A karabahi vizály ismételt kiújulása miatt érdemes írni arról mi is Karabah, más nevén Arcah, amit csak az örmények használnak.

Magyar szemmel úgy lehet elképzelni, hogy Karabah amolyan örmény Székelyföld volt egészen a XX. sz. 80-as éveinek végéig, azaz egy örmény abszolút többségű terület (az örmény lakosság aránya sose volt 75 % alatt) teljesen azeri többségű területektől övezve, ezáltal elválasztva az örmény törzsterülettől. A terület gyakorlatilag a hagyományos örmény és azeri területek határvidékén volt található, tulajdonképpen egy enklávé azeri többségű területen belül, azaz nem érintkezett közvetlenül a fő örmény területtel, bár attól nem messze terült el, a határvonal-távolság az Örmény Szovjet Szocialista Köztársaság és a Hegyi-Karabahi Autonóm Körzet között átlagban 40 km volt. A helyzet ma már annyiban más, hogy az 1992-1994 közti azeri-örmény háborút Örményország megnyerte, ezáltal elfoglalta a Karabah és Örményország közti területsávot, aminek következtében ma a korábban azeri lakosságú területsáv immár 25 éve örmény (hivatalosan: karabahi) irányítás alatt van, örmény lakossággal.

Arcah Köztársaság ma egy gyakorlatilag teljesen örmény népességű - 99,9 %-ban örmény - állam. Az állam hivatalosan ki nem mondott célja valójában nem függetlenségének elismertetése, hanem csatlakozása Örményországhoz. A gyakorlatban ez az integráció már meg is történt minden szinten, a jogi és alkotmányos szintet kivéve: közös a gazdaság és közös a politikai élet. Egy sor örményországi politikus eredetileg karabahi volt, például többek között a jelenlegi örmény köztársasági elnök elődje, Szerzs Szargszjan is az volt.

A történelmi előzmény az, hogy az egész dél-kaukázusi régió évszázadokon keresztül három állam - Oroszország, Perzsia, Törökország - határvidéke volt.

Grúzia független állam volt VIII. századtól a XV. századig, amikor perzsa irányítás alá került, majd a törökök a perzsákkal harcolva magukhoz csatolták a területet. A XVIII. sz. második felében kezdődött meg Oroszország terjeszkedése délre, aminek részeként 1801-ben a terület csatolva lett Oroszországhoz.

Azerbajdzsán története hasonló, azzal az eltéréssel, hogy a XX. sz. előtt sose létezett önálló államként. Úgyszintén a perzsák és a törökök harcoltak a területért, majd Oroszország hódította el a perzsáktól a XVIII. századtól kezdődően. A mai azeri-iráni határvonal az 1826-1828-as orosz-perzsa háború eredménye, melynek következménye az azeri etnikai terület felosztása megtörtént: Dél-Azerbajdzsán maradt a perzsáké (ez a mai Irán északnyugati része), míg Észak-Azerbajdzsán az oroszoké lett (ez a mai Azerbajdzsáni Köztársaság). Érdekesség: az azeriek 60 %-a Iránban él, azaz több azeri van Iránban, mint Azerbajdzsánban.

Örményország a legrégebbi állam a régióban, kezdete az i. e. II. sz. Később perzsa és török irányítás alatt volt, majd 1828-től a terület keleti része az oroszoké lett, míg a nyugati része maradt a törököké. Az orosz területrész megnövekedett ugyan az 1877-1878-as orosz-török háború következményeként, de ez ma ismét Törökországé az 1921-es szovjet-török békeszerződés következményeként. A volt Nyugat-Örményország ma török és kurd lakosságú, ennek oka közismert: az örmények elleni népirtás (1915-1917).

Amikor megtörtént a kommunista hatalomátvétel Oroszországban 1917-ben, az egész Dél-Kaukázus elszakadt, s közös független állam alakult Transzkaukázusi Demokratikus Köztársaság névvel, mely azonban sosem tudta magát stabilizálni, s hamarosan 3 részre szakadt: azeri, grúz, örmény. Az azeriek és az örmények háborút is vívtak egymással 1919-1920 között, éppen a köztük lévő határvonal megállapításáért, akkor ezt a háborút az azeriek nyerték, így lett azeri Karabah.

A kommunista erők 1920-1921 között fokozatosan átvették a hatalmat az egész területen: először Azerbajdzsánban (ott török segítséggel), majd Örményországban (az örmény vezetés kapitulált a Vörös Hadsereg előtt, félve a török támadástól, ami ellen a kommunista erők védelmet ajánlottak), majd végül az immár minden oldalról bekerített Grúziában is megtörtént a kommunista hatalomátvétel.

A kommunista hatalom újragyesítette a 3 államot, s az Transzkaukázusi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság név alatt a Szovjetúnió 4 alapító államának egyike lett 1922 decemberében. A tagköztársaságon belüli belső határok azok maradtak, melyek voltak létrehozásakor, tehát az akkor 90-95 %-ban örmény lakosságú Karabah maradt az azeri terület része. S így maradt el a Transzkaukázusi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság 1936-os felosztása után is azeri, grúz, s örmény tagköztársaságokra. Persze amíg a szovjet diktatúra működött, semmi jelentősége nem volt annak, hol vannak a belső határok: mindenhol Moszkva parancsolt.

S az azeri-örmény konfliktus is a szőnyeg alá söpörten lapangott. Amikor a központi hatalom és a diktatúra enyhülni kezdett Gorbacsov alatt, a konfliktus előtört, súlyos események, köztük örményellenes azeri és azeriellenes örmény pogromok, lincselések formájában. 1990 elején a szovjet hadsereg még be is avatkozott az egyik tömeges lincseléssorozat megfékezése céljából, később azonban már nem volt aki rendet teremtsen, ráaádásul a függetlenné váló Azerbajdzsánban és Örményországban egyaránt olyan politikusok kerültek hatalomra, akik össze nem egyeztethető álláspontokat hangoztattak: az azeriek ragaszkodtak Azerbajdzsán területi "integritásához", míg az örmények pedig csakis a karabahi örmények önrendelkezési jogát tartották az egyetlen megoldásnak.

Ennek eredményeként végül 1992-ben valódi háború robbant ki a két ország között, az a már említett karabahi háború. Mindkét oldalon bekapcsolódtak a harcoló felek oldalán önkéntesek is: míg örmény oldalon elsősorban a nyugat-európai és a közel-keleti örmény diszpórából, valamint Oroszországból érkeztek, addig az azeri oldalon az Iránban élő azeri kisebbségből,  valamint az afganisztáni mudzsahedin harcosok közül. A háború másfél évig tartott és 20 ezer halottal, valamint 80 ezer sebesülttel végződött.

A háborút végül orosz közvetítéssel sikerült lezárni, tűzszünet formájában, mely az örményeknek kedvezett akkor. A de facto helyzet azóta: az azeri erők elfoglalták a volt Hegyi-Karabah Autonóm Köztársaság területének egy kisebb részét, az örmény erők pedig a volt Hegyi-Karabah Autonóm Köztársaság legnagyobb részét, valamint a Karabah és Örményország közti határvidéket, így fizikailag megteremtve a közvetlen területi kapcsolatot.

Ez az oka annak, hogy a mai Arcah Köztársaság területe nem egyezik a volt Hegyi-Karabah Autonóm Köztársaság területével. A helyzet azóta nem változott: jogilag a tűzszünet mind a mai napig érvényben van.

A karabahi lakosok egyébként de facto mintha Örményországban élnének, karabahi állampolgárságuk mellett örmény állampolgársággal is rendelkeznek. Karabahot a világ egyetlen országa sem ismeri el, Örményország sem, viszont néhány állammal, mint pl. Oroszország, az USA, Libanon (ahol jelentős örmény kisebbség él), s természetesen Örményország nem hivatalos kapcsolatban áll vele „állandó képviseletei” révén.

Valójában a független Arcah ügye örmény szempontból taktikai lépés, a valódi cél a nemzetközi támogatás megszerzése ahhoz, hogy a terület szabadon csatlakozhasson Örményországhoz, nemzetközi jogilag is elismerve.

Amikor diplomát szereztem 1992-ben, első gondolatom az volt, hogy diplomata akarok lenni. Nem jött össze politikai okokból, plusz kapcsolataim se voltak ezen a területen - apámnak is diplomata státusza volt egy időben, de külkeres vonalon, ami Magyarországon külön világ volt a Kádár-rendszerben. Egyszer azért behívtak a Külügybe beszélgetni, meg is dicsértek egy olvasói levelem miatt, amit még 1989-ben írtam (emlékeztek rá 3 év elteltével, szóval jó volt a személyzeti osztály munkája!), de ott nyíltan elmondta az illetékes négyszemközti magánbeszélgetésben, hogy felesleges jelentkeznem, a személyzeti politika az, hogy mivel túl sok így is a komcsi és a liberó, így az új alkalmazottak csak MDF-közeliek lehetnek, ami pedig én sose voltam, lévén akkor SZDSZ- és Fidesz-tag.

Aztán jelentkeztem mégis a diplomata vizsgára. De nem akkor, hanem egész 5 évvel később, szóval már a ballib kormányzat alatt. Mivel annak a kormányzatnak se voltam embere (sőt, akkoriban kifejezetten ellenségesnek számítottam MIÉP-szimpatizánsként), nem tápláltam különösebb reményeket a sikert illetően. Persze a ballib vezetés más volt, sose beszéltek nyíltan, szóval minden jogszabályut betartva, kaptam időpontot a vizsgára, az első írásbelim még sikeres is lett, a másodikra is elhívtak, de az utolsó szintre, a szóbelire már senki se hívott, csak jött egy sablonválasz "köszönjük, sajnos most nem Önt választottuk" stb. stílusban.

Hozzáteszem: ma már nagyon örülök, hogy se 1992-ben, se 1995-ben, se 1997-ben nem vettek fel diplomatának. De honnan az 1995-es dátum, hisz erről nem írtam? Szóval 1993-ben megkaptam a bolgár állampolgárságot is a születésemtől meglévő magyar mellé (ősiségi alapon mint "határontúli bolgár"), így aztán megpróbáltam jelentkezni a bolgár Külügynél is. Itt keresztül mentem 3 egyre furcsább vizsgán, s a kezdő 300 jelentkezőből bekerültem a végső 20 fős csoportba, majd nem vettek fel, de még azt se mondták, hogy "befellegzett".

De mit csináltam 1992-1997 között? Számítógépes programokat terjesztettem (az esetek 90 %-ában legálisan), valamint tolmácsoltam. Sőt, fél évig állásban is voltam egy libanoni illetűségű cégnél, mely fagylaltkészítő gépekkel és azok tartozékaival kereskedett Bulgáriában, én voltam az IT-osztályon a kettes számú alkalmazott.

Aztán Budapesten megpróbáltam rendes, jobban fizető állást kapni. Közel 200 helyre jelentkeztem, ebből összesen 5 helyre hívtak be interjúra, s sehová se vettek fel. Ismerősök még beajánlottak pár helyre, az egyikre fel is vittek (ez egy bankfiók volt), de ott nem töltöttem el túl sok időt, mivel a bank éppen tulajdonost váltott, s kirúgták az alkalmazottak felét, persze engem is. Aztán voltam még egy ideig éjjeliőr is egy budapesti irodaházban, de ezt nem bírtam sokáig.

S - vicces esemény - beajánlottak a Népszabadság szerkesztőségébe. Voltam is egyszer bent, egy illetékes embernél (sajnos elfelejtettem a nevét, de híres ember volt), akivel abban maradtunk, hogy küldök neki 3 cikket közéleti témában. Ezt meg is tettem, de sose kaptam reakciót. Pedig igyekeztem kiválasztani a 3 legenyhébb szövegemet, de el lehet képzelni: 1997-ben egy MIÉP-szimpatizáns és a Népszabadság, valószínűleg a legenyhébb cikk is súlyos sokkot okozott. Aki túl fiatal, annak egy példa: akkoriban a ballib médiák mindent uraltak, s akkoriban a legenyhébb más véleményre is úgy néztek, mintha kb. ma valaki a holokausztot szeretné tagadni egy zsidó lapban.

Rosszabb állást simán kaptam volna (pl. vagyonőr vagy könyvesbolti eladó), de azt nem akartam elvállalni, így maradtam állás nélkül. Fordító-tolmácsként vegetáltam, majd a feleségemmel együtt működtettünk egy boltot, először Pátyon (Pest megye), majd Budapest VII. kerületében. Éppen egy nappal a New York-i ikertornyok elleni terrorakció előtt nyitottuk meg a boltot, szóval jól emlékszem napra pontosan mindenre. A boltos tevékenység kb. nonprofit lett, abba is hagytuk 2006-ban.

Közben, úgy 35 éves koromra - ez 2002 - rájöttem, én voltaképpen nem is akarok karriert csinálni, a szabadságom fontosabb ennél számomra.

Végül 2007 nyarán elköltöztünk Szófiába, ahol semmilyen terveim se voltak, de pénzem volt a 2 budapesti ingatlanom eladásából, s nem is kellett gyorsan venni bármit is, mert volt lakásunk Szófiában. (A 3 ingatlanból 2 ingyen lett, örökségből, csak a harmadik, a budapesti bolt volt saját szerzemény, ezt kis vesztességgel adtam el végül.)

Előtte, 2006-2007-ben között onlájn pókereztem, s ebből még volt is valami közepes szintű jövedelmem. De mivel sose lett olyan jövedelmem, amit szerettem volna (egyszerűen sose lettem annyira jó játékos, bár így is jobb lettem az emberek 95 %-ánál), meguntam a pókert, s a rendszeres játékot abbahagytam 2007 őszén.

2007 őszén hirdetel felindulásból jelentkeztem egy szófiai cég álláshirdetésére, ahol magyar nyelven beszélő embereket kerestek. Nagyon meglepődtem, mert az első interjú és írásbeli teszt után azt mondták, hogy akkor fel is vagyok véve. Magam az egészet csak próbának gondoltam, de mivel ilyen váratlanul felvettek, gondoltam, akkor elkezdek munkába járni. A nettó havi fizetésem 125 ezer Ft lett, ami az akkori magyar nettó átlagnál (115 ezer) kicsit magasabb volt, bár reálértékben még jobb volt ennél az alacsonyabb bulgáriai árszint miatt, szóval magyar reálértéken kb. 150 ezer Ft-nak felelt ez meg. A munka könnyű volt - a Nokia magyar ügyfeleit kellett telefonon és ímélben támogatni -, plusz a csoporttársak között többen is kiváló embereknek bizonyultak. (Szia, Attila! Szia, Zsolt!)

Azóta eltelt 13 év, s azóta folyamatosan hasonló munkakörökben vagyok. Nekem idén nagyon jól jött a koronavírus is, most már be se kell mennem semmilyen irodába, hiszen ez a munka tipikusan olyan, amihez csak számítógép és internet kell. Most, 1 hónapja azért is váltottam munkahelyet, mert az új munkahely garantáltan "home office" jövő nyárig legalább.

Mivel a munkát nem önmegvalósításként, hanem kényszerként fogom fel, gyakorlatilag soha semmilyen munkahelyi problémáim nincsenek. A főnökeim meg is szoktak rendszeresen dicsérni, hogy nem okozok konfliktusokat, megbízható vagyok, nem linkeskedem.

Gyakori ballib kritika - de nem csak ballibeké, hanem másoktól is hallható, pl. Puzsértól -, hogy a fideszesek lázadása bármi ellen hiteltelen, hiszen kormánypárti nem lehet lázadó. Pedig ez mélyen hamis állítás, hiszen lázadni nem csak az éppen hatalmon lévő kormány ellen lehet.

Van viszont egy valódi kamulázadás. A ballibek régi mániája az állami pénzből való lázadás. Azaz van egy intézmény, melyet fenntartanak állami pénzből, azt a ballibek elfoglalják, s abban hiszen, attól fogva valamiféle szerzett örökös joguk azt az intézményt az államtól függetlenül, sőt vele szemben vezetni, de ezzel együtt joguk van a feltétéen állami finanszírozásra is. Komolyan hiszik, nekik minden jár, s mindenki köteles fizetni is nekik ezért.

Valami ilyesmi volt a 90-es években az állami médiák esete, aztán a színházaké. A hivatkozás az volt, ez a "szakma" dolga, az viszont nem az ő problémájuk, hogy "véletlenül" az összes szakmabeli ballib. Most ez az SZFE esete. A megoldás a kifárasztás ilyenkor: majd megunják és hazamennek, ki kell csak várni.

Szalaiban azt szeretem, hogy a valóságból indul ki és abból von le következtetéseket (akkor is, ha ezek esetleg tévesek). Ez szembeszökően más módszertan, mint a magyar ballib szakértők 99 %-é, akik előbb készítik el a következtetéseiket, majd azokhoz kitalálnak egy csak az álmaikban létező valóságot.

Ez a cikke is sokatmondó. Én három érdemét is látom a cikknek.

Először is, nyíltan szakít azzal az újbalos marhasággal, hogy a magyarországi kommunizmus államkapitalizmus volt. Szalai leírja, nem lehet kapitalizmusnak nevezni azt a rendszert, ahol nincs polgárság, mely a tőke hasznából él. Márpedig a magyarországi kommunista diktatúra vezető rétege minden volt, de tőkehaszonból élő polgárság semmiképpen. Tehát a kádári diktatúra kommunizmus volt, más szóval szocializmus, a kettő ugyanazt jelenti (az előbbi marxi, az utóbbi lenini terminológia).

Aztán leírja, a technokrácia sose volt független, szakértői értelmiség. A kommunizmus alatt a kádári hatalomnak köszönhette pozícióját, míg a rendszerváltozás után a nyugati gazdasági hatalomnak, mindkettőt lojalitással szolgálta, s ez a - gazdságban a 60-as évek vége óta hatalomban lévő - réteg csak a 2008-as válsággal bukott meg.

A szerző említi mint ennek a rétegnek a jelentős informális hatalmára példát Medgyessy megbuktatását. Én hozzátenném, hogy bár a réteg hatalmas nemzeti méretben megroppant,ma is a ballib politikai irány megkerülhetetlen eleme, lásd erre Botka megpuccsolását 2017-ben.

Ami még fontos: Szalai elismeri, Orbán mindezzel együtt sikeresen csökkentette a gazdasági elit politikai hatalmát, bár az sose volt olyan, mint pl. Oroszországban, ahol egyenesen oligarchák voltak képesek létrejönni a 90-as években. A szerző megjegyzi: amikor a gazdasági elit hatalma háborítatlan, akkor engedi a "demokráciát", hiszen az egyes kormányváltások úgyse tudják csorbítani érdekeit.

Sokat elmond, hogy a cikk kommentjeiből kiderül: se a ballib, se a fideszes kommentelők nem értik miről szól a cikk. Az egyik oldal orbánozik, a másik komcsizik, egyformán agyatlanul. Talán csak a Mandiner szerkesztője értette meg az egészet, ezért is emelte ki "ajánlott cikkek" rovatában.

A múlt hónapban új munkahelyen kezdtem dolgozni. Általában 2-évenként szoktam munkahelyet változtatni, csak egyszer esett meg, hogy valahol 4 teljes évig ott ragadtam.

Mivel az új munkahelyeken a kezdet mindig felkészítés, tréning (csak nagyon szar helyeken nincs ilyen), ilyenkor az ember szembesül az agymosás áldozataival. Hiszen a legtöbb kolléga jellemzően nagyon fiatal, a 24 éves kisebbik fiam korosztálya, sokaknak ez az első munkahelye egyenesen. Azaz nem most lettek agymosottak, nem is éppen az új cég hibája az egész, hanem egyszerűen a környezet ezzé nevelte őket.

Amióta megjelent a munkaerő-piacon ez a nemzedék, a helyzet mindig mindenhol ez. A 80-as években születettek még nem voltak ilyenek, ezt meg kell erősen állapítanom. Aki viszont 1990-től kezdődően született, ott egyre több az agymosás-áldozat. Szerencsére - s ez nagyon jó hír - ma se ők a többség, de pont ezért tűnik ki ez a furcsa kisebbség.

Azt írtam, kapitalista Komszomol, mert a kommunizmus-kori agresszív fiatalokra emlékeztet, akik akkor szintén kisebbség voltak. Akik komolyan elhitték a hivatalos ideológiát.

Pár tipikus kérdés. Mondjuk maradok háromnál: mi okoz neked a munkádban kielégülést, mi számodra a boldogság, mik pozitív tulajdonságaid.

Ezek olyan kérdések, melyeknek sok értelme nincs, de lehetne rájuk akár értelmes választ is adni. Lássuk a válaszokat!

Mi okoz neked a munkádban kielégülést?

• őszinte válasz: az, hogy a munkahely nem túl stresszes, munkámat képes vagyok elvégezni, s rendesen megfizetnek érte,
• őszinte, politikailag korrekt, udvarias válasz: az, hogy megbecsülik munkámat,
• komszomolista válasz: az, hogy a cég fejlődik munkámnak köszönhetően.

Mi számodra a boldogság?

• őszinte válasz: az, hogy az életem harmónikus legyen, szellemileg, lelkileg és anyagilag is biztonságban,
• őszinte, politikailag korrekt, udvarias válasz: az, hogy céljaimat elérjem,
• komszomolista válasz: számomra a cég érdeke a magánérdekem is, így a cég sikere boldogsággal tölt el.

Mik pozitív tulajdonságaid?

• őszinte válasz: nyugodt, türelmes, empátiás, aktív, segítőkész ember vagyok,
• őszinte, politikailag korrekt, udvarias válasz: csapatjátékos vagyok,
• komszomolista válasz: munkaholista és perfekcionista vagyok.

Akkor szoktam nagyot röhögni, amikor a komszomolista válasz annyira sablonná válik, hogy már senki se veszi komolyan. De a komszomolista aktivista ilyenkor se szokta észrevenni magát.

https://bircahang.blog.hu/2020/10/04/kapitalista_komszomol_296

Kiegészítés korábbi cikkemhez.

A magyar értelemben vett baloldali olyan ember, aki nem akar küzdeni, jobbá tenni bármit is, hanem csupán szeretne beilleszkedni a meglévő rendbe, abban a lehető legjobb pozíciót elfoglalva.

A magyar értelemben vett jobboldali pedig olyan ember, aki nem akar beletörődni az igazságtalanságba, jobb világot akar, s nem ad neki lelki békét az se, ha esetleg be tud illeszkedni kedvezően a meglévő rendbe.

Alapvetően ezt a dilemmát már Shakespeare megfogalmazta a Hamlet csúcspontjában (Lenni vagy nem lenni).

Nyilván tiszta, kizárólagos alakjában egyik út se járható. De valamelyik mindig vezető elv.

Sose voltam az a bulizós típus, csak nagyon zártkörű bulikra jártam jellemzően, melyek sokkal inkább hagyományos vendégeskedések voltak, nem is bulik a szó igazi értelmében.

De persze azért voltam igazi bulin is, bár nagyon kevésszer.

Tapasztalatom: a bulik fő célja az ivás és/vagy a szex. Az előbbi sose volt a hobbim, az utóbbira meg nem szorultam rá: csak 15 éves koromból emlékszem olyan bulira, amikor barátnő/feleség nékül voltam jelen ilyen helyen.

Amikor voltam bulin, az szinte mindig magánlakásban rendezett volt. Az érdekesebb amikor nyilvános helyen volt.

A legérdekesebb élményem egy diszkó volt habbulival. A habbuli azt jelenti, hogy a létesítmény központi részén habot engednek az emberekre. Íme egy kép, melyet a neten találtam:

Én személyesen nem éreztem a habot, mert nem vagyok táncos típus, azaz az emeleten ülve néztem száraz helyről. Amit azonnal felvetettem magamban: nem fog-e megfázni ez a sok ember, hiszen láthatóan teljesen vizesek, talptól fejig, beleértve minden ruhájukat, hogyan fognak hazamenni aztán így. Hiszen itt nem egy-egy ember lett vizes, hanem egy hatalmas tömeg.

S ez is okozta a legnagyobb meglepetést. Amint valaki kijött a habból, pár percen belül teljesen száraz lett.

Aztán elmagyarázta egy hozzáértő: egy nagy méretű diszló habgépe úgy működik, hogy kb. 100 liter vízhez kever hatalmas mennyiségű habosító szert, jellemzően valamilyen illatos, koncentrált habfürdőt. Így az egy darab táncolóra kevesebb víz jut, mintha 2 másodpercre kiállna egy enyhe esőbe. A hab tehát nagyon látványos, de szinte száraz, ezért kimenve a habból, az gyorsan eltűnik az emberről, se nyomokat, se nedvességet nem okoz. A dolognak persze van veszélye: ha valaki elcsúszik a habon és megüti magát, vagy ha valaki lenyeli a habot.

Hogyan is működik a neokolonializmus? Alapvetően a rendszer az, hogy a volt gyarmattartók kivonulnak egy adott országból, maguk helyére tesznek egy hozzájuk hűséges helyi elitet, akik aztán mindenben kiszolgálják őket. Olcsóbb, hatékonyabb, kevesebb erkölcsi nehézséget okoz: a rendszer fenntartásához szükséges erőszakot immár nem nyugatiak csinálják, hanem helyiek, viszont ugyanúgy folyik a pénz nyugatra, mint korábban.

Aztán amikor bekövetkezik a "katasztrófa", pl. megdől a nyugatbarát helyi elit hatalma? Ha egy adott országban helyi erők sikeresen megdöntik a volt gyarmattartók által fenntartott elitet, a megoldás egyszerű: ezeket az országokat a nyugati politika, a nyugati médiák szörnyű diktatúrákként rágalmazzák, s mindent megtesznek az ilyen kormányzatok megdöntéséért, hiszen vissza kell állítani a "demokráciát", értsd: a nyugat hatalmát.

S ha valahol egyszer véletlenül tényleg demokrácia lesz? A lakosság ilyenkor mindig a volt gyarmattartók által fenntartott elit ellen szavaz, amit persze sose fogad el a nyugat, hiszen ez nyilvánvaló választási csalás.

2014 decemberében nagy balszerencse ért. Kénytelen voltam elmenni egy kétnapos céges kommunista szombatra, liberálisul tímbildingre.

Nem lehetett egyszerűen nemet mondani, minden főnök nyaggatott, nem tudtam semmi kamuokot találni a kimaradásra.

Szóval szombat reggel megjelentem a munkahelyemen, majd felszálltam a bérelt céges buszra, mely 2 és fél óra alatt elvitt minket egy egyébként kifejezetten kellemes hegyvidéki üdülőhelyre, ott is egy meglehetősen jó, termálvízes forrás mellé épült szállodába.

Azzal vígasztalódtam, hogy útközben hallgattam valamit a telefonomon fejhallgatómmal, s fényképeztem. Aztán a helyszínre megérkezve beszélgettem két normálisabb kollégámmal. Az igazi esemény este volt.

Jött a buli, az evés, ivás, tánc. Miután ettem eleget, egy óvatlan pilanatban, amikor senki se figyelt, úgy 23 óra körül elmentem a vécébe, majd onnan a szobámba. A többiek hajnalig üvöltöttek. A legkeményebb mag részeg lett, majd elkezdett kerti bútorokat dobálni a medencébe. Kinéztem az ablakon egy idő után, hátha nem vetkőzik valamelyik kolléganő, de nem, ilyesmi nem zajlott, így nyugodtam aludtam tovább.

Reggel fel is keltem időben, fél 7 körül. Mivel a szálloda alapból termálvízes turizmusra épült, keresni kezdtem a lehetőségeket. Meg is találtam az alagsorban a rendkívül kulturált kinézetű szaunákat. Az egyiket beüzemeltem, majd beültem. 50 percig üldögéltem bent, aztán kimentem a hideg vizes medencébe, mely mellett pár kolléga részegen aludt, majd visszamentem a szobába zuhanyozni. Aztán szembejött a főnök, aki éppen fogta az egyik tökrészeg kolléganőt, láthatóan szex is volt nemrég. A főnök zavartan rámnézett, majd azt mondta "ami a tímbildingen zajlik, az a tímbildingen marad", mire én bólintottam, ő meg rám mosolygott. Aztán reggelizni mentem, minden étkezést a cég fizetett.

11 körül szerencsére elindultunk haza. 15-re otthon voltam, a lakásomban. Nem szeretnék soha többet tímbildingre menni, azóta minden munkahelyemen sikerült ez alól kibújnom, bár hozzáteszem, a szálloda végülis egy teljesen jó hely volt.

A kreol az a nyelvállapot, amikor egy adott, nyelvileg heterogén lakosság megtanul, pontosabban kialakít egy közös új nyelvet, mely azonban csak kiegészítő szerepet játszik.

A legjobb példa erre a karibi angol kreol nyelvek. Eredete: az Afrikából behurcolt néger rabszolgák nem tudtak se egymással kommunikálni (hiszen nem mind ugyanabból a törzsből származtak), se fehér gazdáikkal (akik meg csak angolul beszéltek). Így kialakult egy sajátos, egyszerűsített angol nyelv sokféle afrikai hatással. Talán egyik legérdekesebb példa a jamaikai nyelv, a jamaikai angol kreol, helyi nevén: patwa.

2-3 nemzedék alatt a jamaikai néger rabszolgák eredeti nyelve kihalt, mindenki már csak a patwát beszélte, s - iskolázottsági szint függvényében különböző szinteken - a "normál" brit angolt. A patwa tehát nem lett pidzsin nyelv - a pidzsin olyan kreol, mely egy adott lakosság anyanyelve.

Tehát Jamaikában az angol az anyanyelve a lakosságnak 300 éve immár. Ez természetesem jamaikai angol nyelvjárás, mely nem azonos a szabványos brit angollal, de nem is áll messzebb a brit angoltól, mint pl. az amerikai angol.

Mára a jamaikai nyelvhelyzet az, hogy mindenki kétnyelvű. Minndenki beszél mind jamaikai angolul, mind patwául, de nem mindenhol. Pl. írásban soha nem használják a patwát, sem olyan szóbeli helyzetben, ami "fontosnak" minősül: iskola, munkahely, politika, tudomány, stb. S sose használják idegenekkel se, sőt a jamaikaiak kifejezetten utálják, ha idegen próbál patwául beszélni, ezt amolyan betolakodásnak tekintik.

Van a dologban művetségi elem is: minél műveltebb valaki, annál kevésbé beszél patwául, de a legműveletlenebbek is beszélnek jamaikai angolul tökéletesen, s legműveltebbek is patwául családi környezetben.

Hozzáteszem: vannak kreol nyelvek, melyek önálló, erős nyelvekké fejlődtek, de pont a patwa nem ilyen: sose létezett igény a jamaikaiakban, hogy az angol helyett használják, mindigis csak amolyan nemzeti identitási elem volt, mely kiegészítette az angolt.

A nagy cégek egyik rituáléja a munkaköri leírás. A valósághoz ritkán kapcsolódik.

Eleve ezek a leírások semmit se jelentenek a legtöbb esetben. Amikor először kaptam munkahelyi leírást, 5 oldal volt, gyakorlatilag a világmindenség összes elképzelhető feladata benne volt, az első oldalon pedig pár május elsejei típusú jelszó is díszelgett.

Oda is mentem közvetlen főnökömhöz megkérdezni, rámutatva az első pontra, ami kb. úgy szólt, hogy "distinctively and dynamically maximize diverse client-centered best practices", hogy ez mi a fenét takar, ő azt mondta, ez csak formalitás, ne olvassam, csak írjam alá. Magyarul: az se érti, aki írta. Így nem is olvastam el alaposan, csak aláírtam. Mondanom sem kell, soha senki többet nem hivatkozott a munkaköri leírásra.

Bulgáriában a legbiztosabb választási manipuláció módszer a szavazatvásárlás. Gyakorlatilag nem lehet lebukni vele, szemben mondjuk a láncszavazásos módszerrel.

A sötét Balkánon ez a fő módszer a kezdetek óta.

S mára sikerült megtalálni az ellenszert is. Mert évekig az volt a módszer, hogy nyíltan üldözték, de ez abszolút hatástalan és hatékonytalan, hiszen a módszer megfoghatatlan.

A legújabb módszert cigány aktivisták találták ki (hiszen a szavazatvásárlás fő "ügyfelei" a cigányok), a lényege az, hogy azt tanácsolják az embereknek, fogadják el csak a pénzt, majd szavazzanak arra, akire akarnak, de soha arra, aki fizetett nekik. Amióta ez megy, drasztikusan csökkent a szavazatvásárlás.

A legálisan vett szavazat módszer se működik: Bulgáriában ugyanis ez lehetséges legálisan is, ennek módja, hogy választási megfigyelőnek neveznek ki embereket, amit szabad pénzzel honorálni, s mivel nincs korlát, akár több tízezer megfigyelő is kinevezhető. A bukás ott jött: egy ebben utazó üzletember-politikus csúnyán elbukott, ugyanis kevesebb ember szavazott a pártjára, mint ahány megfigyelőjük volt, azaz az emberek felmarkolták a pénzt, majd másra szavaztak. Az én saját apósom is ezt csinálta egy alkalommal.

Kétszer is írtam a most is zajló bulgáriai tüntetésekről - itt és itt -, a leírtakat nem ismételném meg. Viszont 2 hete megjelent egy cikk a témáról a Mércében, ezt kommentálnám röviden.

A cikk alapvetően jó, s nagyon jó lenne, ha nem lennének benne - politikai okokból - erős hamisítások.

A szerző merészen leír, de legalábbis érzékeltet 2 fontos tényt:

• a "korrupcióellenes harc" lényege: elégedetlenség, hogy nem mi vagyunk a "korrupció" haszonélvezői, hanem valaki más,
• az ilyen tüntetásek mozgatói a középosztály, annak is a felsőbb része, az alacsony rétegeket az egész teljesen hidegen hagy.

Amit szintén megemlít: a bolgár főügyész leváltásának követelése mögött az áll, hogy az lecsapott a kormánnyal nem baráti viszonyban álló oligarchák üzleti érdekeire. Ugyanis Bulgáriában - szemben Magyarországgal - valóban léteznek oligarchák. Emlékeztetnék: az "oligarcha" nem gazdag embert jelent, hanem olyan embert, aki vagyona révén meghatározó politikai befolyással rendelkezik. Ilyen ember Magyarországon nem létezik, sőt sose létezett. A magyar rendszer egyik pozitívuma - sok negatívuma mellett -, hogy sose tudtak kiemelkedni oligarchák, azaz a magyar politikát máig politikusok alakítják, s nem mögöttük a szálakat mozgató üzletemberek.

S most ami a cikkben a manipuláció. Hogy nincs Bulgáriában baloldal. Hát persze, pont azért nincs, mert megszüntetése az egyik eleme volt a nyugati integrációnak. A volt kommunista párt utódja, a Bolgár Szocialista Párt a 90-es évek végéig erősen baloldali volt, s a párt liberális fordulata feltétele volt az euroatlanti integrációnak. (Hozzátenném, a BSZP ma is kevésbé liberális, mint magyar verziója, az MSZP.)

S a bolgár újbaloldal? Az nem létezik a valóságban, még a magyar helyzethez képest is minimális.

A cikk megemlíti Vanja Grigorovát, aki szakszervezeti aktivista, nem politikus azonban. S elhallgatja, hogy Grigorova a jobboldali szakszervezet aktivistája!

Bulgáriában is kisebbséget alkotnak a szakszervezeti tagok, de az extra alacsony magyar adathoz képest a helyzet jobb: míg Magyarországon a dolgozók alig 11 %-a szakszervezeti tag, addig Bulgáriában az arány 23 %. A bolgár szakszervezeti mozgalom jóval egységesebb, mint a magyar: míg Magyarországon számtalan, egymással harcoló szakszervezet van, addig Bulgáriában a szakszervezeti tagok 95 %-a két nagy szakszervezeti szövetséghez tartozik: az egyik "baloldali", a volt kommunista szakszervezet jogutódja, a másik "jobboldali", a volt antikommunista ellenzék tagjaként kezdte működését. Nevezett Grigorova az utóbbinak az aktivistája.

A cikk azt írja "(Grigorova) a 2019-es európai parlamenti választásokon már csupán a szavazatok fél százalékát szerezte meg" - mintha valaha is többet szerzett volna. Megemlítésre kerül az isztanbuli egyezmény, melyet Grigorova támogat, erről a cikk azt írja, az egyezmény ellenzője a jobboldal, miközben a valóságban éppen a bolgár szocialisták indították meg 2 éve az isztanbuli egyezmény ratifikációja elleni kampányt.

S még valami: se a jobboldali, se a baloldali bolgár szakszervezet nem támogatja a szófiai tüntetéseket.

A ún. konzervatívizmus sose volt egyéb, mint gazdasági ultraliberalizmus, mérsékelten liberális kultúrpolitikával. Szükség rá ugyanúgy nincs, mint a "fajtiszta" liberalizmusra.

Sőt, ma már ez se igaz. Egymás után vezetik be pl. a nyugati konzervatív pártok a homokos "házasságot". Azt szoktam mondani: a mai konzervatív az 50 évvel ezelőtti liberális, a mai liberális pedig az 50 évvel későbbi jövőbeli konzervatív.

A konzervatívizmus mindig csak reakció volt a liberalizmusra. A liberalizmus alapjaival egyetért teljes mértékben a konzervatívizmus, de kicsit lassabb, szervesebb haladást akar.

A történelem kereke becsengetett, s a konzervatízmus kéretik elfoglalni helyét a történelem szemétdombján.

Nyilván semmi gond a konzervatívizmussal, ha a progresszívizmus ellentétjeként használjuk, de ez nem politikai ideológia.

A 90-es évek közepéig nagyjából progresszív-liberális voltam, valamikor 1993-1994 között álltam át, még az 1994-es választás előtt. Aki később azt mondta, köpönyegforgató vagyok, annak mindig ezt a tényt mondtam el: éppen a progresszív-liberális erők történelmi, hatalmas választási győzelme előtt pártoltam el tőlük - miféle köpönyegforgató az, aki ilyet tesz?

De volt valami amit még liberálisként se értettem: hogy miért csinálja azt a a Pető-körüli agytröszt, amit tesz. (Emlékeztető: Pető Iván 1992-1997 között volt az SZDSZ elsőszámú vezére.) Persze értettem a mögöttes logikát: liberális pártot csinálni az MSZP-ből, ennek érdekében a Tölgyessy-típusú konzervatívokat kiűzni az SZDSZ-ből. De akkor is láttam: ez hülyeség. Ezzel ugyanis az SZDSZ magára veszi a kádárizmus összes negatívumát, míg a pozitívumokat önként átadja Csurkának. (Akkor még a Fidesz nem volt tényező, s eleve még a liberális térfélen játszott, majd a két térfél között ugyekezett egy új pólust csinálni, persze sikertelenül, Magyarországon soha senkinek nem sikerült ez.)

Persze megértem, pragmatikusan és rövid távon igaza lett Petőéknek, hiszen tény, hogy 1994-ben hatalmas győzelmet sikerült elérni az immár egyesült MSZP-SZDSZ tengelynek. Csakhát hosszú távon ez hatalmas kár lett:

• megszűnt a liberalista alternatíva mint önálló erő,
• megszűnt a modern baloldal esélye is.

Mindezek helyett lett a ballib zagyvaság, azaz jobbos program balos jelszavakkal, s bár ez akkor működött, mindenképpen hosszú távon ez esélytelen volt. Persze akkor a nemzetközi környezet is ezt akarta. Az egyébként történész Pető képtelen volt történelmi léptékben gondolkodni.

Akkor azt hittem, lesz majd egy baloldali párt, mely felmondja a ballib konszenzust, s megy az SZDSZ és az MSZP is a temetőbe. Abból indultam ki: az egész rendszer igazságtalansága baloldali reakciót fog szülni.

Hozzáteszem: azt akkor álmomban se gondoltam volna, hogy ez az áttörés jobbról fog megtörténni, s éppen a Fidesz lesz az, mely megvalósítja mindezt.

A többi már történelem. A Fidesz 1996-1997-re felhagyott egy jobb és bal közti önálló centrista liberális-konzervatív pólus tervével, átállt a jobboldalra, majd nagy erőkkel - és sok ellenállást leküzdve - elfogadtatta magát a jobboldali törzszavazókkal. Közben le kellett rombolnia minden létező jobbos alternatívát, ez az MDF-et és a kisgazdákat jelentette.

Csak nyugodtan, szépen, ahogy a liba gágog a réten.

Az alappont: dolgozni rossz dolog, ebből indulj ki! A munkavállalásnak egy értelmes célja van: a fizetés.

Sose fogjuk jól érezni magunkat egy munkahelyen se, ez eleve szögezzük le. Azaz kisebb és nagyobb rossz között választhatunk csak.

Na most, a munkaidő lényege: valahogy kíbirni, a lehető legkevesebbet dolgozva.

Ha bármi baj van, keressünk új munkahelyet. Ezt baj nélkül is érdemes folyton keresni, mert ha nem tesszük, elmulasztjuk esetleg a jobb ajánlatokat.

Sose tervezz hosszú távra!

Legyünk mindig hitelesek. Rossz, aljas jellemre vall, ha korábban lelkesen tapsoltunk a főnöknek, majd felmondási idő alatt szemétkedünk. Ahogy dolgoztunk korábban, úgy csináljuk ezt a felmondás alatt is. Se kevesebbet, se többet ne dolgozzunk! Mindkettő infantilis, éretlen jellemre vall.

Mindig az objektív igazságot mondjuk volt munkahelyünkről, sose becsméreljük, csak mert elmentünk onnan. Ez egyrészt hiteltelen magatartás, mintha a volt csajunkról híresztelnénk utólag milyen ronda teremtés, ráadásul kontraproduktív is, esetleg később visszamegyünk elhagyott munkahelyünkre, vagy olyan helyre megyünk, mely jó kapcsolatban áll lealázott munkahelyünkkel.

Jéghideg fej, forró szív és tiszta kéz!

Komoly ember eleve tudja, hogy semmit se szabad komolyan venni egy munkahelyen. Nem mondom, hogy ne dolgozzunk, azt se, hogy szabotáljunk vagy lopjunk, ezek ugyanis értelmetlen és erkölcstelen eszközök.

De aki idősebb, s akinek emiatt hatalmas tapasztalata van a kommunista rendszerből, az tudja: a szövegeket nem szabad komolyan venni.. Ahogy a múlt rendszerben a "mondd meg a véleményedet", ugyanaz most a "légy proaktív": ha tényleg szót fogadsz, nagy bajaid lesznek.

Szóval: a munkahelyed nem az életed, így ne foglalkozz vele, csak amennyit kénytelen vagy a bér megkapása miatt. S rögtön jobban fogod magadat érezni.

Komolyan - feltételezve, hogy hiszünk a szövegnek -, minek is proaktívnak lenni? Ez legyen a tulaj és a felső vezetés dolga, az egyszerű dolgozónak mindegy, jól megy-e a cégnek vagy sem. Majd hülye leszek ingyen tanácsokkal növelni a kulákok profitját!

A "termelékenység" egy liberális varázszó. Létezik, de nincs valós tartalma.

Egy példa: ha a tőkés szabadon garázdálkodhat, akkor a munkásának fizet 100 egységnyi pénzt, ha viszont megszorítjuk a szarvát, akkor 500-at.

Tök ugyanazt csinálja mindkét esetben a munkás. Csak az utóbbiban ki lett harcolva a magasabb bér. Így magasabb lett a "termelékenysége".

Ezek a csúnya oroszok egyszerre gonoszak és tehetségtelenek. Hiszen olyan szupermérget fejlesztettek ki, amitől soha senki se hal meg. Ki érti ezt?

A Navalnij-akció csúnyán elbukott, most kitervezői igyekszik arcukat menteni, s egyre jobban belegabalyodnak saját hazugságaikba. Nem elég, hogy a 2 héte még állatólag javában haldokló Navalnij ma makkegészségesen mosolyog, de már arra is emlékszik a neves orosz hazaáruló, hogy személyesen Putyin vitte be szobájába a gyilkos mérget.

Ha más nem marad, a lapos Földet rettegésben tartó földönkívüli gyíkemberek is lesznek a jövő héten Soros és a CIA közösen rosszul megírt darabjában.

A jóság nem valamiféle anyagi izé, mely ideiglenes szükséges. A jóság maga az ember lelkének gyümölcse. S mindig szükséges. Olyan mint a létezés.

A szabadság szintén alapvető, a rossz szabadsága is, de különösen a szükség van az emberek tájékoztatására. Mert a modernitás acélketrecébe zárt lélek sokszor annyira el van nyomva, hogy nem marad ideje körülnézni se.

Különösen most, a kései liberalizmus hanyatló-dekadens szakaszában hatalmas gonoszságot sugároznak a rendszeruraink által vezérelt médiabirodalmak. Ezért van hatalmas szerepe a sok kis, antiliberális civilnek, meg az őket segítő erősebbeknek.

Már eleve a pluralizmus nagyon hasznos. Ez ugyanis sok embert elgondolkoztat: vajon a hivatalos és kötelező liberális narratíva az egyetlen-e, amin keresztül nézendő a világ? S ez sokaknak kezdő pont ahhoz, hogy lelkük féllelegezzen.

A liberalizmus, a kapitalizmus likvidálása nélkül nem lehetséges jólét. A kapitalizmus ugyanis eleve antidemokratikus, s egyik ismérve éppen az általános jólét ellenzése. Persze nem szavakban, de cselekedetekben.

Szerencsére ez a század az utolsó évszázada ennek a rendnek.

Most megy le lassan a klasszikus, "demokratikus" verzió, jön az autoritárius kapitalizmus, majd az is összeomlik. Jó hír.

Minden más híreszteléssel ellentétben, a "jobboldal" és "baloldal" szavaknak nincs értelmük a polgári kor előtti időkben.

A baloldal-jobboldal elhatárolódás jelentése: hol áll a tőke-munka ellentétben. A baloldal a munka oldalán áll, s két fő verziója:

• mérsékelt baloldal (középbal), mely elfogadja a polgári, liberális demokráciát, annak gazdasági rendszerével együtt, s abban hisz, hogy benne reformokat kell végrehajtani a nagyobb újraelosztás, ezáltal a nagyobb társadalmi igazságosság érdekében - a tipikus példa erra a szociáldemokrácia, annál jobbra állnak a szociáliberálisok, balra pedg a manapság elsősorban zöld progresszívek,
• radikális baloldal (szélsőbal), mely a polgári, liberális demokráciát meg kívánja dönteni, mert azt állítja, annak gazdasági rendszere nem reformálható - a tipikus példa a kommunisták, annak több változata, s még radikálisabbak az anarchisták.

A jobboldal ezzel szemben a tőke oldalán áll. Ennek mértéke változó. A hagyományos liberálisok a tőke mindenhatóságában hisznek (különösen a libertáriánusok), míg a másik oldalon a kereszténydemokraták (s különösen a keresztényszocialisták) a keresztény értékeket igyekeznek keverni a liberális elvekkel.

Az külön kérdés, hogy a jobboldal a társadalmi (azaz nem gazdasági) kérdésekben hol áll: így vannak progresszív jobboldaliak és konzervatív jobboldaliak.

A szélsőjobb egy nagy kakukktojás, mert jellemzően egy sor alapvető jobboldali értéket nem fogad el. A "szélsőjobb" név amolyan jobb híján talált elnevezés, mivel valahogy el kellett határolni őket a szélsőbaltól.

Ha nagyon kellene választani, a keresztényszocializmust választanám, de aláhúzom: ez egy inkoherens, alapjaiban téves eszme. Azért választanám, mert picit kevésbé téves az összes többinél:

• a szélsőbal abban téved, hogy a polgári állam alapgondolatát elfogadva, arra építve akar valami újat,
• a szélsőjobb abban téved, hogy egy eredendően liberális eszmét, a nacionalizmust turbósítja fel,
• a középjobb és a középbal pedig a polgári modell igenlésében téved;

valójában tehát nem akarok ezek közül választani.

Az alapprobléma a polgári demokrácia, a liberális eszme, így ezek következetes és koherens elutasítása nélkül nem látok megoldást. Ez az eszme eddig nem nyert pontos kifejtést, bár voltak rá próbálkozások mindig.

Fel vannak fújva a számok. A legfantasztikusabb adatok 80 millióról szólnak, ami teljes abszurdum: ha igaz lenne, ma lakatlan lenne az egész volt szovjet terület.

Ahogy a gulág adatok is teljesen abszurdak. Ha elhinnénk őket, ez azt jelentené, minden második ember gulágon volt. A valóságban a szovjet rendszer összesen alig 15 milió embert küldött gulágba, s ezek átlag 10 %-a halt bele. A gulág ugyanis munkatábor volt, nem haláltábor.

A népességkitelepítések alatt meghalt 1 millió ember. Ez akkor volt, amikor Sztálin kitalálta, egyes népek természetüktől fogva nácibarátok, így át kell őket telepíteni a frontvonaltól messze, nehogy segítsék a németeket. Majd ez folytatódott más népekkel is, immár nem náciszimpátiájuk, hanem más ok miatt. A teljes lista - beleszámítva azokat a népeket is, melyeket csak részleges kitelepítés sújtotta - balkárok, csecsenek, észtek, finnek, görögök, ingusok, izsórok, karakalpakok, kalmükok, koreaiak, krími tatárok, lengyelek, lettek, litvánok, németek, norvégok, románok.

Továbbá politikai okokból az egész kommunista időszak alatt kb. 1 millió embert végeztek ki.

A legtöbb áldozata a polgárháborúnak van. Itt a kommunisták kb. 2 millió mebert gyilkoltak le. (Az ellenoldalnak is volt legalább ennyi áldozata, de azokat nyilván nem számolhatjuk a kommunista áldozataok közé.)

Az összes többi legfeljebb közvetett áldozat, lásd rossz gazdaságpolitikai miatti éhezés, stb. Ezek közül politikailag motiváltnak csak a kolhozosítás áldozatait érdemes ide számolni, ez kb. 1 millió ember.

Az össz adat 6-7 millió ember. A valóságban a szovjet rendszer kevesebb embert ölt meg 70 év alatt, mint amit a belgák Kongóban 20 év alatt, a XIX. sz. végén.

A fantasztikus áldozatszámokat jellemzően ex-komcsik találják ki, azaz szimpla egyéni önfelmentési kísérlet.

Az átlagember nem akar sehová migrálni, erre jellemzően 2 embercsoport hajlamos:

• az adott társadalom legaktívabb tagjai,
• az adott társadalom legkétségbeesettebb tagjai.

Ezek együtt 10 % maximum, csak különleges helyzetben több.

Az értelmes emberek pedig - ezek ritkán azonosok a fenti 2 csoporttal - megértik, hogy ha az egész világ elmenne a világ leggazdagabb területeire, azok megszűnnének gazdagak lenni

Olyan ez, mint az elitklubban való tagság: ha mindenki tag lehetne, már nem lenne értelme tagnak lenni.

Jelenleg a világ átlagos életszínvonala a jelenlegi magyar átlag életszínvonal 52 %-a. S még egy adat: jelenleg a világ lakosságának kétharmada a világ átlagos életszínvonala alatt él. S a legszegényebb európai állam - Koszovó - is gazdagabb, mint a világ 80 országa.

Van egy olyan tévképzet a keresztény emberről, hogy az folyton szenved, hiszen akarattal nem éli ki vágyait, pedig milyen jó is lenne azokat kiélni, hanem ehelyett folyton kénytelen jól cselekedni mások érdekében, saját magát elnyomva.

Semmi se áll távolabb a valóságtól mint ez.

Az ilyen csak egy kezdő keresztény lehet, egy fejlett keresztény nem ilyen.

Van egy mondás (nem emlékszem a szerzőre):

• a kezdő keresztény olyan, mint egy rabszolga: azért nem tesz rosszat, mert fél gazdája büntetésétől,
• a haladó keresztény olyan, mint egy bérmunkás: azért nem tesz rosszat, mert reméli cserébe munkaadója jutalmát,
• a fejlett keresztény olyan, mint egy szabad ember: azért nem tesz rosszat, mert tudja, nem áll ez érdekében.