Szemfelnyitó videó. Nem nekem, én ezt hosszú ideje így mondom, de Bogár nálam jóval több embert ér el.

S főleg fideszeknek jó az anyag, mert rámutat, az általános fideszes képzet csak részigazság, mely azonban nagyobb, szélesebb keret nélkül egyenesen hazugság.

Ha Bogárnál is szélesebben nézzük az alapkérdést, akkor a lényeg: lehet-e a rossz rendszeren belül jónak lenni? A válasz természetesen "nem": a rendszer nem egyéni magatartások alapján működik, így a barátságos viselkedés még erősíti is a rendszert, nem gyengíti. Ez már bele van eleve számítva. Egyedül a szabotálás segíthet egyéni magtartásként, de ez se teszi jóvá a rendszert.

Ami további fontos eleme az előadásnak - amit mind terjesztek évek óta:

• a renderszkritikus baloldaliakat figyelni kell, mert hasznosak, s akkor is azok, ha helyes kérdésekre helytelen válaszokat adnak - ez még mindig jobb, mint a liberális főáram, mely helytelen kérdésekre helytelen válaszokat ad - igazi ellenségeink nem a kommunisták, hanem a liberálisok,
• nincs jó liberalizmus: ezt ismételgetni kell folyamatosan, mert ez a legnagyobb fideszes tévképzet, mely szerint a mai liberalizmus álliberalizmus, mely meghamisította a jóságos nemzeti klasszikis liberalizmust,
• a rendszert erősítjük mind a benne való emelkedéssel, mind a rendszeráldozatok elleni hamis hitünkkel.

Le a kalappal! Nagyon hasznos, csak félek, kevesen értik meg.

A ballib mitológia szerint az elnöki köztársaság diktatúra. De lássuk a valóságot.

Az elnöki köztársaság tulajdonképpen az alkotmányos (értsd: nem parlamentáris) monarchia köztársasági verziója.

Mik az elnöki köztársaság előnyei:

• a végrehajtó hatalom fejét a nép közvetlenül választja meg, ez nem parlamenti alku eredménye,
• a végrehajtó hatalom független a törvényhozó hatalomtól,
• nagyobb stabilitás, a kormányt nem lehet megbuktatni parlamenti szavazással.

Persze vannak hátrányai is:

• ha az elnök mögött nem áll parlamenti többség, az elnök képtelen bármilyen törvényjavaslatot átvinni a parlamenten,
• nincs parlamenti konszenzuskényszer.

Akik liberális szemszögből ellenzik az elnöki köztársaságot, azoknak: valójában a hatalmi ágak megosztása liberális elvének éppen az elnöki köztársaság felel meg a legjobban.

A világ 204 országából 45 parlamentáris köztársaság, 72 pedig elnöki köztársaság. (Van még 26 félelnöki köztársaság is, mely egyfajta átmenet a kettő között. A félelnöki köztársaságban a végrehajtó hatalom megoszlik a közvetlenül választott államfő és a parlament által választott kormányfő között, kompromisszumkényszer van a 2 hatalom között.)

Ha hozzáadjuk a 45 parlamentáris köztársasághoz a 29 parlamentáris köztársaságot is (ezek de facto ugyanis köztársaságok), akkor a parlamentáris rendszerek összes száma 74. Azaz az elnöki és parlamentáris rendszerek aránya kb. fele-fele.

Az elnöki köztársaságoknak van 2 fő altípusuk:

• az elnök állam- és kormányfő egyben,
• az elnök csak államfő, nem kormányfő, de a kormányfőt ő nevezi ki saját döntés alapján, s ez a kormányfő egyfajta kettes számú adminisztratív vezetője a végrehajtó hatalomnak.

Léteznek még egyéb típusok is, de minden más ritka: 3 ilyen ország van. Ezek Bostwana, Dél-Afrika, s Svájc - itt a parlament választja meg az elnököt meghatározott időre, ő a végrehajtó hatalom feje és leválthatatlan mandátuma vége előtt.

Sokszor megesik, hogy egy politikus elveszti a kapcsolatot a valósággal, s elkezd elmebajosként viselkedni. De ez azért ritkaság, hogy egy orvosi értelemben vett tényleges elmebeteg politikai hatalmat szerez. Kuba ilyen ritka hely.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy immár azt is megírhatom, amit korábban személyiségi okokból titkolnom kellett.

Ugyanis tavaly ősszel meghalt az az ember, aki fő forrásom volt azzal kapcsolatban, amiről írok. A hírhedt argentín elmebetegről, Ernesto Guevara de la Sernáról (1928-1967) - közismertebb neve: Ernesto Che Guevara. A "Che" nevet kubai ismerősei adták neki először gúnynévként, de aztán rajta ragadt, s ő maga is használni kezdte - a "che" szó magyarul kb. "izé" vagy "aha", amolyan beszédtöltelék, de mivel csak egyes dél-amerikai spanyol nyelvjárásokban - s különösen az argentín-uruguayiban - használatos, így a karibi spanyol nyelvjárást beszélő kubaiak számára vicces volt, s erről a szóról nevezték el őt.

Ismerősöm vele együtt dolgozott vele fiatal szakemberként Che kubai pályafutása idején, még a 60-as években.

Amit tudni kell Cheről: magát kommunistának vallotta, de ez olyannyira radikálisan értelmezett kommunizmus volt, hogy Che mindenképpen kilógott a kommunista eszme fősodrából. Sok tekintetben ellene volt a szovjet hivatalos kommunista eszmének, részben inkább Trockij felé mozgott, de valójában radikálisabb volt nála is - később Che legnagyobb híve a kambodzsai Pol Pot lett, aki ténylegesen meg is valósította a Che-féle kommunista álmot. Talán ma már ezt kevesen tudják: a kambodzsai Pol Pot rendszer erősen szovjetellenes volt, a szovjet rendszert "burzsoának" és "ellenforradalminak" tekintette - végül Pol Pot rendszerét éppen a szovjetpárti Vietnám döntötte meg 1979-ban.

Che korai életéről annyit érdemes tudni, hogy az argentín felsőosztályból származik, mindkét szülője az argentín elit része volt, tehát ő maga unatkozó dúsgazdag gyerekként nőtt fel.

Szóval az unatkozó milliárdoscsemete esete, aki képtelen magának életcélt találni, ezért elhatározza: messiás lesz, megmenti az emberiséget, akár akarja az, akár nem. De kellett egy eszme. Erre a célra Marxot választotta ki a fiatal Che, bár Marxot valahogy túl mérsékeltnek, lagymatagnak találta.

26 évesen végre találkozott a később győztes kubai forradalom vezéralakjaival, a Castro-fivérekkel és Camilo Cienfuegossal, lassan ő - Che - lett a négyes számú vezető a mozgalomban. A mozgalom vezetősége egyébként heterogén volt még akkor: Cienfuegos hívő katolikus volt amolyan keresztényszocialista eszmékkel, Raúl marxista volt szovjet mintára, Fidel pedig szimplán csak amerikaellenes nacionalista.

Amikor 1956-ban elkezdődött a fegyveres harc Kubában a forradalmi mozgalom és a kubai kormányzat között, Che lett a 9 legfelsőbb katonai vezető egyike, ő irányította a fegyveres harcot Kuba nyugat-közép részében.

Így ő is a "forradalom parancsnoka" rangot birtokolta, ami Kubában máig a legfőbb katonai tisztség. Ez a rang egyenesen kívül áll a normál kubai rangokon, tehát több a "normál" tábornoknál. A 9 "forradalom parancsnoka" közül ma már csak hárman élnek, érdekesság, hogy az egyik az USA-ban, ugyanis az illető a Forradalom győzelme és annak kommunista irányba fordulása után szembeszállt a vezetőséggel, bebörtönözték, majd az USA-ba menekült.

A forradalom győzelme után Che előbb a Kubai Nemzeti Bank elnöke lett (bármilyen szakirányú ismeret nélkül), innen Fidel leváltotta őt, miután Che meg akarta semmisíteni a pénzrendszert. (Ezt Che nagy utóda Pol Pot megvalósította: Kambodzsában 1975-1979 között nem létezett pénz.)

Arról, hogy hogyan lett Che a kubai jegybank elnöke, van egy vicces - de állítólag igaz - történet. Fidel összegyűjtötte a vezérkart és megkérdezte "van köztünk közgazdász?", mire Che feltette a kezét - mint kiderült a spanyol "economista" (közgazdász) szót úgy hallotta, hogy "comunista" (kommunista).

Ezután a bakelnökséget követően Che megkapta az ipari miniszter tisztséget, amihez szintén nem értett. (Che egyébként orvosi diplomával rendelkezett.) Ismerösöm itt dolgozott vele.

Itt három történetet mesélt nekem.

1961 - Che döbbenten konstatálta, hogy az Ipari Minisztériumban dolgoznak emberek, akik már a forradalom győzelme előtt is ott dolgoztak. Az új hatalom ugyanis csak a vezetőket cserélte le. Ekkor Che elrendelte, gyűjtsék össze az udvarra az összes "ellenforradalmárt", azaz mindenkit, aki a régi hatalom alatt is ott dolgozott. Che kijelentette: az ellenforradalmárokat azonnal ki kell végezni sortűzzel ott helyben. Ez végülis elmaradt, mert az egyik józanabb forradalmár sikeresen meggyőzte Chet, az ellenforradalmárokat inkább bíróság elé kell állítani, mert esetleg fontos információkat birtokolnak, melyek hasznosak lehetne a Forradalom ügye számára.

1963 - Amikor a kubai gazdaság egyre nagyobb válságba került, Che azonnal "megtalálta" a válság okát: szabotázs! Mégpedig a szabotőrök a minisztériumban vannak, hiszen onnan nem forradalmi lelkesedést propagálnak a gyárakba, hanem mindenféle terveket küldenek ábrákkal, grafikonokkal. Che összegyűjtötte az összes ilyen ábra- és grafikonkészítő embert, lelövést már nem helyezett kilátásba (ezek már mind a Forradalom után kinevezett emberek voltak, köztük az én ismerősöm, aki Lengyelországban volt kubai ösztöndíjas, s mint friss diplomás éppen 1963-ban kezdett dolgozni a minisztériumban), de fegyverrel hadonászva elmagyarázta: a dokumentum mint olyan burzsoá szokás, semmi szükség ilyen dolgokra egy forradalmi államban: a forradalmárok tudata ugyanis annyira fejlett, hogy spontán módon termelnek, amit kell. Azaz az Ipari Minisztérium feladata nem felesleges, burzsoá ízű számokkal foglalkozás, hanem lelkesítő forradalmi előadások tartása a gyárakban, üzemekben.

1965 - Szovjet szakértők jöttek Havannába, bemutatni hogyan kell átszervezni a gazdaságot szovjet módra. A szovjetek azonban elkövették azt a hatalmas hibát, hogy forradalmi lelkesedés helyett mindenféle papírokat vettek elé, tervekkel, grafikonokkal, ábrákkal. Ettől Che bevadult, majd kitépte a szovjet delegáció tagjaitól a táskáikat, azok tartalmát pedig fegyverrel hadonászva kidobta az ablakon, közben artikulálatlanul üvöltve "emberek, a szovjet burzsoá imperialisták gyarmatosítani akarnak minket!".

Ez utóbbi volt az a helyzet, ami után Moszkvából üzentek Fidelnek: ezentúl csak katonai segélyt kap Kuba, gazdaságit nem, s ebben addig nem lesz változás, míg Che bármilyen hatalmi szerepet tölt be Kubában, ugyanis dühöngő őrültekkel nem szeretnének együttműködni.

A többi ismert: Che 1965 áprilisában "önként" elhagyta Kubát, fegyveres felkelést kezdeményezve Kongóban és Bolíviában. 1967 októberében ölte meg őt a bolíviai rendőrség terrorizmusellenes egysége - a meg nem erősített infók szerint a szovjet KGB közölte a CIA-val Che pontos elérhetőségét, a CIA pedig az akkori amerikabarát bolíviai kormánnyal megosztotta ezt, gyakorlatilag utasítva a likvidálását.

A sors legnagyobb csapása: a Che által mélyen gyűlölt kapitalizmus mára sikeresen kapitalista árut csinált belőle. A túlvilágon Che valószínűleg dühösen fetreng emiatt, meg a sok debil miatt, akik a "jópofaság" jelképeként hordják az ő képmásával ellátott ruhadarabokat.

Egy dolog biztos: ha lehetősége lenne erre, Che a túlvilágról azonnali sortüzet rendelne el a Che-pólós idióták ellen. Ebben mindenképpen egyet kell értenünk vele.

Nézem a Bayer-só múltkori adását Demeterrel, s látom: erősen keverednek az igazságok, a féligazságok, s a marhaságok.

Demetert nem szívesen kritizálom, mert tevékenysége hasznos, de az igazság még fontosabb.

Két dolgot szeretnék kiemelni.

A "jó fehér ember szemben mindenki más alacsonyrendűvel" hozzállás. Ez egy rendkívül káros elmélet. Mint mondtam máskor is, minden rosszat, amit produkált az emberiség - reformáció, felvilágosodás, liberalizmus, ateizmus, az egész modernitás - mind 100 %-ban színfehérek munkája. S ma is látható ez: szinte minden új rombolás mögött az értelmi szerzők fehérek.

Sőt, a tapasztalat az, hogy a természetközelibb, primitívebb nem-fehérek között a hülyeség is jóval ritkább. Még az USA-ban is ez látható: a négerek vallásosabbak a fehéreknél, jobban ellenzik az abortuszt, a homokosságot, stb.

A dolgokat faji alapon nézni abszurdum, ez nem faji kérdés. Nem a fehér fajt kell megvédeni, hanem a normalitást, mely pedig színfüggetlen.

"A Kárpát-medence a nyugati kultúra horgonya" - nos, Isten ments attól, hogy az legyen, s szerencsére nem is az. Eleve miféle gyerekes dolog azt állítani, hogy x évig jó volt a nyugati kultúra, aztán meg megromlott? Tudom, hogy csúnyán hangzik, de a mai nyugati borzalmas kultúra nem az égből hullott alá véletlenül, hanem szerves következménye a korábbi nyugati kultúrának.

Szóval tessék örülni annak, hogy a Kárpát-medence nem része, s sose volt része a nyugati kultúrkörnek. Ahogy Bayer is mondta finoman, az Ady-féle nyugatnyalás elvetendő.

Azért viszont le a kalappal Demeter előtt, hogy az ortodox kereszténységet dicséri. Erre kevés romániai magyar képes, az ottani alaphozzáállás az ortodoxia szidása nemzetiségi alapon.

1985. október 27-től november 1-ig kórházban voltam, Havannában. Ez legközelebbi személyes élményem a kubai egészségüggyel.

A kubai rendszer állandóan két vívmányára hivatkozik: az oktatásra és az egészségügyre.

Most elmondom, ezt mit jelent a valóságban. A kommunizmus előtt Kubában az az egészségügyi rendszer működött, ami az USA-ban, azaz magánbiztosítási rendszer, minden piaci alapon, s aki a rendszeren kívül van, azoknak pár jótékonysági - elsősorban egyházi - intézmény rossz minőségű szolgáltatása. Tehát embertelen rendszer, ahogy az a mai USA-ban is van.

A kommunista diktatúra a teljes szektort államosította, egyedül kis orvosi rendelők maradtak meg magánkézben, ahol kizárólag egy ember - maga a tulajdonos orvos - dolgozhatott pénzért, államilag engedélyezett tarifák alapján. Ezek a magánorvosok így gyakorlatilag igen kis szerepet játszottak.

Az államosított szektor 100 %-ban ingyenes lett mindenki számára. Mivel Kubában nem létezik adózás a legtöbb ember számára (csak a magánvállalkozók adóznak), így állampolgársági alapon megy az ingyenesség.

Érthető, hogy mindenki hatalmas eredménynek tekinti ezt.

A kubai egészségügy legnagyobb hiányossága, hogy nincs általános mentőszolgálat, azaz a beteget valahogy el kell vinni a kórházig magánúton.

Minden többi probléma pénzhiányból ered. A kubai korházak jellemző állapota: sok orvos (Fidel Castró mániája volt az orvosképzés), viszont anyaghiány miatt sokszor az orvos nem tud mit tenni a beteggel.

Amikor egyszerű segédeszközök hiányoznak, az még nem gond. Ez Magyarországon is ismert jelenség: a betegnek be kell vinnie magával különféle tárgyakat.

Az igazi probléma a gyógyszerhiány. S részben a műszaki eszközök hiánya.

Szóval Kubában nem azért kell várólistára kerülni, mert nincs elég orvos, hanem mert az orvos éppen nem tud mivel dolgozni.

A jellemző helyzet az, hogy nagyon nagy presztízsértékű műtéteket simán megoldják, ezekre ugyanis megvan minden ami kell, hiszen ez politikai kérdés is: lám, sikeres szívátültetés! Ha valakinek ilyen súlyos problémája van, akkor semmi gond.

Az alapszintű dolgokat is megoldják, hiszen ezekre van eszköz, s ezekhez nem is kell annyira speciális berendezés.

Ami probléma, az a középrész. Nagyjából: ha új szív kell, az nem gond, az se, ha szimpla kéztörést kell rendbe hozni, de ha valakinek tüdőgyulladása van, ami akár bele is halhat a várakozás miatt, míg lesz gyógyszer. Szóval Kubában az orvosi várólista valójában a gyógyszerre várakozás listája.

Jellemző jelenet a kubai orvosnál, hogy az orvos megkérdezi a beteget "van rokonod az USA-ban?", s ha igent válaszol a beteg, akkor az orvos leírja, mit küldjenek a gyógykezeléshez az USA-ból. (A Kuba elleni amerikai embargó nem vonatkozik magáncélú gyógyszerexportra, szóval mindez csak az USA-ban élő rokon pénzügyi helyzetének függvénye.) S ha nincs rokon, aki tudna küldeni, akkor jön a várólista: ha szerencsés a beteg, akkor nem hal meg a gyógyszer érkezéséig.

Az orvosi eszközöknél a probléma szintén pénzügyi. Egyszerűen nem tartják karban az eszközöket, mert ez drága.

Összességében mégis a kubaiak elégedettek az egészségüggyel, mert az összehasonlítási alap egyes latin-amerikai országok, ahol pénz nélkül semmilyen szolgáltatás nincs, valamint az USA, ahol meg minden hatalmas összegekbe kerül.

A kubai egészségügy fő bevétele a pénzes külföldiek kezelése. El lehet végeztetni egyes bonyolultabb műtéteket Kubában, jellemzően az USA-beli ár harmadáért, negyedéért.

Ami érdekes: a hálapénz szinte ismeretlen, azaz valóban csak hála jele lehet és sokkal inkább tárgyi ajándék, nem pénz, semmiképpen se magyar módra, hogy gyakorlatilag kikényszerített díjról van szó.

Ami pedig a kubai elitet illeti, őket a rendszer fizetős külföldiekként kezeli, persze ingyenesen.

Hont András (akit egyébként Hontalan Andrisnak szoktam hívni, de most megtisztelem, mert értelmeset írt) felveti a médiamunkás felelősségét a médiáért, ahol dolgozik. A konkrét téma nem érdekes (harc az ATV és Klub Rádió között).

Én a kérdést kiszélesíteném: egyáltalán mi a bármilyen bérmunkás felelőssége azért, amit munkáltatója tesz.

A nyilvánvaló esetekről nincs mit vitázni: amikor valaki alkalmazottként morális rosszat tesz, akkor nem lehet mentség a "parancsra tettem" vagy az "én csak más akaratát teljesítem". Ez nyilvánvaló.

De akkor mi van, ha a bérmunkás feladata az olyan hazudozás, csúsztatás, félrebeszélés, más hasonló tevékenység, mely nem okoz közvetlen kárt ugyan senkinek, de közvetve igenis rossz következményekhez vezet.

Én a kérdést úgy döntöttem el a magam számára, hogy a határ közvetlen/közvetett és a nyilvánvaló/esetleges között van. Ha pl. szobafestő lennék, s arra kapnék utasítást, hogy egészségre káros festékkel fessek, megtagadnám, de ha csupán az lenne a feladatom, hogy rossz minőségű, olcsó festéket használjak, mely hamarosan le fog pattogni a falról, ott nem látok okot morális pánikra.

Most írok sokadszor az idei bulgáriai választásokról. Ami azt jelenti, a helyzet érdekes. Sőt, egyenesen vicces.

Szóval röviden: az április 4-i parlamenti választás eredményeképpen két furcsa parlamenti tábor alakult ki a bolgár parlamentben:

• az úgynevezett "régi rend" hívei: a GERB párt, a szocialisták, s a török párt - ezek azonban egymással koalícióképtelenek, a GERB és a szocialisták egymást fő ellenfelüknek tekintik, ahogy a török pártot is elutasítják:
  • a GERB párt nagyjából a Fideszhez hasonlít annak középső szakaszában: egyszemélyű vezetésű középjobb párt, erősen euroatlantista, szociálisan konzervatív, gazdaságilag erősen liberális, mérsékelten nacionalista,
  • a szocialisták elvileg a magyar MSZP testvérpártja, de gazdaságilag kevésbé liberálisak, szociálisan pedig egészen másak: szinte a magyar Fidesz elveit vallják (ellenzik az egyneműek házasságát, ellenzik a feminizmust, támogatják a hagyományos családmodellt, ellenzik a migrációt, támogatják a kereszténységet, stb.),
  • a török párt elvileg liberális, de ez egy etnikai-vallási párt a valóságban (csak mivel a bolgár alkotmány tiltja az etnikai-vallási pártokat, egy ez nem mondható ki nyíltan), szóval az ideológiának itt nincs különösebb jelentősége - magyar párhuzam nincs rá, mert Magyarországon nem léteznek erős nemzeti és/vagy vallási kisebbségek - ha Magyarországon létezne egy erős független Cigánypárt, az lenne a párhuzam;
• az úgynevezett "változás hívei": ezek ismét 3 párt, melyek azonban csak abban tudtak megegyezni, hogy utálják a "régi rend" pártjait, egyébként utálják egymást, bár valószínűleg valamilyen egyeszségre jutottak volna ennek ellenére, de így se lenne meg a szükséges többségük: a bolgár parlamentben a kormányalakításhoz legalább 121 mandátum kell, a 3 pártnak pedig együtt 92 van csak, nagyságrendben:
  • "Van ilyen nép" párt: népszerű bolgár tv-s szeméyiség és zenész pártja, máig nem világos mit akarnak, amit mondanak, hogy "változást" és "korrupciómentességet" akarnak, de ennél konkrétabb nem derült ki - ez egy annyira abszurd szerveződés, hogy el se tudok képzelni magyar párhuzamot rá,
  • "Demokratikus Bulgária" pártszövetség: az egyetlen a "változás" erői közül, akikről legalább tudni lehet mi a programjuk, tulajdonképpen a nyugat-európai rendszer másolását akarják, ez egy hagyományos liberális-konzervatív erő, nagyjából a német CDU-CSU mintájára, csak egyes szociális kérdésekben nem értenek egyet a nyugattal (pl. ellenzik az isztanbuli egyezményt), de egyébként messze a leginkább nyugatpárti erő Bulgáriában - nagyjából mint a magyar MDF volt annak utolsó szakaszában,
  • "Állj fel! Kifelé a pofákkal!" párt: egy volt szocialista politikus és a tavalyi GERB-ellenes országos tüntetéshullám szervezőinek a szervezete, túl az absztrakt követeléseken - lásd, ne legyen "korrupció", viszont legyen "jólét" - nem tudni mit is akarnak, magyar párhuzam nemigen van, talán akkor lehetne, ha mondjuk Hadházy Ákos csinálna egy saját pártot.

A bolgár alkotmány szerint háromszor lehet kormányalakítással próbálkozni, ha a harmadik se sikeres, akkor a parlamentet fel kell oszlatni, s 2 hónappal később új választást kell tartani. Azonban - ez a bolgár alkotmányjog furcsasága - ilyen esetben a kormány megbízása is megszűnik, helyette úgynevezett "szolgálati kormány" lép hatalomba ideiglenesen, melyet a köztársasági elnök nevez ki egyszemélyi felelőséggel és döntéssel.

A helyzet jelenleg pontosan ez. A három kormányalakítási próbálkozás megvolt (ebből kettő a gyakorlatban nem, de jogilag igen: azaz a megbízott kormányfőjelölt azonnal visszaadta a megbízást), most tehát a júliusi új választásig szolgálati kormány irányít.

A helyzet sajátossága, hogy a köztársasági elnök nem független, még a magyar Ádernél is kevésbé semleges személy, sőt ő a politikai harc egyik központi szereplője. A bolgár köztársasági elnök a szocialisták jelöltjeként lett elnök 2016-ban (Bulgáriában az egyébként jelképes hatalmú köztársasági elnököt a nép választja közvetlenül), de időközben eltávolodott a szocialistáktól, nagyobb ellenzéki lett a GERB-kormánnyal szemben, mint a szocialisták, sőt majdnem nyíltan támogatja a "változás" pártjait, különösebben köztük a legkisebbet, a már említett vicces nevűt: a párt neve ugyanis szó szerint "Állj fel! Kifelé a pofákkal!", a bolgár szlengben a "pofa" jelentése kb. "bűnöző", "maffiózó", "verőlegény".

A lényeg: idén októberben elnökválasztás is lesz, szóval az elnök simán bukhat most szolgálati kormánya miatt, ha az valamit rosszul csinál. Érezhető, hogy az elnök igyekszik óvatos lenni, elhatárolódni a "változás" erőinek legvadabb ötleteitől.

A fő "változáspárti" erő, a "Van ilyen nép" azt mondta, nem elegendő a parlamenti támogatottság az "új rendszerváltáshoz", ezért kellenek új választások. Valójában sokkal valószínűbb fejlemény, hogy a következő választáson nem növekedni, hanem csökkenni fog támogatottságuk. Sokak számára kiábrándító volt, hogy meg se próbáltak kormányt alakítani. Plusz legkisebb potenciális szövetségesük, az "Állj fel! Kifelé a pofákkal!" a kiesés határán billeg, erősen elképzelhető, hogy júlisban már nem jutnak be a parlamentbe.

Teljesen elképzelhető, hogy júliusban a "változás" erőinek már nem 92 mandátumuk lesz, hanem 60-70.

Az új választás kedvezményezettje két erő lesz:

• a török párt, mert most megváltoztatták a választási törvényt, tovább könnyítva a szavazást külföldön, ez pedig a török pártnak nagyon kedvező, hisz szavazóinak egy része Törökországban él,
• az áprilisban a parlamentből kiesett nacionalisták, akik most egyesülni fognak júliusra, így biztosan számíthanak 7-10 %-ra, a nacionalisták pedig határozottan a "változás" erői ellen vannak,

szóval az "új erők" öngólt fognak rúgni.

Úgy tűnik, az események jól haladnak, ez lesz most a leggyorsabban elbukó bolgár messiás.

Ellentétben a magyar közhiedelemmel, a szó eredeti értelmében a liberalizmus nemhogy nem baloldali eszme, hanem egyesen a jobboldaliság alapja. A liberalizmus fő ellentétje pedig nem a konzervatívizmus, hanem a szocializmus.

Viszont a modern használatban sok eltérés van. Sok helyen mást értenek "liberalizmus" alatt. De az alapeszme máig ugyanaz, minden verzióban.

A liberalizmus alapeszméje: a lehető legteljesebb egyéni szabadság kell, hogy legyen a társadalomban mint fő alapelv. Ez természetesen egy utópia, pontosabban antiutópia, mert ez megvalósítható ugyan, de az eredményben nincs köszönet. Mert a megvalósult tökéletes liberális társadalom azt jelentené: egy vékony elit korlátlan szabadsága áll szemben minden más rabságával.

Az ugyanis abszurd utópia, hogy a "szabad piac" megold mindent. Ez nem kisebb utópia, mint a marxista, mely szerint az emberek valahogy majd annyira fejlettek lesznek, annyira magas tudatuk lesz, hogy emiatt erőszakmentesen, racionálisan önszervező társadalmat lesznek képesek alkotni.

Szóval mivel gyorsan kiderült, az eredeti klasszikus liberalizmus egy működésképtelen (anti)utópia, jöttek be egymás után a különféle módosítások: keresztény és/vagy szocialista alapú megkötések.

Aki klasszikus liberalizmust akar, az ilyet ma már csak a harmadik világ szegényebb részében talál, ahol pl. a kisegyerek "szabadon" szerződik a tőkéssel, hogy tanulás helyett dolgozzon, a felnőtt munkás meg "szabadon" vállalja a napi 14 óra munkát heti 7 napban éhbérért, a tőkés pedig magánhadsereget szervez a problémák megoldására, pl. lövet a sztrájkoló munkásokra. Szóval ott ma is teljes az egyéni szabadságok rendszere, a szerződési szabadság tökéletes, s az állam pedig nem "pofázik" bele az egyének szabad életébe pl. munkajoggal.

De máshol ma már sehol sincs tiszta liberalizmus. Két opció van a modernitásban:

• az erősebb azt csinál, amit akar - kb. ez a libertárizmus,
• van egy túlerős, lehetőleg semleges hatalom, mely mindenkit megver, aki nem fogad szót, így az egyének közti erőszak korlátok közé van szorítva, de nem szól bele semmi másba ez a hatalom - ez a klasszikus liberális elmélet.

Ma a klasszikus liberalizmus az áll a legközelebb, amit ma a baloldal szeret "neoliberalizmusnak" szidni.

Az idők során ugyanis a liberalizmus folyamatosan enyhült, vett fel új elemeket - először keresztény, majd szocialista alapról -, aztán lett a XX. sz. alatt egy ellenáramlat - mondjuk Mises és Rand -, mely azonban sose ment át a gyakorlatba. S aztán a 70-es, 80-as években megvalósult részben, lásd Thatcher, Pinochet, Reagan. Ez a "neoliberális" forradalom éppen arról szólt: vissza a klasszikus liberalizmushoz, tisztítsuk meg a liberalizmust az idegen - elsősorban baloldali - elemektől, lásd: nem kell munkajog, sztrájkjog, szakszervezet jog, minimálbér, munkaidő-korlát, segélyek, mindezt majd elintézik egymást közt a szabadon szerződő tőkések és bérmunkások, az állam legyen kicsi, csak arra figyeljen, ne legyen bűnözés, biztosítsa a közrendet, de ne "pofázzon" bele szabad egyének szerződéseibe,

Ezzel párhuzamosan meg megjelent egy progresszívista áramlat is, mely baloldali alapról indult, de a baloldalból elhagyta a marxizmust. Hibásan ezt nevezik "neomarxizmusnak", pedig nem az, nincs benne semmi marxizmus.

Ma tehát a liberalizmus két aktív alakja:

• a "neoliberalizmus" - legyen kis állam, erős tulajdonjogok, kevés szociális jog,
• a progresszívista liberalizmus - legyen erős állam, de az csak a szociális szférában működjön, a tulajdonjogokat rendezze továbbra is a "szabad piac".

A libertárianizmus a "neoliberalizmus", azaz a klasszikus liberalizmus szélsőséges alakja. A progresszívista verzióban pedig sokféle árnyalat van, mi is szabályzandó és mi nem.

Sose néztem a liberalizmus főünnepét, az Oszkár-díjak átadását Hollywoodból, az emberiség pöcegödrének székhelyéből. Nem is érdekelt soha, ki nyer, ki veszít.

Idén azonban kivételt tettem, nagyon vártam az eredményeket.

Mi az oka ennek? Mert idén egy bolgár színésznő volt a jelöltek között. A legjobb női mellékszereplő kategóriában. Ez Marija Bakalova, aki a Borat-2 című iszonyúan rossz és tehetségtelen alkotásban a főszereplő Borat lányát játssza.

Szóval az Oszkár-eset előtti 3-4 hétben az összes bolgár média erről zengett, képtelenség volt nem beleütközni ebbe a témába.

Nagyon megutáltam emiatt Bakalovát, pedig valószínűleg ő nem is tehet erről: kapott egy felkerést egy szerepre, jó gázsival, s vállalta a munkát, pont.

Tudtam, ha megnyeri a díjat Bakalova, még 2-3 hónapig ez főhír lesz, ha viszont veszít, akkor 1 héten belül eltűnik a hír. Szóval nagyon drukkoltam: ne nyerjen Bakalova.

S győztem! Bakalova nem nyert. Mint egy nem éppen amerikapártiságáról ismert bolgár elemező mondta: Bakalovának se a nemzetisége, se a bőrszíne, se a vallása, se a neme, se a nemi irányultsága nem politikailag korrekt, így esélytelen.

Washingtonban a demens Joe Adolf Biden megkezdte előkészületeit a kétfrontos háborúhoz: egyszerre akarja olyan tökéletes liberális demokráciává bombázni Oroszországot és Kínát, hogy még a CIA-fiókszervezet Freedom House is kénytelen legyen 100 pontra értekelni ezt a két országot.

Szerencsére az egész csak propaganda, Amerika nem fog harcolni ténylegesen. S ha mégis a washingtoni legliberálisabb héják győznének, azaz katonai akciók indulnának, az csupán az utolsó ukránig fog tartani, amerikaik vagy NATO-szivárványosok meg se jelennek sehol a frontvonaltól 100 km-es távolságon belül.

Szóval nincs miért aggódni. Az egész csak egy haldokló, ideges Birodalom halálrángása. Nem kell komolyan venni.

Ez is az igazi jó hír: Amerikát egyre kevésbé kell komolyan venni.

Érdemes néha a dolgokat megnézi más szemszögből is. Én pl. ezért olvasok szinte csak ballib médiákat magyar médiafogyasztásomon belül. De ugyanez igaz a történelemre is.

A közép-ázsiai népek sokkal jobban ismerik a mi, európai nézetvilágunkat, s meglepődnek, mi mennyire nem ismerjük őket.

Pedig hatalmasak a párhuzamok.

Nálunk - azaz Európában - az a narratíva, hogy volt a Római Birodalom, melynek nyugati része a késő ókorban megsemmisült, keleti része pedig ezer évvel később, s sose állt újra össze, de máig hat: az idegen népek részben átvették a Római Birodalom kultúráját, de akik nem vették át, azokra is jelentősen hatott. Az eredeti latin és görög népek rendjét átvették a teljesen idegenek is, germánok, szlávok, stb., sőt még az Ázsiából jött volt hódítók is, lásd magyarok, bolgárok. Még az EU alapeszméjében is benne van: ez valamilyen kisebb, csökkentett formában a Birodalom visszaállítása.

Közép-Ázsiában a Római Birodalom szerepét Kína játssza. Kína a III. században esett szét, azaz kicsit korábban, mint ahogy a Római Birodalom nyugati fele. Ami nálunk a germán törzsek szerepe volt Rómában, az Kínában a mongol törzseké. Még abban is egyezés van, ahogy Rómát sikerült ideiglenesen visszaállítani a VI. században (lásd I. Jusztinianosz császár hódításai nyugaton), úgy ez Kínában is megtörtént (lásd Szuj-dinasztia 581–618).

A mindenhol megismétlődött harc a nomád-félnomád népek és a letelepedett népek között, mely szintén mindenhol az előbbiek sikerét hozta először, azonban végül mindig az utóbbiak győztek, vagy leigázva a nomádokat vagy azokat letepésre kényszerítva.

A fő eltérés Európához képest: Kína tartósan újraegyesült a XIII. században - éppen a Magyarországon tatároknak hívott mongolok uralma alatt -, s ez az egység azóta is megvan.

A környező idegen népek egy része meg vagy kínai identitású lett, vagy maradtak idegenek: mongolok, türkök, irániak. Máig a lakosság Kínától északra és nyugatra ezekből a népekből áll. A keveredés hatalmas, az identitás pedig nyelvfüggő.

Vallásilag a kép nem hasonlít Európára: a térség népeinek ősvallása csak Kínában maradt meg, attól északra a buddhizmus hatott, nyugatra meg az iszlám.

Az általános képzet az, hogy a Hun Birodalom utódai a teljes régióbeli lakosság. E szerint a hunok legnagyobb része asszimilálódott a környező népek - köztük a bolgárok - közé a hun állam megszűnésekor, leghosszabb ideig a hun identitás a Kaukázusban maradt meg (őket nevezik a magyar források szabíroknak), mai utódaik a kumikok a mai Dagesztánban. Maga a hun identitás megszűnt a X. században, a mai kumikok se tekintik magukat hunoknak, csupán belőlük származó népnek.

A beszélt nyelv esetleges: maga a hun nyelv hovátartozása se biztos (egyesek szerint türk, mások szerint ugor nyelv, de olyan elmélet is van, mely szerint iráni nyelv volt). Ugyanaz igaz a régió népeiről is: a régió déli részén pl. gyakori volt a nyelvváltás az iráni és a türk nyelvek között.

A mongol hódítás érdekes vonása volt, hogy a mongol nyelvet nem igyekeztek terjeszteni, a régióban pl. a mongol uralkodók is a türköt használták.

A fő elképzelés szerint a hunok után a türkök, majd a mongolok hozták létre a következő nagy birodalmat a térségben, s ennek szétesése a XIII. sz. végén 4 önálló utódállamot eredményezett:

• északkeleten, mely teljesen kínai lett, s uralta Kínát a XIV. sz. végéig (Jüan-dinasztia),
• délnyugaton az Ilhán Birodalom, mely Perzsiát és környékét uralta a XIV. sz. közepéig,
• délkeleten a Csagatáj Kánság, mely részben fennállt a XVIII. sz. elejéig (utolsó megmaradt része a mai Ujgúria területén),
• északnyugaton a XVI. sz. elejéig fennállt Arany Horda.

A mongolok hódításai során lett megsemmisítve az első türk állam, ennek keleti maradványa Ujgúria, a nyugati rész pedig magában foglalta a magyarokat és a bolgárokat is. Ennek a türk államnak a meghódításával kezdődött a mongol birodalom kiépítése.

Hogyan lehet, hogy az ugor nyelvű magyarokat és szláv nyelvű bolgárokat a régióban rokonoknak tekintik? Pontosan azért, mert az emberek tudják, a nyelv változhat, de a származás nem. Márpedig mind a magyarokat, mind a bolgárokat onnan származóknak tekinti a helyi közvélekedés. Jellemzően a bolgárokat a régió délkeleti részéről, míg a magyarokat inkább északkeletről szokás eredeztetni, de ez máig nem tisztázott kérdés.

S persze a helyiek röhögnek a modern bolgár és magyar ultranacionalista hiedelmeken is, melyek megpróbálnak azonosítani valamelyik ősi népet egyetlen maival (lásd: hunok=magyarok). Mivel helyi közvetlen tapasztalat a keveredés és nyelvváltás, senki se gondolja magát azonosnak valamely korábbi állapottal. A hunok egyik leszármazói a magyarok a helyiek szerint, de van még több tucatnyi egyéb leszármazott, s hun nép mint ilyen nem létezik ezer éve immár.

Térkép: türk (zöld), mongol (kék), finnugor (piros) államok, valalmint autonómiák Oroszországban és Kínában:

Pár évtized még jellemző amerikai jelenség volt a dogmatikus liberális, aki a liberalizmust mint az abszolút szabadság eszméjét értelmezte. Ma már ezt persze elsöpörte a liberalizmus újabb hulláma, de ettől még ez tény volt korábban. Jellemző képviselője a New York-i zsidó ügyvéd, aki ingyen védi társadalmi munkában az antiszemita nácit, amikor annak megpróbálják elvitatni jogát a zsidó holokauszt tagadására. A zsidó ügyvéd ilyenkor rendre azt mondta: éppen azzal fejezi ki liberális világnézetét, hogy védi olyan ember szólásszabadságát, akivel semmiben se ért egyet, hiszen nyilván ez nem lenne nyilvánvaló annyira, ha olyan ember szólásszabadságát védené, akivel egyetért. Marhaság, de legalább következetes marhaság.

Valahogy ennek alapján érthető meg a ballibeknél a háttérhatalom és a civilség manapság.

Amikor a kormányzat liberális, akkor a ballib megmondóember hatalommegosztásról beszél és civil társadalomról, tudva persze, hogy a hatalom minden ága és minden érdemleges civil szintén liberális, azaz tulajdonképpen nincs semmilyen ellentét a hatalomban. A hatalom egésze simán képes a liberális értékrendet megvalósítani, ebben semmi se akadályozza.

Aztán amikor a kormányzat nem liberális lesz, ugyanez a megmondóember bőszen védi, a kormányzat ne szóljon bele a tőle független liberális hatalmi ágakba és civil szférába.

Amikor erre nem-liberálisok azt mondják, ez így háttérhatalom, hiszen a választott kormányzat nem képes kormányozni, ha mindenben megkötik a kezét, akkor a liberális megmondóemberek hahotáznak, kiejelentve, hogy a háttérhatalom csak beteg agyak fantáziája, s hozzáteszik: a választott kormányzat kezét igenis meg kell kötni, ez így jó, minden más meg diktatúra lenne.

De amikor egy nem-liberális kormányzat sikeresen átveszi a többi hatalmi ágat is, s a civil szférában is sikeresen kiépít vele egyetértő elemeket, akkor meg a liberális megmindóember hirtelen sopánkodni kezd: ezt így nem lehet! Mert micsoda dolog, hogy ha pl. megbukik a nem-liberális kormányzat a választáson, az új liberális kormányzat képtelen lesz kormányozni, hisz meg lesz kötve a keze! Mert hát le kell bontani a "mélyállamot" - így hívják a háttérhatalmat ballibául.

Ilyet utoljára első osztályos koromban láttam, napköziben. A kissé agresszívabb kisgyerekek szokása volt, hogy amikor nyertek egy társasjátékban, elvárták, mindenki tapsoljon nekik, de amikor meg vesztettek, akkor durcásan felálltak és szidni kezdték az egész játékot.

Nagyszerű mulatság a ballib előválasztásról szólüü cikkek alatti ballib kommenteket olvasni.

Valaki megemlíti Gyurcsányné nevét, amire a ballib tábor azonnal három részre szakad:

• A tábor: igen, éljen, Gyurcsányné a nyerő, mert okos, diplomás, nyelveket beszélő hölgy, valamint szakember, s Zorbán retteg tőle,
• B tábor: nem, Gyurcsányné elvileg ugyan alkalmas, hisz okos, diplomás, nyelveket beszélő hölgy, valamint szakember, de származása és férjének kiléte miatt nem lesz képes egyesíti az ellenzéki tábort, plusz Zorbán majd könnyedén lekarektergyilkolja,
• C tábor: nem, Gyurcsányné alkalmatlan, személyében is és politikailag is, helyette kompromisszumosabb ember kell, aki képes megszólítani a kiábrándult fideszeseket is.

Az elején még megy a vita, érvek is elhangzanak. De alig egy óra, s az A tábor valemely tagjánál elszakad a cérna, kijelenti, hogy a C tábor tagjai mind fanatikus fideszesek, aki beférkőztek az ellenzékbe, menjenek inkább kommentelni a Pesti Srácok oldalára, mert oda valók, a B tábor meg idióták és kriptofideszesek gyülekezete, akiket majd Zorbán úgyis átver egy-egy zsák krumplival. Mert egyetlen út van: Gyurcsányné, s aki ellene van, az Zorbán-szavazó, pont.

Erre a C tábor reagál: megállapítják, hogy Gyurcsányékat Zorbán fizeti, éppen azért hogy elrontsa a körvonalazódó ellenzéki kétharmadot. S mindenki aki nem Jakabot, Karácsonyt, vagy MZP-t akarja, az zorbánista felforgató vagy agybeteg.

A B tábor ekkor próbál békíteni, de gyorsan egyesül ellene az A és a C tábor, kijelentve, hogy szimpla idióták, akiktől el kellene venni a szavazati jogot.

Amikor még nem voltak a neten filmek, kénytelen voltam televíziót nézni. Amit általában szeretek az a művészibb alkotás, dehát ez ritkaság a tévében. A többi műfajból meg a sci-fi (a fantasymentes sci-fi) és a humor a kedvencem.

Az amerikai humoros sorozatokban van egy alapszint, ami egyszerűen nem vicces. Ezeket képtelen voltam nézni.

Van a közepes szint, ami alapból nem humoros, de néha elhangzanak benne vicces dolgok.

Volt pl. 30 éve a Cheers című amerikai sorozat, melyből láttam talán 15 részt, s ez alatt egyszer mosolyodtam el, amikor a poén alapja, hogy az egyik szereplő nem tudja, hogy Ausztráliában angolul beszélne.

Hasonló a 3rd Rock from the Sun esete, ahol szintén egy darab vicces elemet láttam. Ma már valószínűleg ezt törölné a hollywoodi cenzúra, de 25 éve még szabad volt az ilyen vicc: az egyik földönkívüli hall a Mayflower hajóról, mire megkérdezi a néger amerikai nőt, az ő ősei is ezen hajón érkeztek-e Amerikába, mire az "igen, hajón, de egy másik hajón".

Ami viszont értelmes sorozat volt az a Perfect Strangers című sorozat, melynek témája: a frissen Amerikába bevándorolt balkáni migráns - a kitalált Miposz szigetről származó - Balki Bartokomusz kalandjai már Amerikában született unokatestvérével Larryvel New Yorkban. A sorozat készítője alaposan megismerkedett a balkáni - s különösen a görög - szokásokkal, szóval egészen hiteles alkotás lett: a balkáni és az amerikai szokások ütközése a poénok alapja. A kedvenc részem, amikor Larry ellátogat ősei földjére, Miposzra, ahol senki se dolgozik, hanem mindenki nyugágyakban fekszik és koktélokat iszik, ami annyira megtetszik Larrynek, hogy fontolgatja, ne maradjon-e inkább Miposzon.

A csúcs viszzont a Married... with children - rossz magyar fordítása: Rém rendes család -, mely Magyarországon annyira népszerű lett, hogy megpróbáltak magyar remake-et is csinálni belőle, ami persze azonnal megbukott. Az amerikai átlag kisember ábrázolása a film lényege, tulajdonképpen az egyetlen hibája a sorozatnak, hogy a feleség nem illik bele a koncepcióba. A sorozatban a feleség egy kifejezetten szép, jól megcsinált nő, aki borzasztó lusta. Hitelesebb lett volna egy elhízott, elhanyagolt kinézetű nő. Egyszerűen nem hiteles az a narratíva, hogy a főhős folyton más nőket akar, de a saját szexis feleségével megtagadja a szexet. Ezt leszámítva a sorozat valóban kiváló: tényleg meg lehet ismerni belőle az amerikai valóságot, alulnézetből.

A magyar verzió azért is bukott meg, mert az amerikai átlagcsalád Magyarországon felsőközéposztálybeli lenne anyagilag, így nem hiteles az alapsztori se már.

A Magyarországon legnépszerűbb sorozatokról nem írtam most, van ugyanis két sorozat, melyek Magyarországon népszerűbbek lettek, mint hazájukban: a brit Csengetett milord? (You Rang, M'Lord?) és a spanyol Torrente-filmek.

Egyik sokak számára idegesítő tulajdonságom a lényegtelen részletekről való elmélkedés.

Nos, mindig zavart, hogy Húsvét környékén mindenki elmondja százszor mit tett Júdás, megemlítve, hogy árulásáért "30 ezüstöt" kapott, de senki se mondja meg, miféle ezüst, mennyi is az a 30.

Nyilván ezüstérme. Na most, a kor legelterjedtebb római ezüstérme a denarius volt, ennek értéke 4 sestertius volt (a sestertius az I. században már bronzérme volt).

1 sestertius nemesfémben számolva kb. 1 mai eurónak felel meg, de ez csalóka adat, mert azóta a nemesfémek árfolyama drasztikusan megdrágult, mivel szerepük lecsökkent, továbbá mert a pénz szerepe akkoriban jóval kisebb volt, mint ma, gyakoribb volt a nem pénznben, hanem termékben fizetés.

De mégis, ha ezt elfogadjuk, akkor a "30 ezüst" az 120 euró.

Sok kutató szerint viszont Júdásnak templomi pénzben fizettek. A jeruzsálemi templomban türoszi sékelt használtak, ennek értéke kb. 20 %-kal nagyobb volt a denariusnál. Azért használtak egyébként ilyen pénzt a templomban, mert ezen nem volt rajta az istennek tekintett római császár képmása, így nem sértette a zsidó szabályokat. Ha ilyen pénzt használtak, akkor az összeg kb. 145 euró.

De - mint mondtam - a pénz szerepe akkor jóval kisebb volt, mint ma. Nézzük hát vásárlóértéken!

A korban a legrosszabban fizetettek a mezőgazdasági szabad munkások voltak (azaz a legszegényebb nem rabszolgák, hiszen a rabszolgák csak ellátást kaptak, fizetést nem), ők átlagban havi 18 sestertius jövedelmet kaptak, ha tehát ezt nézzük, a "30 ezüst" jelentős összeg, hiszen ez majdnem 7 havi mezőgazdasági bérrel azonos.

Az egyszerű római katonák (a tiszti rang alattiak) pedig átlagosan 65 sestertius havi zsoldot kaptak, a "30 ezüst" tehát kb. kéthavi zsoldnak felel meg.

Szóval én azt mondanám, ha a mai magyar viszonyokra akarnánk átszámítani Júdás járandóságát, olyan félmillió Ft lenne a helyes becslés, esetleg - ha sékelben fizették meg - 600 ezer Ft.

Szóval nem filléres összeg, ahogy sokan hiszik.

Kevesen tudják, Spanyolországban 1964-1969 között egyszerre két Magyarország is jelen volt.

A történet érdekes. A spanyol polgárháború (1936-1939) előtt a helyzet egyértelmű volt: egy darab spanyol kormány volt és egy darab magyar kormány, s ezek egymással diplomáciai kapcsolatban álltak, mindkét országban működött is a másiknak követsége.

A spanyol polgárháború során, mely jogilag azt jelentette: Francisco Franco tábora puccsot követett el a törvényes kormányzat ellen, hirtelen lett egy második kormány is Spanyolországban. Horthyék még a polgárháború vége előtt "átálltak", azaz az új Franco-kormányzatot ismerték el, még 1937-ben. A budapesti spanyol nagykövet is átállt Franco mellé, azaz nem történt emiatt szakadás. Aztán amikor Francóék megnyerték a polgárháborút, szimplán csak folytatódott a már beállt helyzet.

A vesztes köztársasági fél pedig Mexikóba távozott, ott működött mint száműzetésben lévő kormány (majd a II. vh. után Párizsba költözött). Ez a száműzetésben lévő kormányt természetesen Horthy Magyarországa nem ismerte el.

A változás magyar részről történt 1946-ban: ekkor a magyar állam megszakította kapcsolatait a Franco-kormánnyal, s átállt a száműzetésben lévő spanyol köztársasági kormány mellé, mely át is vette a budapesti spanyol követséget.

Közben amikor Magyarországon 1944 októberében Szálasi jutott hatalomra, a spanyol kormány nem csatlakozott a legtöbb államhoz, mely megszakította kapcsolatát a Szálasi-kormánnyal, de nem is állt Szálasiék mellé hivatalosan - kivártak Madridban mi lesz az egész történet vége, s addig vártak, míg végül Szálasit el nem söpörte a szovjet hadsereg bevonulása. Azaz mindvégig fennállt a hivatalos diplomáciai kapcsolat.

Mivel a száműzetésben lévő spanyol köztársasági kormány nem tudott változást elérni Spanyolországban a világháború után, Franco tábornok sikeresen elkerülte rendszerének sokak által várt beszüntetését a szövetséges hatalmak erejével, így ennek az emigrációs kormánynak a szerepe lassan megszűnt mint tényleges. Hivatalosan Magyarország egyébként egészen 1977-ig diplomáciai kapcsolatban állt ezzel a kormányzattal, de ez immár teljesen jelképes volt: pénzügyi okokból a köztársasági kormányzat megszüntette magyarországi jelenlétét 1950-ben. Így valójában a spanyol követség épülete Budapesten üresen állt majdnem 30 éven keresztül.

Ami viszont Spanyolországot illeti, az nem ismerte el a diplomáciai kapcsolatok Magyarország általi 1946-os megszakítását, hanem továbbra is meghagyta a spanyolországi magyar követség diplomáciai státuszát, elismerve az ott dolgozó, még Horthyék áltak kinevezett diplomaták státuszát is. 1946-ban már csak egy diplomata maradt a madridi magyar követségen: Marosy Ferenc nagykövet.

Így alakult ki az a furcsa helyzet, hogy 1946-1950 között Budapesten hatalmon volt a Magyar Köztársaság ill. 1949-től a Magyar Népköztársaság, s működött a Spanyol Köztársaság nagykövetsége, míg Madridban pedig hatalmon volt a Spanyol Állam (Franco rendszerének hivatalos neve ez volt), s működött a Magyar Királyság nagykövetsége.

1950 után egészen 1969-ig a madridi helyzet viszont továbbra is fennállt: azaz 23 éven keresztül működött Madridban a Magyar Királyság nagykövetsége úgy, hogy immár nem képviselt senkit, csak saját magát. Természetesen ez immár teljesen jelképes szerep volt, csak azért volt ez a követség, hogy Franco ezzel is demonstrálja saját harcos antikommunizmusát. A magyar királyi "követség" eleve csak úgy tudott létezni, hogy a spanyol kormány állta az épület költségeit, a nagykövet fizetését pedig magyar emigránsok dobták össze Habsburg Ottó szervezésében.

Ami Franco harcos antikommunizmusát illeti, van erről egy vicces, de igaz történt. Amikor Kubában hatalomra jutott Castróék rendszere, szinte az egész nem-kommunista világ megszakította a diplomáciai kapcsolatait Kubával (pl. Latin-Amerikában egyedül Mexikó nem tette meg ezt a lépést). Furcsa volt, hogy pont a harcos antikommunista Franco Spanyolországa nem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Kubával, fel is tették a kérdést Francónak mi ennek az oka, mire azt válaszolta "a rendes apa akkor se mond le fiáról, ha az bűnöző lett".

1969-ben a spanyol kormányzat megszüntette a királyi magyar követség diplomáciai státuszát, ekkor már a Kelet-Európával való kapcsolatok normalizálására készült Franco.

A normalizálás kezdete 1965, amikor magyar kereskedelmi kirendeltség létesült Madridban, természetesen diplomáciai státusz nélkül (nagyjából mint ahogy ma Budapesten a tajvani képviselet). Így 1965-1969 között az vicces helyzet volt, hogy Madridban egyszerre létezett a Magyar Királyság nagykövetsége és a Magyar Népköztársaság kereskedelmi képviselete.

Édesapám ismerte az első magyar kereskedelmi tanácsost, s onnan ismerek vicces sztorikat. Többször is megesett, hogy az egyik intézmény postáját tévedésből a másikhoz kézbesítették. A tanácsos mesélte, időnként telefonált "Feri bácsi" és szólt "már megint hozzám jött a leveletek, jöjjön át valaki, hogy odaadhassam".

Egyébként a helyzet 1977-ben rendeződött végleg. Ekkor a spanyol száműzött kormány hivatalosan megszüntette magát, "átadta" a hatalmat a madridi kormánynak, a madridi kormány pedig elismerte a Magyar Népköztársaságot, ahogy a Magyar Népköztársaság is a spanyol államot, s ismét lett hivatalos diplomáciai kapcsolat a ténylegesen hatalmon lévő kormányzatok között.

Kiváló példa a progresszív marhaságra ez a beszélgetés.

Furcsa, de a progresszívek kb. úgy állnak a kérdéshez, ahogy az újprotestáns puritánok.

A pormográfia állítólag valamiféle patriátrchátus eredménye, az önkéntes prosti is megerőszakolt nő, az erotika a nő megalázása, a női önkép kívülről erőszakolt hamis képzet, stb.

Pedig igenis vannak nők, akik prostik akarnak lenni. Morálisan ez persze rossz, de nem valamiféle erőszak eredménye. Mitől lenne pl. erőszak, hogy egy nő a neten hirdeti magát, s teljesen egyedül csinálja az egészet? Uganez az önkéntesen pornózókkal. Vagy: mi a gond egy fotómodellel, aki egyszerűen tudatában van szépségének, s ebből anyagi hasznot szeretne? De még inkább mi a baj azzal, aki egyszerűen csak szeret jól kinézni?

A konkrét forrást nem találtam, állítólag bizalmas, de a brit migrációs hivatal elemzése szerint állítólag a legkevésbé problémás nemzetiség az Angliába való bevándorlás szempontjából a bolgárok: átlag 10 év alatt teljesen integrálódnak, aztán pedig egyenesen asszimilálódnak.

Az a röhej, hogy teljesen igaz. Egy görög és egy örmény, nem beszélve a zsidókról, akkor is állítják és hirdetik identitásukat, amikor már alig van annak gyakorlati kifejeződése. A bolgárok meg egy nemzedéken belül is megtagadják magukat. (Mielőtt felmerül: a magyarok ezen a skálán valahol középen vannak, de inkább közelebb a görögökhöz, mint a bolgárokhoz.)

Történelmi példák is ezt igazolják. A mai Délkelet-Szerbia a XIX. sz. közepén masszívan bolgár terület volt, aztán 1878-ban Szerbiáé lett, s ma már szinte szerb őshaza. S nem az történt, hogy betelepítettek szerbeket vagy az, hogy a szerb hatóság tűzzel-vassal szerbesített, hanem egyszerűen a lakosság alkalmazkodott.

De Macedónia esete még inkább ilyen, lásd a párhuzamot Moldovával. Moldovában is lett egy kitalált új nemzet, a "moldávok", de ma a "moldávok" nagyobb része román identitású, s még a Romániával való egyesülést ellenzők is csak úgy moldávok, hogy ezt a románságon belüli szubetnosznak tekintik, ezzel szemben a teljesen hasonló Macedónia esete egészen más: ott a lakosság tényleg szívvel-lélekkel bolgárellenes, s a legnagyobb átéléssel vallja, hogy a valójában a XX. sz. eleje előtt sose létezett macedón nemzet ősi képződmény.

Saját élményem: Budapesten egy 20 éve Bulgáriából oda költözött ember ecseteli nekem, milyen gazdag, kifejező nyelv a magyar, bezzeg a bolgár milyen primitív, ráadásul úgy, hogy mindezt magyarul ugyan, de idegen akcentussal mondja. Azért az vicces, amikor nekem félbolgárnak kell megvédenem a bolgárokat egy színbolgárral szemben...

Ami számomra mindig a legjobban megdöbbentő: a Bulgáriában élő bolgárok viszonya az identitásukhoz. Nem ismerek más országot, ahol ennyire könnyedén lehet elterjeszteni idegen szokásokat, melyeket aztán a többség komolyan is vesz.

Persze, most már - elsősorban nyugati hatásra - megjelent az ellenoldal is, az agyatlan nacionalizmus, mely szerint Berlin egykor bolgár város volt, Jézus is bolgár volt, bolgárok építették az egyiptomi és a mexikói piramisokat, meg persze Tibetben is "titkos" bolgárok élnek, de ez semmit se segít, mert ez meg mintha paródia lenne.

Válság a ballibeknél: az emberek nem hajlandók sikertelennek mondani a járványkezelést.

Rendszeresen össze is ülnek a megmondóemberek, s megmagyarázzák:

• az emberek nem figyelnek arra, ami személyesen nem érinti őket,
• az emberek agyát átmossa a kormányzati sikerpropaganda,
• az emberek csak Mészáros médiáit nézik, olvassák, mert a többit betiltotta Zorbán, internet meg nincs vidéken,
• Zorbán krumplit ígért az embereknek,
• az emberek rettegnek.

Csak így tovább!

Természetesen a szellemi tér nincs jelen az anyagi világban - most hagyjuk azt a kérdést, ezeket hogyan határozzuk meg! vegyük a szavak hétköznapi értelménben -, azonban szükséges olyan anyagi pontok létezése, ahol a szellem különös erővel árad.

A mi régiónkban ilyen pont természetesen Jeruzsálemben nyílt meg 1988 évvel ezelőtt. Valószínűleg korábban is lehettek ilyen pontok - sőt kizárt, hogy ilyenek ne lettek volna -, s nyilván más régiókban is voltak kisebb nyílások, de számunkra a hozzánk legközelebbi pont a legfontosabb, ráadásul ez egyben a legnagyobb.

Jézus keresztje a pont, az eredeti kereszt. De mivel az fizikailag nem maradt meg, így folyamatosan újraépült. Ereje olyan hatalmas, hogy nem képes semmi se szembemenni vele. Természetesen az emberi szabad akarat képes figyelmen kívül hagyni, hiszen ugyanez az erő adta meg ezt a szabad akaratot.

Sokat utazott az újraépült kereszt azóta. Jelenleg Moszkvában magaslik, immár 568 éve.

Különös jelentősége mindig nagy volt, da ma különösen az, amikor az ateista cunami immár szinte egész régiónkat beborította.

Sugárzása pedig néha apró, hétköznapi dolgokban, tárgyakban is képes megjelenni. A természetes jó ugyanis olyan erő, mely képes teljesen deszakralizált dolgokban is felbukkanni.

Társadalompszichológiai ténye: 3 nemzedéknyi idő kell egy társadalom kicseréléhez.

Még ma is így van ez, amikor az emberek hosszabb ideig élnek. Az unoka a nagyszüleit még ismeri, a dédszüleit már szinte soha, s ha mégis, nem érti dédszüleit.

Ügyesen irányítva bármi megtehető, ha szisztematikusan dolgozunk 3 nemzedéken keresztül, ez 60-90 év.

Mondjuk gondoljunk a skandináv népekre, aki egy évszázad alatt büszke keresztényekből nyíltan buzik és toleráns pedofilek lettek, akiken már csak az azonnali elgázosítás segíthetne. Vagy a németekre, akik harcias, agresszív népből az árnyékuktól is illedelmesen elnézést kérő, lumpenek előtt térdepelő szemétsereglet lettek.

Valójában ennyi idő elég a nemzetiség megváltoztatására is. A kitántorgott magyarok gyerekei még kettős identitásúak, az unokák már csak "származásúak", esetleg emlékeznek valami furcsa ételre, amit a nagymama készített, a dédunoka viszont már semmit se tud.

Hogyan történt a változás? Hatalommal, a médiákban és az oktatással.

A hatalom pedig használható jóra és rosszra is.

Pár napja teljesen véget lett Kubában a Castro-testvérek uralmának, mely 1959. január 1. óta folyamatos volt, azaz több mint 62 éven keresztül tartott.

A végső szakasz 15 évig tartott, 2006-2021 között. Először is Fidel Castro megosztotta a hatalmat öccsével, Raúllal, majd 2018-ban ő is megosztotta a hatalmat, aztán most pár napja azt teljesen átadta a hozzá képest fiatal, alig 60 éves Miguel Díaz-Canelnek.

A folyamat alatt a kubai vezetés rendje is megváltozott. Fidel alatt még egyetlen szerv volt: a Párt vezetősége, a Minisztertanács, az Államtanács, s a Hadsereg vezérkara gyakorlatilag egy volt, jellemzően együttesen is üléseztek mindig (Fidel volt mindegyik szervnek a vezetője, Raúl pedig a helyettese).

Mostanra kombinálva lett a hagyományos kommunista berendelkezés az elnöki köztársaságával.

Létre lett hozva az önálló miniszterelnöki pozíció, mely azonban - ahogy ez szokás a külön miniszterelnöki pozícióval rendelkező elnöki köztársaságokban - nem a végrehajtó hatalom feje, hanem egyfajta adminisztratív főnök, a napi kormányzás irányítója, de a végrehajtó hatalom fejének alárendelve.

A végrehajtó hatalom feje a köztársasági elnök, ez a pozíció 2019-től létezik. A köztársasági elnök automatikusan elnöke az Államtanácsnak és a Minisztertanácsnak.

Meg lett hagyva a régi időkből az Államtanács, ez a Parlament állandóan működő szerv (lásd a Kádár-rendszerbeli Elnöki Tanács). A gyakorlatban ez egy jelképes szerv, csak hivatalosan kibocsátja a törvényeket, a már meghozott felsőbb döntések szerint.

S természetesen meg lett hagyva a Minisztertanács, ennek elnöke a köztársasági elnök, valójában a munkáját a miniszterelnök vezeti. Szerepe a felsőbb szinten hozott döntések végrehajtása és a napi adminisztratív munka végzése.

A legfelsőbb döntéshozó szerve a kubai államnak a Párt politikai bizottsága, ezt az első titkár vezeti. Ez a pozíció volt, melyet Raúl idén áprilisban átadott, sőt immár politikai bizottsági tagsága is megszűnt.

A korábbi időkhöz képes a fő változás tehát: az adminisztratív kormányzás el lett különítva az állam legfelsőbb vezetésétől, ma ezek külön szervek, bár ma is vannak egyes személyi átfedések.

A Politikai Bizottság 14 tagból áll, s mindig tagja az első titkár (ő az elnöke), az alelnök, a miniszterelnök, s a 3 legfontosabb miniszter (hadügy, külügy, belügy), a parlament elnöke, s egyes pártállami szervezetek elnökei (itt változik ki pontosan, néha a KISZ elnöke, a szakszervezet elnöke, a nőtanács elnöke, stb., de nem mind feltétlenül és egyszerre).

Azaz az a berendezkedés, ami Magyarországon volt a későkádári időkben, azzal a fő eltéréssel, hogy a tényleges és a alkotmányos hatalom egyezik, nyíltan, míg Kádár alatt a jogi helyzet nem egyezett a valóságos helyzettel, lásd jogilag a miniszterelnök volt a végrehajtó hatalom feje, a valóságban alá volt rendelve az első titkárnak.

A kubai rendszernek egyébként nincs jövője. A rendszer nem képes kínai típusú útra lépni, mert a nagytőke beengedése azonnal fellazítaná a politikai hatalmat is. Bármilyen nyugati, de akár orosz típusú demokratizálás pedig azonnal oda vezetne, hogy az USA-ban lévő kubai ellenzék átvenné a teljes hatalmat.

Szóval marad a rendszer: a szólásszabadság teljes hiánya, minden média egy kézben, civil szféra nem létezik (egyedül korlátozottan vallási alakban), politikai pluralizmusnak semmi nyoma, s az országot 10-15 ember vezeti, valódi választások nélkül. A rendszer legitimációja meg csak attól függ, milyen életszínvonalat képes biztosítani.

A történelem ismeri az első és a második jobbágyosodást.

Az első az ókori társadalom felbomlásának eredménye: a volt rabszolgák szabad emberek lettek és egyesültek társadalmilag az eleve szabadok szegény rétegével, majd lassan függőségbe kerültek a nagyobb földbirtokosoktól. S jobbágyok lettek: azaz nem rabszolgák, de személyükben mégis függő státuszúak. Ez egész Európára jellemző volt.

Aztán a második jobbágyság immár tisztán kelet-európai jelenség. Nyugat-Európában a jobbágyság lassan megszűnt. Ennek két oka volt, egy véletlenszerű és egy gazdasági:

• a pestisjárványok sokkal több áldozattal jártak nyugaton, mint keleten, ennek következményeképpen nyugaton egyszerűen elfogyott a mezőgazdasági munkaerő, így a megmaradt jobbágyság akkora érték lett, hogy képes volt kiharcolni státusza megváltozását,
• a nyugat a gyarmatosítás nyertese lett, s nem szorult rá a jobbágyi munkára.

Kelet-Európában viszont egyik tényező se hatott, így éppenhogy erősödött a jobbágyság szerepe, s a jobbágyi státusz körülményei még romlottak is.

Tulajdonképpen így lett Európa nyugati fele centrum, keleti fele pedig félperiféria. Ahogy ma jelentős az eltérés a bérszintben, úgy 500 éve a mezőgazdasági szektor helyzete volt teljesen eltérő: nyugaton gazdagodó szabad gazdák, a "felesleg" meg elment a városokba munkásnak, míg keleten egyre több jobbágy, egyre kevesebb joggal.

Nyugaton a polgárosodás ezután azt jelentette: a szabad gazdák és városi mesterek a gyarmatosításból szerzett vagyonok segítségévek egyre gazdagabbak lettek, majd átvették a politikai hatalmat is, maguk alá gyűrve a nemeséget. A nemesek közül csak az maradt talpon, aki csatlakozott a polgársághoz. A királyok pedig a nagytőke bohócai lettek, amilyen szerepet pl. máig játszanak Angliában.

Szóval gazdagságból lett politikai hatalom. Máig ez a liberális demokrácia alapja: aki gazdag, az uralkodik.

Keleten mindez hatalmas késéssel jött el, s mivel a helyi gazdagok se bírtak a sokkal gazdagabb idegenekkel, az egész társadalom érdeke lett a fenti modell ellenzése, hiszen ha a gazdagok kapták volna meg a politikai hatalmat, az az ország idegenek általi irányítását jelentette volna.

Mivel szinte ugyanaz a terület került kommunista irányítás alá, melyre a második jobbágyság is jellemző volt, érdekes helyzet alakult ki. Egyrészt a megkésett polgárosodás le lett állítva immár teljesen. De másodsorban - s ez a fontosabb - a kommunizmus bukása mégfurcsább eredményt hozott.

A gazdasági hatalom vagy idegenek kezébe került, vagy a volt kommunista nomenklatúra szerezte meg. A nyugatiasabb ex-kommunista államokban az előbbi volt a jellemzől, a kevésbé nyugatiasabbakban az utóbbi.

Az előbbi tarthatatlan állapot, lázad ellen az egész régió. Senki se akar ugyanis idegen uralmat, se a szegény, se a gazdag.

Az utóbbi pedig éppen a második, fordított polgárosodás: nem a gazdasági hatalom adott politikai hatalmat, hanem a politikai hatalom ad gazdasági hatalmat.

Oroszország a legjobb példa. Az orosz nagytőke eredete kettős:

• a volt pártbéli, komszomolista, szakszervezeti, állami, katonasági, titkosszolgálati nomenklatúra ügyesebb, gyorsabban ébredő része, mely a saját maga által meghozott szabályok alapján teljesen törvényesen ellopta az állami vagyont,
• a maffia,

az utóbbit az előbbi pár év alatt kikapcsolta a játékból, a lakosság határozott támogatásával. Maradt a volt nomenklatúra 100 %-ban.

A putyini fordulat ezen csak annyiban változtatott, hogy kialakult egy új hatalmi központ, mely immár teljesen független a gazdasági hatalomtól. A mai Oroszország hatalmi képlete:

• a politikai hatalom kizárólag a politikáé, aki ebbe bele próbál avatkozni gazdasági hatalma révén, az az állam likvidálja.
• a gazdasági hatalom megoszlik a politika és a gazdaság között.

Meggyőződésem: a legrosszabb megoldás a nyugati, ott ugyanis a hatalom semmilyen módon nem ellenőrizhető, még kevésbé leváltható.

Tipikus eset: a történelmi balszerencse hosszú távon jót tett.

A munkanélküli Bartusra lehet számítani. Ő mindig az utolsó ballibbant harcos, aki még akkor is ismételgeti a korábbi ballib lemezt, amikor azt már levették hivatalosan.

Blogjában ismét remekel:

Tény: hatalmas energiák lettek befektetve egy kis orosz- és kínaiellenes kampányba a járvány kapcsán. Csakhát ez azóta csúnyán elbukott, ma már a DK se gyűjt aláírást az oltások ellen.

Szerencsére itt van nekünk azonban Bartus mester, a henyélő kitartott parafenomén, aki nem engedi ezt elfelejteni.

A talán legkevésbé értett jézusi mondás a hegyek mozgatásáról szóló - “Mert gyenge a hitetek. Bizony mondom nektek, ha … akkora hitetek lesz … s azt mondjátok ennek a hegynek itt: Menj innét oda! – odamegy, s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen.“.

Én ezt még tudatos kereszténnyé válásom előtt megértettem, késő kamaszkoromban. Mégpedig egy rövid sci-fi novella segítségével, mely a 70-es, 80-as években rendkívül népszerű IPM havilapban jelent meg. Sajnos se a szerző nevére, se a címre nem emlékszem.

A történet lényege a következő. Adott egy gazdagságra vágyó hazárdjátékos, aki azért fohászkodik, lássa a szerencsejátékok eredményét előre, s így tudjon mindig nyerni. Valami csoda folytán megkapja ezt a képességet, de a képesség kiteljedésével párhuzamosan elveszti vágyát a nagy gazdagságra, s a csodás képessége folytán szerzett pénzeket elkezdi jó célokra fordítani: segít a szegényeken, a megszorult embereken. Vágya immár nem a gazdagság, hanem a segíteni akarás az arra érdemeseknek.

Szóval egy teljes és tökéletes hitű ember tényleg képes hegyeket mozgatni, de nem fog hegyeket mozgatni egy miliméterre se, hiszen minek rendezné át a tájat? Az isteni képességek megszerzése együtt jár elválaszthatatlanul az isteni tudással is.