szunni iszlám, fő nyelv: balocsi.

A most az USA ellen harcoló talibánokat egyébként éppen az USA finanszírozása hozta létre 40 éve. Akkor az ellenségük a Szovjetúnió volt, így az USA számára szövetséges erő voltak. Most a helyzet megfordult: Oroszország és kükönösen Kína igyekszik jó kapcsolatokat kiépíteni a talibánokkal, cserébe csak azt kérik: ne avatkozzanak be az Afagnisztánnal határos 3 volt szovjet köztársaságban, ill. ne segítsék az ujgúr felkelést Kínában.

A most lassan győző talibánok magja a pastuk között van, de más nemzetiségek között is van támogatásuk. Azaz nem nemzetiségi alapú a szervezet. Sokkal inkább város-falu megosztottság van: a falvakban tömeges a talibánok támogatottsága, míg a városokban a többség ellenzi őket. Persze a városiak se akarnak mást mint iszlám államiságot, itt az ellentét annyiban van, hogy a talibánok értelmezése szerinti iszlám államiságot túlzásnak tartják.

Hogyan lehetettek ilyen népszerűek a talibánok? Először is, mert ők őshonos mozgalom, az alapjuk a pastuk évszázados hagyománya. A kommunista kísérlet csinált belőlük igazi tömegmozgalmat. A kommunista uralom előtt minden afgán vezetés - idegen vagy helyi - azzal a módszerrel dolgozott, hogy a helyi közösségeket békén hagyta, csak lojalitást követelt a helyi közösségek vezetőitől. A kommunisták ezzel szakítottak, tényleg radikális társadalmi reformokat akartak, sok esetben olyan fanatizmussal, hogy Moszkvából állították le őket. Végülis a szovjet katonai bevatkozás oka is az volt, hogy az afgán kommunisták 2 frakciója elkezdte irtani egymást, s a szovjet csapatok a mérsékeltebb frakció oldalán avatkoztak be, a másikat "szélsőbalosnak" minősítve. Így a társadalom fellázadt, amire aztán építeni tudtak a talibánok is.

(Egyébként a "talibán" szó jelentése pastuul "diákok". Azaz már többes számban van, viszont a magyarban ez a többesszám nyilván nem érződik, így teljesen helyes a "talibánok" szó.)

Annak idején, 1985-1986 között volt egy afgán évfolyamtársam az egyetemen. Pastu arisztokrata család sarja volt, de magához ölelte a marxizmus-leninizmust, bár ő azt mondta, ezzel együtt továbbra is hithű muszlim. Abszolút fehér volt, nem a tipikus "barna" ember, ami a régióra jellemző, én először spanyol származásúnak néztem. Mindenesetre úgy nézett ki, mint egy olasz vagy görög színésznő. Eleinte még haverkodtunk is, de aztán megromlott a viszonyunk, mert a szintén évfolyamtárs jövendő múzsámmal utálták egymást, s amint haladt előre a kapcsolatom a jövendő múzsával, úgy romlott az afgán hercegnővel. (Az "arisztokrata" és a "hercegnő" nem európai értelemben értendő, a pastuknál nincs leszármazási nemesség, a "nemes" az szimplán az éppen hatalmat gyakorló személy rokonsága, a hatalmat gyakorlót pedig a nép - a fegyverhordozásra képes férfiak gyűlése - választja meg, s nem feltétlenül a volt hatalmas rokonai közül. Sőt maga a hatalmas is csupán első az egyenlők között.)

Ma 0808 ünnep van, ami ünnepnap a Bircahang Média számára. (Nem keverendő a neonácik 88 jelképével, ahhoz ennek semmi köze.)

Ezért cikk nincs, csak üdvözlet a szerkesztőségtől.

1979 volt. Leszóltak az vezetőségből, az önkéntes újságpapírgyűjtés kötelező, s aki nem vesz részt, azt leosztályozzák magaviseletből. Így hát a mi úttörőörsünk is elindult papírt gyűjteni.

Űttörőörsünk jelvénye egyébként a Playboy-nyuszi volt. Az egyik örstag céllövöldében nyert egy Playboy-matricát, ami gyakorlatilag egy stílizált csokornyakkendős nyúlfej volt, alatta meg nagybetűkkel, hogy PLAYBOY. Aztán az osztálytárs levakarta a feliratot, így rendszerkonformmá téve a jelképet, s ez lett örsünk jele. Így lett egy amerikai erotikus folyóirat emblémájából úttörőmozgalmi jelkép. Egyébként magát a Playboy magazint örsünk egyik tagja se látta soha a valóságban, de mindenki hallott róla, kb. annyit tudtunk róla, hogy egy csodás sajtókiadvány, melynek lényege, hogy fiatal nénik meztelenül mutogatják magukat.

A Kádár-rendszer nagyon nem szerette pornót, de még az erotikát se, ez abszolút tabu téma volt. Az engedélyezett erotika csúcsa az volt, hogy léteztek céges naptárak, melyekben még az is megesett, hogy teljesen meztelen, de minden érzékeny testrészüket valamivel takaró nők szerepeltek.

De a lényeg, elmentünk papírt gyűjteni. A hagyomámyos módszerrel. Becsengettünk vadiegenekhez. Nem akartuk túlzásba vinni, így csakis az V. kerületi Szent István téri (akkor: István téri) iskolánk közvetlen környékén. Eljutottunk az Alpári Gyula u. (ma: Hercegprímás u.) és a József Attila u. keresztőzédéséig is. Ez egy 100 éves, teljesen hagyományos típusú "bérház" volt, akkor még nem volt szokás a kapu bezárása, így itt végig mentünk a lakásokon. Már nem emlékszem hányadik emeleten, de az egyik lakásból egy mosolygó, 60 éves körüli bácsi jött elő - baromi vicces, hogy ma már nem sok hiányzik, hogy én ugyanannyi idős legyek -, aki boldogan végignézett rajtunk, majd amikor előadtuk, mi kellene, hirtelen komor lett, de adott kb. 30 darab régi újságot.

Amikor az ajtó bezáródott, megértettem, mi történt. Mert hirtelen a névtáblára esett tekintetem, s ott azt láttam: MÁNDY IVÁN. Én nagyon erős olvasottságú gyerek voltam akkoriban, jóval többet olvastam, mint a korosztályom. Mándytól ugyan egy sort se olvastam, mert utáltam az ifjúsági irodalmat (valahogy leereszkedőnek találtam azt a stílust, amikor felnőttek ki akarják találni milyen a gyerekek világa, ezt szerintem csak Molnár Ferenc volt képes érvényesen és paternalista leereszkedés nélkül megfogni a Pál utcai fiúkban), melyről Mándy is ismert volt, de a nevét ismertem.

Szóval Mándy azt hitte, olvasói jöttek, gyerekek, akik szeretik műveit. Aztán jött a hidegzuhany: ezek csak papírt gyűjtenek, s halvány fogalmuk sincs, kihez csengettek be. Megalázó. Persze megtehetettem volna, hogy mentem a helyzetet és közbeszólok "én tudom ki tetszik lenni, de én se olvastam a bácsitól semmit", de valószínűleg ez se emelte volna túlságosan a helyzetet.

Szóval így találkoztam Mándy Ivánnal, a neves magyar XX. századi íróval.

Egyébként azóta se olvastam tőle semmit, viszont most elhatároztam, ezen még az idei év vége előtt változtatok. A napokban, amikor elhatároztam jelen cikk megírását, le is töltöttem 2 kötetét - a nem ifjúsági műfajból, mert az ifjúsági műfaj továbbra is mélyen untat -, ezeket hamarosan el fogom olvasni.

A rendszerváltozás sok ember sorsát megtörte az én korosztályomban (értsd: akik a 60-as években születtek). Aki biztosan számított, hogy a kommunista rendszerbe való betagozódás sikert hoz, az szinte mind csúnyán tévedett.

De most az ellenkezője: olyan személyes ismerősök, akik sikeresek lettek, nem törte meg személyes sorsukat a drasztikus politikai változás. Mivel nem akarok senkit azonosítani, csak a nemet és a nemzetiséget írom el. Ez utóbbi azt jelenti, nem csak magyar, hanem más kelet-európai ismerőseimből is válogatok.

Végig gondolva összesen 5 ismerőst találtam, aki sikerembernek nevezhető a fentiek fényében.

H., a keletnémet sportoló srác

A rendszerváltozás nem érintette, pedig kemény eset: az országa szűnt meg, nem csak a rendszere! Azt mondja 1984-ben, katona lesz. Pedig nem is érdekelte a katonai pálya. Akkor miért? Az egyetlen hely az országban, ahol egy nem élsportoló egész nap sportolhat munkaidőben.

S nem csalódott, az összeomlás után simán át tudott igazolni a nyugatnémet hadseregbe. Szerencséje volt, még nem volt tiszt, s a tiszt alattiakat könnyedén átvették. Régóta nem kommunikáltam vele, legutoljára az OK nevű orosz közösségi hálón láttam 15 éve, de gondolom, most már legalább őrnagy. S biztos még most is sportol egész nap.

F., a menetelni akaró kövér magyar fiú

Mindenki körberöhögte, hogy belépett az Ifjú Gárdába, a KISZ paramilitáris szervezetébe. Azt mondta, bajtársiasság és egyenruha, ez az emberi civilizáció alapja. A példaképe - már Kádár alatt! - az amerikai hadsereg volt. Volt abban valami röhejes, hogy ifjúgárdista egyenruhában dicsőítette az USA hadseregét.

Ma már ezredes. Sose érdekelte a politika. Nem láttam 25 éve, újsághírből tudom, hogy karrierje lett.

J., a cseh programozó srác

Azt mondta már kamaszként, az élete vágya nyugodtan éldegélni. Furcsa életcél egy kamasztól. Ilyenkor mindenki legalább űrhajós akar lenni.

Volt egy programozható Texas Instruments számológépe, ezzel többet foglalkozott, mint a barátnőjével. Azt rebesgették a háta mögött, hogy homokos, pedig nem volt az.

Eleinte tudományos karriert akart, akadémiai szinten, aztán a rendszerváltozás után meghívta egy bank, s ott lett matematikus-elemző.

Pár éve írt nekem, a bolgár tengerpartról kérdezett. Családos ember, már valami főszakértő egy nyugati befektetési alap prágai képviseletén.

J., a montenegrói szépségkirálynő

Tényleg baromira szép lány volt, nekem is kifejezetten tetszett: fehér bőr fekete szem, hosszú fekete haj, alacsony, karcsú termet. Azt mondta, ő csak azért jár egyetemre, mert ismerkedni szeretne. A diplomázásig megházasodik egy szép és gazda diákkal, aztán háztartásbeli lesz. Velem őszinte volt, mert akkor én már házas voltam, ráadásul nem estem bele se a szép, se a gazdag kategóriába.

Nekem baromira nem volt szimpatikus ez a szövege, de van realitásérzékem, tudom, ez egy gyakori női karrier.

Nem láttam 25 éve, nem is tudok róla semmit, de kizárt, hogy ne lenne sikeres. Arra mindig ügyelt, hogy ne essen bele a nagyon szép nők csapdájába: hogy ezt a szépséget mások kihasználják.

L., a homokos orosz

Egy időben a legjobb haverom volt. Mindig nagyon furcsa volt szexuálisan: sose mutatott semmilyen érdeklődést a lányok iránt, ami azért eléggé abszurd egy kamaszfiúnál. Minden mást meg hatalmas erővel elnyomott magában. Szóval sose esett gyanúba, inkább furcsának gondolták, mint homokosnak. De lebuktattam az alapszintű homokteszten: teljesen "véletlenül" erotikus, de nem durván pornográf képet kell mutatni a tesztalanynak, a képen legyen egy pár, pl. csókolóznak. Minden normális, heteroszexuális férfi, fiú ilyen esetben a nőre összpontosít, azon észrevesz valamit, a képen lévő férfi csak annyiban érdekes a normális férfinek, hogy esetleg beleélje magát a szerepébe. Egy homokos viszont észrevesz dolgokat a férfin.

Szóval tudtam, hogy a srác homokos, de nem zavart, mert sose mutatta ki. Ő maga valószínűleg kellemetlen betegségként kezelte.

Jelenleg az orosz Külügyminisztériumban dolgozik, magas pozícióban, többször volt diplomata is. S persze máig nőtlen. Valószínűleg a feleség hiánya az, ami miatt még sose volt nagykövet: az orosz Külügy nem szeret nőtlen embereket kinevezni nagyköveti pozícióba, az alapfeltételezés ilyenkor, hogy majd biztos kurvázni fog, ezzel botrányt keltve.

Kötelező volt-e "komcsinak" lenni a Kádár-rendszerben? "Komcsi" alatt persze nem kommunizmusban hívő embert értve, hanem valamely társadalmi szervezetben való tagságot.

Kezdjük alulról. A kisdobosok és az úttörők. Az általános iskolai alsó tagozat és a felső tagozat ifjúsági szervezete. Ezekben a tagság automatikus volt, senkit sem kérdeztek, belép-e. Az is belépettnek számított, aki el se ment az avatásra. Egyszerűen az iskolai tanulói státusz része volt a kisdobos/úttörő tagság.

Az iskolai ünneplő egyenruha azonos volt a kisdobos és úttörő viselettel. A "holnap gyere ünneplőben" felső tagozaton azt jelentette, gyere fehér ingben és úttörőnyakkendőben.

Saját személyes tapasztalatom a 70-es évekből van. Ekkor mindez teljes formalitás volt. Komolyan véve csak iskolai ünnepeken volt, amikor pl. behozták a "csapat" zászlaját - az iskola egy úttörőcsapatot alkotott, ez rajokra oszlott, minden osztály egy-egy raj volt. A rajok pedig örsökre oszlottak, ez volt az egyetlen szint, ahol szabad választás volt: jellemzően baráti társaságok alapján alakultak az örsök.

A csapatoknak, a rajoknak, örsöknek volt nevük. A csapatok nevét az iskolai vezetés adta, a miénk pl. "Ságvári Endre" volt. A rajok és örsök nevét megszavazták a diákok, a tanárok csak akkor szóltak bele, ha valami "hülyeség" nyert a szavazáson. Nálunk az osztálytársak a "Richard Nixon Raj" nevet választották, ez jó viccnek tűnt, de aztán jött az osztályfőnök, aki bejelentette, ez marhaság, s átnevezett minket, így végül "Táncsis Mihály Raj" lettünk.

Iskolai ünnepeken kívül a kisdobosok és az úttörők nem foglalkoztak semmivel az égvilágon, s ha mégis, annak nem volt politikai jelentősége.

A következő szint a KISZ. A tagság - különösen Budapesten - nem volt kötelező. Országosan nagyjából 80 % volt a tagsági arány. Jellemzően azok nem léptek be, akik nem akartak továbbtanulni. Egészen 1985-ig az egyetemi felvételihez kellett KISZ-ajánlás, bár KISZ-tagság nem, így a nemtagnak is adott az iskolai KISZ-bizottság jellemzést. A legtöbben azonban úgy érezték, nem érdemes kockáztatni a felvételin a nemtagsággal, így beléptek a KISZ-be, ennek következménye, hogy az egyemisták közt a KISZ-tagok aránya 90 % felett volt.

Ahol egyáltalán nem lehetett KISZ-tagnak lenni, az a kevés egyházi középiskola. Ezekben ugyanis nem működött KISZ-szervezet. Egyházi iskolai érettségivel nem lehetett felvételizne egy sor szakra.

Elvileg a fiatal dolgozók is lehettek KISZ-tagok, de ott a tagság ritka volt, 20 % körüli. Azaz a KISZ elsősorban az oktatási intézményben tanulás kellékének számított.

A KISZ-tagság a legtöbb esetben formális volt, azaz gyakorlatilag baráti összejöveteleket neveztek el KISZ-gyűléseknek. Kivételt jelentettek a karriert csinálni akarók: őket kellemzően valódi feladattal látták el, pl. úttörők "patronálásával".

A dolgozók között volt a szocialista brigádmozgalom, ebben kötelező volt részt venni, ha az adott munkahelyen volt brigádmozgalom (általában volt, leszámítva a kis cégeket). Szintén a munkaviszony automatikus része volt a szakszervezeti tagság. Emlékeztető: Kádár alatt a szakszervezet nem a dolgozók érdekvédemi szervezete volt, hanem a cégvezetés része. Hivatalosan nem volt kötelező persze szakszervezeti tagnak lenni, de az emberek 99+ %-a belépett, mert a vállalatok egy sor tevékenységüket a szakszervezeteken keresztül intézték, pl. az üdülőbe való beutalókat.

A csúcsszervezet persze a Párt volt. Itt a tagság nem volt egyáltalán kötelező, a dolgozók alig ötöde volt tag. Viszont munkahelyi karrierhez kötelező volt párttagnak lenni, pl. iskolaigazgató csak párttag lehetett. Az, hogy egy adott munkahelyen milyen szintig lehetett eljutni párttagság nélkül, az adott munkahely politikai jelentőségétől függött.

Egyébként minden más szervezet is hivatalosan kommunista volt. Én ifjúsági tag voltam a Horgász Szövetségben és a Bélyeggyűjtő Szövetségben. Mindkettőnek az alapszabályában szerepelt, hogy "segítjük a munkás-paraszt hatalmat, a szocializmus építését". Persze ennek a valós jelentősége nulla volt, kb. 50-szer volt bélyeggyűjtő gyűlésen a 70-es években, ez alatt egyszer se hallottam a "néphatalomról".

Nagyjából 4 fő szint van.

Az első szint a civilizált vademberé, ma már leginkább a liberális tömegemberé. Ez a pillanat szintje. Ki kell élni mindent, minden pillanatban. A következmény nem számít, az eleve már egy másik pillanat lesz.

A következő szint a liberális-konzervatív kisemberé, a polgáré. Ez évek, évtizedek szintje. Az egyén felelős mindenért, így az emberéletnél hosszabb cél nem lehetséges, sőt ez eleve káros is.

A következő szint az értelmiségé. Ő életeken átívelve akar híres lenni, pl. a művével. Így ez már századok szintje.

Legfelül meg a hívő ember van. Ő évezredekben, sőt az örökkévalóségban gondolkozik.

A német fanatikus típus. Mindig őszintén lelkesedik azért, amit a Vezetőség éppen mond.

Azt hiszem, a legközelebbi, németek által kiprovokált háború után Németország megszüntetése lesz a helyes megoldás. Fel kell osztani területét a szomszédos államok között.

Gulyás Márton leleplezi éles sólyomszemmel a társadalmi rend ellen izgató gonosz komcsikat!

Azért ez elég vicces, a magát marxistának nevező Gulyás kommunistákra vadászik. De bár abszurd módon hiteltelen, beleilik az éppen hatályos ballib taktikába.

A lényeg: a Fideszről be kell bizonyítani, hogy kommunista. A rendszerváltozáskor még kiskorú Rogán persze vicces példa. A hatalmas leleplezés lényege: 14-16 éves korában Rogán iskolai KISZ-titkár volt!

Tehát aki bármilyen kapcsolatban állt a KISZ-szel, az kommunista "bűnöző". A baj csak az, hogy aki nem élt abban a korban, az ezt esetleg tényleg el is hiszi.

Már azt is nevetségesnek tartottam, amikor a "jobboldal" szitokszóként használta a "kommunista" szót. De az, hogy a "baloldal" kezdte ezt tenni, az még szánalmasabb.

Mondom ezt úgy, hogy semmilyen személyes érintettségem nincs. Bár idősebb vagyok Rogánnál, sose voltam KISZ-tag.

Kamaszkorom nagy álma Kanada volt. S legjobb kamaszkori haveromé is az volt. Elhatároztuk, érettségi után kivándorlunk Kanadába. S volt akkor egy barátnőm, őt is győzködtem. Szóval a terv megvolt: kimegyünk mind a hárman Kanadába.

Tulajdonképpen semmi racionális érvünk nem volt Kanada mellett, az egész egy amolyan álomképzet volt. Nem szerettük a kádárista Magyarországot, s különösen azt nem, hogy az emberek 90+ %-a jól érezte benne magát. Menni akartunk messzire, s valahogy úgy tűnt, Kanada egyfajta javított verziójú Amerika.

Amikor ezt eldöntöttük, semmilyen személyes tapasztalatunk nem volt Kanadáról. Szóval az egész dolog gyerekes volt, kb. mint ahogy a kamasz fiú beleszeret a világhírű énekesnőbe, majd küld is neki valami röhejes szerelmeslevelet.

Nekem azonban lett személyes tapasztalatom Kanadáról. 14 évesen fél órát Kanadában töltöttem, a ganderi nemzetközi repülőtéren. Gander repülőtere egykor hatalmas fontosságú repülőtér volt, abban az időben, amikor a repülőgépek még nem tudtak egyvágtában átkelni nagy távokon, ilyenkor több leszálló hely is volt Európa és Amerika között, pl. az Azori-szk. és Gander. Ma már Gandernek csak egy kis repülőtére van, kevés légitársaság használja.

Gander repülőtere kissé lehűtött a maga mesterkélt, steril környezetével, én egy jobb Kanadára számítottam, de elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat azzal, hogy mégse lehet egy országról egy repülőtéri tranzit alapján ítélni.

Aztán, 2 évvel később, megláttam az igazi Kanadát. Szüleim régi barátjánál vendégeskedtünk 1 hetet egy Toronto melletti kisvárosban. De voltunk Montrealban is és magában Torontóban, meg persze a fő kanadai látványosságnál, a Niagaránál. Ottani vicces emlékem: Niagara Fallsban ettem először életemben KFC-ben.

Egyre inkább úgy tűnt: a ganderi steril repülőtéri környezet valójában jó jelképe az országnak. Nekem nem tetszettek se az emberek, se az egész környezet. Mindenki akivel beszéltünk folyamatosan a munkájáról beszélt és üzleti lehetőségekről. Borzasztó! Ami azonban még tetszett: a szabadság érzete, pl. Torontóban láttam magyar üzletet, melyen a nyilas zászló volt kitűzve, s még több magyar helyet, ahol a koronás magyar zászló volt kint (emlékeztető: az akkori Magyarországon a Kádár-címer volt hivatalos).

A lényeg azonban: már abszolút nem voltam biztos abban, hogy oda kellene költöznöm. A nagy szabadság ára túl nagynak tűnt.

17 éves koromtól már nem akartam odamenni. Haverom még akart, de egyedül már nem ment soha. Barátnőm viszont később tényleg kivándorolt, de immár az USA-ba, bár azót visszavándorolt Magyarországra.

A vicc: azóta Kanadában a szabadság erősen lecsökkent, míg nálunk jelentősen megnőtt.

A profi politikus fő feladata a közvéleményre hatás. Ezért is sokkal nehezebb ellenzékinek lenni, mint kormánypártinak. A kormánypárti politikus ugyanis bármikor hivatkozhat arra, hogy éppen kormányzati feladattal van elfoglalva.

Először is kapcsolatban kell állni a szavazópolgárokkal. Rendkívül nehéz munka, mert egyszerre mindenkinek nem lehet megfelelni. Ha az aktív keménymagnak felelünk meg, akkor elveszítjük a perifériás támogatókat. Ha viszont a perifériának felelünk meg, a keménymag kiábrándul, márpedig ez a keménymag az egyedüli, mely a kampányban hajlandó csinálni is valamit. Bonyolult egyensúly.

Aztán jönnek az önjelöltek. Folyamatosan bombáznak bennünket akciókkal. Szelektálni kell. Ha olyan akciót támogatunk, melyet népszerűtlen ember szervez, azzal hatalmasat bukhatunk. De még nagyobb a bukás, ha népszerű ember mellett nem állunk ki. Ugyanez az akciók témájával. Sikeres ügy mellé nem kiállni ugyanakkora hiba, mint kiállni sikertelen mellé. A nagy gond: a legtöbb esetben csak utólag derül ki, mi lesz sikeres és mi sikertelen.

Minden politikus rémálma: teljesen erőbedobással beleállni egy ügybe, majd az az ügy nem éri el a minimális ingerküszöböt se. Ilyesmi csak új, marginális politikus esetében nem gond, hiszen ott ez kommunikálható. De egy már befutott, ismert politikus azonnal nevetségessé válik ilyen esetben.

Nyilván mindig kell egy fizetett résztvevői réteg. Akik példát mutatnak, akik irányítják pl. a tüntetést. A mi embereink. De ha csak ők vannak jelen, az hatástalan és teljesen értelmetlen. Olyan ez, mint amikor az éjszakai klub amatőr sztriptíz versenyt hirdet, s mindig csak a beépített 2-3 álvendég vetkőzik.

S végül a harmadik elem: maga az irányvonal. Most ne beszéljünk az tisztán karrierista érdekpolitikusokról, az más téma. Azaz mindenkiről tételezzük fel, komolyan akar valamit a társadalommal, ezért lett politikus. A politikus lehet vezető, azaz olyan, aki meghatározó az adott irányvonal képviseletében, s lehet alattvaló, aki a vezetőket segíti, szóval tábornokok és tisztek. Teljesen más szerepek, de mindkettő veszélyes.

A vezetőnek egyensúlyoznia kell az ideológiai hűség és a pragmatizmus között. Ha túl pragmatista, akkor nem lesz képes másoktól különbözni. Ha meg túl eszmehű, akkor sose lesz több, mint egy hűséges, de mimimális nagyságú csoport vezéregyénisége.

Az alattvaló pedig nem lehet se túl vezérhű, se túl független. Ha nagyon független, fel fog merülni a kérdés, hol a hűsége a többiek iránt, miért várja el, hogy pártja kiálljon mellette, ha ő csak akkor áll ki pártja mellett, ha azzel éppen teljesen egyetért. Ha meg mindig a vezérek mellett áll, akkor felmerül, minek egy ennyire ötlettelen ember.

Azt hiszem, világos, miért nem akartam soha politikus lennei.