A munkahelyi kiegés egy civilizációs, rendkívül sznob álbetegség.

Még sosem láttam pl. építkezésen lapátoló munkást vagy gyári esztergályost kiégni. Egyszerűen nincs rá idejük: mert vagy dolgoznak vagy pihennek, s nem pazarolják idejüketidiótaságokra.

A munkahelyi kiégés jellemzően irodai proletárók hobbija, olyanoké, akik elhitték magukról, hogy munkájuk „érdekes” lesz, hogy „megvalósítják magukat”, meg hamarosan ők lesznek dollármilliós jövedelemmel a cég vezetői. Azaz csupa olyan ember, aki nem látja az őt körülvevő világot és/vagy képtelen elemezni azt.

Pedig nem: a legtöbb munka unalmas, s a legtöbb embernek a munkája nem a hobbija.

A megoldás: nem hobbiként tekinteni a munkára.

Ha ez sem segít, marad a nyafogó sznob rituális megverése.

A mai köztársaságok szinte kivétel nélkül monarchiák utódai. A monarcha helyett lett az elnök.

A legtöbb országban az örökletes államfő helyett választottat akartak, azonban külön biztosítékként még a mandátumát is korlátozták. Azaz nem lehet ugyanazt a személyt korlátlanul megválasztani az államfői posztra. A legtöbb országban az államfő csak 1 vagy 2 hivatali időszakra választható meg. Más országokban kisebb a korlátozás: csak az egymást követi államfői időszakokat korlátozzák.

Kivételes az olyan ország, ahol nincs semmilyen korlátozás az államfő hivatali idejére, s az államforma köztársasági.

A világ 202 országából jelenleg összesen 158 nevezi magát köztársaságnak (bár ezek közül  9 rendelkezik olyan elemekkel, ami miatt kétséges, hogy ezek valóban köztársaságok-e a szó szoros értelmében, de ezt most hagyjuk).

Ezek közül  102 elnöki vagy félelnöki köztársaság, azaz olyan ország, ahol az államfő valós hatalommal rendelkezik, míg a maradék 56 olyan ország, ahol az államfő majdnem vagy teljesen protokoláris poszt, valós hatalom nélkül (mint ahogy Magyarországon is).

A 158 köztársaság közül csak 32 országban nincs korlátja az államfői tisztségnek (ezek közül 5 európai: Azerbajdzsán, Belarusz, Észak-Ciprus, Izland, Olaszország). E 32 közül 22-ben az államfő tényleges hatalmi tényező, 10-ben ceremoniális tisztség (az európiak közül: Izland és Olaszország).

Azt még meg tudom valahogy érteni, hogy mi értelme van egy valós hatalommal rendelkező államfő mandátumainak számát korlátozni. Ami azonban furcsa számomra:

• minek korlátozni egy merőben protokoláris jellegű államfő hivatali tisztségét?
• ha pedig korlátozni kell a vezető politikus hivatali tisztségét, miért nem korlátozzák egyetlen országban sem* a kormányfő hivatali idejét, azokban sem, ahol a kormányfő a legfőbb vezetői tisztség?

Azaz az államfői mandátumkorlátozás olyan múltból maradt, teljesen értelmetlen szokásnak tűnik az olyan országokban, ahol az államfő nem valós hatalmi tényező.

*korlátozva van a kormányfői mandátum Kínában és Vietnámban, de ott nem a kormányfő a legfőbb politikai vezető

A modern jobboldal pont ugyanaz, mint a modern baloldal: a különbség csak annyi, hogy míg a baloldal a baloldali értékeket árulta el, addig a jobboldal a jobboldaliakat. Természetesen a gazdaságpolitikát leszámítva, mert abban mindkét oldal egyformán ultrajobbos és liberális, a legminimálisabb különbség észrevételéhez is hatalmas erejű mikroszkóp szükséges.

Állítólag a baloldal fő feladata a társadalmi igazságosságért való kiállás lenne. Láttuk: a baloldal ebben teljesen megtagadta önmagát. Ugyanígy, állítólag a jobboldal fő feladata pedig a hagyományok védelméért való kiállás lenne. Nos, a jobboldal itt pontosan ugyanúgy tagadta meg magát.

Míg a modern baloldal manapság ultraliberális jelszavakat hangoztatva harcol a bérmunkások, az alkalmazottak ELLEN, addig a jobboldal esetében meg azt látjuk , hogy a modernitás jelszavával harcol minden hagyomány ELLEN.

Illemből persze mindkét oldal masszívan hazudik. A moden baloldali így szakszervezeti tagkönyvvel a zsebében éljenzi a nagytőkét. A modern jobboldali pedig időnként keresztet vet, miközben éppen családot rombol. A modern baloldali elmagyarázza, miért jó a kisembernek, ha a nagytőke nyeresége növekszik, elmagyarázza, hogy ez az „igazi” baloldali érték. A modern jobboldali pedig arról tart beszédet, hogy az „igazi” keresztény az, aki tolerasztaként viselkedve támogatja az egyneműek „házasságát”, s hozzáteszi, hogy Jézus is felvonulna  tapsolva  az antihumanista perverzek menetén.

A szemét azonban szemét marad, mindegy melyik oldalán van a szemétdombnak.

A mai, modern, hanyatló liberális társadalmak egyik beteges vonása a politikai korrektség, azaz csak bizonyos nézeteket szabad hangoztatni, másokat nem.

A diktatúrákban is így szokott ez lenni: az emberek tudják mit szabad mondani és mit nem.

Mint kommunista diktatúrában felnőtt, szocializálódott ember  ezt már megtanultam kisgyermek koromban. Hányszor hallottam nagyszüleimtől és szüleimtől a következő mondatokat:

• Ilyet nem szabad mondani.
• Erről nem szabad beszélni.
• Halkabban, azt akarod baja essen apádnak?
• Ha meghallják mit mondasz, szüleid elvesztik állásukat!

Időnként visszakérdeztem „de igaz-e, amit mondok vagy nem?”, amire általában – szerencsére szüleim, nagyszüleim, a többi rokon elég őszinte ember volt – azt a választ kaptam „persze, hogy igaz, de nem szabad mondani”.

Úgy harmadikos általános iskolás koromban már kiválóan tudtam, hogy mi az, amiről nem szabad beszélni sosem, s miről lehet időnként beszélni, s miről pedig bármikor.

Egy időben ez még lelki gondot is okozott: miért kényszerítenek arra, hogy hazudjak? De hamar rájöttem: az igazság magunknak való, nem közszemlére. Ha üldözik a véleményt, akkor hazudni nem bűn, mint ahogy egy udvarias, kegyes hazugság kimondása sem az.

A liberalizmus és a kommunizmus között a különbség csak az, hogy a liberalizmusban ritkán jár börtön az íratlan, „szent” szabályok megsértéséért, jellemzően a hatalom „csak” egzisztenciálisan próbálja lehetetlenné tenni a másképp gondolkozókat.

A huszas éveimben másfél évig tagja voltam egy vallási szektának, ott ugyanazt tapasztaltam: a kommunista diktatúránál is abszurdabb cenzúrát és íratlan szabályokat, melyeket az emberek nem mertek megsérteni. Ott időnként még kérdezni se volt szabad. Erről egy karikatúra:

 A nap, amikor Brad rákerült a bajkeverőgyanúsak listájára – "Elnézést, a kézikönyv nem engedélyez ilyen kérdést."

A nyugati liberalizmusban a szentek szentje a holokauszttagadás, sőt egyes országban még a holokausztrelativízálás és a holokauszt egyediségének tagadása is, ezekért még börtön is jár időnként.

Bár holokauszttagadó nem vagyok (mi okom lenne tagadni egy valós történelmi eseményt?), én magam is holokausztrelativizáló vagyok: tagadom, hogy a zsidók irtása a II. vh. során valamiféle egyedi, megismételhetetlen esemény lett volna, melyet ki kellene emelni a hasonló események sorából és fel kellene helyezni valamiféle vallási tézisként a fellegekbe.

Természetesen egyébként a holokauszttagadás ugyanolyan abszurd, mint bármely más valós történelmi esemény tagadása. De ennél még abszurdabb ezt bűncselekménynek nyilvánítani.

Az a társadalom, ahol eszméket és gondolatokat tiltanak a XXI. században önmagáról állítja ki a nem túl előnyös bizonyítványt.

Érdekes persze, hogy a liberálisok eközben gond nélkül kritizálják azt, hogy a középkorban bűncselekmény volt eretneknek lenni. Pedig az akkori állam ugyanabból indult ki: az eretnekség abszurdum, hiszen hazugság, Isten tanítását tagadja, azaz közérdek kriminalizálása.

Terjed az utóbbi hetekben egy hamis hír a keresztény médiákban.

A hír lényege: az Emberi Jogok Európai Bírósága kimondta, hogy idén március 1-től bűncselekmény lesz kiskorút megkeresztelni, ez ugyanis ellenkezik az ENSZ által 1989-ben elfogadott Gyermekvédelmi Egyezmény 3. pontjával, mely szerint a gyermekek érdekeinek védelme a legfőbb irányelv, valamint az 1950-ben elfogadott Emberi Jogok Európai Egyezményének 9. pontjával, mely szerint a vallás- és lelkiismereti szabadság egyéni jog.

A történet igazságalapja az, hogy pár éve egy megromlott kapcsolatú olasz szülőpár gyerekét a katolikus apa megkereszteltette, az ateista anya ellenkezése ellenére, annak tudtán kívül. Ezután az anya – akinek a bíróság megítélte a gyerek felügyeleti jogát – felszólította a katolikus egyházat, vonja vissza a gyerek keresztségét. A katolikus egyház ezt természetesen megtagadta (valójában nem is tehetett mást, hiszen a keresztség nem vonható vissza). Erre az anya a bírósághoz fordult: kötelezze az egyházat a keresztség visszavonására. A bíróság megállapította, hogy nincs joghatósága az ügyben (nincs joga az állami bíróságnak beavatkoznia egy egyház belső szertartásaiba), így érdemben nem is foglalkozott a kérdéssel. Ezután fordult a nő Emberi Jogok Európai Bíróságához, annak megállapítását kérve, hogy a keresztelés sértette a gyerek jogait. Az Emberi Jogok Európai Bíróság pedig kimondta: a hivatkozott egyezmények NEM tiltják kiskorúak keresztelését, s az ilyen keresztelés pedig NEM értelmezhető úgy, hogy sértené a gyerekek jogait.

Magyarul: maga a hír kamu.

Viszont érdemes odafigyelni, ugyanis mindez jól mutatja a keresztényellenes lobbi hátsó gondolatait. Ami ma még abszurdum, 20-30 év múlva nem biztos, hogy az lesz. A homoklobbi is azzal indított, hogy ne legyen bűncselekmény az, hogy két felnőtt egymással mit csinál, akkor se, ha azt a társadalom betegesnek tartja, s látjuk mára hová fajult mindez: homokosok terrorizálják országok népeit, hisztizve követelve, hogy mindenki vegye át az ő törpekisebbségi értékrendjüket.

Írtam már többször is arról a sajátosságról, hogy a magyar baloldal valójában mélyen jobboldali. Azonban észre kell venni, hogy ennek megvan a maga összeurópai kerete is, azaz mégsem lehet egyedi magyar vagy kelet-európai jelenségről beszélni.

Ez pedig az európai baloldal fejlődésének fontos állomása, az 1968-as francia diáklázadás. Ma elértünk ennek végpontjára. De hol a kezdet?

A kezdet a kommunista eszméből való kiábrándulás. Ennek alapja a nyilvánvalóan nyomasztó szovjet és kelet-európai létező. megvalósult kommunizmus keltette mély kiábrándultság a nyugati baloldalon.

A lázadás kezdetben egy, a marxizmusnál is balrább lévő eszmeiségben testesült meg. Amolyan Mao, Che Guevara, Pol Pot, Enver Hoxha keverékben.

Ez az ultrabal azonban hamarosan “felnőtt”, s megtartva eredeti agresszívitását átfordult éppen az elleneszmébe. Ez még személyes vonatkozásban is megtapintható. Itt nem lehet nem említeni több egykori ultrabalosból mára ultraliberálissá vált nyugati politikust, pl. Daniel Cohn-Bendit EP-képviselőről.

Az eszmeiség főbb pontjai:

• a kisember mély lenézése – az osztályelmélet és az alsóbb osztályokkal való szolidaritás helyett forradalmi elitizmus,
• a kultúrharc – Magyarországon ezt a korai, 90-es évekbeli liberális kártevők “az idegen szép” jelszóval vezették be (azaz próbálták bevezetni), nyugaton ez azonban sokkal vadabb formában jelent meg, lényegileg ez a saját hagyományok tagadásával párhuzamosan minden idegen hagyomány éljenzése,
• az antihumanizmus – a korai marxisták és leninisták erőszakkal próbálták megváltoztatni az adott társadalmakat, azok akarata ellenére (arra hivatkozva leegyszerűsítve, hogy a nép nem tudja mi jó neki, ezért erőszakkal kell jót tennineki), az új ultraliberálisok azonban ezen többszörösen túltettek, ők már nemcsak az emberi társadalmon akarnak erőszakot tenni, hanem magán az emberi fajon is, lásd: természetes emberi intézmények (pl. házasság) erőszakos újrahatározása, sőt immár az emberi nemek tagadása, valamint szimpla betegségek egészségnek minősítése.

Megjelent az új embertípus, a liberális toleraszta. Aki mélyen intoleráns, a véleményszabadságot gyűlöli, azaz antidemokrata, viszont magát demokratának tekinti eközben, csak demokrácia alatt a vele való teljes egyetértést érti.

A mai, magát baloldalnak nevező ultrajobbos, liberális torz eszmeiség azonban sikeresen és biztosan nevetségessé tetté saját magát. Kelet-Európában szinte csak törpeeszme ez, de nyugaton is lassan csökken hatása.

A megbokrosodott ballibák vészgágogást tartanak ezen a hétvégén: szeretnék ismét megdönteni a demokratikusan megválasztott, rendkívül népszerű magyar kormányzatot.

Egyik érvük a korrupció. Egyetértek: ne lopjon senki. De hát az esélyes erők között van ilyen? Nincs. Akkor meg miről beszélünk? Ez olyan, mint amikor lemegy az ember a menzára, s nincs rántott libamáj. A választékból vesz valamit, vagy éhen hal, libamájra várva?

Diktatúra? Ezt már Orbán eddig 150-szer éppen bevezette a csúnya Orbán, ha hiszünk a ballib propagandának. Ahogy eddig nem lett diktatúra, úgy ezután sem lesz.

Mi is a vészgágogás valódi célja?

A valódi cél az ország irányának megváltoztatása. A ballib alternatívája a múlt: azaz az ország legyen ismét a leghűségesebb csicskása Brüsszelnek. Ezt már láttuk, nem jött be. Ismerjük a ballib érveket is: vigyenek ki több hasznot a cégek nyugatra, mert a kisember akkor jár jól, ha minél jobban ki van zsákmányolva, s az a jó egy országnak, ha az általa megtermelt érték külföldre távozik. Ezek a "baloldali" értékek ballibáéknál.

Másik oldalról jön a kritika: miért nem szakít Magyarország a nyugattal teljesen, ha ez a függőség annyira rossz.

Maga a kérdés is rossz: a nyugat nem rossz, hanem az adott politikai irányzattal van gond, mely jelenleg nyugaton teljhatalmat élvez. Ennek megváltoztatására törekvés nem nyugatellenesség, mint ahogy nem magyarellenesség az aktuális magyar kormányt ellenezni.

Alapvetően Magyarország egy közepes ország, nagyon kis nemzetközi politikai potenciállal. Egyszerűen az ország nem teheti meg, hogy őszinte legyen. Taktikázni kell.

A lehető legjobb módszer ilyenkor:

• több irányba lépni,
• a rendszerurak közti ellentéteket kihasználni.

Orbán pont ez csinálja. Nekem is borzasztóan gusztustalan, hogy pl. Magyarország. mindenben támogatja az USA külföldi agresszióit, aláírta a TTIP-t, stb., de azt hiszem ez az ár, amivel meg lehetett venni az USA tétlenségét Magyarország harcában a brüsszelitákkal szemben.

Ez van. A lényeg, hogy Orbán tanuljon Horthy példájál - aki ugyanezt próbálta 80 éve -, s ezúttal ne Magyarország legyen a vesztes a végén.

Bátor baloldali intézkedések, a nagytőke szarvának letörése = mindezez a nép érdekét szolgálja, nem csoda, hogy a nép kiáll kormánya mellett.

Ez csak liberális, népellenes ésszel érthetetlen.

Hiába, furcsa a balliba gágogó logika....

A Gyurcsányok és Bokrosok ideje lejárt. Hála Istennek!

Alekszander Litvinyenko kapcsán ismét beindult az oroszellenes propaganda.

Pedig a dolog tiszta. Litvinyenko likvidálva lett egy orosz titkos művelet keretein belül, miután halálos ítélet lett rá kiszabva az orosz legfelsőbb vezetés által, nemzetbiztonsági okokból. Ugyanúgy, ahogy ez nyugaton is szokás hasonló esetben.

S persze Oroszország ugyanúgy nem fogja ezt sosem elismerni hivatalosan, ahogy ezt egyetlen más állam sem ismeri el soha.

Ha egy magasrangú titkosszolga dezertál az ellenséghez, jellemzően ez a megoldás. Kivéve: ha ellenséges titkosszolgálathoz dezertál, mely megvédi őt. Ennyi az egész.

Mindenki elhallgat egy fontos "apróságot" Litvinyenko kapcsán. Úgy tesznek a médiák, mintha Litvinyenko valamiféle ártatlan ellenzéki lett volna, akit a "csúnya" Putyin megöletett személyes bosszúból. Igenám, de nem. Litvinyenko nem a CIA-hoz vagy valamely nyugati szervhez dezertált, hanem a csecsen iszlamista terroristákhoz., akiknek abban segített, hogy jobban és sikeresebben tudjanak merényleteket elkövetni Oroszország ellen.

Vajon mi lenne Edward Snowdennel, ha mondjuk az Iszlám Államnál működne jelenleg? Már rég elgázolta volna őt Moszkvában egy ügyetlen autóvezető...

Mint volt netes kaszinóalkalmazottnak sokszor teszik fel a fenti kérdést.

A választ részletezni kell.

Az onlájn szerencsejátékszolgáltatók által kínál játékok gazdasági értelemben 3 csoportba oszthatók:

• a nem a ház elleni játékok,
• a ház elleni játékok matematikailag modellezhető alcsoportja,
• a ház elleni játékok matematikailag nem modellezhető alcsoportja.

A nem a ház elleni játékok azok, melyekben a “ház” (azaz az onlájn szolgáltató) nem vesz rész játékosként, azaz csak szervező. Ilyen pl. a póker és a bingó. Mindkettőben a játékosok kizárólag egymás pénzét nyerik el, a terem nem ad semmit, azaz nincs kockázata.

Ezekben a ház haszna onnan származik, hogy a befolyt összegből egy részt lecsíp jutalék címén. Pl. egy átlagos, szabványos 10 dolláros pókerversenyen a 9 résztvevő befizet összesen 90 dollárt, viszont a nyereményalap csak 80 dollár, azaz 10 dollár a terem jutaléka. Készpénzes játékokban meg minden egyes potból lekerül egy adott százaléknyi összeg (jellemzően 1-2 %, de ez maximalizálva van).

Azaz a terem nem kockáztat semmit, ezért nem kapcsolódik semmilyen érdeke a csaláshoz, hiszen neki mindegy ki nyer: a jutaléka minden esetben ugyanaz az összeg lesz.

Azaz ezekben a játékokban a terem – minden erre vonatkozó összeesküvéselmélet ellenére – nem csal.

A ház elleni játékok matematikailag modellezhető alcsoportjához azok a játékok tartoznak, ahol a terem játékosként résztvesz és saját pénzt kockáztat, ilyen pl. a blackjack és a rulett.

Ezen játékok azonban eleve úgy vannak kitalálva, hogy hosszú és középtávon mindig a terem nyer. Pl. az európai rulettben a kaszinó esélye kb. 3 %-kal nagyobb a játékosokénál. (Az amerikaiban ennek a duplája nagyjából.) Ez az összeg hatalmas nyereséget jelent egy nagyobb forgalmú terem esetében.

Nincs miért csalni tehát, a csalásmentes játék esetében is a terem oldalán van a matematika.

Igen, rövid távon vesztes lehet a terem, de ez már középtávon kompenzálódik. S persze ott van minden kaszinó fő fegyvere a rövid távú veszteség ellen: a tétmaximalizálás. Nagyon-nagyon kevés kaszinó van a világon, ahol korlátlanul lehet tétet tenni.

A ház elleni játékok matematikailag nem modellezhető alcsoportja a sportfogadás. Ez az egyetlen játéktípus, ahol akár hosszú távon is veszteséges lehet egy terem. Ezért ez az egyetlen eset, ahol a szolgáltatók valóban csalnak, persze ez sem csalás jogilag. Egyszerűen a termek folyamatosan vizsgálják a sportfogadó játékosok eredményeit, s a nagyon sikeres játékosoknál (akik profik a sportban, s képesek jól megjósolni egyes eredményeket) a megtehető tétet maximalizálják, jellemzően akár nevetséges mértékben is. Láttam eseteket, ahol 1 dollárra volt maximalizálva a tét. A cél: az ilyen sikeres játékosok ne tudjanak nyerni, azaz fejezzék be a fogadást az adott teremnél.

A fordított csalás esete, azaz a csaló játékos esete más kérdés. Itt minden terem (legyen az onlájn vagy offlájn) komoly erőket használ minden csalás kiszűrésére. Minden onlájn teremnél van csalásellenes osztály – ahol én dolgoztam, ott három ilyen osztály is működött: egy a pénzügyi csalásokra, egy a játékbeli csalásokra, s egy a jogosulatlan előnyökre.

Mindegyikre egy-egy példa:

• pénzügyi csalás: pl. amikor más személy bankkártyájával fizet be valaki, vagy a sajátjával, de aztán letagadja a befizetést és visszaköveteli a pénzét (chargeback),
• játékbeli csalás: ez tipikusan a pókerben fordul elő, pl. több játékos összebeszél egymással és ismerteti egymással saját lapjait, vagy robotjátékos használata egy játékos által, vagy pl. direkt vesztés a másik játékos számára való pénzátadás céljából,
• jogosulatlan előny: ez a leggyakoribb, ennek fő alakja a csak egyszer felvehető kezdőbónuszok többszöri felvétele hamis személyazonosságok felhasználásával.

Természetesen nincs lehetősége egyetlen teremnek se arra, hogy minden csalást kiszűrjön. De a csalások 99 %-át gyorsan kiszűrik.

Ha kitilt egy liberális média, pl. egy onlájn lap, blog, fórum, stb., egyesek azt mondják: ez a média nem is liberális, hiszen a liberalizmus megengedő. Ennél nagyobb tévedés nincs is, ez egy ballib mítosz ismétlése.

Nem, ha egy liberális média kitilt téged, akkor pontosan ezzel bizonyítja, hogy az a média valóban liberális. Egy igazi liberális ugyanis inkább meghalna, de akkor se engedne ellenvéleményt elhangzani.

A lengyel nép demokratikus választása után – melynek eredményeképpen nem a háttérhatalomnak tetsző kormány került hatalomra – egyre fokozódik a liberális agresszívitás a lengyelek országa ellen. Brüsszelben mindenki toporzékol, hogyan eshet meg, hogy a demokratikus lengyel kormány az EU érdekei helyett a lengyel szavazók érdekeit veszi figyelembe.  

A lengyel kormányzat programja a lengyel életerő harca a brüsszelizmus, a liberalizmus és az ateizmus ellen.

Amíg a nyugat behozhatatlan előnyben van igazságtalan újradisztribúciós mechanizmusai révén, addig a régió érdeke ez EU-rendszer lassú, de folyamatos rombolása. Erre most nagy az esély, több kelet-európai EU-tag szövetségre lépett Brüsszel ellen, ezt a szövetséget kell erősíteni. Hála Istennek Magyarország is dicső szerepet játszik e nemes harcban.

Az EU megoldhatatlan ellentétektől szenved:
- a gazdaság terén: a magállamok nem akarják abbahagyni a periféria pénzének kiszívását,
- a liberális lobbi hisztizve követeli saját értékrendje egyeduralmát,
- a magállamok igyekeznek korlátozni az EU-s alapjogokat.

A liberális eredetű nacionalizmus minderre szimpla túlreakció, lenyugszik lassan, s egészséges közösségi kapoccsá nemesedik.

Szóval - ellentétben a brüsszeli hisztizéssel - a jövő biztató. Az ultraliberálisok pont ezért tajtékzanak: látják, hogy a keleti tagállamok végleg antiliberális erődökké csúcsosodtak ki az új, szellemi világháborúban, mely szemünk előtt játszódik...

Eddig három világháború folyt:

• az első két imperialista tábor között,
• a második a nácizmus-fasizmus és a kommunizmus-liberalizmus között,
• a harmadik a kommunizmus és a liberalizmus között.

Most a negyedik a liberalizmus és a humanizmus között zajlik szemünk előtt, nap mint nap.

Természetesen nem kell mindenben egyetérteni a lengyel néppel. Pl. fanatikus oroszellenességük nyilvánvalóan liberális hatás náluk. De az egyes kérdésekben való ellentét nem akadály a közös fellépésre sok mindenben.

Személyesen is érint az ügy: majdnem dolgozni kezdtem tavaly az Ubernek. Nem mint sofőr, hanem mint ügyfélszolga. Ugyanis az Ubernek itt van a kelet-európai ügyfélszolgálati központja – most ha kinézek az ablakon, látom is, kb. 500 méterre van innen, ahol most ülök -, közte a magyar részleg is.

A vita lényege 2 teljesen önálló részből áll.

Az igazi taxisoknak abban igazuk van, hogy abszurdum az olyan verseny, ahol az egyik félnek 10 feltételt kell teljesítenie, a másiknak meg 1-et. Ugyanis jelenleg ez a helyzet: az Uberre nem vonatkoznak a taxiszolgáltatásra érvényes feltételek. Ami abszurdum.

Természetesen az sem igaz, hogy az Uber valamiféle jópofa, „közösségi” szolgáltatás, mellyel szemben állnak a profitéhes, szemtelen hagyományos taxisok. Valójában az Uber egy kőkemény profitéhes vállalkozás, melyből mára a cég két alapítója dollár-milliárdos lett.

Más részről viszont teljesen abszurd az a szándék a hagyományos taxisok részéről, hogy egy új ötletet be akarnak tiltatni, mert az nekik anyagi kárt okoz. Ilyen a fejlődés: sokszor sokaknak anyagi kárt okoz. Én magam 20 évvel ezelőtt számítógépes programok terjesztéséből éltem. Felszámoltam egy összeget MB-onként minden programra, elsősorban játékokra. Utánvéttel is szolgáltattam. Aztán a 90-es végén az internet-hozzáférés már annyira elterjedt lett, hogy alig maradt vevőm: ki akart volna fizetni nekem, mikor ugyanazt ingyen is letölthette.

A harmadik gond, hogy ez egy nemzetközi szolgáltatás, melyből az adott államok szinte nulla adót látnak. Ez viszont már a globalizált világ alapproblémája: a nagytőke képes kibújni az államok adóhivatalai alól. Ugyanezt teszi azonban szinte minden nagyobb cég, nem csak az Uber. Ez azonban már politikai kérdés teljes mértékben.

A taxishőbörgés körüli magyarországi politikai láz persze vicces. A ballibek, akik számára a taxisok eddig valami szent hivatásrend volt (még személyesen a szentek szentje, Göncz Árpád is megáldotta őket 1990-ben a liberális puccskísérlet idején) most hirtelen rádöbbentek, hogy „uber jó, taxis rossz”. Jelenleg a ballib megmondóemberek vért izzadva próbálnak az ügyből valamiféle Fidesz-ballib ellentétet kreálni, ami persze abszurdum: valójában éppen Magyarország az egyik európai ország, ahol a hatóság semmilyen formában nem igyekszik korlátozni az Ubert. Ez lesz a gágogók következő nagy bukása, ami persze jó hír.

Mondták többen: hol az előző cikk befejezése. Hát akkor itt van most.

Az 1996-1997-es második nagy válság, melynek oka részben mesterséges azzal a 2 fontos eredménnyel zárult, hogy

• a jobboldal (mely Bulgáriában, ellentétben Magyarországgal, egyértelműen nyugatpárti és liberális) átvette a teljes hatalmat, azaz megnyerte mind az 1996-os elnökválasztást, mind az 1997-es parlamenti választást,
• a baloldal fő ereje, az ex-kommunista Bolgár Szocialista Párt marginalizálta saját vezetésében a harmadikutas, semlegességpárti személyeket, ettől kezdve a párt nyugatpárti és euroatlantista.

Bulgária parlamentáris köztársaság, viszont a köztársasági elnöknek (akit a nép közvetlenül választ meg) valamivel több a hatalma, mint Magyarországon, plusz – éppen közvetlen választottsága miatt – sokkal fontosabb személyiség, mint magyar megfelelője. Így a bolgár elnökválasztás óriási jelentőségű. A válság alatt lezajlott elnökválasztáson a jobboldal (SZDSZ) jelöltje 44 %-ot szerzett, míg a BSZP jelölte 27 %-ot az első fordulóban. Az 1997-es parlamenti választásokon pedig az SZDSZ egyedül megszerezte az abszolút többséget, a mandátumok 57 %-át.

Az ekkor megválasztott kormány az első a rendszerváltás utáni Bulgáriában, mely sikeresen kitölti teljes mandátumát.

A kormányzat talán legfontosabb – máig ható – eredménye, hogy bevezeti az úgynevezettvalutatanácsot, azaz a bolgár levát hozzáköti a német márkához, ami azzal jár, hogy az összes forgalomban lévő bolgár leva pénzeszköz 100 %-os fedezettel kell rendelkeznie. Ennek természetesen a negatív oldala az, hogy az állam kénytelen minimális szinten tartani a nyugdíjakat, szociális kifizetéseket, viszont a nagy pozitívum, hogy lassan visszatér a bizalom a bolgár valutába, hiszen ezek után már nem kell félni az elértéktelenedéstől. Az árfolyam egyébként ma, 2016-ban is ugyanaz, mint 1997-ben: 1 német márka = 1000 bolgár leva. A különbség csak az, hogy időközben megszűnt a német márka, helyette euró lett, s a bolgár levából le lett vágva három nulla, így a mai hivatalos, rögzített árfolyam: 1 euró = 1,9558 leva.

A legtöbbet a kormány a privatizáció terén teszi. Gyakorlatilag az összes bolgár állami céget eladják, jellemzően áron alul (sokszor 1 leváért), ami hosszú távon katasztrofális eredményekhez vezet. Sok esetben az új tulajdonosok egyszerű csalók, akik miután eladják az adott cég értékeit, elhagyják azokat. Az egyik jellemző eset a Balkan légitársaság esete, melyet egy, a repüléssel semmilyen kapcsolatban nem álló izraeli pénzügyi befektető vesz meg, majd miután eladja az összes repőlőgépet és útvonal-engedélyt, egyszerűen csődbe vezeti a céget, de eközben több tízmillió dolláros haszonra tesz szert.

A kormány megvalósítja – példa nélküli módon Kelet-Európában – a teljes reprivatizációt, azaz minden tulajdont visszaadnak eredeti tulajdonosának. Ez különösen a mezőgazdaságban okoz teljes káoszt. A még működő termelőszövetkezeteket és állami gazdaságokat szétverik, viszont az új-régi tulajdonosok zöme nem akar foglalkozni földjével, azt parlagon hagyja, várva mikor mennek fel a földárak, hogy el tudja adni. Más részről pedig a visszaadott földek mérete egyénenként olyan kicsi, hogy az nem művelhető meg gazdaságosan. Eredmény: a reprivarizáció utáni években a termőföldek közel fele parlagon marad.

Külpolitikailag a kormány teljesen elkötelezi magát az USA oldalán, többek között határozattan támogatja a Szerbia elleni agressziót, majd az illegális, terrorista szakadárállam, Koszovó függetlenségét.

Gazdaságilag a kormány pozitív eredménye, hogy az addig többségében fekete- és szürkeszektor arányú gazdaságban e szektorok arányát 30 % körülire csökkenti.

Viszont a szinte teljes privatizációból befolyt pénz nagyon kevésnek bizonyul, az ország külső adóssága valójában még növekszik is, ahelyett, hogy az – a tervek szerint – csökkenne.

Összeségében a kormány eredménye: stabil szegénység, s teljes függőség a külföldtől, valamint politikai értelemben nagyobb fokú euroatlantizmus, mint sok nyugat-európai országban.

Az elégedetlenség az országban nagy, de ez már apolitikus típusú elégedetlenség. Miután se a posztkommunista baloldal, se az antikommunista jobboldal nem tudott érezhető eredményt felmutatni az életszínvonal emelkedését illetően, s emellett mindkét oldal híres lett saját korrupciós gyakorlatáról, megjelent a tömeges igény az “új rendszerváltásra“.

Ez az érzést erősítette még egy kampány, melyet a bolgár köztársasági elnök indított 1999-ben. A kampány célja a külföldre emigrált bolgárok visszacsábítása volt. Röhejbe fulladt, hiszen az ígért dupla bolgár havi fizetés kb. félheti nyugati fizetésnek felelt meg akkoriban.

Tudni kell: Bulgáriában sokkal nagyobb az elvándorlás, mint az Magyarországon valaha is volt vagy lesz. Az ország lakossága 9 millióról lecsökkent 7 millióra 25 év alatt, ez európai békeidőbeli rekord. (Természetesen ezt nem úgy kell elképzelni, hogy elment 2 millió és mindenki maradt. Hanem elment az időszak alatt összesen 4 millió, s a fele visszajött valamikor.)

Viszont a hazatérési kampánynak volt egy vicces politikai mellékhatása. A számtalan találkozó, konferencia, stb. révén kialakult egy “kemény mag” az emigrált értelmiség köréből. Aztán ezek lettek egy 2001-ben alakult új bolgár párt egyik fő eleme. A pártot a szintén emigráns volt bolgár cár (II. Szimeon) alapította, aki 1946-tól élt száműzetésben, először Egyiptomban pár évet, majd közel 50 évig Spanyolországban.

A párt fő célja az volt, amit a nép zöme is akart: a korrupt, csődöt mondott modell megszüntetése, friss, külföldi tudás, tapasztalat behozatala, az életszínvonal drasztikus emelése, új politikai erkölcs, stb.

Ez a párt – II. Szimeon Nemzeti Mozgalom – a megalakulása után 2 hónappal MEGNYERTE a választásokat 2001-ben, 49 %-ot szerzett mandátumarányban. A volt cár lett a miniszterelnök. A miniszterek között több ex-emigráns is volt, pl. gazdasági szakemberek londoni bankokból.

Szimeon felesküdik a köztársasági alkotmányra, miután a parlament miniszterelnökké választotta

Ma már a kutatók és a bolgár médiák szerint ez a kormány volt a rendszerváltozás utánilegkorruptabb bolgár kormány… s egy másik, sokatmondó adat: jelenleg ez a párt 1 % alatt szokott kapni a választásokon. A modern bolgár történelem legnagyobb politikai bukása ez. Ráadásul a volt cár bukása örökre megerősítette a köztársasági államformát az országban, a korábban rendkívül népszerű monarchikus restauráció hívei ma alig léteznek. Valószínűleg ma ez a legutáltabb párt Bulgáriában, a török kisebbségi pártot leszámítva.

a volt cár látogatóban a budapesti bolgár ortodox templomban (SAJÁT FÉNYKÉPEM)

Hozzáteszem, ezt a szélsőségesen negatív véleményt én személyesen nem osztom. Szerintem igenis elért eredményeket a volt cár, ezek között sok máig ható eredmény is van. (Én rájuk szavaztam 3-szor is, 2001-ben, 2005-ben és 2009-ben. Csak 2009 után pártoltam el.) Szóval nem osztom az őt érintő totálisan negatív közvélekedést. Én 2001-ben sem hittem őt messiásnak, s most sem tartom őt ördögi alaknak. De ami a korrupciót illeti, teljesen igaz, hogy ez ő kormánya volt a legkorruptabb. S persze eleve képtelenség volt amit ígért: a fő kampámszlogen a “800 nap alatt rendbehozom az országot” volt.

Csak hát a messiás hatás végzett a cárral. Ha valakit messiásnak hisznek, akkor vele szemben az elvárás maximális. A nép nem bocsátotta meg neki, hogy nem tett csodát. S azóta az “emigráns szakértő” szitokszónak számít Bulgáriában… a közvélekedés szerint, ha egy nyugati bolgár szakértő hazatér “segíteni”, akkor a valódi jelentése ennek: nyugaton nem tudott eleget lopni, ezért jött haza, aztán meg ha sokat összelopott, megy vissza. S ez nem spekuláció, hanem teljesen tényszerű volt több akkori “hazafias érzelemből hazatért” szakember esetében.

A bolgár jobboldalra a legnagyobb csapás a 2001-es elnökválasztás volt. A mindenki szerint biztosan vezető jobboldali elnök nem tudott második mandátumot szerezni. Szimeon ex-cár hivatalosan támogatta ugyan az elnököt, a valóságban azonban a szocialista jelöltre szavaztak tömegesen Szimeon hívei. Így a második fordulóban Parvanov volt BSZP-elnök megnyerte az elnökválasztást 54 %-kal.

Georgi Parvanov köztársasági elnök és Szimeon Szakszkoburgotszki volt miniszterelnök 2010-ben, a volt miniszterelnökön az éppen a köztársasági elnök által neki ítélt legmagasabb bolgár állami kitüntetéssel

Már ekkor érezhető volna Szimeon taktikája: fő ellenfélnek a jobboldalt tartja, nem a szocialistákat. Ennek következményeképpen a vélemények hirtelen megváltoztak:

• az addig elvileg monarchista jobboldal lett Szimeon legnagyobb ellenfele,
• az addig elvileg republikánus baloldal hirtelen abbahagyta a Szimeon elleni kritikát, végül olyan mértékben, hogy Szimeon kormányának – hivatalos koalíciókötés nélkül – két szocialista tagja is lett.

A II. Szimeon Nemzeti Mozgalom vezette kormány egyébként magát liberálisnak határozta meg, de ez inkább annak volt az eredménye, hogy a középbal és a középjobb már le volt foglalva. Nagy eredménye a kormánynak, hogy valamelyest mérsékelte a jobboldal hisztérikusan nyugatpárti irányvonalát, valamint gyakorlatilag szétzúzta a korábban a bolgár közéletet megmérgező vörös-kék (exkommunista contra antikommunista) ellentétet. Szellemileg fontos hatás, hogy az addig vezető szerepet játszó fanatikus nyugatmajmoló jobboldali megmondóembereket háttérbe szorította, bizonyította, hogy van más út is, nemcsak kommunistának lenni vagy mindenben a nyugat mellett állni – a volt cárt nehéz lett volna kommunistának minősíteni (bár később róla is “kiderítették” egyes jobboldali médiák, hogy Spanyolországban KGB-ügynök volt). A külpolitikában a volt cár – aki immár hivatalosan polgári nevén mint Szimeon Szakszkoburgotszki szerepelt a közéletben – követte édesapja, III. Borisz cár mottóját “mindig Németországgal, sose Oroszország ellen“. Azaz igyekezett javítani az orosz kapcsolatokon, anélkül, hogy az euroatlantista kurzust leállította volna.

Életszínvonalban komoly javulás történt a kormánya alatt, de azt persze messze nem érte el, amit ígért a kormányfő, így a komoly javulást is kudarcként értékelte a közvélemény.

A 2005-ös parlamenti választásokon a II. Szimeon Nemzeti Mozgalom már csak második helyet ér el, a mandátumokat 22 %-át szerzi meg. Első helyen a szocialisták végeznek, 34 %-kal. A jobboldal két részre szakadva, összesen 15 %-ot ér el.

Az új kormányt 3 párt, a II. Szimeon Nemzeti Mozgalom, a szocialisták és a török párt alkotják. Bejut a parlamentbe a nemzeti radikális Támadás párt is (9 %).

A 2006-os elnökválasztáson a jobboldal már el se tud jutni a második fordulóig. A szocialista elnök fő vetéklytársa a nemzeti radikális Volen Sziderov.

A 2009-es választásokig a cári párt teljesen elveszti népszerűségét, 2009-ben már be se tud jutni a parlamentbe.

A választások nyertese, a mandátumok 48 %-ával ismét egy új párt lett, a GERB (Polgárok Bulgária Európai Fejlődéséért), mely Bojko Boriszov, volt szófiai polgármester gyakorlatilag egyszemélyi vezetésű pártja. A párt ideológialag eredetileg erősen meghatározhatatlan volt, majd magát jobbközépnek definiálta. Bojko Boriszov eredetileg a cári pártban volt, annak volt először belügyminiszter-helyettese, majd szófiai polgármester. Azóta mind a mai napig a GERB a legerősebb bolgár párt, ezen az sem változtat, hogy 2013-2014 között szocialista kormány volt, mely azonban kevesebb mint 1 év után kénytelen volt lemondani. A 2011-es elnökválasztáson is a GERB jelöltje nyert, az elnöki pozíció immár jelentéktelenné is vált emiatt.

A jelenlegi parlament a 2014-es választások óta van,

Ezeknek több érdekes eredménye született:

A GERB párt totális győzelmet szerzett. 33 %-os eredményével többet szerzett mint a második és a harmadik helyezett. Ezen kívül az összes etnikailag dominánsan bolgár választókerületben is első lett. A GERB jellemzője, hogy bár nyugatpárti, nem akkora mértlkben, mint a hagyományos bolgár jobboldal.

Amit Magyarországon „ballibnek” szokás nevezni, az Bulgáriában a jobboldalon van! Az antikommunizmus Bulgáriában jellemzően együtt jár a nyugat majmolásával. Ezzel szemben a “nemzeti” erők inkább a baloldalon vannak.

Második helyen a középbal posztkommunista Bolgár Szocialista Párt, 15 % körüli eredményt értek el. A szocialisták veresége ezúttal katasztrofális, egy sor választókerületben még a második helyezést sem tudták elérni. A három fővárosi választókerület közül kettőben csak a harmadik helyet érték el, csak egyben sikerült a második hely megszerzése.

Harmadikon a Mozgalom a Jogokért és Szabadságokért nevű formailag liberális, valójában török etnikai párt, 15 % körüli eredményt értek el, a török párt immár 5 választókerületben az első párt.

Óriási sikert aratott, 9 %-ot elérve a jobbközép Reformista Tömb, ez a volt jobboldal utóda. A nagyvásárokban sok helyen második helyet ért el. Második lett a 3 fővárosi választókerület közül kettőben.

Bejutott két nacionalista párt is, a radikálisabb párt (Támadás), mely eddig is bent volt a parlamentben éppen bejutott, kicsivel 4 % feletti eredménnyel, a mérsékeltebb új párt (Hazafias Front) pedig azonnal 7 %-ot szerezve jutott be.

Az új, meghatározatlan ideológiájú populista párt (BBC – “Cenzúramentes Bulgária”) is bejutott 6 %-kal. Jelenleg a párt egyetlen EP-képviselője az EP konzervatív frakciójában ül, de ez nemigen jelzi, hogy valójában mi is a párt ideológiája, mivel az egyszer nacionalista, egyszer liberális, egyszer konzervatív, időnként baloldali. Mára a párt elvesztette minden jelentőségét.

Végül bejutott, kicsivel 4 % felett az ABV párt, ez egy új párt, melyet a volt szocialista államfő alapított idén, miután kilépett a szocialista pártból. Ez a párt kicsit balrább áll a szocialista pártnál, de ezzel együtt nem kommunista párt, inkább oroszpártisága erősebb.

A legjellemzőbb a bolgár politikai életre: egyre kevesebb ember megy el szavazni. Az átlagember ma már egyik pártnak sem hisz komolyan. A politikailag aktívak között pedig a fő választóvonal a hagyományos oroszpártiság és oroszellenesség, ami jellemzően együtt jár – bár nem kizárólagosan – a nyugatellenességgel és nyugatpártisággal.

Az első valódinak nevezhető parlamenti választás 1989-ben zajlott le. Előtte látszatválasztások voltak, ill. eleve a parlament nem volt állandóan működő szerv és valós jogosítványai nulla körüliek voltak, azaz időnként össze lett hívva pár napra a parlament, mely ünnepélyesen elfogadott pár előre elkészített szöveget vita nélkül.

Gorbacsov 1988-ban fogadtatta el az új össz-szovjet választási törvényt, mely immár valós választási harcot irányozott elő. A választási törvény azonban csak egyetlen pártot ismert el, a kommunistát, az ellenzékiek csak mint függetlenek vehettek részt a választásokon, viszont már részt vehettek korlátozás nélkül. A választási törvény kétlépcsős választási rendet írt elő: először megválasztásra került a 2250 fősNépképviselői Kongresszus, majd az a saját tagságából választotta meg az 542 tagúLegfelsőbb Tanácsot. A Népképviselői Kongresszus mandátuma nem szűnt meg a választással, hanem folytatta munkáját, bár ritkán került összehívásra (alapszabályként évente legalább egyszer kellett üléseznie, a valóságban ennél töbször történt meg ez), míg a Legfelsőbb Tanács immár normális, demokratikus, állandóan működő szerv lett. Azaz így 2 darab parlamenti szerv működött egyszerre: egy ritkábban ülésező az “alapkérdésekre”, s egy állandóan ülésező minden másra.

Népképviselői Kongresszus tagjainak harmadát a szojet közigazgatási egységek választották meg, másik harmadát az ország egész területén egyéni választókerületekben, harmadik harmadát pedig a kommunista párt és más hivatalos társadalmi szervezetek delegálták.

Mindkét szervben a kommunista párt 80 %-os többséget szerzett, ennek azonban hamarosan nem lett semmilyen jelentősége. Két okból is: a kommunista párttag képviselők jelentős része kilépett a pártból, valamint a kommunista párton belül is egymással harcban álló frakciók alakultak ki.

Ezzel párhuzamosan, 1990-ben történtek meg az első szabad oroszországi választások (Oroszországban, mint a 15 szovjet tagköztársaság egyikében). Itt is hasonló volt a módszer: egy nagyobb Népképviselői Kongresszus (1068 taggal) és egy általa megválasztott Legfelsőbb Tanács (252 taggal).

Ezen a választáson hiányzott a nagyobb, szovjet parlamenttől eltérően a korporatív elem, azaz minden képviselőt egyéni választókerületekben választottak meg. Itt is hasonló eredmény született: 80 % feletti arányt ért el a kommunista párt, azonban itt is ugyanaz történt: a kommunista párttag képviselők jelentős része kilépett a pártból, valamint a kommunista párton belül is egymással harcban álló frakciók alakultak ki. A csúcsidőszakban összesen 24 parlamenti képviselőcsoport működött!

Az 1989-1991 közti időszak fő jellemzője az volt, hogy a szovjet és tagköztársasági parlamentek egymással folyamatos harcban álltak, azaz a tisztázatlanság miatt sokszor ugyanazt a jogot csak saját maguknak vindikálták. Az erősődő káosz miatt a tagköztársaságok sokszor egyszerűen nem vették figyelembe a szövetségi parlament döntéseit. Ugyanez megvolt Oroszország esetében is, az oroszországi parlament hatásköre a gyakorlatban folyamatosan erősödött a szövetségi parlament rovására. A két parlament harca immár Gorbacsov és Jelcin személyes harcává vált. Míg Jelcin befolyása az oroszországi parlamentben folyamatosan növekedett, elérve a Szovjetúnió megszűnése időszakában kb. 65 %-ot, addig Gorbacsové a szovjet parlamentben lassan csökkent. Míg Jelcin ellenzéke csak “baloldali” volt, azaz azoké, akik ellenezték Oroszország nagyobb függetlenségét, addig Gorbacsov ellenzéke mindkét oldalon létezett: azok részéről, akik túl lassúnak tartották Gorbacsov reformjait, s azok részéről, akik azokat meg túl gyorsnak tartották.

1991-ban zajlott az első oroszországi elnökválasztás. Jelcin 57 %-kal nyert.

A szovjet parlament működésképtelenné vált 1991 közepére, amikor az időközben függetlenné vált tagköztársaságok képviselői beszüntették tevékenységüket. A megmaradt tagköztársaságok ezután új szabályzatot fogadtak el, hogy a parlament munkája folytatódhasson a megmaradt tagköztársaságok részvételével. Miután azonban Belarusz, Oroszország és Ukrajna 1991 decemberének elején megállapodtak a Szovjetúnió megszüntetéséről, a szovjet parlament végleg határozatképtelenné vált. Utolsó ülésén – december 26-án – a parlament kimondta saját megszűnését, az ülésen már csak az 5 közép-ázsiai volt szovjet köztársaság képviselői vettek részt.

Az oroszországi parlament folytatta munkáját immár mind a független Oroszországparlamentje. 1992 tavaszán megkezdődött Jelcin támogatottságának fokozatos csökkenése a parlamentben. A parlament Jelcin-ellenes erői alkotmányozó többségre tettek szert, s a félelnöki köztársasági rendszert gyakorlatilag parlamentáris köztársaságivá változtatták. Immár a fő törésvonal az ország nyugati orientációjának támogatása és ellenzése között, valamint a radikális gazdasági átalakulás és a mérsékeltebb gazdasági változások hívei között kezdett húzódni.

a Szovjetúnión belül Oroszország (Oroszország – rózsaszín, a többi 14 tagköztársaság – sárga)

Jelcin népszavazás kiírásával válaszolt. A népszavazás 1993 áprilisában zajlott le. A népszavazáson a szavazásra jogosultak 64 %-a vett részt, közülük 59 % bizalmat szavazott Jelcinnek, 53 % pedig az általa követett gazdaságpolitikának, s 49 % szavazott úgy, hogy új elnökválasztásra van szükség. Azaz Jelcin nyert a népszavazáson.

1993 őszére a parlamentben a Jelcin elleni erők immár akkora súlyra tettek szert, hogy képesek lettek az elnök elmozdítására. Szeptember 24-én a parlament elmozdítja Jelcint posztjáról, betartva a vonatkozó alkotmányos szabályokat. Jelcin elnök a döntést nem fogadja el, s új parlamenti választásokat ír ki 27-én. A parlament tiltakozik a döntés ellen. A konfliktus végül fegyveresen kerül megoldásra: október 3-án Jelcin rendkívüli állapotot vezet be Moszkvában, majd a hozzá hű fegyveres erőknek parancsot ad a parlament épületének ostromára. 4-én Jelcin győz, a parlament feloszlatásra kerül, több képviselőt letartóztatnak. 7-én Jelcin rendeletet ad ki, melyben felruházza saját magáttörvényhozó jogokkal az új parlamenti választásokig, valamint népszavazást ír ki egy új alkotmányról, mely visszállítja a félelnöki köztársasági rendszert,

a parlament ostroma

1993 decemberében kerül sor a népszavazásra és az új parlamenti választásra.

A népszavazáson a jogosultak 55 %-a vett részt, az új alkotmányra szavazott 58 %.

A parlamneti (alsóházi) választáson a jogosultak 54 %-a vett részt. A választás vegyes rendszerben zajlott, azaz a 450 mandátum felét egyéni választókerületekben, másik felét pártlistán lehetett elnyerni. A két, Jelcint támogató párt összesen alig a mandátumok 27 %-át szerezte meg. A két fő ellenzéki erő a nacionalisták (16 %) és a kommunisták (14 %) lettek. A többi párt ingadozott: a Jelcint inkább támogató liberálisoktól (7 %) az inkább Jelcint ellenző többi pártig.

Folytatódott tehát az az állapot, hogy sem az elnök nem volt képes a parlamentre kényszeríteni akaratát, se az az elnökre. Mindenesetre Jelcin számára már az nyereség volt, hogy az új parlamentben immár nem tudott előállni alkotmányozó többség ellene.

Az 1995-ös választásokon a kommunisták lettek az első erő, a mandátumok 35 %-át megszerezve. A nacionalisták 11 %-ot szereztek, a liberálisok 10 %-ot. Jelcin pártja alig 12 %-ot szerzett. A kommunisták és pár vele rokonszenvező kisebb párt együttesen a mandátumok közel 60 %-át birtokolták.

1996-ban új elnökválasztás zajlott. Az első fordulóban Jelcin 35 %-ot szerzett, a második jelölt (a kommunista Zjuganov) 32 %-ot. A második fordulót Jelcin nyerte 54 %-kal. Jelcin csapata amerikai PR-céget kért fel a választási kampányhoz, erről egy amerikai film is készült.

Tehát a végrehajtó hatalom megmaradt Jelcin kezében, viszont a törvényhozás feletti befolyása még kisebb lett.

Putyint Jelcin 1999-ben nevezi ki miniszterelnöknek. A beteg, lemondásra készülő Jelcin alatt zajlik a következő parlamenti választás. A Jelcin-közeli politikusok ekkor két csoportra válnak: az Egység pártra és a Hazánk Oroszország pártra. Putyin ekkor az Egység pártot támogatja. A választásokat a kommunisták nyerik meg ismét, de rontanak korábbi eredményükön, 15 %-ot kapva. Az Egység párt 14 %-ot, a Hazánk Oroszország 8 %-ot szerez. A nacionalisták eredménye alig 4 %, a két liberális párt pedig együtt 9 %-ot kap. A képviselők 30 %-a pártonkívüli, ők ad hoc alapon szavaznak hol egyik párttal, hol a másikkal.

A 2000-es elnökválasztáson a független Putyin – aki Jelcin lemondása után 1999 végétól már betölti az ideiglenes államfői posztot – 53 %-kal nyer, a második helyen Zjuganov végez 29 %-kal.

2001-ben Putyin egyesíti a az Egység pártot és a Hazánk Oroszország pártot Egységes Oroszország néven mint saját új ideológiáját képviselő új szervezetet.

az Egységes Oroszország fő jelképe, a szöveg: “Egységes Oroszország” – “Amíg egységesek vagyunk, addig legyőzhetetlenük leszünk!”

annak kommunista paródiája, a medve üldözi az embereket a bal alsó sarokban, a szöveg: “Oroszország – munka – néphatalom – szocializmus” – “Jobb vörösnek lenni, mint kéknek” – s lefordíthatatlan szóvicc az Egyesült Oroszország párt nevével: “Megesszük Oroszországot parazitapárt”

annak liberális paródiája, a szöveg: “csalók és tolvajok egységes pártja”

nacionalista plakát, szöveg “a Zsidó Oroszország néppárt legfelsőbb tanácsa”, a plakát szerint az Egységes Oroszország vezetői zsidók, beleértve Putyint is (a bal felső sarokban)

A 2003-as parlamenti választáson először fordul elő, hogy az elnök pártja immár a meghatározó parlamenti erő: az Egységes Oroszország párt megszerzi a mandátumok 49 %-át, azaz majdnem abszolút többsége lesz. A fő ellenzéki erők: a kommunisták (12 %), a nacionalisták (16 %) és a liberálisok (2 %).

A 2004-es elnökválasztáson ismét a független Putyin nyer, immár 71 %-kal.

A 2007-as parlamenti választáson – melyet immár csak listás alapon választanak meg – az Egységes Oroszország már alkotmányozó többséget szerez: 70 %-ot. A fő ellenzéki erők: a kommunisták (13 %), a nacionalisták (9 %). A liberálisok már nem tudnak mandátumot szerezni: nem tudják átugrani a parlamenti küszöböt, s mivel már nincsenek egyéni választókörzetek, így egyéni mandátumot sem tudnak szerezni. (Az orosz liberálisok bázisa két város, Moszkva és Szentpétervár, itt mindig az országos eredményük 3-4-szeresét szerzik.)

A 2008-as elnökválasztáson Putyin nem tud indulni, mivel az orosz alkotmány nem tesz lehetővé kettőnél több egymást követő elnöki mandátumot, helyette közeli munkatársa, Dmitrij Medvegyev indul el, aki 70 %-kal nyer.

A legutóbbi, 2011-es parlamenti választáson. Putyin pártja ront eredményen, csak az egyszerű többséget szerzi meg 53 %-kal. A fő ellenzéki erők: a kommunisták (20 %), a nacionalisták (12 %). Őket egészíti ki egy új balközép párt a mandátumok 14 %-val. Ennek a parlamentnek a mandátuma már a korábbi 4 helyett 5 év, azaz a következő választások idén lesznek.

A legutóbbi, 2012-es elnökválasztáson Putyin, szintén rontva korábbi eredményén, csak64 %-ot kap. Fő ellenfelei a kommunista Zjuganov (18 %) és a liberális Prohorov (8 %). Az elnöki mandátum a korábbi 4 helyett 6 év, azaz a következő elnökválasztás 2018-ban lesz.

Az oroszországi kommunisták számára a legnagyobb ellenfél az orosz nép és az ortodox vallás volt.

A vallással gyorsan sikerült elbánni: papok, szerzetesek és apácák tömeges legyilkolása Lenin parancsára, tempomrombolás, minden vagyon elvétele, stb.

Dehát az orosz nép maradt. Mit lehet tenni? Mindenképpen csapást kell mérni  identitásának fő elemére, a nyelvre!

Már 1919-ben döntés született az oroszországi kommunista kormány által, hogy a népművelési kampány keretein belül az ország területén élő összes írásbeliséggel nem rendelkező nép számára írásbeliséget kell létrehozni, mégpedig a LATIN ÁBÉCÉ felhasználásával. 1921-ben ezt a döntést kiegészítették: a már saját írásbeliséggel rendelkező népek írását meg kell „reformálni”, azaz átalakítani a latin ábécé alapján.

A tervezet azonnal át is lett ültették a gyakorlatba. Legelőször a kevésbé fejlett, azaz nagyobb mértékű írástudatlansággal küzdő népek kerültek sorra, azaz azok, melyek írása arab ábécé (abdzsad) alapú volt. Így lett latinbetűs pl. az azeri, a kirgiz, a tatár, stb. nyelv.

Következtek a cirillbetűs nem-szláv nyelvek: pl. abház, jakut, komi, oszét. Majd minden más nyelv.

A 20-as évek közepére a cirillbetűs szláv nyelvek, a jiddis, a grúz, az örmény, s pár cirillbetűs finnugor nyelv (pl. a mari, mordvin és az udmurt) kivétel ével minden hivatalosan elismert szovjet nép latinbetűs írással rendelkezett.

Az utolsó lépés ezeknek a nyelveknek a latin ábécé alapján való írásreformja volt. 1929-ben született meg a hivatalos javaslat az orosz nyelv írásreformjáról.

1930-ban Sztálin adott ki utasítást a reformtervezet leállításáról. A pontos oka ennek nem ismert. Az egyik változat szerint a fő ok pénzügyi volt: hatalmas összegbe került volna pl. új írógépek beszerzése, új nyomtatványok legyártása, utcai feliratok cseréje. A másik szerint megérezte, hogy ez hatalmas ellenállást fog kelteni. A harmadik szerint egyszerűen hazafias érzései támadtak: nem akarta, hogy saját anyanyelvét (a grúzt) is elérje a „reform”.

Érdekességképpen a latinbetűs orosz írás. Több tervezet is volt, de ez volt a fő változat.

Az А Б В Г Д З И К Л М Н О П Р С Т У Ф Э betűk helyett azok logikus latinbetűs változata lett volna, azaz: A B V G D Z I K L M N O P R S T U F E.

A Х maradt volna formájánál, azaz latin X lett volna.

A Ч-ből C lett volna. A Ы betűből pedig Y.

Mellékjeles betű lett volna a Ж, a Ц és a Ш – Ƶ és Ç és Ş.

Az Щ betűkombinációvá változott volna: SC.

A Ь egyesítve lett volna a Й betűvel, mindkettő J lett volna.

Az Е betű kettévált volna: szó elején, valamint magánhangzó és kemény- vagy lágyságjel után JE lett volna, más helyzetben viszont egyesült volna az Э betűvel: E. Ez gondot okozott volna, mivel így egyes esetekben nem lehetett volna tudni, hogy az E-vel jelzett hang E vagy Э.

A Ъ betű megszűnt volna, ez azonban nem okozott volna problémát, mivel az oroszban ez a betű csak egyes magánhangzók előtt fordul elő, s használata kiküszöbölhető lett volna az új magánhangzó betűkkel.

Érdekes módon a Ё, Ю és Я betűket meghagyta volna az új rendszer. Szó elején, valamint magánhangzó és kemény- vagy lágyságjel után JO, JU, JA lett volna belőlük, más helyzetben viszont saját mellékjeles betűt kaptak volna: Ö, Ü és Ä.

Azaz  a jelenlegi 33 orosz betű helyett 29 maradt volna.

Többször érintettem már ezt a témát, de most egy cikk kapcsán ismét szóba hoznám.

Az ellenzsidózás, azaz az antiszemitizmus mint fegyver a magyar belpolitikai élet nagy sajátossága, amit kevés külföldi képes megérteni.

Még azokban az európai országokban, ahol a népi antiszemitizmus erősen jelenlévő tényező (pl. Románia, Lengyelország, Ukrajna, Oroszország) is csodálkozva néznek erre a magyar jelenségre.

Természetesen Magyarországon létező dolog az antiszemitizmus, ezt tagadni butaság lenne. A XIX. századi magyar nacionalizmus alapvető eleme volt a német- és a zsidóellenesség. Az ok: ez a két magyarországi kisebbség volt a magyarságnál jobb anyagi helyzetben, ez a két kisebbség rendelkezett a magyaroknál jobb érdekérvényesítő képességgel. A többi kisebbséget (a románokat és a szlávokat) a magyar nacionalizmus szimplán csak lenézte, nem volt olyan gyűlölet, mint a németek és a zsidók ellen, mivel őket alacsonyabbrendűeknek gondolta a magyar nacionalizmus.

Egy kis kitérő.

Nekem személyesen pont “szerencsém” van, mert véletlenül a “jó szlávokhoz” tartozom. A magyar nacionalizmus ugyanis a szlávokat felosztotta jó és rossz szlávokra. A jók pl. a lengyelek, a bolgárok, a horvátok, s a ruszinok. A rosszak meg pl. a csehek, szlovákok, szerbek, oroszok. Hozzáteszem: ez éppen manapság kezd változni, ma már nagyon sok nemzeti érzelmű magyar pozitívan, de legalábbis semlegesen kezd nézni az oroszokra, a csehekre, a szlovákokra, még – bár kisebb mértékben - a szerbekre is, ami 20 éve még elképzelhetetlen volt, de most nem erről az új helyzetről beszélek, hanem a hagyományos állapotról.

1999-ben hívtam egy kőkemény MIÉP-es ismerősömet, jöjjön és tiltakozzon a Szerbiát ért amerikai agresszió ellen. Az ismerős válasza: ő utálja ugyan Amerikát, de akkor se fog soha kiállni a szerbek mellett. Sőt, a kérdést említette még maga Csurka is egy cikkében: Pécsen vagy Baján (nem emlékszem már) a helyi MIÉP-szervezet vezetője, egy szerb nemzetiségű kisebbségi, tiltakozásul kilépett a MIÉP-ből, miután az semleges álláspontra helyezkedett az amerikai-szerb háború kapcsán. Csurka fel volt háborodva, hogy nemzedékek óta Magyarországon élő, magyar anyanyelvű emberek képesek szembefordulni 1 másodperc alatt a magyar érdekekkel, ha őseik hazáját támadás éri. (Csurka szerint a magyar érdek a háború kihasználása volt, s a Vajdaság magyar többségű részének visszaszerzése.) Csurka szerint ilyen a “hígmagyar”: látszólag magyar jelszavakat hangoztat, de a szívében idegen. (Persze ez vicces kijelentés pont Csurkától, akinek nagyszülei még jobban beszéltek szlovákul, mint magyarul, de ez más kérdés.)

Tehát az antiszemitizmus létező valami Magyarországon. S Kádár alatt szépen kezdett is marginalizálódni. A rendszerváltozás során az antiszemitizmus szintén abszolút marginális maradt. A liberálisok élesztették újjá szimpla politikai okokból: kellett valami, amivel meg lehet bélyegezni mindenkit, aki nem ért egyet a liberalizmussal. Tudták, merték, tették – s sikerült is a művelet.

A magyar ballib hazug propaganda talán legabszurdabb jelensége a “kódolt antiszemitizmus“ szó. Gyakorlatilag a ballib világkép bármely elemének tagadása, sőt kétségbe vonása mára kódolt antiszemitizmus lett. Pl. a ballib logika szerint a szakszervezeti tevékenység kódolt antiszemitizmus, hiszen a szakszervezet a tőkések ellen küzd, a “tőkés” meg “nyilvánvalóan” a “zsidó” szinonímája. De a bankok túlhatalmát sem szabad említeni, hiszen a “pénzügyi tőke” is a a “zsidó” szinonímája. Amerika külpolitikája ellen sem szabad beszélni, mert ki más áll az amerikai kormány mögött, mint a zsidók? Nem csodálkoznék, ha holnap “kiderülne”: aki nem az ájult tisztelet hangján szólal meg Hosszú Kattinkáról, az is kódolt antiszemita.

A ballibek gyakorlatilag az összes vadabbnál vadabb antiszemita összeesküvéselméletet felhasználták, mintha azok állításai igazak lennének! S nem hülyeségből tették ezt,  hanem logikusan megtervezve, aljas módon.

Nem ismerek még egy európai országot, ahol ma központi beszédtéma lenne az izraeli-palesztín kérdés, s ez teljes mértékben nevetséges... Aki “baloldali”, az szerint a palesztín nép nem létezik, Izraelnek mindig igaza van, s a zsidó érdekek valamiféle kötelező, univerzális értékrend, aki pedig “jobboldali”, az szerint nem volt zsidó holokauszt, Izrael a világtörténelem legelnyomóbb állama, s a palesztín terrorizmus támogatása alapvető emberi kötelezettség. Én ebből az elmebajból kimaradnék, ha lehet...

Az utóbbi 2 év során a ballibeknek sikerült évente 1-1 hatalmast bukás prezentálniuk.

2014 nagy bukása a rezsicsökkentés ellenzése volt. Jöttek a viccesebbnél viccesebb kőkemény jobboldali ultraliberális érvek (igen, a mi „baloldalunk” annyira modern, hogy ultrajobbos), melyekkel mindenkinek elmagyarázták, hogy egy társadalomnak nem az az érdeke, ha a kormány a társadalom érdekét nézi, hanem az, ha a monopol-nagytőkések érdekei vannak a lehető legjobban képviselve a kormány által. Ez így európai, civiizált, modern, jogszerű, s minden más pedig szörnyű fasizmus, diktatúra, valamint kódolt antiszemitizmus. Jöttek is az apokaliptikus jóslatok: nem lesz áram, gáz, víz, mindenki kivonul az országból, többszázezer új munkanélküli lesz, stb. Aztán nem történt semmi, azon kívül, hogy egyes monopolcégek igazgatótanácsi tagjai az éves 20 millió eurós bónuszuk helyett kénytelenek voltak alig 19,5 millióval beérni.

2015-ben a ballib agytrösztnek sikerült magasabbra srófolnia a téteket: egy még hatalmasabb bukást abszolválni, pedig kevesen hitték, hogy lehetséges lesz felülmúlni az előző évit. De ők tudták, merték, s megtették! A II. világháború vége óta legnagyobb európai migrációhullámról a ballib tudorok először megállapították, hogy az egészet csak Orbán találta ki, a valóságban nincs is migráció, majd pedig amikor már a világ összes híradója Budapest központjából tudósított a sosem látott migránstömegről, hirtelen elismerték, hogy ez akkor mégsem Orbán fantáziája, viszont kijelentették, hogy a jelenség akkora hatalmas kincs az ország számára, mintha a világ legnagyobb ásványlelőhelyét találták volna meg a Csepel-szigeten. Ismét kiderült, hogy fasizmus és diktatúra az ország határának megvédése, az iszlamistáknak nem ujjongani pedig kódolt antiszemitizmus. Aztán mi történt? Orbán sikeresen megoldotta a krízist, s manapság az iszlamista hordák Budapest helyett Kölnben, Párizsban és más nyugat-európai városokban követnek el tömeges erőszakot és terrorcselekményeket. S egyre több európai állam tekinti példaértékűnek a kérdésre adott magyar kormányzati megoldást és a további javaslatokat.

Most itt van 2016, a ballib agytröszt már januárban szeretné letudni az évi 1 darab nagy bukást, hogy aztán az esélytelenek bizalmával élhesse meg az év fennmaradó 11 hónapját.

Összeültek megvizsgálni tehát milyen intézkedéseket hozott Orbán és miket tervez.

A korrupciós témát elvetették, ezt még a ballib agytröszt is nevetségesnek tartja, hiszen ők pont ugyanannyira korruptak, mint a Fidesz.

Akkor az egyik agylény a fejére csapott: de hiszen a csúnya Orbán bevezeti a CSOK-hitelt! Több jelenlévő agylény-kolléga először nem értette hogyan is lehetne belekötni ebbe a szokásos, ezerszer lejáratott hülye szövegeken kívül (lásd: nem az igazi nyomorgókat segíti, a gettócigányság helyett az alsó-középosztályt erősíti, meg vegyünk inkább a pénzből lélegeztetőgépeket, stb.), de akkor hirtelen mindenki megvilágosodott: a csúnya Orbán így fog magának választókat vásárolni a ronda fasiszta romániai, ukrajnai, szerbiai magyarság köréből! Tömegesen jön majd  22 millió 3 millió magyar, mind beköltöznek, majd mindenki épít magának a hitelből pár tucatnyi lakást, s mindezt a magyar adófizetők pénzéből! 

A ballib semmit se felejt,  s semmit se tanul...

Mi a közös a két fő magyar szellemi tábor – a ballibek és a nemzetiek – fő hobbija, a holokausztozás és a trianonozás között?

Az, hogy mindkettő annyira túl lett tolva, hogy ma már az átlagember egyiket se veszi komolyan.

Pedig valójában mindkét esemény komoly dolog.

A zsidó holokauszt valószínűleg a magyar történelem második leggyilkosabb eseménye, csak a tatárjárás a XIII. században hozott nagyobb arányú pusztítást nála. S a magyar kormányzat súlyos felelőssége, hogy ez megtörténhetett, ugyanis a magyar kormányzatnak lehetősége lett volna ellenállnia, ami minden esetben csökkentette volna az áldozatok számát.

Viszont ha ez a téma válik a mai magyar társadalom fő témájáva, az csakis azt a reakciót idézi elő, ami manapság meg is történik: sokan a sok ismételgetés miatt már a történelmi tényeket is tagadják.

Kicsit olyan ez, mint a háborús téma a Brezsnyev-kori szovjet filmgyártásban. A filmek 80 %-a a háborúról szólt, ami miatt a háborús téma már mindenkinek a fülén jött ki. Sok film röhejes elemein meg az átlagember már röhögött – mintha mai hollywoodi akciófilmekből lettek volna egyes jelenetek. Lásd egy egész század állig felfegyverzett német század sem képes elbánni az egy darab pisztollyal és 5 golyóval rendelkező orosz partizánnal, s hasonlók.

Trianon esete hasonló. Nyilvánvalóan tragikus, ha egy ország elveszti területe nagyobb részét, s az még inkább, ha egy nép jelentős része hirtelen külföldre kerül, jellemzően másodrendű állampolgári státuszba.

De amikor ez a fő téma, ráadásul válogatott butaságokkal keverve (Trianon le fog járni 2019-ben, soha senki nem vesztett ennyit még, világtragédia, népirtás volt, stb.), akkor az ember kezdi az egész témát már nem igazán komolyan venni.

Én magam akkor döbbentem rá, hogy a hülyeség mindig képes újratermelődni, amikor pár éve nemzeti érzelmű fiatalok tiltakozást szerveztek az Auchan áruház ellen, mert ott Trianon márkanévvel árusítottak hatdarabos borospohár-készleteket.

Természetesen érthető, hogy egy-egy érdekcsoport számára a téma szent.

A holokauszt elszenvedői közül sokan még élnek, s még sokkal több az áldozatok ma élő rokonsága. Alig 3 nemzedéknyi idő telt el, s ez túl kevés a feledéshez. Aki bármilyen módon személyesen érintett, az nem fogja ezt elfeledni. Talán a század közepére nyugszik majd meg a helyzet.

Trianont illetően pedig a téma tabu volt a kommunizmus alatt, s emiatt hirtelen előjött a téma hatalmas erővel a rendszerváltás után. S itt is megvan a személyes elem: ma is él kb. 3 millió magyar a szomszédos államokban.

Alapvetően – ellentétben az átlag magyar mentalitással – sosem hiszem, hogy aki rosszat csinál, az azért teszi, mert rosszat is akar.

Meggyőződésem, hogy még az olyan kiemelten káros emberek, mint pl. Soros György sem akarnak rosszat. Ők komolyan hiszik, hogy az, amit csinálnak út valami jóhoz.

A liberalizmusról, vagy annak különösen perverz ballib verziójáról is ezt gondolom: a híveik nem akarnak rosszat. A rossz, amit csinálnak nem a rossz akarásából ered.

Hozzáteszem: a jó szándék nem mentség természetesen.

A ballibizmus fő alaptétele – a nyugati liberális demokrácia és a nyugati kapitalizmus a világok lehető legjobbika, így a fejlődés titka egyetlen dolog: mindenben alkalmazni azt a rendszert, aztán csak rövid idő kérdése, hogy nagyon jó legyen.  Azaz nyugatosság = jólét.

A valóság tesztje azonban mást mond: 25 évnyi liberális modell Kelet-Európában nem közelítette az országok szintjét érezhetően a nyugathoz. Az elmaradás szintje szinte ugyanaz, mint a kommunista diktatúra utolsó időszakában, sőt van, ahol a helyzet rosszabb lett.

Most hagyjuk az olyan hamiskás magyarázatokat, hogy a követett modell „nem igazi liberalizmus” meg „nem igazi kapitalizmus” volt, mert ez egyszerűen nem igaz. Szolgaian lett követve a nyugati modell minden tekintetben, természetesen alkalmazva a helyi viszonyokra, ahogy pl. a Norvégiai Köztársaság és Svájc modellje sem teljesen ugyanaz, de az alapok azonosak.

A világ vagyona, ha egyenlően lenne felosztva az emberiség között, azt eredményezné, hogy a világon minden ember kb. a két legszegényebb EU-tagállam – Bulgária és Románia – átlagpolgárának szintjén élne, azaz ROSSZABBUL, mint egy mai átlagmagyar. A gazdag államok titka, hogy vagy rendelkeznek extrém mennyiségben valamilyen kiemelten piacképes nyersanyaggal (pl. Brunei, Katar, Omán, stb.), vagy – s ez a gyakoribb – erőfölényük révén képesek a világ gazdaságát és pénzügyeit olyan szabályok mentén működtetni, melyek NEKIK hoznak behozhatatlan előnyt.

A magállamok gazdagsága onnan van, hogy sikeresen tudnak pénzt átfolyatni a perifériáról saját magukhoz. Ez az EGYETLEN titkuk, s nem a politikai vagy gazdasági rendszerük.

Magyarország – mint ahogy egész Kelet-Európa is – félperiférikus terület, azaz a perifériához képest dúsgazdag (egy magyar szegény is jobban él, mint pl. egy kenyai alsó-középosztálybeli), viszont a centrumhoz képest átlag 3-szor szegényebb.

Míg a perifériából a félperifériába van esély bizony körülmények fennállása esetében saját erőből felkerülni, erre példa Chile, Argentína, Mexikó, Dél-Afrika, stb., a centrális magállamok a legritkább esetben engednek be országokat saját VIP-klubjukba. Erre legutoljára a hidegháború idején volt lehetőség, amikor politikai okokból – félve a szovjet befolyástól – a nyugat magához kooptált több félperifériás államot, lásd Japán, Tajvan, Szingapúr, Dél-Korea, Görögország, Spanyolország, Portugália. Látható azonban, ez sem tartós állapot: az utóbbi évek politikájának egyik váratlan eleme, hogy vissza is lehet csúszni a félperifériába. A magállamoknak már nem kell agódniuk a szovjet fenyegetéstől, így lassan tolják vissza pl. Görögországot és Portugáliát, de lassan , Spanyolországot is a félperifériába. A VIP-klub igyekszik megszabadulni a korábban kényszerből bevett „kellemetlen” tagoktól.

A magyar ballibek módszere kb. olyan, mint elmenni a VIP-klub elé, beöltözni ugyanolyan ruhába , mint a bent ülő klubtagok, aztán utánozni egy padon egy üres tányér előtt ülve a bent ülők evezési mozdulatait, mindezt abban a hitben, hogy ezzel a módszerrel előbb-utóbb a mi üres tányérunkon is hirtelen rántott libamáj fog teremni. S amikor csak nem jön a libamáj, azt ismételgetni, hogy mi vagyunk a hibásak, mert rossz színű zokniban ülünk az üres tányér előtt.

A VIP-klubba való bekerülés reális lehetősége volt a rendszerváltás mögötti titkos vágy. Mára látjuk: nem jött be. S az is látható: TELJESEN mindegy, hogy a kormány milyen politikai szinezetű.

A Fidesz sikerének egyetlen titka: elkezdte – lassan és félénken ugyan – megvilágítani ezt a fenti helyzetet. Sajnos azonban a Fidesz sem képes megszabadulni liberális gyökereitől és teljességében átlátni mindezt.  De már ez a félénk elhatárolódás is hatalmas eredmény, ami előtt le a kalappal.

Külön szerencse, hogy Csehország, Lengyelország és Szlovákia népének szíve is hasonló ritmusban dobog, így kialakult egy közös férperifériás dacszövetség az EU-ban. S a népek egyre hangosabban kiáltják: le a nyugati integrációval, le a kizsákmányolással.

Keletről indul a tisztító szél, s lassan erősödik... 

A nyugat a Szovjetúnió bukása után komolyan azt hitte, hogy a liberális értékek hegemóniához jutottak, s semmi sem áll útjában a nyugat kizsákmányoló világállama előtt.

A gyenge szovjet vezetést (s benne elsősorban az alkalmatlan, amatőr Gorbacsovot) kihasználva a nyugat hatalmas győzelmet aratott a hidegháborúban: Moszkva gyakorlatilag aláírta a feltétel nélküli kapitulációt 1991-ben.

A nyugat annyira elbízta magát, hogy még az sem jutott eszébe, hogy el kellene venni az új Oroszországtól atomfegyvereit. Hiszen az ország totális káosz alatt állt, a nyugati érdekek minden szinten képviselve voltak, így érdemes volt megtartani a nyugatbarát Oroszországot az atomhatalmak köréban.

A nyugat annyira hitt saját végleges győzelmében, hogy jelentéktelen eseménynek könyvelte el a nyugati felforgató tevékenység csúnya bukását Kínában 1989-ben. 1989 júniusában a kínai hatóságok kemény kézzel és rendkívül határozattan, ugyanakkor messzemenően humánusan (alig pár száz áldozattal) felszámolták a Peking központjában kifejlődőtt Tiananmen téri puccsot, mely végcélja Kína részekre osztása, lakossága nyomorba döntése és nyugati hatalmak általi gyarmatosítása volt. A nyugat azt gondolta: Oroszországgal szövetségben képes lesz Kínát elszigetelni, arra pedig sosem számított, hogy Kína képes lesz jelentős gazdasági fejlődést mutatni nyugati, úgynevezett „befektetők” diktatúrája nélkül.

A nyugat mindkét esetben súlyosan tévedett. Az ezredfordulóra Kína az USA egyik fő hitelezője lett,  s ma a nyugat nem rendelkezik eszközzel Kína politikai, katonai vagy gazdasági függetlenségének megállítására.

Időközben pedig Oroszország lerázta magáról a nyugatról az országra erőltetett liberális elnyomást, s saját lábára állt. A nyugat által támogatott csecsen iszlamista terrorizmusellen az orosz állam határozott győzelmet aratott, ez volt az első lépés az orosz újjászületésben. Ezt követette a szellemi újraéledés: a kereszténység hihetetlen mértékű hódítása az orosz lelkekben. Természetesen kellett egy önzetlen, céltudatos, megvesztegetethetetlen, a korrupciót határozottan elutasító vezető is (Putyin), de önmagában – a szellemi háttér nélkül – ő sem tudott volna elérni semmit.

a háború előtti állapot: sárga – Grúzia, rózsaszín – grúz ellenőrzés alatti abház és dél-oszét terület (ezeket mind elvesztette Grúzia a háború alatt)

a Kaukázus politika térképe jelenleg

A nyugat utolsó nyílt háborús akciója az orosz fejlődés megállítására 8 éve történt,2008 augusztusában. Ekkor az USA és a NATO legfontosabb hatalmai megegyeztek az erősen nyugatpárti grúz elnökkel, Miheil Szaakasvilivel, hogy támadja meg az orosz szövetséges független Dél-Oszétiát. A cél természetesen nem a nagy-grúz fantáziaálmok teljesítése volt – ez érdetlen szempont nyugati szemmel –, hanem lelki és stratégiai. A nyugat arra számított: az orosz vezetés nem fogja merni megkockáztatni azt, hogy a maga  javára használja fel a koszovói precedenst, valamint nem fog sosem másként segíteni az oszétéknek, mint pár tiltakozó nyilatkozattal. Egy grúz győzelem mindenkinek megmutatta volna: Oroszországra nem lehet számítani, cserben hagyja saját szövetségeseit. Stratégiailag pedig mindez elvezetett volna Grúzia NATO-tagságához, sőt Azerbajdzsánéhez is, az oroszpárti Örményország pedig súlyos harapófogóba került volna.

Szaakasvili elnök washingtoni kottából játszott, amikor elindította a háborút

Tehát tét nem csupán a déloszét-grúz viszály volt.

A Dél-Oszétia elleni grúz katonai agresszió 2008. augusztus 7-én, 23 órakor kezdődött. A grúz légierő bombázni kezdte a dél-oszét fővárost, Chinval(i)t*.

Oroszország az ENSZ biztonsági tanácsához fordult, mely össze is ült 8-án, a hajnali órákban, de nem történt határozat elfogadása az ellentétes álláspontok miatt.

Közben a egy grúz dandár gyűrűbe zárta Chinvalt, majd reggel 9-re elfoglalta az egész várost, valamint több falut az ország déli részén az oszét-grúz határ közelében.

A dél-oszét területen államásozó orosz békefenntartókat felszólította a grúz vezetés, ne avatkozzanak be a harcokba. Ez így is történt, a békefenntartók kizárólag saját maguk védelmét látták el ebben az időszakban.

Ez után újabb grúz csapatok érkeztek Dél-Oszétiába, ezek észak felé kezdtek haladni, a cél az Oroszországot Dél-Oszétiával összekötő egyetlen közút, a Roki-alagútelfoglalása és biztosítása.

az alagút orosz oldala a háborús műveletek során

az azóta újjépített és kiszélesített alagút

8-én 14 órakor az orosz vezetés döntést hozott, hogy segítséget nyújt a dél-oszét kormánynak. Először egy orosz zászlóalj lett Dél-Oszétiába irányítva, a zászlóalj feladata a Roki-alagút biztosítása volt, ami sikeresen meg is történt. Közben az orosz békefenntartók is parancsot kaptak Moszkvából: így ők is bekapcsolódtak a harcokba a dél-oszét oldalt támogatva Chinvalban, ahol így a dél-oszét erők sikeresen visszaszerezték az ellenőrzést a város egy része felett.

A grúz erők meg se tudták közelíteni a déloszét-orosz határt, súlyos harcok zajlottak egész nap folyamán a 11 ezer fős grúz katonai alakulatok között, az egyik oldalon és a 2 ezer főnyi békefenntók, valamint a 3 ezer fős dél-oszét hadsereg között, a másik oldalon. Az orosz légierő bombázni kezdte a grúz állásokat, valamint katonai célpontokat Grúzia területén is, köztük jelképesen a tbiliszi repülőteret is. Gyakorlatilag patthelyzet alakult ki, se a grúzok nem tudtak előre haladni, se a dél-oszét erők nem voltak képesek kiűzni a grúzokat.

9-én a szembenálló erők száma drasztikusan megváltozott. Oroszország egy egész hadosztályt Dél-Oszétiába vezényelt. Ezzel párhuzamosan az orosz haditengerészet behatolt Grúzia területi vizeire (a Fekete-tengeren), valamint az orosz légierő folyamatosan bombázásnak vetette alá a grúz hadsereg támaszpontjait mind dél-oszét, mind grúz területen. Délutánra az összes békefenntartó elhagyta Dél-Oszétiát Oroszország felé, már csak a reguláris orosz hadsereg és a dél-oszét hadsereg harcolt, plusz kb. ezer főnyi abház önkéntes.

az orosz-déloszét határon éppen átkelt orosz egységek

A Grúziában állomásozó amerikai katonaság (pár száz főnyi „katonai tanácsadók”) egyetlen pillanatban sem lépett dél-oszét területre, sőt az orosz beavatkozás megindulása után az összes amerikai katonai tanácsadó Tbiliszibe lett átdobva, az amerikai követség épületébe. Annak ellenére, hogy az amerikai kormányzat egyes körei korábban a konkrét katonai segítség lehetőségét is lebegtették Szaakasvili előtt, de végül a harcok megkezdése után, miután Oroszország is bekapcsolódott azokba, George W. Bush elnök megtiltott az amerikai tanácsadóknak bármiféle részvételt a háborúban.

9-én délután a grúz erők megpróbálják az utolsó ellentámadást Chinval ellen, sikeresen megsebesítik az orosz erők parancsnokát, Anatolij Hruljov altábornagyot is. A parancsnok elleni támadást egy 32 éves orosz őrnagy, Gyenisz Vetcsinov semlegesíti végül, aki az akció során halálosan megsebesül, majd még aznap este meghal a kórházban. (Hat nappal halála után megkapja a legmagasabb orosz állami kitüntetést – Oroszország Hőse -, majd novemberben megkapja a legmagasabb dél-oszét kitüntetést is.

Vetcsinov emlékműve ma Chinvalban

Közben Abházia is bekapcsolódik a háborúba: visszaszerzi az ellenőrzést a grúz ellenőrzés alatt abház területekről (Abházia északkeleti része).

Estére a grúz ellenállás véget ér, a grúzok szervezetlenül menekülnek Grúzia felé. Az orosz csapatok belépnek Grúzia területére a grúz haderőket üldözve.

10-én a grúz vezetés tűzszünetetet hirdet, az egyik grúz hadihajó ellen próbál állni a már grúz vizeken tartozkodó orosz haditengerészetnek: elsüllyesztik.

Eközben egy amerikai hadihajó tartózkodik a Fekete-tengeren a grúz partok közelében, de mindvégig nemzetközi vizeken marad, kizárólag hírszerzési adatok átadásával segíti a grúzokat.

11-én az orosz csapatok már grúz területen harcolnak, biztonsági övezetet alakítva ki Abházia és Dél-Oszétia határai mentén, hogy meggátolják az esetleges újabb  grúz támadást.

12-én Oroszország tűzszünetet hirdet, majd elfogadja Nicolas Sárközy francia elnök jelentkezését, hogy közvetítőként szeretne fellépni a felek között. Pár napon belül mindegyik fél aláírja a háború lezárásáról szóló dokumentumot, mely elismerte a de facto helyzetet: azaz megszűnik Abházia és Dél-Oszétia teljes területe felett a grúz ellenőrzés, viszont a nyugat és Grúzia továbbra is jogilag grúz területnek tekinti Abháziát és Dél-Oszétiát. A grúz vezetés csak amerikai nyomás után volt hajlandó az aláírást megtenni. Kislétszámú orosz egységek még 2 évig grúz területen maradtak, a teljes kivonulás 2010 októberében történt meg.

az események két karikatúra összegzésében

A háborúban összesen kb. 800 ember halt meg, 300 katona és 500 civil. A katonai áldozatok kétharmada grúz, míg a civil áldozatok kétharmada oszét.

emlékmű Chinvalban a háború áldozatainak

évfordulós plakát: “Köszönjük, Oroszország”

A pszichológiai hadműveletek is fontos szerepet játszottak. Az orosz főügyész vádiratot bocsátott ki a grúz elnök ellen emberiség elleni bűncselekményekkel vádolva őt. Bár az ügy jogilag nyilvánvalóan kudarcra volt ítélve, mivel az orosz törvények szerint idegen államok állam- és kormányfői teljes büntetőjogi mentességet élveznek, a grúz elnök komolyan azt hitte: az orosz csapatok be fognak hatalni Tbiliszibe és elrabolják őt.

a háború egyik vicces jelenete: az ideges Szaakasvili saját nyakkendőjét rágja

A legfontosabb politikai eredmények:

• Oroszország a háború hatására végleg felmondta ellenkezését a koszovói precdens ellenében, s hiavatalosan is elismerte Abháziát és Dél-Oszétiát,
• a hisztérikusan nyugatpárti irány megbukott Grúziában, a később grúz vezetés sokkal mérsékeltebb,
• az USA lemondott a NATO bővítéséről a kaukázusi térségben,
• Oroszország visszaszerezte nagyhatalmi státuszát és függetlenségét,
• a nyugat nem mer nyílt támadást intézni azóta Oroszország ellen,
• s természetesen: az abház és az oszét nép immár szabadon építheti fiatal államát.

Ne felejtsük el azonban az akkori Fidesz és személyesen Orbán Viktor szégyenletes viselkedését. A Fidesz ifjúsági szervezete párszáz fős hiszterogágogást szervezett a budapesti orosz követség elé, melyen határozottan kiállt a grúz agresszió mellett. Orbán pedig az orosz segítséget a dél-oszét nép részére az agresszor ellen az 1956-os Magyarország elleni szovjet agresszió modern változatának nevezte. Az akkori ballib kormányzat picivel nagyobb mérsékletet tanúsított, bár természetesen ők is hevesen gágogták a hivatalos washingtoni ukázt.

* a város oszét neve: Chinval, az orosz és a grúz neve Chinvali, a magyarban az utóbbi terjedt el (az utóbbi időkben az orosz médiák is az eredeti oszét városnevet használják gyakrabban) – ejtése nem “csinvali”, sem “hinvali”, sem “kinvali” (mindhárom verziót hallottam magyar tévékben és rádiókban), hanem “chinvali”

Hogyan lett meg a kétharmada a Fidesznek 2014-ben?

Nem ment el szavazni 39,84 %, ők mind fideszesek (azt mondták a ballib megmondóemberek, aki nem megy el, az a Fideszre szavaz, s én hiszek nekik). Aki meg elment, abból 44,97 % a Fideszre szavazott, az a teljes lakosság 27,05 %-a.

Tehát: a lakosság összesen 66,89 %-a Fidesz mellett van. Tehát a kétharnad pont megvan.

Pár gyakrabban használt kifejezés a Rövid ballib értelmező szótár új, 2. kiadásából:

A/Á

Abortusz - alapvető emberi jog, aki ellenzi, az fasiszta

Antall József - horthysta magyar politikus, aki majdnem kikiáltotta a diktatúrát 1990-ben

Álcivil -  olyan szervezet vagy személy, mely nem ért velünk egyet

Állampolgárság - azok, akik adót fizetnek

B

Baloldal - aki azt mondja, amit mi

Baloldali eszmék - a kapitalizmus teljes és feltétlen támogatása

Bevándorló - a jó szinonímája, vigyázat: ha határontúi magyar, akkor viszont nagyon rossz, mert az sovinizmus, s szintén rossz, ha román, mert belőlük 22 millió jön egyszerre, sáska módjára lepusztítani az országot

Bérblogger/bérkommentelő - olyan internetes közíró vagy hozzászóló, aki nem támogatja a ballib eszmeiséget

Bunkó - aki nem ballib

C

Cigány - ezt a szót nem szabad kimondani, kivéve ha Orbánt rágalmazzuk, lásd "büdös cigány törpe pocakos kishitler"

Civil - olyan szervezet vagy személy, mely mindenben egyetért velünk; ellentéte az álcivil - olyan szervezet vagy személy, mely nem ért velünk egyet

Civilizált - ballib

CS

Család - elmaradott klerikálfasiszta fogalom, fő jellemzője, hogy a férj agyonveri a feleséget

Csürhe - nem ballibek gyűlése

D

Demokratikus - ballib

Demokrácia – olyan társadalmi rend, amiben a többség megszavazza azt, amit mi akarunk; ha a többség másképp szavaz, azt áldemokráciának, a demokráciával való visszaélésnek nevezzük

Diktatúra – az az állapot, ha egy választáson nem mi nyertünk

E/É

Európai - ballib

Éhezés - a lakosság életszínvonala nem ballib kormányzat alatt

Éhségmenet - dúsgazdag ballib aktivisták vidám fogyókúrás edzése

Értelmiségi - olyan diplomás, aki egyetért velünk, a velünk nem egyértő diplomásra a bunkó szó alkalmazandó

F

Fasizmus - ami más, mint amit mi mondunk

Fasiszták - a világ legszörnyűbb emberei, kivéve ha Ukrajnáról van szó, ott ugyanis ők a barátaink a sátáni Putyin ellen

Független - ballib, ellentéte a pártkatona

G

Gazdag - Nettó havi 200 ezer forintot vagy többet kereső ember.

Gerictelenség - ha valaki úgy változtatja meg elveit, hogy új elvei nem ballibek - vigyázat, ha az új elvei bárkinek is ballibek, akkor arra a "szellemi fejlődés" szó használandó!

Göncz Árpád - szent, sérthetetlen személy, az emberek embere, az egyetlen igaz politikus, a világ csúcsa

GY

Gyerekszülés - elavult, középkori, fasiszta ízű valami, a modern, liberális ember leszbikus, ciszpedofil szingli

Gyűlölködés - amikor valaki más elutasít bennünket, vigyázat: ha mi tesszük ezt, akkor az nem gyűlölködés, hanem bátor kiállás, civil kurázsi

H

Hagyomány - fasizmus

Hajléktalan - olyan személy, akinek alkotmányos joga az aluljáróban élni, onnan menhelyre való küldése fasizmus

Határontúli magyar - szemét jöttment román, szerb, ukrán, szlovák, aki belepofátlankodik a mi dolgainkba, miközben a rohadék nem adózik

Házasság - elevult, felesleges, fasisztoid ízű valami, kerülendő - vigyázat: homoszexuálisok esetében teljes erővel támogatandó

Holokauszt - a zsidó nép ellen elkövetett népirtás a II. vh. során - vigyázat: a szó más népirtásra nem használható, egyedisége nem vitatható!

Homofóbok - látens homoszexuális fasiszták

Homoszexualitás - hatalmas progresszív érték, így aki szégyenszemre nem homokos, az legalább támogatni köteles

Horthy - hozzá képest Hitler ártatlan volt

Humorista - mindig kötelezően ellenzéki, kivéve persze, ha éppen mi vagyunk kormányon

I/Í

Idegenellenesség – borzasztó, gyomorforgató eszme, kivéve ha határon túli magyarok ellen irányul, ez utóbbi esetben ez az európai, civilizált hozzáállás

Izrael - egy ország, melynek mindig igaza van

J

Jézus Krisztus - sosem létezett mesehős, ha mégis, akkor ballib volt

Jobboldal - fasiszták, nácik, nyilasok, antiszemiták, putyinisták, nőverők, látens buzik, vallási fanatikusok, s más gazemberek

K

Katolikus - szemét pedofil

Kereszténység - antiszemiták, hazugok, képmutatók, kivéve Iványi Gábort, aki jó ember, bár fene se érti miért hisz ballib létére kitalált meselényekben - korábban Németh Sándor is hasonló jó ember volt, de azóta iszonyúan gonosz lett, mert lepaktált a sátáni Orbánnal

Kertész Imre - egykori ballib megmondóember, aki azóta átállt a sötét oldalra, el kellene venni ezért tőle a Nobel-díját

Kirekesztés - amikor valaki más rekeszt ki valakit, míg ha mi tesszük ezt, az nem nevezendő kirekesztésnek

Korrupció – disznóság, amit nem ballibek csinálnak

Kódolt antiszemitizmus - bármi, amire mi rámondjuk, hogy az

L

Liberalizmus - minden jó, ami a világon van

M

Marx - igaza volt sok mindenben, de mi mégsem fogadjuk el egyetlen elvét se, viszont védeni kell mégis, mert csak

Másság - bármi destruktív, ami segíti érdekeinket; vigyázat: a szimplán ellentétes álláspont vagy furcsa viselkedés nem másság, ha érdekeinkkel ellentétes

Meleg - Sándor, József, Benedek, zsákban hoznak... buzukit

Menekültek - csodálatos lények, akik nélkül megállna a világ

N

Nagycsalád - a fasizmus melegágya

Náci - mindenki, akit nem szeretünk

NY

Nyilas - ha nem elég erős a náci szó, akkor ezzel helyettesítendő

O/Ó

Orbán - pocakos cigány diktátor, még Putyinnál is rosszabb ember, az a hobbija, hogy diktatúrát vezet be hetente átlag kétszer

P

Palesztínok - kitalált, nem létező nép

Pártkatona - aki nem velünk ért egyet, ellentéte a független

Putyin - Sátán földi helytartója, aki ellen minden eszköz megengedett, a legnagyobb bűne, hogy nem engedi a keresztény templomok megszentségtelenítését és kiskorúak homokosok által való megrontását

R

Rezsicsökkentés - szörnyű fasiszta lépés, egy igazi demokráciában csak a monopolcégek állapíthatják meg az árakat, s kötelesek azokat minél jobban emelni, ellenkező esetben diktatúra van

Római pápa - én ateista vagyok ugyan, de le a kalappal Ferenc pápa előtt, hogy modernizálni, humanizálni akarja a velejéig romlott fasiszta Vatikánt

S

Sport - bunkók szórakozása, kivéve az úszást, mert az ballib sport

Sötétség - amikor a többség elutasít minket

SZ

Szakértő - aki velünk ért egyet - ha nem ért velünk egyet, akkor a pártkatona vagy a bunkó szó használandó

T

Troll - önálló véleményű, nem ballib ember.

U/Ú

USA - mindig igaza van, kivéve ha Izrael ellen fogalmaz meg kritikát

V

Vallás – nevetséges elmaradott maradiság, esetleg eltűrhető, ha használható politikai céljainkra

Vasárnapi munkavégzés - hagyományos baloldali érték, a szakszervezetek végre kiharcolták, hogy mindenki munkáltató dolgoztathasson bárkit vasárnap. ennek ellenzése fasizmus

Z/ZS

Zsidó - a szót nem szabad kimondani, kivéve ha az antiszemitizmust ostorozzuk

Zsidózás - a zsidó szó bármilyen említése bárki más által

Milyen a liberális rend a gyakorlatban? Mit jelent, ha egy ország vezetője liberális, mint ahogy ez Németország esetében a helyzet jelenleg?

A legfontosabb ismérv: az ellenség mellé állni, védeni azt foggal-körömmel, a saját népet viszont szidni és támadni.

Ez minden országban jellemző a liberálisokra, de Németországban groteszk módon és hatványozottan.

A liberális dogma szerint az iszlamista vadember szent és sérthetetlen, így a rendőrség nem foglalkozhat velük, sőt a médiáknak is tilos beszélni erről. Ha viszont az iszlamista erőszak ellen van tiltakozás, akkor az teljesen liberális államgépezet lendületbe indul.

A hazaáruló muszlimliberális Fatima Merkelt le kellene váltania a németeknek, de sajnos a németek zöme mára csúnyán elfajzott.

Ha nem történik változás, nem lesz más megoldás, mint atombombát dobni Berlinre, ez hoz majd igazi megtisztulást.

Sok nyugati nem érti, az átlagorosz miért áll ki ilyen erősen Putyin elnök mellett?

Természetesen sok nyugati csak az erősen cenzúrázott nyugati médiákból tájékozódik, melyek szerint Putyin valamiféle véreskezű, idegen területeket hódítani akaró diktátor, aki hihetetlen módon elnyomja a lakosságot, ezért az orosz átlagember nem mer megszólalni se.

A valóság természetesen egészen más. Oroszország demokrácia immár 25 éve, minden alapvető emberi és politikai jog messzemenően érvényesül, s rendszeresen teljesen szabad és demokratikus választásokon dönt az orosz nép arról, ki vezesse az országot.

Összehasonlítás 1995 és 2015 között:

GDP: 800 milliárd dollár / 2,7 billió dollár

GDP/fő (vásárlóértéken): 3900 dollár / 24300 dollár

havi nettó átlagbér  75 dollár / 420 dollár

küldő adósság a GDP százalékában: 16 % / 12 %

GDP rangsorbeli helyezés a világban: 13. hely / 9. hely

Már  a gazdasági adatok is sokatmondóak. S természetesen ez nem minden. Putyinnak fontos más intézkedései is voltak azonban.

A Jelcin-kor jellemzői:

• jelentős nyomor, nagy szegénység,
• maffiák és oligarchák uralják az országot,
• nyugati komprádor réteg irányítja a társadalmat,
• nyugati. liberális érdekeket propagáló médiák nyomasztó túlsúlya,
• katonailag gyenge helyzet, a hadsereg felszerelése elavult, a katonák nem kapnak rendesen bért se,
• az ország vagyona folyatosan folyik ki nyugatra.

Ezzel szemben a Putyin-kor:

• a nyomor megszűnt, a szegénység erősen visszaszorítva,
• a maffiák likvidálása és az oligarchák szarvának letörése,
• a nyugati ügynökök kizárása a hatalomból,
• a liberális médiák marginálisak, a fő teret az oroszpárti médiák foglalják el,
• az ország védelmének drasztikus megerősítése, hatalmas fejlesztések, világszínvonalú technikai szint elérése, a katonák életszínvonala az átlag feletti,
• az ország vagyona az országban marad és a saját gazdaságot erősíti.

Ezek után teljesen világos, miért nem hajlandó az orosz átlagember liberális pártokra szavazni. Az orosz liberálisoknak egyedül Moszkvában és Szentpéterváron van bizonyos korlátozott népszerűsége. (A legutolsó elnökválasztáson a liberális jelölt 4. lett, országosan összesen 8 %-ot kapva, a szavazatok zöme a két várásból jött. A legutolsó parlamenti választáson a liberálisok 4 %-ot kapva kiestek*  a parlamentből, viszont Moszkvában 9 %-ot kaptak, Szentpéterváron pedig 12 %-ot!)

* a teljes egészében listás orosz választási rendszerben 7 % a parlamenti küszöb, ennyit kell legalább elérni mandátumszerzéshez (engedmény a legalább a 5 %-ot elért pártok számára, hogy kapnak 1 darab mandátumot)

Gyakori demagóg, ballib érv, hogy aki antiliberális, az a szabadság ellensége és a diktatúra híve.Semmi sem hamisabb ennél.

Aki antiszocialista, az nem társadalomellenes, csupán ellenzi a szocializmus eszméjét.

Aki antikonzervatív, az nem hagyományellenes, csupán ellenzi a konzervatívizmus eszméjét.

Aki antikommunista, az nem közösségellenes, csupán ellenzi a kommunizmus eszméjét.

Ugyanígy: aki antiliberális, az nem szabadságellenes, csupán ellenzi a liberalizmus eszméjét. Ennyi, s nem több.