Az ultraliberális Reicher akkora "keresztény", hogy az alapokat se érti:

Hatalmas "leleplezése" a népszámlásról: a statisztika szerint az országban 2887 ezer katolikus van, miközben csak 2644 ezer a római katolikus és 165 ezer a görögkatolikus! A különbözet 78 ezer, íme Zorbán statisztikusainak a manipulációja!

A Soros Magyar Hangjának neves ballib megmondóembere szerint a kopt katolikusok, az örmény katolikusok, s a szír katolikusok miatt van ez. Szerinte őket külön kellene számolni.

Na most, én nagyon meglepődnék, ha a kopt katolikusok, örmény katolikusok és szír katolikusok összes létszáma Magyarországon meghaladná az 5 ezret. A nyilvánvaló magyarázat az eltérésre: sokan csak "katolikus" választ adtak a kérdésre, nem mondták, hogy "római" vagy "görög".

S persze a a kopt katolikusok, az örmény katolikusok, s a szír katolikusok nem önállóak, hanem a Katolikus Egyház részei.

Arról nem is beszélve, hogy a "kopt" és a "kopt katolikus" nagyon nem ugyanaz. Mivel baromira utálom, hogy a magyar médiák a témában rendkívül alacsony színvonalon vannak, íme kis háttérinfó.

Szóval az egész "kopt kérdés" kezdete az V. század. A 451-es khalkedóni zsinaton kialakult vita következménye ez. A zsinat egy kisebb része nem fogadta el a khalkedóni Krisztus-formulát, a "két természet egy személyben, elválaszthatatlanul" verziót, vele szemben az "egy, elválaszthatatlan közös természet egy személyben" változatot támogatta. Teológiai nyelven ezek neve "düophüszita" és "miaphüszita", középkori ejtéssel "diofizita" és "miafizita".

Míg globálisan a diofiziták nyertek, a Közel-Keleten éppen a miafiziták voltak többségben. Különösen Egyiptomban, ahol gyakorlatilag 90 %-ban miafiziták lettek az egyházközségek.

536-ig még volt próbálkozás az egység megtartására, onnantól azonban a szakadás végleges lett. Ennek története az, hogy 536-ban I. Jusztiniánosz császár leváltatotta, életfogytig tartó száműzetésre ítélte a miafizita I. Teodósziosz alexandriai pápát, majd új pápát választatott a diofizita I. Pál személyében. A miafizita tábor ellenállt. Innentől – mind a mai napig – két alexandriai pápa van, egy miafizita és egy diofizita.

A diofizita tábor még erős tudott maradni, hiszen ők voltak az "államegyház", őket támogatta a császári udvar. Ez megváltozott 646-ban, amikor az arabok meghódították Egyiptomot, az új arab államnak előnyös volt a keresztények megosztottsága, mindkét áramlat szabadon múködhetett, de mindenképpen kisebb rossznak a miafizitákat tekintették, hiszen volt egy közös ellenségük, a Római Birodalom.

A két irányzat máig létezik, az arányokat jól jelzi, hogy a miafizita hívők száma a mai Egyiptomban kb. 10 millió, míg a diofizitáké kb. 500 ezer. Egyiptomban köznapi nyelven a miafizitákat "koptoknak", míg a diofizitákat "görögöknek" nevezik, ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy az előbbiek az alexandriai rítust követik, míg az utóbbiak a bizáncit.

Ma már egyébként kiváló a viszony a két csoport között, de ezek mind a mai napig egymástól független egyházak:

De melyik a kopt katolikus? Hát egyik se.

A római pápa 1741-ben missziót küld Egyiptomba, ennek eredménye, hogy pár egyházközség elismeri a római pápát egyházfőnek. Ők is máig léteznek, köznapi nevük "kopt katolikus", híveik száma kb. 200 ezer. Ők kissé távolabb állnak a másik 2 csoporttól (nagyobbak a dogmatikai eltérések), de hétköznapi szinten baráti a viszony ma már:

Szóval ma 3 darab történelmi keresztény felekezet van Egyiptomban. S néha mind a hármat "koptnak" nevezik, ami sok félreértésre ad okot.

Magyarországon vannak "koptok"? Hát biztosan vannak páran, de hogy lenne érzékelhető számú kopt katolikus, azt kizártnak tartom. Pár éve beszéltem miafizita kopttal, ő azt mondta, Magyarországon a létszámuk 120 fő. Ha ugyanaz az arány, mint Egyiptomban - s miért lenne más? -, akkor ennek alapján 5 alatti lehet a magyarországi kopt katolikusok száma.

A lényeg: idióta vagy, Rejszer!

A fiatal és meglehetősen butuska Pankotai-Soros Lili az aradi vértanúkkal hasonlítja össze az önként felmondott fanatikus ballib pedagógusokat.

Sokak szerint ez az aradi vértanúk emlékének megsértése. Pedig nem, nem az.

Egyszerűen ez a szimpla ballib valóságtagadás esete. Ugyanis a balibek tényleg elhiszik, hogy az ő ferdítésük a valóság.

Erre jó példa Göncz Árpád esete, aki egy Z-kategóriás, mára teljesen elfelejtett politikus, aki aktív korában se volt ismert a nemzetközi színtéren. Mégis én olvastam komolynak szánt ballib cikkeket a 90-es évek második felében, ahol ilyen mondatok voltak "a nagy közép-kelet-európai rendszerváltók mint Lech Wałęsa, Václav Havel és Göncz Árpád", a szerző teljesen komolyan elhitte, hogy a nemzetközileg ismert Havel és Wałęsa azonos kategória a sehol se jegyzett Göncz-cel, meg azt, hogy a magyar rendszerváltás fontos szereplője volt Göncz, miközben senki se ismerte őt másként mint fordítóként, s még saját pártjában, az SZDSZ-ben se volt fontos szerepe. (Most arra nem térnék ki, hogy Magyarország nem Közép-Kelet-Európában van, mert az nagyjából Kijev és Harkov környéke, de ez is egy beteg ballib szokás volt: a közép-kelet-európázás.)

A fanatikus ballib "gyerek" Lili esete is ez: szerintem ő tényleg olyan buta, hogy elhiszi, az 1 %-nyi felmondott ultraliberális pedagógus esete azonos az aradi vértanúsággal. Azaz nem akarta megsérteni az aradiak emlékét, csak hülye a kislány.

A fanatikus ballib Palotás János, a rosszemlékű MDF-es nagyvállalkozó a 90-es évek elejéről, aki mindenkinél több marhaságot mondott a vállalkozásról annak idején, eldöntötte, immár ballib megmondóember lesz teljes munkaidőben.

Most éppen piromán: szikrát akar gyújtani. A vállalkozás persze abszurd, hiszen akiket meghívott, azok már mind égő libbantak.

Végig nézni egyébként nem ajánlom, dögunalmas az egész: többéves ballib dogmák szolgai ismétlése zajlik.

Az elején megtudjuk, hogy Iványi Gábor a Zemberek Zembere, a Világegyetem Nagyja, hozzá képest mi mind nanométer magasságú pondrók vagyunk.

Aztán jön a süketelés. A főszereplő Tóth Zoltán "választási szakértő". Tóth olyan a ballib médiákban választási ügyekben, mint Perinta a vallásiakban: ő a megkérdőjelezhetetlen szakember. Miközben maga Tóth vagy nem ismeri a magyar választási rendszert vagy ismeri, de direkt hazudik róla. Egyébként ez a Tóth egy baromira gennyes véglény kinézetű alak, de most nem róla szólnék.

Tulajdonképpen itt 4 fő téma van:

• olyan médiákra van szükség, melyek széles, független tájékoztatást adnak, e nélkül nincs demokrácia: ez azt jelenti ballibáról magyarra fordítva, hogy minden média legyen liberális, s minden más ellen legyen hatósági fellépés, hiszen minden nem-liberális álláspont az álhír és Putyin hibrid háborúja,
• szavazhassanak a Zorbán diktatúrájából nyugatra menekült magyarok úgy, mintha otthon élnének - lerágott csont,
• aki viszont kettős állampolgár határontúli magyar, az meg ne szavazhasson, mert ők Zorbán megvett emberei - ez még lerágottabb csont,
• s az előbbi 3 következtetése: panaszt kell tenni az EU-nál, nyilvánítsa a magyar választásokat semmiseknek - persze teljesen abszurd, de ha így is lenne, arra kiváncsi lennék, hogy a megválasztott ballib képviselőket megfosztják mandátumuktól.

A meghívott libbantak tapsolnak, a kisember meg ásít.

Amikor a havannai orosz iskolába jártam, éppen "népi demokrácia" volt Afganisztámban, magyarul: szovjetpárti kommunisták voltak hatalmon Kabulban.

Persze azóta megszépültek az emlékek, de akkor borzasztónak tűnt az egész afgán rezsim. Hogy pl. egy törzsi alapú társadalomban megpróbálták bevezetni a szovjet modellt, még termelőszövetkezetekkel is próbálkoztak, ezzel aztán még azokat az afgánokat is elijesztették, akik addig nem voltak ellenségesek a rendszerrel szemben. Manapság persze már olyan afgán véleményt is hallottam, hogy az utóbbi 50 év legélhetőbb időszaka a szovjet megszállás volt, de akkor még senki se tudhatta mi lesz később, s hogy hozzá képest jónak fog tűnni a kommunizmus.

Ráadásul kezdetben az afgán kommunisták között is a radikális, a szovjet rendszert balról kritizáló szárny - amolyan Sztálin és Che Guevara típusú verzió - került hatalomra. Kevesen tudják ma már, de a szovjet bevonulás fő oka 1979-ben éppen az volt, hogy ezeket eltávolítsák a hatalomból, ugyanis ezek 1978-ben még szovjet támogatás nélkül szerezték meg a hatalmat, így a szovjet beavatkozás célja egy kevésbé radikális kommunista kormányzat hatalomra segítése volt az 1979. decemberi szovjet agresszióval. Aztán már ezt a mérsékeltebb kommunista kormányzatot döntötte meg 1992-ben az egyesült afgán ellenzék katonai erővel és persze amerikai-pakisztáni segítséggel.

Kubában is volt afgán követség, s természetesen Kuba a kommunista kormányzatot ismerte el. Persze Afganisztán szegény ország, szóval egyetlen diplomata volt, a nagykövet, s pár segítője. A nagykövetnek volt két gyereke, egy fiú és egy lány. Valószínűleg nemesek lehettek - az afgán kommunisták között ez nem volt ritka, maga a nagyfőnök is pastu hercegi családból jött -, mert úgy néztek ki, mint celebek bollywoodi filmből.

Aztán egy nap ki kellett állniuk az iskola nagytermében a pódiumra, talán a "forradalom" - értsd: a szovjet beavatkozás - 5. évfordulója lehetett, azaz 1984. december 27.

A szónok előtte elmondta a hivatalos szöveget, hogy íme az afgán nép is csatlakozott már a béketáborhoz, s szerencsére itt van iskolánkban az afgán nép két ifjú gyermeke is. Jött a srác, akkor olyan 16 év körüli lehetett, s eldarálta a hivatalos szöveget, majd belevitt egy kis személyes elemet is. Azt mondta "nekünk afgán fiataloknak az az álmunk, hogy olyan társadalomban éljünk, mint ti".

Erre a többnyire félalvó diákság felkapta a fejét. Nyilván mindenki tapsviharban tört ki, az szovjet ember érezte mikor kell tapsolni, volt is annak idején erről egy vicc:

• Milyen hatodik érzéke fejlődött ki a szovjet embernek?
• A mély elégedettség érzéke.

Csakhát az arcokon valami más volt olvasható, kb. a "miket zagyvál ez az idióta?" arckifejezés.

A szovjet iskolában tanuló diákok mind már az elitből voltak. Hiszen aki a Szovjetunióban külföldi munkára mehetett, az csakis kipróbált ember lehetett. A diákok meg ilyen emberek gyerekei voltak.

De már kevesen voltak a rendszer hívei. Persze, hazafiak voltak, sőt akadtak nacionalisták is, de a hivatalos ideológiát nem vették komolyan. A fő diákálom az volt: jó helyre menni tovább tanulni, majd olyan munkahely megszerzése, mely magasabb életszínvonalat biztosít.

Azt meg mindenki kiválóan tudta: a szovjet életszínvonal szar, s aki úgy akarna élni, mint egy átlag szovjet, az vagy idióta vagy hazudik, hiszen még ők, a szovjet elit gyerekei is szarul éltek, pedig már ez is jobb volt a szovjet átlagnál, bár nem sokkal. A szovjet rendszer ugyanis nem bánt bőkezűen saját funcionáriusaival sem. Privilégiumok persze voltak: gyorsabban kaptak lakást valamelyik panel lakótelepen, felannyit kellett várni új autóra, voltak kifejezetten funkcionáriusoknak épített üdülők, a fiúgyereket jobb helyre küldték sorkatonai szolgálatra, pl. a finn határt őrizni és nem Afganisztánba harcolni, nagyobb esély a bejutás jobb egyetemre, stb., de igazán pénzben nem voltak még duplán se gazdagabbak az átlagembernél.

Ráadásul ezeknek a szovjet gyerekeknek mind volt nyugati tapasztalatuk: a Shannon nemzetközi repülőtér tranzitja Írországban. Az Aeroflot Moszkva-Havanna járata ugyanis ott szállt le egy, másfél órára üzemanyag-feltöltés céljából. Ez alatt az utasok járkáltak a tranzitban, csodálták a boltokat, döbbenten nézelődtek.

Szóval az átlag havannai szovjet diák mondása inkább az lehetett volna, hogy "nekünk szovjet fiataloknak az az álmunk, hogy a Shannon repülőtéren éljünk".

Baromira megtévesztő cím ez, teljesen abszurd. Aki nem néz utána, az teljes tévedésben marad.

Megkérdezem: a Székelyföld Románia Székelyföldje ezek szerint? Nem Magyarországé?

A térség - Dél-Kaukázus - története lényegében az, hogy ez 3 regiomális hatalom határvidéke volt mindig: Iráné, Oroszországé, s Törökországé.

A XVIII. közepéig itt csak 2 hatalom mérkőzött meg egymással: az oszmánok és a perzsák. Máig tartó hatása ennek az etnikai. A médek, akik eredetileg egy perzsákkal közeli rokon, de tőlük eltérő nép, hajtották végre Irán első egyesítését, még az i. e. VIII. században, majd őket győztek le a perzsák a i. e. VI. században, ekkor kezdődött a médek asszimilálása a perzsák közé.

Aztán megjelenik a Római Birodalom, majd annak gyengülése folyamán különböző kis államok, majd megjelennek az oszmán-törökök. Tulajdonképpen ekkor jön létre az azeri nép, ők tulajdonképpen azok a perzsává lett médek, akik átvették a török nyelvet. Így az azerik ma az egyetlen muszlim türk nép, ahol a fő vallás a siíta iszlám, ez a perzsa örökség eredménye.

Ma az azeriek Észak-Azerbajdzsánban és Dél-Azerbajdzsánban élnek. Dél-Azerbajdzsán Irán teljes északnyugati régiója, ma Iránban a lakosság kb. 20 %-a azeri kisebbséghez tartozik. Mivel Irán siíta muszlim állam, a nemzetiség nem első szempont, így a siíta azeriek az állam szerves részei, a jelenlegi legfőbb iráni vezető is azeri nemzetiségű.

Észak-Azerbajdzsán pedig a mai független Azerbajdzsán. Ahol a lakosság 99 %-a azeri.

Hogyan lett Észak és Dél? Az orosz terjeszkedés eredménye. Amikor az oroszok megindultak a XVIII. században a Kaukázus felé, lépésekben történt a terület meghódítása. Az 1804–1813-es orosz-perzsa háború eredménye a mai azeri-iráni határ: ekkor lett Oroszországá Észak-Azerbajdzsán, majd ebből lett később az azeri szovjet köztársaság, 1993-tól meg a független Azerbajdzsán.

Érdekes: Oroszország előbb hódítja meg a Dél-Kaukázust, mint az Észak-Kaukázást. Míg a déli rész a XIX. sz. 20-as éveire stabilan orosz lesz, addig északon ez csak a 70-es évekre sikerül. Az utolsó ellenállást, a kaukázusi felkelést csak 1864-ben verik le az orosz csapatok, ekkor adja meg magát Samil imám, aki egész Dagesztánt, Csecseniát és Ingusétiát a hatalma alatt tartja éveken át.

A mai sajátos orosz kisebbségi politika csodás eleme, hogy - ellentétben a szovjetkori módszerekkel - a moszkvai vezetés mindenhol alkut köt a helyi kisebbségi elittel, s az szabadon ápolhatja akár azokat a hagyományokat is, melyek a múltban éppenhogy az oroszok ellen irányultak, ennek példája:

Sajátos még: máig több azeri él Iránban, mint Azerbajdzsánban. Oroszország egy időben meghódította ugyan a Kaszpi-tenger teljes déli partvidékét, de ez nem lett tartós, így ez ma Iráné.

Még volt egy kései orosz próbálkozás Dél-Azerbajdzsán megszerzésére. 1941-ben Anglia és a Szovjetunió közösen megtámadják Iránt - a hivatalos indoklás az volt, meg kell így előzni egy esetleg német próbálkozást Irán megszerzésére - és 1946-ig fennáll a megszállás. Az északi szovjet befolyási övezetben 1945-ben a szovjet vezetés létrehoz két új államot, egy kisebb kurd népköztársaságot a kurd többségű részeken, s a terület legnagyobb részén pedig egy azeri népköztársaságot. 1946-ban azonban Sztálin elfogadja a brit-amerikai követeléseket és kivonul, ezzel a két népköztársaság is összeomlik. Sztálinnak azt ígérik cserébe, Irán semleges lesz. Ezt a nyugat aztán Sztálin halála után, 1955-ben megszegi, ekkor lesz létrehozva a ma már nem létező "nyugat-ázsiai NATO", a CENTO, mely végül 1979-ig működik, akkor éppen Irán kihátrálása miatt szűnik meg, az iszlám forradalom győzelme után Irán ugyanis kilép a szervezetből és emiatt az összeomlik.

A viszony Azerbajdzsán és Irán között sajátos, egyrészt nagyon sok a közös történelem, de van egymás elleni érzelem is. Manapság azzal bosszantják egymást, hogy az azeriek jó viszonyban vannak Izraellel, míg a irániak meg Örményországgal.

Az azeriek fő barátai természetesen a törökök. A nyelv gyakorlatilag ugyanaz, a szókincsben van kevés eltérés ennek fő oka, hogy míg Törökországban csináltak nyelvi reformot, nyelvújítást Atatürk alatt, sok perzsa és arab szót lecserélve helyi török szavakra, addig ilyen Azerbajdzsánban nem volt, így az azeri egyfajta kissé archaikusabb töröknek tűnik. Ma a helyzet az, hogy egy azeri anyanyelvű ember 100 %-ban érti a törököt, míg fordítva ez "csak" 95 %. Ma már az írás is azonos, az azeriek leváltották a cirill ábécét a 90-es évek elején, a török ábécét vették át, minimális eltérésel (van +3 azeri betű).

Ami Karabahot illeti, amióta van írásos emlék, lgelső lakossága örmény volt. Az első örmáény állam alapvető része volt már az i. e. VI. században. Aztán megjelentek a mai azeriek elődjei nagyjából 1500 évvel később. A muszlim lakosság lassan többségi lett. Amikor a területet megszerezte Oroszország Perzsiától - a már említett 1804–1813-es orosz-perzsa háborúban -, az örmény lakosság száma ismét növekedni kezdett, bár még az 1917-es kommunista hatalomátvételkor is 55 % azeri és 45 % örmény arány volt.

A polgárháború alatt jelentős népmozgások zajlottak, néhol kölcsönös etnikai tisztogatásokkal. Amikor 1921-ben a szovjet központi hatalom visszállt a térségben (a kommunisták győztek), a Lenin által a nemzetiségi kérdés megoldásával megbízott Sztálin, aki személyesen is érintett volt lévén grúz, először azt találta ki, legyen az egész Dél-Kaukázus egyetlen közös egység. Ez meg is valósult 1922-ben, ez lett a Kaukázusontúli (mert Moszkvából nézve túl van a Kaukázuson) Szovjet Szocialista Szövetségi Köztátsaság, négy hivatalos nyelvvel (azeri, grúz, orosz, örmény) és az azeri-örmény ellentét miatt a fővárosa pedig a grúz Tbiliszi lett. A Kaukázusontúli Köztársaság 3 szövetségi államból - Azerbajdzsán, Grúzia, Örmányország - és 5 autonóm területből - Abházia, Adzsária, Dél-Oszétia, Karabah, Nahicseván - állt:

• Abházia - az abház többségű rész, ez Grúzia "védnöksége" alatt, az abházok egy észak-kaukázusi nép, nem állnak rokonsággal se az azeriekkel, se a grúzokkal, se az örményekkel,
• Adzsária - az adzsár többségű rész, ez is Grúzia "védnöksége" alatt, az adzsárok eredetileg olyan grúzok, akik a török uralom alatt áttértek az iszlámra, bár aztán a XIX. sz. során egy nagy részük ismét keresztény lett, mindenesetre ma is amolyan grúzokon belüli regionális identitásnak számítanak,
• Dél-Oszétia - ez megint Grúzia része lett (láthatóan a grúz Sztálin nagyon kedvezni akart a grúzoknak), a perzsákkal rokon oszétek hazájának déli fele, az oszétek azonosak a magyar jászokkal egyébként, az oszétek sajátossága, hogy a térség egyetlen keresztény iráni népe,
• Nahicseván - ez egyértelműen azeri lakosságú terület volt, de nem volt határa Azerbjdzsán többi részével, így kényszerűen ilyen sajátos státuszt kapott, az eredeti tervek szerint Örmányország fennhatósága alá kellett volna kerülnie területi okokból, de végül az azeri elvtársak kiharcolték Sztálinnál, legyen Azerbajdzsán alatt inkább,
• Karabah - a határait úgy húzták meg, hogy örmény többségű legyen, így ez egy 90 %-ban örmény autonómia lett, viszont itt az azeri elvtársak meg már a Nahicsevánnal kapcsolatos logika ellentétjével érveltek, azaz a karabahi autonómia azeri fennhatóság alá került.

Az azeri kommunisták erősebbnek bizonyultak az örmény kommunistáknál: így amikor az azerieknek az etnikai elv kedvezett, akkor azt vették elő, amikor meg a területi elv, akkor azt. Így lett az, hogy mind az etnikailag azeri Nahicseván, mind az etnikailag örmény Karabah azeri lett.

A Kaukázusontúli Köztársaság persze működésképtelennek bizonyult, 1936-ban feloszlották, a belső határok szerint, azaz lett azeri, grúz, örmény köztársaság, az 5 autonóm terület is maradt ahogy volt. Ezzel az örmények immár minden beleszólást elvesztettek Karabah ügyében.

Persze a szovjet rendszer alatt ez csak jelképes sérelem volt. Mivel úgyis mindent Moszkvában döntöttek el, nagy jelentősége nem volt annak, hogy hol van egy belső közigazgatási határ. Szóval létezett a karabahi autonómia, mindvégig örmény többséggel, de növekvő azeri lakossággal, a szovjet kor végére 75:25 volt az örmény-azeri arány.

Amikor a gorbacsovi refornok megindultak, ez több helyen is azt jelentette, hogy immár szabad etnikai alapon harcolni. Ennek egyik megjelenése voltak a kölcsönös azeri-örmény pogromok, melyekbe immár a helyi rendvédelmi szervek nem avatkoztak, hanem nemzetiségük szerint viselkedtek: az azeri nemzetiségű KGB-sek nem védtek meg az örményeket azeri támadás esetében, s fordítva.

Ennek csúcsa lett Karabah függetlenségének kikiáltása 1992-ben. Amit a nemzetközi közösség persze nem fogadott el, hiszen sértette az akkor kitalált "nem lehet a belső határokon változtatni" elvet.

Tulajdonképpen az egész csatát az örmények 1922-ben vesztették el, amikor nem tudták megakadályozni, hogy Moszkva azeri "védnökség" alá rendelje Karabahot, majd az egész szovjet törtémelem során se voltak képesek ezen változtatni.

Miért favorizálta Moszkva az azerieket az örményekkel szemben? Alapvetőan amiatt, hogy az örmények eleve oroszpártiak voltak, míg az azerieket meg kellett nyerni.

A korabeli szovjet közigazgatás a térségben:

A ballibek teljesen belezavarodtak narratívájukba: most már azért tombolnak, mert Zorbán vendégmunkásokat telepít Magyarországra.

Pedig én még emlékszem, pár éve ugyanezek azért üvöltöttek, mekkora nagy baj, hogy Zorbán nem engedi be a szerb határnál allahakbározó egymillió főt, s azok pedig akik bejutottak, miért nem maradnak, miért mennek tovább nyugatra!

Persze a ballib megmondóemberek sose következetességükről voltak híresek: egyedül magyarellenességükben következetesek a végsőkig.

Annak idején a múzsám a diplomamunkáját a spanyol aranykor irodalmi bronzérmeséről írta.

A spanyol aranykor az a kb. 200 év, amikor Spanyolország előbb világhatalom lett, ez az első majdnem 100 év, s aztán amikor még jelentős nagyhatalom volt, ez a második, kicsit több mint 100 év. Kezdődik az ország egyesítésével, a muszlimok kiűzésével, s Amerika felfedezésével 1492-ben (a három esemény egy évben volt), s végződik az utolsó spanyol Habsburg-uralkodó - II. Carlos - halálával 1700-ban. (A belső korszakhatár pedig természetesen a spanyol hadiflotta legyőzése az angol-holland szövetség által 1588-ban.)

Szóval az aranykor hatalmas teljesítményt nyújtott a kultúrában, ekkor bőven volt pénz erre az Amerikából számolatlanul beömlő aranynak és ezüstnek köszönhetően. Aki ma a spanyol kultúrában kikezdhetetlen hírű alkotó, az majdnem mind az aranykorban alkotott. Cervantes az egyik, ő az egyes számú, bár életében nem volt sikere, de azóta ő az aranyérmes teljes mértékben. Olyan település szerintem nem létezik Spanyolországban, melyben ne lenne valami elnevezve róla, szóval valami olyasmi, mint Magyarországon a "Kossuth utca" és a "Petőfi utca".

Ahogy a teljes spanyol nyelvterületen is így van. Hiszen a spanyol uralom elleni harcból létrejött latin-amerikai országok nyilván nem tekintették a spanyol kultúrát az elnyomó uralom részének, így annak képviselői máig részesei az új államok nemzeti kultúrájának is.

A második a drámaíró de Vega. S a harmadik, akiről szó van, Pedro Calderón de la Barca, akinek főműve a La vida es sueño (Az élet álom). Hírnevének nemzetköziségét jelzi: magyarra már a XIX. században le lett fordítva, s be lett mutatva színházban.

Ha ma írták volna, valószínűleg misztikus sci-finek lenne bekategorizálva a mű, szóval érthető, hogy népszerű lett már megírásakor, ez a tematika minden korban izgatta az embereket. Azt mondanám, akkor olyan volt a hatása, mint a Mátrix filmnek a XX. század végén - akkor, a XX. sz. végén, még az is, aki sose hallott Platónról, hirtelen Platón barlang példatörténetéről kezdett beszélni, kizárólag a film hatására. Akkor persze, Calderón korában, nem létezett "misztikus sci-fi" kategória, így mint "filozófiai-erkölcsi tanmese" lett meghatározva.

Nem mondom el a művet, mert hosszú, de a fantasztikus az benne, hogy kétszer is ugrás van a műben valóság és álom között, olyan mint a Zhuang Zhou (magyarul mint Dsuang Dszi ismert) lepke sztorija, azaz "azt álmodtam, hogy lepke vagyok, de lehet, hogy valójában most a lepke álmodja azt, hogy ő ember". Itt az üzenet az, hogy az ember szabad, s mindig van választási lehetősége, azaz a korban a mű népszerűsűgének vallási oka is volt: megerősítette a katolikus teológiai értelmezést a szabad akaratról és cáfolta az éppen akkor legerősebb terjedési szakaszában lévő kálvinizmust, mely tagadta a szabad akaratot.

Az sokaknak fejtörést szokott okozni, hogyan lehet, hogy minél erősebb egy adott keresztény irányzat tanítása a szabadságról, annál kevésbé van politikai szabadság az adott irányzat dominálta társadalomban, lásd az újkorban a politikailag legszabadabb társadalmak éppen a kálvinista országokban lettek, második helyen a lutheránusokban, míg a szabad akaratot határozottan állító katolicizmus simán összefért a politikai szabadság korlátozásával, a legszababb akaratot hirdető ortodoxia meg egyenesen ellenezte a politikai szabadságokat, sokszor még az alkotmányos monarchiát is. Pedig nincs ebben rejtély, csak végig kell gondolni.

A lényeg most: én a 80-as évek közepén ezt egyszer már átéltem. Nagyjából leéltem párhuzamosan majdnem 20 évet, aztán felébredtem. Valószínűleg Isten hatása, hogy a részleteket gyorsan elfelejtettem, gondolom, nehogy befolyásoljon.

Máig nem tudom pontosan mi is a helyzet ezzel. Néha rettegek, nehogy újra felébredjek a 80-as évek közepén, mert egyszrészt persze érdekes lenne egyes dolgokat újra átélni (nem akarok most durva lenne, de itt nem csak szellemi dolgokról van szó, hanem teljesen banális ügyekről is, lásd szex 18 éves koromban), plusz jó lenne egyes hibákat kijavítani, viszont a dolog negatív oldala meg riasztó. Hiszen alapvetően elégedett vagyok életemmel, s félő, hogy ha kijavítom az apró hibákat, akkor nem fog bekövetkezni valami jó se a fontos dolgokban.

Az ultraliberális Gulyáságyú Balázst mindenképpen köszönet illeti, hogy feltette svédről magyarra fordítva a nevezetes Orbán-ellenes svéd iskolai tananyagot:

Ilyen anyagokat valóban érdemes megnézni. Fő hasznuk: meglátni mitől kell megvédeni magunkat, mivé nem szabad válnunk.

Láthatjuk: mit követel meg a svéd oligarchia állampolgáraitól, miben kötelező hinni.

Bulgáriában sokszor elmondom: nem szabad kompromisszumra törekedni, mert az ellenség minden kis kompromisszumot a gyengeség jelének ítél. Sokaknak elmagyaráztam ezt pl. a homoklobbi témájában, a "mi szegény homokosok csak békében élni akarunk a 4 fal között" szöveg csak propaganda, nem szabad elhinni, mert a végső cél olyan társadalom létrehozása, mint a skandináv elnyomó rend, ahol a homoklobbi van hatalmon és vaskézzel ver le minden ellenvéleményt.

Itt ez a videó sokszorosan igazol minket. Szóval nagy segítség a liberalizmus ellen küzdők számára nyilvánosságra hozatala.

Maga a recept egyébként adott: 10 % valós tény + 90 % nyílt hazugság és félremagyarázás.

Intenzív tombolást váltott ki az intenzív magyar Nobel-eső.

Én egyébként a Nobel Sóhivatalt magasról leszarom, ezt szeretném aláhúzni, de most nem ez a kérdés: mégis a Nobel-díj a legismertebb nemzetközi díj, melynek így politikai jelentősége van.

Ballib szemszögből a probléma hatalmas. Egyrészt hogyan képes a csúnya poroszos magyar iskolarendszer olyat embereket kitermelni, akiket aztán a világ csúcsán drogozó, nemporoszos-hanemgondolkodnitanító rendszerű skandinávok is elismernek?

Mi történhetett? Esetleg Zorbán megvette pár zsák krumplival a Nobel Sóhivatalt? Vagy egyenesen Putyin delegált oda ügynököket? Csupa nyomasztó rejtély.

Másrészt a magyar díjazottak nem voltak hajlandóak az ellenzéki összefogdosás élére állni, s még arra is képesek voltak, hogy szóba álltak Zorbánnal és embereivel! Azaz nem demokraták, nem tehetségesek! Ez a Karikó egész odáig süllyedt, hogy felment a kolostormalachoz a Karmelitába és rámosolygott, ahelyett, hogy tiltakozásul nem fogott volna kezet vele, de legalább nagyon csúnyán nézett volna rá!

A legéberebb libbantak rájöttek: a svédek így fizetnek Zorbánnak a svéd NATO-csatlakozás ratifikálásáért! Dehát ezek a gerinces progresszív szivárványos svédek hogyan zuhanhatnak le eddig a szintig?

Nem jók a ballibek találkozásai Nobellel. Már a múltkor is mekkora botrány lett Kertész Imréből! Pedig Kertész hétpróbás ballib hírében állt, de aztán megbolondult: élete utolsó éveiben hirtelen szembement a ballib kánonnal, alaposan felbosszantva a "mértékadókat", s emiatt majdnem ki is tagadta őt a Szalon. Még jó, hogy időben meghalt, különben tovább fasizálódott volna!

Sajnos a szokásos érv se működik: hogy igen, de ezeket elüldözték, külföldön lettek sikeresek. Mit ad Isten, egyikük se Zorbán kormányzása alatt hagyta el az országot!

Az igazság nem segít. Az pedig az, hogy a tudomány drága mulatság, s csak nagyon gazdag országok engedhetik meg maguknak a pénzkidobást kutatásokra, így a tudományos tehetségek is oda mennek kutatni, ahol ezek a feltételek megvannak. Lám, a magyar fizikus díjazott két francia kollégája se hazájában kutat.

Persze nem tudom igaz-e, mert ez az erősen elmebajgyamús Bartus blogger híre, de komolyan hihető, hogy ezt mégse ő találta ki:

Iványiékat egyébként nem szívesen támadom, mert egyszer régen volt velük kapcsolatom, s akkor kifejezetten rendesen viselkedtek. Persze az egy teljesen politikamentes, közélethez semmilyen módon nem kapcsolódó ügy volt, egy meghalt idős hajléktalan temetésének ügye.

Szóval aláhúzom, nem a hajléktalansegítő tevékenységüket támadom, hanem a politikai működésüket.

Régi ballib érv, hogy a papok ne politizáljanak. Ami persze marhaság, a papoknak egyenesen kötelességük politizálni a valóságban. De ehhez képest megdöbbentő ez a kettős mérce: a ballibek kedvenc papja olyan turbó fokozatban politizál a ballib oldalon, amihez még csak hasonló sincs a másik oldalon. Persze a ballib magyarázat ismert: amit ők csinálnak, az valójában "semlegesség", "függetlenség", így az ő politizálásuk nem politizálás.

Iványi persze mindig elsősorban politikus volt, neki a papi szerep csak egy álca ehhez. S mindig imádott provokálni. Ezen kívül mélyen hisz abban az elméletben, hogy az igaz ember az, akit támadnak. Ez egyébként létezett az ókorban is bőven, a kereszténység első 3 századában: voltak akik kéjes örömmel keresték a mártírságot, mert úgy vélték, hogy ha a hatalom nem végzi őket ki, akkor ők nem is igazi hívők. Nekem, bevallom, ott se rokonszenves ez. Tessék elolvasni az egyik apostoli atya, Antiochiai Ignatiosz Római levelét, abban olyan részek vannak, melyeket én képtelen vagyok elfogadni - valószínűleg az Egyház is így gondolhatta, ezért - talán éppen ezért -, ez az írás ki lett hagyva az Újszövetségből (nem lett beemelve) annak kanonizálása során, pedig a II. sz. végéig nagyon is népszerű írás volt. Abban olyan részek vannak, hogy "Engedjétek meg, hogy eledele lehessek a vadállatoknak, akik ily módon Istenhez juttatnak." (ez az én fordításom, nem találtam sehol magyarul).

Szóval Iványi mindig provokatív volt. A 90-es években Dávid-csillagokkal, izraeli zászlókkal dekorálta a templomát, aztán körülmetéltette magát, mert akkor éppen az antiszemita-kártya volt a menő. Amióta ez elhalt pár éve - Zorbán megnyerte a Nagy Magyar Zsidóháborút -, már uncsi lett az antiszemitázás, így Iványi se lenget már izraeli lobogót. Így elő kellett venni a migráció teljeskörú támogatását és a szivárványzászlót.

De ez kevés. Most svéd és ukrán himnusz jött!

Szerintem a következő az lesz, hogy Iványi elkéri Zelenszkij szabójának az elérhetőségét, s rendel a zöld terepruhából, majd abban fog misézni ezentúl.

S most jut eszembe: remélem, Iványiéknál "ámen" helyett "slavaukraini" van a misén!

A szófiai amerikai követség által kinevezett harvardi-kanadai bolgárellenes kormányzat Bulgáriában új, drasztikus lépésre szánta el magát a múlt hónap végén. A cél az Orosz Egyház és a Bolgár Egyház egymásnak ugrasztása. E célból ki lett utasítva az országból a szófiai orosz templom három papja, az egyik orosz, a másik kettő belarusz állampolgárságú. A vád ellenük: kémek. A hivatalos indoklás szerint aktív részesei voltak "Putyin hibrid háborús erőfeszítéseinek", s széleskörű kapcsolatokat építettek ki az országban az orosz propaganda terjesztésére.

Persze vicces, hiszen ha az idegen propaganda terjesztése bűncselekmény, akkor a Soros Alapítvány, s a többi több tucatnyi álcivil szervezet minden külföldi alkalmazottát is ki kellene utasítani. Szóval a lényeg: a "nekünk tetsző" propaganda maradhat, minden más tilos, ezt nevezik a liberálisok véleményszabadságnak.

Az ortodoxia ellen hosszú éveken át harcolt a bolgár jobboldal, legalábbis annak legkeményebb, legeuroatlantistább része, ennek kezdete már 1991, amikor a hatalomra került jobboldali, nyugatos koalíció egyenesen törvényen kívülinek nevezte a Bolgár Egyház "kommunista" vezetőségét, s megpróbált új egyházat létrehozni, szófogadó, nyugatos papokkal.

Akkor a harc 12 éven keresztül zajlott, 1991-2003 között, s végül az ortodoxia teljes győzelmével végződött. Bevallom, az első év során, nagyjából 1992 közepéig én is a "reformereket" támogattam, ez az én személyes bűnöm, de ezt talán enyhíti, hogy 1992-től átálltam.

Az egyházvezetőség akkori taktikája az volt, hogy semmilyen kompromisszumot nem fogadott el, az állammal egyszerűen nem tárgyalt, a bírósági határozatokat nem hajtotta végre. Az állam azt meg mégse merte megtenni, hogy rendőrséget küldjön ki végrehajtani, ez nagyon csúnyán nézett volna ki.

Az akkori események röviden a következők voltak:

• 1992: a kormányzat sikeresen meggyőzi a 13-tagú Szinódus 6 tagját, hogy álljon át, válaszul a Szinódus kiközösíti a 6 főpapot,
• a bíróság új Szinódust jegyez be a 6 főpappal, közülük Pimen metropolita lesz az ideiglenes egyházvezető, a bíróság kimondja, ők az Egyház legitím képviselői,
• a korábbi vezetés kijelenti, nem tekinti magára érvényesnek a bíróság jogerős határozatát, azaz nem adja át a hatalmat,
• Szófiában a legtöbb egyházközségben a papok átállnak az új vezetéshez, vidéken a helyzet fordított, szinte mindenki hű marad a régi vezetéshez, van, ahol szabályos csaták zajlanak, pl. 1992 nyarán a szófiai teológiai középiskolát elfoglalják erőszakkal az új vezetéshez hú diákok, majd ősszel meg visszafoglalják a régi vezetéshez hű diákok,
• 1992 őszén a jobboldali kormány megbukik, de a bíróságokon az ő embereik maradnak, így a régi egyházi vezetéssel szimpatizáló baloldali kormány nem tud tenni semmit, a bíróságok folyamatosan az új vezetésnek adnak igazat,
• a jobboldal megpróbál a Vatikánhoz fordulni, ami csak az ellenfelet segíti, egyrészt miféle ortodox kér katolikus segítséget, másrészt II. János Pál akkori római pápa látványosan a régi bolgár vezetés pártjára áll, csak velük beszél,
• 1992-1996 között "tűzszünet" áll be, két egyházi vezetés működik párhuzamosan,
• 1996-ben a jobboldal megnyeri az elnökválasztást, az utolsó kísérlet az új egyházi vezetés helyzetbe hozására, 1997-ben a jobboldal nyer a parlamenti választáson is, de már inkább semlegességet tanúsítanak, a jobboldal dominálta bíróságok még harcolnak, az utolsó eset 2000, amikor a bolgár alkotmánybíróság "véglegesen" igazat ad az új egyházvezetésnek, mely azonban már sokkal gyengébb, az alkotmánybírósági határozatot a régi vezetés ugyanúgy semmisnek nyilvánítja, mint addig minden más bírósági döntést,
• közben lezajlott 2 pátriárkaválasztás: 1996-ban az új vezetés választ pátriárkát, az említett Piment, majd 1998-ban a régi vezetés, az addigi pátriárkát, Makszimot megerősíti posztján,
• a jobboldal kemény magjának megdöbbenésére 1998-ban a már haldokló Pimen átáll: az új vezetés által szervezett nemzetközi konferencián, ahol jelen van az összes külföldi összes kanonikus ortodox egyház képviselője is, megjelenik Pimen ellenpátriárka, kezet csókol Makszimnak, bocsánatot kér, lemond “tévesen használt" pátriárkai címéről, cserébe az új vezetés megszünteti kitagadását, s visszaadja neki érseki címét,
• az új vezetés kemény magja - akik között már egy kanonikus metropolita vagy érsek sincs - még küzd, de immár Szófiában is alig van egyházközségük, utolsó bázisuk a fő gyertyaöntő üzem, aminek bevételéből képesek finanszírozni magukat,
• a nagy csapás 2001: a volt bolgár cár II. Szimeon 2001-ben visszatér a bolgár politikai életbe, egyértelműen Makszim oldalára áll, amikor 2001 júniusában leteszi a kormányfői esküt, ezt egyedül Makszim jelenlétében teszi, a második szinódustól nem hívva meg senkit,
• 2003-ban a Szimeon vezette kormány jóvoltából új egyházügyi törvény születik, mely szerint a Bolgár Ortodox Egyház ügyeiben nem illetékes a bíróság, azaz a vezetését se kell bejegyezni, így az új vezetés bírósági bejegyzése hatályát veszti, sőt a továbbiakban nem is lehet bírósághoz fordulni.

Csak az érdekesség és teljesség kedvéért: az új vezetés - melyben azonban már csak egy olyan püspök van, akinek legitimitása kétségtelen - formailag létezik még 2010-ig. 2010-ben ez a vezetőség is feloszlatja magát, s kéri visszafogadását az igazi egyházba. Már csak 3 ellenálló pap marad, egyikük tulajdonképpen az egész 1991-es szakadás szellemi atyja, akik maradnak önállóan, ők fenntartanak Szófiai belvárosában egy kis templomot. A következő évben autóbalesetben meghal ez a szellemi atya, ezzel a templom is megszűnik. Volt még egy tovább műkődő reformista püspök, aki azonban Olaszországba vándorolt ki, ott csatlakozva egy szakadár ortodox csoporthoz.

De vissza a témára. Most valami hasonló készül, csak immár tanultak a korábbi sikerből az euroatlantisták, így lágyabban lépnek. S sajnos megint sikerült találni - igaz, egyelőre csak 1 - főpapot, aki egyetért a kormányzattal. Egy másik főpap meg az oroszok mellé állt, a többiek hallgatnak.

Az orosz fél egyébként bölcsen reagált most: kinyilvánították, nem lesz ellenlépés, azaz a moszvai bolgár templom papját nem fogják kiutasítani. Ami azt is jelenti, a folyamat ezzel leáll. Ami rossz hír a bolgárellenes szófiai kormányzatnak, nem ezt tervezték.

S - bár kicsit megkésve, de - a Bolgár Egyház vezetősége is elutasította az Orosz Egyházzal szembeni konfrontációt a kérdésben. Emiatt a bolgár "okosak és szépek" - ez a legnyugatbarátabb bolgárok népszerű gúnyneve - most tüzet okádnak az "oroszbarát", "kommunista" és "ex-titkosszolga" bolgár főpapok ellen.

Alapvetően már a 90-es évek elején észrevették a liberális elemzők: ahogy nem lehet iszlám demokráciát építeni, úgy az ortodoxia se egyeztethető össze a liberalizmussal. Tehát győzni kell ebben a harcban, nem lehet kompromisszum. Így időről időre mennek a különböző akciók.

A mi oldalunk jó helyzetben van, időnk van bőven, nem sietünk. S mivel bekebeleztek minket, még az az erőnk is megvan, hogy belülről rombolhatjuk az Euroatlanti Sátánt.

Úgy tűnik, a washingtoni és brüsszeli nagyurak mindenképpen háborút akarnak a Fekete-tengeren, a lassan összeomló, emberből kifogyó kijevi zsidó-náci hunta érdekében. Ha ez tényleg bekövetkezik, az is pont fordítva fog elsülni azonban: Bulgáriában még a nyugatpárti lakosság jelentős része se fogja támogatni a NATO-gépezetet, ha az direkt háborút hoz az országra.

A múlt hónapban volt a mormonizmus 200. évfordulója.

Ugyanis a mormon mitológia szerint 1823 szeptemberében fedezte fel isteni sugallatra a mormonizmus alapítója, az akkor 17 éves Joseph Smith az elásott aranylemezeket, melyek a Mormon Könyvét tartalmazták "reformált egyiptomi" nyelven. Smith már korábban is kapott üzenetet Istentől, még 14 évesen, de akkor csak arra kapott utasítást, hogy ne csatlakozzon egyetlen egyházhoz se, mert "mind rossz". A mormon üdvtörténet vége pedig 1830, amikor Smith hivatalosan is megalapítja az új egyházat, ami a mormon tanítás szerint Krisztus egyetlen igaz, visszállított egyháza. Eredetileg ez is volt az egyház neve: Church of Christ.

Miért "visszaállítás"? Mert a mormon tanítás szerint az eredeti krisztus Egyház letért a helyes útról. Ez persze egy általános protestáns tanítás, de a hagyományos protestantizmus ezt sose értelmezte teljeskörűen, azaz nem hirdetett soha teljes hitehagyást, lásd a hagyományos protestantizmus mindig kiállt a mellett, hogy legalább a IV. sz. végéig nem volt hitehagyás. Lásd, a hagyományos protestantizmus elfogadja Niceai Zsinat (325) hitformuláját.

Ezzel szemben a mormonok már Niceát is a hitehagyás idejére teszik, azaz a niceai hitformulát is elvetik. Emiatt a protestánsok zöme is nem-keresztény vallásnak tekinti a mormonizmust.

Persze a hitehagyás tana ősi, mindig voltak, akik hittek ebben. A protestantizmus rövid történetéről van már cikkem, íme. De ott erre pont nem tértem ki.

Az újprotestáns ideológia szerint ugyanis az eredeti reformáció nem volt elegendő, ezért több "ébredés" történt a későbbiekben a protestantizmusban (csak a legismertebb csoportokat fogom említeni):

• az első ébredés (XVIII. sz. közepe): elsősorban az USA-ban és Angliában, eredetileg anglikán alapon, de erős kálvinista hatás is volt, ez tulajdonképpen két mai jelentős protestáns csoport, a baptisták és a metodisták megjelenése, a baptisták létszáma kb. 100 millió ma, a metodistáké kb. 80 millió, azaz ma már mindketten többen vannak, mint a hagyományos lutheránusok és kálvinisták (persze ez csak világviszonylatban igaz, Magyarországon pont fordítva van: a lutheránusok és kálvinisták nagy egyházak, míg a baptisták és a metodisták kis csoportok),
• a második ébredés (XIX. sz. eleje): ez alapvetően a kálvinisták között és az első ébredésből létrejött csoportok között ment végbe, szinte teljesen az USA-ban, ennek eredménye az adventisták (20 millió fő), a Stone–Campbell mozgalom (ma jellemzően ezek "Krisztus Egyháza" vagy "Krisztus Tanítványai" néven mennek, kb. 7 millió hívő), s a mormonok (kb. 15 millió fő),
• a harmadik ébredés (XIX. sz. vége, XX. sz. eleje): ez messze a legsikeresebb "ébredés", ennek eredménye a pünkösdizmus (ma 200 milllió hívő), de ekkor lett a jehovizmus is (10 millió fő), leginkáb adventista alapon, s a nazarénizmus (2 millió fő), elsősorban metodista alapon,
• a negyedik ébredés (XX. sz. vége): ez teljesen amerikai jelenség, s ez a leginkább átpolitizált, tulajdonképp ez a ma "evangélikus kereszténységnek" nevezett áramlat megszületése, melynem fő sajátossága, hogy leginkább önálló gyülekezeteket takar, melyek nem alkottak semmilyen új csoportot, eleve önmeghatározásuk az, hogy ők "felekezeten kívüli keresztények", s a fő jellemzők: a keresztény cionizmus, a kreacionizmus, s a legfontosabb pedig a konzervatív alapállás etikai kérdésekben (elsősorban: az abortusz és a homoklobbi ellenzése), valamint szinte vallásos hit a klasszikus liberalizmus mellett gazdaságpolitikai kérdésekben, ma ezek 100 millió főt egyesítenek, az USA-ban hatalmas lobbierővel rendelkeznek, gyakorlatilag a Republikánus Párt egyik fő háttere volt (bár ezen a nem hívő Trump megjelenése azóta változtatott valamennyit).

Mint látható, mindegyik hullám azért lett, mert az előzőt nem tartotta eléggé koreszerűnek és radikálisnak. Az így létrejött új felekezetek 95+ %-ára elmondható: benne maradtak a hagyományos protestáns teológiai értelmezésekben, azok valamelyikét elfogadták, inkább csak e kereten belül újítottak.

Mindez nem igaz azonban két jellemző csoportra: a jehovistákra és a mormonokra, ők ugyanis szembementek gyakorlatilag mindennel. A jehovisták gyakorlatilag a 325-ös zsinaton elvetett áriánus irányzatot csinálták újra, a mormonok pedig egyenesen szinkretikus új vallást hoztak létre keresztény alapon, de az alapvető keresztény dogmákat elvetve. Ezért is van az, hogy a jehovistákat és a mormonokat nem csak a hagyományos protestánsok, de a különböző ébredések során létrejött újprotestáns felekezetek se fogadják el keresztényeknek.

Ez a jehovisták esetében nem okoz semmilyen problémát. Miért? Mert a jehovista tanítás eleve államellenes, bezárkózó. A Jehova Tanúi arra tanítják tagjaikat, hogy egyáltalán ne politizáljanak, a közéletben ne vegyenek részt sehogy, sőt még szavazni se menjenek. A radikálisabb jehovisták még a Himnusz éneklését, sőt ünnepségen a Himnusz alatti felállást is hitehagyásnak tekintik. A legtöbb jehovista pl. nem vállal olyan munkát, ahol fel kell esküdni az alkotmányra, mert ez is "bálványimádásnak" minősül.

A mormonok esetében ez egyáltalán nincs így. Joseph Smith is már amerikai hazafinak tekintette magát, s a mormonizmus egyenesen hitet tett az amerikai állam mellett minden mormonellenes üldözés ellenére, olyan abszurditásokig, hogy pl. a mormonok szerint az amerikai alkotmányt Isten ihlette!

Szóval a mormonok nagyon is részt vesznek a közéletben. Sőt, erre büszkék is. Maga Joseph Smith is elnökjelölt volt 1844-ben, kampányolt, s éppen a kampány során ölte meg őt egy dühös mormonellenes tömeg. Smith volt az amerikai történelem első meggyilkolt elnökjelöltje.

Viszont a sajátos, nem-keresztény mormon tanítás nagy bajt okoz. A mornonok egyébként vallják a már említett negyedik ébredési hullám politikai üzeneteit, azaz konzervatív alapállás etikai kérdésekben, abortuszellenesség, homofóbia, klasszikus liberális gazdaságpolitikai ideológia, stb., de minden hiába: az "evangélikus keresztények" számára így is "gyanús szekta" maradnak.

A 2012-es amerikai elnökválasztás után elemzők arra jutottak, hogy Barack Obama azért tudott másodszor is nyerni, mert sok evangélikus republikánus szavazó direkt nem ment el szavazni, mert nem volt hajlandó leszavazni a republikánus jelöltre, a "sátánista" Mitt Romney-ra, ugyanis Romney mormon. Akadt olyan evangélikus hitszónok is akkor, aki kijelentette "idén Sátán két ügynöke küzd meg az elnöki székért barátságos meccsen".

A mormonizmus pedig már a XIX. sz. vége óta igyekszik alkalmazkodni, vért izzadnak, hogy ismerjék el őket normál amerikaiaknak és keresztényeknek. 1890-ben lemondtak ezért a többnejűségről, pedig az korábbi "örök isteni parancsolat" volt (ma is akadnak kisebb csoportok, melyek nem fogadták el ezt a lemondást).

A fő irányt ebben a második legnagyobb mormon cspport mutatta meg. Smith 1844-es halála után ugyanis a mormonizmus részekre szakadt. A legtöbben ma ahhoz a csoporthoz tartoznak, mely Utah államban és környékén telepedett le, s 1890-ban szakított a többnejűséggel. Ők ma a mormonok 95 %-a.

De van még 5 kisebb, de értelmezhető mennyiségű taggal rendelkező csoport (meg több tucatnyi törpeszekta). Ezek közül a legnagyobb - kb. 250 ezer tag - az, mely Joseph Smith első felesége és első fia körül alakult ki Missiori államban. Ők a XX. sz. végére már idáig mentek, hogy a Mormon Könyve csak "kiegészítés" az igazi szentíráshoz, a Bibliához, s fű alatt elfogadták a niceai hitvallást. S persze nem nevezik magukat mormonoknak, az egyházuk neve se tartalmaz már utalást a korai Smith-időkre. Őket ma már az átlag protestáns nem is tekinti "szektának". Már csak kis "baj" van velük: nem teljesítik teljes mértékben a "sola scriptura" elvet, hiszen ez "kiegészítő" szentírást se enged meg.

A legnagyobb csoport vezetése pár éve kezd mozogni hasonló irányba, persze jóval óvatosabban.

A jelenlegi - 2018 óta tisztséget viselő - mormon "elnök-próféta" 3 éve azzal kezdte, hogy de facto betiltotta a "mormon" szót. Olyan kampány indult, mely szinte csak Jézusról szól. A régebbi bizarr tanításokat már csak kutatók ismerik, hivatalosan nem vontak vissza semmit, de ezeket már nem tanítják.

Ahol bizarr dolgokat nem lehetett visszavonni, legalább a külsősékene enyhítettek. Az otthonlátogatások lecsökkentették, a fő tevékenység immár a gyülekezeti terem. A hirhedt templomi alsóruházat is modernizálva lett.

A mormonoknál a templom és a gyülekezeti terem két teljesen más dolog. Gyülekezeti terem minden egyházközségben van, ide bárki bemehet. Míg templom a világon csak kb. 250 darab van, ide idegen nem léphet be, sőt egyháztag is csak előzetes engedéllyel, itt "titkos" szertartások zajlanak, a fő beavatási szertartáso átesettek "titkos alsóneműt" kapnak, ezek eddig olyanok volt, hogy lehetetlenné tették pl. nőknek testhezállóbb ruha viselését.

Közben a misszionáriusok dresszkódja is enyhítve lett. Eddig a lányok titkárnőnek, a fiúk üzletembernek voltak kötelesek öltözni. Most már a lányok felvehetnek nadrágot, a fiúknak pedig szabad akár rövidujjú ing is nyakkendő nélkül.

De a legmegdöbbentőbb, megszűnt a rendes évi Cumorah-hegyi ünnepség, a mormon foklór talán legfontosabb eseménye. A Cumorah-hegy valójában egy domb, az a hely, ahol Joseph Smith állítólag megtalálta az aranylemezeket. Eddig ott évente múltidéző, hagyományőrző ünnepség volt, ahol előadták Joseph Smith életét és a Mormon Könyve fő eseményeit. Ezt lefújták előbb a COVID-ra hivatkozva, majd az epidémia után sose indították újra. Na, ez tényleg óriási változás.

Meddig fog elmenni a folyamat, ez kérdés még. Szerintem lassan, de biztosan normál újprotestáns felekezet lesz belőlük. Azaz képmutatás és örjöngés sajátos keveréke, minden keresztény gyökér nélkül, jobban, mint ami a normál protestánsoknál szokás, mert ott legalább van egy szerves fejlődés.

De tényleg, ez most nem vicc. Lassan mindenki megérti: az ukrajnai fronton folyó harc kimenetelének jelentősége fontosabb bármi másnál.

A liberalizmus végtesztje ez. Ha nem képes győzni, az meg fogja gyorsítani a liberális világrend bukását is. Ami sajnos nem lesz gyors bukás.

De természetesen a gyakorlati szempontok rendkívül fontosak. Amerika semmiképpen se akar totális ukrán győzelmet, ez ugyanis arra kényszerítené Oroszországot, hogy atomfegyvert vessen be, s nem taktikai, harctéri atomfegyverekről van itt szó, hanem célzott, nagyvárosok elleni támadásról. Végsősoron az orosz vezetés kénytelen lenne feláldozni Kijevet is akár, miközben Kijev orosz szemszögből az kb. olyan, mint magyar szemszögből Pozsony vagy Kolozsvár. Ebben az esetben az ukrán győzelem értelmetlenné válna.

A nyugati cél egy mérsékelt ukrán győzelem tehát. Melynek eredményeképpen Oroszország vereséget szenved, de nem megalázó, megsemmisítő vereséget, hanem valami olyasmi, mint ami a krími háború (1853-1856) után volt. Akkor Oroszország vissza lett kicsit szorítva ugyan, de ez alig 20 évig hatott.

A nyugati diplomácia teljesen erre megy ki. Senki se akar nyugaton olyan győzelmet, mint Hitler ellen 1945-ben, kivéve pár Soros gazda típusú elmebajost, aki már annyira öreg, hogy minden mindegy neki. S amint lehetőséget lát ilyen kimenetre a nyugat, a kijevi hunta rá lesz kényszerítve ennek elfogadására. Ha másképp nem, puccsal, Zelki fizikai likvidálásával.

Orosz oldalról viszont nincs kényszer. Az ország hosszú évekig képes még harcolni, s csak várnia kell. Nincs jobb katonai helyzet, mint amikor az egyik fél megengedheti magának a szimpla védelmet, míg az ellensége kénytelen támadni. S aki támad, az nagyobb veszteségeket szenved el, jelenleg az ukránok háromszorosan többet vesztenek, mint a védelemre - az ellenség kivéreztetésére - beállt oroszok.

Orosz szempontból egyébként bármi eladható győzelemként, az is bőven elég, ha a nyugat, legalábbis tűzszüneti vonalként, elismeri a meglévő határokat. Ehhez képest csak plusz, ha meglesz Odessza, vele az egész Fekete-tengeri partvidék, amivel a kijevi rendszer szárazföldi állammá válik - s ez nem álom, simán lehetséges, ha a háború folytatódik még egy éven át.

De a nyugati hozzáállás az igazán lényeges. mert míg az orosz felet nem sürgeti semmi, addig a nyugatot nagyon is.

A két lehetséges kimenet: a nyugat teljes győzelme vagy részleges győzelme. (Direkt módon nem tud veszteni a nyugat, hiszen nem vesz részt a háborúban nyíltan, s ez nem is fog változni.) A részleges győzelem is megfelel, mert ez ugyan egy bezárkózó nyugatot jelentene, de ez a bezárkózott nyugat is még pár évtizedig elég erős maradna önmaga megvédésére.

Valójában a teljes nyugati győzelem csak elméleti esély. Jelenleg, mint mondtam, az ukrán fronton 1:3 arányú az orosz:ukrán veszteség emberben, az ukrán fél lassan ki fog fogyni emberből, ha folytatódik a háború hasonló erőkkel, mint eddig. S nincs aki segítsen nekik, embert még a harcias lengyelek és baltiak se fognak küldeni, nemhogy Amerika, mely látványosan ki akar maradni a direkt részvételből

A kisemberek, a világ népei szemszögéből minden kimenet jó. Persze minél kisebb a nyugat győzelme, annál jobb. De egy határozott nyugati győzelem is oda vezetne, hogy a nyugat rothadása még inkább erősödne, a polgári értékrend szellemisége növekedne, keményedne a kapitalizmus, az erkölcsi romlás egyre mélyebbre vinné a nyugatot és a vele szolidáris világot.

Persze idegesítő és kellemetlen, hogy most zöldruhás kis orkránok vonulgatnak fel és alá nyugaton, s minden nagyúr parancsára kötelező tapsolni nekik, dehát ilyen a világ: a kuka melletti szeméthalom is csúnya valami, dehát mégis gyakori látvány, s józan ésszel arra emlékeztet minket, hogy milyen jó is a szeméthalom hiánya. Az orkrán terepmintás divatbemutató is ilyen, majd elmúlik.

S ami még fontos: Amerika és a Nyugat nem ugyanaz. Amerika a 90-es években túlnyerte magát, olyan területeket hódított meg, melyeket nem is tervezett megszerezni. Ezek csak Oroszország totális összeomlása és iszonyúan rossz politikája miatt lettek Amerikáé, pl. a legvadabb álmaiban se gondolta volna korábban egyetlen amerikai elemző se, hogy a Baltikum és a fél Fekete-tenger amerikai lesz.

Tehát Amerikának van miből vesztenie, s ez teljesen fájdalommentes veszteség, csak enyhe presztízsveszteség lenne, ami azonban könnyedén eladható. A törzsterület ugyanis nincs veszélyben, Nyugat-Európa elvesztésére semmi kilátás. Még jó is Amerikának az EU összeomlása, ezzel csak megszűnik egy jövőbeli potenciális vetélytárs.

Ráadásul az amerikai elit számára a nagyobb ellenség Kína. Ha a kérdés az, lemondjon-e az USA az eleve csak véletlenül megszerzett Kelet-Európáról, ha cserébe kap egy semleges Oroszországot, meg fogja ezt lépni, mert ez segíteni fogja Amerikát Kínával szemben. Amerikának semmi se rosszabb, mint egy orosz-kínai kényszerszövetség.

Azt hiszem a gondolkodó emberek ezt látják döntöshozó helyzetben. A lengyelek és a baltiak rettegnek, hogy kiesnek a Nyugatból és a nyugati-orosz semleges övezet részeivé lesznek, ezért mindent elkövetnek a háború hiszterizálódásáért. Orbán és a hozzá hasonlók pedig éppen arra készülnek, országaik hogyan lehetnek az új béke nyertesei. Persze nem látok be a fejekbe, de meglepődnék, ha ez nem így lenne.

magyarázat: a szláv nyelvek egymáshoz való közelsége miatt nem szokásos a szláv szavak és nevek átadása eredetiben, hanem azokat le szokás fordítani, így nem a magyar orkránbuzik által is használt "Szlava Ukrajinyi!" (bár jellemzően ezt angolosan írják "Slava Ukraini" alakban, mert így még progresszívebb) van itt, hanem le van fordítva bolgárra, azaz "Szlava na Ukrajna" - ez nem az "ukránellenes" karikatúra készítőjének az ötlete, hanem így mondják az abszolút nyugathű ukránpárti bolgárok is

Alapvetően jó jel, amikor már a liberálisok is szégyellik a liberalizmust.

A legliberálisabb, legpolgáribb magyar párt immár nem meri saját magát liberálisnak nevezni. Azt mondják "mi szociáldemokraták".

Vicces...

Valószínűleg ez valamiféle perverzió, de fel vagyok iratkozva a DK TV-re, s még az élő Gyurcsány-beszédbe is belenéztem pár perc erejéig. A DK nyugdíjasai valószínűleg délutáni álmukat aludták, ezért lehetett, hogy velem együtt alig 12-en nézték?

Ezt kérésre írtam, a lényeg: a különböző "alkotmányos ellenállási" csoportok alapeszméjének cáfolata.

Az eredeti alkotmányos ellenállási tézist vettem az egyszerűség kedvéért, ez Geri Tibi blogger verziója, ő az első, aki az egészet kitalálta immár 12 éve. Ezt a verziót találtam meg tőle (itt van, de nem biztos, hogy sokáig lesz, ugyanis Tibike rossz szokása törölni mindent, ha cáfolata érkezik, majd újra feltenni máshová):

Lássuk a fő pontokat!

"Nem az alkotta meg, aki erre jogosult"

Az 1949-es alkotmány 2011-ben hatályos szövege:

“19. § (1) A Magyar Köztársaság legfelsőbb államhatalmi és népképviseleti szerve az Országgyűlés.
(2) Az Országgyűlés a népszuverenitásból eredő jogait gyakorolva biztosítja a társadalom alkotmányos rendjét, meghatározza a kormányzás szervezetét, irányát és feltételeit.
(3) E jogkörében az Országgyűlés
a) megalkotja a Magyar Köztársaság Alkotmányát;”

“24. § (1) Az Országgyűlés akkor határozatképes, ha a képviselőknek több mint a fele jelen van.
(2) Az Országgyűlés a határozatait a jelenlévő képviselők több mint a felének szavazatával hozza.
(3) Az Alkotmány megváltoztatásához, valamint az Alkotmányban meghatározott egyes döntések meghozatalához az országgyűlési képviselők kétharmadának a szavazata szükséges.”

A szerző is tudja ezt, így megpróbál csúsztatni. Íme próbálkozásai:

"„2. § (2) A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé,” - Tehát az általános alkotmányozó hatalom a népé." - na most, a "minden hatalom" kifejezés szűkítése zajlik le, hiszen ha minden hatalom a népé, akkor a parlament nemcsak nem alkotmányozhat, hanem eleve semmit se tehet, ha komolyan vesszük ezt a logikát.

A szerző nem bizonyítja, hogy a "minden hatalom a népé" kitétel azt jelenti, hogy a képviselet általi hatalomgyakorlás tilos. Márpedig ha ez nem tilos - s ezt állítani abszurd, hiszen az egész alkotmány nagyrészt pont e képviseleti hatalom részletezésével foglalkozik -, akkor miért csak az alkotmányozási hatalom tilos? Ez sehogy se vezethető le az alkotmányból.

Maga Tibi is észreveszi ezt, mert a következő bekezdésben immár azt írja: "A képviselő alkotmányozó jogai az alkotmány előírásához KÖTÖTTEK. Tehát a képviselő csak olyan alkotmányozó joggal rendelkezik, amit az alkotmány előír.". Így van, s ez az alkotmányozási jog benne van a 19. §-ban. Csak nem világos: hogyan lett hirtelen alkotmányozó hatalma a parlamentnek, ha épp az előbb írta azt Tibi, hogy nincs neki.

A szerző erre halandzsázik: "A lényeg, hogy ez a pont nem valóságos felhatalmazás, mert a módosított alkotmány által 90-ben megválasztott képviselő már nem gyakorolhatta ezt a jogot. Hiszen azt, aminek a megalkotására felhatalmazása van, már 89-ben megalkották. Hiszen őt is az alapján választották, amit neki lett volna joga megalkotni." - nos, ez teljesen abszurd, a jogszabályokban minden szó fontos, olyan nincs, hogy van jog, de az nem gyakorolható, ha ugyanis így lenne, ez a jog hiányozna, ismét logikai bukfenc. Eleve ez a "nem valóságos felhatalmazás" szó mindent elmond a szerzőről, szembemegy minden létező jogi alaplogikával.

"Nem azt alkotta meg, amit a hivatkozása tartalmaz"

A szerző a "megalkotja a Magyar Köztársaság Alkotmányát" szövegből azt vonja le, hogy ez azt jelenti, csak ilyen címmel alkotható meg alkotmány. Miközben ez csupán hivatkozás. Ráadásul a szerző két egymásnak ellentmondásos következtetést is levon:

• nem alkotható alkotmány, mert az már meg van alkotva,
• alkotható alkotmány, ha annak neve "a Magyar Köztársaság Alkotmánya".

Belekeveredik abba a problémába, hogy az "alkotás" és a "módosítás" közé falat képzel, miközben a kettő ugyanaz. Az alkotás valójában egy 100 %-os módosítás, a módosítás pedig egy részleges alkotás. A szerző logikája szerint: ha az alkotmányozó az alkotmány minden egyes szavát lecserélte volna, csak a címét hagyta volna meg, akkor az jogszerű módosítás lett volna, nem jogszerűtlen alkotás, ez persze nyilvánvalóan hülyeség.

"Nem úgy alkotta meg, ahogy az elő van írva"

Ez a legegyszerűbb.

Hiszen ott a "az országgyűlési képviselők kétharmadának a szavazata szükséges" rész, ami tényszerűen megvolt az alkotányozáskor.

Tibi így ezzel nem is foglalkozik sokat, rátér az "új állam lett létrehozva" mesére. Tibi "alkotmányjogász" láthatóan nem tudja, hogy nem jönnek létre új államok új alkotmány elfogadása miatt.

Párszor belenéztem a Partizán szlovák eredményvárójába:

A fő következtetés: Marci gyerek mára profi lett.

Amint közétették az exitpollokat a szlovák ballibek fölényes győzelméről, Marci ballib vendégeinek fülig ért a mosolya, míg ő visszafogott maradt. Volt benne annyi profizmus, hogy tudja, ez nem a kampány, s nem szabad teljesen bizonytalan adatoknak felülni.

Az eredmény meg persze kiváló, bármi is legyen később. Ez újabb vereség Brüsszel és New York számára, azaz győzelem a kisembereknek.

A magyar ballibek tombolnak. Egyetlen kis örömük: legalább a magyar párt nem jutott be.

Ballibbant díszpintyek süketelnek, Nemtelen Gábor vezénylete alatt:

Persze elhangzik sok tényszerű baromság: "Kádár alatt a médiák szabadabbak voltak, mint most". Ehhez tényleg agymosottnak kell lenni, hogy az ember komolyan úgy emékezzen vissza, hogy Kádár alatt egy rakás ellenzéki média létezett, s ezek szabadon működtek.

Emlékeztető a fiataloknak: Kádár alatt lapengedély kellett minden nyomtatott sajtótermékhez, s ilyet csakis bejegyzett szervezet kaphatott, márpedig akkor minden szervezet pártirányítás alatt állt, közvetlenül vagy közvetve. Persze, akadtak szerkesztőségek, melyek feszegették a határokat, s sokszor kifejezetten bátran viselkedtek, de szabad média egy se létezett, s aki esetleg túl bátor lett, arra lecsaptak, a 80-as években is, korábban meg még inkább.

De a fő állítás: a propaganda zombivá tesz. Dehogy tesz. Itt vagyok pl. én! A Klub Rádiónak rendszeresebb hallgatója, mint én, alig létezik, s mégis: nem lett belőlem ballib zombi. Hogyan lehetséges ez?

Oroszországban jelenleg 20 vagy 15 uráli nyelv létezik (az eltérés oka: egyes nyelvjárások külön nyelvek-e).

A legkisebbnek 10-nél kevesebb anyanyelvi beszélője van, a legnagyobbnak 350 ezer.

Alapvetően a nyelvhalálnak kb. 8 fő lépcsőfoka van:

• az emberek nem használják a nyelvet minden témában,
• az emberek a nyelvet csak személyes használatra alkalmazzák,
• a fiatalabbak már inkább más nyelven beszélnek,
• a fiatalabbak egyre nagyobb része csak érti, de nem beszéli a nyelvet,
• a fiatalabbak egyre nagyobb része nem ismeri a nyelvet,
• már megszűnik a nyelv átadása a fiatalabb nemzedéknek,
• csak a legidősebb között vannak már csak anyanyelvi beszélők,
• a nyelv már csak a múlt emléke, folklorizálódott alakban.

Oroszországban a nemzetközi felmérések szerint az összes uráli nyelv kihalásveszélyes, 2 kivétel van: a párszáz főс szölkup és a 40 ezer fős erzja-mordvin, ezeknél ugyanis még nem szűnt meg a nyelv általános átadása a gyerekek felé. Az orosz nyelvészek véleménye sokkal negatívabb: szerintük a szölkup és az erzja is kihalásveszélyes.

Az se számít, hogy a nyelvet tanítják-e iskolákban, mert a legtöbbet tanítják, tantárgyként a helyi orosz tannyelvű iskolákban, sőt 3 nyelven tanítás is van az első 4 osztályban.

Az még kevésbé számít, az adott nyelv hivatalos-e. Oroszországban minden autonóm területen az orosszal együtt hivatalos a helyi nyelv is. Ez azonban a gyakorlatban azt jelenti: vannak kétnyelvű hivatalos feliratok, egyes kétnyelvű okmányok, de a valóságban a nyelvet sehol se használják. Abszolút jelképesség van: pl. az autonóm területek vezetői kötelesek felesküdni mind oroszul, mind a helyi nyelven, ez utóbbi kb. egy szöveg elhadarása papírról.

Ami viszont az orosz nyelvészek érdekes megfigyelése: az uráli nyelvek a legkevésbé életerősek. Mivel hivatalosan nincs hatalmi politika a kisebbségi nyelvek ellen, így az ok társadalmi.

A következtetés: minél jobban hasonlít egy kisebbség az oroszokra, annál inkább nem használja a nyelvét. Először is: a keresztények sokkal jobban, gyorsabban hagyják el nyelvüket, mint a muszlimok, a buddhisták vagy a sámánisták. Másodszor: a fehérek hajlamosabbak elhagyni nyelvüket, mint a mongoloidok. Harmadszor: ha a népszokások hasonlítanak az orosz szokásokra, szintén erősebb a nyelvelhagyás.

Ugyanazon a vidéken, a Volga mentén megdöbbentő eltérések vannak: a tatárok, baskírok simán beszélnek a saját nyelvükön, azt nem "szégyellik", a csuvasok kevésbé, de azért még beszélnek, a marik, komik, udmurtok, más uráli népek pedig városban kb. soha, s falvakban is csak ritkán.

A diglosszia szó neve szó szerint "kétnyelvűséget" jelent, mégse szimplán kétnyelvűséget takar azonban, hanem egy bizonyos típusú kétnyelvűséget: azt a jelenséget, hogy egy ember - vagy közösség - két nyelvet beszél ugyan, de nem azonos helyzetben, azaz helyzetfüggően váltogat a két nyelv között.

A jellemző eset, hogy van egy "magas" és egy "alacsony" nyelv, a magasat használják minden kiemelt, "hivatalos", fontos helyzetben, az alacsonyat pedig csak a családban, informális helyzetekben, esetleg a közösségen belül köznapi helyzetekben.

A magas nyelv és az alacsony nyelv jellemzően ugyannak a nyelvnek két változata. A magas lehet az illető nyelv sztendertizált irodalmi szabványa, míg az alacsony pedig nyelvjárás. De az is lehet, hogy az alacsony a nyelv mai, beszélt változata, míg a magas egy korábbi verzió, melyet a beszélők valami okból klasszikusnak tekintenek.

Az európai gyarmatosítás hozta létre a legtöbb ilyen diglossziás közösséget. Elsősorban az angol, a francia, a holland gyarmatosítás, ahol a gyarmati hatalom nem törekedett telepes gyarmatok létrehozására, nem igyekezett soha integrálni a meghódított őslakosságot.

Jó példa a Karib-térség.

A Karib-térségben az összes volt angol és francia gyarmaton létezik ilyen diglosszia mind a mai napig. Ezek az országok ugyanis szinte mind kivétel nélkül néger államok, azaz a lakosság legnagyobb része behurcolt afrikai rabszolga, az eredeti indián lakosság teljesen kipusztult - egy kivétel van: Dominica, ott maradt kevés indián máig -, s ez a lakosság eredetileg sok, különböző afrikai nyelvet beszélt, majd gazdáik megtanították nekik az adott nyelvet - angolt, franciát, hollandot -, jellemzően nagyon alapszinten, éppenhogy az elemi kommunikáció szintjén. Aztán ez az "egyszerűsített" nyelv lett a teljes közösség anyanyelve, minden egyes szigeten kicsit más nyelv alakjában, melyek kölcsönösen nem is érthetők.

Aztán amikor a rabszolgák közül kezdtek kitermelődni értelmiségiek, ők igyekeztek megtanulni a "normál" angol/francia/holland nyelvet is, amit a fehér rabszolgatulajdonosok beszéltek. A rabszolgaság megszűnésével, majd különösen amikor a volt rabszolgák lettek az új urak, immár mindenki megtanulta a "helyes" nyelvet, hiszen az iskolai oktatás ezen a nyelven zajlott, ahogy a közélet is.

Viszont az eredeti alacsony nyelv nem halt ki, az megmaradt mint egyfajta közösségi hagyomány. S ezekben az országban máig ez így van: a helyi múvelt elit is időnként az alacsony nyelven beszél, ezzel jelezve, hogy ő a közösség része, együttérez a "kisemberekkel".

Mivel ma már szinte 100 % az iskolázottság, nemigen van ember, aki ne beszélné a magas nyelvet, de közösségen belül "nem fontos" helyzetben mindenki máig az alacsony nyelvet használja. Az alacsony nyelv használata nem csak közösségi hovatartozást jelez, hanem egyfajta barátságosabb viszonyt is, hiszen idegenekkel nem így beszélnek.

Szóval az összes karibi volt angol/francia/holland szigeten ez a helyzet, ez alól csak az egyetlen fehér kis sziget, Saint Barthélemy kivétel, ahol a lakosok szinte mind francia fehér telepesek, így nem alakult ki alacsony nyelv.

Vannak még sajátos esetek, ahol az alacsony nyelv nem a magas nyelvhez tartozik. Ilyen a már említett Dominica, mely eredetileg francia gyarmat volt, így az alacsony nyelv francia alapú, majd erre jött rá a magas nyelv, az angol, mután a sziget angol birtok lett később.

Hasonló eset még a francia-holland Szent Márton-sziget, ahol az alacsony nyelv angol alapú, s ezt egészíti ki magas nyelvként délen a holland, északon pedig a francia. A 6 karibi holland sziget is ilyen: a 3 északon fekvő sziegeten az alacsony nyelv angol alapú, a 3 délin pedig portugál alapú.

Az ilyen egyszerűsített alapú nyelveket nevezik kreol nyelveknek.

Két eset van a Karib-térségben arra, hogy az alacsony nyelvet felemeljék magas nyelvvé: ez a francia alapú haiti-kreol nyelv Haitiban és a portugál alapú papiamento a 6 karibi holland sziget közül a 3 délen fekvőn (Venezuela parvidéke mentén). Itt tudatosan használják a kreol nyelvet minden célra.

A spanyol és a portugál gyarmatokon sehol se tudott kialakulni ilyen széleskörű kreol nyelv. Ennek oka, hogy a spanyolok és a portugálok mindig telepes gyarmatokat csináltak, törekedve a teljes lakosság integrálására. Így egységes nyelv maradt. Lásd a kubai spanyol egy spanyol nyelvjárás, de magas nyelv, nincs mellette se más alacsony nyelv, se nincs a spanyolországi spanyolnak semmilyen szerepe Kubában.

Természetesen ugyanez Európában is lezajlott a korábbi korokban. Több század telt el Spanyolországban, Olaszországban, Franciaországban, mely alatt a latin volt a magas nyelv, a helyi újlatin nyelvjárás meg az alacsony. Majd lassan kihalt a latin, s a "nyelvjárás" lett a magas nyelv.

A spanyol esetében egészen a XIII. századig élt az a vélemény, hogy a spanyol "hibás, rosszul beszélt, primitív latin", majd még a XVII. végéig az, hogy a spanyol kevésbé értékes a latinnál.

Olaszországban tulajdonképpen csak a XX. sz. közepén szűnt meg az a helyzet, hogy az olasz magas nyelv helyett az átlagember valamelyik olasz nyelvjárást használta inkább. Ahogy ezt mondták Olaszország egyesülésekor viccesen "már van egyesült Olaszország, most már csak olaszokat kellene csinálni hozzá", utalva arra, hogy az átlagember nem is beszélte az olasz irodalmi nyelvet, csak valamelyik nyelvjárást.

Görögországban egészen a XX. sz. 70-es éveig ment ez a probléma. Amikor Görögország a XIX. sz. elején felszabadult a 400 éves török uralom alól, az elit célként tűzte ki a "megromlott" görög nyelv megtisztítását, ez elsősorban a török jövevényszavak kidobását jelentette, de sok régóta kihalt nyelvtani és hagtani kategória visszahozatalát is. A legradikálisabbak egyenesen az ógörög nyelv visszaállítását szerették volna, majd ezt elvetve lett kialakítva, egy ógörög-újgörög keveréknyelv, az úgynevezett "tiszta nyelv", mellyel szemben létezett a valóságban beszélt "népi nyelv" mint alacsony nyelv. A teljes oktatás, az állami élet a senki által nem beszélt "tiszta nyelven" zajlott. Az írás különösen nehéz lett: nem csak hogy ógörög alakban kellett írni a szavakat, de a - régóta kihalt - 3 ógörög hangsúlyt és 2 féle hehezetet is jelölni kellett.

A kérdés csak 1976-ban lett eldöntve: az egyetlen hivatalos nyelv azóta a "népi nyelv", de maradt az ógörög írásmód, viszont nem kellett továbbiakban írni a hehezeteket és a hangsúlyt, ill. attól fogva csak 1 féle hangsúlyjelölés maradt, az ami ténylegesen is létezett a népi nyelv kiejtésében.

Ma a "tiszta nyelvet" csak a görög ortodox templomokban használják, ott is csak egyes ünnepélyes alkalmakra, azaz maga a szentbeszéd már népi nyelven hangzik el.

A szlávajkú ortodoxiában bizonyos fokig létezik hasonló helyzet: a beszélt népi nyelv és az egyházi szláv kettőssége. Az orosz és szerb templomokban ma is nagyon erős az egyházi szláv szerepe, míg a bolgárokban az egyházi szláv ma már marginális, bár a használt modern bolgár kissé archaikus itt is (pl. használják a személyes névmások teljes részesesetét, ami a normál beszélt nyelvből kihalt).

Az arab világban máig él a diglosszia: a magas nyelv a klasszikus arab, az alacsony a "nyelvjárás". Ott ez az arab közösségtudat kifejeződése, megszűnése kizárt. Kínában a helyzet hasonló: a sztendert nyelv és a nyelvjárás kettőssége, miközben ezek a nyelvjárások valójában nyelvészetileg önálló nyelvek.

A kommunista Bulgáriában az "elvtárs" szó sokkal kötelezőbb volt, mint a kommunista Magyarországon. Sőt, a Szovjetunióhoz képest is kötelezőbb volt.

Magyarországon az elvtársozás lassan ment le, a 80-as években már szinte csak a politikusokat, állami vezetőket, vállalati vezetőket kellett elvtársazni. Bulgáriában egészen a végéig elvtársozás volt, nem lehetett kikerülni.

A Szovjetunióban ugyanis az "elvtárs" szót ki lehetett váltani a "polgárstárs" szóval, míg Bulgáriában ez a szó nem létezett megszólításként. Az idegen emberhez az utcán csak elvtárs/elvtársnő alakban lehetett fordulni, ahogy munkahelyen, hivatalban is. Ha az ember nem ismerte a másikat, akkor kénytelen volt elvtársazni őt, más lehetőség egyszerűen nem létezett.

Természetesen az iskolarendszerben is ez ment. A tanár megszólítása "tanár elvtárs", "tanárnő elvtársnő", vagy vezetéknév + elvtárs/elvtársnő. A diák csak így fordulhatott a tanárhoz. Természetesen az óvodában is.

A bolgár emberek mániája máig az idegennyelvű oktatás. Máig így van, de a kommunizmusban ez még inkább így volt. A legjobb gimnáziumoknak azok számítottak, ahol az oktatás idegen nyelven ment: egyrészt volt több orosz tannyelvű gimnázium Szófiában, de a legnépszerűbbek, legelitebbek a nyugati nyelvek voltak, Szófiában a csúcs elit gimnázium az Angol Gimnázium volt, utána jött a Francia, majd a Német. Rajtuk kívül csak 2 bolgár tannyelvű gimnázium számított elitnek: ezeket Todor Zsivkov lánya - aki 1981-ben bekövetkezett haláláig kulturális-oktatási miniszter volt - hozta létre, ez a Klasszikus Gimnázium volt (latin, ógörög, óbolgár - egyházi szláv - kiemelt tanításával) és a Nemzeti Természettudományos-Matematikai Gimnázium. Egyébként mindezek máig léteznek, azóta szélesedtek is, ma már más nyelvek is vannak, pl. spanyol, olasz, román, most nem sorolnám fel az összeset, az orosz tannyelvűek száma meg csökkent, de ma is vannak ilyenek.

Természetesen ennek mellékhatásaként lettek idegennyelvű óvodák is. Ami egyébként egy hatalmas átverés, mert 6 éven aluli gyereknek nyelvet tanítani az kb. olyan, mint halat repülni tanítani. De népszerű tévhit, hogy ez valami jó dolog. Kb. olyan mint a "szakértői kormány", abszurd ötlet, de mégis széleskörben elterjedt, hogy ez valami csodás dolog.

Természetesen az idegen nyelv használata nem jelentett változtatást a megszólítási szokásokon. Azaz ha mondjuk a tanárt Marinovnak hívták, akkor továbbra is "elvtárs" volt, csak éppen nem "drugarju Marinov" (Marinov elvtárs, bolgárul), hanem "comrade Marinov" (ugyanaz angolul).

A következő vicces eset még a 80-as évek közepén zajlott. Angol tannyelvű óvodába persze olyan szülő is küldte a gyerekét, aki nem tudott angolul. Egyik óvodában a szülők kedveskedni akartak az óvónéninek, ajándékot szervezve neki, színes üdvözlőlappal.

A szervező szülő megkérdezte a gyerekét "mi a neve az óvónénidnek?", az meg mondta angolul "Ivanova elvtársnő", szóval "komrit Ivanova" (comrade - kiejtve: komrid, de a bolgárok a szóvégen zöngétlenítenek, szóval így lett komrit). A szülő meg csodálkozott kicsit, hát elég furcsán hangzik, dehát mit lehet tenni, szóval megszületett az üdvözlőlap "Kedves Komrit! Kívánunk neked..." szöveggel.

Aztán nagy vidámság lett. Akkor mindenki megtudta, az óvónéni keresztneve nem Komrit, sőt ilyen név nem is létezik. De sokáig mesélték az esetet.

Aláhúzom, diákként semmi tapasztalatom nincs: 7 évet magyar állami iskolába jártam 1973-1980 között - a Budapest V. kerületi Szent István téren, az iskola onnan időközben elköltözött egyébként, az épületet visszakapta ugyanis a Katolikus Egyház -, s 5 évet szovjet állami iskolába 1980-1985 között - Havannában, a szovjet követség iskolájába.

Kubában egyébként létezett akkor is magániskola. Kanadai-kubai megállapodás alapján, a kubai Oktatási Minisztérium vezetése alatt, de a kanadai oktatási rendszer alapján ment a tanítás, kanadai magántőke tulajdonnal, volt ott spanyol tannyelvű és angol tannyelvű tagozat. A legtöbb nyugati gyerek oda járt egyébként. Az én időmben egy magyar se járt oda, bár ez nem volt tilos, pl. a 70-es években még volt magyar diák is ott. A magyarokat alapvetően a tandíj tartotta vissza, bár az nem volt csillagászati összegű.

A másik oldalról viszont sokat láttam, elsősorban Bulgáriában. S ez leginkább feleségem sztorijai, aki évekig dolgozott ilyen helyeken tanárként.

Tulajdonképpen - mindent összegezve - egyetlen dologban tényleg jobb a magániskola az államinál: az anyagi feltételek jobbak, azaz vannak működő műszaki eszközök, a bútorok jó minőségűek, karban van tartva az épület.

Minden másban negatív a kép. Az állami iskolában sincs sok joga egy tanárnak, de a magánban még rosszabb a helyzete: gyakorlatilag semmilyen fegyelmezési eszköze sincs, még kizárással se fenyegetheti a diákot, mert a tandíj miatt nem zárnak ki egy diákot se.

Plusz probléma az anyagi különbség. A diák nem hülye, tudja, hogy hozzá képest a tanár koldus. Hiába kap a magániskolai tanár kb. dupla annyi bért, mint az állami rendszerbeli kollégája, ez az összeg kb. semmi a diákok szüleinek jövedelméhez képest, sokszor a diák zsebpénze több, mint a tanár bére. Ez pedig felsőbbrendűségi érzést ad a diáknak, márpedig olyan egészséges tanár-diák viszony nem létezik, ahol a diák az úr.

Tulajdonképpen csak két esetben lehet ez alól menekülni. Ha a tanár olyan szórakozott professzor szerepet játszik, azaz valóban zseniális a szakterületén, így elhihető róla, hogy nem azért nem néz ki gazdagnak, mert nincs pénze, hanem mert ő ilyen csodabogár.

A másik csak nők számára nyitott megoldás. Ha a nő csinos, szép, s kinézete feltűnő, akkor senki se gondol pénzre. A diáklányok tisztelni kezdik az "öregsége" ellenére jól kinéző tanárnőt, a diákfiúk meg nyilván nem fognak botrányt kelteni egy szexuális érdekes nő ellen.

Saját feleség az első időszakban elkövette azt a hibát, hogy megpróbált beleolvadni az összképbe, nem sminkelt és olyan "idős tanárnénis" stílust alkalmazott ruházatban. Azaz nem használta ki testi adottságait. Persze így jöttek a hatalmas problémák a diákok magatartásával. Sikeresen meggyőztem, hogy ez marhaság. Elkezdett munkában is úgy öltözni, kinézni, ahogy normál helyzetben, s azonnal javult a helyzete az iskolában is.

Persze az átlag tanárnő nem tud ezzel élni, mert rég nem néz ki úgy, hogy ez nyitva állna előtte. S persze Bulgáriában is el van nőiesedve a szakma, a tanárok 80-90 %-a nő.

Sokat mesélt hogyan élik túl a munkát a tanárok. Mert a legtöbb esetben ez tényleg túlélés. Aki nem képes kialakítani valamilyen túlélési technikát, az alkoholista vagy gyógyszerfüggő lesz ugyanis. Amit leszűrtem, alapvetően 3 módszer:

• a terrortanárnő: nagyjából az amerikai háborús filmekből vett enyhén elmebeteg kiképzőtiszt figurája, azaz igyekszik minden diákot megalázni, majd amikor ez alap lett, kiválaszt pár kedvencet, akiknek jó jegyet ad a semmiért, a többieket meg kínozza (ez az opció számomra is jól ismert, budapesti iskolámban a 70-es években ez volt a leggyakoribb tanárnő típus),
• a nihilista tanárnő: azt kommunikálja a diákoknak, hogy az élet értelmetlen úgy ahogy van, bejön az órára, ad valami kamufeladatot a diákoknak, közben ő a laptopján pörgeti a FB-ot, majd mindenki vár, míg kicsengetnek,
• az egyetemi tanár: úgy tesz, mintha egyetemen tanítani, emiatt a diákok zöme egy szót se ért az anyagból, de mindig akad pár diák, akit éppen érdekel az adott téma, így a tanár onnantól csak nekik tanít, a többieket meg békén hagyja, játszanak csak a telefonjukkal, de legyenek csendben.

A végeredmény egyébként az, hogy a magániskolába járt gyerek kevesebbet tud, mint aki egy elitebb, jobb hírű állami iskolába járt. Utóbbiban ugyanis legalább ez a "gazdag diák a szegény tanár ellen" effektus romboló hatása nincs meg, plusz a tanár ott kevésbé félti munkahelyét, hiszen állami állásból sokkal nehezebb az embert kirúgni.

Tulajdonképpen a magániskola létezésének fő oka: a gazdag szülő nem meri gyerekét a pórnép közé engedni. Ehelyett a gyerek kap egy mesterséges, zárt területet magának, aminek eredménye végül az, hogy képtelen helyt állni a valós életben. Ha a szülő nem csak gazdag, de egyenesen szupergazdag, akkor persze nincs gond, hiszen a gyerek is ebből fog élni felnőttként. Ha viszont a szülő "csak" gazdag, akkor a gyerekből nagy eséllyel drogos lesz fiatal felnőtt korára.

Szófia központjában van egy hatalmas szovjet felszabadítási emlékmű.

Egyrészt baromi ronda. Másrészt történelmi hazugság, mivel egyszerűen nem volt semmilyen felszabadítás Bulgáriában.

Magyarországon legalább arra lehetett hivatkozni, hogy a szovjet csapatok harcoltak a németekkel, s kiűzték őket, Bulgáriában még ez sincs. A német csapatok ugyanis még a szovjet bevonulás előtt megkezdték a kivonulást, valójában egyetlen csata se zajlott Bulgária területén németek és szovjetek között, ahogy bolgárok és szovjetek között se, mivel a bolgár kormány kapitulált az első napon. Szóval a kommunista Bulgáriában fáradságos halandzsázás volt e téma magyarázata annak idején.

Történetesen egyszer pont ebből vizsgáztam, még 1989 májusában, a Szófiai Egyetemen. A tantárgy neve: a Bolgár Kommunista Párt története, nem vicc, tényleg volt egy ilyen kötelező tantárgy. A tétel lényege: bizonyítani, hogy Bulgáriában hogyan győzött a proletárdiktatúra forradalom nélkül, ami kicsit ellentmondásos dolog marxista szempontból is, hiszen ha egyszer a „munkások” nem keltek fel és nem csináltak forradalmat, akkor hogy a fenében győzhetett a proletárdiktatúra. A tankönyvet nem olvastam, de az ideológiai tárgyakhoz ez akkor nem is kellett, elég volt tájékozottnak lenni a napi sajtóban. Szóval tudtam: a hivatalos álláspont szerint Bulgáriában a szovjet „felszabadítás” játszotta a „szocialista forradalom” szerepét! A vizsgáztató hithű komcsi volt, megérezte, hogy nagyon hatékonyan halandzsázok, mert megbombázott csapdakérdéssel, hogy hogyan lehet, hogy a bolgár kormány már szakított a náci Németországgal a kommunista hatalomátvétel és a szovjet bejövetel előtt, szóval mi lett felszabadítva. Persze nagyon tájékozott voltam a maxista halandzsában, így azonnal ráéreztem az egyetlen lehetséges marxista magyarázatra: hát a burzsoázia, mely addig a fasiszta uralmat támogatta, megérezte a kommunista néphatalom veszélyét, ezért ügyesen takikázva mepróbált visszatérni a hagyományos burzsoá demokráciához, megpóbálva ezzel átmenteni kizsákmányoló osztályhatalmát, csakhát ez nem sikerülhetett, mert a népi erők átláttak a szitán, s egyébként meg – a jó marxista halanzsa alapeleme az idézet, nem fontos, hogy releváns legyen, de kell egy darab mindenképpen! – Dimitrov elvtárs is aláhúzta, hogy a történelem kereke forog, forog, forog, addig forog, míg nem győz világszerte a kommunizmus! A tanár vigyorgott már a végén, ez neki is sok volt, de beírta a hatost (a legjobb osztályzat Bulgáriában a hatos).

Szóval ha akkor valaki azt mondta volna, egyszer én is a szovjet emlékmű védőinek táborában leszek, nagyon nevettem volna, hogy ez képtelen baromság, nagyobb valószínűséggel leszek űrhajós, mint emlékművédő.

S lám, bekövetkezett.

A harvardi-euroatlantista hazaáruló bolgár kormánykoalíció ugyanis le akarja rombolni az emlékművet. Nos, ha ők akarnak bármit, akkor mi meg automatikusan az ellenkezőjét akarjuk. Ilyen egyszerű az egész.

Az őrület hatalmas: a pszichojobboldal - így nevezi a nép Bulgáriában a nyugatos tábor fanatikusait, bár van más nevük is, a kedvencem a "sárgamacskakőista", a Szófia központjában lévő sárga macskaköves útburkolatról - egyre viccesebb dolgokat követel, a legfrissebb: az összes bolgár iskolában, ahol tanítják az orosz nyelvet tantárgyként, az idei tanévtől orosz helyett tanítsanak ukránt! - s ez nem vicc, tényleg volt ilyen felvetés.

Csak nem figyeltek oda vagy enyhe kritika?

A HVG a "Botrány tört ki Kanadában, miután a parlament vastapssal köszöntött egy 98 éves ukrán SS-katonát" hétfői cikkét egy olyan képpel illusztrálta, melyen a kanadai parlament vastapssal köszönti... Zelenszkijt. Jót nevettem rajta.

A ballib törzsközönség körében egyébként az ügy heves vitát váltott ki. A probléma ugyanis rendkívül bonyolult.

Hiszen most akkor áll-e még a régi ukáz a pártközpontból, hogy a náci az nagyon csúnya dolog, s még a náciság árnyéka is kiirtandó. Vagy az ukránság akkora erő - hisz manapság kötelező mindenhová ukrán zászlót lógatni és mindenkit slavaukrainival köszönteni -, hogy erősebb adu, így üti a nácikártyát. Magyarul: az ukrán náci az nem is igazi náci, mert ő csak reagált arra, hogy a rohadék oroszok ki akarták irtani az ukránságot a kamudomor alatt.

Itt a régivágású ballibbantak beszóltak. Hogy nem, a náci az a világtörténelem legsötétebb izéje, s abszolút gonoszság, így nem szabad mentegetni, még azzal se, hogy egyébként a rohadék félázsiai orosz hordák mit tettek.

A zöldfülűbb ballibbantak erre próbáltak ellenérvelni, mentegetve az ukrán nácikat, hogy azok hétpróbás gazemberek voltak, amikor zsidókat irtottak, viszont amikor oroszokat, az csak honvédelem volt.

Végül a vita nem tokolt agyonverésbe, a felek békésen kiegyeztek: mindenért a cigány náci Zorbán a hibás.

Erdoğan török elnök budapesti látogatására a Soros Alapítvány szorgos munkatársai alapos tervet dolgoztak ki: a cél botrány keltése volt.

Betanított ember - álneve: Bán Tamás, azaz Bánt A Más, direkt jelkép - lett kiküldve a helyszínre, aki igyekezett rátámadni az idegen államfőre. Ha sikerül, jó, ez a magyar rendőri szervek inkompetenciáját jelentette volna. Ha meg nem sikerül, akkor a reakcióval kell foglalkozni, hiszen a szervek meghiúsították az akciót.

Saul Alinsky ezt megírta évtizedekkel ezelőtt. A lényeg itt a médiahisztéria keltése, a módszer nagyjából ez:

• ha kevesen vagyunk, nincs tömegtámogatottságunk, csináljunk békés tüntetést,
• provokáljunk ki hatósági reakciót,
• a hatósági reakció több embernek nem fog tetszeni, mint amennyien szimpatizálnak velünk,
• ezek után már a "hatalmi erőszak" ellen tüntethetünk, sikeresen növeltük támogatottságunkat.

Itt a cél pont ez volt. A gond Sorosék számára: az ellenfelük Orbán és köre, akik egykor Soros emberei voltak, azaz jól ismerték ezeket a módszereket, ők is ezekkel a módszerekkel éltek. S Orbánék megtalálták a választ: nem foglalkoznak az üggyel.

Persze lehet most azzal kampányolni, hogy Orbán emberei miért nem reagálnak a reakcióra, de ez már túl közvetett kapcsolat, amit nehéz eladni a médiákban. Plusz Erdoğan testőrei békésen semlegesítettek a bajkeverőt, még egy véres arcot se lehet felmutatni. Meg még maga a beépített ember is elkövette az a hibát, hogy elmondta, a magyar rendőrök segítettek neki.

Így pedig ez csúnyán vesztes sztori: egyrészt van egy államfő, akit megillet a védelem, másrészt van egy darab tüntető, aki semmiyen sérülést nem szenvedett. Ebből botrányt keverni nagyon nehéz, s ez akkor is csak a fanatikus ballib keménymagnak adható el.

Marad a "Zorbán a muszlim törökök csicskása" szöveg, de hát ez végképp alkalmatlan a hangulatkeltésre, raáadásul a ballib tábor egy részének ez nem is tetszik, még emlékszik, hogy alig pár éve, az illegális migráció kötelező éljenzésekor agyba-főbe kellett dicsérni a "béke vallását".

A vén gazember Soros gazda megint csúnyán bukott...

Még a kommunista művészetértelmezés is kevésbé volt pártos ennél. Olyat ugyanis még a legvadabb szovjet ideológiai tankönyv se állított, hogy aki nem kommunista, az tehetségtelen.

Lássuk csak! Mindig létezett magas és alacsony kultúra. Tévhit, hogy a modernitás termelte ki az alacsony kultúrát. Egyszerűen csak azért nem ismerjük a premodern alacsony kultúrát, mert az nem maradt fenn.

Ugyanis a megmaradás technikafüggő. Az informatikai forradalom óta minden megmarad, szó szerint minden. Az ipari forradalom óta meg sok dolog, de nem minden. Az ipari forradalom előtt viszont csak az maradt meg, amit direkt meg akartak őrizni. Miért? Mert iszonyú drága volt a megmaradás.

Íme erről egy adat. Az ókori Rómában, a klasszikus korban, 15 sestertiusba került egy rabszolga havi élelmezése, szóval ez volt a létminimum. Egy szabad ember alkalmazása a mezőgazdaságban már 18 sestertiusba került (nem is volt ez jellemző, szinte a teljes római mezőgazdaság rabszolgamunkán alapult), a szakmunkások és a hivatásos nem-tiszti rangú kezdő katonák pedig 25 sestertius körül kerestek (ez felment aztán akár 60-70 körüli összegre több év szolgálat után).

Szóval a sestertius nagy érték volt, így a hétköznapi életben a fő váltópénzét, az ast használták. 1 sestertius = 4 as. (Nagyobb egység is volt, de az az átlagemberek életében nem jelentkezett: 1 aureus = 100 sestertius.)

Ehhez képest egy mai könyvhez mérhető méretű papírtekercs lemásolása 1 sestertius volt, azaz mint egy mezőgazdasági munkás másfél napi bére. Már érthető miért válogatták meg az emberek nagyon mit másolnak át. A gazdag ember, aki könyvtárat akart magának, eleve nem másolást rendelt, hanem írni-olvasni tudó rabszolgát vásárolt, ennek az ára 1000 sestertiusnál kezdődött, s behozta az árát pár év alatt.

Ezért is van az, hogy még a magas kultúrából is elveszett sok minden, de az alacsonyból meg csak véletlenül maradt fenn valami.

Most a ballib pártosság a végletekig ment. Tóth Gabi rossz bulvár, mert fideszes, s persze tehetségtelen is. Míg a vele teljesen azonos minőségű Pa-Dö-Dő viszont az egekig volt magasztalva. Kis Grófo is csodás tehetség lenne, ha Zorbán ellen énekelne, akkor ő lenne a tiltakozás cigány hangja.