Miután Navalnij kamumérgezésének narratívája elbukott, hsizen alig akad ember a világon, aki elhiszi, hogy az orosz titkosszolgálat képtelen valakit megmérgezni, ha ez a célja, visszatértek a dolgok a rendes kerékvágásba.

Időnként szerveződnek kislétszámú - ballibául: giga - tüntetések. A múlt hónap végére sikerült nagy nehezen összetrombitálni 15 ezer embert. Ez még Budapesten se számítani hatalmasnak, még kevésbé az a Budapestnél 5-ször nagyobb Moszkvában.

Mivel egy ilyen méretű tüntetéssel semmi se érhető el, a szervezők mindig igyekeznek direkt törvényt sérteni, hogy a hatóság kénytelen legyen beavatkozni. Aztán lehet majd a nyugaton napokig beszélni a rendőri "erőszakról". Eleve ezek a tüntetések csakis a nyugat számára készülnek.

Oroszországban a liberális nézetek népszerűsége 5-10 % közötti. Ennél több az orosz történelemben csak különleges pillanatokban volt: a I. vh. végén a káosz kapcsán és a gorbacsovi tombolás utáni káosz kapcsán. A sikeres putyini politika miatt manapság ez közelebb van az 5 %-hoz, mint a 10-hez.

Navalnij személye egyébként jó választás a CIA és Soros által. Minden korábbi orosz "ellenzékvezér" túlságosan nyugatpárti ás kristálytiszán hazaáruló volt. Navalnij legalább egyes ügyekben nem a hivatalos nyugati propagandát nyomja, pl. a Krím kérdésében az orosz állásponthoz közeli nézeteket hangoztat. Ezzel arra számítanak gazdái, nagyobb népszerűségre lesz képes szert tenni.

Csakhát Oroszországban nincs rendszerváltó hangulat:

• a nyugatpárti, liberális oroszok éppenhogy középosztálybeliek, nem szegények,
• a szegények pedig nem potenciális Navalnij-hívek, ők tudják mi történik, amikor az orosz kormány liberális: a szegénység hatalmas, emlékeznek még a 90-es évek életszínvonalára,
• az értelmiség meg örül: ekkora szólásszabadság még sose volt az orosz történelemben, mint ami manapság,
• s akinek nem tetszik Putyin, azok számára még így is Putyin a kisebbik rossz a Navalnij-félékhez képest.

Négy országról van közvetlen személyes tapasztalatom a kommunista cenzúrát illetően: Bulgária, Kuba, Magyarország, Szovjetunió.

Ami közös: hivatalosan egyik országban se működött cenzúra, ilyen hivatal, hatóság nem létezett. Mert mi is a klasszikus cenzúra? Állami hivatal, mely engedélyezteti a megjelenni szándékozó anyagokat, ill. mely utólagosan betilthatja azt, ami már megjelent. Nos, ilyesmi nem létezett e 4 országban. Kommunista rendszerekben egyedül Lengyelországban létezett ilyen hivatal, ott is csak a 80-as években, létrehozása a Szolidaritás Mozgalom egyik követelésének teljesítése volt.

Ami nálunk volt: nem a megjelenés volt korlátozva, hanem egyszerűen maga a megjelentetés joga. Pl. lapot csak bejegyzett kiadó adhatott ki, s csak elismert állami vagy társadalmi szervezetnek lehetett kiadója. Mivel pedig az összes elismert szervezet így vagy úgy az államé volt, meg is oldódott a helyzet. A hatalom kinevezte az egyes kiadók vezetőségét, s azok már maguktól tudták, mit szabad és mit nem. Ha pedig egy kiadó valahol rosszul ítélte meg ezt (lásd Mozgó Világ-ügy 1983-ben), akkor a vezetőségét leváltották, újat neveztek ki helyére. A gyakorlatban tehát minden kiadóra rá volt bízva, hogy mit tegyen, a gyávábbak mereven tartották magukat a hivatalos vonalhoz, a bátrabbak meg igyekeztek azt óvatosan tágítani, tesztelve a hatalom érzékenységét. De a legbátrabbak is tudták, semmi értelme a nyílt szembenállásnak, ez csak leváltáshoz vezet, ami után egy gyávább vezetőség fog jönni. Ez nyilván kialakította a kor jellemző önromboló magatartását, az öncenzúrát és a morális önfelmentést, de ez már más téma.

Persze, lehet erre azt mondani, ez ma is így van, hiszen minden mai szerkesztőség is így működik, hiszen ma is el fogják bocsátani azt a főszerkesztőt, aki szembemegy lapja tulajdonosával. De fontos különbség: ma nem egyetlen vonalhoz kell alkalmazkodni, hanem minden lapnak a saját tulajdonosa vonalához. Akkor viszont minden lap egyetlen kézben volt, s ez a kéz azonos volt a hatalommal, azaz nem volt pluralizmus.

Ugyanez a rendszer volt a zenészeknél, tv-ben, rádióban, a hanglemezkiadásnál, a külföldi kulturális termékek behozatalánál, stb. is, ezeket kevés állami cég végezte, csak ők csinálhatták, így maguk a cégvezetőségek döntöttek, s tudták, ha nem "megfelelően" döntenek, le lesznek váltva.

Azaz a cenzúrázás módszere az volt, hogy maga a megjelentetés volt monopolizálva, s az egyes megbízott intézmények maguk szelektáltak, ami önmagában nem is lett volna baj - hisz ez ma is így van -, a baj ott volt, hogy nem lehetett szabadon más intézményeket létrehozni erre a feladatra.

Mind a 4 említett országban így működött a rendszer.

A legkeményebb cenzúra mindenképpen a kubai, még a politikamentes kritika is tilos, ismert eset a 80-as évek középéről, amikor azért vetettek börtönbe egy írót, mely leírta bármi politikai üzenet nélkül: kubai lányok ajándékokért cserébe szexelnek turistákkal. A hatóság kimondta: ez amerikai ellenséges propaganda, a szocialista Kubában a lányok nem adják el a testüket! A kubai filmek emiatt nagyjából nézhetetlenek is voltak egészen a cenzúragyakorlat enyhítéséig a 90-es években.

Ennél kicsit enyhébb volt a szovjet cenzúra. Ott lehetett a "nehézségeket" kritizálni, sőt a hivatalos gyakorlat része volt pl. a hivatali packázás elleni kritika. Lásd, a kisember fellázad a korrupt pártitkár ellen, szenved emiatt, de végül győz, a párttitkárt leváltják, s helyére egy becsületes kommunista kerül kinevezésre, aki kitünteti a lázadó kisembert, aki természetesen szintén mélyen hisz Lenin eszméiben, ő csak a Lenin eszméjét meggyalázó gazember kiskirályok ellen harcolt.

Egészen a 60-as évek közepéig a szovjet rendszer engedte a múlt kritikáját is. Ez volt a desztálinizáció kora, amikor szabad volt Sztálint és korát szidni. Aztán a 60-as évek közepén ez megszűnt, akkortól egészen Gorbacsovig az a volt a hivatalos vonal, hogy Sztálint nem szabad dicsérni (legfeljebb csak azért lehet, hogy megnyerte a háborút), de szidni se szabad, egyszerűen hallgatni kell róla.

Szintén ez volt a szovjet hatalom viszonya a nem-marxista művészethez: ez Sztálin halála után átkerült a tiltottból a tűrt kategóriába, míg aztán a 60-as évek végén, elsősorban a prágai tavasz hatására, ismét vissza lett téve a tiltottba.

A legdurvább kontroll egyébként az ideológiához legszorosabban kötődő területeken, pl. a filozófiában volt. Gyakorlatilag semmi se jelenhetett meg Gorbacsov kora előtt, ami nem marxista, sőt még a marxista irodalomból is tiltották azt, ami eretneknek tűnt a szovjet pártvonalhoz képest.

Magyarországon a cenzúra csökkenése elsősorban a múlt ügyei és a határontúli kisebbségek ügye felé irányult: már szabad lett írni a magyar hadseregről a világháborúban, a romániai magyarokról, stb.

Bulgáriában a szabadság a vallás irányában ment, s elsősorban a keleti vallások iránt. Ennek hármas oka volt:

• egyrészt a keresztényellenesség a török korra emlékeztet a bolgár közgondolkodásban, a hatalom pedig semmit se akart kevésbé, mint magát a törökökkel asszociálni,
• személyes indok: Todor Zsivkovot még illegális kommunista aktivista korában egyszer elbújtatta egy bolgár ezoterikus-gnosztikus szektavezér (a Fehér Testvériség nevű ma is létező csoport alapítója), akkor barátok is lettek, emiatt Zsivkov hatalmi pozícióban sose érvényesítette a szovjet ateista vonalat annak teljességében,
• s még egy személyes indok: Todor Zsivkov lánya, aki haláláig a bolgár kultúra irnyítója volt, a Blavatszkaja-Rjorih féle teozófia híve volt.

Ami mindig érdekes volt, hol húzódnak a határok, s mekkora az egyes vezetőségek bátorsága. A támogatott-tűrt-tiltott hármas mindenhol megvolt, de tartalmuk nagyon más volt.

Vicces emlékem abból az időszakból, amikor 1986-1992 között Bulgáriában éltem. A bolgár hatóság irányelve az volt, hogy a szovjet kultúra támogatandó, így semmilyen ellenőrzés nem volt rá vonatkozóan, a szovjet lapok és könyvek jöhettek be az országba teljesen szabadon. Ez azonban kezdett gondokat okozni 1987-1989 között, amikor Bulgáriában még a régivágású kommunista rendszer működött, közben viszont a Szovjetunióban egyre erősebben ment a gorbacsovi rend, melynek egyik része az volt, hogy az államtitkokat leszámíva immár lassan mindent megengedhettek maguknak a szerkesztőségek. Hirtelen az addig senki által nem olvasott szovjet lapok, melyek korábban ott porosodtak a bulgáriai újságárusoknál, hatalmas kereslet tárgyává lettek. Emlékszem, pl. a szovjet pártlap színes heti melléklete, az Ogonyok akkor lett többmillió példányos, s a Bulgáriába érkező példányoknak még feketepiacuk is kialakult - korábban ebben a lapban pártbrosúra szagú dögunalmas anyagok voltak, aztán hirtelen jöttek egymás után a cikkek korábbi tabu témákban. Mondták is akkoriban viccesen, mindenre számítottak a bolgár elvtársak, de arra nem, hogy a Szabad Európa Rádió bolgár adásánál is erősebb ellenség jelenik meg, történetesen Moszkvából.

Közelebbi ismeretségem a magyar filmcenzúra külföldi részével van. Apámnak volt egy ismerőse aki az akkori egyetlen magyar állami filmforgalmazó cégnél "importcenzor" volt, feladata az volt, hogy eldöntse mely külföldi filmek kerüljenek Magyarországon bemutatásra. Eljárt pl. filmfesztiválokra, ott filmet nézett, majd szerződést kötött. Néha mondta is "de jó film, kár hogy nem lehet megvenni", arra utalva, hogy valami olyasmit tartalmaz a film, ami a Kádár-rendszer valamelyik tabujába ütközik.

Az egyes országok gyakorlatára jó példa a Star Wars első részének bemutatása. A film 1977-ben készült el, Kubában azonnal bemutatták, Bulgáriában 1978-ban, Magyarországon 1979-ben, a Szovjetunióban pedig 1983-ban. Bulgáriában egyfajta sajátos engedékenység volta politikamentes amerikai kultúra iránt, ennek talán legérdekesebb jele, hogy Kelet-Európában a Coca-Cola termékei először Bulgáriában jelentek meg, a 60-as évek közepén, 2 évvel a magyarországi megjelenés előtt.

De a kubai adat, az azonnali bemutató rávilágít a kubai cenzúra sajátosságára. Kubában egyszere volt kőkemény cenzúra és volt cenzúramentesség: a belföldi alkotásokra kőkemény korlátok voltak (lásd leírt példámat), viszont az idegen művek esetében óriási engedékenység volt. Kubába gyakorlatilag minden amerikai film azonnal bekerült teljesen hivatalosan, kizárólag 3 kategória volt tiltás alatt:

• a pornó,
• a nagyon durva horror (állítólag ezt a műfajt utálta Fidel Castro),
• s a kifejezetten kubai tematikájú politikai alkotások.

Tehát szovjetellenes filmek simán be lettek mutatva! Egy sor olyan filmet láttam Kubában, melyek Magyarországra csak 1989-től juthattak be.

Ugyanez volt a zenei cenzúra Kubában. A kubai zenészek vaskontroll alatt álltak, de a külföldi zene nem. Az USA-ban élő kubai zenészek se voltak tiltás alatt, csak kizárólag ha valamely számuk politikai üzenetet tartalmazott, de ebben az esetben is csak a konkrét szám, nem mega az előadó. Pl. Castro-ellenes ellenzékhez erősen kötödő Gloria Estefan simán ment a rádióban és a tévében, szórakozóhelyeken. Ha Gloria vállalta volna, valószínűleg koncertezhetett is volna - sose tett ilyet, ezzel tönkretette volna az amerikai-kubai lobbi előtt, kubai területen egyedül a guantánamói amerikai támaszponton adott koncertet a 90-es években.

A cenzúrával való harc sokszor komikus eredményeket hozott. Mivel a nyílt beszéd tilos volt, lassan minden átment az ellentétjébe: az emberek már abban is valamiféle lázadó üzenetet véltek felfedezni, amiben nem is volt ilyesmi. S a cenzorok pedig felvették a harcot a rejtett üzenetek ellen, sokszor teljesen abszurd dolgokra reagálva.

A kedvenc esetem a következő. A kedvenc szovjet filmem, a Kin-Dza-Dza 1985-re tervezett bemutatóját azért halasztották el, mert akkoriban a szovjet vezető Konsztantyin Usztyinovics Csenyenko volt, röviden K. U. Csernyenko, márpedig a filmben az egyik központi szó a "ku" (a filmbéli kitalált földönkívüli nyelvben), s a cenzorok arra gondoltak, hog a "ku" egyfajta rejtett üzenet Csernyenko ellen.

Amikor írtam többször is a protestantizmus ellen - pl. itt -, mindig attól féltem, nem fog-e mindez plágiumnak tűnni a René Guénont ismerők számára. Guénonnal nagyon sok mindenben egyetértek, de ami a protestantizmust illeti, ott a vele való egyetértésem kb. 101 %-os.

Most ismertetném Guénon nézeteit röviden e téren. 1927-ben írta meg A modern világ válsága című művét, ebben egy teljes fejezet foglalkozik szinte csak ezzel a témával.

Guénon számára a protestantizmus a humanizmus része, természetesen a humanizmust elítéli, ami mai szemmel botrányos, hiszen a "humanizmus" egy a sok liberális mágikus szavak közül. Mágikus szó, mert nagyon nehéz nemet mondani rá. Kevesen merik kimondani nyíltan, hogy nem humanisták, hiszen a "humanizmus" szónak olyan jelentés lett adva, hogy képtelenség kibújni alóla. Így a mai ellenzők jellemzően azt az utat választják, hogy ők igenis humanisták, igazi humanisták, míg az ellenfelei álhumanisták. Ugyanaz, mint ami manapság megy a "homofóbia" szóval egyébként. Én - éppenhogy Guénont követve -, nem fogadom el szavak liberális jelentéselterélését, de könnyű nekem. Ha mondjuk politikus lennék, valószínűleg kénytelen lennék elfogadni a liberális keretet, s akkor olyanokat kellene mondanom, hogy "nem vagyok homofób, de...", most viszont tiszta szívvel mondhatom "homofób vagyok, viszont...". Guénon ezt vállalta a "humanizmus" szóval, nem magyarázkodott, hanem vallotta, ő antihumanista. Mit értett ugyanis humanizmus alatt? Azt, amit a szó valójában jelent: azt, hogy az emberek maguk határozzák meg mi a helyes, hogy az ember a központja mindennek. Mivel pedig ez abszurdum, hiszen többek között morális nihilizmushoz vezet (lásd, ezen az alapon nem ítélhető el a nácik általi népirtás, hiszen az nyilvánvalóan többségi támogatással bírt, azaz erkölcsös volt e logika szerint).

Szóval Guénon azt mondja, a humanizmus éppenhogy káros az embereknek, hiszen elveszi tőlük az objektív mércét, elveszi tőlük a szakralitást, ezeket ingadozó, emberi elképzelésekkel felváltva. Ő tehát azért antihumanista, mert az emberek fontosak számára.

Az álláspont: ami a filozófiában Descartes, az a vallásban a protestantizmus. A kereszténység humanizálva lett Luther, Calvin és társai által, azaz az ész alá lett rendelve, ezzel megfosztva azt eredeti szerepétől. Immár nem Isten határozza meg mi a jó az embereknek, hanem az emberek megszavazzák demokratikusan milyen köteles lenni Isten.

A protestantizmis elszakadva immár Istentől. 2 irányban fejlődött, ezt már én teszem hozzá. Guénon azt mondja, Isten immár itt nem teremtő erő, a mindenség alapja, hanem a munkahelyi főnökünk.

Ez a 2 irány a liberális kereszténység és a keresztény fundamentalizmus, mind a kettő mélyen keresztényellenes irányzat, csak másképp.

A liberális kereszténység egyszerűen eljut a reformáció logikus végéig: Isten valójában nincs is, hisz nem más, mint az emberiség közös erkölcsi érzéke, s mivel az állandóan változik, így ez a furcsa istenség is folyamatosan változik, pl. tegnap még ellenezte az egynemű párokat, ma már megáldja őket, holnap meg pedo- és a zoofilokat is meg fog már áldani, hiszen "ki vagyok én, hogy ítélkezzek" és "a szeretet ereje legyőzi a gyűlölködést". A liberális kereszténység istene a haverunk, jópofa srác, csak kissé határozatlan egyéniség, mert mindig egyetért velünk, de kellemesen lehet vele pl. meccsre járni meg együtt füvezni a parkban.

A keresztény fundamentalizmus viszont kőkemény. Az ő istenük egy morcos, szadista bácsi, aki folyton haragszik mindenkire, mert pl. valaki nem lila öltönyben ment be a misére. Csupa olyasmit tart számon, amit valaki okos ember kieszelt a hagyomány helyett. A keresztény fundamentalizmus tehát kemény lojalitást követel, csak éppen immár nem a krisztusi tanításhoz, hanem valamelyik hős reformátor agyszüleményeihez.

Sokakat megtévesztenek a keresztény fundamentalisták, mert egyes esetekben éppenséggel jó dolgokhoz ragaszkodnak. Azonban ha ez így is van, az esetleges, nem szilárd alapokból származó elv. Nyilván persze együtt lehet működni protestánsokkal, gyakorlati kérdések mentén, de ez megtehető ateistákkal is, s ettől még az ateizmus nem lesz értékes.

Egyébként mára a protestantizmus is félre lett dobva mint egy kapudrog. Ahogy a racionalizmus félre lett dobva a nyílt materializmus érdekében, úgy a protestantizmus is a nyílt ateizmus érdekében. MIndkettő csak kapudrog volt, melyek addig kellettek, míg alkalmasak voltak a lerombolandó hagyomány elleni harcbam

Guénon azt is megjósolta, lesznek katolikus reformerek, akik majd beviszik a protestantizmus szellemiségét a katolicizmusba is. Nem tudhatta, ez valóban meg fog történni: ez éppen napjainkban zajlik a ferencista eretnekség formájában.

Érdekes egyébként, hogy Guénon a buddhizmust is elutasította, azt a hagyományt közvetítő hinduizmus reformációjának tekintette. Erről saját véleményem nincs, nem ismerem a témát eléggé.

Joe Biden beiktatásának legviccesebb része egy új hamis idol fabrikálása volt.

Azóta is éjjel-nappal zengenek a liberális médiák a hatalmas sztárról, a fiatal sovány néger költőóriás lányról. Mára eljutottunk oda, hogy mindenki rasszista, aki szerint nem neki kellene 2040-ben lennie az amerikai elnöknek.

Dobták hát a kis Gréta Thorzonborzt, gondolom, nem volt haladó a bőrszíne.

Röhejes művéről nekem viszont Sztálin elvtárs 70. születésnapjának és Rákosi elvtárs 60. születésnapjának magyarországi ünneplése jutott eszembe.

Be is ugrott Devecseri Gábor Reménysége volt ő a magnak című verse, melyet Rákosi elvtárs születésnapjára alkotott, ebből egy rész:

De mikor heggyé nőtt a gazság,

kikben mégsem fogyott a hit,

suttogva szájról-szájra adták

nevének kezdőbetűn.

(...)

S mint ki viperákat

kétágú villával lefog,

dühös kígyóitól hazánkat

megtisztította. Felragyog

a folyó habja, melynek partján

traktor váltott föl már ekét,

s mely táncos turbinákat hajt már

s villannyal zengi énekét.

Ő országépitőkhöz így szólt:

"Az égbolt a felső határ!",

Kéken ragyog a tiszta égbolt

és Sztálinváros benne áll.

Pedig én szovjet gimnáziumba jártam, a legfurcsább időszakban, 1980-1985 között, sok mindent láttam, hallottam, de ekkora tömeges talpnyalás még ott se volt. Az iskola párttitkára is kellemetlennek érezte volna, ha ilyen szinten kellett volna dicsőíteni a hivatalos kurzust, mint ami manapság az egyetlen igaz útnak számít liberáliséknél.

Egyetlen fricska azért van a magyar ballibeknek, akiknek kötelező dicsőíteni most az amerikai "költőóriást": a lány keresztény hívő. Ezt azért nehéz lesz feldolgozni...

Negyedik osztályos koromtól kezdtem félönálló lenni, 1977 elejétől kezdtem az iskolából hazajárni egyedül. Ez most tehát az 1977-1980 közti időszakról szól.

A XIV. kerületben laktam, de iskolába a V. kerületbe jártam. Minden nap hosszú utat mentem be. A Bazilika mellett lévő iskolámból - pár éve megszűnt, pontosabban az iskola elköltözött - 2 módon lehetett hazajutni: a 2-es metróval a Deák térről az Örs vezér térig, majd 3 megálló busszal vagy villamossal a Nagy Lajos kir. útján, vagy ellenkező irányban, az 1-es metróval (földalattival) a Bajcsy-Zsilinszky úti megállótól a Mexikói útig, majd onnan busszal nem emlékszem pontosan hány megállót, de valahol 7-8 lehetett.

Alapvetően érdeklődésem akkor se volt más, mint manapság, olvasni szerettem a legjobban. A Kádár-diktatúra egyik lejobb jellemzője az volt, hogy az olvasnivaló baromira olcsó volt. Folyóiratokból persze a választék nem volt nagy, de ami volt az nagyon olcsó volt: az én kedvencem a valamiolyen csoda folytán ma is létező Élet és Tudomány hetilap volt, meg persze a negyedévente megjelenő Galaktika (hivatalosan ez is létezik ma, de a jelenlegi Galaktika szart se ér, szerintem csak névbitorlás esete ez).

Gyakran jártam könyvesboltba is, ott is nagy olcsóság volt. De antikváriukmba is mentem hetente, az egyik nagy antikvárium az iskolámtól 2 saroknyira, a Bajcsy-Zsilinszky út és a Népköztársaság útja (ma: Andrássy út) sarkán volt, ott voltak könyvek még 1-2 forintos árkategóriában is.

Akkoriban nemigen voltak szórakozási lehetőségek. Az ember mehetett moziba, s nagyjából kész. Nem volt se száz tv-csatorna és rádióállomás, meg persze internet se. Tulajdonképpen csak a Szabad Európa Rádió éjjel-nappali magyar adása volt az egyetlen elérhető nem-állami hírforrás. Volt persze még egy kedvenc helyem, a Planetárium, ahol abban az időben minden létező műsort láttam, de ezek hétvégi szórakozások voltak. Iskolaidőben egyedül az olvasás volt, meg a hanglemezek hallgatása, de én nem tartoztam a nagy zenerajongók közé. Hallgattam zenét, a kedvencem a Szűcs Judit volt, de visszagondolva, azt hiszem nála se a zenéje érdekelt, egyszerűen kiskamaszként szexuális vonzalmat éreztem felé.

Egyébként egyszer ténylegesen is találkoztam a Szűcs Judittal, jóval később, 1985-ben, váltottam vele pár mondatot, éppen terhes volt a lányával, eszembe is villant futólag "hát, ezt a csajt lekéstem".

Tudom, hihetetlenül hangzik, de 7 éves koromban már érdekelt a politika. Abban az időszakban a nyugat fanatikus híve voltam. Komolyan hittem, hogy nálunk minden rossz, nyugaton meg minden jó. Tulajdonképpen nagyjából 1993-ig ebben hittem. Ezért máig képes vagyok megérteni a mai ballibeket.

A kor fő ifjúsági ellenzéki mozgalma a csövesek voltak, de ők sose vonzottak. Egyrészt durvák voltak, másrészt büdösek, harmadrészt a csöves lányok nem voltak nőiesek. A csövesek amolyan nyugati hippimozgalom utánérzés voltak. A rendszer a "tűrt" katagóriába tette be őket, azaz nem volt ellenük szervezett, tömeges üldözés. Jellemzően a mozgalom egymástól teljesen független haveri csoportokból állt, ezek többnyire hely alapon szerveződtek, én iskolából hazamenet rendszeresen láttam az Örs vezér téri aluljáróban csövezőket.

A csöves kultúra arról szólt, hogy tagjai szembementek egy sor társadalmi szokással, pl. a széles nadrágok korában extraszűk csőnadrágot hordtak, amit sose mostak ki, a legnagyobb melegben is bakancsban voltak, a lányok kócosak voltak, nem sminkeltek, s normál táska helyett zsák volt a vállukon. Tevékenységük kimerült abban, hogy álldogáltak, sört ittak, cigarettáztak, rock zenét hallgattak.

Az egyetlen dolog, amit átvettem a csöves kultúrából a zsák volt, én is sokáig vállon átvetett zsákban hordtam a dolgaimai.

A fiatalok 2 csoportja a csövespártiak és a csövesellenesek volt, ez utóbbiak "digók" név alatt is futottak. Én egyikhez se tartoztam, de tudathasadásos állapotom volt: lelkileg inkább a csövesekkel szimpatizáltam, de materiálisan taszítottak, ebből a szempontból a digók jobban tetszettek - a csöves lányok borzasztóak voltak, míg a digó lányok szépen megcsináltak. De csatlakozni sehová se csatlakoztam. Eleve az ellentét fő időszakában mindkét mozgalom jellemzően nálam pár évvel idősebbekből állt, hozzájuk képest én kisgyerek voltam.

Szóval minden hétköznap hazakeveredtem az iskolából kb. másfél óra alatt, meg-megállva ilyen helyeken. Akkor alakult ki jellemem 2 fontos alkotóeleme: 1 pozitív és 1 negatív. A pozitív: mindig a mélyszintet kerestem, a nagy képet, a részletek sose elégítettek ki. De ennek lett következménye: a negatívum is: sose maradt időm a részletekre a nagy összesség keresése miatt. Azt hiszem ennek is köszönhető, hogy mindigis nagyon rossz iskolai tanuló voltam.

Jellemzően az volt délutáni programom, hogy mindennel foglalkoztam, az iskolai feladatokat leszámítva, azokig addig halasztgattam, míg már nem maradt idő rájuk.

Így éltem tehát 1977 februárja és 1980 júniusa között. Aztán 1980 júliusában kikerültem külföldre, az már egy másik sztori.

A jövő évi parlamenti választásokon egyetlen veszély áll a Fidesz előtt: a fiatalok, ez alatt a 30 éven aluliakat értem.

S messze nem arról van szó, hogy hirtelen megnőtt a ballibek népszerűsége. Ha ez lenne, ez ellen sokkal könnyebb lenne a harc. Azonban a helyzet sokkal bonyolultabb. Ez két elemből áll.

Az egyik: túl hosszú idő óta kormányoz Orbán, így lassan kialakul egy olyan típusú elégedetlenség, mely a többségi semleges szavazótáborban a kormányellenes szavazat irányába hajlítja a hangulatot. Eddig a Fidesz sikerének mindig az volt, hogy a semleges tábor számára a Fidesz volt egyértelműen a kisebbik rossz. S ez különösen a fiataloknál kezd nem így lenne. A Fidesz szerencséje az lehet itt, hogy a fiatalok kevésbé érdeklődnek a politika iránt, mint a középkorúak és az idősek.

A másik maga a fiatal kor következménye. Aki 2010-ben még 17 éves volt és nem szavazhatott, az jövőre már 29 éves lesz. Az ilyen emberekre pedig egyszerűen nem hat a "Gyurcsány és Bajnai alatt rosszabb volt" érv, mert arra az időszakra nem is emlékeznek, vagy ha emlékeznek is, nincs róla politikai élményük.

Valószínűleg ezen az illetékesek is elgondolkodhattak. Ennek lenne egyik eredménye a beígért adómentesség egyes fiatalok számára.

Meghalt Sas József, a humortalan magyar humor egyik főalakja. Már a Kádár-korban ő volt a tehetségtelenség egyik oszlopa. Ő volt a Hofi-féle humor ellentétje: míg Hofi tehetséges és humoros is volt, addig Sas mindkettőben pont az ellentétje volt. (S ne tessék most azzal előhozakodni, hogy Hofi a rendszer támasza volt, mert ez nyilvánvaló tény, csak ez éppen semmit se von le tehetségéből: Hofi csak a rendszerváltozás után degradálta le magát, amikor képtelen volt hozzászokni a cenzúra hiányához.)

Sokszor annyira rossz volt Sas, hogy az ember már szánta őt. Meg azt, ahogy nyalta a hatalom seggét, ráadásul úgy, hogy erre semmi szüksége nem volt. Nem is értettem miért csinálta ezt. Mélypontja az volt, amikor a 80-as évek végén Lenint népszerűsítette, egy olyan pillanatban, amikor már a hatalom is válni akart Lenintől.

Nem tudom, hogyan sikerült mégis ilyen szép karriert befutnia. Valószínűleg mert mindig akadtak megfelelő barátai. Annak idején színháza, a Mikroszkóp Színpad csak azért nem bukott meg teljesen, mert volt Sas körül pár tehetséges ember is, itt elsősorban Beregi Péterre gondolok.

Nekem emberileg akkor lett Sas szimpatikus, amikor elítélték adócsalásért. Nem ismerem az ügy körülményeit, de aki az értelmiségi szférában dolgozva adót csal, az a legtöbb esetben jellemes, gerinces ember szokott lenni.

Szóval ami negatívat írtam róla, az kizárólag művészeti teljesítményére értendő. Sas mint embert nem szeretném elítélni, nincs is ehhez elég ismeretem, de a kevés meglévő adatból inkább pozitív az összkép.

Sajnos sok követője akadt Sasnak a humortalan humor műfajban. A következő nemzedékből Nagy Bandó Andrást tudnám kiemelni, az utána következőből pedig Bödőcs Tibort.

Az értelmiségi emberek nagy betegsége a csodavárás. A nem-értelmiségiekre ritkábban jellemző, ők közelebb vannak a talajhoz, aminek van rossz oldala is, de kétségtelen jó oldala, hogy nagymértékben mentesek sok hülyeségtől.

Az értelmiség viszont a szellem embere, ami persze jó dolog, de van rossz oldala is, ha a szellem elszakad a valóságtól.

Aki észreveszi a modern nyugat szellemtelenségét, az hajlamos a ló másik odalára átugrani, ahol az anyag és valóság eltűnik, marad csak a szellem. Pedig a szellemtelenség elletéte nem a túlszellemesedés, hanem a valóság helyre tétele, hiszen a valóság nélküli szellem értelmetlen.

A túlszellemesedés egyik gyakori kifejeződése éppen a csodavárás. Azaz most szenvedek, de lesz majd hirtelen egy változás, amikortól minden jóra fordul. Például: ma minden nap bejárok dolgozni, de aztán - remélhetőleg hamarosan, sőt még a napokban - dúsgazdag leszek, többet nem kell dolgoznom, s végre élhetem a bölcsek felhőtlen életét.

Aztán csodák nem történnek, ill. történnek, de olyan ritkán, hogy erre építeni nem lehet - éppen azért nevezzük őket csodáknak, mert megtörténhetnek, de a tényleges megtörténés esélye szinte nulla. S az ember meg marad örök várakozásban, melyben szellemileg mindenét lassan felélte.

Hosszú évekkel ezelőtt egy nálam kb. egy nemzedékkel idősebb ismerősömmel történt meg, hogy évtizedeken keresztül gyűjtött különféle folyóiratokat, jellemzően irodalmi tematikában, de más hasonlóban is, de sose olvasta őket, pár cikket leszámítva. Gyűltek a lapok, egy egész falnyi polcot elfoglalva már, sőt halmozva is voltak a polc előtt, de talán az 1 %-ukat olvasta. Mindig azt mondta, majd ha nyugdíjas lesz.

Aztán nyugdíjas lett. S meghalt pár héttel később.

Szinte mint egy tankönyvi példa. A "csoda" itt bekövetkezett, hisz tényleg nyugdíjas lett (persze ezt azért vicces a szó igazi értelmében csodának minősíteni), de semmi eredménye nem lett.

Tegyük hozzá, minderre magam is későn, 42 évesen jöttem rá. Addig magam is csodára számítottam. S még mostanra se sikerült behoznom ennek káros hatását.

Elbukott a Minority Safepack kezdeményezés. Teljesen várható volt ez mindenki számára, aki ismeri az EU és a kisebbégek kapcsolatát. Persze - tisztán morális alapon - én is aláírtam (s direkt bolgárként írtam alá, nem magyarként, ezzel is növelve a bolgár aláírók csekély számát), de azzal a tudattal tettem ezt, hogy az egész akció teljesen értelmetlen.

Nyugat-Európában eleve az a hagyományos hozzáállás, hogy a nemzet az állampolgárok közösségével azonos, azaz nem lehet nemzeti kisebbségekről beszélni. Nyilván lehetnek a nemzeten belül sajátos csoportok, pl. nyelvi kisebbségek, akiknek az anyanyelve nem azonos a többség nyelvével, de ezek a kisebbségi csoportok nem képeznek önálló nemzeteket, nemzetileg ők nem idegenek.

Aki beszélt ilyen témáról nyugat-európai emberrel, tapasztalhatja, meg se értik mi mit értünk Kelet-Európában nemzet alatt, majd amikor megérti, csodálkozik rajta. Személyes tapasztalatom: svájci ismerős nem értette, hogyan lehet, hogy egy magyar-román meccsen a romániai magyar szurkoló miért a magyar csapatot támogatja. Hiszen ő németajkú svájci, de ettől még nem része a német nemzetnek, tehát miért lenne egy magyarajkú román a magyar nemzet része? A végén megértette, de akkor is csak azon az alapon, hogy Erdély korábban Magyarország része volt, azaz az ottaniak a magyar nemzet részei voltak, s ennek emléke tovább él egyesekben, azaz megint csak területi alapon tudta értelmezni a kérdést.

Persze Trianon előtt a magyar nemzetkép is ez volt hivatalosan, azaz minden országlakos a magyar nemzet része, de nyelvileg nem mindenki "magyarajkú". Az ugyanúgy abszurdum volt, tegyük hozzá. S ennek maradványa pl. a liberális "a cigányok is magyarok" című dogma.

Még a magyar köztudatban példaértékű kisebbségi politikát folytató államként élő Finnország se ismeri el a nemzeti kisebbséget, a finnországi svéd kisebbség ott "svédajkú finnek" név alatt fut.

S az autonóm régiókból álló Spanyolországban is tabutéma a "nemzet" szó: a nemzet csakis a spanyol, melynek része mindenki. Tulajdonképpen a spanyol-katalán vita egyik jogi kérdése éppen ez: nevezhetik-e magukat a katalánok nemzetnek - a spanyol alkotmánybíróság szerint nem, mert nem lehet egy országon belül több nemzet.

Kelet-Európában jellemzően az a helyzet, hogy ott ismerik el a nemzeti kisebbségeket, ahol azok nincsenek vagy csak teljesen jelentéktelen számban vannak. Ahol viszont vannak kisebbségek komolyabb számban, ott azokat az "egységes nemzetállam" részének mondják. Ez utóbbit egyébként kevesen gondolják komolyan, ennek bizonyítéka, hogy ahol tagadják a belföldi idegen nemzeti kisebbségek létét, ott ezzel párhuzamosan a külföldön lévő saját kisebbségek létét pedig állítják.

Kelet-Európában is többségben vannak a nemzeti kisebbségeket el nem ismerő országok. Tulajdonképpen csak a volt Jugoszláviában, Lengyelországban, s Moldáviában van meg a magyarhoz hasonló kifejezetten elismerő hozzáállás. A volt Jugoszlávia és Lengyelország esetében az ok, mint Magyarország esetében: több a saját kisebbség külföldön, mint az idegen otthon, Moldávia esetében pedig ez klasszikus kényszerhelyzet eredménye.

Mindenhol máshol a "nemzeti kisebbség" fogalma vagy egyáltalán nincs elismerve, vagy el van ugyan ismerve, de mást értenek alatta. Tipikus pl. a bolgár megoldás: nem létezik kollektív kisebbségi jog, kizárólag egyéni, s a hangsúly a negatív oldalra van helyezve, azaz a kisebbségi alapon való diszkrimináció tilalmára.

A 80-as évek közepén a Newsweek magazinban volt egy karikatúra Reaganről. A kép két oldalán egy-egy teljesen azonos atomrakéra volt látható, Reagan magyarázza előbb a szovjet rakétára, majd az amerikaira mutatva: "Ez itt egy agresszív, leigázó, istentelen, gonosz rakéta, ez pedig egy békeszerető, szabadságvágyó, templombajáró, jóságos rakéta.".

Sajnos nem találtam meg sehol ezt a képet a neten. De mindegy.

Mindenesetre ez jutott eszemben az orosz és kínai oltás ellen tomboló, dühös liberális hangulatkeltésről.

Amikor az ember maga is az öregedés rögös útjára lép, fokozottan figyeli az öregedés folyamatát.

Nagy szerencsém, hogy tudatosan óvom magamat az önámítástól és a múltszépítéstől - bár biztosan ebben nem járok 100 % sikerrel -, nagyon tisztám emlékszem korábbi magamra a lehető legkülönbözőbb helyzetekben, nagyjából 6 éves koromig vannak koherens, értelmes önemlékeim.

Meggyőződésem, hogy az ember sose fejlődik. Ami 6 éves korra kialakul személyiségként, az sose változik később. A tudás, a tapasztalat, a gyakorlati életgyakorlat nő, de maga az alap sosem.

Ami viszont nem része az alapnak az a hozzáállás az élethez. Minél fiatalabb valaki, annál több a remény, s minél idősebb valaki, annál több a realitásérzék. A gond az, hogy mindkettő eltúlozható: a remény lehet alaptalan fantázia, míg a realitásérzék pedig cinikus beletörődés.

Alapvetően 3 fő magatartást látok az emberekben fentiekkel kapcsolatban, vannak:

• a földön két lábbal járók,
• a beszürkülők,
• a szellemi frissek.

A földön két lábbal járók azok, akik eldöntötték, a fizikai valóság minden felett áll, így azzal kell kizárólag törődni, minden korban meg kell találni a biztonságot.

A beszürkülők a lassú haldoklók, egymás után mondanak le mindenről.

A legkevesebben a szellemi frissek vannak. Ők sose unatkoznak, s erejük még nő is a korral.

Emlékszem, gyerekként nagyon zavart, hogy a felnőttek 90+ %-a az első vagy a második csoportba tartozik. S mekkora felüdülés volt a harmadik csoportba tartozó felnőttel találkozni!

Minél polgáribb egy társadalom, annál inkább nő a földön két lábbal járók társadalmi presztízse, s tulajdonképpen a liberális demokrácia az egyetlen rendszert, melyet ez a réteg irányít.

A nők esetében még külsőleg is észlelhető hová tartoznak. A földön két lábbal járó nők mindig a korukhoz illően öltözködnek, az éppen hivatalos divatot valamilyen szinten betartva. A beszürkülő nők a "legyen valami rajtam" öltözködést követik. A szellemi friss nők pedig egyénieskednek (ami túlzásba is vihető), mindenesetre érdekesek, de legalábbis furcsák.

Idén áprilisban lesznek a parlamenti választások Bulgáriában. Ezúttal rendes választások lesznek, azaz nem előrehozottak, ami Bulgáriában ritkaság, ugyanis Bulgáriában a rendszerváltozás óta lebonyolított 10 parlamenti választásból 7 előrehozott választás volt.

Ami most érdekes, lesz tétje a választásnak, ez hisszú ideje nem volt jellemző.

A jelenlegi választásra a következő 7 párt rendelkezik eséllyel a parlamentbe való bejutásra, igyekszem őket leírni magyar pártokhoz viszonyítva:

• GERB párt:
  • jellemző: ez a jelenlegi miniszterelnök pártja, eszmeileg kb. olyan, mint a középső Fidesz, azaz nagyjából mint amilyen a Fidesz volt az első Orbán-kormány idején,
  • felmérések szerinti várható eredmény: 20-25 %;
• szocialisták:
  • jellemző: belső válságban lévő párt, két belső táborral, de a pártelnök tábora egyre erősebb, kb. mint a magyar MSZP, de gazdaságpolitikailag balrább áll, míg társadalmilag jobbra, a két belső rész közül a pártelnök tábora szociális kérdésekben erősen konzervatív (antifeminista, homofób, keresztény), pl. Bulgáriában az Isztanbuli Szerződés elleni kampány fő támogatói ők voltak, míg az ellentábor igyekszik alkalmazkodni a nyugat-európai progresszívista középbalos trendekhez, ez így van az oroszkérdésben is, a pártelnök tábora ellenzi az Oroszország elleni szankciókat, míg a másik tábor támogatja azokat,
  • felmérések szerinti várható eredmény: 20-25 %;
• török párt ("Mozgalom a jogokért és szabadságokért"):
  • jellemző: törökök és muszlimok pártja, hivatalosan liberális, a valóságban kisebbségi párt, nyitott a koalícióra bárkivel, azonban a legutasítottabb párt az országban,
  • felmérések szerinti várható eredmény: 6-10 %;
• nacionalisták ("Egyesült Hazafiak"):
  • jellemző: ez a jelenlegi kormánykoalíció kisebb tagja, kb. olyan, mint a Jobbik a "néppártosodása" előtt, de "zsidókérdés" nélkül (ez Bulgáriában marginális ügy), s külpolitikailag mérsékeltebb (mérsékelt EU-szkepticizmus, NATO-tagság támogatása, az oroszkérdésben inkább semleges mintsem oroszpárti),
  • felmérések szerinti várható eredmény: 3-7 %, azaz nem is biztos a 4 %-os küszöb átlépése;
• hagyományos középjobb ("Demokratikus Bulgária"):
  • jellemző: jelenlegi parlamenten kívüliek, ez a hagyományos bolgár középjobb maradványa, jelenleg a kormány egyik leghangosabb kritikusa, mára ők lettek a leginkább nyugatpárti erő, magyarul talán mint a volt SZDSZ, de ez Bulgáriában jobboldalnak számít, s mindenképpen mérsékeltebbek nála a nemzeti kérdésben,
  • felmérések szerinti várható eredmény: 3-7 %, ha szerencsénk van, nem kerülnek be;
• teljesen új erő idén ("Van ilyen nép"):
  • jellemző: egy népszerű televíziós személyiség pártja, gyakorlatilag mindenkit elleneznek, egymásnak ellentmondó szövegek, ezzel Bulgáriában komoly népszerűség szerezhető, a fő üzenet, hogy mindent meg kell változtatni, de nem derül ki hogyan és mire,
  • felmérések szerinti várható eredmény: 8-13 %, ez rossz hír, de úgyis szétesnek aztán, az ilyen pártok mindig eltűnnek, amint a hatalom közelébe kerülnek;
• még egy teljesen új erő ("Állj fel, Bulgária!"):
  • jellemző: egy volt szocialista politikus pártja, aki a legutóbbi szófiai polgármesterválasztáson második helyet ért el, eszmeileg nemigen lehet kategorizálni, "rendszerváltást" akarnak és küzdenek a "korrupció" ellen, ezek a fő üzenetek, zavaros szervezet, talán mint a korai Momentum, amikor még nem döntötték el, mik akarnak lenni - hozzájuk csatlakoztak a tavalyi tüntetéssorozat főszervezői,
  • felmérések szerinti várható eredmény: 3-6 %, rájuk sincs semmi szükség.

Ami jól látható: a jelenlegi kormánykoalíció összesen maximum 40 %-ra számíthat a mandátumokból, azaz nem lesz képes ebben a formában folytatni a kormányzást.

A szocialisták se fognak rendelkezni elegendő erővel. Természetes szövetségesük egyedül az "Állj fel, Bulgária!" lehetne, de ez fordítva nem igaz, az ex-szocialista pártvezér számára ez öngyilkosság lenne: hiszen miért vált ki a szocialistáktól, ha aztán egyesül velük, ezzel elvesztené minden hitelét.

A "Demokratikus Bulgária" párt senkinek se kedvelt partner a nagyok közül. Szavazótábora egyformán ellenzi mind a mostani kormányt, mind a szocialistákat. Problémamentesen csak a 2 új erővel tudnának szövetkezni. De egy ilyen hármas szövetség nem elegendő a kormányzáshoz.

A mérleg nyelve tehát ismét a törökök lesznek, akik imádják ezt a szerepet. Viszont velük mások csak végszükség esetében szoktak koalícióra lépni, mert egyrészt ez azonnali népszerűségcsökkenést hoz, másrészt a török párt híres arról, hogy gyorsan kilép a megkötött koalíciókból, ha éppen nem teszik nekik valami.

A legtöbb elemző szerint nem lesz sokáig új kormány a választások után, s amikor lesz, akkor az valami szégyenlős koalíció lesz. Bolgár hagyomány, hogy ha a pártok nem mernek nyíltan megegyezni, akkor megegyeznek titokban, majd ennek adnak valami teljesen értelmetlen, de hangzatos nevet, pl. "szakértői kormány" vagy "programkabinet", aminek bukásakor aztán minden addig a kormányt támogató párt hirtelen "rájön", hogy ő valójában ellenzékben volt egész idő alatt.

Külön érdekesség, hogy ősszel elnökválasztás is lesz. A bolgár köztársasági elnök jelképes személy (bár a magyar változatához képest valamivel több hatalma van), de a nép közvetlenül választja, s bár nem ő határozza meg az ország politikáját, éppen a közvetlen választás miatt fontos, hogy ki tölti be a posztot. Jelenleg ott tartunk, hogy az eredetileg a szocialisták által támogatott jelenlegi elnök viszonya folyamatosan romlik a szocialista pártelnökkel, miközben a kormányfővel való viszonya meg még rosszabb, teljesen ellenséges. Az elnök teljesen függetlenítette magát azoktól, akik megválasztását segítették, s önálló szerepre vágyik. Jelenleg éppen a kisebb pártok állnak hozzá a legközelebb.

Annak idején, még a rendszerváltozáskor az volt a nagy szöveg, hogy a demokratikus nyugat egyik fő jellemzője az, hogy ott nem számít az egyén vallási, politikai, egyéb álláspontja, ilyen alapon senkit se szabad diszkriminálni. Azt mondták, nyugaton még egy kormánytisztviselő is lehet bármilyen nézetű, hiszen ott a tisztviselő az országot szolgálja, nem ezt vagy azt a kormányt. Szóval a fejlett nyugaton az a szokás, hogy ha bukik egy kormány, akkor az új kormány csakis a legfelső politikai vezetést cseréli le. ?Lásd a Yes Minister című egyébként nagyszerű brit tv-sorozatot, ahol még a miniszteri titkárság vezetője is mindig ugyanaz a személy

Persze már akkor is sokan jelezték, ez az USA-ban pont nincs így, ott még az is szokás, hogy amikor új elnök kerül hatalomra, minden nagykövet lemond, s persze a miniszterériumokban is simán lecserélnek mindenkit, aki takarító és titkárnő szint felett van. De azt mondták akkor, ez amerikai "furcsaság", s persze ez ott is csak az állami kormányzati állásoknál van így, máshol ez kizárt, sőt példaképünknél, Nyugat-Európában ez kormányzati álláspontban sincs így.

Ki is lett találva Magyarországon, hogy pl. minden minisztériumban csak a miniszter és a politikai államtitkár kormányfüggő, mindenki más - a miniszterhelyettesek is - csupán "szakemberek", akik "depolitizálva" vannak.

Az Antall-kormány egyik nagy bűnének számított, hogy az emberek egy részét mégis leváltotta. Aki nem emlékszik, akkoriban az Antall-kormányról az volt a liberáls narratíva, hogy kriptofasiszta, antiszemitaszagú, s diktatúrát épít, továbbá "szakmaiatlan".

Persze 1994-ben a Horn-kormány minden Antallék által kinevezettet kirúgott, akkor a narratíva az volt, hogy a "pártkatonákat" távolították el. De ez most mellékes.

De van valami, amit fontos megjegyezni: az Magyarországon soha egyetlen kormánynak nem jutott eszébe, hogy az alacsony rangú tisztviselőket is kirúgja. Akinek volt dolga magyar kormányzati intézménnyel, az jól tudja ezt: az ügyintézői szint stabil. Nekem személyes tapasztalatom az Egyházüggyel volt Magyarországon, ez egyszer az Igazságügyminisztériumban volt egy részleg egy helyettes államtitkár vezetése alatt, mászor meg közvetlenül a Miniszterelnökséghez rendelt államtitkárság - mindegy azonban, Horn, Orbán, Medgyessy, s Gyurcsány alatt 1997-2007 között (erről az időszakról van személyes tapasztalatom) tök ugyanazok az emberek intézték ott a konkrét ügyeket, a döntéshozói szint változott, de ezek az alacsonyrangú tisztviselők sosem.

Időközben nyugaton a liberális demokrácia azonban oda fejlődött, hogy akinek a véleménye "helytelen" az uralkodó eszme szerint, annak azt nincs joga hangoztatnia sehol a 4 fal közti magányt leszámítva. Ha a "helytelen" világnézetű ember alkalmazott, munkahelye kirúgja, hiába legalacsonyabb rangú, s hiába egy magáncég az. Ha pedig vállalkozó, akkor üzleti partnerei megszakítják vele a kapcsolatot. Gyakorlatilag az egyetlen lehetőség a "helytelen" vélemény hangoztatására, ha az ember olyan helyzetben van, hogy anyagilag bárki mástól független.

Annak idején a szovjet marxista kritika az volt a liberális demokráciával szemben, hogy az ottani szólásszabadság álszabadság, mert a valóságban csak a vagyonosak szabadsága, ők pedig - magánérdekeik miatt - eleve a rendszer támogatói, s ritkaság, hogy valaki képes saját magánérdeke ellen lépni - persze akadnak ilyenek, de nagy ritkaság: lám, Friedrich Engels tőkés volt és kommunista, ezt akkor úgy mondták "felülemelkedett osztályérdekein".

Persze akkor ezt a szöveget mindenki mulatságosnak találta. Azóta a világ oda "fejlődött", hogy ma már nem nevetnénk ezen.

Ez a Therese Duke esettel kapcsolatban jutott eszembe. Ezt a nőt azért rúgták ki állásából, mert részt vett békés módon egy Trump-párti tüntetésen, ahol azzal vált híressé, hogy egy biztonsági őr megütötte őt.

Ezért jobb ma Kelet-Európa, mint a nyugat. Nálunk hasonló eset képtelenség.

A leglátványosabb - de leghatásosabb is - propaganda a képi. Manapság az átlagember nem olvas el semmit, ami pár mondatnál hosszabb. De a képek mindig rögzülnek.

Egy ideje figyelem a ballib médiáknak ezt a gyakorlatát: az összes számukra negatív személyről rossz fénykép van felhasználva, s az összes pozitívról jó.

Íme 2 tipikus példa.

A pozitív ember. Mosolygó, de nem vigyorgó ember, profin fényképezve, segítőkész, de határozott egyéniség. A fény kiváló, az arc egy része teljes fényben, a másik rész félhomályban, egyfajta rejtély, de jóindulatú rejtély. Az üzenet: rendes ember, megbízható, barátságos, de elvhű, keményen kiáll, ha szükséges.

A negatív ember. Nem beállított kép, az ember éppen ülő helyzetből álló helyzetbe került, emiatt ruháját igazítja, így keze nem ott van, ahol normálisan lenni kellene, így mintha mérges lenne. Rossz megvilágítás, a fény nem vízszintesen - ahogy az előbbi képen -, hanem függőlegesen változik, így kifejezetten kövérebbnek néz ki az alany, mint amilyen a valóságban. Ráadásul a háttér rendezetlen, kaotikus, egy félig kinyitott kocsiajtó arra utal: itt zavar van, se knyitva nincs teljesen, se bezárva nincs. Az üzenet: rendetlen alak, aki csak magával törődik, emiatt gerinctelen, elvtelen, semmiképpen se barátunk, esetleg a szeszélyes főnökünk lehet csak.

Hogyan lehet a manipulatív propaganda ellen küzdeni? Teljes mértékben sehogy, az is áldozata, aki komolyan hiszi, ő nem áldozata. De hatása jelentősen csökkenthető. Hogyan? Pl. úgy, hogy a pozitív fényképes cikkek tartalmát vonjuk kétségbe, ami a benne lévő pozitívumokat illeti, míg mindig tegyük fel a kérdést: mi lett elhallgatva. S persze tegyük ugyanazat a negatív fényképes cikkek esetében, csak persze fordítva.

S direkt egy személyes példa. Mint közismert, szeretek fényképezni. S bár profi nem vagyok, azért képes vagyok jó képeket csinálni. Íme egy példa: hogyan lehet előnytelen helyzetet jól prezentálni. 2018-ban a múzsám beteg volt, ennek hatására meghízott 10-15 kilót. Ebben az állapotban készült kép:

Ül és nem áll, így a hasa nem látszik, sem a megnövekedett derékbőség. A ruha persze ideális szintén: szűk, világos cicanadrág (leggings), lapos cipő, bő felső, közismert, hogy a cicanadrág bő felsővel soványít, de önmagában ez nem lenne elegendő. Aztán félfény az arcon, fej enyhén felfelé, így nem látszik a felesleges tömeg a nyakon. Nagyon oda kell figyelni, hogy az ember észrevegye, enyhén domborodik a hasi rész.

Az utóbbi pár hónap magyar fejleménye, hogy a ballibek komolyan elhitték: 2022-ben nyerni fognak. Sőt, egyes forróbb ballib fejek már kérharmados ballib győzelemről hallucinálnak.

A legmókásabb az ATV interjúműsorait nézni. Különösen most, hogy Olga már nem ott dolgozik. Olga annyira reménytelenül fanatikus volt, hogy még a feje is beleremegett, ha ellenvéleményt hallott, ő volt Bolgár Gyuri bácsi nőben és fiatalabb kivitelben. Emília élvezetesebb, ő is kétségen kívül ballib elkötelezettségű, de valahol újságíró is, szóval - ellentétben Olgával - néha kifejezetten kellemetlen kérdéseket tesz fel a ballib politikusoknak, megmondóembereknek, ráadásul enyhe visszafogott mosollyal, mintha lelke egy részében szeretné őket kihozni a sodrukból. (S hogy ne tűnjön ez szexista alapúnak, nekem nőként Olga jobban tetszik, mint Emília - egyedül az öltözködése jobb Emíliának -, szóval nem azért dicsérem Emíliát, mert nőként jobban tetszik nekem, pont ellenkezőleg.)

Mindegy ez, a lényeg, a ballib interjúalanyok kénytelenek jobban kifejteni magukat, s ebből még inkább látszik: nem csak propaganda célból, de a valóságban is hiszik, hogy nyerni fognak.

Ez nagyszerű hír: a bukás is jóval nagyobb lesz így. Jellemző ballib tulajdonság a realitásérzék hiánya, hála Istennek.

Premierje volt tegnap a Star Wars újabb részének, címe The Empire Strikes Back, a főszerepben Joe Biden.

Jöttek nagy csindrattával celebek, filantrógerek, elnyomók, perverzek, s más hétpróbás gazemberek, s mind együtt könnyes szemmel és meghatódva énekeltek, majd táncoltak. Remélhetőleg a Birodalom hattyúdalát.

A tradicionalizmus ellen gyakori vád, hogy politikailag szélsőjobb. A vád részben igaz, de erősen el van túlozva.

Az igaz alap a közös gyökerek: a tradicionalizmus és a fasizmus-nácizmus egyaránt annak az általános kiábrándultságnak az eredménye, mely az I. vh. után jelent meg. A fasizmus-nácizmus azok politikai alternatívája lett, akik nem fogadták el a másik létező alternatívát, a kommunizmust. A tradicionalizmus viszont székesebben szemlélte a képet, a problémákat mélyebben kereste. De a közös igyekezet sokszor összehozta a két ügyet, bár mindig csakis marginálisan.

Íme a nácizmussal való kapcsolat, ez a legfontosabb, mármint mai szemmel nézve, hsizen ez számít ma a leginkább kompromitálónak.

A náci ideológia szellemileg nagyjából három irányzatot jelentett:

• nacionalizmust, melyben a vallás nem játszik különösebb szerepet - maga Hitler is ezt támogatta, egyfajta teljesen szekuláris koncepciót,
• pogányságot, mely szerint a kereszténység idegen fajok tanítása, idegen a németségtől - ez az irányzat hajlamos volt egyfajta európaisott keleti ezotérikus tanokra,
• kijavított kereszténység, mely szerint a kereszténység fontos, csak egyes hibáit ki kell gyomlálni, ez kb. az "árja Jézus, akit megöltek a zsidók" narratíva.

Végül maradt az első, az utóbbi kettő marginális maradt. A náci Németország nem kockáztatta meg, hogy nyíltan kiálljon a kereszténység ellen, ehelyett megelégedett a kereszténység politikai szerepének korlátozásával, ill. kontrolljával.

Rudolf von Sebottendorf (1875-1945) német misztikus, függetlenül Guénontól, már a I. vh. előtt felvette az iszlám vallást, s a tradicionalizmushoz közeli tanokat hirdetett. A legnagyobb sikere a Thule Társaság megalapítása volt 1918-ban, melyben több később híressé váló náci vezető is tag volt. A Thule Társaság lapja volt a későbbi náci pártlap, a Völkischer Beobachter, sőt a náci párt jogelődjének alapítása is a Thule Társaság közreműködésével zajlott. Azonban hamarosan viszály támatd von Sebottendorf és a fő náci személyiségek között, von Sebottendorf továbbra is szellemi útmutatást szeretett volna adni a párt és a lap segítségével, míg a többiek politikai tevékenységet szerettek volna. 1919-ben Adolf Hitler a párt tagja lett, majd hamarosan a vezetője, a korábbi vezetés vele egyet nem értő részét kizárta, marginalizálta, 1920-ban a pártot átnevezte később ismert nevére - Német Munkáspártról Német Nemzetiszocialista Munkáspártra -, a lap felette irányítást is átvette, majd 1921-től a lap egyedüli tulajdonosa is Hitler lett.

Von Sebottendorf kilépett a pártból és a Thule Társaságból, majd kivándorolt Törökországba. A náci antiszemitizmust nevetségesnek minősítette, egyébként a náci eszmét továbbra is támogatta. Az 1933-as náci hatalomátvétel után azonban von Sebottendorf úgy gondolta, most ismét esély lehet eszméire Németországban, így hazatért. Könyvet adott ki, melyben megírta saját szerepét a náci mozgalom alapításában. A könyvet végül a hatóságok betiltották, von Sebottendorft pedig börtönbe zárták. 1934-ben ismét kivándorolt Törökországba, ezúttal véglegesen.

A világon van 202 ország, de a pénznemek száma jóval kevesebb. Mi ennek az oka?

Először is léteznek valutaúniók, melyek több esetben is közös pénznemet jelentenek, jelenleg a világon 4 ilyen közös pénznem létezik:

• euró - 19 EU-tagállam hivatalos pénznemes, továbbá megállapodás alapján használja még 4 ország (Andorra, Monaco, San Marino, Vatikán), valamint megállapodás nélkül még 2 ország (Koszovó, Montenegró) hivatalos pénzneme,
• kelet-karibi dollár - 6 karibi ország közös pénzneme, az USA-dollárhoz rögzített árfolyammal,
• közép-afrikai frank - 6 afrikai ország közös pénzneme, az euróhoz rögzített árfolyammal,
• nyugat-afrikai frank - 8 afrikai ország közös pénzneme, az euróhoz rögzített árfolyammal.

(Tervezik a két afrikai frank egyesítését eco név alatt.)

Vannak olyan valutaúniók is, ahol a tagok saját pénznemmel rendelkeznek, de azok egymáshoz rögzítve vannak, ilyen pl. Brunei és Szingapúr között létezik.

S íme azok az esetek, amikor nem közös valuta van, hanem egy ország egyszerűen valamely másik ország pénznemét használja hivatalosan:

• Abházia - orosz rubelt használ, elméletileg létezik saját - az orosz rubellel egyenértékű - pénznem (abház apszar), de csak díszpénzeket bocsátanak ki belőle,
• Dél-Oszétia - orosz rubel,
• Ecuador - 2000-ben megszüntette a saját pénznemét, azóta az USA-dollár a hivatalos pénz, a helyi érmék az USA-dollár érmékkel együtt továbbra is forgalomban vannak,
• Észak-Ciprus - török líra,
• Karabah - örmény dram, elméletileg van karabahi dram, de csak ünnepélyes célokra,
• Kelet-Timor - USA-dollár,
• Kiribati - ausztrál dollár, érmékben létezik kiribati dollár is,
• Liechtenstein - svájci frank,
• Marshall-szk. - USA-dollár,
• Mikronézia - USA-dollár,
• Nauru - ausztrál dollár,
• Panama - USA-dollár, érmékben van panamai balboa, egyenértékű az USA-dollárral.
• Palau - USA-dollár,
• Salvador - 2000-ben megszűntette a saját pénznemét, azóta az USA-dollár a hivatalos pénz,
• Tuvalu - ausztrál dollár, érmékben létezik tuvalui dollár is.

Hasonló esetek is vannak nagy számban, amikor van saját pénznem, de az rögzítve van másik pénznemhez. Európában 3 ilyen eset van: Bosznia-Hercegovina, Bulgária, s tavaly óta Horvátország.

A világ egyetlen esete, hogy egy országnak nincs pénzneme, se saját, se idegen, Kambodzsa volt 1975-1979 között, ahol a kommunista vezetés azonnali hatállyal akarta bevezetni a kommunizmust, ezért a pénz meg lett szüntetve.

Sose szerettem a pornográfiát. Már kamaszkoromban utáltam, pedig akkor még legitím igény is lehet rá. Kamaszként kortársaim néha meg is vádoltak, homokos vagyok, ezért nem szeretem a pornót. Pedig ez érvelési hiba, ha az ok tényleg ez lett volna, akkor a homokos pornót kellett volna kedvelnem.

De miért is rossz a pornó? Ehhez elemezni kell mi a pornó szerepe. Alapvetően két célja van a pornónak (mivel férfi vagyok, férfi szemszögből nézem csak): a női szépség bemutatása és a szex bemutatása.

Ami a női szépség bemutatását illeti, ennek van számtalan művészi, nem-pornográf módja is, ezekről írtam már. Az erotikus tánc is ősi műfaj, a mai sztriptíz is ennek folytatása, a gond vele inkább az, hogy mára a profi sztriptízes szakma jellemzően a prostitúció mellékágává lett.

A szex bemutatásának szintén léteznek művészi formái. Meg hát tisztán technikai leírása, de ez utóbbi a tudomány része.

Ami a gond a mai pornóval, hogy mindkét előbb említetett célt mindenféle szellemi háttér nélkül hajtja végre. Ez egyfajta gyorséttermi étkezés, sőt rosszabb, hiszen a gyorsétteremben is étel kapható, el van készítve, fel van szolgálva, csak egyszerűbb és olcsóbb, szóval jobb példa erre: ha éhségünket úgy mulasztjuk el, hogy két kézzel össze-vissza tömünk ételt a szánkba egy svédasztalról, az egyetlen cél tehát a kalóriamennyiség beszerzése. Ez állatias viselkedés.

Nyilván vannak állatias viselkedéseink is. Az ösztönös cselekedetek ilyenek. De tudatosan állatias viselkedést akarni primitív dolog. S eleve mi értelme ennek, ha az ember kaphat jobbat is?

Ahogy az evés is több élvezetet ad jobb ételekkel, vagy ahogy kellemesebb aludni egy kényelmes ágyon.

 CitizenGo az egyik kedvenc civil szervezetem, de ezúttal feleslegesen pazarolják energiáikat, ez a kampány teljesen értelmetlen.

Krekó Péter nem mondta azt, hogy "el kell venni az emberek kedvét a védőoltástól, ennek következtében a járvány majd tovább szedi áldozatait, és ezért a társadalom majd a kormányt fogja megbüntetni", hanem azt mondta, hogy "ha aláássák az emberek oltási hajlandóságát, akkor Orbán fogja elszenvedni ennek politikai következményekei".

Hogy érzékeltessem egy egyszerű példával, nem ugyanaz azt mondani "bárcsak leégne a házad, ezzel nagy anyagi veszteséged lesz" és azt, hogy "ha leég a házad, ezzel nagy anyagi veszteséged lesz".

Nyilván az utóbbi értelmezhető burkoltan mintha azonos lenne az előbbivel, ez igaz, de ez már belemagyarázás, ami az értelmező felelőssége, nem a megfogalmazóé.

Rendkívül rossz taktika a ballib propaganda belemagyarázósdisát átvenni.

Az, hogy mi a szélsőbal és mi a szélsőjobb nyilvánvaló. A liberalizmus 3 alaptételéből - szabadság, egyenlőság, testvériség - a szabadság problémáját a szélsőbal az egyenlőségen keresztül, míg a szélsőjobb a testvériségen keresztül igyekezett megoldani. De ezzel végülis mindketten maradtak a nagy kereten belül.

Hozzájuk később a középbal a szélsőbal enyhített alakja, mely a liberalizmus felszámolása nélkül szeretne elérni egyes olyan célokat, melyeket a szélsőbal is megfogalmaz. A középjobb viszont nem a szélsőjobb enyhített alakja, hanem maga a liberalizmus fősodra.

Mivel mind a két "szélsőség" valamikor megbukott, hiszen voltak hatalmon, s mind a kettőt a fősodrú liberalizmus győzte le, igencsak jellemző - különösen a jobbra, de a balra is -, hogy új utakat keressen. Ezt az is erősítette, hogy a baloldal és a jobboldal is - mármint a nem "szélső" változat mindkettőből - az utóbbi 40 évben gyakorlatilag összenőtt, a liberalizmus balos és jobbos árnyalatai között még az a kevés eltérés is eltűnt, ami korábban még létezett.

Természetesen a szélsőjobb jóval marginálisabb a szélsőbalnál manapság, ennek oka történelmi, hiszen a szélsőjobbot fegyveresen győzték le, míg a szélsőbal önmagától múlt ki. Ennek ellenére ma a szélsőbal is rendkívül gyenge.

De nézzük, most mik az újbal (ultrabal) és az újjobb (ultrajobb) főbb jellemzői. Ezeket mindig érdemes a szélsőbalhoz/szélsőjobbhoz viszonyítani, esetenként a liberalizmushoz is.

Az ultrabal a könnyebb eset. Itt tulajdonképpen két fő csoport van: az antimarxisták és az antileninisták. Ami közös bennük és a szélsőbalban: a liberális demokráciát felszámolandó rendnek tekintik.

Az antimarxisták azok akik egyet értenek Marx problémafelvetésével, de nem a megoldásával. Ezek gyakorlatilag az anarchisták, azok sokféle verziói. Vannak békés, a közéletbe bele nem avatkozó csoportjaik, akik egyszerűen elvonulnak a világtól és jól megvannak magukban. Vannak különböző fokban harcos csoportok is, melyek részt vesznek a politikában, esetenként fegyveres harcokban is. Érdekesség: Európában a legnépszerűbb az anarchista és az ezzel rokon irányzat Franciaországban van. S világviszonylatban a legsikeresebb anarchista projekt a mexikói: a mexikói Chiapas állam területének kb. felén 1994 óta máig anarchista irányítás van.

Az antileninisták azok akik törést látnak a marxi eszme és a lenini megvalósítás között. Így alapjaiban elutasítják a szovjet rendszert, azt kifejezetten antimarxistának tekintik. Ez marginális irányzat, Magyarországon TGM a legismertebb képviselője. Máshol is marginális, tegyük hozzá.

Sokkal jelentősebb a baloldali identitarizmus. Ez egyébként a szó szoros értelmében nem is baloldal persze, hanem liberális irányzat. Az eredeti marxista eszme követőinek többsége felhagyottt a marxizmussal, egyesek elmentek liberális irányba korán, ezek a szociáldemokraták, mások viszont az osztályharcot az identitásharcra váltották át. Ez manapság a legnépszerűbb, de legalábbis leglátványosabb irányzat, emlékezzünk csak az amerikai BLM-mozgalomra tavalyról. De gyakorlatilag szinte biztos, hogy amikor manapság valami marhaságról hallunk - pl. tiltsunk be könyveket, filmeket, tabusítsunk egyes szavakat -, mögötte valamilyen hasonló ideológiájú eszme áll.

Természetesen van egy sor olyan mozgalom is, mely az újbal és a szélsőbal valamilyen keveréke. A történelmi tapasztalat azt mutatja, ezek mindig mérsékeltté válnak idővel, s átmennek szimpla szocdembe. A spanyol Podemos erre kiváló példa.

Az ultrajobb sokkal érdekesebb azonban.

Itt van egyrészt a jobbos identitárius mozgalom, mely az említett balos identitáriusok tükörképe. Az eltérés itt az, hogy míg a balos verzió valós és képzelt, a többségi társadalom által állítólag elnyomott kisebbségekért száll síkra, addig a jobbos verzió a balos verzió szerinti elnyomó többséget tekinti veszélyeztetett kisebbségnek. Az identitáriusok fő eltérése a szélsőjobbhoz képest, hogy nem rasszisták és nem hisznek egyetlen nép felsőbbrendűségében se, csak egyszerűen azt állítják: mindenki maradjon "otthon", a saját kultúrájában, a keveredés és a migráció káros, a multikulturalizmus romboló hatású.

Az alternatív jobboldal - alt-right - mozgalom eltér az identitáriusoktól, bár sokszor az identitátiusokat is besorolják az alt-right alá. A liberálisok és a baloldaliak szeretik a szélsőjobbot is ide sorolni, ami persze manipuláció.

De maga a szűken vett alt-right is rendkívül heterogén. Ami közös az a egyéni szabadság, ezen belül elsősorban a szólásszabadság védelme. Amerikában ehhez hozzájárul a fegyvermánia is, az amerikai gondolkodásban a fegyverviselés joga az egyéni szabadság egyik legfontosabb eleme. Az antiimperializmus és antimilitarizmus szintén közös jegy: az alt-right ellenzi a fejlett államok terjeszkedését a fejlődő világ rovására, ugyanúgy ahogy az onnan való migrációt is ellenzi. Az alt-right zöme szekuláris, még Amerikában is, ahol a vallásnak nagy szerepe van, tulajdonképpen ez az egyik fontos eltérés az amerikai alternatív és hagyományos jobb között, az utóbbi erősen vallásos.

Ezen túl viszont jelentős különbségek vannak. Gazdaságpolitikailag az amerikai alt-right jellemzően ultraliberális, libertáriánus, egyenlőségellenes, míg az európai ellenkezőleg: e tekintetben gyakorlatilag szocdem elveket vall, támogatja a jóléti államot.

Megosztó kérdés a szélsőjobhoz képest még a rasszizmus, a homofóbia és az antiszemitizmus. Az alt-right zöme nem rasszista, de nem is olyan megengedő az idegenek iránt, mint az identitáriusok, viszont a nem az idegenség alapja sose a rasssz, hanem a kulturális identitás (magyarul: egy amerikai identitárius fehér számára egy amerikai néger sokkal inkább barát, mint egy most bevándorolt fehér idegen). A vallástalanság okán a legtöbb alt-right hívőt nem érdekli a homoszexualitás, sőt azt lehet mondani, a homofóbia ritkább náluk, mint a hagyományos jobboldalon. Továbbá, az alt-right jellemzően ellenzi az antiszemitizmust, sőt mivel az iszlámot tekinti a fő veszélynek, Izraelben kifejezetten pozitív, az iszlám ellen küzdő erőt lát.

Míg az az alt-right és az identitárius mozgalom XXI. századi jelenség, hasonló korábban is volt: hasonló abban az értelemben, hogy magát elhatárolta mind a középjobbtól, mind a szélsőjobbtól. Ez az 1968-ra adott jobboldali válasz.

Jellemzői sajátosak. A tradicionalizmus hatása itt a legerősebb. Ennek eredménye az európai narratíva elutasítása pl. a gyarmatosítást illetően. Gazdaságpolitikailag ez a legbaloldalibb az ultrajobbon belül, erős antikapitalizmus jellemző rá, a kapitalizmus itt nem a szabadság megjelenése, hanem annak megrontója. Ennek következményeként ez az irányzat magától távolabbinak érzi a hagyományos jobboldalt, mint a baloldal egyes antiliberális irányzatait. A valláshoz való viszony viszont nem egységes: a szakralitás előtérbe helyezése közös jellemző, de ennek van keresztény és keresztényellenes verziója is - egyesek a kereszténységben látják a szakralitás egyik megjelenését, mások a kereszténység előtti "tiszta ősvallásban". Ami talán mai szemmel a leglátványosabb eltérés az említett két ultrajobb irányzathoz képest: az iszlamofóbia teljes hiánya, az iszlámot a tradicionalizmus kereszténységgel egyenrangú képviselőjének látják, sőt egyesek egyenesen tisztább képviselőjének.

Ahogy az ultrabalnál, az ultrajobbnál is megesik a szélsőjobb és ultrajobb eszmék keveredése. Bár ennek aránya jóval kisebb, mint az ellenoldalon, aminek fő oka, hogy a szélsőjobb elutasítottsága jóval nagyobb, mint a szélsőbalé. Az ultrajobb jelentős része teljesen elutasítja a szélsőjobbot, ennek egyik látványos jele, amikor pl. a nácizmust baloldali eszmének minősítik.

Végül hozzáteszem, az "újbal" és az "újjobb" szavak más értelemben való használata is megesik. Újjobb néven futott egy időben a 70-es években megindult jobboldali irányzat, mely a klasszikus liberalizmushoz való visszatérést akarta, jellemzően konzervatív társadalmi értékekkel kombinálva (lásd Reagan, Thatcher, Pinochet). S újbal néven futott az a középbal irányzat, mely távolodni akart a hagyományos szocdem értékektől, közelebb kerülve - ahogy ez a fenti "újjobb" esetében - a klasszikus liberalizmushoz (lásd Blair, Clinton, Schröder), de progresszívista társadalmi értékekkel kombinálva. Ez az újjobb mára kimúlt, míg ez az újbal ma is a középbal fő alakja. Ez a két irányzat leegyszerűsítve:

• újjobb = mindent a tőkésnek, de a tőkés járjon imádkozni,
• újbal = mindent a tőkének, de a tőkés legyen egy homokos néger nő.

Láthatóan ezek liberális áramlatok, semmi közük az általam tárgyalt újjobbhoz és újbalhoz. Csak a teljesség kedvéért lettek megemlítve.

Még egy érv a liberális demokrácia ellen az, ami az USA-ban zajlott az utóbbi héten Trump elnök körül.

Még a liberálisok is büszkén hirdetik, a médiák jelentik a negyedik hatalmi ágat. Persze a valóságban három hatalmi ág sincs, ez szemfényvesztés, a hatalmi "ágak" száma 1. De ezt most hagyjuk, fogadjuk el munkahipotézisként, hogy vannak hatalmi ágak.

Dehát miféle legitím hatalom az, mely magánkézben van? Hogy hogy erre nem vonatkozik se a népszuverenitás, se a szabad választás, se a demokrácia elve?

Persze a premodern korban így volt: az államhatalom sok esetben magánhatalmakban fejeződött ki, csak hát kötötte őket egy csomó korlát. Az hogyan lehet, hogy valami egyszerre korlátlanul szabad magánszféra és közhatalom is egyben? Diktatúra a neve. Mert természetesen a liberális demokrácia a valóságban oligarchikus diktatúra.

De nézzük ezt a liberális elvek szemszögéből! Komolyan lehetséges, hogy magánemberek létrehoznak médiákat, azok negyedik hatalmi ággá válnak, s nincs felettük semmilyen kontroll? Majd ezek a médiák elkezdenek visszaélni monopolhelyzetükkel, a politikai életben egy bizonyos oldalra állva, az ellenvéleményeket letiltják.

Miközben sokkal kevésbé fontos, kifejezetten nem-politikai ügyekben is szigorú szabályok vannak, melyeket nem lehet megszegni a magántulajdonra való hivatkozással. Mert ismét USA-i jelenség: szigorúan megbüntetik pl. azt az esküvőszervező céget, mely tulajdonosa keresztény hite miatt diszkriminál, s nem hajlandó egynemű párokat kiszolgálni.

Most akkor, tessék mondani, az hogyan is van, hogy egy kis esküvőszervező cég - amely messze nincs monopolhelyzetben, az USA-ban több tízezer ilyen cég van, tehát egy ügyfél szabadon válogathat köztük, ha bármelyik nem akarja őt kiszolgálni - nem jogosult elutasítni egy ügyfelet, de ha mondjuk az esküvőszervező cég tulajdonosa létrehoz egy internetes médiát, mely monopóliumra tesz szert, akkor már szabadon diszkriminálhat, pedig ez utóbbi esetben az ügyfél nem tud máshová fordulni? Ez miféle abszurd logika?

A megoldás egyébként könnyű. Ha egy adott cég monopolhelyzetre tesz szert, szolgáltatási kötelessége kell, hogy legyen. Ahogy egy telefonos cég se mondhatja azt, hogy egyesekkel nem hajlandó szerződést kötni, mivel azok gyakran trágárkodnak a telefonban. S a telefonos cég tulajdoni viszonya lényegtelen: a 100 %-ban magáncég is köteles szerződni mindenkivel.

Ami biztos: tarthatatlan állapot, hogy magukat semleges szolgáltatónak beállító cégek részt vegyenek vitákban, visszaélve erőfölényükkel.

René Guénon (1886-1951) francia filozófus az egyetlen modern és termékeny szellemi irányzat megteremtője. Magyarországon különösen ismert, elsősorban mert nagyon korán akadtak magyar követői (Hamvas Béla). Közismert műve az A modern világ válsága című, pedig van egy kevésbé ismert, de nem kevésbé fontos műve is, a Kelet és Nyugat. Fontos adat: a mű 1924-ben íródott.

Erről most pár szót. Előljáróban: természetesen szimpatizálok sok mindenben ezzel az irányzattal - azt hiszem ez nyilvánvaló mindenki számára aki ismeri gondolataimat, különösen ami az utolsó kb. 12 évet illeti, amióta szakítottam a konzervatívizmussal -, viszont igazi "tag" nem vagyok, ennek fő oka két dolog: itt is szektásodást tapasztaltam részben, valamint az irányzat jelentős része elment számomra furcsa irányba. (Továbbá a 90-es évek nagyobb részében is így gondolkodtam.) Erről majd valamikor részletesebben.

Az alapgondolat: a nyugattal baj van. Guénon a fő okot abban látja, hogy a nyugati világ dogmájává a racionalizmus lett a felvilágosodás, sőt részben már a reneszánsz óta. Ennek fő kifejezési módja az értelem lekorlátozása az érzékelhetőre, ami pedig elhozta a szcientizmust, melynek lényege: az egyes résztudományokon kívül semmi más nem létezik. A nyugati gondolkodás elnevezte az ilyen típisú gondolkodás átvételét haladásnak, a rá épülő társadalmat pedig civilizáltságnak.

S amióta a nyugat rendelkezik a megfelelő erőfölénnyel, ezt előírja mindenki más számára is. A fejlettség jele egyedül az anyagi fejlődés, s az ételem egyedüli célja ennek segítése. Ha egy társadalom más, akkor az egyszerűen fejletlen.

A nyugat kb. egy nagyra nőtt óvodás, aki megveri a többi gyereket, ha azok nem akarnak vele játszani, sőt a gondozónénit is, ha az nem hajlandó cukorkát adni neki ebéd helyett.

S ez sose változott. Korábban ez nyílt imperializmus alakjában ment, liberális-kozervatív eszmékkel, rasszista motívumokkal: a nyugati fehér ember jóságosan magához emeli a világ ostoba söpredékét, majd megtanítja azt késsel-villával enni. Manapság - ezt a szerző már nem érte meg, az 50-es évek elején meghalt - ez a nyíltság már nem divat persze, szavakban kötelező elismerni az egyes kultúrák egyenlőségét, s persze tabu a rasszizmus, sőt szidni kell a fehér imperializmust és rasszizmust, de a mélyben ugyanaz folytatódik: immár valamiféle titokzatos alapértékek nevében - melyek, valami furcsa "véletlen" folytán, egybeesnek a nyugati felvilágosodás dogmáival - kell felszabadítani a világot a tudatlanságtól, maradiságtól, fanatizmustól, ha kell akár szőnyegbombázással.

Szóval - visszatérve - a helyzet fordított: ha egy társadalom lemond a "nagy képről", akkor elsorvad. Ha állandóan fejlődni akar, akkor elvész maga az alap. S maga az értelem is elvész, primitívizálódik, ha csupán az anyagi világ dolgaira használjuk.

A szerző egy igen fontos dolgot is megjegyez - s erre magam is rájöttem, tőle teljesen függetlenül -, ami máig egy népszerű nyugati-liberális tévhit. Ez az az elmélet, mely szerint a nyugati anyagi kultúra, s még inkább a nyugati rend átvétele az átvevő társadalmat nyugati mentalitásúvá teszi. Guénon azt mondja, a nyugati anyagi kultúra átvétele 2 eredményhez vezet:

• nagyon elmaradott népeknél pusztuláshoz, ugyanis csak a legrosszabbat veszi át, a sajátjuk meg elporlad, ez leginkább ma látható, lásd integrálódatlan migráns közösségek nyugatok, melyek eredeti kurúrájukra már nem emlékeznek, a nyugatiból meg csak a materualiznust, az alkohiolizmust és a drogozást vették át,
• mindenki másnál pedig egyszerűen maga az anyag átvevődik, de nem a mögöttes eszme, azaz egyszerűen fegyver lesz belőle a nyugat ellen.

A nyugati naivitás jó példája, amikor a 2. iraki háború után George W. Bush teljesen komolyan hitte, most majd Irakban liberális demokrácia lesz, ahol eszmei alapokon álló pártok megküzdenek majd egymással szabad választásokon. Aztán lettek is pártharcok: etnikai-vallási alapon, s kiderült, hogy Szaddám autoritárius rendszere közelebb állt a nyugatihoz, mint az amerikai invázió által agresszíven bevezetett teljes politikai szabadság rendje.

A nyugat tehát elhitte magáról: ő a civilizáció, minden más pedig barbarság. S ez az, ami Guénon kora előtt is igaz volt, s ma is igaz. Az, hogy éppen mi az egyetlen igaz magatartás az változhat, de egy valami nem változik: a nyugatnak mindig igaza, s a nyugati minta nem is minta, hanem a természetes józan ész valamiféle kisugárzása, s mindenki aki mást gondol, az vagy ostoba vagy gonosz.

S a nyugat mindig kiválaszt az idegen kultúrákban helyi "szabadságharcosokat", aki küzdnek a nyugati rendért. Azt pedig nem veszik figyelembe, hogy ezek az emberek nem rendelkeznek semmilyen helyi beágyazottsággal, a legjobb esetben naív álmodozók, de sokkal gyakrabban, szimplán nyugati lobbisták. Mai modern példa: Navalnij Oroszországban - ha az ember csak a nyugati médiákat követi, komolyan képes elhinni, hogy Navalnij valamiféle jelentős orosz politikai szereplő.

Vagy a másik népszerű elmélet: amint megerősödik a kínai nagytőke és a középosztály, vége lesz a kínai diktatúrának, mert a kínai nagypolgárság ki fogja kényszeríteni a liberális demokrácia bevezetését. 30 éve halljuk ezt. Nos, Kínában jelenleg a középosztályhoz tartozik a lakosság 30 %-a, továbbá a lakosság 0,3 %-a milliomos (közülük 400 fő egyenesen milliárdos), s mégis: a kínai közép- és felső réteg kiválóan érzi magát a meglévő politikai rendszerben.

Guénon azt mondja, a tisztán anyagi kultúra sose képes hosszú távon megtartani a hatalmat. A társadalom elveszti egy adott pillanatban saját alapjait. Guénon próféta: azt is megírja, hogy a nyugati népek képtelenek lesznek az idegeneket integrálni, további kineveti kora népszerű elméletét a "sárga veszedelemről", megejgyezve, a kínaiak valaha is meghódítják a nyugatot, az nem fegyveresen fog történni, hanem kizárólag békésen.

Guénon tagadja a keresztény hagyomány univerzalitását, ez az egyik fontos jellemzője a tradicionalizmusnak. Azt mondja, van egy ősi, univerzális hagyomány, mely kultúrafüggően fejeződik ki, s ennek az európai alakja a kereszténység. azonban máshol pedig más. Ahogy nincs értelme kereszténységre késztetni a keletet, ugyanúgy hiba keleti tanításokat átvenni nyugaton, ez utóbbinak az eredménye nem lesz ugyanis más, mint ezotéria, álmiszticizmus, álhagyomány.

Ahogy a szinkretizmus is elvetendő. Az őshagyománynak lehetnek sokféle kifejeződései, de ezek együtt, s különösen úgy, hogy össze-vissza válogatunk köztük nem hagyomány.

Továbbá, a szellemi erőfeszítés az egyén szintjén nem kerülhető ki. A létrehozott intézményesített hagyomány nem lesz soha más, mint külsőség. Intézmény csak úgy lehet hagyományos, ha már meglévő egyéni hagyományokat fog össze. Guénon jóval Gramsci előtt meglátta: az intézmény csak szellemi tájékoztató eszköz lehet.

Guénon e könyve írásakor még azt vallotta, azért kell a keletet tanulmányozni, hogy ez a tudás segítsen a nyugatnak visszatalálni saját hagyományához. Később ezt a reménységét elvesztette, immár menthetetlennek tartotta a nyugatot, s 6 évvel e műve megírása után Egyiptomba költözött, ahol áttért az iszlám vallásra.

Most amikor a régi naptár szerinti Újév van, leírom mit szoktunk csinálni az új naptár szerinti Újév alkalmából.

Alapvetően igyekszünk kimaradni az általános hisztériából. Idén szerencsére a koronavírus pozitív mellékhatásaként a hisztéria eleve fékezett habzású volt.

Amitől mindig óvakodunk: felesleges mennyiségű élelmiszer felhalmozása és alkohol. A múzsám szokott sört inni, most gyümölcsbort is (vettem egy kisüveggel), én maradtam a cukormentes kólánál. Antialkoholista vagyok, bár nem fanatikus, szóval tudok inni és nagyon ritkán szoktam is, de olyan ritkán teszem azt, hogy de facto a "sosem iszom" állítás majdnem fedi a valóságot.

Ami szokásunk évek óta: televízió előtt vacsorázni. Aztán kapcsolgatjuk ide-oda a csatornákat. Idén a múzsám készített palacsintatortát is, teljesen házilag, félkész anyagok nélkül, cukormentesen.

Magyar idő szerint 21:45-kor átkapcsolunk valamelyik orosz tv-csatornára. Ilyenkor van ugyanis Moszkvában, a keresztény világ központjában, éjfél. Meghallgatjuk az elnöki beszédet és a himnuszt.

Persze megvárjuk aztán a bolgár és a magyar idő szerinti éjfélt is, bár az államfői beszédeket nem mindig nézzük meg, hiszen ez értelmetlen, se Bulgáriában, se Magyarországon nem az államfő az ország vezetője. Idén megnéztük a bolgár államfő beszédét, hogy legyen min röhögni. Szánalmas alak, idén hatalmas bukásban volt része a kormányellenes tüntetések támogatása miatt.

Aztán lefekszünk magyar idő szerint 00:30 körül. Addigra pont véget is ér a petárdázás.

Egyébként érdekes, az idősebb fehér fiú macskánk retteg a tűzijátéktól, elbújik a fürdőszobában előle, míg a fiatalabb fekete lány macskánk meg még kifejezetten ki is néz az ablakon, hogy jobban tudja élvezni a fényeket. A két kutya meg csak akkor morog, ha túl közel robban valami, egyébként nem zavarja őket. S persze a két darab madarunkat se izgatja az egész.

Korábbi cikkemhez, íme pár kifejezetten érdekes nyelvi kategória. Mindenhol meg fogom írni, mi a helyzet az általam beszélt 5 nyelvvel (magyar, bolgár, spanyol, orosz, angol) és további 10 nyelvvel, melyből rendelkezem valamilyen szintű ismeretséggel (latin, ógörög, héber, koreai, szuahéli, szerb-horvát-bosnyák-montenegrói, szlovén, finn, baszk, asszír). Kiválasztottam 8 kategóriát: 4 hangtanit és 4 nyelvtanit.

Hangsúly

A világ nyelveinek kb. felében nincs rögzített hangsúly. Felében a hangsúly rögzített, a leggyakoribb helyzet az első szótag és az utolsó szótag.

• nincs rögzített hangsúly: bolgár, spanyol, orosz, angol, latin, ógörög, koreai, szerb-horvát-bosnyák-montenegrói, szlovén, baszk,
• rögzített hangsúly első szótagon: magyar, finn,
• rögzített hangsúly utolsó szótagon: héber,
• rögzített hangsúly utolsó előtti szótagon: szuahéli, asszír.

Alapvetően a mozgó hangsúly előnye: a nagyobb dallamosság. Természetesen jóval könnyebb megtanulni a rögzített hangsúlyt mozgó hangsúlyú anyanyelvvel, mint fordítva.

Szóhanglejtés

Hanglejtés minden nyelvben van természetesen. A nyelvek kétharmadában mind szó, mind mondat szinten, egyharmadában csak mondat szinten. Egyes kelet-ázsiai, afrikai és más nyelvekben bonyolult hanglejtés rendszer van.

Amikor annak idején úgy döntöttem, megismerkedem egy kelet-ázsiai nyelvvel, éppen azért választottam a koreait, mert abban kivételesen nincs szóhanglejtés (a kínaiban, japánban, vietnámiban van). A zenei hallásom se jó, szóval meg akartam kímélni magamat a hanglejtésektől. A kínaiban pl. 5 szóhanglejtés van: 5 a mandarinban és 6 a kantoniban. Ezek közül én 3-at vagyok képes meghallani, s azt hiszem, nem vagyok ezzel egyedül.

Valószínűleg a világ egyik legbonyolultabb feladata, amikor egy szóhanglejtés nélküli anyanyelvű ember meg akar tanulni egy szóhanglejtéses nyelvet: először csak az egyes hanglejtés típusok helyes megkülönböztetéséhez hetek kellenek, majd hónapok az utánzáshoz.

Összes "nyelvem" szóhangsúly nélküli, egyedül a szerb-horvát-bosnyák-montenegróiban és a szlovénben van szóhangsúly, de sokkal-sokkal egyszerűbb a távol-keleti rendszereknél: 2 szóhangsúly van, szerepük korlátozott, s az anyanyelvi beszélők jelentős része nem is használja őket.

Magánhangzók száma

A leggyakoribb: 5-6 magánhangzó megléte. Ennél több ritkaság, s az ennél kevesebb még nagyobb ritkaság. Tudomásom szerint a kaukázusi nyelvek a rekorderek: az abházban pl. közel 60 mássalhangzóhoz van 2 magánhangzó.

Az egyszerűsék kedvéért itt csak a teljesértékű magángangzó fonémákat figyelembe véve, de belőlük is kivéve a kettőshangzókat, a hangsúly hiányában redukált hangokat, és azokat az eseteket, ahol az eltérés jól leírható szimplán rövidség/hosszúság mentén:

• 5 magánhangzó: spanyol, latin, héber, szuahéli, szerb-horvát-bosnyák-montenegrói, baszk,
• 6 magánhangzó: bolgár, orosz, asszír,
• 7 magánhangzó: ögörög,
• 8 magánhangzó: koreai, szlovén, finn,
• 9 magánhangzó: magyar, angol (amerikai).
• 11 magánhangzó: angol (brit).

Zöngésség/zöngétlenség

Gyakorlatilag minden európai nyelv jellemzője, hogy vannak zöngésségi párok a mássalhangzóknál. A magyarban például a következőek ezek:

• zárhangoknál: k/g, p/b, t/d, ty/gy
• réshangoknál: f/v, sz/z, s/zs,
• zár-réshangoknál: c/dz, cs/dzs.

Nem alkotnak párt a magyarban:

• csak zöngés: m, n, ny, l, r,
• rendesen zöngés, de zöngétlenedhet (viszont a zöngétlen változat nem önálló fonéma): j.
• rendesen zöngétlen, de zöngésedhet (viszont a zöngés változat nem önálló fonéma): h.

Na most, úgy tűnik a zöngésedés/zöngétlenedés általános jelenség, pedig nem az. Annak ellenére, hogy logikus lenne, hiszen a könnyebb ejtés miatt a hangok hatnak egymásra, s a zöngésség szerinti különbség igencsak nehezíti két szomszédos hang ejtését.

Viszont ténylegesen a következő esetek lehetnek, kicsit leegyszerűsítve:

• a zöngésségi asszimilálódás lehetséges, de nem kötelező, jellemzően stílus kérdése, azaz a művelt beszéd nem asszimilál, míg a köznapi igen: spanyol, latin, héber, baszk - nyilván ez a legszabadabb állapot, hiszen bárhol lehet zöngés és zöngétlen hang is, íme egy példa, mely magyarul és spanyolul szinte azonosan hangzik: "Afganisztán" - a szó eleje spanyolul ejthető "afg" vagy "avg" alakban is, míg magyarul csak "avg" alakban,
• kötelező zöngésségi asszimiláció, jellemzően hátrafelé, de esetenként előre is: magyar, angol, ógörög, szuahéli, szerb-horvát-bosnyák-montenegrói,
• kötelező zöngésségi asszimiláció, jellemzően hátrafelé, de esetenként előre is + szóvégen a zöngések átmennek zöngétlen párjukba: bolgár, orosz, szlovén, asszír,
• ahol teljesen kötött mindez, a zöngés-zöngetlen párok egyetlen fonéma, a normál ejtés a zöngetlen, míg amikor két zöngés hang közé kerülnek, zöngésednek: koreai - a koreiaknak a legnehezebb emiatt, számukra megerőltető máshol mint két zöngés hang között zöngés hangot ejteni a zöngés/zöngétlen párokból - pl. a "Budapest" szó leggyakoribb ejtése kb. "pudabheszüdü".

A finnt nemigen lehet sehová se besorolni, eredetileg nem is voltak benne zöngés zár- és réshangok, csak idegen szavakban.

Nyelvtani nemek száma.

• nincsenek nyelvtani nemek: magyar, koreai, finn, baszk,
• 2 nyelvtani nem: héber, asszír,
• 3 nyelvtani nem: bolgár, spanyol (valójában csak 2 van, s maradványai a harmadiknak), orosz, angol (valójában nincsenek, csak maradványok), latin, ógörög, szerb-horvát-bosnyák-montenegrói, szlovén,
• 8 nyelvtani nem: szuahéli.

Esetek száma

Itt örök vita, mi számít esetnek. A legszorosabb meghatározást figyelembe véve: csak az eset, mely minden névszón használható (tehát pl. nincs korlátozva tulajdonnevekre, névmásokra, stb.), s minden számban is létezik.

Az eredmény:

• nincsenek esetek: bolgár, spanyol, angol, héber, szuahéli, asszír,
• 4 eset van: ógörög,
• 5 eset van: latin,
• 6 eset van: orosz, szerb-horvát-bosnyák-montenegrói, szlovén,
• 12 eset van: koreai, baszk,
• 15 eset van: finn,
• 17 eset van: magyar.

Névelők

• Határozott és határozatlan névelő: magyar, spanyol, angol, baszk, asszír,
• Csak határozott névelő: bolgár, ógörög, héber,
• Nincsenek névelők: orosz, latin, koreai, szuahéli, szerb-horvát-bosnyák-montenegrói, szlovén, finn.

Udvariassági használat

Azaz ki van-e fejezve az adott nyelvben az udvariasság nyelvtani eszközzel. Lásd magyarul: Ön/maga.

Íme az egyes nyelvekben az udvariasság kifejezése:

• többes szám második személy használata: bolgár, orosz, szerb-horvát-bosnyák-montenegrói, szlovén, finn (alig van használatban),
• harmadik személy használata: héber (alig van használatban), asszír,
• önálló személyes névmás és második személy használata: baszk,
• önálló személyes névmás és harmadik személy használata: magyar, spanyol,
• nincs kifejezése: angol, latin, ógörög, szuahéli,
• 7-szintű rendszer önálló nyelvtani elemekkel: koreai (5 van aktív használatban, 2 elavultnak számít).