A liberális médiák nem tudnak dönteni, mi a helyes értelmezése a romániai liberális választási csalásnak.

Az egyik verzió szerint végre sikerült lecsapni a demokrácia ellenségeire, mert nem jár nekik demokrácia, hiszen a demokrácia ellenségei eleve meg akarják semmisíteni a rendszert, azaz ha engedjük őket hatalomra jutni, a rendszernek vége:

A másik, kicsit agyasabb, vélemény azonban rámutat a dolog kettős természetére - íme a demokrácia ellenségei hivatkozási alapot kaptak, hiszen ezentúl ők ugyanezt mondhatják:

Mindenképpen érdekes, eddig érv volt pl. Oroszország és Irán ellen, hogy ott a hatóságok egyszerűen kizárnak jelölteket a választásból. Iránban erre van egy Őrök Tanácsa nevű szerv, az egyszerre Alkotmánybíróság, legfelsőbb Választási Bizottság, legfelső fellebbviteli Bíróság, s nemcsak az iráni alkotmány alapján dönthet, hanem az iszlám szokásoknak való megfelelés alapján is, többek között kizárhat jelölteket bármilyen választásból, csak arra hivatkozva, hogy az illető "nem méltó" az adott posztra, bár az nem követett el semmi törvényelleneset. Oroszországban ilyen nincs, ott le van írva konkrétan törvényben, kit lehet kizárni és miért, mégis ezt a nyugat antidemokratikusnak nevezi.

Most kiderül: a román eset viszont demokratikus. Rendkívül sajátos.

A logikai ellentmondást még liberális kommentelők is észrevették, persze nem a feketeöves kategóriából. Rámutatták - teljes joggal -, hogy akkor vagy demokrácia van és dönt a nép, melynek része a rossz döntés joga is, vagy az emberek éretlenek, s akkor felvilágosult diktatúra van, mely dönt a hozzá nem értő nép helyett, de annak érdekében.

Gyönyörű volt látni a "szakmaiság" bukását.

A Till-ügy kapcsán a rendőrség rosszul olvasta el a jogszabályt. Dehát, mint tudjuk, az Zorbán rendőrsége, mely nem szakmai.

De hogy a "független" sztárügyvéd is úgy értelmezte, ahogy a rendőrség? Csak arra tudok gondolni, hogy a Zorbán megvette őt kilóra... mert az nem lehet, hogy szakmailag tévedett...

S most már nincs visszaút: bármi is lesz, a előkészített politikai szál elhalt.

A mormonok friss botránya érdekes sztori. (Több mormon felekezet létezik, itt "mormon" alatt a legnagyobbat értem.)

A mormonizmus alapköve a Mormon Könyve nevű szentírás.

Az egyházalapító Joseph Smith, állítása szerint, az első isteni jelet 15 éves korában kapta, amikor egy angyal megtiltotta neki, hogy bármilyen felekezethez csatlakozzon, mivel azok mind rosszak: az egész kereszténység letért a helyes útról valamikor az I. és a IV. sz. között, mind elfajzott, így újra kell alapítani az Egyházat. Joseph hamarosan utasítást kapott, hogy hol ásson a közelben: egy közeli domb belsejében aranylemezek vannak elásva, melyek az amerikai kontinens őslakosságának történetét tartalmazzák. Ezek „reformegyiptomi” nyelven íródtak, ezeket Joseph sikeresen lefordította angolra – ez a fordítás a Mormon Könyve.

A Mormon Könyve tartalma röviden: a amerikai őslakosok az i. e. VI. és az i. sz. V. század közötti időszakban, ők az amerikai indiánok ősei, eerdetileg zsidók, akik az i. e. VI. században Arábiából vándoroltak Amerikába, ott hatalmas civilizációt létrehozva. Ezek az amerikai zsidók az I. században elfogadták Jézust, aki feltámadása után járt náluk, majd azonban Istentől elpártoltak és virágzó kultúrájuk elenyészett.

A mormonok nagy pechje: igyekeztek tudományosak lenni. Azaz alkalmazkodtak koruk tudományos konszenzusához. Így olyan adatokat adtak meg a könyvben, melyek azóta cáfolva lettek.

Egyrészt egyes adatok teljesen cáfolva lettek. Másrészt, olyan adatok lettek azóta, melyek nem egyeztethetők össze a könyv tartalmával. Pár ilyen adat:

• olyan betegségek szerepelnek a könyvben, melyek nem léteztek Amerikában Kolumbusz előtt,
• időközben lett genetika, kiderült: nincs kapcsolat a zsidók és az indiánok között,
• vaskorról ír a könyv, pedig az amerikai népek csak a bronzkorig jutottak el,
• európai és ázsiai állatok, növények szerepelnek a könyvben, ezek nem léteztek Amerikában az európai gyarmatosítás előtt.

Természetesen soha senki semmilyen nyomot nem talált Amerikában, ami bármiben is igazolná a könyvet.

Veszélyes műfaj tévedhetetlen szentírást írni, melyben aztán nyilvánvaló tévedések derülnek ki.

Idővel a dolgok kezdenek kellemetlenek lenni. Persze mindig van dolog, amit ki lehet magyarázni. Meg van olyan, amit lehet jelképesen érteni. Csak nem mind ilyen.

Ateisták azzal szoktak érvelni, hogy dehát ilyen a Biblia, a Korán, a védák, az upanisádok, stb. is. Csak hát ez nem igaz, egyikben se szerepelnek tudományosan cáfolható adatok.

A Mormon Könyve bevezetése a kérdés most. Ennek eredeti verziója sok problémás dolgot tartalmaz. A magyarnyelvű Mormon Könyve még ezen az eredeti verzión alapszik, íme:

A problémák:

• tartalmazza az örökkévaló evangélium teljességét,
• a lámániták - az Amerikába vándorolt zsidók - az amerikai indiánok elsőleges ősei,
• a könyv fordítás,
• ez a leginkább hibátlan könyv a földön, a vallás alapja, s aki annak előírásai szerint él, közelebb kerül Istenhez, mint bármely más könyv által - azaz a Mormon Könyve erősebb a Bibliánál,
• s végül az ima-érv: "minden embert felhívunk, hogy olvassák el Mormon Könyvét, szívükben gondolkozzanak el a benne foglalt üzeneten, s azután Krisztus nevében kérdezzék meg Istent, hogy a könyv igaz-e - akik ezt az utat követik, s hittel kérdeznek, a Szentlélek hatalma által bizonyságot nyernek annak igaz voltáról és isteni eredetéről".

A legnagyobb probléma a indián genetika. Amióta vannak genetikai kutatások, tarthatatlan az az állítás, hogy a zsidók az indiánok fő ősei. Az 1980-es években a szöveg módosítva is lett, immár a lámániták nem az amerikai indiánok elsőszámú őse, hanem "őseik között vannak". Ez a magyar verzióban nem látható, azt az eredetiből fordították, de íme az angol verzió:

Az utóbbi 20-30 évben igyekezet van a mormonoknál a kereszténységhez való közeledésre. Így igyekeznek egyre inkább protestáns nyelvezeten fogalmazva.

Az a furcsa helyzet van, hogy van egy rakás mormon tanítás, melyet nem töröltek el, máig léteznek, viszont nem beszélnek már róluk. Másik módszer a szavak átmagyarázása, lásd "mi is hiszünk a Szentháromságban", miközben mást értenek alatta, mint a keresztények.

Idén augusztusban jött a megdöbbentő újdonság: a Mormon Könyve hivatalos netes verziójában teljesen át lett írva a bevezetés:

Mint látható:

• kimaradt az örökkévaló evangélium teljességének ígérete,
• minden utalás hiányzik az indiánokról
• nincs szó arról, hogy a leginkább hibátlan könyv lenne, a vallás alapja,
• a konkrét ima ígéret teljesen fel lett vízezve, immár Isten csak "adott időben" és "a maga módján" fog tanúskodni a könyv igazságáról,
• sokkoló mellékszál: meg sincs említve Joseph Smith,
• s egy teljesen nevetséges elem: hinni Jézusban, Jézus születése előtt!

A változtatás megrökönyödést okozott a mormon híveknél és röhögést az ellenzőknél.

Valószínűleg előkészítésnek szánták, hogy idővel a nyomtatott verzióba is át legyen víve a változtatás. A következő változtatás bizonyára a "fordítás" átváltoztatása "kinyilatkoztatás" szóra lett volna, így meg lehetne oldani a teljesen abszurd eredeti tanítást.

A dolog azonban visszaütött, a mormon egyházvezetés a múlt héten levette az új bevezetést, s visszaállította az előző változatot - az új szöveg egy külön rész lett, a magyarázat szerint a célja ez egy magyarázat nem-mormonoknak. Az internet hatalma: olyan sok profi és még több amatőr mormonológus foglalkozott az üggyel az interneten, hogy védhetetlenné vált az egész.

Minden írásban a törekvés az egyértelműség: azaz az írás és az ejtés utaljon egymásra egyértelműen.

A probléma ott kezdődik, hogy az ejtés mindig lassan változik, sőt idővel egész más lehet. Ilyenkor a kérdés mindig az, hogy mi legyen az írással: változzon-e meg.

A spanyol esetében sajátos bonyodalom, hogy a spanyol tulajdonképpen egy tovább fejlődött latin.

A spanyol nyelv kezdete az i. e. III. század: amikor Róma meghódította a mai Spanyolországot, ahol a lakosság lassan – a következő 2-3 század során – átvette a latint (kivétel az északkeleti régió, a mai Baszkföld nem latinizálódott soha teljesen, ezért létezik ma is a baszk nyelv).

Az. V. században a római uralom véget ért a területen - germán törzsek hódították meg az egész Ibériai-félszigetet -, de a latin nyelv már megmaradt: annyira, hogy a germánok is lassan nyelvileg asszimilálódtak, felvették a latin nyelvet. Spanyolország legdélebbi részét egyébként később Róma - Bizánc - visszaszerezte a germánoktól az VI. sz. közepén, de ez alig 70-80 évig tartott ki. A VIII. századtól pedig az arabok szerezték meg a félsziget legnagyobb részét, egyedül Asztúria nem került arab uralom alá. De mindez már nem változtatott a nyelvi helyzeten: az arabok nem törekedtek a nyelvi arabosításra.

Közben kezdett elválni egymástól a latin és a spanyol: az utóbbi egyre távolodott a latintól, de senki se tekintette még önállónak, az amolyan „műveletlenek latinja” státuszban létezett, s az iskolázatlan ember is igyekezett „rendes” latinra váltani, ha valami fontosabb téma került elő. Még az volt az általános nézet, hogy aki spanyolul beszél, az egyszerűen hibásan beszél latinul.

Lassú átmenet után, a XV. század végétől lett általános, hogy a spanyol az egy önálló nyelv, a latin ekkortól visszaszorult egyházi, tudományos, s ünnepélyes szerepbe.

Az írás egyik problémája, hogy a spanyol szókincs 70-75 %-a latin eredetű, természetes igény volt tehát, hogy ezek írása azonos legyen a "megszokott" latin írással. Miközben az ejtés nem volt már azonos. A messze legismertebb jelenség: míg a latinban a B és V betű két különböző hangot jelez, addig a spanyolban ezek ugyanazt a hangot jelölik.

A spanyol anyanyelvű kidiákok számára ez máig probléma: a magyar "j"/"ly" mintájára külön tanulniuk kell mikor írandó B és mikor V a szavakban - kiejtés alapján ugyanis nem dönthető ez el.

A másik probléma már a spanyol saját fejlődéséből lett. A latintól már önállósodott spanyol ejtésre ki lett találva egy meglehetősen pontos írásmód. A kialakult /c/, /dz/, /z/ hangok írása "ç", "z", "s" lett, a normál /sz/ hang írása pedig "ss". Megjelent a latinban nem létező /s/ és /dzs/ is, ezek írása "x" és "j" lett. Azonban a középkor végén a spanyol hangrendszer "felborult".

A /s/ és /dzs/ megszűntek, ejtésük egységesülve /h/ lett, írásuk viszont sokáig maradt vagy "x" vagy "j" az eredeti ejtés szerinti írás alapján, csak a XIX. sz. eleji írásreform szüntette meg a "x" betűt /h/ hangértékben. Kivétel lett téve már meghonosodott személy- és helynevek esetében, ez az oka, hogy spanyolul Mexikó leírható mind "Méjico", mind "México" alakban, de az utóbbi hagyományos írásmód messze a legelterjedtebb: nem számít hibásnak a "Méjico" alak, de a "México" a hivatalosan preferált.

A /c/, /dz/, /z/ esetében a helyzet még bonyolultabb, ugyanis nem mindenhol azonos módon szűntek meg. A /z/ hangból mindenhol /sz/ lett, de a /c/ és /dz/ hangból Latin-Amerikában, a Kanári-szigeteken, s Spanyolország délnyugati részén /sz/, míg máshol /th/.

Az "ss" kettősbetű megszűnt, felváltotta az "s". A "ç" írása "z" lett, de ejtése a nyelvterület egy részén /sz/ lett, más részén /th/. A "z" betű "c" lett, ejtése a "c"-re vonatkozó szabályok szerinti: mindig /k/, kivéve "e" és "i" előtt, amikor - régió szerint - /sz/ vagy /th/. Az "s" betű maradt "s", de ejtése immár /sz/ lett természetesen.

A spanyol anyanyelvű kidiákok számára tehát most van még egy helyesírási nehézség:

• spanyolországiak számára: mikor kell "c"-t és mikor "z"-t írni (mármint itt ez csak "e" és "i" előtti "c"-re vonatkozik),
• latin-amerikaiak számára: mikor kell "c"-t, mikor "s"-t és mikor "z"-t írni, nekik még nehezebb, hiszen ott az "s" ejtése is azonos a másik kettőével.

Még egy regionális eltérés az "ll" betűkapcsolat ejtése: ez a nyelvterület nagy részén azonos a "y" betű ejtésével, de egy kisebb részén - elsősorban Észak-Spanyolországban - az "ll" tartja eredeti ejtését, ami kb. mint a magyar "ly" eredeti ejtése. Ez is egy helyesírási nehézség tehát a spanyol nyelváek nagy részére számára: mikor kell "ll"-t, mikor "y"-t írni.

Még 2 hang van, melyek esetében a helyesírás lehet többféle: ez a /h/ és a /k/ hang.

A /g/ ejtése /h/ lesz, amikor "e" vagy "i" elé kerül, viszont a /h/ hang normál írása "j" - így ha /h/ hang van /e/ vagy /i/ előtt, sose tudható mit kell írnai: "g"-t vagy "j"-t, ez külön megtanulandó. A XIX. vége előtt a művelt réteg tudott latinul, könnyű dolga volt: ha az adott szó latinul is megvan, akkor "g", ha meg nincs, akkor "j", de ma kevesen tudnak latinul. Pl. a spanyol "gente" szó (ejtése /hente/), azért nem "jente", mert a latin "gens" (nép, nemzedék) szóból van.

A /k/ hang esetében hármas írás lehetőség van: "c" - nyilván kivéve ha "e" és "i" előtt áll -, "k", s "qu". Alapvetően az általános szabály az, hogy ha lehetséges, akkor mindig "c", míg ha "e" és "i" előtt, akkor "qu". A "k" betű sose fordul elő saját spanyol szavakban, ezek mindig valamilyen idegen szóból jönnek: korábban jellemzően görög, ma meg angol szavakból.

Egy időben a spanyol nyelvvédők egyenesen be akarták tiltani "k" betűt mint felesleges idegen betűt, minden esetben kötelezővé téve a "c" vagy - amikor ez nem lehetséges - a "qu" írását helyette. Ma ez már nem jellemző, egyes idegen szavakban abszolút szokás a "k", pl. a "kilométer" szó normál írása "kilómetro", miközben a "quilómetro" alak bár nem hibás, de nagyon szokatlan ma már. Más idegen szavakban nevekben pedig ingadozik a használat, vannak nevek, ahol a "k"-s alak a domináns, s vannak, ahol meg nem. Amikor az idegen szóban a /k/ a szótag végén, különösen a szó végén van, gyakoribb a "k", ilyenkor a "c" ritkább.

Ami viszont a "q" betűt illeti - mármint a "qu" betűkapcsolaton kívül - ebben eléggé egységes a spanyol közvélemény és használat: nem szabad használni, ez felesleges idegen hatás. Pl. az "Iraq" típusú szavakat angol hatásnak tekintik, helyettük az "Irak" alak számít a művelt változatnak.

A spanyol ábécé tartalma is vita kérdése volt sokáig. Ma 27 betűből áll a spanyol ábécé: az angol ábécé összes betűje + a "ñ" betű.

Van azonban plusz 5 betűkombináció: "ch", "gu", "ll", "qu", "rr". A "gu" és "qu" sose számított betűnek, az "rr" sok esetben igen, míg a "ch" és az "ll" egészen 2010-ig szerepelt mint hivatalos betű. A Spanyol Akadémia 2010-ben döntött úgy, csak az egy karakterből álló betűk tekinthetők betűknek.

Fentiek közül a "ll" és a "qu" már szóba került. A többi: "ch" = /cs/., "gu" = /g/, "rr" = /r/ pergőhang. (Ez utóbbi nagyon fontos: a magyarban az /r/ hangot lehet legyintőhangként ejteni - ez kb. azt jelenti: egyszer pörög a nyelv -, és lehető pergőhangként is - azaz többszörös a pörgés -, de a spanyolban ez 2 külön hang, a spanyolok pl. ebből kiszúrják ki külföldieket - vannak spanyol szavak, ahol ennek jelentés-megkülönböztető szerepe van.)

Minden mellékjel másodlagos, ez lehet a vessző a magánhangzó felett - használata bonyolult, nem vázolnám - és a két pont az "u" betű felett egyes esetekben - de egyik se eredményez új hangot, ezek a kiejtést segítő jelek.

Természetesen mindig akadtak reformerek. Elsősorban Latin-Amerikában, ezzel is kifejezve a Spanyolországtól való függetlenséget. A XIX. század közepén pár latin-amerikai ország egyszerűsítette a spanyol helyesírást, az ebben a cikkben is leírt problémák zömét megoldva ezzel. Azonban idővel mindenhol felismerték: butaság lenne a nyelv egységét megbontani, így lassan mindenki kihátrált a reformból, utolsóként 1927-ben Chile szakított a helyesírási reformmal.

A "Faj Napja" kifejezés ma már politikailag inkorrektnek számít, van ahol máig így hívják, de sok országban átnevezték "Spanyol Kultúra Napja" alakra vagy a még semlegesebb "Kolumbusz-nap" verzióra, magában Spanyolországban meg hivatalosan "Spanyolország Nemzeti Ünnepe" a neve. Mexikóban a progresszívista elnök átneveztette "Multikulturális Nemzet Napja" névre. A legviccesebb Venezuela: amikor Hugo Chávez éppen heves harcot folytatott Spanyolország ellen, átnevezte "Indián Ellenállás Napja" változatra. Kubában meg Castróék azt a "megoldást" találták ki, hogy egyszerűen nem beszélnek róla, azaz nem hivatalos ünnep: az valahogy mégis vicces lett volna, ha a 100 %-ban fehér kubai kommunista vezérkar "indián ellenállást" hirdet.

A lényeg a helyesírással: egységes az egész spanyol nyelvterületen, ma már senkinek eszébe se jutna saját verziót kialakítani. Persze van sok regionális eltérés a nyelvben, de ezeket ma már a Spanyol Királyi Akadémia is elismeri, ezek szerepelnek a hivatalos akadémiai szótárban mint regionális változatok.

Chávez halála után az új elnök, Maduro tovább csinálta a balhét, most már "Indián Ellenállás és Dekolonizáció Napja". Maduróéknak se igazán van indián ellánálló kinézetük: spanyol anya és zsidó apa származéka, a feleség meg színspanyol, elég humoros ez az "indián haza" szöveg:

Bulgária mai területe jóval több ideig volt a Római Birodalom része, mint Magyarország.

Az ország délnyugati része Macedonia tartomány része volt, már a köztársasági korban, az i. e. II. században a Római Birodalom része lett. Macedonia tartomány székhelye az idő legnagyobb részében a mai Thesszaloniké volt, azaz a mai Bulgárián kívül.

Macedonia mai bulgáriai része peremterület volt akkoriban.

Bulgária mai északi része - ez alatt a Balkán-hegységtől északra fekvő rész értendő - Moesia néven Octavianus császár alatt lett a Birodalom tartománya. Moesia szerepe a határok védelme volt, a Duna képezte a Birodalom északi határát a Balkánon, így a mai bolgár területen 40-50 km-enként római városok és erődítmények voltak a Duna déli partján, ezek nyugatról keletre, a legnagyobbak:

• Ratiaria - a Duna-kanyar bolgár végén - ahol a Duna észak-déli irányból nyugat-keleti irányúvá válik, a mai bolgár-román-szerb hármashatár környékén - római alapítású település, ma nem létezik itt település, egyébként nem messze van Vidintől, az egyik fontos bolgár dunai várostól, ott van a két bolgár-román Duna-híd egyike,
• Oescus - ez trák település, a rómaiak elfoglalták, ma egy kis falu Gigen néven, 2 ezer lakossal, annak idején fontos szerepe volt a dákok ellen vívott háborúban,
• Novae - római alapítású város, később a behataló gótok egyik központja lesz, majd a Balkánra való szláv betelepüléskor szláv, folyamatosan létező város, mai neve Szvistov, 20+ ezer lakosa van, a városnak volt középkori magyar neve is, ez Szisztova,
• Sexaginta Printa - elhagyott trák település helyén alapították a rómaiak, az avar és szláv támadások során megsemmisül, csak a VII. században települ újra, immár Rusze néven, a legfontosabb dunai kikötő lesz belőle, ma 140 ezres nagyváros, a XIX. sz. 70-es éveig a legnagyobb bolgár város volt, itt van a legkorábbi bolgár-román Duna-híd,
• Dorosturum - eredetileg trák város, stratégiai jelentőségű, mert ott található, ahol a Duna ismét északra fordul, 1913-1916 és 1918-1940 között Romániához tartozott, ma 30 ezres város, neve: Szilisztra.

Moesia belsejében is volt több fontos város, a legnagyobbak, nyugatról keletre haladva:

• Pautalia - eredetileg trák település, ma Kjusztendil a neve, 40 ezres nagyváros,
• Serdica - eredetileg trák település, ez a mai Szófia,
• Nicopolis - Rusze és Veliko Tarnovo között, római alapítású, a hunok semmisítik meg az V. században, azóta nincs helyén település,
• Marcianopolis - római alapítású, ma Devnja a neve, kisváros.

Természetesen Moesia tengerparti részén is voltak római városok. Ezek mind eredetileg görög városok. A legnagyobbak: Dionisiopolis (ma: Balcsik), Odessus (ma: Várna), Messembria (ma: Neszebar).

A legkésőbb meghódított terület Thracia tartomány volt, ez csak az i. sz. II. században lett római. Itt a 3 fő város:

• Nicopolis (azonos neve, mint a moesiai Nicopolisnak, így azt "ad Istrum", ezt pedig "ad Nestum" melléknévvel jelölték) - Szófiától 110 km-re délkeletre, ma nincs itt település,
• Philippopolis - messze a legrégebbi település Bulgáriában, nevét a macedón királytól kapta, folyamatosan létezik több ezer éve, mai neve Plovdiv, a második/harmadik legnagyobb mai bulgáriai város, tulajdonképpen csak azért nem lett Bulgária fővárosa a török uralom való felszabaduláskor, mert végül az 1878. júliusi berlini egyezmény alapján az ország határán kívül maradt, s amikor vissza lett szerezve 1885-ben, már be lett rendezve a főváros Szófiában,
• Augusta Traiana - Beroe néven trák település, a II. században a rómaiak megváltoztatják nevét, mai neve Sztara Zagora, 120 ezres nagyváros.

Természetesen Thracia tengerparti részén is voltak római városok. Ezek is mind eredetileg görög városok. A legfontosabb Anchialus, ez a mai Pomorie.

Fontos tudni, hogy Róma csak nyugaton bukott el az V. században, keleten nem. Így a római uralom itt folytatódott, Moesia keleti felében a VII. századig, a dunai bolgár állam megalapításáig, nyugatabbra a VIII. sz. elejéig, délen meg egyes részeken egészen a IX. sz. közepéig.

Szófiában, pár éve, amikor a metrót építették, rendesen láthatóvá tették a megmaradt római maradványokat:

A bolgár és román Schengen-csatlakozásnak sajnos a Szófia-Budapest utazás szempontjából szinte semmilyen jelentősége nincs.

Az egész bolgár úthálózat már a XIX. sz. óta úgy van megtervezve, hogy nyugat-kelet irányú legyen, az észak-dél irány ehhez képest mindig másodlagos volt.

Sokatmondó tény: a kérdés szempontjából legfontosabb határ a bolgár-román, ennek hossza 710 km, ebből a szárazföldi rész a legkeletibb szakasz, Szilisztra és a Fekete-tenger között, a legnagyobb rész - 470 km - a Duna, s ezen az első híd csak 1954-ben épült meg - Ruszénél -, akkor is csak szovjet unszolásra, hogy egy esetleges háború esetében legyen híd a két csatlós állam között. A második híd - Vidinnél - csak 2013-ban épült meg.

Magyarország felé Szófiából természetesen csak a vidini híd értelmes megoldás, elmenni Ruszébe hatalmas kerülő. Magyarországról ezt a ruszei útvonalat csak azok szokták használni, akik a bolgár tengerpartra akarnak eljutni, hiszen itt a nagylaki határátkelőhelytől egészen Bukarestig el lehet jutni az A1-es román úton, melynek 80 %-a autópálya (a maradék építés alatt van), Buakestből pedig a ruszei híd kb. 50 km, ahonnan aztán 100 km távolságra halad a várnai autópálya.

Hiába a határellenőrzés hiánya, ha a határig az út nem megfelelő. A román szakaszon a Nagylak-Bukarest autópályáról le kell térni vagy Lugosnál, Orsova felé, vagy - ez kicsit hosszabb - Dévánál Craiováig, majd onnan a vidini hídig, ez mind nem autópálya, sőt egy része másodrendű út: az előbbi útvonal kb. 220 km, az utóbbi 290 km.

A bolgár részen a probléma hasonló: Vidin és Szófia között közúton a távolság kb. 240 km, ebből azonban csak 50 km autópálya. Bár sokat javult az út minősége, most se igazán gyors. A teljes autópálya kiépítése csak a 30-as évek közepére várható.

Tehát nagyon nagy várakozásnak kell lennie a bolgár-szerb és a magyar-szerb határátkelőhelyen, hogy érdemes legyen ne Szerbián keresztül menni. A Szófia-Budapest út Szerbián keresztül ugyanis szinte teljesen autópálya, összesen 17 km hiányzik, az is épülőben van.

Először arra számítottam, szörnyű adás lesz Csalódtam pozitívan, Papp István azért nem akárki: hiába marxista meggyőződésű, azért ezt sose teszi szakmája kárára:

Persze maga a cím erősen kétséges, hogy "nem kommunizmus volt Kádár alatt, csak diktatúra", s ezt maga Papp cáfolja meg végülis, amikor szépen kifejti, mennyi sok dolgot jelent a kommunizmus.

Maga Gulyás se próbál már kommunistát játszani, így alig akadékoskodik. Rendes kérdéseket tesz fel.

Ami erősen pozitív az több dolog is.

Először is, tisztázza azt a korai ballib halandzsát, mely egyenlőségjelet tett baloldal és kommunizmus közé. Itt tisztázódik, a kommunizmus egy specifikus áramlat a baloldalon belül, nem pusztán "igazságos társadalmat akartak", hanem egy pontosan meghatározható ideológia.

Aztán azt a ma is divatos mítoszt is eloszlatja, hogy a "sztálinizmus" az valami idegen test, melynek semmi köze a kommunizmushoz. Papp szabatosan elmondja, a kommunista erőszak eredete Lenin, s az egész társadalmi környezet szinte kikényszerítette a "sztálinizmust".

S még a legújabb marhaságot, hogy "56-ban a nép szocializmust akart" is szépen cáfolják.

Bár a sci-fi műfaj nagy kedvelője vagyok 7 éves korom óta (addig meséket olvastam, 4 és fél éves korom óta tudok olvasni), s egy időben szinte csak sci-fi könyveket olvastam, mégis Nemerét sose szerettem.

Már kamaszként bulvárnak éreztem az egész munkásságát. A bulvárt meg akkor se szerettem, kalandregényt, ifjúsági irodalmat, indiános könyvet nem olvastam. (Beismerem: összesen 0 azaz nulla indiános könyvet olvastam, számomra pl. teljes homály Karl May munkássága.) Ahogy később se: máig képtelen vagyok kalandfilmeket nézni, egyszerűen elalszom rajtuk.

A Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban - ez és a Galaktika folyóirat volt a Kádár-rendszerben a sci-fi egyedüli két forrása - mindent elolvastam, így azt is, amit Nemere írt (ez egy könyv: a "Holtak harca – Játszma tízmilliárdért"), de nagyon nem tetszett.

Ezoterikus, paranormális írásait se olvastam, ezt se szeretem. Plusz taszított, amikor megtudtam, hogy lelkes eszperantista - viszketek az eszperantó "nyelvtől".

Ami miatt mégis megkedveltem emberként az az a pökhendiség, amivel sújtotta őt a korabeli író társadalom. Már több tucat, majd 100 feletti kiadott könyvvel a háta mögött se vette fel őt az Írószövetség soraiba.

Most, halála előtti interjújában olvasom, aztán 2014-ben végül fel akarták venni, de ekkor már ő mondott nemet. Igen, ezt így kell csinálni! - utólag is emelem kalapom.

Románia:

A bolgár politika problémája kb. ugyanez.

A nyomás nyugatról nagy, s az "européereknek" nagy többségük van a bolgár parlament.

A 8 bejutott pártból 4 teljesen Európa-párti, összesített mandátumok 155 az összes 240-ből. De ez a 4 párt nem tud egymással együttműködni:

• mind a GERB, mind a PP-DB számára kellemetlen együttműködni a török pártokkal,
• a második helyezett PP-DB arra épült, hogy leváltja a GERB pártot,
• idei fejlemény, hogy a török párt kettészakadt, s természetesen most ez a két párt egymással semmiben se működne együtt.

Még három kisebb párt van, mely szintén Európa-párti, ha nem is annyira lelkesen: mandátumszámuk együttesen 50.

Nyugatról az igény, hogy a GERB és a PP-DB legyen együtt, maga mellé véve valakit az előbb említett 3 pártból.

Mostanra a GERB kimondta, csak úgy működik együtt, ha a pártelnökük - Bojko Boriszov - lesz a kormányfő. Ami nagyon kellemetlen a PP-DB számára. A napokban fog kiderülni: a nyugati nyomás erősebb vagy az önvédelmi ösztön.

Ha az utóbbi, akkor tavasszal megint lesz választás.

Mint az Oszkár-díj, a Szaharov-díj, s tárai, de ma már az irodalmi és a béke Nobel-díj is ilyen: kamu.

Egyetlen dolgot tükröznek: ki fontos a hatalmasoknak. Kit akarnak felemelni, s kitől rettegnek.

Csak egy példa, miért nem valós mindez:

Bárki komolyan hitte 2018-ban, hogy Fegyőr fontos személyiség? Egyszerűen a választások előtt próbálták felturbózni, semmi más.

Bármennyire is undorítő alak ez a Talpramagyar Péter, el kell ismerni: rendkívül ügyesen kampányol.

Úgy képviseli a ballib célokat, hogy mindig - abszolút mindig - beletesz a mondandójába valamit, ami kiveri a biztosítékot a ballib törzsszavazóknál.

Ezzel semmi se veszélyeztet, hiszen a ballib szavazótábor legnagyobb részét már úgyis megnyerte a "bárki, csak ne Zorbán" jelszó mentén, akit meg nem nyert meg ezzel, az eleve megnyerhetetlen, azok a fanatikus DK-sok, de számuk egyre csökken.

Így viszont mehet rá a ballib törzstábor dühe, ami viszont más részről nehezíti a Fidesz ellenkampányát.

Mostani húzása: egyik fő célja rávenni a szlovák kormányzatot, adja fel a többes állampolgárság elutasítását.

Abszolút telitalálat. Ez egy olyan téma, mellyel garantált a dühroham a mértékadóknál ugyanis. A mértékadók ebben a témában nagyjából 3 csoportra oszlanak:

• feketeövesek: a szlovákiai magyarok szlovákok, s pont,
• barnaövesek: a szlovákiai magyarok nemzetiségileg magyarok, támogassuk őket, de minek nekik állampolgárság?,
• zöldövesek: a szlovákiai magyarok lehessenek állampolgárok, de szavazati jog minek nekik?.

S mind a három csoport szent dala a "nem itt adózik" refrénű nóta.

Minden Birodalom átmegy sok szakaszon.

Róma az archetípus.

Indult mint pár család magánprojektje, akik azt hitték, képesek lesznek maguknak megtartani a hatalmat. A rendszer 500 évig működött is, majd összeomlott. A kisebbség nem volt képes fenntartani a rendet, kénytelen volt megnyitni a hatalmat, előbb a saját népbelieknek, majd a rokon idegeneknek is.

Az első eset mint patrícius-plebejus harc ismert. Szemben a marxista tankönyvek marhaságaival, ez nem gazdag elnyomók és szegény elnyomottak osztályharca volt, hanem az alapító atyák és mindenki más harca a politikai hatalomért. A kezdeti időszakban, nagyjából a IV. sz. elejéig egyértelműen minden hatalom a patríciusoké volt, az állami tisztségviselők közülük kerültek ki: csak patrícius volt választható, a szenátorok esetében vagyoni cenzus is volt, de ott is csak patríciusok voltak megválaszthatók. Viszont a plebejus státusz nem jelentett szegénységet, sőt éppen a gazdag plebejusok elégedetlensége okozta a rendszer végét: a IV. sz. eleje és a III. sz. eleje között, kb. 80 év alatt fel lett számolva minden megkülönböztetés patrícius és plebejus között, sőt a plebejusok de facto kicsit több hatalmat kaptak. Onnan túl is maradt a patríciusok társadalmi presztízse, informális befolyása, de immár nem ők voltak a politikai hatalom monopolisztikus birtokosai.

Tehát a III. sz. elejétől Róma minden szabad polgár állama lett, s minden meghódított idegen területre úgy tekintettek mint közös tulajdonra. Az idegen területek lakossága természetesen nem rendelkezett egyenlő jogokkal, mint az "igazi" rómaiak.

Innen lett a következő kényszerű nyitás. Az itáliai nem-római területek fellázadtak. az I. sz. elején katonai erővel lépett fel ellenük Róma, majd azonban teljesítette követeléseiket. Innentől gyakorlatilag minden itáliai jogilag római lett, az állam egyenrangú polgára. (Természetesen ez mindig csak a szabad státuszú, felnőtt férfiakra vonatkozott.)

A külső - Itálián kívüli - terjeszkedés következtében jöttek az újabb és újabb területek. Ezek mind Róma birtokaiként voltak kezelve. Polgárjoggal csak az oda letelepedett rómaiak rendelkeztek, rajtuk kívül csak jutalomként, egyedi alapon kaptak helyiek polgárságot.

A rendszer működött hosszú ideig. Akkor szakadt vége, amikor megszűnt a római terjeszkedés, s immár konszolidálni kellett az államot meglévő határain belül. A következmény: a III. sz. elején minden lakos római állampolgár lett automatikusan.

Ez ismét visszahozta a Birodalom életképességét. A bajok akkor kezdődtek, amikor immár nem külső ellenségek lettek, hanem a Birodalom területére jöttek be olyan idegenek, akik aztán már nem akarták elfogadni a játékszabályokat. Az eredmény ismert: nyugaton a rendszer összeomlott az V. sz. végén, Róma helyén új államok jelentek meg.

Keleten a Birodalom megmaradt még ezer évig, Ennek oka inkább a szerencsés helyzet volt és az okosabb politika. Egyrészt jobban védhető terület volt, másrészt a szomszédok többnyire nem törzsek voltak, hanem államok, melyekkel ki lehetett egyezni, harmadrészt a keleti hadseregbe nem engedtek be idegen zsoldosokat, csak állampolgárokból állt.

Most Amerika valahol ott áll, hogy legyen-e vége a hódításnak vagy nem szabad abbahagyni. Az előbbi szerint kell egy védhető állam, mely időben megáll és belsőleg fejlődik. Az utóbbi szerint a hódítás szükséglet, nélküle megszűnik a pénz bejövetele, s ez végül összeomlást okoz.

Tulajdonképpen ezért van az, hogy az amerikai demokraták sokkal militaristábbak, mint a republikánusok.

A liberális demokrácia a valóságban a nagypolgárság diktatúrája.

Egyrészt a nyilvános politikai hatalom nem rendelkezik a teljes hatalommal, a hatalom nagy része sötétben van, hátul. Lásd, az USA-ban Soros gazdának több a hatalma, mint tucatnyi parlamenti képviselőnek, pedig rá senki se szavazott.

A nyilvános hatalom képviselőinek megválasztása pedig manipulálva van a médiák által. Amíg a médiákat a nagypolgárság uralta, ez ment zökkenésmentesen.

A liberális demokrácia válságának oka az internet: könnyű és olcsó lett véleményeket terjeszteni, ezzel a rendszerhű nagy médiák elvesztették a kontrolt.

Az internet a kitalálói ellen fordult. Eredeti célja az volt, hogy fellázítsák az embereket a nyugat által nem uralt országokban. Az eredmény meg az lett, hogy a nyugati háttérhatalom kezdi elveszteni a kontrolt saját országai felett is.

Már nem működik az a színjáték, hogy "baloldal" harcol a "jobboldal" ellen, miközben mind a két oldalt ugyanazok irányítják, lásd szociáldemokraták kereszténydemokraták egymás elleni kamuküzdelme.

A valószínű kimenet: nyílt liberális diktatúra bevezetése. A hivatkozás az lesz, hogy "meg kell védeni a demokráciát, hiszen Hitler is demokratikusan jutott hatalomra".

Ez egy tényleg igencsak hasznos megfogalmazás.

Elsőre azért hallgattam meg, mert érdekelt a katolikus szégyenpüspök, Libeeró Miklós - a ballibek katolikus házikedvence - témája. Kiderült: van benne általános igazság is.

A mondás: "a kereszténység nem a tolerancia, hanem a megtérés vallása".

Jó hír, hogy vannak ilyen katolikusok is, nem mindenki rajong az átkozott vatikáni szivárványmakákóért. Azt hiszem érdemes lesz ezt az embert rendszeresen követni:

A bukott ifjú ballib megmondóember, Nagy-Trágár Blanka fel van dúlva:

Panasza lényege: micsoda világ az, ahol ő szabadon szidhat bárkit, viszont őt is szidhatja bárki! Hiszen ez ellentétes minden européer normával, melyek szerint a "civileknek" joguk van mindenre, viszont a "civilek" ellen nem szabad még kritikát megfogalmazni se. Ez diktatúra, fasizmus, antiszemitizmus!!!

A múltkor felmerült ez a kérdés Macedónia/Makedónia kapcsán.

Az ógörög írás -mely a főníciai íráson alapszik - még szinte teljesen fonetikus volt, "k" típusú hangból 3 volt, mindegyiknek külön betűje volt:

• Κ - a magyar "k"-val azonos, veláris zárhang,
• Γ - a magyar "g"-vel azonos, ez az előbbi zöngés változata,
• Χ - a magyarban ilyen nincs, ez a Κ hehezetes verziója.

(A mai görögben ezek közül csak a Κ ejtése maradt meg az eredeti, de erre most nem térek ki.)

A latin írás a görögből jön, de etruszk közvetítéssel, innen pár sajátossága. Egyes etruszk betűket a latinok átvettek, bár a latinban nem volt rájuk szükség, másokra meg nem volt saját betűjük. A legkorábbi latin szövegekben még látható ennek a nyoma.

A klasszikus latin ábécé az i. e. I. századra alakult ki. Pl. ekkorra jelent meg a latin G betű, mely az etruszkban nem létezett, ez önálló latin találmány. De hagyományból ekkor is megmaradtak egyes "felesleges" etruszk eredetű betűk a latinban.

Nem tudok nem kitérni ezzel kapcsolatban egy érdekességre. Beugratós kérdés szokott lenni egyetemeken klasszikus nyelvi vizsgákon, mi a pontos teljes neve Caesarnak, majd mutatják a nevét a szokásos rövidített alakban: C. Julius Caesar. Na most ilyenkor a nem eléggé tájékozott hallgató rávágja, hogy "Caius Julius Caesar", pedig nem, a neve valójában "Gaius Julius Caesar". Egyszerűen sokáig nem volt G, csak C, a "g" hangot is C-vel írták, s majd amikor lett immár G betű, a rövidítésekben - csak ott -akkor is C-t írtak.

Az egész történet bonyolult, a lényeg, hogy amikor kialakult a kapcsolat a görögök és a latinok között, felmerült az átírás szükségessége. A fentebb említett 3 "k" típusú hang átírása esetében a következő lett a helyzet:

• Κ - a latinban 3 betű is létezett erre, a C, a K, s a Q, ezek az etruszk átvétel eredménye (az etruszkban ez 3 külön hang volt), de saját latin szavakban kizárólag a C-t használták a "k" hangra, így a görög Κ is így lett átírva,
• Γ - a latinban ez lett a G, azonos hang, ez saját latin találmány, az etruszkban ugyanis ilyen betű/hang nem létezett - a C-ből lett egy vonal hozzáadásával,
• Χ - a latinban ilyen hang nem létezett, bár az etruszkban igen - ott 𐌙 volt a betűje -, de ez korán kihalt a latin írásból, így a latinok hallás után írták át, a CH kombinációval.

Mi van a magyar átírással? Alapvetően az, hogy a magyar szokás egészen a XIX. század végéig, XX. sz. elejéig az volt, hogy a görög neveket a latinon keresztül írjuk át, azaz magyar szövegben a latin verzió szerepel. Ez rendkívül jól látható pl. az ógörög irodalmi művek magyar fordításaiban:

(Nem akarom bonyolítani, de még korábban az Aeschyl verzió volt divatban, azaz germán-szláv szokás szerint a végződés levételével.)

A lényeg: a görög ΜΑΚΕΔΟΝΙΑ szó latinul MACEDONIA. Aminek ejtése csakis "makedonia".

A latin kiejtése, miután a nyelv kihalt, régiónként más és más lett. A magyar hagyomány teljes egészében a német kiejtést vette át. Ennek egyedisége, hogy a C-t "e", "i", "ae", "oe" előtt c-nek ejtjük - ez a germán világ egy részén kívül csak a szláv kultúrkörben szokás, dehát a magyar is ezt vette át, érthető okokból.

A magyaros latinságban tehát a Macedonia szó ejtése "macedonia" és nem "makedonia", mert minden latin szóban magyarul c-t szokás ejteni, ahol a C "e", "i", "ae", "oe" előtt áll - míg pl. angolul és spanyolul ilyenkor a szokott ejtés "sz", olaszul meg "cs".

Amikor a XIX. sz. vége felé megjelent az igény egész Európában az eredeti ejtés utánzására, ez először Angliában jelentkezett. Mára Angliában az iskolákban, ahol van latin tárgy, kizárólag a klasszikus ejtést tanítják.

Annyira, hogy az egyébként is társadalmilag rendkívül rétegzett angol nyelvben ez kifejezetten presztízskérdés. Pl. Newton főművének címét - Philosophiæ Naturalis Principia Mathematica, rövidítve: Principia - az átlagember Angliában "prinszipia" alakban ejti, míg a művelt ember "prinkipia" változatban.

Magyarországon az iskolai oktatásban viszont máig ragaszkodnak a magyaros latinhoz - jellemzően az iskolai latin könyvekben csak megemlítik, hogy létezik egy másik, klasszikus ejtés is -, ami persze nem hiba, hiszen ez egy létező hagyomány.

A mai magyarban a kérdés pár esetben zavart okoz. Hiszen vannak görög szavak, melyek egyszerre több forrásból jöttek be és/vagy különböző korokban. Lásd pl. "cyberbűnözés" és "kiberbűnözés" - ez tipikus öszvér eset, mindenki "kiber" alakban ejti, senki "ciber" alakban, miközben ha már "kiber", akkor "küber" kellene, hogy legyen, valójában angol hatás, a görög alak vegyítése a latin alakkal az angolon keresztül.

A macedón/makedón megkülönböztetést pedig abszurdnak tartom. Az állítólagos magyar szokás, hogy az ókori az "makedón", a modern meg "macedón", tudomásom szerint sehol a világon máshol nem létezik. Angolul és spanyolul pl. mind az ókorira, mind a modernre "sz"-szel mondják, kivéve ha valaki nagyon műveltnek akar látszani, mert akkor meg mind a kettőt "k"-val. A magyar szokást rossznak tartom, mert arra a félreértésre ad okot, mintha a két szó különböző lenne.

Nagyon szófogatlanok, haszontalanok voltak a román szavazók!

Micsoda dolog csak úgy ellenzéki jelöltre szavazni!

- Mars a sarokba, arccal a fal felé! akkor jöhetsz ki, ha majd helyesen szavazol - szóltak a románoknak. New Yorkból, a román alkotmánybíróság székhelyéről.

A progresszív emberiség ünnepel: győzött a demokrácia. De még sokat kell dolgozni az ilyen pajkos szavazókkal, szóval lesz bőven munka... Felháborító, hogy állampolgárok csak úgy szavazgatnak szabadon! Ez ellentétes minden civilizált, européer normával!!!

A fényképészet szakmai íve érdekes.

Kezdődött mint tudományos kísérlet, aztán lett művészet és magas szaktudást igénylő elfoglaltság, majd pénzes emberek hobbija, végül átlagemberek kicsit költséges hobbija. Végül: szinte ingyenes rutin.

A digitális áttörés mindent megváltoztatott. Digitális fényképészet valójában már a XX. sz. közepén létezett, de a költsége olyan volt, hogy csak hadseregek és komoly tudományos kutatóintézetek engedhették meg maguknak. (Kelet-Európában meg végképp: a szovjeteknél titkosítva volt az egész terület, csak a hadsereg intézeteiben foglalkoztak ezzel.)

A gyakorlatban csak a 90-es évek közepén estek le annyira az árak, hogy már drága, de megfizethető lett a technika. Az én első gépem egy Olympus márkájú volt, akkor a második legjobb típus volt a márkán belül, mai szemmel nevetségesen alacsony képességekkel, de így is 300 ezer Ft-ba került Budapesten 2001-ben.

Nagyjából 2003-tól zuhan a nem-digitális fényképészet. Mára visszament a művészeti szektorba.

A fényképész mint szakma pedig teljesen visszaszorult: mára csak egyes hivatalos és ünnepi eseményeken maradt meg.

Egyik emlékem a 70-es évekből a repülőtéri fényképész. Ismeretleneket fényképezett le, majd odament hozzájuk és el akarta adni nekik a képet (persze úgy, hogy pár nappal később elküldi postán). Kevesen utaztak akkor, a repülőutazás még luxus volt, s akadtak emberek, akik fizettek: hiszen jó emlék, hogy az emberről van emlék. Voltak ilyen fényképészek persze nem csak repülőtereken, hanem neves műemlékeknél is.

Már ez teljesen megszűnt. Mindenkinél van valamilyen fényképezőgép, ha más nem, akkor telefon. S senki se fog másnak fizetni azért, mert lefényképezi.

A 70-években, kisgyerekként, folyamatosan láttam ilyen fényképészeket. 1970-1973 között Peruban éltünk, persze minden nyáron hazautazva, aztán vissza, így egy csomó országon mentünk keresztül. Budapestről Limába és vissza alapvetően 2 útvonal volt: Madridon keresztül és New Yorkon keresztül, az utóbbi esetben ez plusz egy átszállás volt Frankfurtban, hiszen nem volt akkor Budapestről New Yorkba közvetlen járat. Viszont míg a New Yorkból Limába menő járat közvetlen volt, addig a Madrid-Lima és Lima-Madrid leszállt útközben 1 vagy 2 helyen, ezek vagy Caracas, vagy Bogotá vagy Quito.

New Yorkban csak egyszer voltam így. Szüleim nem szerették ezt a verziót, mert ott az átszállást a repülőtéren kellett eltölteni, a belső tranzit teremben, nem lehetett kimenni onnan, akkoriban nagyon nehezen adtak az amerikaiak vízumot kommunista hivatalos kiküldötteknek, még tranzitvízumot se igen adtak könnyedén.

Ezzel szemben Madrid a szabadság földje volt vízum szempontból: valószínűleg furcsán hangzik, de a Franco-rendszer heves antikommunizmusa nem terjedt ki a kommunista hivatalos személyekre, szóval egyrészt adtak vízumot minden további nélkül, másrészt tranzit esetében meg se követeltek vízumot, azaz azt kiadták a repülőtéren bárkinek, aki szólt, hogy ki akar menni a városba - 72 órás engedélyt jelentett ez automatikusan, de meg lehetett hosszabbítani bármely spanyol rendőrkapitányságon 21 napig, ismertem embert, aki élt ezzel. (Aztán a spanyol hatóságok ezt a gyakorlatot folytatták, csak az EU-csatlakozási tárgyalásaik során, 1984-től vezettek be immár szigorú vízumpolitikát: akkortól megszűnt minden francóista lazaság.)

Örülök, hogy egy alkalommal apám kifizette az alkalmi kéretlen fényképészt, így van egy darab képem, ez 1972, hogy éppen leszállok a limai repülőtéren:

Van egy ilyen közhely, hogy nem kell pénz a rendhez. Pedig de, nagyon is kell,

Anyai nagyszüleim kifejezetten szegények voltak. Pl. sose lett pénzük a víz bevezetésére a házukba (Budapest XVI. ker.), ez egyszerűen olyan nagy egyszeri költség lett volna, amit nem engedhettek meg maguknak. Én tulajdonképpen abba a házba születtem, szüleimnek saját lakásuk csak 3 éves koromban lett. Szóval a ház 1978-ban el lett adva, s csak az új tulaj fejlesztette fel a házat modern szintre - ők meg a pénzből venni tudtak egy kisebb lakást, mely már összkomfortos volt.

De csak szimpla szegények voltak, nem nyomorgó szegények. Ez egy hatalmas eltérés. A nyomorgó szegény képtelen tervezni, nem tudja biológiai szükségleteit kielégíteni, mindez olyan lelkiállapotba helyezi, melyben nem tud törődni a környezetével. Aztán erre jön az alkohol és a hasonlók. De ha nem is jön, kialakul egy olyan depressziós érzés, melyben az ember nem is akar törődni semmivel.

Ahol nyomor van, ott szemét van és kosz - egyszerűen ez a természetes következmény.

Amint a nyomor szimpla szegénységgé változik, a helyzet automatikusan javul: az emberek elkezdenek figyelni a környezetükre.

Szófiában rendkívül jól látható ez. Elsősorban persze a cigányok között. Hivatalosan 7 ezer cigány él a városban, a valós becslések szerint inkább 40 ezer (sok cigány nem mondja meg, hogy cigány). Bár Szófiában igazi nagy cigánygettó nincs - ellentétben pl. Plovdivval, ahol Európa legnagyobb cigánygettója működik -, de van 20-25 kisebb méretű, jellemzően pár egymás melletti ház, utcarész.

Íme egy jól jellemző helyzet: ez Szófia negyedik legnagyobb panel lakótelepe, neve "Druzsba", ebben van egy 3 épületből álló rész, melyben szinte mindenki cigány - azt hiszem, ezek eredetileg munkásszálások voltak, aztán emiatt nagyon olcsón voltak megvehetőek:

Azaz az igénytelenség a nyomor eredménye, s nem fordítva. Lám, még a félanalfabéta szófiai cigány is képes kiemelkedni, ha van valami kilátás előtte.

Pont ahogy a korrupció a szegénység eredménye, s nem a szegénység a korrupció eredménye, ahogy ezt a ballib axióma hirdeti.

Azért választottam ezt a környéket, mert ezen a lakótelepen éltem 1988-1991 között, majd pedig ott dolgoztam 2009-2014 között, szóval elég ismerős környék számomra.

A lakótelep elhelyezkedése Szófián belül (ma már persze nem tisztán panel, van sok új építésű, sokkal jobb minőségű ház is):

Az elvesztett doktorivédés-csata önkívületi állapotba sodorta a ballibek fanatikusait. Képtelenek feldolgozni, hogy Orbán Balázs fölényes győzelmet aratott a mértékadók felett.

Az egyik igazikonzervatív, valami Pőszegödör Lajos emiatt egyenesen államellenes cselekedetekre szólít fel a "nácik" ellen:

Mindenképpen elgondolkodtató: 1990-ben ilyen emberek képviselték a jobboldalt.

Kezdődik a liberális közvélemény megdolgozása.

Valahogy ki kell magyarázni most, hogy hirtelen "béke" kell, nem "egy centi földet se Putyinnak".

A legkeményebb atlantisták, mint mindig, a magyar ballib törzskommentelők között vannak, ők NATO-pártibbak a NATO vezetőségénél is. Máig nyomatják a végső győzelem szöveget, reménykednek Hitler Soros csodafegyverében, s amikor látják nagy nehezen mi a valóság, akkor is árulásra gyanakszanak.

Én meg jobban ismerem az oroszokat. Öt évet mindennap köztük éltem. Ezért tudtam már a háború kezdetekor, 2022-ben, hogy Oroszország ezt sose fogja tudni elveszteni. Mert:

• egyrészt az ország rendelkezik elegendővel, hogy kibírjon bármilyen blokádot,
• másrészt, ez a blokád sose lesz globális, a világ nagyobb része nem fog kiállni a nyugat mellett,
• harmadrészt pedig a csökkenő orosz életszínvonal erősíteni fogja az orosz vezetés iránti bizalmat a lakosság részéről, s nem csökkenteni, ahogy ezt kiszámolták a New York-i füstmentes dolgozószobákban.

S ismerek sok ukránt is. Még itt, a biztonságos NATO- és EU-környezetben is, csak egy kisebbségük kemény euroatlantista, azaz messze nem az a helyzet, amit a nyugati médiák sugallnak.

Úgy néz ki, a Soros-féle Drang nach Osten újabb kiadása is megbukott , s ezt a nyugat tudomásul vette. Jó hír.

Semmi se lett volna borzalmasabb régiónkban egy erős, fejlett, euroatlantista Nagy-Ukrajnánál.

Zelit emberileg azért sajnálom. Én ismerem őt még abból az időszakból, amikor senki se ismerte őt nyugaton: kifejezetten jó humorista volt, társulata számait érdemes volt nézni, mert tényleg eredeti humor volt bennük. Jól játszotta most is az elmebeteg amerikai lobbista és ukrán ultranacionalista fűrer szerepét, pedig ő valójában se nem amerikai, se nem ukrán, hanem egy oroszajkú zsidó színész. (A zsidó humornak komoly hagyományai vannak abban a térségben egyébként, az orosz kultúrában az "odesszai vicc" egy külön kategória.)

Arra jutottam, tulajdonképpen jól döntött a kínai emberke.

A perverz álművészet ellen kiváló eszköz a nevetségessé tétel.

Persze megtehette, ez a pénz, amit kifizetett nagyjából vagyona 0,4 %-a (megnéztem mennyi a vagyona), persze ez se kevés, de azért nem okoz nála nyomorba esést, s a cél pedig nemes.

Persze eredmény: ma már az álművészek se veszik a fáradságot, ők se veszik komolyan magukat.

Ilyenkor mindig eszembe jut az osztrák álművész Hermann Nitsch Magyarországon rendezett 1999-es kiállítása. Ő még közvetlenebb üzenetet sugárzott: állatokat darabolt, majd állatvérrel fröcskölt keresztény jelképeket.

A lényeg: amikor egyes magyar politikusok - először Semjén Zsolt, de aztán a kultuszminiszter Hámori József is - tiltakozott a kiállítás ellen, hatalmas ballib médiakampány lett a tiltakozók ellen: hogy mind múltban rekedt, álszent, maradi, ostoba alak, lám ilyenek az elavult mucsai kereszténydemokraták, akik nem hajlandók felnőni a modern nyugati kereszténydemokráciához! Aztán Hámori szintet lépett, elmondta őszintén, hogy ő egyébként sose hallott a "művészről", most tudta meg, hogy egyáltalán létezik - erre aztán jött a még keményebb ballib támadás: miféle kultuszminiszter az, aki nem ismeri a világ egyik legnagyobb élő művészét, s erre még büszke is?

S persze az ügy azzal végződött - ez 1999 volt, ne feledjük! -, hogy Nitsch ellenzése kódolt antiszemitizmus - ezt persze ki kellett magyarázni, mert Nitsch nem zsidó, sőt színárja németosztrák. De ennek bizonyítása meg az lett, hogy a kiállítás emlékkönyvébe egy Nitsch-ellenző - valószínűleg persze egy Soros-aktivista lehetett az illető - beírta: „Soros, vigyázz! A kurva anyádat, Demszky!”.

A nevetségessé tétel nagyon sok esetben hasznos és jól működő eszköz.

A DK nagyon kétségbe lehet esve: elmozdult soviniszta irányba.

Hiszen eddig úgy tudtuk tőlük: magyar az, aki Magyarország születik, él, adózik. Minden más nézet pedig sovinizmus. Aki pl. Romániában lakik és magát magyarnak mondja, az hazudik vagy téved, hiszen ő román! Ahogy ezt pár éve agyonlájkolt Facebook-posztban meg is fogalmazta egy fanatikus DK-rajongó:

Komoly kétségbeesés lehet arrafelé, ha ilyenek kezdődtek:

Tessék mondani: nem kellene ezt Rónai Sándort kizárni a DK-ből szélsőséges sovinizmusa miatt?

A hisztérikus oroszfóbia kötelező divat minden európéernél.

Ez a "szakértő" bácsi olyan okos ember egyébként, hogy 2 éve bizonyította: a kétharmados többséggel elfogadott alkotmány semmis, viszont a feles többséggel elfogadott meg jogállami alkotmány.

A valóságban fordítva van ez: Isten kitagadja az oroszok ellenségeit. S nem azt jelenti ezt, hogy el kellene fogadni az orosz érdekeket - én se fogadom el őket, hisz nem vagyok orosz. Csak annyit jelent: aki az miatt oroszellenes, ami miatt ez a mostani háborús hisztéria zajlik, az jó ember nem lehet.

A liberális demokrácia azt jelenti: az állam nem csak gyenge, de még a gyenge állam vezetőit se szabad csak úgy kiválasztani. Ugyanis helyes embereket kell megválasztani!

Ha a nép "rosszul" választ, akkor első körben csalásra kell hivatkozni, s ha ez nem megy, akkor arra, hogy a nép tiltakozik.

Ez egyébként egy érdekes dolog liberálisoknál: ha jó nekik a választási eredmény, akkor győzött a demokrácia, vége a vitának, de ha rossz, akkor az ellen tüntetni kell. S a liberalizmus egyik parancsolata kimondja: a tüntetés felülírja a választást, mert a liberális tüntetők valamiféle magasabb értékrend - civil kurázsi, humanizmus, polgári étosz, európai értékek, stb. - nevében jogosultak mindig mindenkor megmondani mi a jó.

Viszont ha ez így van, akkor minek pénzt költeni választásokra? Egyszerűen meg kell kérdezni a mértékadó liberális elitet mi a jó, s az lesz.