Kevéssé ismert: egy fekete-afrikai ország, mely az európai-közelkeleti civilizációtól függetlenül jött létre, s tartósan létezett hosszú időn keresztül.

Az állam neve Kongó, de míg ma ez régiót jelent - 2 Kongó nevű ország is van -, ez akkor a kongó nép nemzetállama volt, legalábbis annak indult.

A kongó nép máig létezik, ez az egyik bantu nép. Angolában a lakosság 15 %-a kongó, Kongó-Brazzavile-ben 40 %, Kongó-Kinshasában pedig 2 %. De a nyelv a Kongó Királyság egykori területén máig közvetítő nyelv, azaz más emberek is beszélik idegen nyelvként. Az érintett területen használatos a kongó nyelv ma is állami szinten, kiegészítő nyelvként, azoknak, akik nem ismerik az állami hivatalos nyelvet (francia, ill. portugál).

Felmerülhet a kérdés: ha egyszer Kongó-Brazzavile-ben a lakosség 40 %-a kongó, miért nem ez a nyelv. A válasz az, ami mindenhol Afrikában. A határok szinte sehol se etnikaiak, Kongó-Brazzavile-ben pl. az ország északi felében egyáltalán nem beszélnek kongóul. Emellett etnikai-politikai okokból is biztosabb, ha a nyelv "semleges", lásd itt a francia. Ezen kívül az egész hozzáállás olyan, hogy a helyi nyelv az családi életre, utcára, dalolásra való, de nem "komolyabb" dolgokra, azaz az iskolázottság a francia nyelv jó ismeretét is magában foglalja, így eleve minden magasabb fokú iskolai oktatás kizárólag franciául megy. Így bár szinte senki se francia anyanyelvű - bár ilyen is akad kis számban a fővárosban -, mégis a lakosság 60 %-a képes kommunikálni franciául, az iskolázott emberek pedig jellemzően magas szinten teszik ezt.

A kongó állam 1390-ben lett megalapítva, fővárosának mai neve Mbanza Kongo (Angolában van jelenleg). Ami érdekes: az európai modelltől teljesen függetlenül szinte európai jellege volt.

Lazán központosított állam, amolyan rendi monarchia, ahol a király a helyi örökletes nagyurakkal együtt uralkodott a kb. jobbágy státuszú lakosságon. A rabszolgaság egyedüli forrása a háborúk során megszerzett idegen hadifoglyok voltak. Szóval vékony felső arisztokrata réteg, kevés szabad paraszt, nagyon sok jobbágy, s kevés rabszolga. A rabszolgák szinte kizárólag a legnehezebb munkát végezték, azaz a bányászatot, míg a mezőgazdaságban jellemzően szabad emberek dolgoztak.

A sajátosság, hogy a királyi cím nem öröklődött, hanem a felső arisztokrácia a mindenkori király halálakor szavazással választotta meg saját soraiból az új királyt. Eleve a kongó király sose volt abszolút hatalmú, sokkal inkább első volt az egyenlők között a pár tucatnyi arisztokrata család között. Mindig működött mellette döntéshozó Királyi Tanács, melyben részt vettek a legfontosabb nagyurak.

1482-ben lett az első kapcsolat európaiakkal, portugál kereskedők jelentek meg. Portugália elismerte egyenrangúnak Kongót, hivatalos kapcsolat kezdődött a két ország között.

A portugál misszionáriusok váratlan sikert értek el: 1491-ben a kongó király felvette a katolikus vallást, vele együtt az arisztokrácia nagy része is. Viszont sose lett a katolicizmus államvallás, a hagyományos kongó vallás - a Bukongo - megmaradt ezután is. A Bukongo is monoteista vallás, ez segíthetett abban, hogy sokan nem fogadták ellenségesen a katolicizmust.

A katolikus misszionáriusok itt nem alkalmazhatták azt a módszert, amit a spanyolok az aztékok és az inkák között, ahol egyszerűen kiirtották a régi vallást, annak csak halvány maradványai éltek túl, itt sokkal inkább együttélés volt: a kongó nyelvű katolikus terminológia nagy része egyszerű átvétel a Bukongo vallásból.

A kongó királyok párhuzamosan használtak kongó nevet és új, katolikus nevet: az első megkeresztelkedett király pl. egyszerre használta a Nzinga-a-Nkuwu eredeti nevét és a keresztségkor választott I. João (= I. János) nevet.

A Kongó Királyság virágzó állam volt, egyes szomszédos törzsek önként elfogadták a kongó királyi hatalmat. Ennek két fő oka volt:

• ellentétben más afrikai államokkal, törzsekkel, a kongó király nem szedett jövedelemadót, kizárólag a kereskedelmi vámokból állt össze a királyi kincstár bevétele, valamint egyes árukkal csak a király kereskedhetett, ilyen volt a rabszolga-kereskedelem is,
• a kongó király alattvalói mentesek voltak a rabszolgaságtól, egyedül adósrabszolgaság létezett, de az adósrabszolgák se voltak kivihetőek a királyság területén kívülre.

A problémákat a XVI. sz. hozta el, amikor drasztikusan megnövekedett a rabszolga-kereskedelem: míg korábban ez csak Afrikán belül zajlott az egyes államok/törzsek között, addig ez egy mérsékelt folyamat volt: tulajdonképpen a hadifoglyok eladását jelentette csak, sok esetben annyit jelentett, hogy egy háború után a vesztes fél váltságdíjat fizetett saját hadifoglyaiért.

Az arab rabszolga-kereskedelem persze ekkor már bőven létezett, az intenzív volt már a VII. századtól, de az Fekete-Afrikában még csak Kelet-Afrikában zajlott, azaz Kongót nem érintette. Az arab rabszolga-kereskedelem később eljutott nyugatabbra is, ekkor oda is mentek fekete rabszolgák, de ez se ért el az Egyenlítőtől délre fekvő Kongóig. Afrikának a délnyugati része mindig európai rabszolga-kereskedő terület volt.

Az arab rabszolga-kereskedelem sajátossága az volt, hogy:

• a muszlim misszionáriusok és az arab hódítók egymást kölcsönösen korlátozták: az iszlám jog szerint muszlim hívő nem lehet rabszolga, így ha egy rabszolga felvette a muszlim vallást, automatikusan szabad lett,
• az arabok a rabszolgákat jellemzően kormányzati segéderőnek, háziszolgának, háremlakóknak szánták, így az arabok leginkább nőket vettek/árusítottak, míg az európai rabszolga-kereskedők a harcedzett erős férfiakat preferáltak, hiszen a cél kemény munka volt az ültetvényeken.

Mindezek következtében az arab országokban gyorsan lezajlott a rabszolgák integrációja, sose volt faji kérdés. Elég ma megnézi arabokat, néha egészen néger kinézetű embereket látni, közben meg színfehérek is.

De vissza Kongóra! A XVI. sz. közepén viszont megjelent az európai érdeklődés a rabszolga-piacon, ez többszörösére verte fel az árakat. Innentől minden erősebb afrikai uralkodó igyekezett ebből részt kapni. A kongó uralkodó nem sérthette meg saját törvényeit, mely szerint kongó nem adható el rabszolgának, így folyamatos hadjáratok indultak más területek ellen, immár azzal az egyetlen céllal, hogy hadifoglyok legyenek beszerezve, ezek rabszolgaként való eladása céljából az európai kereskedőknek.

Bár Kongó sose lett teljesen függő a rabszolga-kereskedelemtől, a csúcson a királyi költségvetés kb. negyede jött a rabszolgák eladásától (voltak afrikai államok/törzsek a Guineai-öböl északi részén, melyek egy időben szinte 100 %-ban ebből éltek), ez mégis megrengette az ország stabilitását. Tulajdonképpen csak idő kérdése volt, hogy valamelyik szomszéd állam megelégeli, hogy a kongók rabbá teszik őket, s elég erőt gyűjtsenek a visszacsapásra.

Azaz először a terjeszkedés megerősítette Kongót, hiszen hatalmas pénzek áramlottak be, majd ugyanaz meggyengítette.

Ennek előzménye volt, hogy egyes nagyurak elégedetlenek lettek, hogy a királynak monopóliuma van a rabszolgák kereskedésére, így saját maguk léptek kapcsolatba kereskedőkkel, megkerülve a királyt. Ez a portugál törvényeket is sértette, mert a kongó-portugál egyezmény szerint a portugál kereskedők csak a királytól vehettek rabszolgákat, azaz ők csempészeknek minősültek a portugál törvények szerint is. A kongó király többször is levelet írt a portugál királynak, hogy gátolja meg a portugál csempészek tevékenységet.

Végül 1567-ben a Kongó Királyság déli szomszédja, a jaka törzs, mely egyik áldozata volt a rabszolga-szerzési hadjáratoknak, behatolt a kongó fővárosba, legyőzték a kongó hadsereget, magát a királyt is megölték. (A jakák ma is létező pár százezres nép, jelenleg Kongó-Kinshasa és Angola határvidékén élnek.)

A kongó arisztokrácia ekkor a portugál királyhoz fordult katonai segítségért. Portugália ezt meg is tette, visszaállította a korábbi rendet. De ezzel megindult Kongó függetlenségének lassú csökkenése is. A portugálok immár - kongó engedéllyel - saját telepet létesítettek, közvetlenül Kongó déli határánál, a tengerparton -, ez lett az 1576-ban alapított Luanda - ma Angola fővárosa -, vezetőjének pedig a portugál király kormányzót nevezett ki Paulo Dias de Novais személyében, innentől tehát Kongó és Portugália egymással határosak lettek. Kongó gazdaságilag teljesen függeni kezdett Portugáliától, innentől a kongó rabszolga-kereskedelem kizárólag a luandai kikötőn keresztül zajlott, teljes portugál monopólium alatt.

Kongó megpróbálta visszaszerezni erejét, 1622-ben ez kongó-portugál háborúhoz vezetett, melyet Portugália nyert meg. Kongó Hollandiától kért segítséget, a hollandok pár évre ki is űzték a portugálokat Luandából, de végül a portugálok visszafoglalták 1648-ban. Ez eleve megosztotta a kongó arisztokráciát: voltak hollandpártiak és portugálpártiak is.

Az időszak alkalmas volt a teljes függetlenség visszaszerzésére, 1580-1640 között Portugália spanyol uralom alatt volt - ez az úgynevezett Ibériai Unió -, de a kongók nem tudták ezt kihasználni. Pedig a kongó király próbálkozott a központosítással és az királyi cím továbbadásának öröklés útján való bevezetésére, valamint tárgyaltak a római pápával, hogy a kongó egyház legyen független a portugáltól, de egyik se sikerült.

Kongóban mindez után többévtizedes polgárháború tört ki, egészen 1709-ig. Az egyik oldalon beavatkozni próbáló portugálok vereséget szenvedtek, innentől Portugália hosszú időre kivonta magát a kongó kérdésből, már csak Luandát tartotta meg. A kongó polgárháborúban mindenki legyengült, a főváros majdnem megsemmisült, az egymás ellen harcoló felek kölcsönösen és hatalmas számban eladták hadifoglyaikat az európai rabszolga-kereskedőknek.

A polgárháború egyik sajátos mozzanata vallási. Az egyik kongó arisztokrata család lánya, Kimpa Vita, keresztény nevén Dona Beatriz, 1704-ben megalapítja az Antoniánus Egyházat (Szent Antalról elnevezve), mely nagyon hasonlított az európai középkori eretnek mozgalmakra: a keresztény alaptanítást állította, de Jézusról azt tanította, az anyai nagyanyja kongó rabszolganő volt, ezen kívül papság nélküli népi egyházat hirdetett, a papokat korrupt álkeresztényeknek hirdette, mindezt kiegészítve kongó nacionalizmussal, azt állítva, a fehér bőrszín a romlás jele. Végül Kimpa Vitát 1706-ban elfogták a portugálpárti IV. Pedro kongó király csapatai, aztán halálra ítéltek, majd máglyán kivégezték.

Bár közvetlen folytatása nem volt az antoniánusoknak, ma is létezik több afrikai újprotestáns felekezet, melyek a XX. sz. során jöttek létre, melyek Kimpa Vitát egyfajta ősalapítónak tekintik.

Az egyik szerint a kongók az egyik elveszett zsidó törzs maradványa, ezért pl. jelképrendszerüknek része a Dávid-csillag.

1718-ban sikerült az egyik volt harcoló frakciónak egyesítenie Kongót, de olyan engedményekkel, hogy valójában az ország államszövetség lett, jelképes központi hatalommal. Így is sokszor fegyveres harcok törtek ki az egyes helyi nagyurak között.

Innen az út lefelé vezetett, a polgárháborúk miatt a gazdaság romokban, s immár egyre nagyobb lett a függés a rabszolga-kereskedelemtől. Lassan Kongó ugyanarra a sorsra jutott, mint az északnyugat-afrikai államok, melyek teljesen az európai - és részben az arab - rabszolga-kereskedelemtől függtek. Az ország nagy része visszasüllyedt őskori állapotokba, kis önellátó gazdasági egységekbe, az elit pedig abból élt, hogy hadjáratokat szervezett a dzsungelben lakó államelőtti állapotban élő törzsekhez, rabszolgák beszerzése céljából, akiket aztán eladták a luandai piacon a portugál kereskedőknek.

Aztán a XIX. sz. elején ez is megszűnt: az európai államok lassan törvényen kívül helyezték a rabszolgaságot, s ennek első lépése a rabszolga-kereskedelem betiltása volt.

Elsőként Anglia tiltotta be a rabszolga-kereskedelmet, 1807-ben. Ehhez hamarosan csatlakozott a többi állam, sokáig csak Spanyolország és Portugália engedélyezte a kereskedelmet, de vonatkozó egyezmények szerint csak a saját gyarmataik felé. Kongó egyetlen kapcsolata Portugália volt, Portugália pedig 1836-ban tiltotta be a kereskedelmet. Még pár évig ment illegálisan a kereskedés Luandából Brazíliába, de már ez is erősen csökkent mértékben, majd 1851-től immár Brazília is betiltott minden kereskedelmet rabszolgákkal.

Ezek után Kongó végképp bevétel nélkül maradt. Ismét harcok kezdődtek az egyes helyi urak között. Végül 1857-ben az egyik frakció ismét Portugáliához fordult, ezzel jogilag is elismerve a portugál szuverenitást, innentől Kongó hivatalosan is portugál védnökség. Nem sokáig tartott: az 1885-ös berlini konferencián Kongót felosztották Belgium, Franciaország és Portugália között, innentől a portugál védnökség alatti Kongó Királyság csak a portugál részen folytatódott.

Ez is megszűnt 1914-ben, amikor a portugálok hivatalosan is egyesítették a Kongó Királyságot Angolával, immár a luandai portugál főkormányzó vezetése alatt.

Még 1975-ig fenntartották a "kongó király" címet mint tiszteletbelit, "a kongók vezetője", ez is megszűnt Angola függetlenségével.

Ma is létezik kongó nacionalizmus, melynek célja az egykori Kongó visszaállítása, elsősorban Kongó-Kinshasában, ahol eleve évek óta káosz van.

Válságban vannak az álkeresztények, a kereszténység reformerei, a kereszténységet modernizálni akarók.

Szerintem ez nagyszerű hír.

A Kérit azért szeretem, mert őszinte. Utólag is inkább elismer mindent, mintsem hogy kimagyarázza. Pedig ő arról híres: elemzései kiválóak és pontosak, viszont következtetései és jóslatai mindig tévesek.

A Partizán-interjú vicces momentuma a műsorvezetői álértetlenkedés:

Gulyás arról faggatja Kérit, miért lett párttag 21 évesen. Kéri meg szépen elmondja: mert ilyen volt a rendszer.

Egyébként vicces a magyar Wikipédia. Ugyanazt az intézményt Kéri esetében az utódintézmény nevén említi, míg Kövér esetében az eredeti néven, mintha ez nem ugyanaz lenne. Ugyanis 1986-1988 között ők ketten együtt dolgoztak, egy szobában, de facto Kéri főnöke volt Kövérnek.

A Wikipédia szerkesztője, aki ezt a részt csinálta ballib lehetett - egyébként a magyar Wikipédia törzsszerkesztői két táborba tartoznak: szélsőjobbosok és ultraliberálisok, ebből sok röhejes dolog szokott kijönni, én személyesen bojkottálom az egész bandát évek óta, engem egyébként annak idején mindkét tábor gyűlölt, a szélsőjobbosok szerint magyarellenes vagyok, a libbantak szerint meg fasiszta, végül a két csoport megegyezett, hogy "troll" vagyok -, aki Kövér esetében negatívumként szerette volna kiemelni, hogy 1986-1988 között a Társadalomtudományi Intézetben dolgozott, míg Kéri esetében pozitívumként, hogy ott dolgozott 1984-2010 között.

Így Kövér munkahelye mint a "Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézete" szerepel, míg Kéri esetében mint a "Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Intézete" - vicces. Valójában a kettő ugyanaz, a Társadalomtudományi Intézetet az MSZMP KB alapította 1966-ban, miután a szociológia megszűnt "burzsoá áltudomány" lenni, majd az MSZMP összeomlásakor az intézetet átvette az MTA. Ma is létezik, az Orbán-kormány 2010 utáni átszervezési hulláma óta mint "MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont".

A Társadalomtudományi Intézet eredetileg arra lett, hogy kutatásokkal megtámogassa a hivatalos propagandát, aztán azonban lassan - ez Aczél György nyitási politikájának része - a reformisták egyik intézménye lett informálisan, azaz azoké, akik a hivatalos rendszereszmét nem fogadták ugyan el, de nyíltan ellenzékiek se voltak. S ezek egyike lett Kéri László is. Részben innen lett a későbbi MSZMP hivatalosan reformkommunista, de valójában polgári-liberális szárny, s ez már akkor is száz szállal kapcsolódott az akkor még illegális szamizdatosokhoz, a későbbi SZDSZ ősmagvához.

Az egész akkori tevékenység amolyan félellenzéki volt, mint sok más helyen: azaz nyíltan elfogadni a rendszert, nem megkérdőjelezni hangosan a szabályokat, de a keretek között az alternatív utakat keresni, folyamatosan próbálva tágítani a kereteket. Utólag ez tűnhet gyávaságnak és megalkuvásnak, de akkor senki se így látta: akkor ez kifejezetten bátor és előremutató magatartásnak számított.

Az interjúban Kéri elmondja: ő sose volt a rendszereszme híve, 1979-ig egyszerűen nem is gondolkozott erről, adottságnak tekintette, aztán pedig ellenezte, a Pártba pedig azért lépett be, mert leszóltak akkori munkahelyére, kevés a párttag.

Ami abszolút az akkori helyzet. Kéri nem kezd magyarázni, hogy ő "hitt még akkor a rendszerben, reformokat akart" vagy "belülről akart rombolni", hanem elmondja: ez volt és kész. Ami abszolút igaz: aki akkor hatni akart a dolgokra, az csak a rendszeren belül tehette meg, az alternatíva a semmiben lebegés volt. Persze az utóbbi is választható volt - pl. Hamvas Béla megoldása, aki nem alkudott meg a rendszerrel, éjjeliőri és raktárosi állásban volt filozófus -, de az csak utólag hatott, a maga korában semmilyen hatása nem volt.

Utólag rácsodálkozni erre butaság. Hiszen akkor még egy átlagos, politikamentes munkahelyen is szükséges volt az minimális előmenetelhez a legalábbis formális párthűség, hát még inkább egy kifejezetten politikai intézményben.

Nem akarom a dolgot alaposan kielemezni, az egyik nagy ballib ikonember megszólalását. Azért nem, mert nagyrészt ezt megtette már Bogár Mester:

De ő se elemezte ki az egészet, erre nem is lett volna ideje, meg talán a célja se volt ez. Bogár azt emelte ki Nádas cikkéből, amit fontosnak tart.

Meg azt ami fideszes körökben máig nem élvez konszenzust. A magyar nemzeti oldal fősodra máig hisz a felvilágosító-kolonialista nyugati narratívában, mely szerinte egyrészt van a jó keresztény nyugat, mely áldás az emberiségre, másrészt meg a butaságban élő, primitív mindenki más.

Sajnos sokan ezt a témát összekapcsolták a migráció kérdésével. Mintha a migrációt azért kellene ellenezni, mert ezzel bejönnek az "alsóbbrendű jöttmentek", s ha meg a világ legnagyobb részét nem tekintjük alsóbbrendűnek és primitívnek, akkor ebből következne a migráció pártolása! Miközben ilyen logikai kapocs nem létezik.

Emlékszem, erről egyszer Bogár Bayerrel vitázott pár éve, még az Echo TV létezése alatt, itt Bogár előadta azt, amit most is, Bayer meg védte a hagyományos nyugatias-jobbos narratívát: a vita gyorsan véget is ért, Bayer lezárta azzal, hogy "hát akkor ebben nem értünk egyet".

Szóval igencsak hasznos, hogy itt Bogár előadja azt, amiben én is hiszek. Csakhát amit ő mond, az 100-szor több emberhez jut el, mint amit én mondok el, szóval le a kalappal, hogy ezt a - jobboldalon máig népszerűtlen - témát folyamatosan napirendben tartja.

Ezt tehát nem fogom megismételni, Bogár elmondta, lásd a videó nagyjából első felét.

Csak az tehát, amiről nem szólt Bogár.

S itt is kiemelném a legabszurdabb részt, mert ez mindent elmond: "Miközben a magasan fejlett, önmagukról szabadon rendelkező és önmaguktól eltelt felvilágosult társadalmak mértékegysége jó ideje nem a túlélés, de nem is a méter. (...) Sikert ajánlottak maguknak és bárkinek helyette, személyes sikert." és az ebből következő sajnálkozás: "Megfordult a sorrend, más a trend, nem a szenátus ellenőrzi a nemzetgazdaságot, hanem a gazdasági mutatók növekedési üteme a szenátust.".

Ez kb. olyan, mint megfőzni a tojást, majd sajnálkozni, miért lett az eredmény főtt tojás. Itt: a felvilágosodás alapeszméje a racionalitás és az anyagiság, aminek eredménye egy racionális-materialista világ lett. Dehát mi a gond akkor? Aki más eredményt várt, azzal valami nagyon nincs rendben.

Meg hát máig alapvető polgári-liberális érv, hogy a politikai hatalom szolgál és nem ellenőriz, mert a polgárok ellenőrzik a politikai hatalmat. Most meg ez lenne a probléma?

A fő elmélet szerint a szlávok mint önálló identitás az i. e. V. sz. körül jelentek meg. Ekkor szakadt meg a korábbi nagyobb egység, a balti-szláv.

Ez a nagyobb egység a mai Belarusz területén lehetett, különösen annak déli részén, ez tehát a szláv őshaza. Innen vándoroltak el a baltiak a Balti-tenger partjára, nyugatra és keletre (innen a nevük).

A nyugat-baltiak ma már nem léteznek, ők a poroszok, de a késő középkorban és a kora újkorban beolvadtak a németek közé, annyira, hogy ma már a "porosz" szó egyértelműen németet jelent. A kelet-baltiak máig léteznek, ők a lettek és a litvánok. A közhiedelem ellenére a lettek és a litvánok nem értik egymást, mert a két nyelv nagyon korán elvált egymástól.

A szlávok önelnevezése словѣн (kb. szloven), mely a szláv слово (szlovo, azaz "szó") szóból ered. Jelentése: "mi akik szavakkal beszélünk", azaz értelmesen, míg mások "halandzsáznak" - megszokott elképzelés a korból, hogy akit értünk az rendesen beszél, míg akit nem, az csak zavaros hangokat hallat.

A szlávok ezen a területen maradtak, egészen a népvándorlás koráig, ekkor kezdődött meg a terjeszledés északkeletre, majd délkeletre és nyugatra, valószínűleg az avar, gót és hun nyomás hatására. A legkésőbbi terjeszkedés - már a VI. században - a déli, amikor a szlávok behatoltak a Balkánra.

Ennek következménye: egészen a VI. századig egymással határosak voltak a szláv törzsek, így az egyes nyelvek eddig nyelvjárások inkább, nem önálló nyelvek. Az eltelt 1400 év nem olyan sok, innen az egyes mai szláv nyelvek megmaradt nagyfokú hasonlósága.

Sőt alig a X. sz. körül lett már érezhető eltérés az egyes nyelvek között. Ezért van az, hogy amikor Cirill és Metód a IX. században megalkotta az első szláv irodalmi nyelvet a Thesszaloniki környéki szláv nyelvjárás alapján, ezzel a nyelvvel aztán Moráviában is tudtak működni.

A fősodrú nyugati-szláv nyelvészet (tehát cseh, lengyel, szlovák, szorb) ma is azt vallja, az egyes nyelvek egymástól való elválása a X. században kezdődött - északon lett a lengyel és a kasub (mely ma már inkább lengyel nyelvjárásnak számít), délen pedig a morva, a későbbi cseh és szlovák őse, míg nyugaton a kettő keveréke, a szorb, mely később 2 önálló nyelvre vált: a lengyelhez jobban hasonlító felsőszorbra, s a csehhez jobban hasonlító alsószorbra - ma már mindkettő a kihalás szélén van, alig 20 ezer ember beszéli a németországi Bautzen és Cottbus környékén, ők is ma már mind egyben németajkúak is.

A szorbok asszimilációja visszafordíthatatlan folyamat, pedig szinte minden német politikai rendszer támogatta őket - Hitlerék “ősi szláv árja” törzsként tekintettek rájuk, a keletnémet kormányzat pedig mint a “nagy orosz nép” kicsi, helyi szláv rokonaira. Minden rendszerben voltak szorbok a német politikai elitben emiatt. Baldur von Schirach, a Hitlerjugend első vezetője szorb volt (az eredeti családnév szorbul Šěrach), az NDK vezetésében is voltak szorbok. Ahogy ma is: a szorb Stanislaw Tillich évekig Szászország kormányfője volt, pár hónapig a Bundesrat elnöki tisztségét is betöltötte.

Nyelvjárási szinten máig nagyfokú az egység: a kelet-szlovák nyelvjárások közelebb vannak a lengyelhez, mint az irodalmi szlovákhoz, a cseh nyelv morva nyelvjárása pedig szinte átmenet a cseh és a szlovák között.

Keleten a folyamat később ért véget: csak a XIV. századtól kezdett megszűnni az óorosz nyelvi egység, ekkor lett keleti és nyugati ág, a keletiből lett az orosz, a többi pedig a nyugatiból.

A keleti- és a nyugati-szláv között mindig maradt közösség, hiszen területileg egymás szomszédjai maradtak, így itt máig egymásba folynak az egyes nyelvek. Alapvetően nemzeti identitás kérdése ki minek nevezi a nyelvjárását.

Ugyanez még inkább igaz a keleti-szláv nyelveken belül. Ezt ma kezdi megérteni a világ: az ugyanazt a nyelvet beszélők ugyanazt a nyelvet mondják orosznak és ukránnak is, kizárólag nemzeti hovatartozás alapján.

A délszláv nyelvek távolodtak el a legjobban a többitől, ennek oka, hogy a magyarok kettévágták a területet, majd a román nyelv is ezt a szerepet játszotta keleten, így a délszláv nyelvek elvesztették a közvetlen kapcsolatot a nyugati és a keleti szlávokkal.

A szlávok behatolása a Balkánra pontosan tudható. Ez Attila halála - 453 - után indul, amikor megszűnik a hun állam, legalábbis Európában. Utána a nagy betelepülés már az avarokhoz köthető, akik egyfajta Bizánc elleni segéderőként tekintenek a szlávokra, így kifejezetten támogatják behatolásukat a Balkánra. A VII. századra szinte az egész Balkán szláv lett, csak a mai Dél-Görögország és a mai Isztanbul környéke maradt egyértelműen görög, valamint a Dinári-hegység déli része nem szlávosodott itt, itt megmaradt az illír lakosság, a mai albánok ősei.

A betelepülő szlávok sokáig megtartották eredeti származási helyük tudatát. A két fő csoport: a nyugati-szláv eredetű szklavinok és a keleti-szláv eredetű antok.

Hogy melyik törzs melyikhez tartozik az vitás. Ahogy nem vonható egyenlőség egyetlen törzs és egyetlen később szláv nép közé sem. Még a leginkább elfogadható ez a szlovének esetében, akik nagyrészt tényleg azonosíthatók a korai szláv karantán törzzsel, de ott se kizárólagos ez: a szlovének jelentős része bizonyára más törzsbeli ősökkel rendelkezik. Nagyjából az állítható, hogy minden ex-karantán szlovén, de nem minden szlovén ex-karantán.

Minden más esetben tisztán politikai kérdés hogyan lettek az egyes népek. A szerb-horvát elválás vallási alapú: ahol a vallás a katolicizmus lett, az horvát, ahol meg az ortodoxia, az szerb.

A bolgár identitás egyértelműen a VII. századi bolgár betelepülés eredménye: a Balkánra bejövő bolgárok államot alapítottak, majd magukhoz asszimilálták a helyi szlávokat, viszont közben pedig nyelvileg ők asszimilálódtak.

Az összes többi délszláv nemzeti identitás későbbi vagy máig be nem fejezett.

A bosnyák nép XX. századi, korábban egyszerűen "szlávajkú muszlimok" voltak, nemzetiség nélkül. Végül Tito vezette be a 70-es években a "muszlim nemzetiség" fogalmát, s ebből lett a "bosnyák".

Szerbiában és Montenegróban máig létezik a "muszlim nemzetiség", de ma már ott is a legtöbben inkább "bosnyák nemzetiséget" vallanak meg. Azaz ma a szerb/horvát anyanyelvű muszlimok 90+ %-a bosnyáknak mondja magát már, azok is, akiknek nincs közük Boszniához - ez egy meglehetősen új fejlemény, a XXI. sz. elején jelentkezett.

A montenegróiak esete hasonló, ez is XX. századi fejlemény. Tulajdonképpen máig megoszlanak a montenegróiak, hogy ők szerbek-e - a szerbek egy külön, regionális alcsoportja - vagy a szerbekkel rokon, de önálló nép. Valójában az montenegrói önálló nemzet hívei akkor erősödtek meg, amikor Montenegró csatlakozott Jugoszláviához, s sok helyinek nem tetszett, hogy az országot Belgrádból irányítják, nem kellően figyelembe véve a helyi érdekeket.

A jelenlegi helyzet: a montenegróiak kétharmada "montenegrói nemzetiségűnek", egyharmada "szerb nemzetiségűnek" tekinti magát. Ez viszont nem terjed ki a nyelvre, ugyanis a magukat montenegrói nemzetiségűeknek tekintők fele se hisz az önálló montengrói nyelvben. Így a statisztika szerint Montenegró montenegrói és szerb nemzetiségű lakosságának kétharmada "szerb anyanyelvűnek", egyharmada "montenegrói anyanyelvűnek" tekinti magát.

A dolog néha vicces dolgokban testül meg. Pár éve botrány volt Montenegróban minek legyen nevezve a szerb/montenegrói nyelv és irodalom tantárgy iskolában, meg a vonatkozó tankönyvek címe. Hosszú ádáz viták után megállapodtak, azóta a tárgy neve: "anyanyelv és irodalom".

A macedón is új, XX. századi fejlemény. Korábban ilyen nemzetiség sose létezett, a kommunista Jugoszláviában lett hivatalosan kinyilvánítva. Ma már ténylegesen létező.

S van még máig nem tisztázott "félig kész" nép. Ezek a goránok, a pomákok és a torbesek. Mindhárom csoport muszlim vallású. Anyanyelvük: bolgár (ill. macedón, ez csak ízlés kérdése minek nevezzük). A goránok leginkább Albániában élnek, a torbesek főleg Koszovóban, a pomákok Bulgáriában, Görögországban és Törökországban. Az eset hasonló a bosnyákokéhoz, de ezek a csoportok nem tudnak bosnyákké lenni, hiszen nem szerb/horvát nyelvűek.

Nemzeti identitásuk nem egységes:

• van aki bolgárnak vagy macedónnak nevezi magát, a nyelv alapján,
• van aki töröknek, mert erős a törökökkel való közösségérzet a múlt miatt,
• van aki "etnikailag muszlimnak", mert csak a vallás számít,
• van aki azonosul országa fő nemzetével, pl. a goránok egy része "szlávajkú albánnak" mondja magát, Görögországban pedig ez egyenesen hivatalos politika, az állam "görög muszlimnak" tekinti őket.

Az albániai goránok, koszovói torbesek, törökországi pomákok száma folyamatosan csökken, hiszen ott vallásilag nem különböznek az államnemzettől, így hajlamosak áttérni az államnyelvre, majd lassan beolvasni.

Vicces fejlemény az utóbbi 20 évben: a bolgár és a macedón állam harcot vív a goránok és a torbesek között egymással, győzködve az embereket, mondják magukat bolgárnak, ill. macedónnak. Megy a pénz, meg az állampolgárság. Jelenleg Bulgária vezet az állampolgárság-háborúban, mert bolgár útlevéllel szabadon lehet dolgozni Nyugat-Európában, míg macedónnal nem.

Fontos mindenképpen hozzátenni: a szlávság kulturális kérdés, nem genetika. Aki nem hiszi, az nézzen meg egy átlag lengyelt és egy átlag bolgárt - teljesen más típus. A délszlávok között több az illír, görög, trák elem, mint az eredeti szláv. A keleti szlávok között rengeteg a finnugor, türk, mongol, kaukázusi elem. A nyugati szlávok között sok a germán és balti elem.

A ballib megmondóemberek mindig forróságról hallucinálnak.

Teljesen hiányzik a valóságérzékük.

Iványi Mikulás ügye teljes mértékben a ballib keménymag szűk belügye, a kisembert nem érdekli.

Egyrészt Iványi egy levitézlett SZDSZ-es politikus, vallási tevékenysége ennek része, álcája. Jellemző: az iványista vallás támogatói csak politikai okokból támogatják, vallásilag nem hívei.

Másrészt az egész szembemegy a ballib kánonnal, mely szerint az állam el van választva az egyháztól, s a papok ne politizáljanak. Közben pedig itt azt látjuk: Iványinál keményebben politizáló pap nem létezik Magyarországon.

Le is zajlott az "őszi forró" akció. Szokásos 800-fős gigatünti lett belőle. A legfanatikusabb feketeöves ballib megmondóemberek részvételével. Majd másfél óra után mindenki békésen hazament.

Hát hol élünk? - kérdezi a rosszemlékű Vajek Jutka.

Megmondom hol: ott, ahol nem a vajekjutkák dirigálnak. S ez így van jól.

Baromi viccesek ezek a ballib megmondóemberek: nem tűrik el, ha nem ők vannak hatalmon. S annyira ostobák, hogy nyíltan el is hőbörgik a nagyvilágba diktátorkodó bánatukat.

A modern ipar egyik "eredménye" a termékhamisítás.

A csokoládé jó példa. Az eredeti recept: 100 % kakaó, esetleg 99 % kakaó és 1 % erőspaprika, ez volt az eredeti azték recept.

Jöttek aztán a spanyolok, s nem tetszett nekik ez a tömény, keserű íz. Hát "feljavították" cukorral, majd így terjedt el Európában. Aztán a XIX. században jött egy svájci üzletember, aki tovább "javította", tejport is beletett. (Az illető üzletember cégét később megvette a Nestlé.) Így lett a ma általánosan ismert csokoládé, mely szinte alig hasonlít már az eredetire.

Aki ma megkóstolja az eredeti azték recept szerinti csokoládét, az azt mondja "ez nem csokoládé!". Lehet kapni, baromi drága, ilyen biotermékekkel foglalkozó cégek szoktak árulni eredeti csokoládét, ami cukor- és tejpormentes.

Anyám mesélte, amikor gyerek volt a Rákosi-korban, egyáltalán nem volt kakaó a csokoládéban, helyette marcipán volt. Ő azt szokta meg, s amikor először evett tejcsokoládét, nem is tudta mi az.

Valami hasonlót láttam a napokban Bulgáriában.

Van egy ősi türk ital, valahonnan Mongólia és Ujgúria határvidékéről jön, a türk őshazából, a neve jellemzően boza vagy buza, bolgárul és törökül боза (boza), - erjesztett passzírozott gabona, kb. egy gyenge sör alkoholtartalmával rendelkezik. Egykor szerepe hatalmas volt, víz helyett itták, hiszen a víz tisztasága sose volt biztos. Úgy készül, hogy a gabonaszemeket - elsősorban rozst vagy kölest - átpasszírozzák, majd a kész masszába cukrot tesznek, aztán 24 óráig langyos meleg helyre teszik. Az eredmény: sűrű sörszerű barna színű ital. Színre mintha tejeskávé lenne, de csak színre.

Ahová eljutottak törökök, majd tőlük átvéve perzsák és arabok, ott mindenhol isszák. A Balkánon közismert ital, a legjobb boza-készítők hírében az albánok állnak.

A nagy gond a bozával: nagyon nehéz kereskedni vele ipari méretben. A XX. sz. elejéig nem is létezett forgalmazás nyaranta, mert a melegben megromlott pár óra alatt. De hideg időben is megromlik pár nap alatt: a légmentesen lezárt üveg 1 hétig bírja, kinyitva 3 napig.

Persze a kereskedelem megoldotta: cukor helyett édesítőszert tett bele és különféle tartósítószereket. Az eredmény: az íznek semmi köze az eredetihez. Én nem vagyok boza-kedvelő, de aki szereti, mind azt mondja, szart se ér az új típusú, édesítőszeres-tartósítószeres álboza. Mert az íz egészen más.

Persze a fogyasztás drasztikusan lecsökkent. Az eredeti ízt keresők nem vették meg, az újak meg eleve nem ismerték. Amióta azonban van bio-üzletág, megjelentek a bio-gyártók.

Ennek sajátos mellékterméke: lett - persze sokkal drágábban, mint a modern verzió - hagyományos boza, eredeti recept szerint.

Felmerült, hogy valahogy jelölni kell, hogy ez igazi boza. A "bio-boza" nem egyértelmű. Hát megszületett a "cukros boza" elnevezés, ami nagyon vicces, mert a cukor a boza alapvető eleme, mintha a csokoládéra ráírnák "kakaótartalmú csokoládé".

A napokban vettem, feleség szereti:

Puzsér demonstrálja az egyik nagy pszichológiai közhelyt.

Lényege: kettős mérce, sőt hármas mérce személyiségfüggően. Ez azt jelenti: egészen másképp értékeljük ugyanazt, ha azt mi, nekünk kedves ember, vagy idegen csinálja.

Mondok egy hétköznapi példát. Autó szabálytalankodik, veszélyeztetve a közlekedést, bár végül nem történik semmi baj:

• ha én vezettem a kocsit: elbambultam,
• ha nekem kedves ember vezette a kocsit: nem figyelt oda, vagy nagyon sietett, megesik ez,
• ha idegen vezette a kocsit: ez egy idióta, be kellene vonni a jogosítványát.

Nem a kedvencem, de George Carlin amerikai humoristának volt egy vicces száma:

• Megfigyelték már autóvezetés közben, hogy mindenki más vagy veszélyes őrült vagy vezetni nem tudó idióta? Aki nálunk gyorsabban vezet, az veszélyes őrült, aki pedig nálunk lassabban, az vezetni nem tudó idióta.

Talán az autizmusom miatt én ebben sose szenvedtem, már kiskamaszként észrevettem ennek a gondolkodásnak az abszurditását.

Ebben az interjúban Puzsér viszont ezt gyönyörűen előadja, a 3 legfontosabb:

• ha valaki olyan helyen dolgozik, mely hellyel nem ért egyet, akkor az egy lelkét eladó gazember, kivéve ha én vagyok az, mert akkor ez nem az én problémám, én csak kihasználom az adott teret,
• ha valaki elhallgat valamit más miatt, akkor az egy öncenzúrázó szolga, kivéve ha én vagyok az, mert akkor én egyszerűen tudomásul veszem a másik érzékenységét,
• ha valaki látja, hogy kihasználják, de mégse tesz semmit, az gerinctelen gyáva, kivéve ha én vagyok az, mert az én integritásomat nem érinti más tette.

Valójában minderre nincs általános szabály, ad hoc alapon kell ítélni.

Én személyesen igyekszem elkerülni az ilyen helyzeteket. De mivel ez nem elérhető, azaz mindig akad helyzet, melybe belekényszerülünk, igyekszem mindig magamat idegenként szemlélni. Ez a legbiztosabb mód, hogy ne kelljen kettős-hármas mércébe kerülnöm.

Alapelvem: sose próbáljam kimagyarázni magamat olyan "igen, de" alapon, hanem inkább ismerjem el az adott helyzetben, hogy "megalkudtam". Amint ez megvan, már képes az ember belátni mekkora megalkuvás elfogadható. Ellenkező esetben - ha észre se vesszük saját magalkuvásunkat - végtelenül meg fogunk alkudni, hiszen mindig abban a hitben leszünk, hogy nem is alkudtunk meg.

Ez a Puzsér meg bebeszélte magának, hogy ő az erkölcsi oszlop, a mérce. Nagy baj. Nekem persze nem, hiszen nem osztom politikai-filozófiai-vallási eszméit.

A hiteltelen személyiség mintapéldája.

Ha az ember vásári komédiás, semmi gond ezzel, hiszen ez egy fontos társadalmi szerep, valós igényt elégít ki. Lehet pl. jól csinálni ezt a szerepet.

A gond az, ha a vásári komédiás elkezd panaszkodni a vásári komédiásokra, miután ő már kiesett a vásári komédiások közül.

Nagyon gázos magatartás. Mint amikor az idősödő férfi akkor fogad cölibátust, amikor már impotens.

Egyszer egyébként találkoztam vele. 2001-ben. Az egyik vetélkedője kasztingján voltam.

Baromire ellenszenvesen viselkedett: éreztette, ő a milliomos sztárnő, mi meg alantas statiszták vagyunk.

De akkor legalább nem tett úgy, mintha ő lenne a nagy meg nem értett értelmiségi, hanem játszotta szerepét: hogy ő egy bulvár média egyik arca, vezet jól-rosszul egy előre megírt szerepet, s semmi több. Teljesen hiteles volt mint bulvár médiamunkás.

Sajnos sok nővel ez van: amint jön az öregedés, jönnek a ráncok, megharagszik az egész világra.

Hogyan beszélnek a latin-amerikaiak - s elsősorban a kubaiak - angolul? Igyekszem nem használni bonyolult hangtani fogalmakat, s ha mégis, ezeket "lefordítom".

Nyilván itt nem kétnyelvűekről van szó, hanem az egynyelvű spanyol anyanyelvűekről, akik idegen nyelvként tanulják az angolt.

Kubában, sajátos módon, a szovjet barátság se változtatott azon, hogy a kubai iskolákban mi a tanított fő idegen nyelv: ez egyértelműen az angol. Ennek az oka nem csak az USA közelsége, hanem maga a régió is. A karibi térség országaiban a fő nyelv ugyanis országszám szerint az angol, a 13 karibi szigetországból 10 angol nyelvű, a karibi térséget övező kontinentális államok esetében pedig a 13 országból 2 angol nyelvű.

Az oroszt sose tanították kubai iskolákban, legalábbis nem kötelező tárgyként.

Szóval a fő idegen nyelv az angol, s természetesen az amerikai angol az alapvető hivatkozási pont.

Ez természetesen előnyösebb a kubaiaknak, az amerikai angol kiejtés könnyebb a brit angolnál: míg a sztenderd brit angolban 22 magánhangzó van (14 egyeshangzó, 8 kettőshangzó), addig a sztenderd amerikaiban csak 14 magánhangzó (9 egyeshangzó, 5 kettőshangzó).

Természetesen, mint minden idegen nyelv esetében, itt is az alkalmazkodás jellemző az anyanyelvhez.

A kettőshangzók esetében semmi gond: mind az 5 amerikai-angol kettőshangzó kétezik a spanyolban is.

Az egyeshangzók esetében már problémás a helyzet, ebből a spanyolban csak 5 van. A jellemző megoldás itt az egyesítés:

• az angol /ɪ/ és /i/ hangot a kubaiak egységesen /i/ alakban ejtik, azaz "magyar i", pont ahogy a magyarok is csinálják egyébként,
• ugyanez az /ʊ/ és /u/ esetében - mindkettőből /u/ lesz, mint a magyar "u",
• az angol /ɔ/-t zártabban ejtik, azaz /o/ alakban, ismét mint a magyar "o",
• az /ɑ/ ejtése kissé előrébb van, nagyjából röviden ejtett magyar "á",
• az /ə/ ejtését képesek jól csinálni, pedig a spanyolban nincs ilyen hang,
• két hang, az /ɛ/ és az /æ/ esetében viszont nincs általános megoldás, a spanyolban egyik se létezik, így egyesek mind a kettőt /e/ alakban ejtik (lásd röviden ejtett magyar "é"), míg mások az /ɛ/-t /e/ alakban, míg az /æ/-t /a/ alakban, pl. azt a szót, hogy McDonald`s lehet - magyar betűkkel írva - "makdonaldsz" és "mekdonaldsz" alakban is hallani (egyébként itt az angol anyanyelvűek se ejtik azonosan, van aki /æ/-t és van aki /ə/-t mond, az amerikaiaknál az előbbi gyakoribb, az angoloknál meg az utóbbi, az eredeti kelta ejtés - mert ez egy skót név - egyébként az amerikaihoz van közelebb).

 A mássalhangzók esetében a helyzet egyszerűbb:

• a "th" hangok spanyolban csak az európai spanyolban léteznek, a latin-amerikaiban nem, így vagy "t" vagy "sz" van helyette - pont ahogy a magyarok is csinálják,
• a spanyolban a "z" hang kihalt a középkor végén, ma csak mint az "sz" verziója fordul elő, ha az "sz" hang után zöngés mássalhangzó van, de ilyen esetben se ejti mindenki, nem végeztem kutatást, de a legtöbben ilyenkor is "sz"-t ejtenek, szóval a kubaiak jellemzően "sz"-t mondanak az angol z-k helyén,
• a spanyolban nincs "dzs", "zs", "s" hang, itt a kubaiak vagy megtanulják az illető hangokat - legnehezebben a "zs" megyezek közül -, vagy egyszerűen helyettesítik őket: az "s" helyett "cs"-t mondanak, a "dzs" és "zs" helyett pedig "j"-t,
• a spanyolban "normál" "b", "d" és "g" hang csak szünet után, magánhangzók között, vagy orrhangok előtt lehet, minden más esetben helyette ezek réshang verzióját ejtik (azaz a légáram nem "pattan", hanem "átfut"), ezek fonetikai jele /β/, /ð/, /ɣ/ - ez nagyon tipikus, bár pl. a görögök is ezt teszik angolul beszélve,
• spanyolul nem létezik "v" hang, ezt a spanyol anyanyelvűek vagy "b" alakban ejtik (amikor szünet után vagy orrhang után jön) vagy /β/ alakban (minden más helyzetben), s ezt teszik angolul beszélve is,
• az angol "h" hangot rendszerint vagy nem ejtik ki vagy túl erősen ejtik, lásd mint a magyarban a "ch" betűkapcsolat ejtése,
• amit viszont jobban csinálnak, mint a magyarok: képesek helyesen /w/-t ejteni,
• ternészetesen sose ejtenek hehezetes hangokat, pedig angolul ez kötelező egyes esetekben "k", "p", "t" esetében,
• s a legjellemzőbb: spanyolul "sz" hanggal nem kezdődhet szó, ha a következő hang nem magánhangzó, így ilyenkor a spanyol anyanyelvűek odatesznek az "sz" elé egy "e" hangot - a görög nyelvben csak a szókezdő "sz" + mássalhangzó, így pl. az ilyen görög eredetű tudományos szakszavak spanyolul mindig kapnak egy plusz "e"-t, lásd "sztratoszféra" spanyolul "estratosfera", ugyanezt csinálják a kubaiak az angol szavakkal is.

Persze vannak még más jellemzők is. A spanyol nyelv karibi nyelvjárásának vannak olyan sajátosságai, melyek átmennek az angol ejtésre is:

• sok esetben az "r" és "l" keverése, sőt ezek nem ejtése,
• a "cs" réshangként ejtése, azaz nem zár-réshangként, ahogy a magyarban is van, tehát nincs egyáltalán zár a légáramban,
• talán a legjellemzőbb a szóvégi és mássalhangzó előtti szóközi "sz" hang nem ejtése - ez, különösen az előbbi, a művelt nyelvhasználatban is abszolút normatív kb. 25-30 éve, míg az előző kettőtől a művelt kubaiak igyekeznek tartózkodni.

Az USA legkubaiabb városából, a több mint 200 ezer lakosú Hialeah-ból riport, arról nevezetes, hogy a lakosság 86 %-a kubai:

Egyébként Magyarországon uralkodik az a súlyos tévhit, hogy minden ami nem tökéletes anyanyelvi kiejtés az nyelvtudáshiány. Pl. ez a cikk is ilyen sugall:

- pedig ez teljes tévedés. Tessék megnézni a kubai-floridai videót, egy csomó ember úgy beszél angolul, mintha spanyolul beszélne, még meg se próbálja a spanyoltól idegen hangokat kimondani, de az egész hanglejtés is teljesen antiangol. De ettől függetlenül nagy szókinccsel beszélnek, folyékonyan, s az esetek 90 %-ában még a nyelvtanuk is helyes.

Alapvetően minden idegen nyelvben a legkönnyebb a szókincs, a legnehezebb meg a kiejtés, a nyelvtan meg középen van. Emiatt az emberek 99 %-a sose fog megtanulni anyanyelvi szinten ejteni idegen nyelven. Ugyanis míg a szókincs és a nyelvtan csak akarat, gyakorlás kérdése, a kiejtés esetében van egy objektív elem is, mégpedig az, hogy az embereknek 5-7 éves kor között "beállnak" a hangképző szerveik egy adott nyelv hangkészlételére, s ezen később változtatni nagyon nehéz feladat.

A port.hu cikkében minden videót megnéztem, a messze legrosszabb angol kiejtésű ez volt:

- mit is csinált a bácsi, magyar hanglejtéssel énekel, minden egyes angol hangot felcserélve magyar párjára. Persze nyilván vicces, hogy ennyire távoli az ejtés a helyestől, dehát mi a gond ezzel? Ha egy született amerikai meghallgatja, s van tapasztalata idegen származású amerikaiakkal, azonnal meg is fogja mondani, hogy az énekes magyar. Vicces, hogy egy helyen a bácsi erőfeszítést tesz, egy hehezetes "t" hangot hehezetesen mond!

Egyébként tessék megkapaszkodni: még maga Soros gazda is magyar akcentussal beszél angolul, túl későn kezdett angolul tanulni, már fiatal felnőttként. Persze az énekes bácsinál sokkal jobban beszél, de így is abszolút látható/hallható az eredeti nyelve:

A gagauzok egy meglehetősen kis nép. Ennek ellenére két ismerősöm is van gagauz gyökérrel, az egyik negyed gagauz Bulgáriából, a másik fajtiszta gagauz Moldáviából.

A gagauz őshaza Besszarábiában van. Ma sokan azonosítják Besszarábiát Moldovával, de ez pontatlan:

• egyrészt a nemzetközi jogilag Moldáviához tartozó, Dnyesztertől keletre fekvő rész, ahol a mai el nem ismert Transznisztria van, sose volt Besszarábia része,
• másrészt része volt Besszarábiának a mai Ukrajna déli csücske, a Budzsák, valamint a ma szintén Ukrajnához tartozó, Sztálin által Romániától 1940-ben elfoglalt terület (Észak-Bukovina) keleti fele.

A gagauzok sajátossága: az egyetlen oguz türk nép, mely nem muszlim vallású. Nyelvileg az összes oguz türk nyelv elég jól érthető egymás számára, még az egymástól legtávolabbi török és türkmén között is lehetséges beszélgetni, olyan 50 %-os a kölcsönös megértés foka. A gagauz-török viszonylatban ez meg egyenesen 90 % körüli.

Viszont a gagauzok, bár nemzeti tudatuk erős, nyelvileg labilis állapotban vannak. Nincs veszélyben a nyelv, de labilis. Azaz a nyelvet átadják a gyerekeknek, de használata csak a családon belülre és a kultúrára korlátozódik.

Hagyományosan leginkább a román asszimilációtól féltek. Ennek oka persze az a kétségtelen tény, hogy Besszarábiában a lakosság többsége román, a késő-középkor óta.

A gagauz taktika a románosítás ellen az orosz oldalra állás lett. Amikor a terület orosz, ill. szovjet volt, a gagauzok tömegesen kétnyelvűek lettek. Sajátos módon, amióta Moldova független állam, ez csak erősödött. Ez ugyanis a legfontosabb ország gagauz szemszögből.

Az ukrajnai gagauzok egyértelműen oroszajkúak. Ukrajna a kettes számú ország gagauz szempontból.

Moldovában meg a helyzet az, hogy vannak kétnyelvű - orosz és gagauz - és egynyelvű - csak orosz - gagauzok. Románul tömegesen nem tudnak a gagauzok, annak ellenére, hogy ez a hivatalos nyelv.

Az én moldovai gagauz ismerősöm pl. románul csak alapszavakat ismer, de beszélni folyamatosan nem képes.

Miután Moldova független lett, esélyes volt, hogy Moldova gagauz lakta területei is elszakadnak Transznisztria mintájára, így végül a moldáv hatóságok bevezették a gagauz autonómiát. Ez többek között autonómiát ad iskolaügyben is, aminek eredménye: a gagauziai iskolákban a tanítás nyelve nem a román, hanem az orosz. Persze kötelező tárgy a gagauz nyelv, de a tannyelv az orosz, máig az orosz kapcsolatban látják a gagauzok a védelmet a román-moldáv törekvések ellen.

Egyébként az oroszajkú gagauzok is magukat gagauznak tartják, azaz a nyelvi oroszosodás nem okoz nemzetiségváltást.

Maga a gagauz eredet máig vitatéma. A két fő elmélet:

• ők a még ogur bolgárok maradéka, akik nyelvileg nem szlávosodtak el,
• ők egy a XIII. sz. során Bulgáriába bevándorolt török csoport, mely felvette a kereszténységet.

Viccesen hangzik, de Gagauzia legerősebb politikai erejét egy izraeli vezeti. Az illető a Szovjetunióból Izraelbe vándorolt zsidók leszármazottja. Pártja a össz-moldáviai politikában is részt vesz - jelenleg parlamenti kispárt -, de Gagauziában egyenesen ő a fő erő. A párt ellenzi Moldávia és Románia egyesülését, Moldávia EU-s tagságát, s támogatja az Oroszországgal való erősebb kapcsolatokat.

A bolgár nemzeti emlékezet egyik vitás pontja, mely sokszor máig él: hogyan lehetséges, hogy a VII. század végén alapított, majd a VIII. sz. végétől erőteljesen növekvő bolgár állam előbb folyamatosan erősödve regionális erő lett, majd mindez a X. sz. második felében visszafordul, mégpedig olyan szinten, hogy az állam 1018-ban meg is szűnik.

Az előzmény: a 792-es markeli csata lett a fordulópont, Bulgária egyrészt központosítani tudta belső hatalmát, s képes lett megvédi magát Bizánc ellen. Ezután 811-ben egyenesen megalázó vereséget mértek a bolgárok Bizáncra a varbicai csatában. (Markeli elhagyott vár, a mai bulgáriai Karnobat mellett, Varbica ma is létező kisváros.)

Közben megtörtént 864-ben a kereszténység felvétele Bulgáriában, majd 893-ban a bolgár (szláv) nyelv hivatalos állami és egyházi nyelvvé nyilvánítása.

Minden bizánci próbálkozás kudarcot vallott, a 869-os bulgarofigoni és különösen a 917-es anheloji csatában a bolgárok nyertek, hatalmas győzelmet aratva. Ezután Bizánc már nem azzal volt elfoglalva, hogy szerezze meg a Bulgária feletti hatalmat, hanem hogyan védje meg saját magát a bolgároktól. (Bulgarofigon - a mai törökországi Babaeski város, Anheloj pedig a mai bulgáriai Pomorie tengeri üdülőhely.)

Nem véletlen, hogy a bolgár nemzettudatban I. Szimeon cár (893-927) ideje számít a legsikeresebbnek, ez az "aranykor", ami persze nem lett volna lehetséges apja I. Borisz (852–889) előkészítése nélkül.

A hagyományos értelmezés szerint Szimeon utódja, aki második fia I. Petar (927-969) volt, a leghosszabb ideig uralkodott bolgár vezető - még Todor Zsivkovot is megelőzte - hibásan kormányzott. Abbahagyta apja agresszív terjeszkedő politikáját, Bizánccal is kibékült, feleségül vette a bizánci császár unokáját, lemondott apja legnagyobb vágyáról, a bizánci császári címről, s a hadserege fejlesztése helyett az egyházat fejlesztette, közben területeket vesztett, a legszívesebb olvasott és imádkozott. Szinte már olyan kép alakult ki róla, mint amilyen II. Richárd a vonatkozó Shakespeare-műben.

A rendszerváltozás utáni bolgár könyvekben már nem kötelező a fekete-fehér történelemértékelés. Így egy sokkal objektívebb kép jelenik meg.

Valójában arról lehetett szó, hogy Petar felismerte apja eltúlzott terveit, így inkább stabilizálni akart. S ez sikerült is neki: bizánci hercegnőt kapott feleségnek, Bizánc elismerte őt cárnak, a konstantinápolyi pátriárka elismerte a bolgár pátriárkát, nem volt évekig háború.

Az nem az ő hibája volt, hogy ez lett végülis Bizánc második aranykora - az első I. Iusztanianosz alatt volt a VI. században, amikor Bizánc visszaállította Nyugat-Róma nagy részét is. Ez a második aranykor egészen 1071-ig tartott, amikor Bizánc elszenvedi az első nagy vereségét a törököktől. De Petar bolgár cár idejében Bizánc éppen növekedett, mindenhol megállította az ellenségeit, az arab támadások évekre leálltak, még vissza is lettek hódítva egyes területeket, a támadó oroszokat is sikerült visszaverni 944-ben.

Szóval még egy erős Bulgária se tudott ellenállni a kor erősödő nagyhatalmának.

A cárné halála - 966 - után Bizánc szövetségre lép Oroszországgal, s közösen támadják meg Bulgáriát. Az oroszok győzelmet aratnak Bulgária felett a szilisztrai csatában (968), s Bulgária szerencséje csak az, hogy közben Bizánc és Oroszország összevesznek, így az oroszok kivonulnak. De Kelet-Bulgária bizánci uralom alá kerül így is. Petar cár le is mond, de a trónon őt követő két fia nem tud javítani helyzeten. (Szilisztra - bolgár nagyváros, a Duna partján.)

Az első fia - II. Borisz - 971-ben bizánci fogságba esik, a második fia - Roman - 977-ben. Mivel a cár nincs az országban, s az ország keleti fele Bizánc része immár, a nyugati részen Nikola szófiai ispán és 4 fia veszik át a tényleges hatalmat, bár hivatalosan csak mint kormányzók a cár távollétében.

Ez a történet a mai macedón történetírás kedvenc középkori sztorija. Ugyanis szerintük ez nem Nyugat-Bulgária, hanem Macedónia, s Nikola ispán pedig macedón uralkodó volt, aki kihasználva azt, hogy a bolgárokat legyőzte Bizánc, kikiáltotta a macedón államot, felkelést kirobbantva a bolgárok ellen.

Ez nem vicc, benne van a macedón Wikipédiában is, szeretem néha olvasgatni a macedón történelmet, vicces dolgok vannak benne:

Megjegyzem: a "hatalmas szláv Berzitiáról" se hallott senki, a macedón történelemkönyvek szerzőin kívül. Annyi igaz belőle, hogy léteztek tényleg berziták, ez az egyik délszláv törzs, persze ők se Szófia környékén éltek, hanem Ohrid környékén, valamint semmilyen államuk nem volt, se hatalmas, se apró. Az persze lehet, hogy Nikola - akiről erősen feltételezhető, hogy szláv származású volt - ősei történetesen a berziták törzséből származtak - persze erre sincs semmilyen adat -, de hogy a X. sz. végén ennek semmi jelentősége nem volt, már megvolt ekkor a bolgár egység, nem volt külön szláv identitás. A macedón történelem arra se ad magyarázatot: miért uralkodtak a bolgár főhatalom ellen felkelő macedón hősök a bolgár cár nevében, meg hogy miért küzdöttek Bizánc ellen. Az is sajátos miért nevezték magukat bolgár uralkodóknak.

A de facto hatalmat Nikola ispán legnagyobb fai, Szamuil gyakorolja, aki képes még győzelmet is aratni 986-ban a Traianus-kapui csatában (Szófiától kb. 50 km-re délkeleti irányban), de 1014-ban a kljucsi csatában Bizánc fényes győzelmet arat: a bolgár hadsereg megsemmisül. (Kljucs ma is létezik, kis falu a mostani bolgár-görög-macedón hármashatár közelében.)

Közben 997-ben, miután meghal bizánci fogságban Roman is, Szamuil hivatalosan is cárrá koronázza magát. A macedón történelemkönyvek szerint ő az első középkori macedón cár.

Utána még 4 évig van 2 bolgár cár - Szamuil fia és unokaöccse -, de immár csak minimális területen. 1018-ban az egész bolgár terület Bizáncé lesz. 1025-re pedig az egész Balkán bizánci lesz, ez Bizánc legnagyobb kiterjedése.

Amikor felmerül, a magyar István király miért választotta Rómát és nem Konstantinápolyt, hát ezért - akkor jóval veszélyesebb szomszéd volt Bizánc, mint az éppen csak megszerveződött Német Birodalom.

S ez tényleg Bizánc aranykora. Élén II. Baszileosz (Vasziliosz) császárral (976-1025), akinek mellékneve "Bolgárölő", ami peches helyzet bolgár szemmel, de a tényeket tükrözi: a császár Bizánc egyik legtehetségesebb uralkodója volt, országát megvédte délen, keleten, nyugaton, stabilizálta a határokat, északon pedig visszaszerzett szinte mindent. S északon történetesen a fő akadály a bolgár állam volt.

A történet vége. A bolgár főurak nagy része megadja magát 1018-ban, egy kisebb rész elmenekül. Szamuil egyik testvérének egyik unokája Magyarországra menekül, ahol magát hivatalosan "II. Preszijan bolgár cárnak" nevezve él Nagymihályon (ma Szlovákiában van) 1061-ben bekövetkezett haláláig, természetesen a cári címe teljesen jelképes.

Szabotázs lehet a HVG-ben.

Ilyen cikk a zorbán-tiltja-a-fejlődést kampány közepén?

Pedig megmondták a megmondóemberek:

• a tiltás nem megoldás,
• be kell építeni az oktatásba a modern technológiát,
• a tanár feladata segíteni elsajátítani a modern eszközök helyes használatát.

Itt meg mindennek az ellenkezője szerepel.

A liberális elhülyítés kultúrprogramjának sokáig leghatékonyabb része a tv-műsorok voltak. Ma már nem működik ez olyan jól, aminek oka az a szerencsés körülmény, hogy a mai fiatalok - 30 éven aluliak - zöme egyáltalán nem néz tv-t

Sokszor tapasztalom nálam egy nemzedékkel fiatalabbaknál vendégeskedve: a nappaliban a tv egyetlen szerepe, hogy azon YT-zenét és a netről letöltött filmeket nézzenek, esetleg előfizessenek valamelyik netes filmes szolgáltatóra, de normál tv-műsort egyáltalán nem néznek, jellemzően nincs se antennájuk, se kábeltévés hozzáférésük.

Alapvetően az emberrontás tv-s alkalmazásának 5 fő típusa:

• a reggeli vidám műsor: itt a senkit se érdeklő vendég pl. elmondja, ő hogyan készít főtt tojást,
• a tehetségkutató: itt felvonulnak tehetségtelen emberek, köztük pár előre kiválasztott - a szponzorokal egyeztetve - tehetséges, akik aztán megnyerik a "versenyt",
• a műveletlenségi vetélkedő: röhögő szereplők érdektelen kérdéseket tesznek fel, pl. 1804. január 21-jén milyen színű cipőt viselt Napoleon felesége,
• a valóságsó: emberek nem csinálnak semmi érdekeset, de ezt a kamerák előtt csinálják,
• s a legfrissebb: a kalandpróba, erről részletesebben.

A műfaj lényege: előre megírt forgatókönyv alapján a "játékosok" - valójában statiszták - különböző "megpróbáltatásokon" mennek keresztül, úgy csinálva, mintha mindez életveszélyes lenne, pedig a valóságban minden többszörösen biztosítva van.

Sajnos ez már kicsiben is létezik, az úgynevezett szabadulószobás izé.

Balszerencsém egyszer oda vezetett, hogy részt vettem ilyenben. Bár 17 éve dolgozom multiknál, ügyesen lavíroztam mindig - ezt a kommunizmusban tanultam meg, hogyan lehet trükkösen kibújni a hülyeségek alól -, így alig kétszer vettem részt "csapatépítésben".

Az egyik 2-napos volt, itt sikerült eltűnnöm a "vidám" buliról este fél 10 körül, míg a kevésbé szerencsések hajnali 5-ig "vígadtak" - s mivel ez az egész egy wellness-szállóban volt, én kora reggel 6-kor felkeltem, s mivel mindenki aludt, tök egyedül használtam a szálló szaunáját. Szóval nem is volt olyan rossz.

A másik alig 2-órás program volt. A részlegünk befizetett egy szabadulószobás játékra. A közvetlen főnököm egy egyébként szimpatikus 30 év körüli csaj már szinte kétségbeesetten nézett rám, legalább egyszer menjek el valamilyen céges eseményre, szóval elmentem.

Itt valami labirintusszerű izébe lettünk bezárva, majd 20 akadályt kellett leküzdenünk, hogy ezeken végig mehessünk. Sértetlenül kibírtam, az ilyen helyzetekre kidolgoztam jól működő magatartást: hátul állok, enyhén mosolyogva úgy téve mintha figyelnék, s az óránként elmondott mondataim számát 3-ra maximalizálom.

A kalandpróba mindennek a nagyképernyős, színes verziója. Szerencsétlenek - jellemzően csak a nyertesnek járó magas díj reményében - részt vesznek ökörségekben. Pl. üvöltve futnak a tengerparton, szmokingban fára másznak, delfinekkel beszélgetnek. Jó esetben van valami szofterotikus elem: pl. fiatal lányok a sárban állva letépik egymás ruháját.

Az egész középkorúakra van kalibrálva: "nekünk ilyen nem volt, de szépen élnek ezek a mai fiatalok".

A Bese-ügy mellékszála szerencsésen alakult. Nem is véletlen, hogy a magyar katolicizmus ultraferencista áramlatának legismertebb megmondóembere, Perinta-Messiás Rita iszonyúan mérges.

A mindezt nem a jobboldali médiák tették, hanem a baloldaliak!

A baloldali médiák ugyanis nem bírták ki, hogy ne csináljanak a valósnál nagyobb botrányt Bese Gergely lebukásából. Normál esetben ugyanis csak arra kellett volna rámutatni, hogy egy pap hiteltelen, megsérti fogadalmát, ráadásul jöhetett volna a szokott érv, hogy aki ellenzi a homokosságot, az titokban maga is homokos.

De nem, ezt kevésnek éreztek, így jött a szimpla buzizás, meg a kaletázás. Aminek üzenete kettős: a homoszex az rossz dolog, s kapcsolat van a pedóság és a homokosság között.

A gond az, hogy ez nem alkalmas a jobboldal elleni harcra, hiszen a jobboldal éppen ezt állítja. Azaz a ballib médiák a Bese-ügy kapcsán megerősítették a jobboldali álláspontot. Ami elég vicces.

Perintáék őrjöngenek: a sajátjaik tették tönkre több év munkáját, mellyel arra mentek, hogy tudatosítsák: a homokosság jópofa, progresszív, tapsolandó dolog, míg a pedóság meg fújjfújj és akasztófát érdemel, s a kettő szinte egymás ellentéte.

Szóval ez a Bese gyerek még halálában - nyilván nem fizikai értelemben, hiszen él mint ember - is tudott ütést mérni. Ami azért nem semmi.

Ez egy jobb interjú volt. Még a Soros Magyar Hangjától Gyűlölő Baszolcs se volt olyan idegesítő: nem engedte őt sokat megszólalni a FAM.

Alapvetően 3 dolog van, amiben súlyosan téved az interjúalany.

egy - Elismétli a ballib mítoszt a Fidesz-vallásról. Semmi alapja. Nem részletezem, sokszor leírtam. Sőt ő maga is érvel ellene, hiszen elmondja: ismerőse aki korábban fanatikus MSZP-szavazó volt most fanatikus Fidesz-szavazó. Nincs itt semmi vallás, egyszerűen van egy magyar kisemberi világkép, korábban az emberek azt hitték, ezt az MSZP képviseli, most meg azt, hogy a Fidesz. Ha a Fidesz elmegy megint polgári irányba, el fogja veszteni ezt a tábort.

kettő - A Churchill-érv: "rossz a nyugati rend, de minden más még rosszabb nála". Történetesen én is ezt hittem, kb. 2008-ig biztosan. Teljesen hamis az a szöveg, hogy még mindig jobb a woke, mert az alternatíva az ablakból kiesés - nincs ilyen ellentét.

három - Azt mondja: de jó lenne egy polgári rend, de sajnos semmi esélye, a magyarok sose akartak ilyet. Én meg azt mondom nem sajnos, jól van ez így. A polgári rend egy specifikus nyugat-európai rendszer, egy adott kultúrára épül, azon kívül semmi alapja, s ma már őshazájában se működőképes. Vajon kinek kellene olyan rend, mely egy kisebbség hatalmára épül, márpedig a polgárság mindenhol kisebbség, pár gazdag nyugati államon kívül pedig egyenesen törpe kisebbség?

Sok dologban meg igaza van persze, szinte minden másban.

A kedvencem: Baszolcs kényelmetlenül feszeng, amikor a FAM előadja: a Fidesz szüntette be a zsidózást, nem az antifasiszta ballibek. A Párt direktívája itt ugyanis az, hogy Zorbán antiszemita, de gonosz módon titkolja, kódoltan zsidózik azzal, hogy a zsidókat élteti, de ezt antiszemita hívei értik és dekódolják zsidózásként.

Nem igazán szoktam idegen cikkeket idézni kritika nélkül, de most kivételt teszek.

Egy neves bolgár jobboldali megmondóember írta, azaz ellenoldali ember (Bulgáriában a "jobboldal" azt jelenti: nyugatpárti, euroatlantista, prokapitalista, szekuláris, modern módon nacionalista, jellemzően liberális-konzervatív, ritkábban liberális-progresszív). A szerző jelenleg a Deutshe Welle egyik kulcsembere, de korábban volt már a Soros Alapítvány bulgáriai elnöke is.

A cikk nem paródia, hanem keserű fájdalmat fejez ki. Amit ír, az nem ellenséges kritika, hanem építő kritika belülről.

S a cikk teljesen igaz.

A cikk címe: "Az Európa-párti politikusok dicstelen sorsa Bulgáriában".

Nem fogom lefordítani, de a lényeg íme, adaptálva, hogy érthető legyen.

A szerző leírja mi történik Bulgáriában a rendszerváltozás (1989) óta minden egyes új jobboldali, nyugatos, Európa-orientált politikai kezdeményezéssel.

Az öt korszak, amin minden bolgár jobboldali párt keresztül megy:

első - A lelkesedés. Az egész nép velünk van! Csak az ellenség nincs velünk, s még pár szerencsétlen áldozat, akiket az ellenség átvert.

kettő - Belépés az örökkévalóságba. Nyertünk! Nincs visszaút, előttünk a jövő, most már lassan mindenki mellettünk lesz. Kezdődik a frakcióharc - ki igazibb jobboldali és ki ellenséggyanús -, közben az ellenség nem komolyan vétele: valós politikai harc helyett személyeskedés.

három - A nép éretlen. Kiderül: a nép nem elég fejlett, képtelen megérteni magasztos eszméinket. Előbb őszinte csodálkozás emiatt, majd a következtetése levonása: a nép agyát átmosta az ellenség, ezért nem érti mi van. A megoldás: az egyszerű kisember nyelvén próbálunk beszélni a néppel. A nép meg levonja a következtetést: komolytalanok vagyunk. Közben észre se vesszük: megjelennek azok, akik nálunk sokkal jobban képesek a kisember nyelvén beszélni, s ők legalább hitelesek a nép számára, mert náluk koherencia van eszme és beszéd között.

négy - A nép megbukik. A jobboldal elkezd választásokat veszteni. Le is vonja a következtetést: a nép rossz. A nép keleti gondolkodású, a nép oroszbarát, a nép fejletlen. Nincs más megoldás mint alkalmazkodni ehhez az elmaradott néphez: kicsit kevésbé kell nyugatosnak lenni, kicsit kevésbé kell haladónak lenni, kicsit mérsékelni kell az európaiságot, hogy ne ijesszük el annyira az embereket.

öt - Az eltűnés. Pártunk megsemmisül, a hívek elpártolnak, a nép meg nem szereti, ha hülyének nézik. Semmi gond azonban: megjelenik egy teljesen új jobboldali, Európa-párti erő, mely nyugdíjba küldi a levitézlett hiteltelen pártot. Immár az új erő kezdi újra a ciklust, lásd első szakasz.

Szerintem a magyar olvasók számára is elég ismerős a felvázolt kép.

A keresztény korban a népvándorlásokkal kapcsolatban az alapvető tapasztalat az volt, hogy a keletről jövő "vad" népek úgyis csak rövid időre maradnak, mert vagy beolvadnak, vagy visszamennek, vagy teljesen megsemmisülnek.

S tényleg, a legtöbb akkori bejövő nép ma nincs, csak régészeti emlék. Egy kisebb rész meg visszament, megfogyatkozva, lásd pl. az avarok, akik ma egy 1 milliós nép a Kaukázusban, megtartották identitásukat, de messze vannak attól ami egykor voltak, amikor Pannóniától a Kaukázusig hatalmas területet uraltak. (Sokan eleve külön népeknek tekintik azokat az avarokat és ezeket az avarokat, de ezt a mai avarok sértésnek veszik. Az avar nemzettudat szerint ők a hunok egyik alkotóeleme voltak, keveredtek türk és iráni népekkel, majd a nyugati avar jelenlét megszűnése után visszahúzódtak a Kelet-Kaukázusba, ahol helyi őshonos népekkel keveredtek.)

Tulajdonképpen csak a bolgárok és a magyarok a két nagy kivétel: mert jöttek és maradtak.

Dehát ezt akkor nem lehetett még tudni. Amikor 680-ban a bolgárok behatoltak Bizánc területére a Duna torkolatánál, Bizánc erre úgy tekintett mint egy ideiglenes behatolásra, mely majd elmúlik, ahogy korábban is volt hasonló.

A bolgár állam tehát el lett ismerve 681-ben Bizánc által, de a remény az volt, hogy nem lesz hosszú életű. Ahogy ez szokott is lenni az ilyen korai államoknál, az uralkodó dinasztia kihalása káoszt okozott. Bulgária esetében ez 753-ban következett be. Ekkor a Dulo-diansztia kihalt egyeneságon. A Dulo-dinasztia magát Attila harmadik fiától, Ernáktól származtatta. Egyébként a név szerepel a Kézai Simon krónikájában - a "Hunor és Magor a meotiszi ingoványok közzé költöznek" fejezetben - "Dula" alakban, csak nem bolgár, hanem alán névként.

Az alapító dinasztia kihalása után 3 fő probléma jelentkezett:

• folyamatos harcok a trónért,
• a megerősödő Bizánc támadásai,
• az etnikai kérdés: az akkor még bolgár és szláv lakosság eltérő érdekei, a vezetésben csak a bolgárok vettek rész, a hadsereget is csak bolgárok alkották, a szlávok viszont szinte mind keresztények voltak és ki akartak egyezni Bizánccal.

Azonban még a VIII. sz. vége előtt visszatér a hatalomba Dulo-dinasztia oldalága, s lassan sikerül stabilizálni a hatalmi helyzetet.

A kulcsévnek 792 számít, amikor a bolgár állam annyira erős, hogy képes csatát nyerni a bizánciak ellen. Ez a Markeli (latin: Marcellae) vár melletti csata. Az eredmény: megmaradt Bulgária mint állam.

Ezt a csatát a folyamatos erősödés időszaka követte. Közben megindult az etnikai kérdés megoldása is. A hadsereg és a kormányzás megnyílt a szlávok előtt is.

A vallási kérdés 864-ben lett megoldva: a bolgár uralkodó felvette a kereszténységét, majd államvallássá tette.

Az etnikai kérdés végleges megoldása a szláv írás megalkotása után következett be. Az első keresztény uralkodó, I. Borisz 886-ban egyedüli államnyelvvé a szlávot teszi, korábban párhuzamosan használták a bolgárt, a szlávot és a görögöt. Mindez a bolgár nyelv lassú kihalását eredményezi, onnantól bolgár nyelvnek immár a szlávot nevezik.

Pontos adatok nyilván nincsenek, de a legtöbb kutató szerint a X. sz. vége előtt már nem létezik etnikai különbség, mindenki asszimilálódik mint "bolgár", viszont a nyelv szláv lesz egységesen, ennek lesz a neve "bolgár", az eredeti bolgár meg teljesen kihal a X. sz. vége előtt. Viszont csak 997-ben lesz olyan bolgár uralkodó, aki nem származik az eredeti bolgár főurak közül, azaz valószínűleg még egy ideig a felső réteg körében számon volt tartva ki tartozik az országalapítók utódai közé.

Nagyjából 20 szó van, mely átment az eredeti bolgárból a szláv bolgárba, ezek egyike persze maga a "bolgár" szó.

Ez az egész kérdés máig hatalmas vitákat kelt. A komoly kutatók között konszenzus van, hogy a mai bolgár nép alapvetően szlavizált trákokból és szlávokból jött létre egy a VII. században bejött bolgár elit hatalma alatt, mely lassan magához asszimilálta a helyieket, de ez a közösség idővel nyelvet váltott és nyelvileg szláv lett. A vita csak abban van, hogy az eredeti bolgár elit nyelve milyen volt: a fő elmélet, hogy türk nyelv volt, de vannak jelentős számban komoly tudósok akik iráninak hiszik, s még kisebb elméletek is, melyek szerint ugor, hun, mongol, kaukázusi nyelv. Alapvetően kevés az adat, így míg nem találnak valamilyen jelentős írásos emléket, nemigen lesz ez eldöntve.

A tudósokon kívül, az amatőr dilettánsok között persze a legvadabb elméletek léteznek. A "kedvenceim":

• nem volt nyelvváltás, az eredeti bolgár azonos a mostanival, azaz szlávok nem léteznek, ők mind bolgárok, akik elfelejtették identitásukat,
• valójában a nyelv trák, a nép is: a VII. században egyszerűen hazatértek a korábban a Pamírba vándorolt trákok, nem kellett egyesülniük, mert simán értették egymást, hiszen ugyanazt a nyelvet beszélték,
• buddhista földönkívüliek, tibeti ufók, Húsvét-szigeteki óriások, keresztény bolgárok évszázadokkal Jézus előtt, s társai.

Ami a legutóbbit illeti: a bolgár alternatívok nem jutottak el közép-európai társaik szintjére, azok sokkal viccesebbek. Régi kedvencem az egyiptomi szövegek szlovák "olvasata". Pl. az óvodás is látja, hogy Tutankhamon fáraó neve egyedül szlovákul értelmes: "tu je kameň" (ez itt egy kő), s tényleg, mindenki látja a piramist, ami egy szép nagy kő, ki merné cáfolni ezek után!

Bonyolult a magyar progresszívek helyzete.

A feladat megoldhatatlan. A nemzetközi progresszív előírás: szivárványzászlót kell lengetni palesztín kendőt viselve, közben slavaukraini harci üvöltést kiadva.

A magyar progresszív viszont bajban van: a slavaukraini és a szivárványzászló kipipálva, nem jelentenek gondot, de a palesztínkodás problémás.

Magyarországon ugyanis a palesztínkendő nem baloldali, hanem szélsőjobb jelkép. Meg eleve a magyar baloldali gondolat szerves része a szélsőséges cionizmussal való egyetértés.

Nemzedéki problémát látok:

• az idős magyar baloldaliak szerint a zsidók jók, az arabok rosszak, a palesztínok meg nem léteznek, meg eleve terroristák mind,
• a fiatal magyar baloldaliak szerint a zsidók rosszak, az arabok jók, a palesztínok pedig a zsidó imperialisták általi gyarmati elnyomás alatt szenvednek.

Nehéz feladat lesz ezeket egy nevezőre hozni, el kell ismerni.

Taylor Swift felvállalta, Kamala Harrist támogatja az elnökválasztáson.

Erről a régi orosz vicc jut eszembe:

1934, Moszkva. Sztálin magához hivatja Nagyezsda Krupszkaját:

• Krupszkaja elvtársnő, ha tovább ellenzékieskedsz, leváltalak Lenin elvtárs özvegyének posztjáról!

Elképzelem: Taylor Swift nem vállalja fel ezt, hanem szembemegy a Párt ukázával. Már másnap kiderülne, nem is annyira népszerű celeb, sok ezren mínuszolnák a szociális hálókon, csökkenne a meghívásai száma, a végén még azt is kiderítenék róla független szakértők, hogy tehetségtelen!

A különböző országok szabványos történelemkönyveit olvasva meglepő élmény volt már nagyon régen is, hogyan is lehet ugyanazt teljesen ellentétesen értelmezni.

S itt nem az ilyen primitív dolgokra gondolok, mint hogy amikor minket támadnak, akkor az "gonosz leigázás", amikor meg mi támadunk, akkor meg "dicső hadjárat". Ez a módszer azért ma már nem is igazán jellemző.

Inkább arra, hogy ugyanaz az objektív esemény teljesen másképp is megítélhető.

Ilyen az egyházalapítás kérdése. A bolgárok és a magyarok képtelenek máig megérteni egymást ebben, legalábbis az átlagember, aki a témával nem foglalkozott.

A magyar tankönyvekben az I. István általi egyházalapítás kapcsán az szokott leírva lenni, hogy:

• elérte a római pápánál, hogy a salzburgi (vagy regensburgi, esetleg passaui, már erre nem emlékszem) érsek véleménye ne legyen figyelembe véve, mely szerint Magyarország területe az ő főegyházmegyéjének része, így a magyar egyház ennek része kell legyen, hanem ehelyett a római pápa a magyar egyházat új alapításúnak nyilvánította, azaz az esztergomi érsek közvetlenül alá lett rendelve,
• maga a római pápa küldött koronát, nem a német császár, ezzel az ország nemzetközileg elismerten független lett, Magyarország ezzel a nyugat része lett.

Az utóbbi egyébként anakronizmus. István koronázásakor a római pápa kb. a német császár udvari papja volt. Csak a XI. sz. végén, VII. Gergely alatt lett a római pápa világi főúr, önálló nemzetközi tényező. Szóval a római pápa által küldött korona teljesen ugyanazt jelentette, mint a császár által küldött. A függetlenséget éppen az jelentette, hogy a császár elismerte egyenlőnek Istvánt, amit egyébként nem gondolt komolyan, mert amint lehetett, megpróbálta - sikertelenül - meghódítani az országot (1030).

Mindezzel szemben a bolgár kereszténység felvétele államvallásként 864-ben egészen másképp van megmagyarázva a bolgár tankönyvekben:

• Borisz kán 852-től az ország uralkodója, a belső bolgár pogány utódlási szabályok szerint, ami után újabb keresztény koronázás nem történt, hanem miután Borisz keresztény lett 864-ben, egyyszerűen megváltoztatta a pogány "kán" elnevezést a keresztény "fejedelem" (szláv: кънѧзь) címre, meg kapott új keresztény nevet (Mihail) - bár ezután is használta a korábbi nevét, leggyakrabban dupla alakban: Borisz-Mihail -, s kész, azaz senkitől se kapott semmilyen koronát, koronára nem volt szüksége, hiszen már meg volt koronázva a pogány szabályok szerint, azaz ezzel országa függetlenségét fejezte ki,
• az első bolgár uralkodó, akit keresztény módon megkoronáznak Borisz második fia, I. Szimeon cár 913-ban, mivel ő már keresztényként örökli meg az uralkodóságot, természetesen ő se kapott sehonnan koronát, a meglévőt használta,
• ki van emelve, Borisz mennyire ügyes volt, hogy kijátszotta a római pápa és a konstantinápolyi pátriárka közti ellentétet, ők ketten harcoltak ki nevezze ki az első bolgár egyházfőt, ami miatt mindketten beleegyeztek, Borisz mondhatja meg ki legyen ez a személy,
• Borisz végül Konstantinápolyt választotta Róma helyett, mert Róma a rendes egyházszervezeten belüli érsekséget ígért - más nem is volt szokásban a római gyakorlatban -, míg Konstantinápoly autonóm státuszt ajánlott, ami amolyan fél-független jogi helyzet, s ez be is lett tartva: 870-ben a IV. konstantinápolyi zsinat határozata szerint a Bolgár Egyház a konstantinápolyi pátriárka alatt álló autonóm egyház,
• Borisz óvakodott a bizánci befolyástól, így az egyházi szláv nyelv megalkotása után, 893-ben megtiltotta a Bolgár Egyházban a görög nyelv használatát, be lett vezetve helyette az egyházi szláv nyelv,
• 919-ben - már I. Szimeon alatt - további lépés lett téve: a bolgár érsek felvette a pátriárkai címet, az egyház pedig kinyilvánította teljes függetlenségét - ezt 927-ban hivatalosan elismerte a konstantinápolyi pátriárka, azaz onnantól vele egyenrangú lett a bolgár pátriárka,
• természetesen amint lehetséges volt, ezt Konstantinápoly visszavonta, de még Bulgária bizánci uralom alá kerülése (1018) után se lett megszüntetve a Bolgár Egyház függetlensége, csak a vezető címe lett pátriárka helyett érsek, s az egész szervezet csak 1767-ben lett megszüntetve, amikor szultáni rendelet kimondta: minden törökországi ortodox kötelezően egyetlen szervezethez, a Konstantinápolyi Egyházhoz tartozik.

Szóval bolgár szemmel nézve István idegen koronája alávetettséget fejez ki, míg Boriszé meg nem, hiszen nem volt neki, az igazi szuverén uralkodó nem kap mástól koronát. Azaz a bolgár olvasó nem érti, mire annyira büszke István, aki alávetette magát a német császárnak és a római császárnak - miféle függetlenség ez?

Bolgár szemmel egyértelmű: a római pápa választása lemondás a függetlenségről.

S, ugye, itt nem lehet vallásválasztásra se hivatkozni, hiszen István döntése az 1054-es egyházszakadás előtt volt.

Én persze el szoktam magyarázni, Magyarország a valóságban meg tudta védeni függetlenségét egészen a XVI. sz. közepéig. S még a vallási alávetettség is inkább jelképes volt: jogilag hiába volt alárendelt Rómának a magyar egyházszervezet, a valóságban a magyar király jóváhagyása nélkül a római pápa nem tudott kinevezni magyar főpapot.

Egyébként érdekesség: mivel az eredeti bolgár korona kikerült bolgár tulajdonból, a harmadik bolgár monarchia (1879-1946) idején nem volt koronázás, csak áldás, ima és nyilatkozat felolvasása. Az utolsó bolgár uralkodó, akinél megvolt a korona Ivan Sisman cár (1371-1393) volt, aki amikor fővárosát elfoglalták a törökök, a koronáját átadta a győzteseknek. A törökök megőrizték a koronát, majd 1605-ben Bocskai István erdélyi fejedelemnek adományozták. A cél egy Habsburg-ellenes török vazallus magyar királyi cím megalkotása volt. Bocskai azonban nem vállalta a szerepet, megalkudott a Habsburgokkal 1606-ban és ennek keretében a koronát elküldte Bécsbe. Mind a mai napig ott látható mint Bocskai-korona a bécsi Hofburg-palota múzeumában. Hozzáteszem, a történészek egy része ezt nem fogadja el, hanem azt állítja, a szultán által Bocskainak küldött korona csak hasonlít a bolgár koronára, de nem azonos vele, török ékszerészek készítették el balkáni koronák mintájára, utánozva a bizánci, a szerb, s a bolgár koronát, az eredeti pedig elveszett.

Rövid leszek. Vicces, de rövid.

"Nem szívesen, de inkább külföldön tervezik karrierjüket a frissen felvett egyetemisták" - mondja a ballib média.

Nekem erről saját apám jutott eszembe. Élete utolsó 20 évében folyamatosan azt tervezte, vesz magának egy új Mercedes S450-es gépkocsit, sok extrával.

Aztán nem vett soha. Mert soha nem lett elegendő pénze ehhez.

Korábbi cikkem kapcsán többen kérdeztek, melyek ezek az egyes említett kormányzati rendszerek.

Nos, leírom.

Elöljáróban meg kell említeni: típusok vannak, nincsenek teljesen azonos rendszerek, s sok a határeset.

A könnyű eset: a monarchia. Ennek alig 3 alesete van:

• Parlamentáris monarchia. Az államfő leszármazási alapon tölti be tisztségét, viszont gyakorlatilag semmilyen valós hatalma nincs, kb. amolyan "élő zászló" a szerepe, még egy állami jelkép, de saját hatásköre a közéletben nincs. Ezek de facto köztársaságok, ahol hagyományszeretetből meghagyták az uralkodót, hogy legyen aki integet a turistáknak. Szinte minden mai európai monarchia ilyen.
• Alkotmányos monarchia. Itt is természetesen leszármazási alapon dől el ki az államfő, viszont az államfő nem jelkép, hanem valós politikai tényező. Jellemzően az van, hogy a hatalom megoszlik az államfő és a nép által választott parlament között. Általában az a helyzet, hogy a kormányt az államfő nevezi ki, de parlamenti szavazás is kell, azaz az államfő és a parlament kompromisszumra kénytelenek egymással. Ahogy törvények esetében is: se az államfő, se a parlament nem képes egymás nélkül törvényt hozni. Pl. Európában Liechtenstein ilyen.
• Hagyományos monarchia. Ez a tiszta helyzet: minden hatalom az államfőé. Ha van is kormány, parlament, más szerv, azok csupán az államfő tanácsadói, minden döntés az államfőé. Ma már ritkaság, példa rá az Egyesült Arab Emirátusok vagy Brunei.

A köztársaságok esete bonyolultabb. Igyekszem értelemszerűen ezt előadni.

Egyrészt van a hatalommegosztás liberális eszményét leginkább megvalósító elnöki köztársaság. A nép választ elnököt, övé a végrehajtó hatalom, s ettől függetlenül a nép választ törvényhozó hatalmat is - a kettő alig keveredik, egyes kiemelt esetekben szükséges ugyan a két hatalom egyetértése, de a legtöbb esetben ez nem szükséges, hiszen eltérőek a feladatok. Lásd USA.

Ennek tiszta formájában eleve nincs külön állam- és kormányfő, hiszen az államfő kormányfő is.

Speciálisabb verziójában van külön kormányfő is, de ő az államfő megbízottja, amolyan adminisztratív főember. Pl. Dél-Korea.

Ha a külön kormányfő nem csupán az elnök kinevezettje, hanem ennél szélesebb a függése és hatásköre, akkor az már félelnöki rendszer. Jellemzően: a kormánynak van saját hatásköre, egyeztetnie kell az államfővel, de a parlament jóváhagyása is kell. Azaz a kormányfő önálló szereplő, de függése kettős, az államfő és a parlament bizalmát is élveznie kell. Lásd Franciaország.

Ha viszont a kormányfő teljesen önálló tényező, akkor az államfő szerepe annyi, mint egy uralkodónak egy parlamentáris monarchiában: jelképes. Ezt nevezzük parlamentáris köztársaságnak. Az államfő szerepe persze lehet teljesen nulla, azaz csak protokolláris, vagy lehet valami kevés önálló joga, de utóbbi esetben is az ország vezetője nem ő, hanem a kormányfő, s egyedül a parlamenttől függ ki lesz a kormányfő. Lásd Magyarország.

Az is lehet, hogy az államfőt a nép választja meg, meg az is, hogy a parlament - ettől függetlenül nem az államfő a főember. Nyilván a nép választotta államfő súlya nagyobb, de ez már nem jogi, hanem politikai ügy.

Ennek a rendszernek nagyon speciális alakja, amikor nincs külön állam- és kormányfő, a kettő együtt van, de a tisztség birtokosát a parlament választja meg és a parlamenti többségén múlik a sorsa. Ez teljesen azonos tehát a "normál" parlamentáris köztársasággal, csak meg lett spórolva a külön államfő posztja: a mindenkori kormányfő az államfő is egyben. Lásd Dél-Afrika.

Olyan verzió is lehet, hogy egyáltalán nincs önálló állam- és kormányfő: maga a parlament intézi a végrehajtást: az erőviszonyok arányában javasolhat minden parlamenti párt tagokat az irányító tanácsba, ezek a tagok a leggyakrabban maguk is képviselők. E rendszer sajátossága: nincs kormánypárt és ellenzék, hiszen mindenki javasolhat embereket a tanácsba, s többségi szavazással se lehet ezt felülírni: ha valamelyik párt jelöltjét a többség nagy ritkán nem szavazza meg, akkor megint ugyanaz a párt jelöl, valaki mást. Továbbá a már megválasztott embert nem lehet leváltani, míg mandátuma él. Sőt bizalmatlansági szavazás se létezik, hiszen nincs ellenzék. Ez a rendszer annyira sajátos, hogy egyedül Svájcban van ilyen.

S végül 2 speciális rendszer: a teokrácia és a pártállam.

A teokrácia azt jelenti, van egy legfelsőbb vallási szerv, mely bárkit elmozdíthat, bármit eltörölhet. Olyan, mint egy alkotmánybíróság, de korlátlan hatalommal. Tipikus példa Irán, ahol minden van, kormány, államfő, kormányfő, parlament, bíróság, de legfelül áll egy speciális papi tanács. Az esetek 99 %-ában persze ez a szerv nem szól bele semmibe, de bármikor megteheti, amikor beszélyt lát az iszlám értékrendre, a nemzeti érdekekre vagy a jó erkölcsre: megsemmisíthet bármilyen jogszabályt, bírósági ítéletet, elmozdíthat bárkit posztjáról, megtilthat indulást bárkinek választáson, s véglegesen értelmez minden rendelkezést. (A legutóbbi iráni elnökválasztáson pl. 80 személy akart indulni, ebből 74-et alkalmatlannak nyilvánított a testület.)

A pártállamot Kelet-Európában nemigen kell magyarázni. Azt jelenti, alkotmányosan ki van mondva egy párt hatalma, így az adott párt vezető testülete irányítja az országot. Lásd a mai Kubát: van parlament, kormány, államelnök, kormányfő, de mindez alá van rendelve a Kubai Kommunista Párt vezetésének. Azaz a parlament, kormány, államelnök, kormányfő mind a Párt felsővezetésének döntéseit hajtják végre. Tulajdonképpen mint a teokrácia, de itt a "papi tanács" nem csak időnként beavatkozik, hanem maga végzi az irányítást.

A világ 201 országát megnézve a leggyakoribb egyébként az elnöki köztársaság: 67 országban van ilyen.

A bolgár történelem 1913. június 16-át nevezi így: a bűnös őrület napja.

Ezen a napon döntött úgy I. Ferdinand bolgár cár, hogy fegyveres úton változtatja meg az I. balkáni háborút (1912-1913) lezáró, 1913. május 30-án aláírt úgynevezett Londoni egyezmény feltételeit.

Az I. balkáni háború lényege: a 4 balkáni keresztény állam - Bulgária, Görögország, Montenegró, Szerbia - orosz közreműködéssel szövetségre lépnek abból a célból, hogy kiszorítsák Törökországot megmaradt európai területéről. Oroszország oka erre az volt, hogy félt: ha nem lép, akkor Ausztria-Magyarország vagy Németország fog lépni, hiszen mindenki számára ismert volna, Törökország összeomlás előtt áll, így valaki mindenképpen a helyére lép. Orosz szempontból a legjobb megoldás az volt, ha Oroszország ebben közvetlenül nem vesz részt, a 4 baráti ortodox keresztény nép - bolgárok, görögök, montenegróiak, szerbek - egymással szövetségben megoldják a kérdést.

A háború rendkívül sikeres, 8 hónap alatt a törökök vesztenek, komoly ellenállást csak a mai albán-görög határvidéken és a mai török Edirne városnál tanúsítanak, de itt is nyernek a szövetségesek, az előbbi esetben a szerb és montenegrói csapatok, az utóbbiban a bolgár hadsereg. A hadműveletek olyan dinamikusak, hogy a bolgárok fontolgatják Isztanbul megtámadását is, ezt a nagyhatalmak akadályozzák meg, köztük Oroszország, mely diszkréten jelzi a bolgár vezetésnek: ha a bolgárok belépnek Isztanbulba, akkor a Fekete-tengeri orosz flotta beavatkozik török oldalon - az európai török területeket kell megszerezni, s nem likvidálni Törökországot, ez a nemzetközi helyzet teljes destabilizálásához vezetne, ami nem orosz érdek.

1913. májusára ez marad Törökországból:

Az új helyzet elfogadtatásában segít, hogy a nagyhatalmak nem rendelkeznek azonos érdekekkel, így kompromisszumok születnek:

• Anglia hivatalosan Törökország szövetségese, de "kisebbik rossz" alapon támogatja Görögországot Szerbia ellenében, mert Szerbia orosz szövetségesnek számít,
• Németország hivatalosan Törökország szövetségese, de titokban támogatja Bulgáriát, remélve, hogy szövetségese lesz Anglia és Franciaország ellen,
• Ausztria-Magyarországnak nem tetszik a szerb állam megnagyobbodása, ezt azzal enyhíti, hogy követeli önálló albán állam létrehozását a területen, azaz ne legyen Szerbiának kijárata az Adriára,
• Oroszország célja, egyik balkáni állam se legyen túl nagy, inkább korlátozzák egymást, azaz egyik se legyen képes olyanra nőni, hogy veszélyeztesse a fő orosz érdeket: Isztanbul későbbi megszerzését,
• egyedül Franciaország áll ki egyértelműen a törökök mellett, de a francia vezetés úgy dönt, annyit mégse ér meg az egész, hogy egyedül harcoljanak a törökökért.

A nagyhatalmak részvétele mellett aláírásra kerül 1913. május 30-án Londonban a megállapodás a háború befejezéséről. Gyakorlatilag azt tartalmazza, hogy a megszerzett volt török területen minden azé, akinek a hadserege ott van, kivéve Albániát, melynek egy része szerb és montenegrói megszállás alatt van, innen ki kell vonulnia Szerbiának és Montenegrónak a független albán állam megalapítása érdekében.

Az állapot a következő tehát, a volt török terület felosztása:

A Londoni egyezmény hatalmas felháborodást vált ki Bulgáriában, mert bolgár szemszögből a fő cél éppen Macedónia volt, miközben a megállapodás Macedóniának csak a keleti részét juttatja neki, s éppen az etnikailag leginkább bolgár központi részt osztja el egymás közt Görögország és Szerbia.

Máig nem tisztázott, pontosan mi történt, de a lényeg: 1913. június 16-án Ferdinand cár és Mihail Szavov tábornok, a cár hadügyi főtanácsadója kettesben eldöntik, a kormányt nem bevonva a döntési folyamatba, hogy a megoldás: meg kell támadni Görögországot és Szerbiát a macedóniai fronton.

Ez meg is történik. S bár eleinte a bolgár hadsereg képes tartani a pozícióit a szerbek ellen, a görög fronton a helyzet rosszabb, a görögök sikeresen ellentámadnak. Mindez a legjobban a törököknek segít egyébként: a vesztes háború miatt puccs zajlik le Törökországban, az új kormányzat pedig, látva a káoszt volt ellenségei között, hadat üzen Bulgáriának. A törökök visszaszerzik Kelet-Trákia egy részét, benne Edirnét. Július 10-én Románia is megtámadja Bulgáriát, követelve Dél-Dobrudzsa átadását. Északon egyáltalán nincs bolgár hadsereg, így a románok elsétálnak Szófiáig.

Közben sikerül a görög közvéleményt is felbőszíteni: kitudódik Ferdinand terve, hogy elfoglalja Isztanbult, majd kikiáltja ott a Római (Bizánci) Birodalom visszaállítását, saját magával az élen. Maga a visszaállítás ellen persze a göröknek nincs kifogásuk, de azt, hogy ezt a bolgár cár akarja megcsinálni súlyos sértésként élik meg.

Ezek után a bolgár hadsereg összeomlik, képtelen 4 országgal harcolni egyszerre. Augusztus 10-én megszületik az új megállapodás, a Bukaresti egyezmény, mely még rosszabb bolgár szemszögből, immár csak Macedónia északkeleti része marad bolgár:

Persze ez a térkép mai szemmel nézve jól néz ki, dehát akkor senki se tudhatta, lesz ez rosszabb is még.

1914-ben Szavov tábornokot hadbíróság elé állítják az 1913-as ügy miatt, végül csak nyugdíjazzák a hadseregből, majd diplomáciai pályára irányítják át: bolgár nagykövet lesz Belgiumban és Franciaországban.

A balkáni háború kitörésének 100. évfordulóján, 2012-ben rehabilitálják, poszthumusz megkapja a legmagasabb állami kitüntetést, az I. balkáni háborúban tanúsított hősiességéért.