Az orosz kisebbségi politika mai helyzete alapvetően a történelmi előzmények fényében érthető meg.

Az orosz állam alapítása 862-ben történt. Kezdetben az állam lakossága kb. fele-fele arányban lehetett szláv és finnugor, vékony viking uralkodó réteggel. A vikingek azonnal, míg a finnugor lakosság pár nemzedék alatt elszlávosodott. 

A XII. században az orosz állam meggyengült, majd három részre szakadt. Hamarosan mindhárom rész önállósága megszűnt. A XVI. században indult meg Moszkva központtal az újraegyesülés folyamata. Ez XVII. század középére be is fejeződött, akkora minden korábbi orosz terület ismét egy államba került.

Ezzel együtt, innen indult az új területek megszerzése:

• XVI. század: az Urál-vidék európai részének meghódítása (finnugor lakosság), a Volga-vidék meghódítása (türk lakosság),
• XVI-XVIII. század: Szibéria megszerzése,
• XVIII. század: a Baltikum (észt, lett, liván, német lakosság), Dél-Ukrajna, a Krím (türk lakosság) és Karélia (finn lakosság) megszerzése, a Kaukázás meghódításának kezdete,
• XIX. század első fele: Alaszka, Finnország, Lengyelország, Moldávia, a teljes Kaukázus-vidék,
• XIX. század második fele: Közép-Ázsia (türkök, irániak) és a Távol-Kelet megszerzése,
• XX. század: Kelet-Poroszország, Tuva.

Hogyan zajlott a újonnan szerzett területek integrálása?

• Ahol a lakosság alacsonyabb civilizációs szinten élt, gyakorlatilag törzsszövetségi szinten, ott az őslakosok kereszténnyé térítése, orosz nyelvre tanítása ment, párhuzamosan orosz telepesek érkezésével.
• Ahol más állam területe volt, ott katonai igazgatás bevezetése, majd annak fokozatos polgárivá változtatása orosz vezetéssel.
• Behódolt területek esetében a helyi vezetés helyben hagyása, annak vazallusi státuszának biztosításával (ennek utolsó példái Hivat és Buhara 1873-ban, s Tuva 1912-ben).

Az eltérő helyzetek következtében az egyes területeken más-más nemzetiségi helyzet alakult ki. Ha megnézzük a mai adatokat, azt látjuk:

• az eredeti orosz törzsterületen az orosz lakosság aránya 90 %,
• a délorosz területeken az oroszlakosság aránya 85 % körüli,
• Szibériában és az orosz Távol-Keleten az orosz lakosság aránya 80-85 % körüli,
• az Urál-vidéken az orosz lakosság aránya 80 % körül van,
• a Volga-vidéken az orosz lakosság aránya 65 % körüli,
• az észak-kaukázusi régióban az orosz lakosság aránya 30 % körüli,
• a ma külföldön lévő baltikumi régióban az orosz lakosság aránya 15 % körüli (ez egyébként rendkívül egyenlőtlenül oszlik meg, Litvániában kevés az orosz, míg a másik két balti államban jelentős kisebbséget képeznek),
• a ma külföldön lévő közép-ázsiai régióban az orosz lakosság aránya 10 % (ez szintén egyenlőtlenül oszlik meg, a nagy többség Kazahsztánban van),
• a ma külföldön lévő dél-kaukázusi régióban az orosz lakosság aránya 2 % körüli.

1917 előtt a fő politika az oroszosítás volt, etnikai értelemben ez persze elsősorban a keleti-szlávokra vonatkozott (belaruszok, ukránok), akiket a korabeli orosz politika eleve elszakadt, elidegenedett oroszoknak tekintett, nyelvileg azonban mindenkire. Az oroszosítás sikere függött a célnép civilizációs szintjétől. Alapvetően a következő jellemzők figyelhetők meg:

• a keresztény népek gyorsabban oroszosodtak, mint a muszlim népek,
• a nomád törzsek nem oroszosodtak, míg a letelepedett népek nagyobb mértékben,
• a falvak idegenek maredtak, a városok orosszá lettek,
• az orosz betelepülés erősen segítette az oroszosodást.

A legérdekesebb azonban a szovjet korszak kezdete, amikor - először az orosz történelemben - fordított folyamat működött, azaz a hatalom pozitívan kezdtediszkrimináltni a kisebbségeket. Az ok: a kommunista állam legnagyobb ellenfelének az orosz nacionalizmust tekintette, így a kisebbségek természetes szövetségeseknek számítottak. Ennek a politikának fő megjelenése formái:

• nemzeti alapú autonóm területek lettek kialakítva, több szinten: szövetségi köztársaságok - autonóm köztársaságok - autonóm területek (a szövetségi köztársaságok megkapták az országból kiválás jogát is!),
• a határok kialakítása az oroszlakosság kárára történt, ennek máig ható következménye pl. hogy a ma is orosz többségű Kelet-Ukrajna az ukrán köztársasághoz lett csatolva, ugyanez igaz Észak-Kazahsztánra is,
• a nemzetiségi területek egy-egy kisebbség nevét kapták, az adott kisebbség nyelve az orosszal együtt hivatalos státuszt kapott,
• meg lett szervezve minden kisebbségi nyelven a közigazgatás,
• meg lett szervezve a nemzetiségi nyelvű oktatás, nagyobb nyelvek esetében általános és középiskolai szinten, kisebb nyelvek esetében átalános iskolai szinten,
• a nemzetiségi nyelvű oktatásban való részvétel sok esetben kötelező lett a helyi orosz lakosság számára is, de az orosz nyelvű iskolákban is mindenhol kötelező tárgy lett a helyi nemzetiségi nyelv, viszont a nemzetiségi tannyelvű iskolákban az orosz nyelv nem volt kötelező tárgy,
• a kisebbségi nemzetiségű kommunisták előnyt élveztek az orosz nemzetiségűekkel szemben, minden nemzetiségi területen a hatalom igyekezett, hogy ott a vezetőség helyi nemzetiségűekből álljon többségében,
• a nemzetiségi területen élő orosz funkcionáriusokat kötelezték a helyi nyelv megtanulására.

Ezek az intézkedések részben sikeresek is lettek, átmentek a gyakorlatba is. A legkisebb siker talán a közigazgatás orosztalanításában volt, mert sok kisebbségi nyelv egyszerűen nem rendelkezett a megfelelő szakszókinccsel, továbbá a lakosság is már hozzá volt szokva, hogy a hivatalos ügyeket oroszul kell intézni.

Egyébként a konkrét lépések sokszor teljesen logikátlanok voltak. Pl. a zsidó autonóm terület a Távol-Keleten lett lérehozva, s nem mondjuk Belaruszban, hol kompakt zsidó lakosság létezett. Vagy az 1 milliós létszámú észtek szövetségi köztársaság voltak, míg az 5 milliós tatárok csak autonóm köztársaság.

Amikor a hatalom megszilárdult azonban, a 30-as években a szovjet vezetés leállt az itt leírt politikával. Immár veszélyesnek tűnt, hogy a kisebbségek pozitív kezelése szeparatista tendenciákhoz vezethet, így ismét a központi hatalom erősítése lett a fő cél, ez pedig természetesen maga után vonta ismét az oroszosítást. A közigazgatásban mindenhol visszatértek az orosz nyelvre, kötelező lett az orosz nyelv minden iskolában mint tárgy, a kisebbségi tannyelvű iskolák szerepe vissza lett szorítva, a gyakorlatban a kisebb nyelvek esetében a nemzetiségi tannyelv csak az általános iskolák alsó tagozatán maradt meg, a nagyobb nyelvek esetében pedig folyamatosan csökkent az ilyen iskolák aránya.

Ami viszont sose változott: a központi hatalom mindig tartotta magát ahhoz, hogy kisebbségi nemzetiségű kádereket képezzen ki és nevezzen ki a kisebbségi területeken. Sőt, ez annyira be volt tartva, hogy a leghevesebb oroszosítás ideje alatt is meghaladta a kisebbségi káderek aránya az autonómiákban a kisebbség arányát a teljes népességhez képest - a hivatalos politika az volt, hogy az oroszosítást semmiképpen se oroszokkal kell elvégeztetni, ez emlékeztetett volna a cári időkre, hanem lojális kisebbségi káderekkel.

A szovjet kisebbségi rendszer sajátossága volt, hogy jogi úton is gátolta az orosszá válást. A cél ugyanis - a kemény oroszosítási időszakban is - az egységes új "szovjet nép" létrehozása volt, mely orosz nyelvű ugyan, de nem az oroszsággal azonos. Ennek egyik eszköze a nemzetiségi hovatartozás megváltoztathatatlansága volt. Ha a szüleim x nemzetiségűek, akkor én is az vagyok, majd a gyerekem is az lesz, akkor is, ha semmi közösséget nem érzünk az illető nemzetiséggel, már asszimilálódtunk az oroszok közé, pl. ha mondjuk egy jakut elköltözött Moszkvába, az unokája is maradt jakut. A vegyes nemzetiségű házasságok esetében a szülők kötelezően kiválasztották az egyik nemzetiséget a gyerekük számára annak születésekor, s ezen a gyerek egyszer változtathatott a felnőttkor elérésekor, persze akkor is csak a másik szülője nemzetiségére válthatott. Ez a nemzetiségi adat benne volt a személyiben, de pl. még az iskolanaplókban is szerepelt minden diák neve után fontos adatként a nemzetisége.

Csak így érthető meg a korabeli orosz-zsidó vicc:

Rabinovics találkozik a haverjával:

• Rabinovics, vigyázz, mert holnap pogrom lesz.
• Nekem nincs miért rettegnem, az igazolványom szerint orosz vagyok.
• Van egy kis baj, Rabinovics, nem az igazolványunkat fogják verni, hanem a pofánkat.

A már meglévő területi egységek se lettek soha visszavonva az oroszosítás alatt. Kivétel ez alól a Sztálin által kollektív büntetésként a 40-es években megszűntetett csecsen-ingus, kalmük, krími és a volgai német autónómia - ezek közül csak a német nem lett visszaállítva Sztálin halála után.

Sztálin halála után az új hatalomnak ismét szüksége lett szövetségesekre Sztálin megmaradt hívei ellen, így az oroszosítás megint le lett állítva. Majd az 50-es évek végén megint az oroszosítás lett a fő politika egészen Gorbacsov idejéig, amikor a hatalom lassan elvesztette a kontrolt a nemzetiségi kérdés felett is. Gorbacsov többek között ehhez se értett, ennek első jele volt, amikor 1986-ban a brezsnyevista kazah pártvezért leváltotta, s helyére a saját emberát tette, de arra nem figyelt oda, hogy a korábbi vezér kazah nemzetiségű volt, míg az új meg orosz - az emiatt kitört tüntetés leverése kb. ezer halálos áldozatot követelt.

A legérdekesebb azonban a kommunizmus bukásának hatása a nemzetiségi kérdésre. A Szovjetúnióban a rendszerváltozás fő jellemzője, hogy az éppen hatalmon lévők mindenhol megtartották hatalmukat, csak jellemzően ideológiát váltottak. A volt szövetségi köztársaságok közül egyedül a 3 balti államban, Grúziában és Örményországban nem a volt kommunista vezetés maradt hatalmon (és ideiglenesen Belaruszban is), mindenhol máshol a volt vezetés első vagy második vonala lett az új vezetés. Még inkább ez történt az alacsonyabb szintű nemzeti autónóm közigazgatási egységekben.

A korábbi pozitív diszkrimináció miatt a rendszerváltáskor minden autonómiában a helyi kisebbségek a számarányukhoz képest erősebb pozíciót élveztek, így a demokratikus időszak is így indult, hiszen - mint írtam - a szovjet-orosz rendszerváltás a legritkább esetben járt a káderek cseréjével. Egy példa: Tatársztánban a tatárok aránya a Szovjetúnió megszűnésekor kicsivel 50 % alatt volt, de a tatársztáni politikai elitben a tatárok aránya majdnem 60 % volt.

Mindez tovább erősítette azt a tévképzetet, hogy az autonómiák valamilyen rejtélyes módon az autonómia névadó népének a tulajdona, s mindenki más betolakodó, de a legjobb esetben is megtűrt idegen. Ez máig problémát okoz sok helyen. A kezdeti időszakban pedig egyenesen oda vezetett, hogy a nacionalista és kisebbségi jogvédő mozgalmak a demokratikus választások ellenségei lettek, hiszen ha mindenki szavazhat, akkor a helyi oroszok és más nem névadó nemzetiségűek is, de ha ez így van, akkor eltűnik az autonómia "nemzeti" jellege.

Mellékes, de mégis érdekes: a nyugat örök szégyene, hogy Lettország és Észtország esetében kifejezetten támogatta - oroszelleneség miatt - ezt a jogfosztó politikát a nem-lettek/nem-észtek ellenében.

A Szovjetúnió megszűnése előtt ez volt a helyzet:

• 21 autónom köztársaság (16 az orosz köztársaságban, 5 máshol),
• 8 autonóm terület (5 az orosz köztársaságban, 3 máshol),
• 10 autonóm kerület (mind az orosz köztársaságban).

Ami itt most érdekes az az orosz vonatkozású autonómiák kérdése. Bár a nem-orosz vonatkozásúak a legtöbb esetben súlyos későbbi konfliktusok tárgya lettek: Abházia és Adzsária autonóm köztársaságok voltak Grúzián belül, Dél-Oszétia autonóm terület ugyanott, Karabah autonóm terület Azerbajzsánban, a Krím pedig - de ez már az utolsó idők fejleménye - autonóm köztársaság Ukrajnában.

A Szovjetúnió megszűnése utáni Oroszország 20 autonóm köztársasággal indult, ez az eredeti 16 autonóm köztársaság + az 5 autonóm területből 4 fel lett minősítve autonóm köztársasággá, máig az egyetlen megmaradt autonóm terület a Zsidó Autonóm Terület, mely sose volt sikeres, a szovjet zsidók tömegesen bojkottálták az oda költözést, Sztálinnak se sikerült 20 % fölé emelnie a zsidó arányt, ma pedig a zsidó arány csupán 1 %, a szovjet rendszer vége után a helyi zsidók 90 %-a Izraelbe költözött, viszont megszűntetését ellenzik a zsidók történelmi okokból. Jelenleg az autonóm köztársaságok száma egyébként 22, a 2 plusz oka: az egyik fel lett osztva 2 részre, s a Krím csatlakozása.

Tehát ha nem számítjuk az alacsonyabb autonómia fokkal rendelkező autonóm kerületeket (számuk eredetileg 10 volt, ma már csak 4) és a Zsidó Autonóm Területet, adott 22 autonómia, ahol megvannak a részleges államiság elemei, s létezik kisebbségi nemzetiségű vezetői réteg is. De mi is a tényleges helyzet?

Mivel az orosz lakosság szinte sehol se beszéli a kisebbségi nyelvet, így ahol a lakosság többsége orosz, ott a helyi kisebbségi nyelv szerepe nem több jelképesnél. Az autonómia joga tehát itt tényleges ugyan, de ennek pénzügyi-gazdasági jelentősége van leginkább, a nemzetiségi jogokra gyakorlatilag nem hat ki: egyszerűen arról van szó, hogy az illető autonómia elitje - mely vegyesen orosz és kisebbségi - kisebb mértékben függ a központi hatalomtól, mint egy normál, tehát nem-autonóm orosz megye.

A 22 köztársaságból 9-ben az orosz lakosság abszolút többséget alkot, a legnagyobb arány Karéliában van, ahol az orosz arány 82 % - Karélia az egyetlen oroszországi autonómia, ahol csak az orosz a hivatalos nyelv. További 2-ben az orosz a legnagyobb nemzetiség. A másik oldalon 2-ben a kisebbség relatív többségben van, 9-ben abszolút többségben (a legtöbb Csecseniában, ahol a lakosság 96 %-a csecsen).

A helyi identitás állapota azonban fontosabb tényező. Ha kivesszük a speciális helyzetű - mert hagyományosan orosz identitású és orosz nyelvű - Karéliát és Krímet, a többi 20 autonómia helyzete így csoportosítható, térképpel:

• keresztény, közép-oroszországi, finnugor népek: Komi, Mari, Mordóvia, Udmurtia (narancs színnel),
• muszlim, kaukázusi, északnyugat- és északkelet-kaukázusi népek: Adigea, Csecsenia, Dagesztán, Ingusétia, Kabardin-Balkária, Karacsáj-Cserkeszia (a balkárok és karacsájok türk népek, a 10 dagesztáni őshonos nép közül türkök a kumikok és a nogájok) (piros színnel),
• keresztény, kaukázusi, iráni nép: Alánia (Észak-Oszétia) (sárga színnel,
• muszlim, közép-oroszországi, türk népek: Baskíria, Tatársztán (sötétzöld színnel),
• keresztény, közép-oroszországi, türk nép: Csuvasia (világoszöld színnel),
• buddhista, szibériai, mongol népek: Burjátia, Tuva (világoskék színnel)
• keresztény, szibériai, türk népek: Altájia, Jakutia, Hakaszia (hozzá kell tenni, ezeknél a népeknél a kereszténység erősen formális, a keresztény felszín alatt tovább él a régi sámánista hit, ugyanez igaz az előbb említett Burjátiára, s különösen Tuvára, csak ott a felszín buddhista) (barna színnel),
• buddhista, európai, mongol nép: Kalmükia (sötétkék színnel).

A kisebbségi kultúra megmaradásának módja alapvetően sokkal inkább függ a kisebbségi lakosság hozzáállásától, mint attól, hogy mik a nemzetiségi arányok. Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a szovjet rendszer végetértével megszűntek az adminisztratív korlátozások a kisebbségi nyelvekkel szemben.

Három modell írható le:

• a "folklór" modell,
• a kisebbségi nacionalista modell,
• az előbbi kettő közti kompromisszumos modell.

Ezekről most részletesebben.

Az egyik jellemző út tehát folkorizációnak nevezhető. Ez azt jelenti, a nyelv lassan eltűnik, a kultúra pedig büszkén, de bekerül a múzeumba.

Erre jó példa az összes finnugor autonómia, de egyes mások is. Most Udmurtia adatait venném elő. Az udmurtok a három legnagyobb oroszországi finnugor nép egyike, s az egyetlen nép a három közül, ahol a nyelv nagyrészt egységes, nincsenek jelentős nyelvjárási eltérések. Tejhát elvileg megvannak a feltételei a nemzeti újjáéledésnek, de ennek még sincs nyoma.

Udmurtia területe 42 ezer km², lakossága 1,5 millió fő, ebből 60 % orosz, 30 % udmurt, 8 % tatár. A nem udmurtok 2 %-a beszél udmurtul, oroszul viszont az udmurtok 99 %-a beszél. Az udmurtok 1 %-a kizárólag udmurt nyelvű, 66 %-a kényelvű (orosz és udmurt), 33 %-a nem tud udmurtul, csak oroszul. S a kétnyelvű udmurtok alig fele vallotta azt, hogy udmurt tudása magas szintű, azaz a kétnyelvűség csak egy lépcsőfok az eloroszosodás felé. Megnézve a korábbi adatokat, kiderül: az utóbbi 100 év alatt folyamatosan nőtt az oroszok aránya, csökkent az udmurtoké, továbbá drasztikusan nőtt a csak orosznyelvű udmurtok aránya.

Hatalmas a szakadék a városok és a falvak között, a falvakban élő udmurtok fele még ma is csak udmurtul beszél rokonaival, míg a városokban ez az arány alig 20 %. Természetesen ez is korosztályfüggő: minél fiatalabb egy korosztály, annál kevésbé használja az udmurtot. Larisza Sirobokova udmurt nyelvész (aki egyébként az ELTE-n tanult és beszél magyarul) írja Etnikai identitás és az udmurt nép című tanulmányában, hogy ma már a falvakban is egymás közt oroszul beszélnek az udmurt gyerekek.

Ami az oktatást illeti, ahelyzet a következő:

• az összes udmurtiai óvoda orosz tannyelvű, a falusi óvodák közül van olyan, ahol van udmurt nyelvű foglalkozás is, kiegészítő jelleggel,
• általános iskola alsó tagozata: a falvakban vannak udmurt tannyelvű iskolák, a városokban minden iskola orosz tannyelvű, de van udmurt nyelv mint tantárgy (ez 2017-ig kötelező tárgy volt, azóta csak választható),
• általános iskola felső tagozata, középiskola: kizárólag orosz tannyelv, választható tantárgy az udmurt nyelv,
• felsőoktatás: kizárólag orosz tannyelv, kivéve az izsevszki Udmurt Állami Egyetem udmurt filológia, finnugor filológia, s udmurt újságírás szakát, ahol az oktatás részben udmurt nyelvű.

Az egyetlen pozitív változás a nyelvhez való érzelmi viszony. Az utóbbi 30 évben csökkent annak a nézetnek a népszerűsége, mely szerint az udmurt nyelv teher, alkalmatlan a modern életre, ez csak idős, iskolázatlan, falusi emberek elavult "nyelvjárása". Az internet megjelenésével és elterjedésével immár vannak olyan városi fiatalok is, akik érdeklődnek őseik nyelve iránt, persze ez a réteg is mindig jobban beszél oroszul, mint udmurtul, viszont legalább valamilyen szinte megtanulja a nyelvet.

Ami segíti még az eloroszosodást, hogy az udmurtoknál a nyelvi eloroszosodás után további akadály nincs: a nevek azonosak a szokásos orosz nevekkel, a vallás ugyanaz (ortodox kereszténység), továbbá faji, genetikai eltérés sincs: külsőre nem lehet megkülönböztetni egy udmurtot egy orosztól.

A leírt "folklorizáló" modellnél láthattuk, teljesen mindegy a nemzetiségi arány, az hogy a hatalomban részt vesz a kisebbség, mivel az általános hozzáállás az, hogy a kisebbségi nyelv nem több a szép múlt emlékénél. Olyan mint a népviselet Magyarországon: szép dolog, elő is vesszük a falunapon és a népdal fesztiválon, de aki elkezd Budapesten ilyen ruhában járni huzamosan, azt elmeorvoshoz tanácsolják.

Ezekben az autonómiákban mindezek miatt marginális a kisebbségi nacionalizmus, így az sose volt politikai tényező. Itt a kisebbségi mozgalmak teljesen békések, semmi másra nem irányul tevékenységük mint a kisebbségi kulrőra népszerűsítésére, politikai akciókat csak kizárólagos kulturális, nyelvi ügyekben végeznek, lásd a 2017-es nyelvtörvény esetét, amikor új orosz törvény született, mely megtiltotta az autonómiáknak, hogy a kisebbségi nyelvet kötelező iskolai tárgyként határozzák meg - ez a törvény természetesen tiltakozást váltott ki.

Lássuk azonban most azokat az autonómiákat, ahol a nem-orosz nemzeti tudat kifejezetten erős. Azaz a "nacionalista" modellt. Ahol ez a helyzet, ott ez a politikában is szerepet játszik. Ez mindenképpen elmondható a két Volga-menti muszlim autonómiáról, Baskíriáról és Tatársztánról, úgyszintén két buddhista autonómiáról, Kalmükiáról és Tuváról, de úgyszintén igaz ez az egész Észak-Kaukázusra.

Itt a nemzeti érzés oka történelmi, a tatárok és a baskírok máig emlékeznek területük XVI. századan történt meghódítására (a Kazanyi Kánság legyőzése és annektálása 1552-ben az orosz haderő által - ez a csuvas és a közép-oroszországi finnugor népek területét is magában foglalta, de mivel a Kánság tatár állam volt, érthető módon ez a tatár, s a szintén muszlim baskírokat sérti a legjobban, amit az is erősít, hogy legyőzése előtt a Kánság Oroszországgal azonos erejű regionális hatalom volt, mely az útját állta a keleti irányú orosz terjeszkedésnek). Ugyanaz elmondható a XIX. században orosszá lett Észak-Kaukázusról is, ahol ráadásul máig alacsony az orosz lakosság aránya. Továbbá ez a helyzet a csak a XX. sz. során Oroszországhoz csatolt, teljesen elszigetelt dél-szibériai Tuva esetében is.

Itt a rendszerváltáskor a hatalmát átmentő elit jellemzően nacionalista lett, hiszen itt - ellentétben a "folklór" autonómiákkal - létezett valós igény a nemzeti újjáéledésre, így ez hasznáéható lett a politikai harcban is, melyet az ex-kommunista helyi elit vívott Moszkvával szemben. Ez a nacionalizmus azonban csak 2 esetben lett radikális: Csecsenia és Tatársztán.

A politikai furcsaság mindezek miatt az lett, hogy a szovjet kor végén megjelenő különféle kisebbségi mozgalmak bár a szovjet rendszert hibáztatták a kisebbségi kultúra elsorvadásáért, ezzel együtt országos szinten Gorbacsov ellenzékét támogatták a megjelenő kommunista-nacionalista szimbiózis miatt. Példa: Tatársztán első demokratikus elnöke - a tatársztáni kommunista pártszervezet első titkára korábban -, aki aztán 1992-ben egyenesen kikiáltotta a független Tatársztánt, az 1991-es Gorbacsov elleni augusztus puccs alatt nyíltan kiállt a puccsisták mellett. Kivételes volt, ahol a nacionalisták a liberális oldalt támogatták, mint ahogy ez a 3 balti köztársaságban zajlott.

Baskíriában és Tatársztánban mindig, a szovjetkori oroszosítás idejében is több kisebbségi jog volt, mint máshol az országban - e két autonómiában pl. akkor is megmaradtak a kisebbségi tannyelvű felső tagozatú és középfokú iskolák, amikor máshol a kisebbségi tannyelv vissza lett szorítva az általános iskola alsó tagozatára. Valamivel kisebb mértékben, de ez igaz a baskírokkal és tatárokkal rokon, de keresztény Csuvasiára is.

Az egész Észak-Kaukázusban máig pozitív diszkrimináció jellemző a nem-orosz lakosság irányában. A 7 darab észak-kaukázusi autonómiából még az egyetlen orosz többségűben (Adigea) is mindig kisebbségi nemzetiségű volt és az a mai napig a helyi vezető, s a lakosság kisebb részét alkotó cserkesz nemzetiségűek erősen felül vannak reprezentálva a politikai és gazdasági életben. (Az adigék és a kabardinok a cserkesz nép regionális alcsoportjai, a viszony kb. mint a székely-magyar.)

Különösen az Észak-Kaukázusban van jelen legerősebben az a Putyin-féle kisebbségi politika, melyet a II. csecsen háború óta alkalmaz a központi orosz hatalom: azaz pozitív diszkrimináció a helyi nem-orosz nemzetiségek részére, e nemzetiségek elitjének bőséges finanszírozása, s ezzel annak biztosítása, hogy ezek a nem-orosz nemzetiségek ellenálljanak minden szeparatista gondolatnak. A helyi muszlim elitek felveszik a harcot a radikális iszlám ellen, s e hűségüket Moszkva megjutalmazza. Ez az egész modell lényege. A helyi orosz lakosság meg kénytelen tudomásul venni mindezt, ill. ha nem veszi tudomásul, marad az elköltözés Oroszország más részeire.

Mint közismert Csecsenia volt az egyetlen orosz autonómia, mely fegyveresen is harcolt a függetlenségéért, s 1991-2000 között a terület nem is állt orosz irányítás alatt. Ugyanakkor Tatársztán is kimondta a függetlenségét, de ott fegyveres harcig nem fajult a helyzet, a függetlenségi nyilatkozat később Tatársztán visszavonta.

Az Észak-Kaukázusban is létező jelenség az eloroszosodás - leginkább az oszéteknél, legkevésbé az ingusoknál és a csecseneknél (Csecseniában és Ingusétiában az utca nyelve se az orosz) - de ez itt csak nyelvi, nem nemzetiségi eloroszosodást jelent, az orosznyelvűek is megtartják erős nemzeti kötődésüket nemzetiségükhöz.

Végsősoron a keményebb nacionalisták mindenhol elbuktak a 90-es évek közepére (kivéve persze Csecseniát), éppen az abszurd követelések miatt, mint pl. az orosz nyelv hivatalos státuszának megszüntetése az autonómiákban, valamint a névadó néphez nem tartozók negligálása.

A harmadik modell a kompromisszumos. A helyi kisebbségi és orosz elit együttműküdik maximálisan, közös érdek a gazdasági-pénzügyi nagyfokú függetlenség a központtól, az orosz elit elismeri a másik fél nemzeti érdekeit, a kisebbségi fél pedig nem törekszik az orosz nyelv szerepének csökkentésére. Természetesen a sikerhez itt két elemre van szükség: legyen az illető régió gazdag, s a kisebbség akarja fenntartani saját kultúráját.

Erre talán a legjobb példa Jakutia, a területileg legnagyobb oroszorországi autonómia, területe akkora mint Nyugat-Európa, de lakossága alig 1 millió fő. Itt meglepő adatokat láthatunk: a jakut lakosság aránya nő, ma már 50 % felett van, alig 10 %-uk nem beszél jakutul, s még a jakutiai oroszok 40 %-a is tud valamilyen szinten jakut nyelven (5 % jól beszéli, 35 % nem, de érti). Továbbá: a jakutok nem csak családban használják a nyelvet, hanem egymás közt is. Talán a legfontosabb: a jakutok 70 %-a jakutul beszél gyermekeivel, így a jakut gyerekek zöme is ismeri a nyelvet. s a jakutul nem beszélő jakutok is azt mondják, tervezik a nyelv megtanulását, mert úgy érzik, nyelvtudás nélkül nem igazi jakutok. A jakutiai falvakban az iskolák 60 %-a jakut tannyelvű, s csak 15 % kizárólagos orosz tannyelvű, de még a városokban is az iskolák 20 %-a jakut-orosz vagy csak jakut tannyelvű. Ami meglepő: még a jakutiai orosz lakosság 40 %-a is olyan orosz tannyelvű iskolába járatja a gyerekét, ahol van jakut nyelv mint tantárgy.

*

Kiegészítés

A Szovjetúnió utolsó stabil évében (1988) a következő volt a kisebbségi nyelvek helyzete az szovjet kisebbségi oktatásban az Oroszországi Köztársaság területén:

• kisebbségi tannyelv érettségiig, az orosz nyelv csak kötelező tantárgy: baskír, tatár,
• kisebbségi tannyelv 8. osztályig, az orosz nyelv csak kötelező tantárgy + 9. osztálytól orosz tannyelv, a kisebbségi nyelv csak kötelező tantárgy: jakut, tuvai,
• kisebbségi tannyelv 4. osztályig, az orosz nyelv csak kötelező tantárgy + 5. osztálytól orosz tannyelv, a kisebbségi nyelv csak kötelező tantárgy: altáji, csuvas, hakasz, komi, mari, mordvin, udmurt + Dagesztán nagyobb hivatalos nyelvei (avar, azeri, dargvin, kumik, lezgin, lak, tabaszaran),
• orosz tannyelv érettségiig, a kisebbségi nyelv csak kötelező tantárgy: burját, cserkesz, balkár, ingus, kalmük, oszét,
• orosz tannyelv érettségiig, a kisebbségi nyelv csak választható tantárgy: minden egyéb nagyobb nyelv.

S a jelenlegi oroszországi helyzet:

• kisebbségi tannyelvű rendszer a felsőoktatásban is (nem számítva az adott nyelvhez kötődő szakokat): tatár,
• kisebbségi tannyelvű oktatás rendszer, egészen érettségiig: baskír, jakut, tatár,
• kisebbségi tannyelvű oktatás 7. osztályig: cserkesz, kalmük, mordva, tuvai, ukrán,
• kisebbségi tannyelvű oktatás 3. osztályig: altáji, avar, azeri, burját, csecsen, csuvas, dargvin, hakasz, ingus, komi, krími tatár, lak, lezgin, mari, oszét, tabaszaran, udmurt,
• csak orosz tannyelv + a kisebbségi nyelv csak tantárgy: abaza, agul, cahur, tatár, kumik, nogáj, rutul, tat.

A hír Baranyi Krisztina "antiszemitizmusa". Az eset, amikor a Fidesz saját magát ejti csapdába.

A háttér: Demeter Szilárd 2 hete írt egy cikket Sorosról, mely ellen műbotrány és bérretegés tört ki a ballibbant megmondóemberek között. Mára az eset már úgy terjedt el, hogy Demeter náci antiszemita módon zsidózott.

Természetesen a cikk se nem náci, se nem antiszemita, se nem zsidózás:

Na most, a Fidesz reakciója erre: keresni valamilyen hasonló esetet az ellenoldalon, majd műbotrányt kelteni. Az eset meg is lett: Baranyi Krisztina polgármester pár mondata.

A gond az, hogy Baranyi szövegében az antiszemitizmus és zsidózás ugyanannyi, mint Demeter szövegében: azaz nulla.

Meg kellene valamit érteni: a hülyeségre a válasz nem az ellenhülyeség, hanem a hülyeség leleplezése, cáfolása. Az ellenhülyeség ugyanis erősíti a hülyeséget, s ez sose lehet annak érdeke, aki az igazságot akarja.

Jelenleg a világon beszélt nyelvek száma 6000-7500, az eltérő szám oka: nem egyértelmű, hogy egy adott beszélt nyelv mikor önálló nyelv, mikor nyelvjárás.

Korunk sajátossága: a nyelvek száma drasztikusan csökken. A XXI. sz. végére a mai nyelvek kétharmada ki fog halni. Ami furcsa látszólag: a műszaki fejlődés és az oktatás általánossá válása segíti a nyelvek kihalását.

A nyelvek életerősségére van egy 13-fokú skála, ezt érdemes használni, röviden a skála fokozatai:

• A - az illető nyelv életerős, nincs veszélyben, terjedése biztosított:
  • 0 – a nyelvet széles körben használják a nemzetközi életben,
  • 1 – a nyelvet országos szinten használják, az élet minden területén,
  • 2 – a nyelvet regionális szinten használják, az élet minden területén,
  • 3 – a nyelvet széles körben használják, az élet minden területén, a hivatalos állami használat kivételével;
• B - az illető nyelv állapota sérülékeny, azaz terjedése biztosított, de a nyelvhasználat nem általános:
  • 4 – létezik az adott nyelven széleskörű oktatás, irodalom, a nyelvnek van sztendertizált változata,
  • 5 – létezik sztendertizált nyelvváltozat, de elterjedése csak részleges, viszont nyelvfejlesztési politika van,
  • 6a – a nyelvet széles körben használják, de csak személyes célokra;
• C - veszélyeztetett nyelv, átadása csökkenőben:
  • 6b – a nyelvet széles körben használják, de csak személyes célokra, s beszélők aránya az életkorral csökken,
  • 7 – a gyerekek még megtanulják a nyelvet szüleiktől, de már nem adják át azt saját gyerekeiknek;
• D - erősen veszélyeztetett nyelv:
  • 8a – csak az idősebb nemzedék használja a nyelvet,
  • 8b – csak az idősebb nemzedék használja a nyelvet, s csak egymás közt;
• E - kihalt nyelv:
  • 9 – a nyelv tudata van csak meg a közösségben, azt csak mint identitásuk elemekét használják néha, de a nyelv már senkinek se az anyanyelve,
  • 10 – teljes kihalás állapota.

Európára jellemző a legkevésbé a nyelvek kihalása. A világ 203 országából Európában van 56. Összesen alig 6 európai ország van, melynek van olyan hivatalos nyelve, mely nem A kategóriájú, azaz nem életerős nyelv a fenti kategorizáció szerint:

• Abházia - az abház nyelv B kategóriájú, azaz sérülékeny, ennek oka, hogy bár az abházok szinte 100 %-a beszéli, a családi életen kívül az orosz teljesen átvette a szerepét, csak a legidősebb nemzedék körében akadnak emberek, akik nem beszélnek oroszul is anyanyelvi szinten, viszont az abház állam legalábbis igyekszik terjeszteni a nyelvet,
• Belarusz - a belarusz nyelv B kategóriájú, azaz sérülékeny, ennek oka, hogy bár a belaruszok legnagyobb része beszéli, a családi életen kívül szinte egyáltalán nem használják, sőt a nagyvárosokban a családi élet is oroszul zajlik,
• Dél-Oszétia - az oszét nyelv, C kategóriájú, azaz veszélyeztett, ennek oka, hogy bár az abházok szinte 100 %-a beszéli, a családi életen kívül az orosz teljesen átvette a szerepét, csak a legidősebb nemzedék körében akadnak emberek, a fiatalok még kétnyelvűek, azaz oszét-orosz nyelvűek, de ma már a többség az oroszt jobban beszéli,
• Írország - az ír nyelv D kategóriás, azaz erősen veszélyeztetett, ennek oka, hogy az írek nagy többsége egyáltalán nem beszéli, használata egyes falvakon kívül abszolút ünnepélyes csak,
• Luxemburg - a luxemburgi nyelv B kategóriájú, beszélői hagyományosan nem használják mindenre, viszont erős identitásképző szerepe van,
• Svájc - a romans (rétoromán) nyelv D kategóriás, azaz erősen veszélyeztetett, ennek oka, hogy bár a közösség beszéli, de ez közösség kis létszámú (kb. 40 ezer ember), s mindenkinek van másik anyanyelve is, a német vagy az olasz.

Az állami kampány egy nyelv érdekében egyébként ritkán sikeres. Az egyetlen példa, hogy egy nyelvet visszahoztak a pusztulásból Izrael esete a héber nyelvvel. Ha viszont nem pusztulásból kell visszahozni egy nyelvet, hanem csökkent státuszát növelni kell, ott van példa több sikerre is. Például a velszi nyelv D-ből fel lett hozva C-státuszba, miközben a rokon skót nyelv esetében ez nem volt sikeres.

Ami az egyes európai országok regionális hivatalos nyelveit illeti, ott már sok a nem A-státuszú, sőt az kivételes, ha egy regionális nyelv A-státuszú. Íme a teljes lista:

• D-státuszú: alsó-szorb, fruliai, isztro-román, kasub, ladin, lapp, normand, ruszin, skót, északi-fríz, keleti-fríz, nyugati-fríz, szárd,
• C-státuszú: alnémet, felső-szorb, gagauz, jiddis, limburgi, mirandai, velszi,
• B-státuszú: baszk, feröeri, galíciai, luxemburgi.

Az oroszországi regionális hivatalos nyelveket külön írom le nagy számuk miatt:

• D-státuszú: krími tatár, mari,
• C-státuszú: abaza, burját, kalmük, hakasz, komi, mordva, nogáj, udmurt,
• B-státuszú: altáji, baskír, csecsen, cserkesz, csuvas, ingus, kabard, karacsáj-balkár, tatár, tuvai.

Mik a lassú pusztulás fő oka:

• a beszélő közösség túl kicsi létszámú - önmagában persze a kis létszám nem ok, ha egy közösség önállóan él, hiszen vannak alig párszáz fős életerős nyelvek is, melyeket elszigetelt törzsek beszélnek csak, de ha a közösség másokkal együtt él kisebbségként, elkerülhetetlen a lassú beolvadás, erre jó példa a romans nyelv Svájcban,
• az előbbi okhoz hasonló: a közösség egy adott területen többségi ugyan, de azon kívül a nyelv használhatatlan, a lakosság mobilis, így a területet elhagyás a nyelv elvesztését is eredményezi a következő nemzedékek számára, erre példa a lapp vagy a szorb,
• a nyelvre annak beszélői nyelvjárásként tekintenek, így csak családi, helyi célra alkalmazzák azt, minden "komolyabb" dologra az "irodalmi" nyelvet, lásd alnémet, luxemburgi, limburgi, kasub,
• történelmileg olyan domináns idegen kultúra hatása a közösségre, mely nem tudta ugyan asszimilálni a közösséget, annak identitása megmaradt, de az áttért a domináns kultúra nyelvére, erre tipikus példa az ír, lásd ír nemzeti érzés nagyon erős, csak éppen ezt angolul fejezik ki, de az orosz Kaukázusban is hasonló a helyzet egyes nyelvekkel.

Természetesen ezek mindig hosszú folyamatok. S nem mindig egyirányúak, megesik az is, hogy egy nyelv lassan megy lefelé, majd elindul a felfelé haladása. Erre akár a magyar is példa: a XVIII. sz. végére a magyar családi nyelv lett, a "fontosabb" dolgokhoz a latin és a német kellett, majd a XIX. sz. elejétől a folyamat megfordult, míg a magyarból teljesértékű nemzeti nyelv lett ismét.

De mik a nyelvelhalás első jelei? Azt hiszem, ez a legérdekesebb, nem a nyelvek listázása. A folyamat kb. ez:

• idegen szavak tömeges átvétele olyan dolgokra is, melyekre már volt saját szó,
• idegen szavak eredeti alakjának megőrzése, azaz nem honosítása, nem hozzáillesztése a saját nyelvhez, mondjuk mintha a magyarban hirtelen megjelenne az angol "w" hang, s így kezdenénk ejteni az ilyen szavakat, pl. viszki helyett wiszkit mondanánk,
• a nyelvtan rendszerszintű változása idegen hatásra - önmagában a nyelvtan minden nyelvben változik folyamatosan, ezzel semmi gond, míg nem tömegesen idegen hatásra zajlik, lásd a magyarban az ikes ragozás lassú kihalása teljesen belső folyamat - az idegn hatás lehet egyszerűsödés, de bonyolódás is, a lényeg itt az idegen mintha,
• szókincs befagyása, azaz a belső szóképzési folyamatok leállása, helyette idegen szavak vagy körülírás, pl. mintha az olyan új szavak, mint "netezik" nem jelentek volna meg,
• stílusok megszűnése, azaz egyetlen egy nyelvi kifejzési szint marad meg - az élő nyelvek jellegzetessége, hogy ugyanaz megfogalmazható sokféle stílusban, lásd a "foglaljon helyet", az "üljön le" és a "csüccs le" ugyanazt jelentik, de más-más stílust jeleznek,
• a nyelvi logikában egy domináns idegen nyelv módszerének átvetele, pl. mintha a magyarban megszűnne az alanyi/tárgyas ragozás, mert ez egyetlen szomszédos nyelvben sincs, viszont megjellenének nyelvtani nemek, mert ez viszont van minden szomszédos nyelvben,
• a nyelvi közösség minden tagja - kezdetbecsak minden művelt tagja - beszél más nyelvet is anyanyelvi szinten,
• a nyelvi közösség tagjai egyes témákban képtelenek magukat szabatosan kifejezni, így ha ilyesmi merül fel, a másik nyelvre váltanak,
• a nyelvi közösség nem látja értelmét, hogy használja a nyelvet a családi életen, hagyományos kulturális szférán kívül,
• a fiatal nemzedék már nem tanítja meg gyerekeit a nyelvre,
• a nyelv az ősök hagyománya immár csak, aktívan nem használja senki anyanyelvként.

Ami a magyart illeti, természetesen semmi nyomát nem adja annak, hogy gyengülne, tért vesztene. Ugyanez igaz az európai nyelvek 90 %-ára.

Mark Fisher Kapitalista realizmus c. könyvében a kapitalizmus központalanságára azt mondja: "A legtöbb ember legközelebbi talkálkozása a kapitalizmus központalanságával a kólcenter. Fogyasztóként a kései kapitalizmusban egyre inkább két valóságban létezünk: az egyikben problémamentesen szolgáltatásokat kapunk, míg a másikban bekerülümk a kólcenterek őrült, kafkai útvesztőjébe, mely egy emlékezet nélküli világ, ahol az ok és az okozat titokzatos, felfoghatatlan módon kapcsolódik össze, ahol csodaszámba megy, ha valami elintéződik, s az ember elveszt minden reményt, hogy valaha is visszakerülhet a másik valóségba, ahol a dolgok zavartalanul mennek. Semmi sem példázza jobban a neoliberális világ képtelenségét, hogy megfeleljen a saját PR-jának, mint a kólceter. S mégis, a kólcenterekkel való általános rossz tapasztalatok ellenére, senki se bizonytalanodik el a kapitalizmus hatékonyságát illetően, mintha a kólcenterek működési logikája nem a tőke logikájának rendszerszintű következménye lenne, azaz annak, hogy a cégek annyira a profitszerzésre összpomtosítanak, hogy valójában még eladni se képesek."

Ezután a szerző meg is nevezi, mi a helyzet abszurditása:

• mndent sokszor el kell ismételni, felesleges részletekkel,
• s ha a sok ismétlés után meg is érti valaki mi a gond, a kólcenteresek akkor se értenek igazán ahhoz, amit csinálnak,
• de még ha hozzá is ért a kólcenteres, akkor se tud segíteni, mert nincs meg hozzá a megfelelő jogosultsága,
• az ügyfél azonban mégse lehet senkire dühös, hisz a kóülcenteres is áldozat, így a dühe csak őt magát nyugtatná meg, maga az igazi felelős mindig elérhetetlen.

A következtetés: a központtalan, "piaci" bürokrácia abszurdabb, mint a totalitárius, ahol legalább van egy központi hatóság.

Mindezt mint 13 éve kólcenteres alá tudom írni. A legviccesebb típusú kólcenter a terméktámogatás típusú. Magam is dolgoztam már ilyen helyen. Itt tulajdonképpen az van, hogy a témában nem szakértő embereket kiképeznek 1-5 hét "tréning" alatt a téma alapjaira, a nulláról indulva. A tréning után a dolgozók jó esetben kb. olyan szintű tudással rendelkeznek, mint a termék egy átlagos, nem szakember használója. Az átlagember azoban nem szokott terméktámogatást kérni olyan kérdéshez, amit ezzel a tudással meg lehet oldani. Így a jellemző az, hogy a kólcenteres, amikor kérdést kap az ügyféltől, nem tud mit mondani neki, sőt halvány fogalma sincs a témáról, így a következő lépés a segédanyagok megnézése. Ha nagy szerencse áll fenn, akkor megvan a válasz valahol leírva, s ezt a kólcenteres elmondja aztán az ügyfélnek. De ez viszonylag ritka. Ekkor jön a következők valamelyike:

• kamuválasz adása, aki volt már kólcenteres, az ezt művészi szinten képes végezni,
• ügyfél lepattintása: visszahívjuk, eszkaláljuk, menjen el a szervizbe, az ügyfél a hibás, stb. - a vonatkozó amerikai vicc szerint, amikor az ügyfél telefonál a villanykörte kólcenterbe, azt a választ kapja "kiégett??? ez képtelenség, nálunk itt ugyanolyan villanykörte van, s az nem égett ki! nézesse meg a csillárját!",
• újabb és újabb, rendszerint felesleges részletek bekérése az ügyféltől, míg az maga bele nem fárad az egészbe.

Valójában kell 5-6 hónap munkavégzés minden kólcenterben, hogy az ott dolgozó ember eljusson egy úgy ahogy tapasztalt felhasználó szintjére. 5-6 hónap alatt ugyanis sokszor megkapja ugyanazt a kérdést, így már fejből tudni fog válaszolni. Viszont a kólcenteresség rendkívül lélekölő, monotón munka, így nagyon ritka az olyan ember, aki egy helyen 2 évnél tovább marad. Az eredmény: az átlag kólcenter tömve van hozzá nem értő emberekkel, akik udvariasan nem segítenek, s valójában az ügyfél akkor jár a legjobban, ha saját maga megpróbálja megoldani problémáját.

Egy példa. Előfizető vagyok tárhelyre egy amerikai cégnél. Egyszer tavalyelőtt tapasztaltam, hogy nem megy rendesen a feltöltés. Írtam is gyorsan egy ímélt a kólcenterüknek, megkérdezve mikor lesz megint rendben a szolgáltatás, hiszen biztos voltam benne, valami ideiglenes szerverhiba.

Jött is a válasz 30 perc múlva, melyben képernyőképet kértek tőlem (a semmiről, mert arról nehéz képernyőképet küldeni, hogy valami nincs), valamint felszólítottak, használjak antivírus alkalmazást, továbbá telepítsem újra az operációs rendszert. Másfél óra múlva persze visszállt a szolgáltatás. Mint bennfentes persze rájöttem: a "policy" bizonyára tiltja a szerverleállások közlését az ügyfelekkel, viszont van valami "target" mennyi időn belül kell válaszolni az ügyfélpanaszokra. Szóval a gyakorlott kólcenteres alkalmazott bemásolt nekem válaszként egy teljesen irreleváns sablont, ezzel teljesítve lett a target, továbbá tudta, úgyis hamarosan ismét üzemelni fog a szerver.

Másnap még jött egy kérdőív is, mennyire vagyok elégedett a szolgáltatásukkal, ebben rákérdeztek:

• gyors volt-e a válaszuk,
• udvarias volt-e a munkatársuk,
• megoldódott-e a probléma,

csak azt nem kérdezték, volt-e bármilyen ok-okozati összefüggés a gyors, udvarias válasz és a probléma megoldódása között. Az egésznek semmi értelme, de mégis mindenki elégedett - abszolút tipikus eset.

S ha valami igazi, komoly probléma jelentkezik, nincs megoldás. Hiszen egyik "policy" és segédkönyv se írja le az esetet, az eszkaláció ide-oda pattog, az eszkalációt elbírálók se értik az egészet, meg jogosultságuk sincs, így ők is hárítani kezdenek. A valós döntéshozók viszont magasan vannak, a fellegekben, ők csak a "nagy képpel" foglalkoznak, továbbá azt mondják "arra van a kólcenter, hogy intézzék a problémás ügyfeleket, mi nem értünk hozzá, időnk sincs erre".

Tényleg az a következtetés, hogy a kommunizmusban ez jobban működött, ott legalább lehetett levelet írni Kádár elvtárs titkárságára. Persze a szemfüles kelet-európai ember ezt itt is megpróbálja: megkeresi a cég főemberét, ír neki, majd... nagy meglepetésére választ kap ugyanattól a kólcentertől, mely eddig se tudott érdemi választ adni neki. Nem tudja ugyanis, hogy a nagy vezetőhöz küldött, nem rá tartozó üzeneteket nem a főember titkársága kezeli, hanem ezek átküldésre kerülnek az "illetékeshez", azaz tök ugyanoda, ahová eredetileg is fordult az ügyfél.

A kapitalista Kádár elvtárs sose szánja meg az egyszerű embert, nem segít neki, hiszen ez irracionális, nem kifizetődő lenne.

Kapcsolódva ismét korábbi írásomhoz, a vetélkedő még egy népszerű televíziós műfaj.

Hagyományos verziója a műveltségi vetélkedő, ami persze nem műveltséget mér, hanem lexikális tudást. De itt még legalább vannak kérdések, melyekre válaszok születnek. A műfaj még korlátozottan hasznos is.

E műfaj fő eleme az óvatos kasztingolás. Gondosan be kell lőni a játékosok tudásszintjét. Ha a játékosok nagyon tájékozatlanok, senki se fogja nézni a műsort. De ha túl professzorosak, akkor se. Olyan erős középszinthez képest kicsit alul lévő, kicsit felül lévő játékosok az ideálisak, a nagyon jó és nagyon rossz szereplőkből nagyon kevés kell (ez tehát más, mint a tehetségkutatókban).

Az emberek sikeres elbutítása következtében azonban ezek a műveltségi vetélkedők mennek ki a divatból. A mai trend: nem is kell tudás, hanem szerencsejáték szinten megy a "vetélkedés". Korábban ez csak az erotikus vetélkedők esetében volt divatban, de ma az erotikus vetélkedők immár feminista tiltás alá esnek.

Ma már azonban mind a pajkosság, mind a műveltség ki vannak zárva. A vetélkedők le lettek butítva. Ezek csúcsa valószínűleg a hatalmas nemzetközi sikert befutott Deal or No Deal (a magyar verzió Áll az alku? név alatt futott), ahol 60 percen keresztül dobozokat nyitogatnak a versenyzők, s közben komolyan arról beszélnek, vajon mi lehet egy-egy zárt dobozban. Önmagában persze ezzel semmi gond a résztvevők szempontjából, ez egy egyszerű lottó- vagy pontosabban sorsjegyjáték, a gond azzal van, hogy több százmillió ember képes azt nézni, hogy vadidegenek a képernyőn lottóznak. Hisz ha a nézők részt vennének, akkor ez racionális lenne, de itt nem ez történik.

Valószínűleg e műfaj szülte meg a vetélkedők csúcsát, ahol már vetélkedés látszata sincs: a valóságsót. Ennek lényege, hogy a műsor az, hogy azt nézzük mit csinálnak vadidegenek összezárva egy lakásban.

Kamaszkorom kezdetén, a 70-es években, egy haverommal kitaláltuk az abszolút koncertet. Ez azt jelentette elképzelésünk szerint, hogy kiáll a színpadra pár zenész és énekes, majd nem játszanak semmilyen hangszeren és nem is énekelnek, sőt nem is mozognak, nem is szólnak semmit. Álldogálnak pár percig, majd elmennek. Siker esetében még visszajönnek többször, szóval több "számot" is előadnak akár. Ki gondolta volna, hogy ilyen tényleg lehetséges...

Megjósoltam előre, hogy mi lesz ebben az ügyben, az EU contra Lengyelország/Magyarország ügyben: Brüsszel meg fog hátrálni, ügyelve persze az arcvesztés elkerülésére. Miért? Mert a megállapodás sokkal inkább brüsszeli érdek, mint magyar.

S megjósoltam, hogy erre a ballib reakció az lesz, hogy "Orbán bukott, gyáván megadta magát, győzött az EU", stb.

Így aztán kicsit meg is lepődtem, hogy a legelső nap csak a legostobább ballib médiák és politikusok zengtek győzelmet, a nagyobb rész megmondta az igazságot. Ennyire rossz jós lennék? Elbizonytalanodtam. Vagy a ballibek kezdik érzékelni a valóságot? De hát, ez képtelenség!

Szóval gondolataim kuszák voltak. Szerencsére azonban a második naptól minden visszatért a normalitáshoz, immár az a ballib hivatalos álláspont azóta, hogy hatalmas ütés érte Orbánt, s aki mást mond, azt megvette Orbán kilóra. Megnyugodtam, mégse ment el jósképességem.

Sok rosszat lehet mondani Soros gazdáról, de egy valamit nem: hogy buta ember, aki nem képes átlátni a dolgokon. Úgy nagyjából 10-szer több esze van, mint a legokosabb ballib megmondóembernek. Még jó, hogy a most "győzelmet" ünneplő ballib törzsszavazó nem olvas semmit magyar médiákon kívül, mert lám mit ír a témáról személyesen a gazda:

Kapcsolódva korábbi írásomhoz, a konyhasó is egy rendkívül népszerű televíziós műfaj. Szóval nem a NaCl, hanem a szakácskodással foglalkozó tv-műsorok.

Az alapváltozatnak még volt is valami értelme. Ott a lényeg: áll a konyhában a hölgy/férfi, mutat alapanyagokat, majd bemutatja a főzés folyamatát. Mondjuk az archetípus a mindig tökéletesen kisminkelt, de kicsit túl sokat mosoiygó Giada De Laurentiis, vagy a komoran vicces Jamie Oliver.

Ezt lehetett még fokozni utazási filmekkel, amikor elmegy a szakács x helyre, s megmutatja ott miket esznek az emberek. Ennek talán legjobb példája egy idősebb angol emberke műsora, aki annyira komolyan veszi a valóságot, hogy rendszeresen beszél még az őt filmező stábról is, továbbá nem alkalmazza az ilyen műsorok hagyományos trükkjeit (lásd, azonnal kész van az étel, mert már előre megcsinálták).

De mivel ez kevésnek bizonyult, hozzá kellett adni sóelemeket is. Az egyik irány a "híres ember főz", itt ostoba celebek abszurd dolgokat készítenek el, pl. cápaorr parasztosan, hidegen sült kakaduval töltve, kókusztejes mangóágyon, flambírozva. A celebek közben dumálnak, össze-vissza csevegnek, majd kijelentik egymásról, könnyezve tapsolva, hogy mindenki hatalmas konyhaművész.

De kell a kisember részvétele is, mert az az igazi só. Szóval jönnek a versenyzők, akik aztán több körben kiesnek, az egyes körökben pedig értelmetlen feladatokat teljesítenek, pl. 15 perc alatt süssenek meg egy fél malacot. A versenyzők átélik a versenyt, hatalmas az érzelmi teher, mintha az életükért küzdenének, de amint kihirdetik a győztest, csoda történik: az összes vesztes önfeledten örül a győztesnek.

Azt hittem, ezt nem lehet alulmúlni, de tévedtem. Aztán megtudtam, van olyan műsor is, ahol a téma az, hogy nézzük valaki hogyan főz rosszul. Hála Istennek, elfelejtettem a műsor címét.

A liberálisok azt mondják, a marxizmus azért rossz, mert utópia. Pedig a liberalizmus is utópia, csak rosszabb módon. Mert ha a marxista utópia megvalósítható lenne, nem lenne rossz benne élni. Míg a liberális utópia ténylegesen meg is valósítható, csak szerencsére a liberálisok 99+ %-a se akarja megvalósítani, mert még ők is értik, hogy ha ez megtörténne, a lehető legrosszabb lenne benne élni úgy a lakosság 99+ %-a számára-

A liberális eszme alapja ugyanis az egyéni szabadság abszolutizálása, ennek következménye, hogy a rendszer azokat az egyéneket támogatja, akiknek erősebb az érdekérvényesítő képességük az adott társadalomban.

A liberalizmus tulajdonképpen azt állítja: minden egyén élje ki a lehető legnagyobb mértékben saját szabadságát, ennek a korláta csak egyes állam által kikényszerített büntetőjogi elvek, ill. a legfontosabb korlát a többi ember szabadsága. A liberális utópia lényege: mivel mindenki a saját szabadsága maximalizására törekszik, így egymást kioltják ezek a vágyak, s a végeredmény egy gazdagodó, egyenlőség felé haladó, harmonikus, nagyon szabad társadalom.

Csakhát a valóság nagyon más: a versenyben ugyanis mindig győz valaki, s a győztest egyre nehezebb korlátozni. A végeredmény a valóságban: kicsiny abszolút szabad elit, s teljesen alávetett többség.

A liberális utópia gyakorlatilag az ököljog.

Nem véletlen, hogy a mai liberális demokráciákban egy sor olyan jellemző van, melyek ellentmondanak a liberális elveknek. Így próbálja a rendszer biztosítani saját működőképességét. Lásd pl. a munkaidő szabályozása, a minimálbér, a szabadságolás, a szakszervezet, a sztrájk, stb., ez mind ellentmond a liberális elveknek. Ugyanez más területeken is, lásd monopóliumellenes szabályok, fogyasztóvédelem, stb.

Sőt még az általános választójog is. A XIX. században a liberális érv az általános választójog ellen éppen az volt, hogy csak szabad, független ember szavazzon, mert mindenki más valakinek a befolyása alatt áll: ezért ne szavazhassanak a cselédek, az alkalmazott munkások, a nők, hiszen igazán szabad ember csak a tőkés, az önálló mesterember, a parasztgazda, a szabadúszó értelmiségi, szóval csak nekik kell megadni a szavazati jogot.

Valójában a létező liberális tásradalmak története arról szól az utóbbi 200 évben, hogy a liberalizmus folyamatos hátrál, kénytelen elfogadni egyre több nem-liberális szabályt.

Erre válasz a klasszikus liberalizmus feléledése a 80-as években, amit valakik elneveztek "neoliberalizmusnak", miközben nem "neo", hanem éppenhogy klasszikus, eredeti liberalizmus. Ennek lényege: a nem-liberális elemek folyamatos és lépcsőzetes kivezetése a rendszerből, visszatérés a klasszikus liberális ideálokhoz.

Láttuk ezt már a marxizmusnál. A Sztálin utáni szovjet model egyre rosszabbul működött, így lassan kezdtek bevezetni liberális elveket, melyek persze teljes ellentmondásban voltak a rendszer alapjaival. Aztán a 80-as évek elején komolyan felmerült: vagy kapitalizmus lesz vagy vissza a sztálini modellhez. A havannai KGST-csúcson ez szóba is került, a sztálini modell visszahozása, csak nem kapott többségi támogatást, s ami a legfontosabb, a szovjet képviselő tartózkodott, márpedig a KGST-ben kötelező volt a szovjet egyetértés minden döntéshez.

Nagyjából 15 éve hagytam abba a rendszeres tv-nézést. Elsősorban a reklámok miatt. Aztán egy időben átmentem fizetős filmcsatornákra, majd azt is elhagytam a torrent hatására.

Azóta csak célzottan nézek tv-t, elsősorban közéleti műsorokat, időnként pedig kifejezett bemerülési céllal, szeretném néha ugyanis megtudni mi az éppen hivatalos tömegkultúra. Manapság a 3 legnépszerűbb műsortípus: a tehetségkutató, a konyhai műsor, s a vetélkedő.

Most a tehetségkutatóról írnék.

A tehetségkutató sok mindent csinál, de egy valamit semmiképpen: nem kutat tehetséget. Az ilyen műsorok győztesei gyorsabban merülnek a feledésbe, mint ahogy onnan előjöttek. S aki megmarad a nyilvánosságban, az pedig olyan szerepet kap ott, amihez nincs szükség semmilyen értelmes tehetségre.

Direkt belenéztem számtalan sok ország és média tehetségkutatójába, s mindenhol ugyanaz a recept. Íme a következő kötelező műfajelemeket találtam, kiválasztottam a legfontosabb 8-at:

• kell egy jó adag teljesen tehetségtelen versenyző, annyira tehetségtelen, hogy a néző azt mondhassa "ez még nálam is szarabb", ezek azok, akiken jókat lehet röhögni, ezt a zsűri is jelzi azzal, hogy az ilyeneket durván megalázza,
• a műsorban mindenki "megismételhetetlem egyéniség", a zsűri is, a versenyzők is, a nézők is, ez liberálisul azt jelenti: mindenki tök egyforma, esetleg az egyik balra hordja a sapkáját, a másik jobbra, az egyik befesti a bal fülét lilára, a másik pedig nyakláncként egy kólásüveget visel,
• nagyon fontos a szociális érzékenység, ez azt jelenti, legalább az egyik versenyző tegnap még egy szemétdombon éhezett, ott kóbor macskákkal harcolt eldobott ételért, ezt meg kell siratni, zokog az egész ország, a legjobb, ha az illető fogyatékos is, pl. hiányzik az egyik lába és Dawn-kóros, így fokozható a zokogás,
• a nemlétező dráma nem engedhető meg, a versenyzők közt valamiféle személyes utálkozást kell mutatni, ami persze mindig heppienddel végződik: a végén a vesztesek önfeledten gratulálnak a győztesnek,
• fekete-fehér minden: a versenyző értékelése vagy "alkalmatlan" vagy "te már most sztár vagy",
• alapvető az érzelmi túlfűtöttség, de a szakmaiság is, így a zsűriben kell 1 tapsikoló típus és 1 komoran hallgató típus is,
• minden műsorba kell egy hihetetlen tehetség, akire világkarrier vár (aztán gyorsan is lesz felejtve),
• az ellenzéket be kell építeni az adásba, azaz mindig be kell engedni egy olyan embert is, aki látványosan nem tartja be a műfaj szabályait.

A tehetségkutató egyfajta fordított dramatizált dokumentumfilm. A dramatizált dokumentumfilm azt jelenti, valós történések bemutatása céljából kitalálnak mellékes körülményeket, szereplőket, részleteket, melyek célja azonban csupán valós események színesebb, érthetőbb bemutatása. Ezzel szemben a tehetségkutatóban valós mellékszereplők, részletek szerepelnek egy valóságban nem létező történés bemutatásának céljából.

A munkavállaló alárendelt viszonyban van a munkáltatójával szemben, hiszen eleve ezért lett alkalmazva: teljesítsen egy adott feladatot a munkáltató nevében, a munkáltató érdekében, a munkáltató szabályai alapján. Ami a munkaviszonyt illeti, nem lehet szó se demokráciáról, se szólásszabadságról: ha aláírom a munkaszerződést, akkor vállalom a kötöttségeket.

Ha mondjuk csempéző vagyok, nem mondhatom azt a munkaadónak, hogy én nem a kapott anyaggal dolgozom, nem a megadott módszer szerint, mert nekem jobb ötletem van, akkor is alkalmaznom kell a munkadó előírásait, ha azokat egyébként rosszaknak tartom, s a magánéletemben egész másképp csepézek ki egy fürdőszobát.

Azt se tehetem meg, hogy mindenkinek elmondom, milyen hülye a munkaadóm, hogy ilyen buta utasításokat ad. S mondjuk a Facebookre se posztolhatom ki ezt. Miért? Mert ezzel megsérteném a munkaviszonyban meglévő bizalmi elemet. Sok munkaszerződésben explicit módon benne is van a belső infók megosztásának tilalma.

De mi a helyzet, ha szabadidőmben - vagy akár munkaidőm szünetében - véleményt nyilvánítok, élek szólásszabadságommal, esetleg élek gyülekezési jogommal, felszólalok, cikket írok, stb. olyasmiről, ami nincs kapcsolatban a munkáltatómmal?

Ha állásom olyan, hogy képviselem a munkáltatómat, azaz vezető beosztásban vagyok, akkor bizony szűkül a szabadságom. Tegyük fel egy dohányforgalmazó cégben vagyok vezető beosztásban, szabadidőmben meg a dohányzás ártalmai ellen küzdök - közvetve, de sértem a cég érdekeit.

Mark Fisher Kapitalista realizmus c. könyvében leírja a Ratners Group esetét. A cég ékszerek készítésével és forgalmazásával foglalkozott. Olcsó árai miatt hatalmas sikert ért el a cég. Aztán egy nap, 1991-ben a cég főrészvényese és igazgatója Gerald Ratner egy nyilvános beszédében a cége termékeit vacaknak minősítette, többek közt megjegyezve, hogy az egyik fülbevalójuk olcsóbb, mint egy garnélarákos szendvics. Ezzel csupán az igazságot mondta kit, amit eddig is tudott mindenki, de így, a cég igazgatójának szájából ez sokkhatást okozott: pár hét alatt a Ratners márka összeomlott.

Pedig itt csak egy ismert tény lett kimondva, de mi lenne, ha valaki, egy cég felelős embere egyenesen kritikát hangoztatna?

De vegyünk olyat, ahol közvetve se sérül a cég érdeke. Mert a legtöbb eset ilyen. S mi van, a politikai véleménnyel?

Ami történni szokott manapság nyugaton: adott egy cég, adott egy alkalmazottja, mely megfogalmaz olyan politikai véleményt, mely az adott társadalom fősodrú véleményével ellentétes. Pl. az alkalmazott azt állítja, a "black lives matter" jelszó rasszizmus, tagadja az emberokozta klímaváltozást, vagy ellenzi az egyneműek házasságát, a homokosságot bűnnek tekinti. Mire jönnek különböző lobbista szervezetek, melyek követelik a cég vezetésétől: a "kirekesztő", "fasiszta", "rasszista", "gyűlöletkeltő" eszmékben hívő alkalmazottukat bocsássák el, ellenkező esetben úgy tekintik, a cég egyetért alkalmazottjával, ami miatt az egész cég ellen bojkott lesz kezdeményezve.

A következmény ilyenkor: a cég elbocsátja a dolgozót. Hiszen a cég számára kisebb kár egy esetleg jó dolgozó alkalmazott elküldése, mint egy bojkott hatása.

De valóban itt arról van szó, hogy a munkáltató elnyomja a munkaválallót jogaiban? Szerintem ez abszolút téves értelmezés.

Az esetek 99,9 %-ában a munkáltató egyetlen célja a nyereség. Nagyon ritka az olyan munkáltató, melynél valamilyen ideológiai meggyőződés a profit felett áll.

Tehát szerintem itt inkább arról van szó, hogy az éppen többségi álláspontok ellen fellépni veszélyes mulatság, mert üldözés, kiközösítés, megvetés, elehetetlenítés lehet belőle.

Mi a megoldás? Egyetlen dolog: még többet hangoztatni a "helytelen" véleményeket, mert ezzel azok terjednek, így az említett típusú bojkottoknak se lesz majd akkora elrettentő hatása.

Szerencsére a ballibek ismét bebizonyították, hogy képtelenek kampányt felépíteni.

A múlt heti Szájer-botrány gyors lecsengéséért a legtöbbet ismét a ballibek tették. Ugyanez történt, mint ami a fanatikus ballib törzsszavazó hozzáállása minden egyes tüntetéshez: arra számít, hogy most aztán megdől a kormány, majd amikor mégse, elkezdi saját tüntetését szidni, így még a tüntetés kis hasznát is lenullázza.

Az egészből, mely alkalmas lett volna egy közepesen hatásos Fidesz elleni kampányra is akár, most az jött le: a homofóbia elleni harcot szívügyüknek tartó ballibek még ebben is következetesek, hiszen azonnal buzizni kezdenek, amint ebben a legkisebb politikai hasznot látják.

A legnépszerűbb ballib reakció: íme, akkor a hatályos alkotmány nem keresztény, hiszen fő szerzője Szájer. El is kezdtek "Szájer-alaptörvényről", sőt "buzulmányról" beszélni.

Dehát mit is mondanak ki ezzel implicit módon? Hogy az alkotmányt nem a tartalma minősíti, hanem a szerzője. Azaz ha egy homokos bármit tesz, bármit létrehoz, az a dolog homokossággal fertőzött lesz, még akkor is, ha semmi köze a homokossághoz. A homokosság tehát egy szörnyű fertőzés. Na most, ilyet keresztény homofób sose mond, pl. a homokos Csajkovszkij műveiről még a legkeményebb keresztény homofób se állítja, hogy azok propagálják a homokosságot. A ballibek viszont most gyakorlatilag ezt mondják. Vicces...

Szóval a ballibek szerencsére sose tanulnak és sose felejtenek. Pedig a Borkai-ügynél már volt egy esélyük, amit szintén elrontottak. Ha én ballib PR-ember lennék, nem a kurvázásra és a a kábítószerre koncentráltam volna, hiszen az utóbbi fikció, az előbbi pedig vagvágány (a ballib narratíva az volt, hogy Horvátországban a prostitúció illegális, így most majd börtönbe kerül Borkai, ami a kisgyerekek számára is világos marhaság). Majd jött a hajókázás állítólagos milliárdos költsége, ami ismét marhaság (aztán ezt a vesztes kártyát még egyszer megjátszották Szíjjártó ellen). Miközben lehetett volna a kevésbé drámai, de valós ügyet elővenni: keresztény ember megcsalja a feleségét, csak hát ez túl kevésnek, túl lagymatagnak tűnt.

Alapvető PR-szabály: a PR nem kereskedés, azaz nem az a módszer, hogy direkt túl sokat mondok, amiből vissza tudok aztán venni, hanem éppen ellenkezőleg, kicsit mondok, majd nagyobbat, de sose túlzok, ugyanis itt a nagyotmondás az ellenfelet segíti. Az átlagember reakciója a nyilvánvaló hazugságra: ha ez nem igaz, akkor talán a többi se az, azaz a nagyotmondás az ellenfél tényleges hibájáról is kételyt kelt.

Az eredmény: a saját hívek jót mulatnak, az ellenfél hívei összezárnak, a meggyőzendő semlegesek pedig legyintenek.

Kevés ország van Európában, ahol a baloldal/jobboldal ellentét teljesen másodlagos, mert van egy nála fontosabb megosztó szempont. Az egyik ilyen ország persze Magyarország a népi/urbánus ellentéttel. De most arról az országról írnék, ahol ez a megosztás még a magyarnál is fontosabb: ez Oroszország.

Ami magyarul a népi az oroszul a szlav(jan)ofil, ami pedig magyarul az urbánus az oroszul a zapadnyik, szó szerinti fordításban "szlávbarát" és "nyugatos".

A kettő közti ellentét nagyon röviden:

• A zapadnyik irányzat alapvető kiindulópontja folyamatosan, már mnegjelenése - a XIX. sz. eleje - óta, hogy Oroszország iszonyúan le van maradva, aminek ok elavult társadalmi rendje, így át kell venni a modern nyugati modelleket. Abban, hogy konkrét mely nyugati modellt, eltérések voltak: voltak akik a radikálisabb francia-angol modellt akarták, mások a mérsékeltebb németet, később az irányzatban az alkotmányos monarchia híveitől a szocializmus híveiig mindenféle volt.
• A szlav(jan)ofil irányzat - mely szintén a XIX. sz. elején indult - kiinduló pontja pont az ellenkezője: Oroszország sikeres civilizációs modell, míg a nyugat válságban van. Itt is voltak persze alirányzatok: a radikálisok szerint Oroszországnak szerepe van az egész világban, a saját rendjét terjeszteni köteles, a mérsékeltek szerint Oroszországnak nincs ilyen missziós kötelessége, csak el kell határolódnia a káros nyugati modellektől.

Egy tipikus példa az ellentétre: a jobbágyság. A jobbágyság eltörlése (1861-1892 között lépésenként történt) előtt vita folyt, mi a teendő az orosz jobbágyokkal. A zapadnyik irányzat szerint a nyugat-európai modell követendő, azaz legyen kapitalizmus a falvakban, alakuljanak ki a sikeres jobbágyokból parasztpolgárok és a sikertelenekből mezőgazdasági bérmunkások. A szlavofil irányzat szerint viszont a paraszti közösség pozitív orosz hagyomány, független a feudalizmustól, így csak a földesúr hatalma szüntetendő meg a közösség felett, de maga a jobbágyközösség fenntartandó, mert a kapitalizmus bevezetése a falura szétrombolná Oroszországot, annak összetartó társadalmát.

Természetesen a szlavofil irányzat mindig sokkal erősebb volt, még a zapadnyik irányzatok győzelme is lassan elvesztette nyugatos jellegét, az mindig enyhült.

Valójában a zapadnyik irányzat kezdete a gyakorlatban még az eszme megfogalmazása előtti, ez I. Pjotr (Péter) cár uralma (1682-1725), a zapadnyikok mindig rá hivatkoznak mint a nyugati minták első nagy követőjére. Persze a szlavofil oldal is elismeri Péter érdemeit, de jellemzően a külpolitikában, hiszen Péter volt az, aki képes lett először a történelemben nagyhatalmat csinálni Oroszországból (Oroszország és szövetségesei győztek Svédország és szövetségesei felett 1721-ben, s Svédország megszűnt nagyhatalom lenni, ezzel elhárult az Oroszország nyugati határait leginkább veszélyeztető svéd veszély).

Mindenképpen a nyugatos irányzat időszakának számít még az 1917-es, a kommunista hatalomátváteli időszak, s sokak szerint a kommunizmus is, legalábbis annak első szakasza, hiszen a marxizmus nyilvánvalóan egy nyugat-európai eszme. S természetesen a leghosszabb nyugatos időszak Oroszország történelmében a 15-éves Gorbacsov-Jelcin kor, amikoris az állam kifejezetten törekedett a nyugati minták lehető legteljesebb másolására.

Amit sose értenek a nyugatiak, hogyan is lehetséges Oroszországban az a jelenség, hogy harcos antikommunisták, szovjetellenes aktivisták, a szovjet kor alatt üldözött orosz értelmiségiek eljutnak oda, hogy Sztálint és általában a Szovjetúniót pozitívan értékelik. Miközben ezek az orosz emberek nem is változtatták meg időközben véleményüket! Pedig ez a látszólagos furcsaság azonnal érthetővé válik, ha megismerik a szlavofil-zapadnyik ellentétet.

Szeretnék felhozni 3 példát, egy élő embert és két már halottat.

Alekszandr Dugin (1962-) a legnagyobb ma élő orosz filozófus ellenzéki, rendszerkritikus, antikommunista disszidensként kezdte munkásságát a 80-as években. A Szovjetúnió összeomlása (mely orosz nézőpontból több évszázados orosz területek elvesztését és 15-20 millió orosz ember külföldre kerülését jelentette) hatására, pár év szélsőbbos kanyar után, sajátos orosz nacionalista eszméket fejlesztett ki, fő orosz nemzetpolitikai célnak az elvesztett volt szovjet területek visszaszerzését tekinti.

Nacionalizmusa azért sajátos, mert nem orosz etnikai alapú és nem keresztény alapú - az eurázsiai elmélete minden régióbeli nép egyenlőségét hirdeti, s a keresztény hagyomány mellett elismeri más vallások - különösen a iszlám - hagyományát és teljes létjogosultságát.

Dugin visszahozta az ismertségbe Lev Gumiljov (1912-1992) orosz történész - mellékesen: Anna Ahmatova világhírű orosz költőnő fia - marginálisnak számító sajátos történelemszemléletét, mely a szlavofil narratívát kiterjeszti az egész régióra, valamint az orosz nép kialakulását egészen más módon magyarázza. A "hivatalos" orosz nemzeteredet-tanítás szerint a mai Oroszország északnyugati részén lévő szláv törzsek viking uralkodókkal szervezték meg az orosz nemzetet a IX. században, ez terjeszkedni kezdett, majd idegen - mongol-tatár - uralom alá került a XIII. században, végül a XV. század végén felszabadult a mongol elnyomás alól, s ismét erősödni kezdett mind keleten, mind nyugaton. Ezzel szemben Gumiljov eleve többes eredetet állít, melyben a keleti szlávok és a finnugorok egyenrangú szerepet játszottak, a mongol-tatár uralmat pedig nem idegen elnyomásként, hanem pozitív nemzetépítő tényezőként, a népek szimbiózisaként tárgyalja. Innen az a koncepció, hogy Oroszország nem lehet és nem is kell, hogy legyen nyugati típusú nemzetállam, hanem közös értékeken alapuló birodalom, melyben az egyes népek egyszerre rendelkeznek saját kultúrával, de - mivel mind egy közös "regionális nép" tagjai is - van egy közös eurázsiai kultúra is, s ebben ugyanúgy részük van az ortodox keresztény oroszoknak, mint a különböző - többnyire muszlim vallású - türk, mongol, kaukázusi népeknek. Az elmélet szerint éppen ez adja Oroszország sajátos jellegét, míg a nyugati koncepció átvétele romba döntené az országot. Ez tehát egyfajta birodalmi régiós nacionalizmus, mely elveti mind a marxista internacionalizmust, mint a liberális eredetű nemzetállami nacionalizmust.

De visszatérve Duginra, hogyan is jött képbe a kommunista időszak mint pozitívum. Egyrészt szerinte máe Lenin csökkentette az I. Péter által megkezdett nyugati irányt, ennek jelképe, hogy az orosz főváros 200 év után ismét Moszva lett (1713-1918 között a főváros Szentpétervár volt), ezen kívül pedig az igazi pozitív szovjet vezér Sztálin, aki bár egy nyugati eszmére - a marxizmusra - hivatkozva, de mégis: megerősítette az országot, annak függetlenségét a nyugattól, meggátolta a liberalizmus bejövetelét, a "szovjet nép" koncepciója pedig egyfajta változata volt az "eurázsiai nép" fogalmának. Sztálin után viszont a szovjet rendszer omlásnak indult a buta, tehetségtelen, csak hatalomra éhes vczetés alatt, melynek mélypontja természetesen Gorbacsov, aki - éppen nyugatos eszméi miatt - tönkretette az országot, majd az immár összezsugorodott Oroszországban Jelcin folytatta ezt a rombolást.

Íme a koncepció tehát hogyan lehet antikommunistaként Sztálint - sőt az egész szovjet kort - pozitívan értékelni.

A másik példám Alekszandr Szolzsenyicin (1918-2008) a legnagyobb XX. századi orosz író. Őt nem igazán kell bemutatnom. A legnagyobb szerepet játszotta a szovjet propaganda hatásának rombolásában a 60-as, 70-es években. 1974-ben kiutasították a Szovjetúnióból, 1994-ben tért haza.

Amikor 1974-ben nyugatra került, nagy lelkesedéssel fogadták. Aztán a lelkesedés gyorsan elpárolgott, amikor kiderült, Szolzsenyicin cseppet se nyugatpárti, szovjetellenes kritikája és antikommunizmusa egyáltalán nem liberális alapú. Híres beszédében, amit a harvardi egyetemen 1978-ban tartott azt mondta: "Egész életemet egy kommunista rezsim alatt töltöttem el, s elmondhatom, hogy egy objektív jogi mérce nélküli társadalomban élni valóban szörnyű dolog. De egy olyan társadalomban se érdemes élni, melynek egyetlen mércéje a jog. Egy olyan társadalom, mely kizárólag a törvény betűjén alapul és soha nem törekszik magasabbra, nagyon ritkán képes élni az emberi képességek biztosította hatalmas előnyökkel.“.

Szolzsenyicin álláspontja hagyományosabb, mint Duginé. Ő részben helyesnek tartotta a Szovjetúnió összeomlását, az etnikailag idegen (értsd: nem szláv) régiók kiválását, azokat tehernek tekintette. Szolzsenyicin számára az egész szovjet kor negatívum, mert megszakított egy ígéretes, pozitív, szerves fejlődést, de mégis: a szovjet koron belül a legrombolóbb a kezdet és a vég volt (azaz Lenin és Gorbacsov), míg Sztálin a kisebbik rossz volt, az ő ideje alatt az ország erős volt és független.

S végül a leginkább explicit eset, még egy Alekszandr - egyébként véletlen, hogy 3 darab Alekszandrt választottam ki -, Alekszandr Zinovjev (1922-2006) világhírű orosz filozófus.

Antisztálinista kommunistaként indult, majd elvetette a kommunizmust egészében, 1976-ban kiutasították a Szovjetúnióból, majd nyugaton élve elkezdte kritizálni a nyugati orosz emigránsok egy részét, akik szerinte nem szovjetellenesek, hanem valójában oroszellenesek, gyorsan nyugaton is marginális lett a nyugat kritizálása miatt, majd a végső momentum a nyugat által imádott Gorbacsov elleni heves ellenkezése lett. Zinovjev Gorbacsovot és csapatát képmutató sarlátonoknak, hullarablóknak, gazembereknek, hazaárulóknak nevezte. A még radikálisabb reformereket, Jelcint és csapatát pedig sziplán analfabéta idiótáknak minősítettte. 1991-ben Zinovjev tragédiának nevezte, hogy a Gorbacsov elleni puccskísérlet nem lett sikeres.

Zinovjev nagyon gyorsan az orosz liberális értelmiség idoljából az orosz kommunista értelmiség hősévé lett, azon értelmiségé, mely Gorbacsovot hagyományos kommunista, sztálinista pozíciókból kritizálta. Zinovjev azt állította, a nyugat válságban van, s a nyugat alapvető intézményeit - piacgazdaság, parlamenti demokrácia - semmiképpen se szabad bevezetni Oroszországban, majd amikor ezek be lettek vezetve, az orosz rendszert "gyarmati demokráciának" nevezte, a liberális demokrácia szerinte ugyanis nem más, mint a nyugat gyarmatosító politikája a világ többi része erőforrásainak elrablására. A nyugati kultúrát "kultúra hiányának" nevezte, mellyel szembeállította a szovjet kultúrát. Sztálint és rendszerét úgy kezdte értékelni mint jelentős történelmi időszakot, melyben Oroszország képes volt magát megtartani független állapotban, a nyugat által nem alávetett államként, míg a reformerek pedig mindezt elárulták, pénzéhségből és butaságból átadták az országot nyugati megbízóiknak. Zinovjev a jelcini korban már az orosz kommunistákat támogatta.

A 90-es években az orosz politika élet kb. ez volt: domináns liberális nyugatpárti erők + 2 részre oszló ellenzék, egyik - nagyobb - fele kommunista szempontból kritizálta a hatalmat, a másik fele pedig nacionalista szempontból.

Putyint, amikor először megjelent a színen 1999-ben, Zinovjev nem tekintette hazaárulónak, sőt új jelenségnek mondta, de túlságosan lágynak, határozatlannak ítélte meg a nyugat elleni szembenállásban, az oroszországi nyugatpárti hatalmi struktúra likvidálásában. (Hozzá kell tenni, Putyin csak 2007-ben, azaz 1 évvel Zinovjev haléla után hirdette meg nyíltan a nyugat elleni ellenállás útját, lásd müncheni beszéd.) Zinovjev úgy halt meg, hogy pesszimista jövőre számított Oroszország tekintetében, azt állítva, hogy csak akkor lesz változás, amikor az orosz emberek lemondanak arról, hogy megfeleljenek a nyugati elvárásoknak, s felismerik, hogy a nyugati rendszer bevezetés Oroszországba Gorbacsov és Jelcin által nem más, mint az ország nyugat általi gyarmatosítása.

Van egy eleme a feminista eszmének, mely igaz. A feminizmus azt állítja, a szex alapvetően elnyomó viszony, melyben a férfi uralkodik a nő felett.

Na most, nyilván nem a szószerinti értelemről van, azaz hogy a hagyományos nemi közösülés póza azt jelenti, a nő alul van. Ez persze vicces megállapítás. Egyszer egy diák aranyköpés gyüjteményben olvastam: "a feminizmus azt jelenti, hogy a nő a férfi alatt fekszik". Nem, nem erre gondoltam.

Saját fiatalkori emlékeim, amikor elkezdtem művelni a szexet, igazolnak. Alapvetően miért volt jó a szex? Én három szempontra emlékszem:

• maga az állatias, biológiai ösztön, a magas fizikai következményeivel: nem részletezném, nem akarnék pornócikket írni, úgyis tudja mindenki, miről van szó,
• a tudat, hogy a lány az enyém, ez egyfajta büszkeség, íme, ez a lány velem van, nem mással, győzelemérzés a többi férfi "versenyzővel" szemben,
• s végül a birtoklás érzése, hiszen uralom a helyzetet és a nőt, egy időben arra kértem a barátnőmet, ne vegye le a szemüvegét szex alatt, hogy még jobban lássam a szemét közben.

Szóval e pontban a feministáknak igazuk van. A kérdés viszont a következtetés levonása: valóban rossz, hogy a férfi elnyomja a nőt a szexben? Szerintem ez egyszerűen a férfi elem és a női elem találkozásának szükséges, természetes része. Ez az elnyomás kölcsönösen pozitív, a nő ezt az elnyomást gondoskodásként éli meg.

Nemrégi cikkemben vázoltam a kereszténység különböző ágaiban a szabad akarat kérdését.

Joggal felmerül a kérdés, hogyan lehetséges, hogy a szabad akarat megléte és a liberális demokrácia sikere között miért van fordított arányosság. Hiszen elviuleg az lenne a logikus, hogy ahol a vallás a legnagyobb szabad akaratot feltételezi, ott van a legnagyobb esélye a sikerre az egyéni szabadságot központba helyező liberális demokráciának!

De ez mégsincs így. Az Isten előtti szabad akarat tekintetében nagyjából ez a helyzet:

• az ortodoxia szerint az egyén szabad akarata teljes,
• a katolicizmus szerint az egyén szabad akarata nagy mértékben megvan,
• a protestantizmus kétféle álláspontja:
  • mérsékeltebb (lutheránus) – az egyén szabad akarata nagyban korlátozott,
  • radikálisabb (kálvinista) - az egyén szabad akarata nem létezik.

S ki tagadná, hogy a liberális demokrácia protestáns gyökerű? Vagy azt, hogy ott a legsikeresebb, ahol a gyökerek protestánsak, s ezen belül is, ahol kálvinisták? A katolikus világban a liberalizmus jóval gyengébb, s az ortodox államokban pedig egyenesen marginális.

A megoldás a vallási koncepció politikai következménye. A következő pontokat látom:

• a szabad akarat hiánya tudatának pozitív következménye, hogy az egyének egyformán fontosnak érzik magukat, bárhol is legyenek a társadalomban, hiszen végülis Isten döntött az emberek helyett, ez mindenképpen alapja egy harmonikus társadalomnak,
• a szabad akarat hiánya tudatának másik, ezzel összefüggő következménye, hogy az egyén nem akarja a kereteket felborítani, ha nem azokon belül akar haladni, s akár sikeres, akár nem, ezt nem tekinti igazságtalanságnak,
• a szabad akarat hiányának tudata ad egy olyan stabilizáló tényezőt is, hogy a gazdagság érdemnek számít, melyet a gazdag ember jogosan ért el, a szegény ember irigysége pedig abban fejeződik ki, hogy utánozni igyekszik a gazdag embert,
• a teljes szabad akarat tudata viszont ellenkezőleg, képes destabilizálni, ha a társadalmi rend nem harmonikus, hiszen mindenki aki alul van égbekiáltó igazságtalanságként éli meg helyzetét, mivel nem isteniakarata, hogy a dolgok így alakultak,
• a liberális demokrácia egyik alapértéke, a gazdasági szabadság a szabad akarat fényében így oda vezet, hogy aki gazdag, az gazember, nem leleményes vállalkozó, a sok pénz, a nagy vagyon, az "bűzlik",
• a szabad akaratú ember folyton azt érzi, lehetne minden más minden egyes pillanatban - ezt Mikes György angol-magyar humorista írta meg a legtalálóbban, nem szó szerint idézem: "a bonyolult orosz lélek - ül az orosz ember a fa alatt és arra gondol, mi lenne, ha most egy másik fa alatt ülne, majd eszébe jut, hogy ha a másik fa alatt ülne, akkor azon gondolkodna, hogy miért nem e fa alatt ül, s erre a gondolatra az orosz zokogni kezd".

A lényeg: a liberális demokrácia nem egyeztethető a vallási értelemben vett szabad akarattal. Nem véletlen, hogy a liberális demokrácia együtt jár a vallástérvesztésével. Ezt az elméletemet azonban egy adat megzavarja: egy ország, az USA ugyanis példa egyszerre a sikeres liberális demokráciára és a vallás nagyfokú társadalmi szerepére.

Budapest egyik kerületében olyan szobrot akarnak állítani, amilyen még az USA-ban sincs.

A nyugatmajmolás általános magatartás volt egész Kelet-Európában a rendszerváltozás során. Akkor kezdett alább maradni, amikor kiderült: nem működik. A nagy nyugati cégek döbbentek erre rá először, amikor csodálkozva észrevették: ha egy az egyben leadják nyugati reklámjaikat, azok sok esetben nem működnek, mert más a környezet.

Legendás példája ennek egy német kávégyártó cég rossz teljesítménye a 90-es évek elején, amiről kiderült, az ok a cég saját reklámja. Ugyanis Magyarországon is egy az egyben leadták a németországi reklámot, szimplán lefordítva. Dehát mi volt a reklámban: mosolygós fasiszta kirekesztő család (értsd: férj, feleség, 2 gyerek) ül a konyhában és boldogan issza nagy fehér bögrékből a párolgó kávét. Na most, a magyar enber kis csészékből issza a kávét, ez erős kávé, így gyerekeknek eleve nem szokás adni. A magyar ember meg gyorsan levonta a következtetést: a német cég terméke nem igazi kávé.

S elkezdtek a nyugati cégek lokalizált reklámokat készíteni: vagy eleve újakat készíteni, vagy a nyugati reklámokat átcsinálni, ha problémásak. Így például a világ egyetlen országa Magyarország, ahol a Szaridont Saridonnak hívják. Egészen odáig menve, hogy a boldogan kólát ivó párokkal reklámozó pár évvel ezelőtti Coca-Cola reklám oroszországi verziójából hiányzik a homokos pár: az eredetiben 5 boldog pár volt bemutatva, 4 normális, s 1 darab, mely két szakállas fiatalemberből áll, de az orosz Coca-Cola ez utóbbit kivágta.

A magyar ballibaizmus azonban még a 90-es évek elején tart. Már egyszer képesek voltak idén tavasszal BLM-tüntetést szervezni Budapesten, miközben Magyarországon még soha senki se számolt be négerek elleni rasszista alapú rendőri erőszakról.

Most azonban a Ferencváros vezetése határozott: túl kevés a tüntetés, egyenesen szobrot kell állítani a tüntetésnek! Ez valószínűleg eddig még a BLM mozgalom legfanatikusabb tagjainak se jutott eszébe, de a magyar ballibbantak szeretnének rajtuk is túl tenni.

Bayer Zsolt azt ígéri, le lesz rombolva a szobor. Hiba. Meg kell hagyni örökre a ballib hülyeség emlékműveként.

Három fontos műszaki forradalom zajlott le az emberiség történetében eddig a gondolatok továbbadásában.

Az első az írás feltalálása. Amiről pl. Platón rossz véleménnyel volt, megjegyezve, hogy több benne a negatívum, mint a pozitívum.

Egyébként az írást feltalálásakor nem is gondolatok átadására kezdték használni. A nagy ásatásoknál mindig visszatérő momentum, hogy amikor a kutatók írásos feljegyzésekre bukkannak, abban reménykednek, az valami történelmi leírás vagy vallásos irodalom lesz, aztán kiderül: szimpla raktári összeírások, adóügyi listák. Ugyanis az írás erre lett kitalálva: adminisztrálásra. Az már későbbi történet, hogy alkalmazták másra is.

Az írás azonban évezredekig bonyolult és drága dolog maradt. Amit nem másoltak át, az megsemmisült, a másolás pedig csakis kézi erővel zajlott, így nagyon drága mulatság volt. A gazdagoknak se volt több pár könyvnél.

A könyvnyomtatás feltalálása a XV. században drasztikusan lecsökkentette a könyvek árát. A gazdagoknak immár többszáz kötetes könyvtáruk lett, de immár a középrétegeknek is lett kisebb könyvtáruk.

Ez így maradt fél évezredig. Az internet a XX. sz. végén hozta el az új kort. Immár ingyenes lett a másolás, az adattovábbítás pedig azonnali. A hozzáférés pedig szinte ingyenes.

Nyilván minden változásnak voltak kárvallottjai. Az írás feltatálásával elveszett a szóbeliségből élők munkája, a könyvnyomtatással pedig megszűnt egy több évezredes szakma, a másolóság.

A mostani szakasz pedig súlyosan károsítja pl. a szerzői jogok birtokosait. Több ezer kötettel rendelkezem elektronikus formában, ennek kb. 10 % ingyenes legális tartalom, s kb. 0,1 %-a fizetős legális anyag. A maradék "illegális", nem fizettem meg a "könyvmásoló szerzetesek" nehéz munkáját, hanem letöltöttem valamelyik torrentoldalról vagy könyvgyűjtő honlapról. S amikor megveszek valamit legálisan, azt én magam töltöm fel aztán valahová. S természetesen sose kérek semmilyen anyagi ellenszolgáltatást könyvért, ez erkölcstelen lenne.

Nyilván a letűnt kor nyertesei utódvédharcokat folytatnak, igyekeznek tiltani, büntetni. S bár időnként nyernek, az esetek 99,9 %-ában vesztenek. A gondolatok áramlását ugyanis nem lehet profitérdekekből se leállítani.

A magyar rendszerváltozás eredményeképpen korábban sose látott szintre emelkedett a magyar polgárosodás.

A mai magyar társadalom a leggazdagabb az egész magyar társadalomtörténetben, megelőzve az eddigi két csúcspontot, a XIX. sz. 90-es éveit és a Kádár-korbeli 70-es éveket. A legkisebb a mélyszegénység, a legszélesebb a középosztály.

Természetesen nem a leggazdagabb nyugati magállamokkal kell összehasonlítást végezni, hanem saját magával.

A mai magyar társadalomban kb. 30 % a polgárság aránya, a maradékből 50 % a szegény és 20 % a mélyszegény.

A mélyszegények azonosak az osztályalattiakkal, ezek azok akinek a puszta megélhetés is gondot okoz. Ez azt jelenti: van lakása ugyan és nem éhezik ugyan, de a lakása olyan alacsony szintű és étkezése olyan rossz minőségű, hogy az nem ad lehetőséget az egészséges létezésre, a legkisebb plusz kiadás is csődöt okoz, s így is folyamatosan tartozik valakinek.

A szegény pedig az, akinek biológiai minimuma biztosított, de a társadalmi minimumot nem éri el. Jellemzően van egészségre nem káros lakása, az be van rendezve nem új, de még jól működő berendezésekkel, többéves kocsija van, de mindennek fenntartására elmegy teljes jövedelme. Nagy nehézségekkel képes spórolni, ha valamilyen rendkívüli kiadás jelentkezik.

Ez eddig a társadalom 70 %-a, ezek nyilvánvalóan nem polgárok. A polgári létnek ugyanis alapfeltétele legalább a biztos megélhetés, a társadalmi minimum elérésével.

A magyar polgárság döntő része nyilván a kispolgárság. Ezek azok, akik elegendő jövedelemmel rendelkezik magasabb életszínvonal biztosítására, de jelentős megtakarításuk nincs, azaz a jövedelemforrás megszűnésével gyorsan kizuhannának a polgárságból. Ez a réteg képes kulturális javakra költeni, utazni, modernebb háztartási gépekre cserélni a régieket, miután azok elavultak, képes új kocsit venni (hitelre), nem okoz csődöt egy nagyobb hirtelen kiadás, s néha-néha megengedhet magának kisebb luxust is, mondjuk utazást egzotikus nyaralóhelyre tízévenként.

A polgárság kétharmada ilyen kispolgár, a maradékból a nagy többség középpolgár, míg a nagypolgárság talán 1 % lehet.

Az egyes polgári rétegek között drasztikus eltérések vannak természetesen. A kispolgár képes eltartani egyetemista gyermekét, előtte nem volt gond a gimnazista gyerek különórákra járatása, míg a nagypolgár képes tandíjat fizetni neki egy nyugati elitegyetemen, s eleve valamilyen magas tandíjú magániskolában tanult a gyerek az egyetem előtt. Ahogy az se mindegy, hogy van egy tehermentes szerény lakásod, vagy több ingatlanod is van. Vagy - autókban gondolkodva - nem ugyanaz egy darab 4-éves Honda Accord a családban, vagy több kocsi, köztük egy új Volvo XC90.

Összegezve: 30 % polgárság, s ebből 10 % közép- és nagypolgár. Ez hatalmas arány minden korábbi korhoz képest.

De honnan lett ez a polgárság, mikor Kádár alatt nem létezett, ill. csak nagyon korlátozottan létezett a későkádári korban: lásd maszek zöldséges, lángossütős, műanyagfröccsöntő kisiparos.

Alapvetően a nagypolgárság eredete a kommunista nomenklatúra, annak is a technokrata része. Ezért is van az a sajátos jelenség, hogy míg nyugaton minél gazdagabb valaki, annál jobboldalibb, addig Magyarországon minél több a pénze valakinek, annál baloldalibb. (Most ne nézzük, hogy mennyire értelmes a baloldal/jobboldal szó, fogadjuk csak el, hogy itt a most ezeket a szavakat azok magyar értelmében használom, ahol baloldali = liberális és jobboldali = nacionalista.)

Az eredeti tőkefelhalmozás szerepét a proletárdiktatúra játszotta, mely gyakorlatilag a teljes gazdaságot kezében tartotta. A kész vagyont pedig szét tudták osztani saját maguk részére a rendszer végén a gazdasági hatalom birtokában lévő réteg tehetségesebb, ügyesebb tagjai. Ezek aztán vagy saját maguk lettek az új tőkések, vagy - s ez volt a jellemzőbb - a vagyont átjátszották nyugati rablóbefektetők kezében, cserébe topmenedzseri pozíciókért.

Lehetett volna ez másképp? Nem, nem lehetett. A tőke sikeres üzemeltetéséhez szaktudás kell és kapcsolati háló, ez csakis ennek a rétegnek volt a birtokában. Az alternatíva egy még rosszabb megoldás lehetett volna: a kommunista nomenklatúra kollektív megbüntetése, kizárása a gazdasági életből, de ez esetben még az is idegen kézbe került volna, ami egyébként hazai kézben maradt.

Jól jártunk, hogy a 90-es évek elején a jobboldal vesztett a gazdaságpolitikai politikát illetően, mert a jobboldal éppenhogy az idegen tőkét favorizálta, azzal az indokkal, hogy így kizárható a baloldali kötődésű új hazai tőkésosztály létrejövetele.

A legjobb persze az lett volna, ha az új tőkések többségében megtartották volna maguknak a lopott állami vagyont, nem adták volna át azt a nyugatnak, zsíros állásokért cserébe. Az orosz rendszerváltásban pontosan ez zajlott, de - azt hiszem - a magyar változatban erre semmi esély nem volt. Miért jobb ez? Mert amikor az orosz állam újra erős lett, a 2000-es években, képes volt a lopott vagyonra ismét kiterjeszteni kontrollját - ez sokkal-sokkal nehezebb lett volna, ha Oroszországban az idegen tőke dominált volna.

Mindezt azoknak mondom, akik éljenzik a polgárosodást. Az 1990-2010 közti magyar politika egyik buta rögeszméje volt a polgárosodás, s ebben nem csak a fősodrú pártok értettek egyet, hanem a "szélsőjobb" is, lásd MIÉP, Jobbik. Persze a fogalomba mindenki kicsit mást tett: a "baloldal" ez alatt éppen a volt kommunista technokrácia hatalmát értette, a "jobboldal" valamiféle égből lehulló magyar vállalkozókat, akik misztikus módon szellemei utódai a Horthy-rendszer alatti polgárságnak, a "szélsőjobb" meg valamilyen titokzatos falusi, a romlott város által nem fertőzött, parasztpolgárokat hallucinált. S mind a három elképzelés egyezett abban, hogy a polgár az valamiféle nagyon udvarias, nagyon művelt ember, mintakeveréke az értelmiséglinek és a vállalkozónak, nagyon szuverén egyéniség, a társadalom oszlopa.

De mi a valóság? A polgár a romlottság egyik bűzlő végterméke. Jobb esetben csak csicskás, rosszabb esetben csicskáztató.

Amikor a ballibek is tabukat döntögetnek, az jó jel. Még akkor is, ha ez csak a ballibek szélére igaz.

A Partizán műsort készített egy műsort a modern liberális pénzrendszer abszurditásairól. Nincs az adásban semmi különös egyébként, az érdeklődő számára közismert dolgokat mondanak el.

A hír mindebben valójában az, hogy egyáltalán felveti a témát egy liberális szerkesztőség, s nem úgy veti fel mint a laposföldológiát, azaz megnevettendő marhaságként.

Aki 30 évesnél fiatalabb, az most nem is érti miről beszélek. De aki idősebb, az érti mondandómat. Na most, ez a műsor még 10 éve is sarlatánságnak számított volna, 15 éve kódolt zsidózásnak, 25 éve meg egyenesen dühöngő nácifasiszta tombolásnak, s aláírásgyűjtés indult volna ellene, melyet Arató Andrástól Vásárhelyi Máriáig aláírt volna minden "mértékadó" értelmiségi. (A-tók ZS-ig akartam írni nevet, de nem jutott eszembe senki zs-betűs, bocs.) Esetleg lett volna egy jó kis tünti is a "barna eső" ellen.

Most meg egy olyan szervezet beszél erről, mely egyébként a ballib összefogás egyik fontos támasza. Szóval változnak az idők.

Bevallom én ezt pozitívan értékelem.

Milyen a szólásszabadság a liberális filmipar központjában?

A halivúdi filmiparban jelenleg kb. az a helyzet, mint Kádár alatt egy átlag munkahelyen volt: ha nem tetszik neked a párt politikája, meg van engedve, hogy kussolj, ebben az esetben nem kérik rajtad számon, miért nem tapsolsz. De ha karriert szeretnél, akkor együtt kell üvöltened a vezérekkel.

Persze, megpróbálhatsz ellenzéki lenni, azaz mást mondani, mint a Párt. Ez esetben - ha csak magánkörben teszed, pár kolléga előtt - megúszod a prémium megvonásával, nem kapsz beutalót a szakszervezeti üdülőbe, nem kapod meg azokat a kitüntetéseket, melyeket egyébként mindenki más megkap (pl. "kiváló dolgozó" plecsni).

De ha szisztematikusan mondasz ellent, akkor a vége a kirúgás lesz, s akkor mehetsz mondjuk valahová éjszakai portásnak vagy zöldségeshez árupakolónak, kicsivel is jobb munkahelyre soha többet nem vesznek fel sehol az országban.

Szóval Halivúdban ma olyan a szólásszabadság és a demokrácia, mint Kádár alatt: kb. nulla körüli.

Lehetsz tehetséges színész, sose kerül be az élvonalba, ha nem üvöltesz együtt a vezetőséggel. Ha viszont segget nyalsz, pont mint egy fiatal Kádár alatt, aki KISZ-karriert kezdett, akkor gyorsabban tudtál karriert építeni, mint bárki más.

Akad persze ember Halivúdban, aki előbb celeb lett, majd ellenzékivé vált. Kevés az bátor ember. Jellemzően az eredmény a teljes kitiltás. Lásd Mel Gibsont.

A Project Syndicate nevű lapban megjelent Soros cikke Orbánról, amire Orbán válaszolt, de a válasz nem lett lehozva.

Ilyen a liberális vita. Az alapelv: fasisztákkal nincs vita. Arról meg hát nem a liberálisok tehetnek, hogy rajtuk kívül mindenki más fasiszta...

A liberális ugyanis nem azért vitázik, mert eszmét akar cserélni. Hiszen az abszolút igazság már megvan - a liberálisok kezében -, nincs mit elemezgetni azon, a vita egyetlen célja, hogy a tudatlanokat - akik számára még nem tárult fel az igazság - felvilágosítsák az igazság letéteményesei.

A liberális azt se ismeri be, hogy az ő álláspontja egy lehetséges, jól indokolt hozzáállás. Ezt nem teheti meg soha, hiszen ezzel a liberalzmust lesüllyesztené az abszolút igazság szintjéről a lehetséges igazságok egyikévé.

A liberális nem vitázgat, hanem magyaráz. S mindenki más meg befogadja a racionális liberalizmust, az örök igazságot. Aki pedig mégse fogadja be, az vagy idióta vagy gonosz. Az előbbi orvosi eset, az utóbbi meg fasiszta, egyikkel se szabad törődni.

Ahogy ezt a méltánytalanul nagy írónak tartott Eszterházy Péter mondta: "egy bizonyos szint felett nem süllyedünk egy bizonyos szint alá" - s ők mindig a bizonyos szint felett vannak, s csakis ők dönthetik mi az a bizonyos szint, ameddig még le lehet süllyedni.

Na, pont ez undorító diktátorkodó szemtelenség az, amiből az emberek nem kérnek.

Azt mondja a római pápa: a migráció nem jelent fenyegetést a kereszténységre.

S ez teljesen igaz is. Az emberi történelemben eddig a migráció inkább segítette, mintsem veszélyeztette a kereszténységet.

Ahol a kereszténység jelentős civilizációs veszteséget szenvedett (Észak-Afrika és Nyugat-Ázsia), ott nem a bevándorlás miatt történt ez, hanem idegen hódítás miatt.

A kereszténységre ma a legnagyobb veszélyt a keresztény világ fejlett része jelenti, annak ateizmusa, hitehagyása. A keresztény világ szegényebb része ma sincs veszélyben, a keresztény Afrika, Kelet-Európa, a Fülöp-szk., Latin-Amerika nincs veszélyhelyzetben.

Persze, a római pápa hozzátehetné: ő maga a veszély része, s lám, ő se migráns.

Magyar szempontból egzotikus dolog két nyelv kölcsönös érthetősége. Nem létezik nyelv, mellyel a magyar kölcsönösen érthető lenne, semmilyen szinten. A magyar ember már annak is borzasztóan örül, ha egy idegen nyelvi szövegben egyes szavakat felismer.

Pedig a kölcsönös érthetőség gyakori jelenség a világban. Pl. az összes szláv nyelv alacsony szinten kölcsönösen érthető - az alacsony szint azt jelenti, beszélgetni ugyan nem lehet, de kis gondolkodással kikövetkeztethető, hogy miről van szó.

Vicces személyes élményem: 1998-ban egy budapesti bankban dolgoztam. Egyszer csak bejön egy lengyel turista, a bankkártyájával akadt gond, de kiderül: semmilyen nyelven nem tud, csak lengyelül. Végül én beszéltem vele, simán bolgárul szóltam hozzá, ő meg megörült, végre olyan nyelv, ami legalább távolian ismerősnek tűnik, s 10-15 perc lassú kommunikáció után sikerült is tisztázni az ügyét. A végén a kollágaim döbbenten néztek rám "te lengyelül is tudsz!", hiába magyaráztam, egy szót se beszélek lengyelül, ezt csak amolyan álszerénységnek vették.

Pedig sose tanultam lengyelül, nem foglalkoztam a lengyel nyelvvel, nem éltem lengyelek között, az egyetlen, aminek régen utána néztem, az a lengyel írás, azaz a lengyel betűk hogyan jelölik az egyes hangokat, pl. hogy az ę az nazális e, a sz az s, az ó az u, a ż az zs, a ź pedig lágy zs, stb. A valóságban amit értek lengyelül, azt azért értem, mert tudok bolgárul és oroszul, valamint tanultam egy keveset szerbül/horvátul és szlovénül.

Tesztelve lengyel "tudásomat", megnyitottam a legnagyobb lengyel közéleti lap, a Gazeta Wyborcza egyik cikkét találomra. A cikk címe tökéletesen érthető: Macron ogłosił odmrażanie Francji w trzech etapach. Lám hogyan értettem meg a címet:

• Macron - ez tulajdonnév, nincs mit elmélkedni rajta, eleve ott is van Macron fényképe,
• ogłosił - nyilvánvalóan az "o" igekötő, az oroszban és a bolgárban is létezik, valamilyen cselekvés megtörténését jelzi, az ł végződés meg valamilyen múlt idő, marad a głos, kiejtve kb, guosz, ami túlságosan hasonlít a szláv glasz gyökérre, ami oroszul golosz голос, bolgárul glasz глас (jelentése: hang), így leírva fel is ismerhető az ł betű miatt, szóval a szó jelentése kb. "kihangoztatta" lehet,
• odmrażanie - az od igekötő (bolgárul és oroszul ot от, szerbül meg od од), a nie végződés tupikus szláv igéből való névszóképző, a kérdés mi a mraża vagy mraż szó: gyanús, hogy ez mraz мраз, aminek jelentése fagy, szóval a teljes szó: fagytalanítás, kifagyasztás, felolvasztás,
• Francji - nyilván ez Franciaország, birtokos esetben, ahogy oroszul is lenne,
• w - v в, azaz -ban/-ben,
• trzech - kejtve tzseh, de az írás megint segít, ott a ma már nem ejtett r betű, s a végződés, ez nyilván tr-, azaz három, az -eh végződés meg azonos az orosz névszóragozás többes számú határozóesetével (-ех),
• etapach - ugyan az rag, a szó idegen, etap етап/этап, használatos bolgárul és oroszul is, jelentése időszak;

a végeredmény: Macron kihangoztatta Franciaország felolvasztását három időszakban, ezt magyarosítva: Macron bejelentette Franciaország három lépésben való felolvasztását, nyilván a felolvasztás átvitt értelem, hisz nem tudunk jégkorszakról Franciaországban, azaz bizonyára a koronavírusról szól a cikk, s Macron a koronavírus-intézkedések három lépésben történő feloldását jelentette be. Tehát már tudjuk miről szól a cikk, minden lengyeltudás nélkül elolvastuk a címét.

De próbáljunk beleolvasni a cikkbe, találomra egy mondat, itt már kevesebbet magyarázok: "Emmanuel Macron uznał za możliwe rozpoczęcie kampanii szczepień na przełomie grudnia i stycznia." - hát itt első látásra, annyi érthető, hogy Emmanuel Macron megtudta (uznał), hogy lehetséges (możliwe) valamilyen szczepień kampánynak a rozpoczęcie-je, grudnia és stycznia áttörés (przełomie) lesz.

A rozpoczęcie szót jobban megnézve feltűnik a roz- igekötő (bolgár/orosz raz раз) és a pocz (ejtve: pocs) gyökér, ami gyanúsan azonos a bolgárral (поч), jelentése: kezd. Tehát a szó valószínűleg elkezdés. Tehát a szczepień kampánynak kezdete. De mi a fene az a szczepień, ejtve scsepjeny? A gyökér mintha csep чеп lenne,előtte valamilyen bolgár/porosz sz-re (с) emlékeztető igekötő. Na most van ilyen szó bolgárul, de a gond vele, hogy normál jelentése kb. dugasz, zárlat, átvitt értelemben meg egyenesen "fasz". Bedugaszolási kampány Franciaországban? Dehát mit dugaszolnak be, s miért mond erről beszédet Macron, s eleve mi köze lehet a bedugaszolásnak a koronavírushoz?

Ott tartunk, hogy Emmanuel Macron megtudta, hogy lehetséges a "bedugaszolási" kampány kezdete, grudnia és stycznia áttöréssel. Mivel valami időmeghatározás lehet itt, a stycznia emlékeztet a horvát siječanj (január) szóra, szóval a grudnia is hónapnév lehet, de nem tudható mi, a szláv nyelvek egy része a latin hónapneveket használja, más része az ősszláv hónapneveket, de nem azonos módon, ennek vicces esete, hogy a levélhullás hónapja (lisztopad) horvátul október, míg csehül npvember, ami nem is túl logikus, hiszen északabbra éppenhogy korábbi levélhullásra tippelne az ember.

Sajnos, ez érthetetlen így, s nincs is innen tovább. Mert ott véget ért a tudományunk, hogy Emmanuel Macron megtudta, hogy lehetséges a "bedugaszolási" kampány kezdete, az áttörés pedig valamilyen két hónapkor várható, melyek közül az egyik esetleg január.

Szóval ezt jelenti az alapszínű kölcsönös megértés: nagyjából tudható miről van szó, de a pontos kommunikáció lehetetlen.

(Persze aztán beírtam a két mondatot a Google fordítójába, íme az eredmény:

• Macron ogłosił odmrażanie Francji w trzech etapach = "Macron három lépésben jelentette be Franciaország olvadását",
• Emmanuel Macron uznał za możliwe rozpoczęcie kampanii szczepień na przełomie grudnia i stycznia. = "Emmanuel Macron lehetségesnek tartotta az oltási kampány elindítását decemberben / januárban."

na most, az első mondat teljes siker lett, a második meg röhejes. Egyrészt a "megtudta, hogy" nyelvi kifejezés, s jelentése "tart", másrészt az áttörés értelme itt "köztes rész", azaz két hónap között, "áttörve az egyikből a másikba", s megtudtuk, hogy a grudnia az "december" birtokos esetben. S a legfontosabb: megtudtuk, hogy lengyelül az "oltás" szó a "dugaszolás" szóból ered, ami végülis nem rossz, de ez soha az életben ki nem található.)

De most lássuk azt, ahol valódi, magas fokú megértés van jelen.

Természetesen első helyen az olyan esetek vannak, ahol politikai vagy más történelmi okból ugyanazt a nyelvet szétválasztották részekre, de ezek a részek ezután se kezdtek igazán önálló fejlődésbe. Íme ezekre pár érdekes példa:

• bosnyák/horvát/montenegrói/szerb - Jugoszlávia szétesése előtt ezt hivatalosan is egy nyelvnek tekintették, szerbhorvát vagy horvátszerb név alatt (az utóbbi verziót a horvátok használták). Aztán lett szerb és horvát, később bosnyák, ma már montenegrói is. A valóságban nemcsak ugyanaz a nyelv mind a négy, hanem még ugyanaz a nyelvjárás is. Közelebb állnak egymáshoz, mint a brit és az amerikai angol. A horvátot csak latin ábécével írják, míg a másik 3-at latinnal és cirullel is, de a bosnyák esetében a latin a domináns írás, míg a szerb esetáben a cirill, a montenegrói esetében pedig fele-fele arányban. Gyakorlatilag csak attól függ, hogy kinek melyik az anyanyelve, hogy az illető milyen nemzetiségűnek mondja magát. A közhiedelem szerint úgy lehet megkülönböztetni a szerbet és a horvátot, hogy ami szerbül "e", az horvátul "ije", lásd a "folyó" szó reka/rijeka, ez azonban nem igaz, mert bár a horvát nyelv csak az "ije" alakot ismeri el hivatalosnak, a szerb nyelv elfogadja mind a 2 verziót. Természetesen vannak apró eltérések a szókincsben, ez elsősorban abban jelentkezik, hogy a horvátok szeretnek idegen szavakra saját szavakat alkotni, míg a szerbek jobban elfogadják az idegen jövevényszavakat, egy példa: a "repülőtér" szerbül aerodrom, míg hovátul zračna luka (szó szerint: légi kikötő);
• dari/perzsa/tadzsik - Itt az eltérés nyelvjárási is, de politikai is, a különböző idegen uralmak hatása. A dari az afganisztáni perzsa, a tadzsik pedig a tadzsikisztáni perzsa, míg a "normál" perzsa az iráni. A tadzsikban több a török és orosz hatás, mint a másik kettőben, ez a szókincsre vonatkozik. Viszont mivel nincs ellentét a 3 nyelv beszélői között, máig erős a közös nyelv tudata: a darik és a tadzsikok is az iráni perzsát tekintik az "igazi" szép perzsának, így ha pl. ünnepélyesek akarnak lenni, azt használják. A darik és a tadzsikok esetében a műveltség egyik jele az, hogy képesek helyesen beszélni az iráni perzsát, míg a kevésbé műveltek csak a helyi, "családi" nyelvnek tekintett nyelvváltozatot használják. Az olvasást nehezíti, hogy a tadzsik a cirill ábécét használja, míg a másik lettő az arab ábécét, így az átlag dari/iráni nem tud tadzsikul olvasni, s fordítva.
• hindi/urdu - Az elválasztás alapja vallási-kulturális. A hindu vallásúak számára hindi, a muszlim vallásúak számára urdu. Az írásrendszer is más, a hindi a szanszkrit (devanagari) ábécét használja, míg az urdu az arab ábécét, azaz az átlag hindi anyanyelvű nem tud urduul olvasni, s fordítva, de beszédben azonos a két nyelv, az eltérés olyan szintű, mint a brit és az amerikai angol között. Emellett az urdu Pakisztán hivatalos nyelve (annak ellenére, hogy csak a pakisztániak alig 10 %-a urdu anyanyelvű). Természetesen vannak apró eltérések a szókincsben, ez elsősorban abban jelentkezik, hogy az urdu több arab és perzsa jövevényszót használ, míg a hindi ezek helyett a szankszkritból alkot szavakat;
• indonéz/maláj - Itt arról van szó, hogy az indonéz nemzetépítés eszközeként lett megalkotva az önálló indonéz nyelv s soknemzetiségű ország számára, mely azonban szimplán egy új maláj irodalmi nyelv.
• katalán/valenciai - Valójában azok nevezik a Valenciában beszélt nyelvet valenciainak, akik ellenzik a katalánizmust, azaz nem szeretnének része lenni a katalán szeparatizmusnak, ez a lakosság többségét jelenti. A valenciaiak többsége magát spanyolnak tekinti, s azon belüli regionális identitásként valenciainak. A jelenlegi valenciai parlamentben 80 %-ot tesznek ki a nem-katalánpárti erők.
• moldáv/román - Kicsit hasonlítaz előbbihez, gyakorlatilag azok mondják a nyelvet moldávnak, akik a legerősebben ellenzik az egyesülést Romániával. Hozzáteszem, a nyelvet románnak mondók kb. fele is az önálló államiság megtartását támogatja, ők azt mondják, a moldávok a román nép egy alcsoportja.

Íme azok az esetek, ahol az eredet közös, máig érezhető módon, s az eltávolodás megindult ugyan, de mértéke nem jelentős, pár példa:

• azeri/török - Az azeriek tulajdonképpen olyan kaukázusiak és perzsák, akik a középkorban átvették a török nyelvet. Máig hatalmas a közös vonások száma.
• bolgár/macedón - Míg a bolgár irodalmi nyelv alapja a Veliko Tarnovo környéki bolgár nyelvjárás, azt kiegészítve nyugat-bolgár és kelet-bolgár elemekkel, a macedón irodalmi nyelv kizárólag nyugat-bolgár alapú. Bulgáriában is jellemző - mint Magyarországon - negatív hozzáállás a nyelvjárásokhoz, a műveltség kötelező jele, hogy az ember kevés nyelvjárias elemet használ beszédében, de ha az ember mondjuk Szófiában beszél egy őshonos, kevéssé iskolázott, idős emberrel, aki nem próbál meg "hivatalosan" hangzani, a beszéde közelebb van a macedón irodalmi nyelvhez, mint a bolgárhoz, pedig Szófia még a legvadabb macedónisták szerint se ősi macedón föld.
• cseh/szlovák - Ez közismert, nem is írnék róla.
• dán/norvég/svéd - A legnagyobb hasonlóság a dán és a norvég között van, ez utóbbinak két hivatalos verziója is van, egy dánhoz közelebbi és egy távolabbi.
• kazah/kirgiz - A kazahok és a kirgizek eredetileg egy nép voltak, eredetileg a kazahokat is kirhiznek nevezték, a mai értelemben vett kirgizeket pedig fekete kirgizeknek. Tulajdonképpen a telepedett lakosság lett a kazah, míg a félnomád létet tovább fenntartók a mai értelemben vett kirgizek. Az önálló nemzettudat tulajdonképpen csak a XX. században, a szovjet korban rögzült, de a két nép máig baráti viszonyban van egymással, ami ritkaság abban a régióban.
• ndebele/xhosa/zulu - Dél-Afrika hivatalos nyelvei közül 3, a lakosság 2, 16, s 23 %-ának az anyanyelve. A bantu nyelvek - Afrika lakossága 30 %-ának az anyanyelve bantu nyelv - eleve közeliek egymáshoz, a hasonlóság mint két távoli szláv nyelv között, de ezeken belül is rendkívül közeli egymáshoz ez a 3 nyelv, kb. a cseh-szlovák szintű a kapcsolat.

Vannak olyan esetek is, amikor nem a megértés egyoldalú: az egyik nyelv beszélői értik a másikat, de ez nem kölcsönös. Példák erre: spanyol-portugál, ahol a portugálok értik a spanyolt elég jól, de fordítva ez nem áll fenn, hasonló az orosz-ukrán viszony.

Érdekes a kölcsönös érthetőség ellentétje is: amikor ugyannak a nyelvnek két nyelvjárása nem érti egymást, bár mindkét nyelvjárás magát határozottan nyelvjárásnak tekinti, nem önálló nyelvnek. Ennek oka jellemzően, hogy az adott nyelvjárások beszélői között kulturális azonosságtudat van, így szeretnék ezt ily módon is fenntartani.

Erre a tipikus példa a kínai, ahol a nyelvjárások k9zti különbség akkora, mint két távoli szláv vagy újlatin nyelv között. Pl. mandarinul az üdvözlés "ni hau", míg kantoniul "nejh ho", de az írása ugyanaz 你好.

A nyugati értelmezés jellemzően az, hogy az akarat lehet jó is és rossz is. Az értelem viszont mindig jó, hiszen a rosszakaratú ember is érzi belül, hogy rosszat tett, amikor kiélte rossz akaratát. Ez az értelmezés gyakorlatilag azt jelenti, hogy egyes elmebajos eseteket (pszichopátia) leszámítva mindenki aki rosszat tesz, tudja ezt.

A következmény: az emberek akaratára kell hatni, azaz helyes vágyakat kell adni az embeteknek, s minden megoldódik. A fő keresztény ima, a Miatyánk "legyen meg a te akaratod" része pontosan erről szól.

Csak hát a gyakorlat ezt nem igazolja vissza. Persze, nagy általánosságban egyet lehet érteni a megállapítással, de hozzá kell tenni: az értelem megromolhat és meg is romlik, azaz nem csak az akarat a probléma. S abszurd lenne minden értelmi romlást elmebetegségnek minősíteni.

A keleti értelmezés viszont más: az akarat jó mindig, az értelem viszont lehet jó és rossz is. Nincsenek tehát rosszakaratú emberek, mindenki jót akar, csak egyesek a rosszat tévesen jónak hiszik.

A gond, hogy ez is igaz nagy általánosságban, de számtalan a kivétel. Igenis vannak emberek akik tudatosan rosszat akarnak, bár nyilván az ilyen kevés.

A kétféle hozzáállás kiegészíti egymást. S egyik abszolutizálása se helyes. Nem elég vagy csak az akaratot megjavítani vagy csak az értelmet.

Mindenesetre a kétféle hozzáállás sok mindent megmagyaráz, még a politikát is.

Nem véletlenül nyugati eszme a liberalizmus, mely szerint az emberi szabadság alapvetően jó, hiszen az ember ösztönösen is a jót választja, s ha még rosszat is választ, az is össztársadalmi szinten kompenzálódik: lásd, a sok egyén rossz akarata összegezve jót hoz létre, így a kapzsiság, az önzés is jót eredményez.

A keleti hozzállás pedig választ ad, miért elfogadhatatlan keleten a liberalizmus. Azért mert szakralitás nélkül elvész az iránytű az egyén számára, mellyel képes lemérni, értelme helyesen választ-e. Az ember képes ugyan a jóra, de a rosszra is, így nem lehet emberi megállapodás kétdése, hogy mi a jó, a liberális "szabadság, mely más szabadságát nem sérti" elv értelmezhetetlen.

Olvasói levél érkezett szerkesztőségünkbe a hollywoodi Black Lives Matter liberálisdemokrata brigád kollektívájától:

Brigádunk kollektívája mélyen felháborodott, amikor értesült Victor Orban úr magatartásáról, mellyel rá se hederítve a liberális alapértékekre gyűlölködést szít, megsértve ezzel minden jóakaratú ember becsületét és méltóságát.

Mi, brigádunk dolgozói, melegen támogatjuk az ENSZ, az Európai Únió, a NATO, a Nemzetközi Valutaalap, az Unicef, valamint személyesen Soros Gy. elvtárs ember- és békeszerető törekvéseit az emberiség történelme során már oly sok szenvedést okozott harag és gyűlölet megszüntetésére.

Brigádunk a maga szerény módján maga is részese ennek a harcnak, progresszív, liberális filmeket készíünk, melyek nevelik a világ dolgozóit, hogy könnyebben képesek legyenek leleplezni minden antiliberális és antidemokrata mesterkedést és álhírgyártást a gyűlöletuszítók részéről. Ezekben a vészterhes pandémikus időkben így járulunk hozzá a világ jobbá válásához.

Ezért duplán is fel vagyunk háborodva, hogy akadnak emberek mint nevezett Victor Orban úr, akik nemhogy nem segítik ezt a gigantikus világjavító tevékenységet, hanem még képesek arra is, hogy aktívan szabotálják az egyre szélesedő békeharcot.

Mindez minket, a hollywoodi Black Lives Matter liberálisdemokrata brigád kollektívájának minden egyes tagját nemes dühhel és parázsló felháborodással tölt el.

Orban úr, biztosíthatunk, hogy pokoli és alattomos terveid el fognak bukni. Ügyünk igaz és legyőzhetetlen!

Clooney G. T. brigádvezető, a liberáldemokrata munka oszkárkoszorús hőse

Nagyon kevés világszerte az olyan ember, aki meggyőződéses ateista, de legalábbis olyan agnosztikus, aki tudatosan elutasít minden vallást. Persze lehet sokféle fantasztikus statisztikát olvasni a témáról, a gond az, hogy maga a mérése módszer már meghatározza az eredményt. Lásd, a magát "nem vallásosnak" kinyilvánító ember lehet bármi a következők közül:

• meggyőződéses ateista, agnosztikus (ez Magyarországon iszonyúan kevés),
• vallástalan hívő, azaz hisz "felsőbb erőben", de nem hisz egy konkrét vallásban se (ez a "valami biztosan van ott fent, de ezt nem lehet megérteni egy egyházban se"), hagyományból alkalmazkodik ahhoz az egyházhoz, mely hazajában többségi, vagy melybe beleszületett,
• tagja formálisan valamilyen egyháznak, de annak tanítását nem fogadja el, bár az erkölcsi alapjait hajlamos elfogadni, s alkalmazkodik megszokásból az illető egyház hagyományaihoz (ez Magyarországon az "igaza volt Jézusnak, de a korrupt, ronda, harácsoló, álszent papoknak ehhez semmi közük, nem kell templom, hogy erkölcsös lehessek" típusú álláspont),
• tagja valamilyen egyháznak, de sose gyakorolja a vallást, kivéve a nagy családi eseményeket (ez a "nincs Isten, az egész mese, de ez szép mese és hagyomány, őriznünk kell, mert identitásunk része" hozzáállás);

a sok ateizmust kimutatni akaró statisztikák a lehető legszélesebben értelmezik az adatokat, míg a kevés ateistát kimutatni akarók meg a legszűkebben.

A legnagyobb kategória a biztosan hívő és a biztosan ateista között a kulturális egyháztag. Ez olyan ember, aki nem híve egyetlen vallásnak se, de mégis azonosul identitásként valamelyikkel, azaz szűkebb értelemben ez az előbbi felsorolás 4. pontja, tágabban a 2. és 3. is.

Mik is azok esetek, amikor ez a hozzáállás jellemző?

Először is vannak etnovallások, ahol egy adott vallás része az adott közösség (nemzetiség) identitásának, így egyszerűen nem létezik vallásszabadság, az ember vagy a "kötelező" vallás híve - ami lehet persze szimpla kulturális kötődés csak -, vagy kihullik a közösségből. A Balkánon ilyenek a bosnyákok, montenegróiak, szerbek, horvátok - egyszerűen a szerb és moontegerói identitás része, hogy az ember ortodox, a horváté, hogy katolikus, a bosnyáké pedig, hogy muszlim. Van erről egy boszniai vicc:

• Maga milyen vallású?
• Ateista vagyok.
• Oké, de milyen ateista, ortodox ateista, katolikus ateista vagy muszlim ateista?

Balkáni ellenpélda az albánok, a románok és a szlovének, ahol a vallás mindegy, nem identitásképző.

A legismertebb példa persze a zsidók, ahol a vallás elhagyása a nemzetiség elhagyását is jelenti (s hiábavaló a Jews for Jesus és társaik igyekezete).

További eset, amikor egy adott vallás annyira része az adott nemzeti kultúrának, hogy nem kötelező az illető vallás követése, át lehet térni más vallásra, ez nem jár kiközösítéssel, de képtelenség az adott nemzeti kulúrában mozogni a fő vallás nélkül, annak egyes szokásai teljesen beépültek a nemzeti kultúrába.

Japánban ilyen a sintó vallás, annak egyes szertartásai.

De Magyarországon is ilyen a karácsonyozás. Emlékszem, amikor éltalános iskolás voltam a 70-es években, egyenesen a szegénység jelének számított, ha valakinek az otthonában nem lett fa felállítva.

Ennek fordítottja is megesik. Hogy kulturális alapon átvételre kerül egy idegen vallás szokása, a vallás átvétele nélül. Erre is jó példa Japán, ahol a lakosság 1 %-a keresztény, de ennek ellenére széles körben ünneplik a Karácsonyt, amerikai hatásra, minden vallási tartalom nélkül.

Bár a kulturális vallás elsősorban keresztény és zsidó jelenség, kisebb mértékben megtalálható más vallásoknál is. Én magam is ismerek kulturális muszlimokat. Ez elsősorban a törököknél, valamint a volt Szovjetúnióban fordul elő.

A Szovjetúnió megszűnése után hirtelen lett 6 új állam, ahol a hagyományos vallás eredetileg az iszlám volt. Az új nemzetépítési projekt kötelező része lett a vallás is, de ez sokkal inkább hagyománytisztelet, mintsem mélyen átélt, újra fellelt hit. Mindenhol igaz, hogy a kommunistából nacionalistává lett vezetés üldözi a radikális iszlámot, melynek eleve nincs gyökere a régióban, a lakosság pedig nem mélyen hívő, talán ez alól egyedül Tadzsikisztán a kivétel, ahol létezik jelentősebb támogatottságú szellemi-vallási élet és ahol még a szovjet korban se sikerült a vallás hatását felszámolni.

Szerintem a legérdekesebb jelenség, amikor új vallások képesek olyan mértékben hatni, hogy kultúrát képeznek a szigorúan vett valláson kívül is. Erre a legjobb példa a mormonizmus, melyet persze az is elősegített, hogy az USA-nak van olyan része, ahol a mormon az abszolút többségi vallás: Utah állam, kelet-Idaho, nyugat-Wyomingm, észak-Arizona. Ezen a területen a passzív mormonok, sőt a mpormonizmust elhagyók is megmaradnak egyfajta mormon hagyományban, mintha a mormonság más egyfajta etnikum lenne. Az ilyen ember beceneve Amerikában a Jack Mormon - ez olyan ember, aki nem hisz a mormonizmusban, de büszke annak történelmére, esetleg máig hasznosnak is tekinti a mormonizmus nem-vallási szerepet, vagy részben hisz csak a mormon tanokban, viszont nem tartja be a mormon szabályokat.