Sajátos történet: amikor az ember belátást kap a "konyhába", miközben nem lenne joga ott lennie.

2002-ben éppen munkajog vizsgán vagyok - mellesleg talán a legunalmasabb tárgy az egész jogi karon -, amikor akaratlanul hallom, hogy a két vizsgáztató egymás között beszéli meg mi lesz a KDNP sorsa. Nem mondom a nevüket az egyikük aztán a KDNP másodvonalában szerepelt, sose ért el fontos pozíciót, a másik még lejjebb szinten volt, de láthatóan mindketten a párt valamiféle belső agytrösztjéhez tartoztak, s éppen a vizsgáztatás szüneteit éreztek megfelelő pillanatnak a pártügyek megbeszélésére.

Sokfelől tapasztaltam: a nagy döntések jellemzően így születnek, nem a hivatalos vezetőségben, nem a szervezeti egységekben, hanem belső informális körökben, s sokszor a döntést ilyen szakértői szinten csinálják meg, a hivatalos vezetés jellemzően csak rábólint vagy éppen nemet mond a kidolgozott döntésjaslatra.

Mindenhol ezt tapasztaltam. Voltam civil szervezet vezetőségi tagja és folyamatosan ezt láttam, de ismeretségeim réven ezt tudom a kommunizmusbeli pártdöntésekről is. S amikor én voltam egyszer vezető az egyik magyarországi egyházban, pont ugyanez zajlott, sőt a legkeményebb helyzetekben a döntéseket nemhogy a belső szerv hozta, hanem egy ember, én - már az ókori rómaiak tudták, van amikor diktátor kell, s nincs idő köztársaságot meg tanácskozást játszani.

Hát, itt is ezt láthattam.

A KDNP elég sajátos képződmény. Azon kevés magyar pártok egyike, mely bár összeomlott, mégis feltámadt. Persze a feltámadás formális lett, a KDNP ma se önálló párt, de a többi sorstársa még formálisan se maradt meg, ma már semmi Kisgazdapárt, MDF, SZDSZ nincs, s nem kell sokat várni, hogy az MSZP is oda kerüljön melléjük. Hamarosan az egyetlen megmaradt rendszerváltozáskori párt a Fidesz lesz.

A KDNP ugyanis az 1994-1998 parlamenti ciklusban de facto kettészakadt. Egy rész az MDF mellé állt, másik rész pedig független akart maradni.

Ekkor volt a Fidesz jobboldalra való átmenetének időszaka. A korábbi jobboldal a kérdésben erősen megosztott volt, egy rész elfogadta a Fideszt, más rész meg a Fideszt idegen elemként kezelte. A tagság - jobban mondva: a jobboldali szavazótábor keménymagja - erősen a Fidesz ellen volt, erősebben, mint a vezetőség. Jól emlékszem még 1998 elejéről egy ilyen gyűlésre Zsámbékon, melyen magam is jelen voltam hallgatóként, ahol a jobbos közönség simán leliberálisozta Orbánt.

A KDNP függetlenista szárnya ezt akarta kihasználni tulajdonképpen, a Fidesz ellen lépett. Csakhát a jobboldali pártok vezetése már a másik irányban döntött: szövetkeztek a Fidesszel. Ami el is vezetett az első Fidesz-kormány megalakulásához 1998-ban.

Közben ez a KDNP-rész átvette a párt vezetését 1996-ban. De a dolog jogilag problémás volt, többéves bírósági hercehurca kezdődött, ez egészen 2002-ig tartott.

A "függetlenisták" vezetője Giczy György volt, aki tulajdonképpen csak rossz időben volt jó helyen. Ő ugyanis már akkor a MIÉP mellé állt nyíltan, amikor ez még tabu volt az egységes jobboldalt szervező Orbán számára. S ezt a nyugatiak se fogadták el, a KDNP-t kizárták akkor az Európai Néppártból (csak 2002-ben lett visszaengedve, ha jól emlékszem).

Én egyébként jártam egyszer KDNP-s nyitott taggyűlésen, ahová a párttagok mellett meghívott tagjelöltek is elmehettek (én is az voltam, bár aztán sose léptem be), ez 1999-ben volt Budakeszin, a művelődési házban. Tulajdonképpen a mondanivaló ugyanaz volt, mint a MIÉP-ben, csak értelmiségibb módon és zsidózás nélkül, meg udvariasan lenézően beszéltek Csurkáról és vallásáról. Ma már viccesen hangzik, de volt egy ilyen sajátos helyzet akkor, hogy a MIÉP-ben a reformátusok tengtek túl, míg a KDNP-ben a katolikusok - ez persze számomra pont jó volt, engem mint ortodoxot így egyik tábor se tekintett "gyanús alaknak".

Közben a másik KDNP-szárny képviselői beléptek az MDF-be, majd a Fideszbe. Közben megcsinálták az ellen-KDNP-t is MKDSZ - Magyar Kereszténydemokrata Szövetség - néven S végül 2002 végén a bíróság nekik adott jogerősen igazat. Ekkor az MKDSZ egyszerűen átvette az KDNP-t, Semjén lett de facto az új vezető, ő volt a leginkább Fidesz-közeli az MKDSZ vezetésében.

Hivatalosan még a már aggastyán Varga László lett a párt elnöke, az akkor már 91 éves Varga a valóságban inkább tiszteletbeli elnök lett, kora miatt nem igazán csinált semmit - de személye fontos volt, egyrészt 1944-ben ellenezte a német megszállást, azaz így kiváló "antifasiszta" renoméja volt, másrészt az utolsó ember volt a KDNP-ben, aki még 1949 előtt is parlamenti képviselő volt. A gyakorlatban a pártot annak alelnöke vezette, azaz Semjén Zsolt, aki aztán hivatalosan is pártelnök lett Varga 2003-as halála után.

Az én vizsgám ebben az időszakban volt, már megvolt a döntés Giczy ellenében. S hallom a vizsgáztatók beszélgetését, abban az "ez a Zsolti gyerek jó lesz" mondatot. Persze, Semjén akkor 40 éves volt, azaz tényleg gyerek a pártvezetéshez képest, Vargának az unokája lehetett volna.

Én meg erre felemelten fejelmet, a tanárok észrevették, s onnantól abba is hagyták a pártügyek további megvitatását.

Már meséltem a sajátos kubai filmpolitikáról.

Lényege röviden: még a régiószinten enyhe kádárista cenzúrához képest is kevesebb korlát volt Kubában. Kubában a tv-ben, a mozikban gyakorlatilag mindent bemuttak, minden népszerű külföldi filmet. Kubába beengedtek gyakorlatilag mindent, kifejezetten antikommunista alkotásokat is akár, ha azok nem irányultak direkt módon a kubai rendszer ellen. Amit kifejezetten tiltottak az csak 2 műfaj volt: a kemény pornó és a durva horror, utóbbit állítólag azért, mert Fidel utálta ezt a műfajt.

Szóval olyan filmeket láthattam Kubában, melyeket Magyarországon csak a rendszerváltozás után lehetett megnézni.

Viszont az ideológiai, politikai szempontból legrizikósabb filmeket csak a fő állami tv-csatornán mutatták be egy Tanda del Domingo (kb. "Vasárnapi műsor") nevű vasárnap délutáni műsorban, jellemzően egymás után 2-2 filmet minden vasárnap. Tulajdonképpen a legérdekesebb filmeket.

Ez a Tanda del Domingo úgy zajlott, hogy megjelent a képernyőn egy 60 éves körüli bácsi, neves őskommunista elvtárs (már akkor kommunista volt, amikor még Fidel Castro se volt az!), hivatalosan pedig a Havannai Egyetem egyik művészettörténet professzora, név szerint Mario Rodríguez Alemán, gúnyneve szerint Mario Rodríguez Alemán Democrático (Alemán = Német, Alemán Democrático = Német Demokratikus). Az emberke imádott beszélni, így nem ritkán képes volt minden film előtt akár 30-40 perces előadást is tartani, mintha az egyetemen lenne. Hosszasan, bonyolultan, de mindig eljutott oda, hogy a fehér az fekete, a fekete meg fehér, s minden ami van az kódoltan Fidelt igazolja.

Én párszor láttam őt személyesen is, ugyanott, ugyanabban az épületben voltam diák 1985-1986-ban, ahol ő tanított, bár nekem sose tanított, mert én nem azon a szakon voltam, ahol ő jeleskedett. Ő volt tulajdonképpen a kubai Aczél György, csak neki nem volt politikai hatalma, hiszen nem volt tagja az ország vezetésének, de informális hatalma óriási volt. Érdekesség: az említett emberke húga volt 1984-1985 között a múzsám spanyol nyelv és irodalom magántanára, amikor még nem ismertem őt (1985. szeptember 2-án ismertük meg egymást, a tanévnyitón).

Mario Rodríguez Alemánt elkezdtek utánozni, tömegesen. Nem viccből, komolyan. Elkezdtek "forradalmi" elemzéseket csinálni a legkevésbé lényeges filmekről is.

Az őrület csúcsa az Isaura, a rabszolganő című brazil szappenopera bemutatása volt Kubában 1984-ben. Nagyon népszerű volt persze. Még arra is képes volt Kuba, hogy meghívták a teljes stábot Havannába. Nagy volt az öröm, mert a két főszereplőt - Isaurát és a gazdáját, Leônciót - alakító színészekről kiderült: hithű kommunisták, különösen Rubens de Falco - Leôncio - mondott olyan forradalmi beszédet Havannában, hogy az még a kubai szabványok szerint is kissé túlzónak tűnt, de Lucélia Santos - Isaura - is hitet tett, hogy a világ legjobb rendszere a kubai.

Nagy öröm volt Kubában, de aztán jöttek mindenféle akadékoskodó kubai értelmiségiek, akik lehűtötték a kedélyeket: lehet, hogy a színészek rendes kommunisták, forradalmárok, de maga sorozat antikommunista, ellenforradalmi mű!

S lassan mindenki belátta: az Isaura, a rabszolganő sorozat tényleg burzsoá propaganda, ügyes propaganda a forradalom ügye ellen.

S jöttek a hosszú stúdióbeszélgetések, egyszerű emberek és ismert személyiségek, akik hosszasan és alaposan leplezték le az ármányt. A kulcs a sorozat utolsó része.

A sorozat ugyanis röviden arról szól, hogy Leôncio reménytelenül szerelmes rabszolgájába, Isaurába, aki nem viszonozza ézelmeit. Ez a szerelem olyan mértékben elveszi Leôncio eszét, hogy képtelen rendesen üzemeltetni az ültetvényt, azt lassan teljes csődbe taszítva. Itt lép képbe Álvaro, brazil milliárdos, aki rendkívül modern ember, már minden rabszolgáját felszabadította, s mellesleg szerelmes lesz Isaurába. A végkifejlet: Álvaro megveszi Leôncio minden tartozást, majd csődeljárást indít ellen, aminek következtében Álvaro lesz Leôncio ültetvényének tulajdonosa. Ekkor Álvaro felszabadít minden rabszolgát az ültetvényen, majd feleségül veszi Isaurát. Az ültetvényen a volt rabszolgák örömünnepben törve ki ünneplik Álvarot, aki olyan rendes ember, hogy kihirdeti: minden volt rabszolga maradhat az ültetvényen, immár mint szabad bérmunkás.

S itt van az ideológiai probléma. Rögtön kettő is:

• a sorozat pozitív színben tünteti fel a kapitalista kizsákmányolást, hiszen Álvaro, a milliárdos abszolút pozitív hős,
• s nem elég ez, de a népet meg idióta csürhének állítja be, hiszen azok még ünneplik is kizsákmányolásukat!

Sok kritikát hallottam ezekben a beszélgetésekben. Kedvencem, amikor felállt egy utca embere, középkorú nem túl művelt kinézetű néger ember, aki kifejtette: nem tudja elfogadni, hogy a volt rabszolgák miért nem üldözték el az új tulaj Álvarot, miért nem alakítottak dolgozói szövetkezetet, majd miért nem indultak meg kapával-kaszával a vállukon Rio felé (akkor az volt a brazil főváros), kikiáltani a proletárdiktatúrát.

Nagyon gyakori tévhit, hogy ha az ember valamikben hisz, akkor azt hiszi, hogy ezek együtt vannak, egyfajta "csomagban". Különösen így van, ha a csomag része valamilyen politikai-ideológiai álláspont is.

Van is erre egy magyar közmondás "aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet". Pedig de, lehet, a virág szeretete egy teljesen önálló valami, semmi kapcsolata más témákkal.

Három területen találkoztam nagyon erősen ezzel a makacs tévhittel: állatok szeretete, sportkedvelés, természetes életmód.

A sportkedvelésben talán ma már a legkisebb ez, ma már "baloldalon" erős a sportellenesség, aminek oka, hogy Zorbán nagyon sportpárti.

De az állatszeretetben ez máig tartja magát. Mind "baloldalon", mind "jobboldalon" tartja magát az, hogy "mi" állatbarátok vagyunk, míg az ellenoldal meg közömbös, ha nam is rögtön állatellenes. Ballib ismerőst, aki azt hangoztatta, hogy aki szereti a kutyákat, az csakis "felvilágosult" lehet, csak úgy tudtam meggyőzni, hogy rámutattam Putyin esetére, aki közismerten kutyás ember, tényleg ő gondozza saját kutyáit, ezek nem "protokollkutyák" - csak el kellett ismernie, hogy Putyin állatszerető és nem "felvilágosult".

A természetes életmód esetében pedig saját hosszú tapasztalatom van, 2001-2006 között bioboltot üzemeltettem ugyanis. Lassan megfigyeltem, hogy van egy "balos" biotermék-vegán-gyógynövény-alternatívgyógymód kedvelői kör és van egy "jobbos" biotermék-vehán-gyógynövény-alternatívgyógymód kedvelői kör. Tök ugyanazt kedvelik, de a narratíva egész egész más:

• a balos kör szerint: mindez modern, nyugati, progresszív, tudományos, zöld, környezetvédő, nyitott, felvilágosult szellemiség, mely szemben áll a magyarkodó mucsai bunkósággal,
• a jobbos kör szerint: mindez ősi, keleti, hagyományos, szellemi, hagyományörző, környezetvédő, ternlészettisztelő, misztikus szellemiség, mely szemben áll a romlott nyugattal, mely gyógyszerekkel mérgez minket.

Aztán vicces volt, amikor a két kör egy-egy tagja egyszerre jelent meg a boltban, s bámulták egymást, nem értve, a másik mit keres ott.

A baj néha az volt, hogy nem lehetett azonnal kiszúrni ki melyik kör tagja. A boltos meg nem jó, ha nyíltan politizál. Konkrét eset: 2006-ben a parlamenti választások második fordulója utáni napon bejön egy motoros-bőrruhás, 35 év körüli ember, erősen feldúlt állapotban, s nagyon gyorsan a választásokról kezd beszélni. Kijelentette, hogy nagyon sok a buta ember az országban. Várakozva nézett rám, éreztem, hogy valamit mindenképpen mondanom kell erre. Feldúlt ember, korban és kinézetben fideszesnek néz ki, buta emberekről beszél – hát nyilván ez csakis egy fideszes lehet, aki azért van feldúlva, mert kicsivel ugyan, de vesztett a Fidesz. Így kinyögtem: – Igen, kevés hiányzott a győzelemhez.

Erre az ember eszeveszett tekintettel felkiáltott: – Kevés hiányzott??? Dehát mi nyertünk, de kevéssel. Éppen ez a baj, túl kevéssel! Szóval nagy baki volt, a motoros ember ballib szavazónak bizonyult! Aztán nagyon gyanúsan nézett az ember, el lettem könyvelve "a fideszes bioboltosnak".

Most Lengyel elvtárs rendkívül őszinte: cikkében kimondja a liberális elit igazi véleményét, mely szerint ők a humanisták, mindenki más pedig barbár. Szeretem az ilyen megszólalásokat, mert valóban, maszk nélkül megvilágítják, miért szükséges mindent megtennünk ennek az elitnek a bukásáért.

A lengyeli világkép következetes. Riasztó, de következetes, nyíltan leírja, hogy itt csak kétféle ember van:

• a jó ember (aki velük ért egyet), a humanista: aki felvilágosult, okos, nem rabja érzelmeinek, a tudomány lelkes híve, nem saját érdekeik, hanem a nagy egészet figyelembe véve érvelnek,
• a rossz ember (mindenki más), a barbár: tudományellenes, buta, gyűlölködő, agresszív, nem lát távolabb saját orránál.

Egy anoním kommentelője még jobban kibontja ezt a gondolatot: elmondja, hogy a liberális elit ott követte el a hibát, hogy naív hite miatt az emberi jóságban, kiadta kezéből a hatalmat: előbb a liberalizmust demokratizálta (pedig az eredeti liberalizmus sose gondolta, hogy felelőtlen emberek - értsd megfelelő vagyonnal és tudással nem rendelkezők - számára is biztosítani kellene a közügyekbe a beleszólást), majd pedig a technológiai robbanás a XX. sz. végén minden lerombolt, immár az internet miatt a liberális elit befolyásolási képessége is erősen lecsökkent, így a "barbárok" képesek voltak magukat megszervezni.

Nyilván a maguk szemszögéből igazuk is van. Mindig fájdalmas, amikor egy törpe kisebbség érzi, a hatalom csúszik ki kezéből, sőt immár nem is hallgat rá a nagy többség, melyet csak nem sikerült kiemelni a "barbárságból". Pedig ez csak azt jelenti: a törpe kisebbség értékrendje ellentétes a többségével, ellenkező esetben ugyanis nem lenne "barbárság" se. Az átlagember sose lázad a számára jó ellen, akkor se, ha azt eredetileg erőszakkal kényszerítették rá.

Miről is van szó? A humanizmus megbukott, s nem kell félni a "humanizmus" szót használni. Tudom, nehéz, mert ez egy pozitív szó, kevesen merik kimondani, hogy nem az. Pedig de az, a humanizmus egy káros ideológia. A "humanizmus" szó szótári meghatározása (Oxford Dictionary): "észelvű szemlélet vagy gondolatrendszer, amely az emberi, nem pedig az isteni vagy természetfeletti dolgoknak tulajdonít elsődleges jelentőséget". Azaz a humanizmus alapja az ateizmus, persze eredetileg szégyenlős, szekularisra változatában.

Alapvetően a humanizmus európai jelenség, hiszen Európa az ateizmus központja. Az iszlám világban nincs humanizmus, mert ott az ateizmus marginális jelenség.

A humanizmus tehát ateizmus, s következménye pedig a liberalizmus. (Szóval Lengyelnek teljesen igaza van, a humanizmusból valóban következik a liberalizmus.) Az az alapvető téveszme a humanizmus alapja, hogy az ember képes Isten nélkül megoldani saját dolgait, ami viszont már ismert "sátánizmus" név alatt. Azaz a humanizmus a sátánizmus szinonímája.

Mi keresztények büszkén vállaljuk a "barbár" szót, ha az a fenti értelemben van használatban. Hiszen így a "barbár" jelentése nem más mint "aki a többség érdekét helyezi előtérbe, Isten értékrendje szerint".

Semmi szükség itt a szavakkal játszani és kitalálni "keresztény humanizmus" típusú kifejezéseket. Ez olyan mint a "kereszténydemokrácia", káros szavak, melyek esetleg lehetnek hasznosak a politikai harcban, de komolyan venni őket nem szabad.

A régivágású ballib megmondóembereknél az a jó, hogy mivel már nem politizálnak aktívan, képesek időnként teljesen őszinték lenni.

Maga az egész interjú unalmas, egyetlen értékes mondata van: amikor Krasztev kimondja "már nem mi határozzuk meg a narratívát".

Igen, pontosan ez a lényeg. Antall azért bukott meg, mert egyáltalán nem próbálta meghatározni a narratívát, majd Orbán szintén azért 2002-ben, mert csak részben tette meg ezt, s jellemzően csak a díszítésekben. Orbán pedig azért nyer 2010 óta folyamatosan - persze nem csak ezért -, mert kezébe vette a narratívaképzést.

Van egy érdekes angol publicista, pontosabban Oroszországban született, gyerekkorában vándorolt Angliába, zsidó az identitása, orosz-angol anyanyelvű, de csak angolul ír/előad. A neve Konstantin Kisin - ez a YT-csatornája -, népszerű az alt-right körökben Amerikában és Angliában is, kb. az a kör, ahová a Magyarországon is ismert kanadai Jordan Peterson tartozik.

Tőlem persze távol áll sok tekintetben, hiszen Kisin szélsőséges liberális-konzervatív, piacifundamentalista, viszont mondandójában sok az érték. Nyilván ő azt is kritizálja a baloldalban, amivel nekem nincs problémám, s sokszor nevetségesen szélsőséges az antikommunizmusában (a gyerekkori moszkvai élmények hatása lehet ez).

Miért népszerű? Mert határozottan, bátran kiáll a genderizmus, a BLM, s általában az egész woke-progresszív-zöld áramlat ellen. S mindezt mindig a klasszikus liberalizmus nevében teszi. Kb. olyanokat mond, mint Puzsér mondott 2 évvel ezelőtti ballib fordulatáig: azaz a mai liberálisok nem igazi liberálisok, meghamisították a liberalizmust, balra tolódtak, ezért vissza kell állítani az eredeti liberalizmust.

A lényeg: arra hívja fel a figyelmet, hogy nincs fontosabb a narratívaképzésnél. Egy 1974-ben közétett szociológiai tanulmányra mutat rá, melyben a szerző leírja az Abilene-rejtélyt.

Az Abilene-paradoxon lényege: egy család ül otthon, mindenki jól érzi érzi, míg valaki fel nem veti, mi lenne ha most mindnyájan elmennének vacsorázni Abilene-be (város Texasban, pár kilométerre a család lakásától), mire mindenki igent mond. Elmennek, s a végén kiderül: valójában mindenki otthon szeretett volna maradni, de mindenki azt hitte, rajta kívül mindenki más el akar menni vacsorázni Abilene-be, ezért mondott igen, nehogy "kilógjon a sorból".

A következtetés nyilvánvaló: az nyer aki képes meghatározni mit gondol az átlagember közakaratnak, amihez képes nem érdemes kilógni a sorból.

Mert a kisember mindig alkalmazkodik. Minden rendszerben. Ha úgy érzi a tömeg, hogy a libbant értékrend a vezérelv, akkor ahhoz fognak. Ha meg mást hisz vezérlő elvnek, akkor ahhoz.

Tökéletesen látható ez a magyar közéletben is. Kádár alatt a rendszerkritikát szinte mindenki beburkolta a "szocializmus reformja" csomagolásba, sokszor teljesen antikommunista elképzeléseket is, sok akkori reformkommunista személyiség csak azért mondta magát reformkommunistának, mert ez volt keret. Most meg mindenki a "demokrácia javításáról", a "piacgazdaság szociálisabbá tételéről" beszél, az is, aki ellenzi ezeket a valóságban.

Kubában máig minden ellenzéki, legalábbis mindenki a legbátrabbakat leszámítva, magát "forradalmárnak" mondja, azaz ő csak reformokat akar.

Nagy szerencsém volt kamaszkoromban, hogy gyakorlatilag mindenki lúzernek tekintett (bár ez a szó akkor még nem is létezett), így sikerült fájdalommentesen megspórolnom az alkalmazkodás kényszerét, azaz képes voltam a dolgokat bizonyos távolságból nézni.

A legelső élményem az, amiről egy Garfield-mém is volt, most nem találom a képet, de Garfield macska volt rajta, amint az mondja "én fontosabb vagyok másoknál, mert belőlem csak egy van, a másokból viszont sok".

S nem ez nem marhaság, tényleg akadnak akik ezt nem is veszik észre magukon.

Azt mondja a fiatal csaj: nagyon szomorú, mert a srácok leszarják, nem veszik komolyan, megismerkedik, majd a srác nem kezeli őt tiszteséggel. Dehát miért ismerkedsz ilyen kemény fazonokkal? - jut eszembe. Mire ő: - Hát lúzerekkel ismerkedjek?

Azaz legyen a srác kemény, vagány alak, de vele kivételesen ne vagánykodjon! Hát, elég abszurd várakozás.

Az ellenoldalon is van ilyen, de logikusabb, ez a "legyen kurva, de csak velem" álláspont, de ott legalább ez nem teljes önellentmondás.

A kommunista Bulgária - melyben leéltem a rendszer utolsó 3 évét, 1986-1989 között - igazabb kommunizmus volt, mint a magyar, mert nem voltak semmilyen kapitalista reformok, sőt hangulatjavító intézkedések se. Sőt, Bulgária sajátossága, hogy míg a többi szovjet csatlósállamban mindenhol volt valami enyhítés (még Romániában is, ott ez a román nacionalizmus egyre jobban szabadon engedésében fejeződött ki), addig Bulgáriában minden téren megszorítás volt.

Talán egyetlen kis kivétel volt: a bolgár eredetkutatás. A bolgár eredet kérdése kicsit olyan, mint Magyarországon, hiszen az országalapítók "jöttek", nem helyben lettek, Magyarországon Árpád fejedelem, Bulgáriában Aszparuh kán. A bolgár népről a hagyományos elképzelés az, hogy a területre a VII. században bejött ősbolgárok, a VI. században bejött szlávok és az őslakosság trákok keveréke, ezek a IX. sz. végére felvették a szlávok nyelvét közös nyelvként, s egy néppé olvadtak.

Azóta egyébként a genetikai kutatások bizonyították, volt egy negyedik elem is, a gótok, de róluk korábban nem vett tudomást a bolgár nemzeti emlékezet. Konkrétan az én múzsám anyai nagyanyai vonalán - mely önmagát bolgárnak tekinti - olyan kinézetű emberek voltak, akik simán elmentek volna bármely német falu őslakosainak. Szerencsére a múzsám nem ilyen, nem ezt a vonalat örökölte, én ugyanis nem kedvelem a szőke német lányokat. De ez most más téma lenne.

Szóval a politika mindig bevatkozott e kérdésbe. Aki a romantikus keletet imádta, az az ősbolgár elemet emelte ki, aki a fejlett európaiságot, az a szlávokat, aki meg az ősiséget, az a trákokat. A két világháború között akadtak még olyanok is, akik a trákok germán eredetét akarták igazolni, így valahogy becsatlakozva Hitlerék fajelméletébe! A kommunista időszakban persze a kötelező tanítás az volt, hogy itt kérem mindenki szláv 90+ %-ban, kevés trák és ősbolgár beütéssel, hiszen ez tűnt a legszovjetpártibb elméletnek. Komolyan senki se vette ezt, csak meg kell nézni átlag bolgárokat.

Szóval ebben volt enyhítés a 70-es végén és 80-as évek elején: a hatalom levette az ideológiai bilincset e kérdésről, s immár szabad lett vitázni erről. Ráadásul nem más mint Ljudmila Zsivkova kulturális miniszter - a főnök egyetlen lánya - a trák téma szerelmese volt, emiatt hatalmas pénzek kezdtek folyni a trakológiai kutatások felé. Akkor kezdődött meg a trák emlékek komoly, tudományos kutatása, ami máig tart. Joggal, a legnagyobb trák állam a mai Bulgária területén volt, fővárosa Szeuthopolisz volt, a mai Kazanlak mellett, sajnos ez a főváros áldozatul esett a kommunista vízenergetikának, a helyén ma egy víztározó van. Jelenleg van egy projekt fal építésére a víztározó közepén, hogy ismét szárazra kerüljenek a romok.

De visszatérve, Todor Zsivkov azt a következtetést vonta le a kommunista rendszer lassú, de folyamatos lemaradásából a nyugathoz képest, hogy az egyetlen út a bekeményítés, csak ez adhat esélyt a rendszernek. Vicces, de végülis igaza lett, a kommunizmus bukása a Szovjetunióban is a reformokkal indult be, s nem a reformok hiánya miatt.

Szóval 1986-1989 között a bolgár rendszer kőkemény volt, tele volt az ország tiltásokkal, sok volt a kötelező dolog, s nagyon szűk volt a tűrt szféra. Talán csak a könnyűzene, a szigorú magánélet, s a nők kinézete nem volt szükségszerűen kommunista - utóbbi esetben csak a nők voltak szabadok, a férfiak nem, ha valaki mondjuk úgy öltözött volna, mint egy átlag budapesti csöves srác, azt Bulgáriában gyorsan lekapcsolta volna a rendőr, de a lányok esetében szabadság volt, ez nem számított ellenzékiségnek. Így pl. a Szófiai Egyetemen a 80-as évek végén a diáklányok két csoportra oszlottak: akik mintha operába öltöztek volna, s akik mintha diszkóénesnők lennének.

A kommunista eszmétől való szabadság tehát nagyon kevés területen volt jelen. A nyugati hatás az említett 2 dolgot kivéve - zene és női divat - nagyon ki volt zárva. Pl. Magyarországgal ellentétben Bulgáriában nem volt nyugati gyorsétterem, valójában még a Szovjetúnióban is korábban lett, mint Bulgáriában.

Tehát akkor voltak ilyen helyi gyorséttermek, nagyrészt a főtt ételt kínáló önkiszolgáló éttermek, s nagyon kevés szendvicses árus. A fő bolgár szendvics neve "hercegnő" egyébként, ez a 60-as évek bolgár turisztikai iparágának a szüleménye: azt jelenti, hogy a fasírthoz elkészített darálthúst rákenjük vastagon kenyérszeletekre, aztán vagy még reszelt sajttal vagy nélküle megsütjük az egészet sütőben, magyarul "darálthúsos melegszendvics".

Szóval 1988 kora nyarán megyünk be a kevés ilyen helyek egyikére. Látva múzsám hasát (lásd terhesség) persze előre akarnak engedni minket, de mi mondjuk, nem sietünk, szóval beállunk rendesen a sorba.

Azonnal kiszúrom a problémát: hátul a csinos negyvenes alkalmazott nő - bár akkor nekem nagymamának tűnt akkori mércémmel - már elkészített egy teljes tepsi "hercegnőt", ez hátul van, viszont elól a kirakatban még van egy tepsi, rajta 2-3 előző sütésből maradt szendviccsel. A nő csak akkor fogja kitenni a kirakatba a friss adagokat, ha elfogyott a régi. Márpedig a melegszendvics - ezt magyar neve jól mutatja - jobb melegen, mint kihűlve.

Egy macsó srác, láthatóan imponálni akarva barátnőjének, hangosan felháborodik: ő a frissből akar vásárolni! Persze szóváltás kezdődik, az alkalmazott nő se hagyja magát. A két érvrendszer kibékíthetetlen egymással: az "rendes kiszolgálást követelek, azért jöttem be, hogy ízletes meleg ételt kapjak a pénzemért!" és a "te észnél vagy, dobjam ki miattad a szemétbe a 20 perccel ezelőtt kisütött szendvicseket, mikor a kisnégerek éheznek Afrikában?".

Múzsám mondja halkan, ő se akarna 20-perces szendvicset, de megjegyzi, majd szól és a hasára mutat, s neki adni fognak a frissből, a terhesség ma is szent dolog Bulgáriában, de akkor még inkább az volt. Én meg mondom neki, felesleges, mi Magyarországon sokkal jobb módszereket dolgoztunk ki az ilyen helyzetek megoldására: a kamuzást és a sumákolást.

Szóval mondom, járkáljunk kicsit a pult mellett, csodáljuk meg a berendezést. Fél perc múlva jönnek is új vásárlók, automatikusan vesznek a 20-perces szendvicsekből, a tepsi kiürül, s helyére kerül a friss tepsi. Akkor már mi is veszünk. Közben látjuk, a macsó srác a párjával és az alkalmazottnő még mindig csúnyán néznek egymásra.

A viszonylag kevés kérdések egyike, amiben ballibként tök ugyanazt gondoltam, mint nem ballibként: Antall József teljesen alkalmatlan volt. Nem is értem a kései kultuszát.

Én erre teljesen függetlenül, 1990 végén jöttem rá.

Az esemény: a parlamentben felszólal Horn Gyula, s felveti, hogy az országnak csatlakoznia kell a NATO-hoz. 1990-ben, a szovjet csapatok kivonása előtt, s még a Varsói Szerződés létezése alatt mondta ezt.

Sose fogom elfelejteni Antall reakcióját: őszinte döbbenettel nézett, teljesen elfeledkezve, hogy mindenki látja őt. Annyira persze értelmes ember volt, hogy nem reagált szóban, de az arcára ki volt írva mit gondol. Kb. azt, hogy "figyelj, Gyula, itt valami nem kóser, te vagy a baloldali, neked a NATO ellen kellene lenned, nekem kellene a NATO-ért küzdenem".

Akkor arra gondoltam "ez tényleg ekkora barom?".

Magyarországon is volt ilyen, 1968-1982 között.

1949-1968 között az árfolyam egységes volt, 1 USA-dollár valahol 12 Ft körül volt - egész pontosan: 11,74 Ft -, ez a rubel árfolyamán keresztül volt kiszámolva, valamilyen absztrakt számítás alapján, a valósághoz köze se volt. A dolognak sok jelentősége persze nem volt, hiszen eleve nem lehetett valutát vásárolni.

A valóságban a dollár értéke ennek a 3-4-szerese volt. Azaz aki behozott valamilyen nyugati árut, mely nem volt kapható boltokban, az simán el tudta azt adni 40-50 Ft közti árfolyamon számítva.

A könnyítés 1960-ban jelent: innentől aki dollárt beváltott készpénzre, azaz elsősorban külföldi turisták, már kapott "beváltási prémiumot", mégpedig 100 %-ot, azaz 1 USD készpénzért a beváltóhelyek 23,48 Ft-ot adtak. De ez csakis a készpénzre vonatkozott, a cégek esetében továbbra is a normál árfolyamon ment az elszámolás. S természetesen a cégeknek nem lehetett valutájuk eleve, ilyenje csak egyes kiemelt személyeknek lehetett, lásd kiküldöttek, külkeresek, stb. - az ilyen valutát meg senki se akarta volna beváltani, hanem vele inkább vásárolt a Konsumex- és az Intertourist valutás boltokban.

1969-ben a reformok kapcsán a magyar állam drasztikusan emelte az árfolyamot, immár 30 Ft lett 1 USD. A beváltási prémium maradt, ezt már "turista árfolyamnak" nevezték, szemben a másik "kereskedelmi árfolyammal".

1971-től megszűnt a rendeleti árfolyam, innentől az MNB döntött saját hatáskörben, de a szintje hasonló maradt.

Az IMF-csatlakozással szűnt meg a kettős árfolyam. Természetesen a forint továbbra is volt szabadon váltható, így a feketeárfolyam maradt. Mivel a hivatalos árfolyam egyre közelebb került a feketepiacihoz, ez utóbbi jelentősége folyamatosan csökkent, bár részben megmaradt egészen 1995-ig.

1995-ben lett a forint részben konvertibilis, de ez az emberek 99,9 %-a számára teljes konvertibilitást jelentett a gyakorlatban. (Hivatalosan teljes konvertibilitás csak 2001 óta van. 1995-2001 között még létezett bejelentési kötelezettség bizonyos összeghatár felett.)

Tulajdonképpen mi a valódi oka a kettős árfolyamnak? Alapvetően az, hogy egy ország védeni akarja pénzrendszerét, azt nem akarja kitenni külső nyomásnak. A kommunista rendszerben ez könnyen is ment, hiszen a gazdasági tevékenység szinte egésze állami kézben volt. Mindennek az ára persze az volt, hogy kialakult a hiánycikkek fekete piaca, melyeknél nem érvényesült a hivatalos árfolyam logikája. Ha pedig az állam érvényesítette a hivatalos nyomott árfolyamot importcikkek esetében is, ott pedig kénytelen volt bevezetni exporttilalmat.

Ezért Kádár alatt a magyar vám jobban nézte, hogy az emberek mit visznek ki az országból, mint hogy mit hoznak be. Hosszú tiltólista volt arról, mit nem szabad kivinni. Pl. kávét. Ugyanis a kávé import, s azt a rendszer nyomott árfolyamon árulta, ezért valahogy meg kellett akadályozni, hogy bárki is megvegye azt, feketepiaci árfolyamon számítva olcsón, majd kivigye.

Ha egy országban kapitalizmus van, akkor a kettős árfolyam fenntartása biztos út a gazdasági csődhöz. Mexikóban ez történt a XX. sz. 70-es, 80-as éveiben. Én pont a válság alatt jártam Mexikóban, ez 1982 decembere volt. Az állami árfolyam 12 mexikói peso volt 1 USD-re, de a fekete árfolyam 150 peso volt. Az eredmény: Mexikó hihetetlen olcsó ország lett mindenki számára, akinél dollár volt. Az átlagember egyre rosszabb helyzetbe került: az államilag rögzített áraknak persze örült, de minden szabad termék meg egyre inkább igazodott a feketepiaci árakhoz. A gazdag réteg viszont egyre gazdagabb lett: elegendő volt oda-vissza váltani a pénzt, s ezzel mesés hasznot lehetett realizálni.

A vége az lett, hogy egyszerűen elfogyott a Mexikói Nemzet Bank pénze! Immár nem tudott váltani hivatalos árfolyamon az ezt igénylőknek. Az ország vezetése ekkor megadta magát: egyik napról a másikra bevezették a feketepiaci árfolyamot. Ez persze lavinát indított el, így a 80-as évek végére már 2 ezer peso fölé ment 1 dollár.

Csak az ezredforduló környékére sikerült stabilizálni a helyzetet. Jelenleg az árfolyam 1 USD = 18 új peso (= 18 ezer régi peso, 1993-ben le lett vágva 3 nulla).

Argentínában valami hasonló zajlik most, bár ott ezzel párhuzamosan bevezettek átváltási korlátozásokat is (havonta maximum 200 USD vásárolható személyenként jelenleg), így nem lehet bedönteni a helyi pénznemet szimpla pénzügyi műveletekkel. Viszont az eredmény: ha valaki dollárban fizet boltban, nem a hivatalos árfolyamon számolnak neki, hanem felette. Jelenleg 1 USD = 350 peso, de ha valaki dollárral fizet, 900 peso körül számolnak neki.

Kubában a helyzet egészen szürreális. Tulajdonképpen 4 árfolyam van. A normál váltásnál 1 USD egyenlő 24 kubai pesóval, de ezt a gyakorlatban csak hivatalos számításoknál, konverziós utalásnál és külföldi bankkártyákkal fizetéskor használják. Szóval az idegen turista, aki nem ismeri a helyzetet, s kártyával fizet ott ahol fizethetne készpénzben is, az ezt fizeti, s nagyon rosszul jár.

Ahogy ez az árfolyam van szintén, ha valaki kubai bankautomatából vesz ki pénzt. Ezért is az alapvető ajánlás: aki Kubába megy turistának, az vigyen készpénzt.

Maga a kubai állam - azaz nem a feketapiac! - 100-120 peso között fizet a dollárért, bankjegy váltása esetében.

A kubai magánszektorban - korlátozott, de már van - jellemzően 150 pesót számolnak 1 dollárért. Persze csak készpénzes fizetés esetében. Eleve nem jellemző, hogy nagyobb állami létesítményeken kívül elfogadnának bárhol kártyát.

Aki viszont a feketepiacon akarna eladni dollárt, ott már 220-250 pesót kap érte. Ennek oka: ezt kubaiak veszik meg, akik a kubai valutásbolt-hálózatban akarnak vásárolni.

Sajátos egyébként, de Kuba az egyetlen latin-amerikai ország, ahol az USA-dollárnál népszerűbb az euró. Euróval ugyanis egyszerűbb egy kubai számára valutaszámlát nyitni, amivel aztán hozzáfér a valutásbolt-hálózathoz.

Aki külföldi turistaként megy Kubába, annak ez a követendő:

• bankkártyával csakis a kubai valutásbolt-hálózatban fizessen,
• ahol elfogadnak valutát készpénzben, magánlétesítményekben, ott fizessen dollárban, euróban,
• egyébként meg váltson hivatalos váltóhelyen kubai pesót - ott nincs átverés-kockázat -, s ezzel fizessen mindenhol máshol.

1997-1999 között még eljátszottam a gondolattal, milyen jó is lenne politikusnak lenni. Tulajdonképpen a kezdeti ellenvetésem csak az volt, hogy nem jó a beszédkészségem, de arra gondoltam, ez megoldható sok gyakorlással.

Végül azonban 1999-ben örökre letettem a gondolatról. Egész más okból.

Rádöbbentem, csak a vezető politikus szabad ember, mindenki más, még a majdnem vezetői pozíciójú ember is kevésbé szabad, mint egy kisember. Mindenhol a világon így van, de különösen Magyarországon így van.

Megjegyzés: Bulgáriában viszont sose akartam politikus lenni. Ennek két oka van: egyrészt nem nőttem fel az országban, így egyes dolgokat nem ismerek, olyanokat, melyeket mindenki ismer, másrészt nincs tökéletes anyanyelvi kiejtésem. Persze mindkettőt ki lehetne magyarázni egy olyan szöveggel, hogy "határontúli bolgár, aki akkora hazafi, hogy hazatért ősei hazájába", de necces így is, állandó támadási felület lenne ez minden ellenérdekelt párt részéről, szóval jobb nem belemenni ilyesmibe.

Szóval végig gondoltam 1999-ben, lám mi is a két fő tábor. Akkor ez az MSZP és a Fidesz volt teljes mértékben, a kicsik pedig a MIÉP és a SZDSZ voltak, mindenki más meg gyakorlatilag nem létezett.

Szóval elgondoltam, milyen is volt egy MSZP-s vagy fideszes kispolitikus élete csak az elmúlt 10 évben, mármint 1999-hez viszonyítva. Lám ez nagyjából:

• szoci: kezdett azzal, hogy milyen jó a kommunizmus, csak reformálni kell, majd szocdemek vagyunk, előbb semlegességet akarunk, majd NATO-t, végül mi vagyunk a szabad verseny és a piacgazdaság legharcosabb támogatói, de facto full liberálisok,
• fideszes: kezdett azzal, hogy ellenzünk minden "elavultságot", "térdre csuhások", imádjuk Sorost, ellenzünk bármilyen korrekciót a tökéletes liberális elvekkel szemben, majd a végén meg konzervatív-liberális nemzeti erő vagyunk.

S nem, nem magával a változással van gond, hiszen a gondolkodó ember változik. A Fidesz és az MSZP vezérkarának változása nyilván őszinte volt, hiszen aki ellenezte a vezérkarból, az kiesett (pl. az MSZP-ből Pozsgay, a Fideszből meg Fodor).

De mi van a kispolitikussal? Mert két opció lehetséges:

• ő is, csodaszerűen, pont ugyanazon a szellemi változáson esett át a 10 év során, mint pártja meghatározó vezetői - azt kell mondanom, hogy ennek olyan 0 körüli valószínűséget adok,
• egyszerűen kénytelen követni mindig az új vonalat, hiszen különben kiesik, vége a karriernek, márpedig nagyon nehéz egy megkezdett politikai karrierből átmenni a civil életbe.

Magyarul: aki a politikai karriert választja, s közben pártja jelentősen megváltozik, az elveszti a gondolkodás jogát. Pont mint egy Kádár-kori MSZMP- vagy KISZ-funkcionárius.

Én meg gyűlöltem a MSZMP- vagy KISZ-funkcionáriusokat, így minek akarnám saját magamat önként ilyen helyzetbe vezényelni. Apám pozitív példája is előttem lebegett, aki mindig kategórikusan elutasított minden pártkarriert, pedig volt egy időszak, amikor felfigyeltek rá, s külkereskedelmi miniszterhelyettes lehetett volna 1986-tól, de ő mindig mindent megtett minden ilyen lehetőség ellen.

Szóval én folytattam ezt a logikát. Alapító tagnak számítottam mind a Fideszben, mind az SZDSZ-ben egyébként, de azonnal kiléptem mind a kettőből, amikor gondolkodásom más lett, mint a pártvonal - itt pedig elsősorban én változtam, nem a párt. Az SZDSZ-ből valamikor 1993-ban léptem ki, a Fideszből 1 évvel később.

Aztán 1997-1999 között jóban voltam a MIÉP-pel és a KDNP-vel. A MIÉP helyi vezetője tőlem 3 háznyira lakott, sokat segített is nekem, legjobban az döbbentett meg, amikor egyszer nem indult a kocsim, s ő megcsinálta pár perc alatt, majd nem fogadott el pénzt, pedig eredeti szakmája autószerelő volt - jelenleg egyébként ő Páty polgármestere -, ő hívott több gyűlésre is annak idején, egyszer még magával Csurkával is megismerkedtem neki köszönhetően. A KDNP meg hívott, lépjek be tagnak, ez még az eredeti nem-fideszes KDNP volt, náluk is voltam pár gyűlésen, de sose léptem be.

Aztán eljött az 1999-es szerbiai háború, amikor mind a MIÉP, mind a KDNP olyan álláspontot fogadott el, ami számomra elfogadhatatlan volt. Belegondoltan, de jó, hogy nem köteleztem el magam mellettük, most szabadon ellentmondhatok!

Az "A választás ideje" egy a 60-as évek alatt írt bolgár történelmi regény, szerzője Anton Doncsev (1930-2022) bolgár író műve.

A bolgár kommunista kultúrpolitika egyik sajátos jellegzetessége volt, hogy kifejezetten támogatta a hazafias tematikát, de csakis a távoli múltban. Bár születtek persze a kommunizmust dicsőítő művek is, ezek legnépszerűbbe a 26-része monumentális tv-sorozat Minden kilométernél címmel, melynek első fele a illegális kommunista mozgalomról szól 1944 előtt, második fele pedig az 1944 szeptemberében hatalomra került kommunista rendszer stabilizálódásáról. Minden buta ideológia ellenére a sorozat máig népszerű - egyébként a 70-es években a magyar televízió is sugározta -, mert egyszerűen jól van megírva és megrendezve, a sztorik izgalmasak, a színészek pedig kiválóak.

A főcímdal:

De emellett született egy rakás hazafias könyv, tv-film, sorozat a távoli múltról, a bolgár honfoglalásról, a görögök elleni harcról, a cirill ábécé meghonosításáról, s persze a török uralom elleni harcról, végül az 1877-1878-as orosz-török háborúról, ami bolgár szemmel nézve felszabadító háború volt. Ez utóbbi esetében persze kicsit probléma volt, hogy egyszerre kellett nemzeti alapon dicsérni az oroszokat és közben osztályharcos alapon meg szidni az elnyomó cári rezsimet, de valahogy megoldották.

Ennek vicces eleme pl. az egyik központi utca neve Szófiában: a bolgár parlament épületével szemben ott van II. Alekszandr orosz cár lovas szobra, ő volt az orosz cár az 1877-1878-as orosz-török háború alatt, s az út, ahol van a "Felszabadító cár út" nevet viselte - 1944 után aztán a kommunista vezetés súlyos probléma elé került, hiszen mégse lehet egy "népi demokráciában" cárokról elnevezni utcákat, dehát a szobrot meg lebontani szentségtörés lenne, plusz Sztálin elvtárs se díjazna ilyen lépést, így megszületett megoldás: a szobor maradjon a helyén, de a közterület neve legyen "Orosz út". 1990-ben persze vissza lett nevezve eredeti nevére:

Volt ezek között a hazafias alkotások közt jó film is, meg erősen giccses is.

Aztán 1988-ban meg lett filmesítve hatalmas költségvetéssel az említett A választás ideje is. Miért ekkor? Természetesen pillanatnyi politikai okokból.

A bolgár kommunizmus súlyos hibákat követett el ugyanis a kisebbségi kérdésben. A korai bolgár kommunizmus a teljes nemzeti nihilizmus állapotában volt. 1944 után el lett ismerve a bulgáriai macedón kisebbség és nyelv, egyenesen állami nyomás volt Macedónia bulgáriai részében a lakosságra, hogy nyilvánítsa magát macedónnak. Aztán ebben a hatalom lassan visszakozott, a 60-as évek elején már megszűnt ez a nyomás, majd teljesen vége lett a macedonizációnak. A 80-as évekre már a kommunista bolgár kormányzat teljesen szakított a macedonizmussal, ekkor már a "nem léteznek macedónok, sehol, azaz Jugoszláviában se" lett a hivatalos álláspont.

Az 1975-ös bulgáriai népszámláláson már nem volt "macedón" opció, ilyet nem lehetett választani, míg az utolsó esetben, amikor még lehetett, 1965-ben 10 ezer ember mondta magát macedónnak, ami hatalmas esés az 1955-ös népszámláláshoz képest, amikor még 190 ezer ember határozta meg magát macedónként.

Aztán 1985-ben a népszámláláson a dolgok egyszerűsödtek: egyszerűen nem volt "nemzetiség" kérdés. Hiszen ilyenek nem léteznek, a bolgár állampolgárok bolgárok és pont.

Azaz a bolgár kommunizmus hatalma 45 éve alatt az egyik végletből elment a másikba, kezdetben erőltették a kisebbségek létezését, majd a végén meg az lett, hogy "mindenki bolgár".

A "mindenki bolgár" tézishez persze gyakorlati lépések is tartoztak. 1970-1974 között megtörtént a személyi igazolványok kötelező cseréje. Itt 3 fontos elem volt:

• kivették az új igazolványokból a "nemzetiség" rovatot,
• kötelezővé tették az -ov(a)/-ev(a), -szki(szka) végződást minden apai és családnévre, egyedül a zsidó és örmény nevek kaptak felmentést, plusz pár más végződésű, de egyértelműen bolgár név,
• a muszlim vallású és török-arab nevet viselő cigányokat és bolgárokat kötelezték, válasszanak maguknak új bolgár nevet, s ha nem tették ezt meg, a hatóság adott nekik ilyet.

A cigányokkal (a bulgáriai cigányok kb. harmada muszlim vallású) nem volt különösebb gond, sokan még örültek is a bolgárosításnak. A muszlim bolgárok esetében már voltak tiltakozások, ezeket jellemzően gyorsan leverte a hatalom. Nyílt erőszakot a hatalom ekkor még ritkán alkalmazott, megtette a hatását a lágyabb módszer is. Pl. bevezették, hogy ezentúl boltban, orvosnál, buszjáraton, stb. fel kell mutatni az igazolványt, másképp nem lehet kiszolgálást kapni, ahogy munkahelyen is mindenkit újra kellett regisztrálni, márpedig csak érvényes igazolvány fogadható el, azaz ha egy muszlim nem vette át az új igazolványát a rendőrségen, akkor a régivel nem tudott semmit se tenni, hiszen az érvénytelennek lett nyilvánítva. Gyakorlatilag képtelenné tették az életet azok számára, akik nem fogadják el új okmányaikat.

Szóval nagy sikerrel lement minden. De maradt a nagy falat: a törökök, akik akkor a lakosság 9-10 %-át tették ki. Ez nagyon bonyolult kérdés volt, a szovjet vezetés eleve ellenezte, így a bolgár vezetés csak 1984-ben kezdett hozzá, az 1982-1985 közti szovjet "átmeneti korban", amikor félig halott emberek voltak az élen Moszkvában, akik azt se tudtak Moszkvában mi zajlik, nemhogy odafigyeltek volna a bolgár elvtársak tevékenységére.

Itt viszont már hatalmas ellenállás lett. Sok helyen fegyveresen kellett bevatkozni. Aztán jött a nagy csapás: 1985-ben az új szovjet vezetés - Gorbacsov - látványosan nem állt ki Bulgária mellett ebben a kérdésben, egyrészt mert nem akart konfliktust Törökországgal, másrészt mert a Szovjetunióban a lakosság kb. 15 %-a türk volt, ráadásul a legfelső szovjet vezetés egyik legbefolyásosabb tagja az azeri Gejdar Alijev (mai azeri írással: Heydar Aliyev) volt, akinek fia egyébként a jelenlegi azeri elnök.

Bulgáriában viszont ment tovább az "újjászületési folyamat", ez volt a hivatalos neve. Nagyjából 2-3 ezer török az életét vesztette az összecsapásokban, de ennek ellenére nem sikerült stabilizálni a helyzetet. Plusz megjelentek török terrorista csoportok is, melyek elkövettek pár sikeres merényletet. Végül Todor Zsivkov 1989 nyarán a törökök kiutasítása mellett döntött, május és augusztus között 400 ezer bulgáriai török távozott. A török kormány végül lezárta a határt augusztusban, ezért nem lett a kitelepítés teljes.

1984-1989 között minden volt, részben átéltem. Az akkori hivatalos tézis szerint Bulgáriában egyáltalán nincsenek törökök, mert a török hódoltság alatt egy török se költözött be! Azaz minden meglévő török valójában erőszakkal törökösített bolgár, aki egyszerűen elfelejtette nemzetiségét. S jöttek a különböző fantasztikusnál fantasztikusabb "bizonyítékok" erre az elméletre.

S persze a szellemi megdolgozás. A hatalom úgy látta, Anton Doncsev műve pont jó.

Maga a mű egyébként nem állítja azt, ami a hivatalos tézis volt. A sztori lényege röviden a következő:

Bár a török hatalom hivatalosan sose iszlámosította a bolgárokat - ennek fő oka az volt, hogy aki felvette az iszlámot, az adómentességet kapott, azaz a török kormányzatnak nem volt anyagi érdeke, hogy mindenki muszlim legyen -, mindig akadtak túlbuzgó muszlimok, akik az állami utasítások ellenére terjeszteni akarták az iszlámot a meghódított területeken.

A történet egy ilyen megtörtént esetet mond el a XVII. sz. végéről, persze dramatizélva. Megérkezik egy kis dél-bulgáriai völgybe egy csapat katona, élükön egy janicsárral, s elkezdik az iszlámosítást. A falvakban összeszedik a fő embereket, mutassanak ők jó példát, térjenek át az iszlámra. Aki ellenkezik, az karóba húzzák vagy széttépetik lovakkal. Végül van aki elmenekül a hegyekbe, de a nagy többség áttér. Az átérés kezdője a helyi ortodox pap, aki arra jut, ha ő példát mutat, követni fogja mindenki, így megmenekül a lakosság.

A janicsárvezér olyan fanatikus, hogy a helyi törökökkel is konfliktusba kerül, köztük magasrangú tisztviselőkkel, mert azokat nem tartja elég hűnek az iszlámhoz, ugyanis több ízben is a bolgárok mellett emelnek szót. Végül kiderül a személyes motívum: a janicsárvezér a környékről származik, onnan vitték el gyerekkorában janicsárnak, s most mindenkin bosszút akar állni, hogy gyerekként nem védte meg őt senki.

A hivatalos propaganda persze csak azokat a részeket emlegette, melyek számára megfelelők volt, hogy lám, a muszlimok kényszerből lettek azok, valójában mind bolgárok, akik félve a haláltól kényszerből vették fel az iszlámot. Az teljesen kimaradt az egész narratívából, hogy valójában itt török pozitív hősök vannak, s a bolgár janicsár meg a fő negatív hős.

Egyébként a mű tényleg jó. A Nagy Könyv bolgár verziójában évekkel később második helyezett lett.

Egyébként a nyugatos bolgár értelmiség máig okád a műre, mert az nem "európai", "modern", "felvilágosult".

Pogi ismét ledönt egy ballib mítoszt:

Az egyik legtévesebb ballib mítosz: a független nemzeti bank tana.

A független jegybank azt jelenti, a pénzkibocsátási politika nem függ az adott ország népétől, annak vezetésétől. Viszont nagyon is függ a nemzetközi bankvilágtól.

Liberálisul az számít független jegybanknak, mely csakis a nemzetközi fináncoligarchiától függ, de attól nagyon. Gyakorlatilag a mai bankrendszer azt jelenti: minden bank alá van rendelve az USA jegybankjának, az pedig a bank mögött álló magánérdekeknek. Még Oroszország se volt képes ettől megszabadulni, az Orosz Nemzeti Bank máig függő viszonyban áll a FED-del, s ezen a mostani háború se változtatott.

Ebből a függőségből eddig egyetlen bank tudott kiszabadulni: a kínai nemzeti bank, hivatalos nevén Kínai Népi Bank. A kínai titok kulcsa: olyan mértékben van eladósodva Amerika Kína felé, olyan sok amerikai dollár van kínai kézben, hogy a FED immár képtelen kontrollálni a kínai bankrendszert.

A hatalmi mechanizmus lényege: pár globálkulák dönti el az árfolyamokat és a nemzetközi pénzügyi politika alapelveit. Itt ne tessék most Sorosra gondolni, mert ezekhez a globálkulákokhoz képest Soros is csak egy apró halacska. S aki nem tartja be az utasításokat, azt tönkreteszik a nemzetközi bankrendszer által irányított hitelminősítő cégek – ehhez elég 72 óra.

Pogátsa itt udvariasan, de határozottan bemutatja: nem igaz a nagy liberális mítosz.

Bocs, de nekem Sólyomról mindig egy pázmányos vicc jut eszembe. Ami nem is vicc, mert valós eset.

Annak idején a PPKE jogi karán volt egy olyan, hogy felvételi beszélgetés. Elbeszélgettek a jelentkező hallgatójelöltekkel, s feltettek nekik műveltségi kérdéseket. Aztán a legnagyobb baromságokat a HÖK összegyűjtötte és közétette a jogi kar havilapjában. Szóval ott volt ez:

• Ki jelenleg a köztársasági elnök?
• Nem tudom.
• Gondoljon egy madárra!
• Ja igen! Sas József.

Persze most mennek a nagy szavak a meghalt Sólyomról, aki persze nyilván nagy köztársasági elnök volt mondjuk Gönczhöz és Schmitthez képest, de nem igazán látom, miért emelték most hirtelen a nagy emberek közé. Erre semmi ok.

Alapvetően Sólyomnak két nagy öröksége van, s mind a kettő erősen negatív.

Az egyik a láthatatlan alkotmány. Ami azt jelenti, az alkotmány valahogy lebeg az emberek feje felett, független akaratuktól, s folyton olyan dolgokat akar, amit az emberek nem akarnak, viszont az emberek ezen láthatatlan lény alárendeltjei, így nem bírálhatják felül ezt a láthatatlan entitást.

Na most ez valami torz egyvelege a népszuverenitásnak és a természetjognak, mindkettőből a rosszat véve. A népszuverenitás szerint ugyanis a többség akarata szent. A természetjog szerint pedig van egy felső, szakrális jog, mely objektív, s kívül áll az emberek akaratán, de mely az emberek érdekét szolgálja. a keresztény felfogás is ilyen: emberi akarat nem nyilváníthatja jogossá a gyilkosságot, nem lehet jogszerű az egynemű házasság, stb.

A Sólyom-féle verzió szerint viszont a sólymok akarata áll felül mindenen, amit ők kitalálnak a dolgozószobájukban, az jogos és pont, kuss van a népnek. Lásd: halálbüntetés alkotmányellenesnek nyilvánítása.

A másik a jognak az igazságosság fölé helyezése. Lásd nem lehet üldözni a kommunista bűnöket, mert letelt az évülési idő. Teljesen abszurd érvelés, hiszen ezzel a formát a tartalom fölé helyezte. Ráadásul éppenhogy ellentmond a láthatatlan alkotmány mögötti okoskodással.

Szóval szerintem Sólyom nem volt jelentős személyiség, a jövő történelemkönyveiben nem fog szerepelni.

Kik nyerték a lengyel választásokat?

A lenti kép mindent elmagyaráz: az ünneplő támogatók zászlóinak fele nem lengyel, hanem európai és homoklobbista.

Pofon az egész egy alapvető magyar jobboldali tévhitnek: hogy a nyugat mindenképpen a baloldal oldalán áll. Pedig nem, mint itt is látható.

A de facto győztes KO - a Polgári Koalíció lengyel rövidítése - minden mai nemzetközi besorolás szerint jobboldali, alapvetően kereszténydemokrata párt. A KO teljesen azonos profilú, mint az átlag nyugat-európai jobbközép pártok, sőt egyes modern kulcskérdésekben egyenesen "jobbra" áll tőle: pl. a KO csak az egyneműek élettársi kapcsolatát támogatja, a házassági jogukat nem.

Valójában a lengyel parlamentbe bekerült 5 párt közül 4 egyértelműen jobboldali, egyedül az NL (= Új Baloldal) nem sorolható, de az is inkább progresszív-liberális, talán csak az egyik frakciójuk, a Lewica Razem - a magyar olvasó onnan ismerheti őket, hogy a választások előtt a Partizán egész intrejút készített egyik képviselőjükkel, lásd itt - esetében beszélhetünk ténylegesen is baloldali értékekről.

A dolog annyiban jó, hogy segít tisztázni a fogalmi zavart a "jó jobboldal" és "rossz baloldal" kérdésében.

A "hibásan szavazott a nép" érvet először 1990-ben olvastam, a kubai sajtóban.

1990 februárjában ugyanis Nicaraguában az 1979-ben fegyveres erővel hatalomra került és azóta folyamatosan hatalmon lévő szandinistáknak az az őrült ötletük támadt, hogy tényleg demokratikus választásokat rendeznek az országban, amin bárki részt vehet, azaz a szandinisták ellen addig amerikai segítséggel fegyveresen harcoló erők is.

S komolyan megcsinálták! Az eredmény: a szandinisták elvesztették a választásokat, az Egyesült Ellenzék - melyen minden irányzat jelen volt, még a szandinistákkal elégedetlen kommunisták is - pedig simán nyert, a jelöltjük az első fordulóban nyerte az elnökválasztást 55 %-kal, szemben a szandinista vezérrel, Daniel Ortegával, aki alig 40 %-ot kapott.

S a szandinisták átadták a hatalmat, amire tényleg senki se számított, legjobban az USA volt meglepődve ezen a váratlan fordulaton.

A kubai médiák viszont tomboltak. Ortega elvtársat azért nem akarták lehülyézni, de a narratíva az volt, hogy a nicaraguai nép tévedett, nem szavazott helyesen, s ma már sok nicaraguai nagyon sajnálja, hogy az ellenzékre szavazott.

Mondjuk odáig még a kubai kommunista médiák se jutottak el, hogy a nicaraguaiak fogatlan mucsai bunkók, akiket átvert az álhír-propaganda.

Egyébként Daniel Ortega ma Nicaragua ismét elnöke, 2007-ben ugyanis megnyerte az elnökválasztást és azóta is minden választást, de ez már más kérdés.

A lényeg itt: a liberális képzelet messze képes túlszárnyalni a kommunista fantáziát.

Bolgár Gyuri bácsi faggatja az egyik legszebb magyar megmondóembert arról mi a liberalizmus.

Meg eleve érzékeny vagyok a Júlia névre, a múzsámnak is ez a hivatalos neve okmányai szerint, bár én sose szólítom így. Szóval a csaj szép is, meg Júlia is a műsorban, ez amolyan spontán szimpátiát vált ki bennem.

A liberális interjúalany tulajdonképpen rendesen válaszolgat is, párszor ballib tabukat is döntöget,

Persze maga Bolgár se hülye, csupa olyat kérdez, amire előre tudja a választ. Pl. a liberalizmus meghatározását illetően kapásból választ ad már a kérdésében: az a filozófiai-politikai eszme, mely mindent az egyén szabadságára épít.

S így is van: a liberalizmus alapeszméje - s bár számtalan liberális áramlat létezik, konzervatív liberalizmustól szociálliberalizmusig, anarcholiberalizmustól közösségileg érzékeny liberalizmusig, de ebben az egyben mind egyetért, azaz enélkül nincs liberalizmus -, hogy az egyén szabadsága a legfőbb érték, s az ideális társadalom az, melyben ez a lehető legnagyobb mértékben érvényesül. Amiből következik, hogy se irracionális mérce - pl. vallási értékrend -, se az egyénekből nem következő konszenzusos közösségi érdek nem lehet felette: a vallás az egyén magánügye, a közösség meg csupán az egyének halmaza.

Persze ez az alapeszme teljesen téves és valóságidegen. S persze bizonyíthatatlan is. Axiómaként kell elfogadnunk, ha lberálisak vagyunk.

De jó, hogy az okosabb liberális megmondók is látják már, a liberális eszme kifulladt.

S mivel lesz kérdés miért téves és valóságidegen a liberális eszme. Alapvetően ennek oka:

• ha nincs külső mérce, akkor bármi lehet, pl. megállapodhat a lakosság 60 %-a, hogy kiirtja a 40 %-ot, vagy bármi más:
  • maga a liberalizmus is látja ezt, s ezért igyekszik valamiféle "elidegeníthetetlen" jogokat bevezetni, ami azonban persze külső mérce, azaz valójában a liberális egyszerűen a neki nem tetsző külső mércét egy neki tetszőre igyekszik cserélni,
• ahogy egy számítógép se alkatrészei egysége, hiszen más minőséget képvisel egy össze-vissza dobott alkatrészhalmaz, mint egy működő gép, úgy a társadalom is más minőség, nem csupán tagjainak összessége, azaz nem lehet, hogy az alacsonyabb szint legyen az alap, ez kb. olyan, mintha azt állítanánk, a számítógép fő elve, hogy a
  • nem beszélve arról, hogy a liberalizmus ezt az "addig tart egy egyén szabadság, míg másik egyénét nem sérti" liberális elv működésképtelen, hiszen ez így egy gumiszabály, tágan értelmezve minden sérti egy másik egyén szabadságát, szűken értelmezve meg senki senkiét, azaz ismét kell egy axiomatikus mérce, mely nem következik a rendszerből.

A rossz reklám alaptípusa természetesen a lokalizáció hiánya, azaz nagy cég leadja egy adott országban készített reklámját más országban, ahol azonban az eredeti reklám üzenete nem jön át, sőt fokozott esetben egyenesen rossz üzenet jön ide.

Egyik korábbi cikkemben már írtam a legendás magyar példát a 90-es évek elejéről. Német kávécég be akarja vezetni a márkáját Magyarországon. A reklámban boldog család nagy bögrében mosolyogva issza a kávét. A magyar kisember reakciója: ez biztos nem is igazi kávé, csak valami pótkávé, hiszen nem kis csészében isszák, s lám, még a gyereknek is adnak belóle. Az eredmény persze totális kudarc, rögzül a magyar vásárlóban, hogy "ez nem igazi kávé".

Egy időben, német mintára, az is kezdett terjedni Magyarországon, hogy minden egyes ár elé oda lett írva, hogy "csak". Ez szerencsére akkora röhögést okozott, hogy gyorsan eltűnt mint szokás.

Bulgáriában hasonló volt az amerikai minta átvátele, hogy nettó árat írnak ki, azaz az ÁFA nélküli árat, miközben a vevők 99 %-át csak a bruttó, teljes ár érdekli. Miután a vevők nagy része egyenesen csalásként kezdte értékelni ezt az amerikai szokást, lassan kihalt.

De sokszor saját, lokalizált, hazai reklám is lehet teljes kudarc. Ugyanis a kereskedelmi reklám olyan, mint a politikai kampányszöveg, egyetlen hibás szó mindent tönkretehet, lásd MZP szerencsétlenkedését tavaly az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban.

Sokáig hiányoltam, miért nincs olyan cég, mely apró javításokat vállal? Miközben ez arányaiban haszondúsabb, mint az egész építőipar. Aztán lett ilyen cég Magyarországon az ezredforduló körül. S azonnal mindent el rontottak reklámjukkal, az abban lévő "amikor férfikéz kell a házban" szöveggel. Ezzel automatikusan ki is zártak minden egyedülálló férfit, sőt minden családot is potenciális vevőkörükből, azaz a vevők 90+ %-át. Hiszen üzenetük az sugallta, hogy aki nem képes pl. megcsinálni a csepegő mosdót, a lógó vezetéket, a rosszul működő konnektort és villanykapcsolót, az nem "igazi férfi". Hát ezek után ki az a férfi, aki kihívna egy ilyen szolgáltatást, amivel igazolná, hogy ő nem igazi férfi? Fizetek nekik, s ők még le is buziznak? - kösz, nem!

A női divatban nagyon elterjedt 2 hasonló hiba. Számtalanszor látom, mindent 30 éven aluli csajokkal reklámoznak, ami taszítja automatikusan az idősebb nőket, egyrészt azt sugallja "te már öreg vagy, kussolj", másrészt azt "ez úgyse neked való".

A másik a "kedvenc", ilyen "vedd meg kedvenc pulóveredet". Ilyen csak férfi írhat le, egy nő az ilyentől kiütést kap. Az átlagnő még azt is nehezen viseli el, ha a partnere ráerőszakol egy adott ruhadarabot, de ezt még esetleg elfogadja "így tetszem neki a kedvenc pulóverében" alapon, de azt, hogy egy cég eldöntse helyette mi lesz a kedvenc ruhája azt biztosan nem tűri el. A nő tehát eleve negatívan fog hozzáállni egy olyan termékhez, melyet így raklámoznak neki. Plusz, a nő eleve egyedi akar lenni, azt sose fogja bevenni, hogy egy adott ruha sokak kedvence, mert ha tényleg az, akkor neki nem is kell.

Eddig azt hittem, Télinapforduló Geri 99 Mozgalmának neve azt jelenti: a teglétszám 99.

Mára kiderült, ennyi tag nincs, a név azt jelenti: Soros gazda 99 hétpróbás emberének küldött milliárdos mikroadományt, s ez a 99 becsületes Soros-vitéz mind be is fizette a kapott összeget készpénzben (nyilván lecsípve belőle a megbeszélt jutalékot).

A kétféle logikai rendszer, az arisztotelészi szillogisztikus és a sztoikus propozíciós logika eltérése könnyedén megérthető egy pár éves diákolimpiai feladvány értelmezésével.

Természetesen mindkét logikai rendszer teljesen rendben van, az eltérés: az arisztotelészi rendszer nem foglalkozik az üres állításokkal, azokat egyszerűen értelmetlennek tekinti.

A feladat:

A következő 2 állítás igaz:

• Pinokkió mindig hazudik
• Pinokkió azt mondja "az összes sapkám zöld"

A kérdés: fentiekből mi következik logikai alapon, a lehetséges válaszok:

• A. Pinokkiónak nincs egy sapkája se.
• B. Pinokkiónak van legalább egy sapkája.
• C. Pinokkiónak nincs egy zöld sapkája se.
• D. Pinokkiónak van legalább egy zöld sapkája.
• E. Pinokkiónak csak egy zöld sapkája van.

Mi a megoldás? Íme lépésenként a könnyű része:

• Ha Pinokkió mindig hazudik, akkor az az állítása, hogy "az összes sapkám zöld" is kötelezően hazugság kell legyen.
• De mit jelent ennek az állításnak a hazudása? Azt, hogy "nem igaz, hogy az összes sapkám zöld". Nézzük meg tehát mikor igaz, hogy "nem igaz, hogy az összes sapkám zöld"!
• Alapvetően ennek a következő 2 állítás felel meg: "nem minden sapkám zöld" és "néhány sapkám nem zöld". Ezt már Arisztotelésztől tudjuk, hogy az "az összes x egyben y is" ellentéte a "néhány x nem y".
• Azonnal kizárható a C állítás, hiszen simán lehet bármennyi zöld sapkája Pinokkiónak, ha van nem-zöld sapkája is. Azaz a C nem következik a feltételeknből.
• Kizárható gyorsan a D és az E is, ez tulajdonképpen ugyanaz az állítás kétféle módon, hiszen lehet, hogy van egy zöld sapkája Pinokkiónak, de ha az az egyetlen sapkája, akkor ez ellentmond a feltételeknek.

A C, D és E opciót tehát minden értelmes ember kizárja, hiszen ezek nyilvánvalóan rosszak. A vita az A és a B között van mindig. A nagy vita itt szokott lenni, s itt is volt, amikor a diákolimpia után a feladat megjelent a neten, s nagy csatákat eredményezett.

Aki csak az arisztotelészi logika szerint okoskodik, az hajlamos mind az A-t, mind a B-t helyesnek mondani. Hiszen ha van legalább egy sapka (s az persze nem zöld), az megfelel a feltételeknek, ahogy a nulla sapka is szintén nyilván nem zöld, hiszen a semminek nincs színe, azaz zöld színű sapka sincs nála.

A gond, amit nem vesznek észre ezek a megfejtők, hogy az arisztotelészi logika nem alkalmazható üres kategóriákra. Hiszen a semmiről ugyanúgy állítható, hogy zöld és hogy nem zöld. Azaz ha Pinokkiónak nincs egy sapkája se, akkor ez a nulla darab sapka egyszerre zöld és nem zöld, azaz nem lesz igaz, hogy Pinokkió hazudott.

Lásd a "nincs egy sapkám se, s minden sapkám zöld" és a "nincs egy sapkám se, s egyetlen sapkám se zöld" állítások egyszerre igazak és hamisak, ami viszont képtelenség.

S ez a kulcs: egy üres állítás bármi lehet!

A válasz tehát: B - ez az egyetlen logikus következtetés, hogy van legalább egy sapkája. S mellesleg, ha ez csak egy, akkor az persze nem zöld.

Amikor ez a kérdés népszerű lett a neten, éppen az üres állítások kérdése volt a lényeg, sokan az arisztotelészi logikát próbálták alkalmazni arra, amire az nem alkalmas, hiszen az eleve kizárja az ürességet.

A liberálisok sok téren támadják a normalitást: harcolnak a családok, a gyerekek, a házasság, a vallás, a nemek ellen, de íme már az emberi élet ellen is fellépnek.

Agyiserdületlen Viktória dicshimnuszt zeng valami Karsai nevű feltünési viszketegségben szenvedő makákóról.

Karsaika, ha öngyilkos akarsz lenni, legyen bátorságod saját kezeddel elvégezni, ne próbáld beszennyezni a társadalmat, te perverz nyomorék!

Strasbourg döntése egyébként lényegtelen, keresztényekre semmis Strasbourg döntése.

A magyar ballibant tábor sajátos jellegzetessége az összefogás.

Az összefogás azt jelenti: alakul egy mozgalom, jellemzően 4-5 taggal, mely kijelenti, hogy most már irgumburgum össze kell fogni. Aztán a mozgalom ketté szakad, mert a két rész megállapítja egymásról, hogy az nem igazi ballib, hanem Zorbán beépített provokátora. Ilyenkor, jellemzően még a következő héten alakul pár új mozgalom. Így pár hét alatt lesz immár 100 darab egységmozgalom, melyeket aztán a következő héten a 101. mozgalom egységre szólítja fel.

A 101 mozgalom össztagsága papíron kb. 500 fő, de ez a valóságban alig 70-80 ember, ugyanis ugyanaz az ember jellemzően tag egyszerre több mozgalomban is.

Nyugat-Európában ilyen volt 1968. Naponta alakult legalább 5 forradalmi marxista-leninista-maoista-csegavarista párt. Mindegyik olyan taglétszámmal, hogy mindenki azonnal vezetőségi tag is lett benne.

Én 1977-ben lettem úttörő. Osztályunkban 3 úttörőörs lett: a félénk lányok örse, a kemény srácok és lányok örse, s a lúzer fiúk örse, akiket nem akartak a többiek. Mondanom se kell, én e harmadik örs tagja lettem. Aztán első gyülésünkön kiosztottuk a tisztségeket: örsvezető, örsvezető-helyettes, pénztáros, mókamester, nótafa, nem tudom még mi, kiderült, hogy 2-3 gyereknek már nem maradt tisztség. Egyik haver, aki láthatóan túl sokat hallgatta a Szabad Európát, megjegyezte, akkor ők lesznek az "örsi ellenzék", ezen jót röhögtünk, de aztán arra jutottunk, inkább ők lesznek az "egyszerű tagok".

A mai ballib mozgalmakban nincs ilyen veszély, olyan kevesen vannak, hogy mindenki lehet vezető tisztviselő.

Most éppen maga Szent Perinta Messiás szervezi a 101. összefogdosást. Már most látható a jövőheti szakadás gyökere: az egyik szárny szerint a csúnya ballib pártok maradjanak távol, mert mind Zorbán kottájából játszanak, míg a másik szerint erkölcsi kötelességünk, hogy szívünk Gyurcsányné szívével együtt dobogjon.

Nagyon hiányoltam, miért nincs jelen Libeerális Miklós nyugalmazott ferenco-ateista püpök, ő nem szokott hiányozni eseményről, ahol a kereszténységet lehet szidni.

Ismét népszámlálás és ismét Soros Magyar Hangja.

Kiderül: Zorbán bűnös. Egyrészt meghamisította a cigányok számát, azt drasztikusan csökkentette! Másrészt még nagyobb bűne, hogy megszámolta őket, hiszen "a cigányok magyarok".

Íme amikor két ballib dogma egymással harcol.

A 90-es évek kezdetén kezdődött ez: egyrészt kisebbségi jogokat kell követelni a cigányoknak Magyarországon, másrészt nem szabad beszélni róluk, csak utalgatni rájuk, hiszen "a cigányok magyarok".

A ballibek valószínűleg megdöbbennének, ha megtudnák ez a marhaságuk a Kiegyezés kori magyar nacionalizmus maradványa. Akkor a hivatalos magyar állameszme az volt, hogy minden magyar állampolgár magyar, s pont - persze lehet mondjuk "románajkú", de akkor is magyar. Ez volt az akkori nyugati nemzetiségfelfogás átvétele. Na, a cigánykérdés ugyanez: természetesen a cigányok NEM magyarok, így felesleges őket magyaroknak hazudni.

Ugyanez egyébként létezik zsidó verzióban is, bár az már sokkal kisebb jelentőségű, lásd "a zsidó az csak egy vallás".

Egy ballib ismerősöm sok éve örökre megharagudott rám, amikor egy ilyen zsidóvitában fölényesen legyőztem őt. Megkérdeztem tőle: fogadjuk el, hogy minden magyarországi zsidó magyar, de akkor mi van egy olyan zsidóval, aki külföldről költözött Magyarországra, ő milyen nemzetiségű? Persze válaszolt kapásból: hát olyan nemzetiségű, ahonnan jött, pl. ha Bulgáriából, akkor ő bolgár, zsidó vallású bolgár. Ekkor kattant a csapda: elmondtam, van egy Tamara nevű ismerősöm, aki Moszkvából költözött Budapestre, s ő zsidó, mi a nemzetisége? A válasz: ő orosz. Mire én: a gond az, hogy Tamara magát határozottan nem vallja orosznak, sőt tiltakozik ez ellen, ő magát zsidó nemzetiségűnek vallja, te ezek szerint rá akarnád erőltetni, hogy ő orosz?

Nagy problémát is boncoltak a ballibbantak a Soros Magyar Hangja heti süketelő műsorában:

a kérdés: rendelkezzenek-e az emberek saját testükkel, a tervezett orvosi "elmenést" is beleértve.

Nekem kompromisszumos javaslatom van: minden ballibbant mehessen el a lehető legmesszebbre szabadon, feltéve ha visz magával még egy ostoba libát, olyan típust, aki itt is észt oszt.

Van a buta libaságnak egy olyan kecses, nőies verziója, amit az ember még mosollyal fogad, ahogy egy haszontalan kölyökkutyára néz, amint az lyukat rág a zokniba. De ez itt már az idegesítő fokozatú libaság. Talán nem véletlen, hogy Dóri immár Perinta közeli harcostársa lett a normalitás elleni globális küzdelemben.

Nem írtam semmit az izraeli-palesztín ügyről, mert nincs mit. 100 éves konfliktus újabb fejezete, semmi érdekes az egészben. Egyébként meg írtam már az egész háttereről.

Eleve az egésznek nincs globális jelentősége, ez egy klasszikus háborús viszály két nép között.

Most csak a ballib ultrák reakciója érdekelt. 2015 óta nem bírják feldolgozni, hogy Zorbán kivette a kezükből az antiszemita-kártyát, hát most óvatosan újra próbálkoztak, s megint buktak: Zorbán már megint kiállt keményen a zsidók mellett.

Persze előbújtak a szarból a legszélsősegesebbek is, lásd "nem léteznek palesztínok", s ezt azok mondják, akik ezzel együtt szent ügyként küzdnek az identitás szabadságáért, lásd férfiak mondhassák magukat nőknek, s aki ezt nem fogadja el, az fasiszta, viszont a palesztínok esetében ugyanezek már tagadják a palesztínok jogát, hogy magukat plalesztínoknak nevezzék.

Persze valahol bizarr, hogy a magyar progresszívek simán egy az egyben átveszik a zsidó szélsőjobb nézeteit, dehát a magyarázat itt lelki: a magyar progresszió hagyományosan magyarellenes.

Nyilván a kettős mérce alap a ballibeknél: láttuk ezt Ukrajna esetében, Trianon emlegetése szerintük hülyeség, míg Ukrajnának viszont vissza kell lapnia minden területet a 2013-as állapot szerint.

S az is vicces volt, hogy amikor az ukrajnai háború során azt mondtuk, a civil áldozatok járulékos veszteségek, a legtöbb esetben az ukrán fél direkt lakóházak, iskolák, kórházak mellé helyez el katonai objektumokat, ami miatt aztán az orosz támadás civileket is ér, akkor erre intenzív huhogás lett a válasz, míg most ugyanezt az érvet hozzák fel Izrael védelmében: lásd, a Hamasz a felelős, hogy civil helyeken tart katonai objektumokat, így az izraeliek nem hibásak a civil áldozatok miatt.

A 444 rátett persze egy lapáttal:

Pedig ez teljesen objektív kérdés, független attól, hogy melyik oldalnak drukkolunk vagy esetleg semlegesek vagyunk. Aki megöli az ellenség állami tisztviselőjét, katonáját, az nem terrorista, hanem katona, akkor is ha nem reguláris katona, ebben az esetben gerilla/partizán. A terrorizmus elengedhetetlen eleme ugyanis, hogy civilek ellen irányuljon.

Az ultraliberális Reicher akkora "keresztény", hogy az alapokat se érti:

Hatalmas "leleplezése" a népszámlásról: a statisztika szerint az országban 2887 ezer katolikus van, miközben csak 2644 ezer a római katolikus és 165 ezer a görögkatolikus! A különbözet 78 ezer, íme Zorbán statisztikusainak a manipulációja!

A Soros Magyar Hangjának neves ballib megmondóembere szerint a kopt katolikusok, az örmény katolikusok, s a szír katolikusok miatt van ez. Szerinte őket külön kellene számolni.

Na most, én nagyon meglepődnék, ha a kopt katolikusok, örmény katolikusok és szír katolikusok összes létszáma Magyarországon meghaladná az 5 ezret. A nyilvánvaló magyarázat az eltérésre: sokan csak "katolikus" választ adtak a kérdésre, nem mondták, hogy "római" vagy "görög".

S persze a a kopt katolikusok, az örmény katolikusok, s a szír katolikusok nem önállóak, hanem a Katolikus Egyház részei.

Arról nem is beszélve, hogy a "kopt" és a "kopt katolikus" nagyon nem ugyanaz. Mivel baromira utálom, hogy a magyar médiák a témában rendkívül alacsony színvonalon vannak, íme kis háttérinfó.

Szóval az egész "kopt kérdés" kezdete az V. század. A 451-es khalkedóni zsinaton kialakult vita következménye ez. A zsinat egy kisebb része nem fogadta el a khalkedóni Krisztus-formulát, a "két természet egy személyben, elválaszthatatlanul" verziót, vele szemben az "egy, elválaszthatatlan közös természet egy személyben" változatot támogatta. Teológiai nyelven ezek neve "düophüszita" és "miaphüszita", középkori ejtéssel "diofizita" és "miafizita".

Míg globálisan a diofiziták nyertek, a Közel-Keleten éppen a miafiziták voltak többségben. Különösen Egyiptomban, ahol gyakorlatilag 90 %-ban miafiziták lettek az egyházközségek.

536-ig még volt próbálkozás az egység megtartására, onnantól azonban a szakadás végleges lett. Ennek története az, hogy 536-ban I. Jusztiniánosz császár leváltatotta, életfogytig tartó száműzetésre ítélte a miafizita I. Teodósziosz alexandriai pápát, majd új pápát választatott a diofizita I. Pál személyében. A miafizita tábor ellenállt. Innentől – mind a mai napig – két alexandriai pápa van, egy miafizita és egy diofizita.

A diofizita tábor még erős tudott maradni, hiszen ők voltak az "államegyház", őket támogatta a császári udvar. Ez megváltozott 646-ban, amikor az arabok meghódították Egyiptomot, az új arab államnak előnyös volt a keresztények megosztottsága, mindkét áramlat szabadon múködhetett, de mindenképpen kisebb rossznak a miafizitákat tekintették, hiszen volt egy közös ellenségük, a Római Birodalom.

A két irányzat máig létezik, az arányokat jól jelzi, hogy a miafizita hívők száma a mai Egyiptomban kb. 10 millió, míg a diofizitáké kb. 500 ezer. Egyiptomban köznapi nyelven a miafizitákat "koptoknak", míg a diofizitákat "görögöknek" nevezik, ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy az előbbiek az alexandriai rítust követik, míg az utóbbiak a bizáncit.

Ma már egyébként kiváló a viszony a két csoport között, de ezek mind a mai napig egymástól független egyházak:

De melyik a kopt katolikus? Hát egyik se.

A római pápa 1741-ben missziót küld Egyiptomba, ennek eredménye, hogy pár egyházközség elismeri a római pápát egyházfőnek. Ők is máig léteznek, köznapi nevük "kopt katolikus", híveik száma kb. 200 ezer. Ők kissé távolabb állnak a másik 2 csoporttól (nagyobbak a dogmatikai eltérések), de hétköznapi szinten baráti a viszony ma már:

Szóval ma 3 darab történelmi keresztény felekezet van Egyiptomban. S néha mind a hármat "koptnak" nevezik, ami sok félreértésre ad okot.

Magyarországon vannak "koptok"? Hát biztosan vannak páran, de hogy lenne érzékelhető számú kopt katolikus, azt kizártnak tartom. Pár éve beszéltem miafizita kopttal, ő azt mondta, Magyarországon a létszámuk 120 fő. Ha ugyanaz az arány, mint Egyiptomban - s miért lenne más? -, akkor ennek alapján 5 alatti lehet a magyarországi kopt katolikusok száma.

A lényeg: idióta vagy, Rejszer!