A későbbi időszak. Folytatás az előző cikkből.
Kihagytam Aurelius Augustinust (Ágostont) a korábbi cikkből. Miért?
Mert őt úgyis mindenki ismeri, hiszen a nyugati kereszténység máig legfőbb alakja. Akit érdekel a tanítása részleteiben az száz helyen olvashat róla. Meghatározó személyiség mindenképpen, keleten is elfogadják, de messze nem számít ott alapvetőnek a tanításának bizonyos része. Én 2 dologban látok nála nagy problémát: a bűn és a szabad akarat kérdése.
A bűnt illetően az áteredő bűn a tanítása, ami máig mind a katolicizmus, mint a protestantizmus, mind a legtöbb keresztény alapú nem keresztény szekta (a mormonizmus érdekes kivételével) tanítása. Az áteredő bűn mint valamiféle örök bűn öröklődik mindenki által, személyesen lesz általa bűnös a megfogant magzat is, s az újszülütt is mentehetetlenül pokolra jut, ha megkeresztelése előtt meghal. Ezzel a tanítással már akkor bajom volt, mielőtt 1997-ben keresztény lettem. Ugyanis inkoherenssé teszi az egész üdvtant.
Mennyivel koherensebb ennél az eredeti bűn tana, amit ma is tanítanak keleten. Itt a bűn nem egyfajta ragály, hanem az Ádám által megromlott test sajátossága, nem konkrét bűn, hanem csupán hajlam a bűnre. S természetesen mivel egy csecsemő képtelen még tudatos létezésre, nem tud bűnt se elkövetni, azaz nem kerül pokolra, ha meghal megkeresztelése előtt. Ugyanis míg a hajlam a bűnre öröklődik, de ez a hajlam maga nem bűn.
S ide kapcsolódik a szabad akarat kérdése is az előre meghatározottságon keresztül: ha előre meg van határozva, hogy ki lesz üdvözülve és ki nem, akkor az a szabad akarat hiányát jelenti. Az persze biztos, hogy Isten tudja, hogy ki fog üdvözülni, hiszen látja előre, hogy ki hogyan fogja felhasználni szabad akaratát, de ez egészen más ügy.
Szerintem Augustinus annyira akart harcolni a pelagianista eretnekség ellen - ez azt tanította, hogy az ember Isten nélkül is képes üdvözülni csak jó cselekedetek alapján -, hogy szerintem átesett az ellenkező végletbe.
Szeretném aláhúzni: nem értek egyet azokkal a radikális ortodox álláspontokkal, melyek szerint Augustinus valamiféle kripto-őseretnek lett volna. Viszont tény, hogy egyes kérdésekben hatása negatív volt, ami persze nem jelenti azt, hogy sokkal több kérdésben meg maximális pozitív volt a hatása.
Lássuk most a kor legfontosabb szerzőit, azokra fordítva nagyobb figyelmet, akik filozófiailag is jelentőset alkottak. S ki fog derülni, ki a személyes kedvencem nyugatról a teljes korai keresztény korból.
Gregorius (540-604) - magyarul Gergely -, római keresztény, 590-604 között római pápa. Megreformálta a katolikus egyház felépítését és a latin rítust, mindebben gyakorlatilag az ő általa bevezetett szokások élnek ma is a latin rítusú katolicizusban. Bár gazdag család leszármazottja volt, önként vállalta a szerzetesi szegény életmódot, kihangsúlyozta a papság szerény életvitelének fontosságát.
Maximosz, konstantinápolyi születésű teológus (580–662).
Az előző cikkben említett khalkedóni kérdés miatt kettészakadt egyház egyesítését szerette volna elérni az állami hatalom. Ezért a császár támogatta az új monothelitista nézetet, mely azt mondta, amit a khalkedóni formula - Krisztusnak két önálló, de mindig egységes természete van, isteni és emberi -, de hozzátette: ezeket egyetlen akarat köti össze, mégpedig az isteni akarat.
A probléma alapja az volt: ha Krisztusnak 2 akarata van, isteni és emberi, akkor mindkettőnek teljes mértékben jelen kellett lennie földi életében. Ha pedig volt emberi akarata is, akkor képtelenség, hogy ne vétkezett volna, hiszen az ember mindenképpen vétkezik az eredeti bűn hatása miatt. Ezt igyekezett megoldani a monothelitista nézet, hogy csak egy akarata volt Jézusnak, isteni akarat, ezáltal lett mentes a bűntől.
Az állam célja politikai volt, a Római Birodalom vallási egyesítése a támadó iszlám ellenében. Azonban a papság nagy része nem volt hajlandó „áldozatot” hozni, teljesen jogosan arra hivatkozva, hogy az isteni tanítással nem tehető semmilyen kompromisszum, semmilyen cél érdekében sem. Tehát a császár hiába hirdette ki törvénnyel az új hitelvet, ez ellen tiltakozó mozgalom indult, a jeruzsálemi pátriárka vezetésével, melyhez az akkor már a Birodalom területén kívül működő nyugati egyház is csatlakozott.
A megoldás egyébként nem elégítette ki az anti-khalkedóniakat se, hiszen a két természet tanítását úgy se fogadták el, ha azokat egy akarat egyesíti.
Maximosz a monothelizmus elleni harc egyik fontos, sőt talán legfőbb alakja volt. Rámutatott arra, hogy ha csak egy isteni akarata lett volna Krisztusnak, akkor valójában nem is menthette meg az emberiséget a bűntől, hiszen ebben az esetben nem volt tétje áldozatának: ehhez szükséges volt a teljes emberi természete is, mely emberi akarattal rendelkezett. Egy csak isteni akaratú lény valójában nem is tudott volna szenvedni. Azt a felvetést, hogy ha Krisztusnak volt emberi akarata is, akkor mindenképpen bűnözött, azzal oldotta fel, hogy rámutatott a bűnözés lehetősége és ténylegessége közti eltérésre. Azaz Krisztus valóban képes volt a bűnre emberi természete és akarata alapján,. de ténylegesen mégsem bűnözött, amiben isteni természete és akarata segíttette.
Maximosz azt mondta, hogy a monothelitizmus a keresztények legfőbb célját, az istenesedést - eggyé válást Istennel - is lehetetlenné teszi, hiszen az istenesedés példája maga Krisztus, akiben egyesült az isteni és az emberi. Bár természetesen ez az egyesülés Krisztus esetében lényegi, hiszen Krisztus maga Isten, aki megtestesült, amire az emberek nem képesek, viszont az emberek ennek mintájára ugyanezt képesek akaratukkal megközelíteni. Ha nincs Krisztusban teljesen emberi rész is, annak minden emberi tulajdonságával, akkor Krisztus példája alkalmazhatatlan az emberiség számára.
Ióannisz (Ioannisz) vagy Juhanna - magyarul János -, arab keresztény (675-749). Az eretnekségeket tanulmányozta, ezekről kimerítő könyvet írt. Elemezte a nem-keresztény filozófiát a kereszténység szellemében. A bizánci rítust és a keresztény hitelveket részletesen leírta.
Anicius Manlius Severinus Boëthius, római keresztény (480–524). Aki szerintem a korai keresztény korszak messze a legfontosabb nyugati gondolkodója. Több műve van, de abból egy mindent elhomályosít, ez a Filozófia vígasztalásáról című viszonylag rövid írás.
Az írását a szerző halálos ítélete végrehajtása előtt írta börtönében. A keresztény Boëthius teljesen a keresztény vallástól függetlenül, platóni módon keres vigaszt magának. A boldogság független az evilági eseményektől. Lám, a jók szenvednek, a rosszak pedig sikeresek.
Az igazi jó az erény, a bölcsesség, s a kielégültség állapota, ez utóbbit a rosszak akkor se képesek elérni, ha mérhetetlenül gazdagok, mert mindig újabb és újabb dolgokat akarnak, ami miatt mindig kielégítetlenek. Vannak persze evilági javak is, de a legtöbb közülük nem valódi érték, ami pedig az, az nem veszíthető el könnyen, ez a barátok és a rokonok szeretete. Boëthius tehát semmi értékeset nem vesztett el azzal, hogy gazdag, hatalmas, szabad emberből szegény és alávetett rab lett, aki várja kivégzését. Boëthius boldog most is, s ezzel eléri Istent.
Isten az, aki megőrzi a világot, ő az abszolút jó, mely minden dolgok oka és célja is. Az, hogy a rosszak sikeresek csak látszat, mert a sikerhez boldogság kell, a boldogság pedig nem érhető el másképp, csak a jón keresztül. A jó ember már jóságával eléri azt, amit a rosszak csak büntetések után érnek el: a büntetések egyetlen célja ugyanis nem valamiféle bosszú, hanem a rosszak elvezetése a jó felé.
Én ezt ateistákkal folytatott vitákban úgy szoktam leírni: Isten parancsolata és büntetése pont olyan, mint amikor az anya megtiltja kisgyermekének, hogy belenyúljon a konnektorba, majd a szót nem fogadó gyereket megszidja. Nem arról van szó, hogy az anya meg akarja fosztani a konnektorba nyúlás nagyszerű élményétől a gyermekét, hiszen ez nem nagyszerű élmény, hanem egészségre veszélyes élmény, s nem arról, hogy az anya mérges, amikor gyereke nem fogad neki szót. Ugyanez a helyzet Isten esetében: a parancsolatok nem öncélúak, csakis az ember javát szolgálják, a büntetés pedig csakis eszköz ehhez.
Dehát mégis ki akarna bölcs és nyomorgó életet? Minden ami történik bárkivel a sors következménye, a sors pedig nem más, mint Isten gondviselése. Ami rosszat ad a sors, az mindig része egy nagyobb tervnek. Ez a sors mindent magában foglal. Ezt a magyarázatot már láttuk a sztoicizmusban.
De ha ez így van, akkor hol az emberek szabad akarata? S éppen ez a mű legfontosabb részének kezdete
Van-e véletlen? Nincs abban az értelemben, mint valami, ami kívül áll az oksági láncon. Nem lehet, mert Isten mindent a kezében tart a világbeli renden keresztül. A semmiből csak Isten képes teremteni, a véletlen pedig pontosan ezt jelentené, azaz nem lehetséges véletlen. Ami véletlennek tűnik, az nem az, hanem csupán nem várt következmény. Ha valaki a kertjében dolgozik, s ott aranykincset talál, az nem áll kapcsolatban sem a kincset valamikor elrejtett ember akaratával, sem a kincset megtaláló akaratával. Ezt persze ebben az értelemben tekinthetjük véletlennek, ha akarjuk, de ez a valóságban ugyanígy része több oksági lánc összekapcsolódásának és természetesen a sorsnak is.
De ha ez így van, létezik-e egyáltalán szabadság? Kell lennie, hiszen nélküle nincs értelmes élet. Mindenki képes választani a dolgok közül, választva azt, amit jónak vél, s elutasítva azt, amit rossznak hisz, Isten pedig képes az emberek akaratát valósággá tenni. Az isteni igazságtól távol álló ember, különösen azok akik rabjai káros vágyaknak, nem rendelkeznek a helyes döntéshez szükséges bölcsességgel. Isten mindezt előrelátja.
Ebből viszont következik az a probléma, hogy hogyan lehetséges szabad akarat, ha Isten előre lát mindent? Ha előre tudja ki mit fog "szabadon" dönteni, akkor ez miféle szabad akarat?
Ha az előrelátott események nem szükségszerűek, azaz lehetnek a dolgok másképp is, akkor viszont az isteni gondviselés csak sejtés, ami azt jelentené, hogy Isten nem mindenható.
Ennek megoldása lehet: nem az szükségszerű, amit Isten előrelát, hanem azt látja Isten előre, ami szükségszerű, de ezt a megoldást Boëthius elutasítja. Hiszen ez arról szól: a jövő tudása a szükségszerűség oka, vagy a jövő szükségszerűsége a előrelátás oka. De képtelenség lenne azt tagadni, hogy a az előrelátott történések bekövetkezte szükségszerű. Ha pl. a tudás arról, hogy valaki le fog ülni egy székre igaz, akkor az illető le fog szükségszerűen ülni, ha pedig igaz, hogy valaki le fog ülni egy székre, akkor az erről szóló előrelátás szükségszerűen igaz.
Bárhogy is nézzük, mindenképpen fennáll a szükségszerűség: vagy maga a történésé vagy az előrelátásé. Viszont az illető személy nem azért ült le, mert az erre vonatkozó tudás igaz, hanem ellenkezőleg: a tudás azért volt igaz, mert az esemény bekövetkezett. Azaz az igazság a történésből következik, miközben a szükségszerűség mindkét oldalon fennáll.
A helyzet ugyanez a jövőt illetően: a jövő nem azért lesz, mert előre lett látva. Viszont ez megint a szabad akarat ellen szól. Azonban képtelenség azt mondani, hogy a történések okozzák Isten mindent előrelátását, tehát nem állíthatjuk, hogy a történések bekövetkezte okozza Isten mindenhatóságát. Amikor bármit tudunk biztosan valamiről, az a dolog szükségszerűen az, amit tudunk róla, ebből következően ha valamilyen jövőbeli eseményt biztosan tudunk, akkor az szükségszerűen be fog következni.
Ha bárminek be kell következnie, de ez a bekövetkezés mégse biztos, akkor azt nem lehet előrelátni. A tudásnak meg kell felelnie a valóságnak, azaz miféle isteni tudás lenne az, ami ennek nem felel meg, mert csak bizonytalanságot lát előre? Ezzel semmivel sem több az emberi tudásnál, hiszen az ember is képes „előrelátni”, hogy valami lesz vagy nem lesz. Isten tudása nem lehet ilyen jellegű, nem lehet homályos.
De ha viszont Isten mindent hibátlanul lát előre hibátlanul, akkor hol az ember szabadsága? Minek jutalmaz és büntet akkor Isten? Hiszen e logika mentén, se a bűnös nem felelős bűnéért, s ez igaz ember a jótettért, erényéért, mindez szükségszerűség csak. Minek az embernek küzdenie, minek imádkoznia? Hiszen minden csak egy előre elrendezett, megváltoztathatatlan oksági lánc része.
Valójában az ember egyszerűen képtelen megérteni az isteni előrelátás jellegét! A valóságban az isteni előrelátás nem akadályozza a szabad akaratot, a jövő tudása nem jelenti azt, hogy a tudás szükségszerűen okozná a jövőt. Ha pedig így van, akkor nincs ok azt hinni, hogy a a szabad akarat általi cselekvések eredményei egy meghatározott eredményre korlátozódnak.
Képzeljük most el, ha nem lenne isteni előrelátás! Ebben az esetben semmi se lenne szükségszerű.
Most pedig képzeljünk el előrelátást, de bármilyen szükségszerűség nélkül, azaz tökéletes akaratszabadsággal. De ha van előrelátás, az mindenképpen azt jelenti, hogy a dolgok úgy fognak zajlani, ahogy az előre van látva, akkor is ha nincs szükségszerűség. De hogyan lehetne olyan magyarázat, mely szerint valami mindenképpen meg fog történni, szükségszerűség nélkül? Egy példa: a kocsihajtókat nézve azok mozdulatai szükségszerűek? Nem, hiszen ha így lenne, nem lenne helye a kocsihajtók szaktudásának.
Tehát a jövőbeli történések nem szükségszerűek a jelenből nézve. Számtalan jövőbeli esemény van, melyekre semmi se utal a jelenből szükségszerűen. Ahogy a jelenbéli történések tudása sem jelenti azt, hogy azok szükségszerűek, ugyanez a helyzet a jövőt illetően.
Dehát lehetséges-e olyan előrelátás, mely olyan történésekre vonatkozik, melyek bekövetkezése nem szükségszerű? A hibás felfogás onnan ered ahonnan az a nézet is, hogy a dolgok megismerése a dolgok lényegétől függ, miközben a megismerő képességétől függ a valóságban. Minél magasabb szintű a megismerő képesség, annál pontosabb a megismerés. A legmagasabb szintű megismerés Istené, s ennek képessége ugyanúgy nem fogható fel az emberi értelemmel, ahogy pl. csak a látás képtelen felfogni azt, amit az emberi értelem képes felfogni. Pl. ha látunk 2 hajót a tengeren, s az egyik kisebbnek látszik, tudjuk értelmünkkel, hogy a kisebb esetleg nagyobb, csak messzebb van. Az isteni megismerés határtalan, így mindenre képes, s ezt képtelenek vagyunk emberi értelmünkkel felfogni.
Isten örökkévaló, ami tökéletességet és végtelenséget jelent. Bármi, ami az időben létezik a jelenben, az a múltból a jövőbe mutató folyamat része, s nincs semmi olyan az időben, ami képes mindent átfogni. A jövő még nem fogható meg, a múlt pedig már elveszett, minden csak jelen, ami mindig csak egy pillanatnyi átmeneti időtartam. Ami viszont örökkévaló, az mindezen kívül áll, azaz mindent egyszerre átfog. Istennek tehát minden esemény jelen.
Az isteni előrelátás nem a dolgok természetét és tulajdonságait változtatja meg, nem hatja a dolgokat ítéletével, hanem mindent egységesen lát: a sétáló ember nem-szükszégszerű mozgása és a Nap szükségszerű felkelése ugyanúgy része. Isten tudja mi lesz a jövő, minden szükségszerűség nélkül is. Az Isten szempontjából biztos jövő az emberek szempontjából teljesen szabad.
Két szükségszerűség van tehát: egyszerű és feltételes. Az egyikre példa, hogy az emberek meghalnak. S másikra: hogy egy ember éppen sétál. Az utóbbi nem szükségszerűség emberi értelemben: nem vonatkozik rá pl. semmilyen természeti szabály, de Isten előrelátja jelenként azt, ami a szabad akarat alapján emberileg jövő. A feltételes szükségszerűség nem múltbéli események következményeként következik be.
Isten tökéletes egyszerűsége tehát nem változtat az ember szabad akaratán. Azaz a jók jutalmat kapnak, a rosszak büntetést, érdemes az erényt keresni, a bűnt kizárni.
Pszeudo-Dionüsziosz avagy Ál-Areopagita Dénes műve. A többségi vélemény szerint ez egy ismeretlen V. századi görög szerző, a kisebbségi vélemény szerint pedig a Bibliában is szereplő I. századi, pogányból kereszténnyé lett filozófus, akinek írása 400 éven keresztül titokban maradt. (Lásd: “Néhányan azért csatlakoztak hozzá, köztük Areopagita Dénes” – ApCsel 17:34.)
Kubában a kommunista állam elhatározta az ország részleges demokratizációját.
