Mondjuk nem ez a durva típus, ennek az enyhe változata. Azaz nem megerőszakoltatta másokkal a saját feleségét, hanem normál szexpartnereket szerzett neki.
Először azt hittem: csoportszexet akar. De kiderült, nem: ő csak nézni akarja.
Aztán - s ez volt utolsó beszélgetésünk - megkérdezte, mi a véleményem. Én meg elmondtam: "szerintem homokos vagy, meztelen férfiakat akarsz nézegetni szex közben, s a nő csak ürügy". Nagyon megsértődött.
Aztán nem is keresett soha többet. Évekkel később egy közös ismerős mesélte: az illető nyíltan homokos lett!
Amikor a vallás politikai kérdés lett, miután a Római Birodalom hivatalosan keresztény lett:
313: a kereszténység legalizálása a Birodalomban,
380: a kereszténység államvallássá nyilvánítása,
392: a pogányság betiltása, a más vallások közül egyedül a judaizmus és a zoroasztranizmus korlátozott engedése,
632: a kereszténység kötelező mindenki számára.
Az immár kereszténnyé lett Római Birodalom számára a keresztény vallás birodalmi érdek lett, így a keresztény egyház egysége is állami kérdéssé vált.
Míg korábban az egyes alternatív értelmezések a kereszténységen belül egyházi belügy voltak, ekkortól mindebből politikai kérdés is lett. Az erőviszonyok kérdése lett mi és hogyan van engedélyezve.
A történelem sajátossága: a legtöbb germán törzs a kereszténységnek nem a niceai, hanem az áriánus verzióját fogadta el, s csak lassan tértek át a niceai kereszténységre. Közben a germán törzsek erős ellenfélnek számítottak, az V. századtól a Birodalom nyugati felét meg is hódították. Így a Birodalom politikai érdeke volt az áriánizmus valamilyen tolerálása külpolitikai okokból.
Közben az áriánizmus volt a III. sz. második felének, a IV. sz. első felének legnagyobb eretnek mozgalma a kereszténység fősodra számára. A niceai és az áriánus kereszténység között az eltérés Isten személyeinek viszonya, azaz az Atya és a Fiú egyek-e vagy csak hasonlóak. A niceai kereszténység szerint a Fiú egylényegű az Atyával, míg az áriánus kereszténység szerint a Fiú az Atya teremtménye, bár különleges teremtménye.
A niceai zsinat kimondta, ez a hitvallás 2. bekezdése:
"(Hiszünk) az egy Úr Jézus Krisztusban, Isten Fiában, aki az Atyától született, világosság világosságból, valóságos Isten valóságos Istentől, született, de nem teremtett, egylényegű az Atyával (...)."
De külpolitikai okokból még Konstantinápolyban is működtek áriánus templomok az áriánizmus hivatalos elítélése - 325 - után is, sőt akadtak császárok, akik szimpatizáltak vele.
A konstantinápolyi zsinaton - 381 - még határozottabban fellépett az Egyház az áriánizmus ellen, a fent idézett hitvallás módosítva lett, hogy végképp ne lehessen félreérteni, áriánus szellemben értelmezni.
Aztán megszűnt a politikai ok is: az áriánus germánok vagy meg lettek hódítva niceánus szomszédjaik által, vagy maguk áttértek. Az áriánizmus kihalt. A mai, modern áriánusok - pl. a jehovisták - már kései fejlemény, nem utódai szervesen ókori kollégáiknak.
A hosszabb probléma az áriánus kérdés megoldása és a muszlim hódítás között zajlott. A muszlimok meghódítotték a VII. sz. közepére Kis-Ázsia legnagyobb részét és Észak-Afrikát. A terület kereszténysége azonban megosztott volt az V. sz. elejétől.
A keresztény tanítás megfogalmazása mindig az ellentétes nézetek ellenében jött létre a korai időszakban. Ennek terepe a korai időszakban mindig a kelet volt, így lett a 2 fő teológiai központ Alexandria és Antiókia (eredetileg: Antiokhea - ma ez a török Antakya).
Az alexandriai iskola fő célja az áriánizmus elleni harc volt, maga az áriánizmus alapítója Areosz (Ariosz) is eredetileg Alexandriában működött, a közeli Líbiából származott. Így a cél az volt, hogy bizonyítva legyen, az Atya és a Fiú egy, s nincs köztük fontossági sorrend.
Ezzel szemben az antiókiai iskola fő célja a másik korai népszerű tanítás, az adopcionizmus tagadása volt, mely szerint nincsenek személyek Istenben, Isten egy, Krisztus csak látszat vagy Isten által befogadott ember. Így itt a cél az volt, hogy bizonyítva legyen, Isten 3 személy, s Krisztus valóságos ember és valóságos Isten egyszerre. (Tulajdonképpen később az iszlám sok tekintetben átvette az adopcionizmust, a Korán szerint: "S azt mondták: „Megöltük Jézust, a Messiást, Mária fiát, Allah küldöttét” – holott valójában nem ölték meg őt és nem feszítették keresztre, hanem valaki más tétetett nekik Jézushoz hasonlóvá és azt ölték meg.".)
Mind a két törekvés összhangban van az eredeti tanítással, de mindkettő félreértelmezhető. Az alexandriai iskola tanítása félreértelmezhető volt úgy, hogy tagadja Krisztus emberségét, míg az antiókiai pedig úgy, hogy Krisztust két személynek tekinti.
A politikai hatalom magatartása pedig azonos volt mindig, egységet akart, azaz egy darab egységes álláspontot:
ha a császár híve volt valamelyik álláspontnak, akkor azt akarta győztesnek,
ha pedig a császár éppen semleges állásponton volt, akkor azt mondta: mindegy mi, de legyen egység.
Ádáz harc zajlott a két iskola között mi a helyes meghatározása Krisztusnak. A 431-es zsinat elvetette az antiókiai iskola radikális formáját, az úgynevezett nesztorianizmust, mely szerint Krisztus két személy, helyette megállapította: Krisztus egy személy, isteni és emberi egyben. A nem egyetértők távoztak, többnyire Perzsiába.
Ők máig léteznek - mint "asszír keresztények" -, viszont ők tagadják, hogy Krisztus két személyiségét vallanák, a hivatalos álláspontjuk az, hogy egy személyiséget vallanak ők is, de azon belül két "elkülönülő, de egyesült" természetet.
A probléma pontosan itt ment tovább. Az antókiaiak ragaszkodtak a két természet elvéhez, bár elvetve annak nesztoriánus képzetét, azaz nem "elkülönülő, de egyesült", hanem "nem elkülönülő, szétválaszthatatlan" egységről beszélt.
Alexandria számára ez az antókiai formula így is nesztoriánizmust jelentett, így a "két természet" helyett az "egy természet" elvét hirdetették meg. Közben aláhúzva, hogy elutasítják az "egy természet" szélsőséges értelmezését, mely szerint ez valamiféle új természet, az isteni és az emberi természet helyett.
449-ben zsinat szerveződött, mely kimondta az "egy természet" elvét kötelezően. Ez az alexandriai iskola teljes győzelmét jelentette. Nagyban segített az a tény, hogy az éppen uralkodó II. Theodosziosz császár maga is az "egy természet" elv lelkes híve volt.
A zsinat odáig ment, hogy az "egy természet" szélsőséges értelmezésének terjesztőjét, Eutükhészt visszaállította egyházi méltóságába, bár tanítását nem fogadta be. Ez plusz érvet adott az antiókiaiaknak, így az egész alexandriai iskola meg lett vádolva, hogy Eutükhész híve.
Tehát az antiókiaiak nem fogadták el a zsinat döntését. A konstantinápoliyi pátriárka ellenezte, emiatt megölték a zsinati döntés hívei, majd a római pápa se írta alá a zsinati dokumentumot, sőt levelet intézett Konstantinápolyba, melyben megfogalmazta miért tekinti hibásnak a zsinat meghatározását. Ennek a később elhíresült levélnek a népszerű neve: "Leó tomosza".
A későbbi katolikus-ortodox vitákban rendszeres hivatkozás lett ez. A katolikus oldal szerint íme a bizonyíték, hogy a római pápa a zsinat felett áll. Míg az ortodox oldal szerint nem erről van szó, hanem a konkrét esetben egyszerűen a római pápa képviselte a Szent Hagyományt, s nem a zsinati többség.
A megoldás a császár halálával jött. Theodosziosz meghalt 450-ben, utódja Markianosz a "két természet" híve volt, különösen felesége Pulkheria volt mélyen hívő ember, aki sokat tett a "két természet" elv győzelméért. Végül az a döntés született, hogy a 449-es zsinat semmis, új zsinatot kell összehívni, melyen a két nézetet alaposan meg lehet vitatni. Ez meg is történt 451-ben, Khalkédónban.
451-ben a "két természet" győzött. Az ellenoldal kivált, azóta is külön ágat alkotnak. Ez a mai kopt, örmény, szír, etióp, eritreai, s indiai egyház (az indiai egyház a szírből lett, az etióp és az eritreai meg a koptból).
Különösen botrány okozott az "egy természet" hívei körében, hogy maga Nesztoriosz is üdvözölte a 449-es zsinat semmissé nyilvánítását, a római pápa 449-es levelét helyesnek nevezve. Sőt egyes hírek szerint meg volt hívva a khalkédoni zsinatra, azon csak azért nem tudott részt venni, mert pár héttel a zsinat előtt meghalt. Nesztoriosz ugyanis nem követte a "nesztoriánusokat" Perzsiába, ő maradt a Birodalomban, egész idő alatt száműzetésben élve Dél-Egyiptomban.
Így az "egy természet" híveinek meggyőződése: Khalkédónban a nesztorianizmus győzött! Ez persze nem igaz, hiszen a khalkédoni hittan nem azonos a nesztoriánussal, bár kétségtelenül közelebb áll hozzá, mint az "egy természet" tanításhoz.
Ettől kezdve a császári hatalom célja az lett, hogy valahogy egyesítse a pro-khalkédóni és az anti-khalkédóni tábort, hiszen az egységes Egyház politikai cél volt. Ez sokkal nagyobb probléma volt, mint a nesztoriánusok kiválása 20 évvel korábban, hiszen azok legnagyobb részükben elhagyták a Római Birodalom területét. (Ez máig így van, ma a legtöbb nesztoriánus a mai Észak-Irakban van.)
Mai ésszel persze mindez nehezen fogható fel. De az akkori emberek számára mindez mély jelentőségű volt. Az egy rendkívül vallásos társadalom volt, az emberek rettegtek attól, hogy egy hibás vallási tétel lehet rájuk erőltetve.
A racionális érvek a két nézet ellen:
a "két természet" nem jó, mert éket vág Krisztusba, mintha isteni és emberi természete külön lények lennének, ez vagy az istenségének vagy az emberségének tagadásához vezet,
az "egy természet" nem jó, mert Krisztust eltávolítja az emberektől, hiszünk nekünk embereknek nincs isteni természetünk, így a vegyes isteni-emberi természetű Krisztus annyira távol van tőlünk, hogy nem lehet számunkra reális példa.
A dolog sajnos etnizálódott is. Mivel a konstantinápolyi császári udvar a legtöbb esetben a "két természet" híve volt, így kialakult az ellentáborban az a nézet, hogy ez a "görög hatalom" nézete. Ez szerencsétlen módon egybeesett azzal, hogy az "egy természet" hívei a legnagyobb arányban Egyiptomban éltek, így lett egy "mi igaz keresztény koptok a görög eretnekek" ellen képzet. Kisebb mértékben ugyan, da hasonló kialakult Kis-Ázsia szír nyelvű lakossága körében is, ahol szintén az "egy természet" dominált, bár nem akkora arányban, mint Egyiptomban.
A korabeli nyugati kereszténység mindig a "két természet" elvet támogatta, de ennek akkor csak jelképes jelentősége volt. Bár az Egyház fejének a római pápa számított, így véleménye fontos volt, de a politikai hatalom egyértelműen Konstantinápolyban volt. A szóban forgó kor kezdete a nyugati Római Birodalom végnapjai, majd különböző germán államok időszaka, a római pápa politikai hatalma csak jóval a kor után, a VIII. századtól indul meg. Bár Konstantinápoly igyekezett mindig visszaszerezni a nyugati területeket, a gyakorlatban ezek a területek "külföldre" kerültek, még a sikeres visszahódítási szakaszban - 533-tól pár évtizedig - is csak a volt nyugat egy része lett visszacsatolva. A hangsúly tehát a Birodalom biztos keleti területein volt, ezeket kellett stabilizálni.
451- ben tehát győzött Khalkédónban a "két természet", ez az antiochiai iskolai mérsékelt - azaz nem nesztoriánus - hitmeghatározásának a győzelme volt. Innentől kezdődtek meg és folytatódtak kb. 90 éven keresztül a folyamatos próbálkozások a császári udvar részéről, hogy valahogy meg legyen teremtve az egység a két "párt" között.
Zénón császár (474-475, 476-491) az "egy természet" híve volt, de ezt nem tekintette létkérdésnek, azaz mérsékelt volt teológiai értelemben. 482-ben dokumentumot adott ki - neve: Henotikon -, mely azt az elmés megoldást találta ki, hogy egyszerűen nem mondta meg Krisztusnak hány természete van, így próbálva kielégíteni mindkét tábort.
A trükk azonban nem működött. Egyrészt a római pápa elítélte a dokumentumot, másrészt az alexandriai pápa se írta alá. Erővel Zénón kikényszerítette a dokumentum hatályba lépését, az alexandriai pápa száműzve lett, s Egyiptomban mindenhol olyan papok lettek kinevezve, akik elfogadták a császár döntését. Az eredmény azonban az lett, hogy az "egy természet" hívei tömegesen bojkottálták a császárhű templomokat. Ekkortól származik az "egy természet" hívei körében a "melkita" gúnynév, így nevezték a császárhű papokat és híveket (héberül "melek" = király, az araboknál és zsidóknál ez máig gyakori vezetéknévként, lásd magyar példaként: Malek Miklós zeneszerző).
Közben a császárhű konstantinápolyi pátriárka kiközösítette a római pápát 484-ben, ezzel immár újabb szakadás állt be az Egyházban. Ez 519-ig tartott, amikor az akkori császár és az akkori konstantinápolyi pátriárka kibékültek Rómával. Ez viszont azt jelentette az "egy természet" hívei számára, hogy visszállt az eredeti helyzet.
A következő komoly próbálkozás 544-ben volt, ekkor I. Jusztianosz császár dokumentumot bocsátott ki - ez az úgynevezett "Három Fejezet" -, melyben eretneknek nyilvánított három fontos antiókiai teológust, ezzel aláhúzva az "egy természet" hívei számára, hogy a khalkédóni "két természet" tanítás nem azonos a nesztoriánus "két természet" tanítással.
553-ben ennek megerősítésére zsinat is össze lett hívva - ez az V. egyetemes zsinat, mely meg is erősítette az elítélést. Azonban az "egy természet" híveinek ez kevés volt, ők az egész khalkédóni zsinat semmisnek nyilvánítását akarták. Közben a "két természet" híveinek meg így is sok lett mindez: miután a római pápa is aláírta a zsinati határozatokat, egyes területei - a mai Észak-Olaszország és a mai horvát tengerpart északi része - elszakadtak tőle, ez a szakadás - neve: aquileiai egyházszakadás - egyes részeken egészen a VIII. sz. elejéig tartott.
Az utolsó próbálkozás Hérakleosz császáré (610-641). Ez a monothelétizmus és monoenergétizmus tanának bevezetése. Lényegük: igaz, hogy Krisztusnak két természete van, de ezeknek egyetlen akarata (thelészisz) és egyetlen hatása (energea) van. A monoenergétizmus tana nem talált lelkes követőkre, a római pápa azonnal felszólalt ellene. A monothelétizmus azonban népszerű lett, I. Honoriusz római pápa se ellenezte. Ezen kívül szinte az egész "két természet" irányzat elfogadta, a másik oldalról is elfogadta az alexandriai pápa és az örmény pátriárka. Végül azonban mindkét oldalon a kisebbség győzött: az "egy természet" irányzat antiókiai pátriárkája és a jeruzsálemi pátriárka - "két természet" - ellenezték, a "két természet" oldalról Makszimosz szerzetes teológus állt az ellenállás központjában.
Azért kell így fogalmazni, mert ekkor már Alexandriában és Antiókiában mind a két irányzat saját hierarchiával rendelkezett - Alexandriában 536-tól, Antiókiában 518-tól.
A VI. egyetemes zsinat végül eretnekségnek nyilvánította 681-ben Hérakleosz ötletét, Makszimoszból pedig szent lett. Ekkor ennek már politikai jelentősége nem volt. Inkább egyházdogmatikai jelentősége lett később, már a XIX. században, hiszen ez a zsinat elítélte a római pápa tanítást, ami nehezen egyeztethető össze a római pápa tévedhetetlenségének katolikus dogmájával, hiszen közben a katolikusok elismerik ezt a zsinatot. Azóta is Honoriusz esete az egyik hivatkozás a tévedhetetlenségi dogma ellenében.
Amikor az arabok elfoglalták, a VII. sz. közepétől kezdve Kis-Ázsiát és Észak-Afrikát, az egész kérdés okafogyottá lett. Hiszen ezzel az "egy természet" hívei nagyjából 95 %-ban arab területre kerültek, azaz bizánci szemszögből külföldre. Innentől megszűnt az egésznek a politikai szerepe.
az arab hódítás a VII. sz. közepén expressz sebességgel és hatalmas sikerrel zajlott
A muszlimok természetesen az "egy természet" keresztényeket preferálták, hiszen bennük nem láttak Bizánc "ügynökeit". Egyiptom a keresztények nagy többsége támogatta is az arab hódítást, ebben egyfajta felszabadulást látott a bizánci önkény alól.
Mi lett az új arab területeken a keresztényekkel? Legnagyobb részükben áttértek az iszlámra. Mivel azonban az iszlám nem törekedett mindenki áttérítésére, így megmaradtak erős keresztény kisebbségek.
Az eredeti ókori, Bizáncon kívüli 3 keresztény etnikai-nyelvi csoport mai helyzete ez:
szírek - 14 millió fő:
khalkédoni "két természet": 9 millió fő (kb. 3 millió katolikus és 5 millió ortodox),
nem-khalkédoni "egy természet": 4 millió fő
nesztoriánus: 1 millió fő;
koptok - 12 millió fő:
khalkédoni "két természet": 1 millió fő (kb. 300 ezer katolikus és 700 ezer ortodox),
nem-khalkédoni "egy természet": 11 millió fő;
örmények - 10 millió fő:
khalkédoni "két természet": 1 millió fő (katolikusok),
nem-khalkédoni "egy természet": 9 millió fő;
természetesen ma már a koptok arab nyelvűek, ahogy a szírek nagyobb része is (az arabbá válás egyedül a nesztoriánusoknál és a nesztoriánus gyökerűeknél nem következett be, ott máig él az "asszír" identitás).
Az egyes felekezetek létszáma nagyobb, a koptok és a szírek is folytattak missziós tevékenységet törzsterületükön kívül: a koptok Afrikában, a szírek pedig Indiában. Ezeknek a misszióknak az eredménye ma:
szír eredetű keresztények - 6 millió fő:
khalkédoni "két természet": 4,5 millió fő (katolikusok),
nem-khalkédoni "egy természet": 1,5 millió fő.
nesztoriánus: pár tízezer fő;
kopt eredetű keresztények - 60 millió fő:
khalkédoni "két természet": 3 millió fő (kb. 500 ezer katolikus és 2,5 milió ortodox),
nem-khalkédoni "egy természet": 57 millió fő.
Persze az egység próbálkozások újra indultak a XX. században. Annyit elértek, hogy ma már baráti a viszony. Hívő, sőt teológusi szinten egyre népszerűbb az a felfogás, hogy tulajdonképpen minden fél ugyanazt mondja, csak másképp, más hangsúllyal megfogalmazva. Az igazi hivatalos egység leginkább azért nem lehetséges, mert sok a múltbéli kölcsönös sérelem, de egyébként kölcsönösen el vannak ismerve a szentségek, s nem lehet az egyik egyházból a másikba átlépni.
napjainkban már barátság van: a két alexandriai pápa rendszeresen találkozik
a múlt heti karácsonyi mese Kairóban - helyi sajátosság, hogy az egyiptomi elnök (aki muszlim) is megjelenik vendégként - az 55. perc után érkezik -, majd beszédet mond
A ballibaizmus érdekes képződmény: tartalmilag ugyan teljesen antikommunista, ultraliberális, de módszereiben bolsevik, leninista.
Korábban évekig az ment a táboron kívül hogy ki az áruló: az, aki "gyurcsányozik", vagy az aki Gyurcsány mellett van - s a két tábor egymást ugyanazzal vádolta, tudniillik, hogy a Fidesz fizeti őket.
Mostanra a gyurcsányista tábor minimális méretűre zsugorodott, lassan ki is kerülnek a ballib fősodorból. Sikerült ugyanis megtalálni az új egységet, a talpramagyarizmusban. Ez sokkal erősebb most, mint minden korábbi összefogdosás, hiszen már egyértelműen egyesülés van, nem különböző játékosok taktikai egysége. Olyan szintű ez, hogy bárki aki Talpramagyar Péter ellen beszél, az azonnal Fidesz által lefizetett, de a legjobb esetben is a Fidesz érdekében cselekvő embernek számít.
Nem veszik észre, hogy a ballib tábor nem nőtt meg, hanem egyszerűen egyesült. Persze ez se kis eredmény: amíg a ballib tábor egységes volt, nagyjából 1994-2006 között - sose szenvedett igazán megaláló vereséget. Viszont ez még messze nem győzelem.
Meghívta a HVG a népszerű ballib szociológust, akinek politikai pedigréje tiszta - hosszú idő óta rendszeresen szakért ballib médiákban -, szóval lelkes ballib keménymagos. Viszont komolyan veszi saját szakmáját, nem akar lesüllyedni pulai szintre, így mégis a valóságot elemzi, nem az álmokat.
Néztem a kommenteket több helyen. Hát a ballib keménymag nagyon nem elégedett, hogy az "okoskodó néni" - az egyik kommentelő nevezi így - nem igazolja vissza, hogy már az egész ország Talpramagyar Pétert akarja, s mindjárt bukik a Zorbán a jövő havi előrehozott választáson.
A ballib élő szent - más nevén: a Zemberek Zembere, a Nagybetűs Pap, a Legnagyobb Betűs Ember, Árpi Bácsi ikertestvére, a Szentek Szentje, Budapest, Magyarország, Európa, a Föld, s a Tejút Igaza, az Egyetlen Igaz Keresztény - önkéntesen teljesít.
Mókás bácsika, csak meg kell nyomni rajta egy gombot, s rögtön termel.
Csodákozom, hogy Présman miért nem viszonozta valami saját kamudíjjal, pl. a Hálaadó Demokratikus Pulyka érdemrenddel?
Pont 22 éve volt a botrány Medgyessy kubai nyaralásával. Akkor egyébként a fő támadás amiatt ment Medgyessy ellen, hogy úgy tett, mintha nem utazott volna el.
De a lényeg: a ballib médiák harsogtak akkor, hogy minden joga megvan a kormányfőnek nyaralni, s ezt kétségbe vonni "populizmus".
Még korábban, amikor egy jobboldali újságíró kiszámolta, Horn Gyulának egész életében nem volt annyi jövedelme, amiből megvette budai házát, az volt a ballib érv, hogy egyrészt nem szabad mások zsebében turkálni, ez proli irigység, másrészt meg micsoda ország az, ahol egy miniszterelnöknek annyi pénze sincs, hogy vegyen magának egy villát.
A liberális hazugságpropaganda egyik fontos eleme: azt hazudni, mintha a liberális vélemény tény lenne, míg az ellentétes vélemény pedig álhír vagy tévedés.
Úgy tűnik, Trump szellemisége már most javít a légkörön.
A bukott Nomentum Párt vezetője, Tompatlan Márti kétségbeesetten kapkodik. Az européer fiatal magyar ballibbantak - szivárványsrácok és abortuszcsajok - korábban agyonreklámozott pártja már sehol sincs, pedig egykor minden második vezetőségi tagjuk még "év embere" volt.
Valahogy csak rá akarnak kapaszkodni a Soros-Talpramagyar expresszre. Új ötletük: legyen magyar törvény, mely szerint nem lehet Magyarországon politikus olyan személy, aki nem tetszik Soros gazdának! Hiszen az amerikai Magnitsky Act ezt jelenti: ha valaki nagyon nem tetszik az amerikai elitnek, akkor ráteszik erre a listára.
Vicces eleve a törvény neve: Magnyitszkij egy amerikai tőkealap vezető alkalmazottja volt, mely orosz vagyonok kisíbolásával foglalkozott nyugati befektetők érdekében. Ennek a folyamatnak a leállítása - de legalábbis erős fékezése - a putyini gazdaságpolitika fontos eleme volt. Nyilván ez nagyon nem tetszett Soroséknak, így törvényt neveztek el Magnyitszkijről, annak halála utána.
Valójában semmi új: az ukránok hosszú ideje dezertálnak.
Én is ismerek személyesen ilyen embereket. A közelben dolgozik az egyik futárszolgálat irodájában egy teljesen egészségesnek kinéző, hadköteles korú ukrán ember, aki másfél éve menekült el hazájából.
De szófiai munkahelyemen is van több huszonéves srác. Egyszer leülve a pihenőrészben sikerült is kihallgatnom pár ember beszélgetését a témáról. Három ukrán lány és két ukrán fiú beszélgettek, persze oroszul (mert az a leggyakoribb nyelv Ukrajnában ma is), s azon sajnálkoztak a fiúk, hogy nem tudnak hazamenni szabadságra, mert akkor nem fogják őket többet kiengedni, hanem mehetnek a laktanyába párhetes kiképzésre, majd meg valahová a Donbasszba meghalni.
A leginkább figyelemre méltó az volt, hogy az 5 fiatal közül egy se akadt, aki bármilyen formában arra utalt volna, hogy most nemzeti élet-halál harc van és "sehonnai bitang ember, aki most, ha kell, halni nem mer". A hangulat a "szörnyű ez a háború, mikor lesz vége?" és a "szemét politikusok, miért háborúznak?" között ment. Olyan, hogy a két huszonéves srác miért nem megy harcolni fel se merült, sőt értékes tanácsokat kaptak a lányoktól mire legyenek óvatosak a bolgár hatóságok előtt.
Az egyik lány még "hazaáruló" kijelentésre is ragadtatta magát. Elmondta, úgy tűnik, már biztosan átkerül a határ másik oldalára Luganszk, ahová valósi, így bemegy a szófiai orosz követségre intézni az orosz papírokat. Mire a másik lebeszélte erről, azzal az érvvel, hogy akkor lehet, hogy baja lesz az EU-s tartózkodási engedéllyel, újra kell intéznie, szóval inkább várja ki a háború végét, majd csak akkor csináltassa meg az orosz útlevelét. Meg eleve addig felesleges, ukrán papírokkal is mehet haza, az orosz ellenőrzés alatti Luganszkba, csak Moszkván keresztül kell mennie.
Szóval semmi új ezekben a hírekben. Az új csak az, hogy kezdik őket megírni a liberális médiák.
Készítik elő a liberális közvéleményt a kijevi rezsim bukására. Ennyi az egész.
Megírtam 2 hete mi várható Kubában, de a valóság felülmúlta a várakozásokat.
Gyakorlatilag minden általam követett kubai blogger beszámolt róla. Ma már ők az igazi információforrás, nem az USA-ban és Spanyolországban működő kubai ellenzéki médiák, ez utóbbiak is a Kubában működő blogerrektől veszik át az alaphíreket.
Szóval tényleg bevezették az USA-dollárt! Megnyílt az első bolt Havannában, ahol idegen valutás készpénzben is lehet fizetni, ez persze a gyakorlatban USA-dollárt jelent.
Emellett elfogadnak persze valutás nemzetközi bankkártyákat is (kivéve amerikai bankok által kibocsátottakat, ezeket nem lehet az amerikai embargó miatt) és kubai bankok által kiadott valutás bankkártyákat.
Ami csapás az emberekre: az eddigi MLC-kártyákkal nem lehet fizetni itt, azokkal csak az MLC-boltokban lehet.
Az MLC 2021-ben lett kitalálva. Amikor ugyanis meg lett szüntetve a kétféle kubai peso - a "normál" utcai peso és a szabadon váltható - hamarosan kiderült: a rendszer nem működik, az állam egyszerűen nem képes annyi árut a kereskedelmi forgalomba beengedni, hogy az elég legyen, így ismét ketté kellett választani a kiskereskedelmet egy alapvető és egy valutás részre. De hogy ez utóbbi alapja ne legyen a dollár, így politikai okokból ki lett találva az MLC-bankkártya, melyet kiad bármely kubai bank idegen valutában vezetett számla ellenében.
Persze az MLC-boltok is de facto dolláros boltok voltak, az árak is USA-dollárban voltak kiírva, hiszen 1 MLC-egység = 1 USA-dollár. De ezekben a boltokban csak MLC-kártyákkal lehetett fizetni, vagy bármilyen más valutás bankkártyával, de készpénzben nem.
ezekkel lehet fizetni készpénzen kívül: a felső sorban az első az orosz bankok által kibocsátott bankkártya, az ukrajnai háború óta vezették be Oroszországban a Visa és a MasterCard pótlására, a nyugati világon kívül szinte mindenhol elfogadják
A legtöbb blogger arról számol be: az árszint kicsit olcsóbb az új dolláros üzletben, mint az MLC-üzletekben. A rendszer saját magára is ütött így: ezután még kevésbé fognak hinni nekik az emberek.
A kubai emberek le is vonták a következtetést: a legjobb készpénzben dollárt tartani.
az egyik beszámoló - az árak magyar szemmel nem magasak, de érdemes szem előtt tartani, hogy a kubai nettó havi átlagbér 8 ezer Ft körül mozog
Január 1. óta szabad az átjárás a bolgár-görög és bolgár-román határon.
Persze ennek van gazdasági hatása is, de a fő a pszichológiai.
Bulgáriában ugyanis az utazás kérdése sokkal nehézkesebb volt, mint Magyarországon.
Először is a kommunista rendszerben a bolgár szabályozás sokkal keményebb volt. Magyarországon 1961 óta létezik törvény az utazásról, s ezt bárki megismerhette. Persze szabad utazás csak 1988-tól van.
Ezzel szemben Bulgáriában az első nyilvános útlevéltörvény a rendszerváltozás után, 1990-ben született. Addig ez titkos törvény volt, azaz az állampolgár beadta az útlevélkérelmet, majd várt a válaszra, de még a pontos feltételek se voltak ismertek, hogy minek kell megfelelni.
Továbbá, bár mindkét országban létezett a "határsáv" intézménye, mely azt jelentette: az ország határát bizonyos távolságban csak külön engedéllyel lehet megközelíteni, de ennek mértéke egészen más volt.
Magyarországon 1950-ben vezették be a határsáv intézményét, szélessége 15 km volt, csak az osztrák és a jugoszláv határ mentén, ide csak az mehetett be szabadon, akinek ott volt az állandó lakcíme, mindenki más előzetes utazási engedéllyel mehetett csak. (Anyám sztorija, hogy 1961-ben iskolai kirándulásra mentek Sopronba, ehhez az iskola engedélyt 2 héttel korábban szerzett be a rendőrségen a tanulók részére.) Aztán folyamatosan csökkent a határsáv mérete, végül 1969-ben 1-2 km lett a szélessége, s az előzetes engedély is megszűnt, egyszerűen csak mindenkit igazoltattak és kikérdeztek, aki ide belépett.
Bulgáriában ezzel szemben a határsáv 1992-ig (!) maradt 15 km szélesen - jogilag persze, a valóságban 1989-1992 között a rendőrség nem folytatott ellenőrzéseket.
1987-ben a bolgár tengerparton én pl. terveztem, lemegyek a határig. Kiderült: Ahtopol déli határában ellenőrző pont van, s nem lehet csak úgy tovább haladni dél felé.
De még egy tényező: a vízumkérdés. 1990-ben és 1991-ben egymás után minden nyugat-európai ország vízummentességet vezetett be magyar állampolgárokra. Ezzel szemben a bolgár állampolgárokra csak 2001-ben szűntették meg a vízumkényszert, 1989 után még olyan nyugati országok is bevezették a vízumkényszert, melyek vízummentesek voltak a kommunista rendszer alatt (pl. Ausztria).
Szóval 23-24 évvel ezelőtt még nem lehetett szabadon utazni, amire nagyon sokan emlékeznek. Amikor 1997-ben nyaraltunk Görögországban, a feleségemnek vízum kellett, nekem nem. De sok esetben volt hasonló élményünk.
Így hát Bulgáriában sokkal nagyobb élmény a múlt heti új fejlemény: nemcsak semmilyen engedély nem kell, de meg se kell állni a határon. Akadtak emberek, akik csak azért mentek át a határon, hogy átmehessenek rajta megállás nélkül - persze mind az idősebb korosztályból, akiknek még van élményük a 25 évvel ezelőtti helyzetről.
Azok az állapotok valóban borzalmasak voltak. Bár engem személyesen az egész nem érintett - s az esetek kb. 90 %-ában a feleségemet is ki tudtam menteni a szívatás alól -, láttam mi zajlik. Egy időben a szófiai német követségen olyan géppisztolyos, kutyás őrök voltak, hogy még Honecker elvtárs is elégedetten csettintett volna. A vízumkérelmezés a nyugati követségeken abszolút megalázó volt egyébként is: teljesen irreleváns papírokat is megköveteltek.
Amikor 2015-ben jött a nagy európai migránsválság, az átlag bolgár végképp elvesztette hitelét a nyugatban. Mert nehezen volt kimagyarázható, hogy az a nyugat, mely alig 15 évvel korábban még folyamatosan megalázta az utazni akaró bolgárokat, most hirtelen azt harsogja: minden kontroll nélkül be kell engedni bárkit, többek között üvöltve allahakbározó, agresszív bűnöző kinézetű sötét alakokat is.
zölddel az eddigi szárazföldi határátkelők, ahol szabad lett az átmenet - a görög határon a személyzet is megszűnt, a románon maradnak június végéig, de csak néznek, nincs ellenőrzés
a térképen ez balról a harmadik átkelő - 3 évvel ezelőtti műholdas kép, jól látható a kb. fél kilométeres kocsisor - ez nem a legforgalmasabb átkelőhely, a legforgalmasabb helyen sokszor 3-4 óra várakozás is megesett
ugyanott január 1-jén - az egyik bolgár tv-csatorna felvétele
A bukott ballib politikus Jakab Péter kifejezetten mulatságos.
Először megfenyegeti a Zorbánt, hogy ha azonnal nem teljesíti amit követel, akkor utcára vonul mind a 15 hívével.
Közben annyi valóságérzéke csak van, hogy rádöbben: ha a Zorbán tényleg kiírna előrehozott választásokat, akkor ő személyesen parlamenti képviselői fizetés nélkül maradna, hiszen 0,1 %-os pártja teljesen esélytelen. Így megfenyegeti Talpramagyar Pétert is, "fogjon össze" vele, azaz tegye fel listájára dísznek.
Személyesen persze megértem őt. A választásokig nagyjából 18-20 millió Ft-ot zsebel még be Péter nettó, csak a fizetéséből, nem számolva az egyéb juttatásokat, s ezért a pénzért nem csinál az égvilágon semmit. Nyilván szeretné ezt az életet folytatni 2026 után is. Még egy ciklus és összejönne egy új budapesti 3-szobás lakásra való.
A nyugdíjas főemberben az a jó, hogy már nem kell kamuznia. Persze akad, aki megszokásból ekkor is kamuzik. Szerencse, hogy Surányi nem ez a típus.
A legjobb rész: elmondja, hogy az 1994-ban kormányra került ballib koalíció komolyan elhitte, hogy minden baj oka az, hogy 1990-1994 között az országot nem szakemberek, hanem Antall és haverjai vezették, akik alapvetően bölcsészek, írók és természettudósok voltak, nem pedig közgazdászok és pénzügyesek. Surányi itt teljesen őszintén elmondja: a bajok oka objektív volt, egyszerűen nem is lehetett volna másképp, mert a rendszerváltozás nem vezethetett más helyzethez.
Van benne más érdekes is, de ez a csúszpillanat. Gyakorlatilag 2 perc alatt romba dönti az egész 1990-1994 közti ballib kampány gazdasági részét.
Nem tudom élek-e addig, de nagyon várom a mostani ballib "független szakemberek" nyugdíjas interjúit 2045-ből, melyben elmondják: Orbánék alapvetően jól kormányoztak, bár akadt amiben hibáztak.
A szovjet rendszerben népszerű téma volt: milyen lesz a kommunizmus, amikor beköszönt?
Ugyanis a szovjet terminológia - szakítva Marx szóhasználatával - kommunizmusnak csak az állammentes, pénzmentes, magántulajdon nélküli végső kommunista állapotot nevezte, míg a korabeli állapot - amikor ez a nagy cél még csak épül - hivatalos elnevezése "szocializmus" volt.
Iskolai téma is volt a kommunizmus elképzelése. A szabványos elképzelés az volt, hogy tudósok fontos problémákon elmélkednek, s mindez valahogy mindig kapcsolódik a világűrhöz:
szovjet sci-fi filmekből képek
A diákok persze szabadabban gondolkodhattak. Voltak is versenyek. Majdnem részt is vettem az egyik irodalmi versenyen, de végül mégse, mert egyrészt bajt okoztam volna szüleimnek, másrészt előtte már letiltottak egy ilyen versenyen való részvételről, amikor sci-fi írókról kellett volna írni, én Asimovot választottam, de elkövettem azt a hibát, hogy nem hagytam ki azt az adatot életrajzából, hogy Oroszországban született, majd az USA-ba költözött, viszont kiderült, ilyet nem szabad leírni.
Pedig jók voltak ezek a versenyek. A fiúk nagyon szerették, ki lehetett pl. élni szexuális fantáziákat is a "kommunista jövő" leple alatt. Alapvetően a fiúk 2 táborra oszlottak hogyan is fognak kinézni a kommunizmusban a lányok:
az egyik irányzat kb. fehérneműben járkáló lányokra számított, azaz nagyon kevés ruhára, mely a testből a legtöbbet mutatja, amolyan Lolita típus,
a másik irányzat viszont tetőtől talpig felöltözött, testre tapodó, csillogó-villogó ruhás lányokra szavazott, az a diszkókirálynős típus;
a lényeg: a kommunizmusban a lányok nem fognak szovjet iskoláslánynak öltözni.
Egy egész nemzedék kabalababája lett Alisza Szeleznyova, a szovjet diáklány, aki 2088-ból időutazott 1988-ba, egy 1985-ös szovjet sci-fi sorozatban.
az Alisza Szeleznyovát alakító színésznő ma, jobbra a főhősnő filmbéli alapruhájában, balra meg amikor álcázza magát XX. századi szovjet diáklánynak
Én persze tudtam milyen lenne a felépült kommunizmus. Kb. egy szmoggal teli nagyvárost képzeltem el, piszkos, szürke épületekkel, az utcákon egykedvű, csendes, rossz öltözetű járükelőkkel - mindenhol rossz az épületek állapota, hullik a vakolat, az ereszek félig leváltak. Sehol boltok, csak nyomorúságos elosztópontok, ahol hosszú sorok állnak átvenni a fejadagot. Közben viszont a mindenhol megtalálható utcai hangszórokból indulók hallatszanak.
Persze azt tudtam, ilyet nem szabad leírni. Szóval le se írtam.
Amikor közvetlenül, napi kapcsolatban álltam a szovjet fiatalsággal, az az 1980-1985 közti időszak volt.
Kezdetben kissé meg voltam szeppenve, mert komolyan elhittem, hogy a szovjet fiatalok tényleg a rendszer hívei. Mentségemre mondva, 13 éves voltam 1980-ban, szóval talán megbocsátható ez a naivitás.
Aztán szerencsére gyorsan kiderült, tök ugyanolyanok, mint mindenki más. Ami sajátos volt: a magyaroknál is nyugatosabbak voltak vágyaikban. Ennek oka, hogy míg a magyar fiatalok nem voltak igazán elzárva a nyugattól, lehetett utazni is még időnként, meg a kádárista cenzúra nagyon sok mindent simán beengedett, addig a Szovjetunióba sokkal-sokkal kevesebb nyugati infó jutott be. Így az átlag szovjet fiatal számára a nyugat valamiféle "tiltott gyümölcs" volt, mely nyilván csakis nagyon jó lehet.
A szovjet fiatalokkal Havannában voltam napi ismeretségben, mivel 1980-1986 között Havannában éltem, s ebből 1980-1985 között szovjet középiskolába jártam. Tehát az ottani szovjet diáktársak már az elit gyerekei voltak, mégis tény: ők se tudtak semmit a nyugatról, fejükben valami teljesen rózsaszín kép uralkodott.
A Szovjetunióból külföldre utazni kb. a képtelenség kategóriájába tartozott. Az átlagember tulajdonképpen soha nem utazhatott sehová. Elvileg léteztek társas utak, de ezekben kevés hely volt, s nagyon nehéz volt bekerülni. Még a hivatalos utazók - hiszen a kubai szovjet diáktársaim mind ilyenek gyerekei voltak - is számos szűrőn mentek keresztül, s ezek után is kemény szabályok voltak számukra.
A szovjet hivatalos emberekre a szabályok sokkal szigorúbbak voltak, mint más kelet-európai országok hivatalos kiküldötteire. Elég jól ismertem a magyar szabályozás mellett a többi országét is, s mindenhol sokkal szabadabb volt, mint a szovjeteknél.
A Kubába kiküldött magyar hivatalos személyek pl. szabadon dönthettek hogyan utaznak el Budapestről Havannába, akkor a lehetőség a következő 4 volt: Berlin, Madrid, Moszkva, Prága - ezen a 4 tranzitrepülőtéren keresztül volt járat. Ezek közül Berlin és Madrid nyugati utat is jelentett (Berlin azért, mert magyar diplomata vagy szolgálati útlevéllel szabadon át lehetett menni Kelet-Berlinből Nyugat-Berlinbe), s nem volt semmilyen ukáz, hogy melyiket kell választani, mi pl. a 6 kiutazásból 4-szer Madridon, 2-szer Berlinen keresztül mentünk. A lazaság olyan szintű volt nálunk, hogy nem volt kötelező azonnal tovább utazni se, azaz simán lehetett a tranzit országban maradni pár napot.
A szovjeteknél ennek nyoma se volt, csakis közvetlen járaton lehetett utazni, s ott is a főnökség döntött ki hogy megy. Moszkvából Havanna az 12 óra leszállás nélkül, akkoriban kevés járat volt, mely ezt így tette meg, a szovjet Aeroflot legtöbb járata leszállt út közben egyszer, üzemanyagpótlás céljára, vagy Írországban vagy Kanadában. Szóval az átlag kubai szovjet kiküldött a nyugatot csak onnan ismerte, hogy látta az ír vagy a kanadai repülőtér várótermét 1 órán keresztül.
Persze a szovjetek jártak rendszeresen katonai gépekkel is Kubába, ezekkel az út 3 óra, de ezekkel csak a hivatalosan nem létező, Kubában állomásozó szovjet csapatok személyzete utazott, meg esetenként nagyon fontos emberek, akik esetében el kellett kerülni a lehető legjobban a kapcsolatot a külvilággal.
A lényeg: nekünk mint kelet-európai kiküldötteknek sokszorosan több kapcsolatunk volt a nyugati világgal, mint a szovjet kiküldötteknek. Mi láttuk a nyugat árnyoldalait is, pl. hogy Nyugat-Berlinben török gettó van, Madridban meg kéregető koldusok, addig a szovjetek csak a csillogó-villogó tranzit várótermet látták Shannonban vagy Ganderben. Érthető, hogy a szovjet kamaszok levonták a következtetést: a nyugat valami rózsaszín csillogó utópia.
A hivatalos szovjet politika az volt a Sztálin utáni időszakban, hogy egy részt beengedett a nyugati életből. Ami a zenét illeti, a sanzon típusú zene és a diszkózene mehetett szabadon, ezeket a szovjet médiák is sugározták, viszont nagyon negatívnak számított a rock és társai, minden más meg a kettő között volt (Sztálin alatt még csak a dzsessz volt engedett nyugati műfaj, ezt maga a Sztálin elvtárs is kedvelte).
Nem nehéz kitalálni mit szerettek a legjobban a szovjet kamaszok: természetesen azt, amit tiltottak.
Én akkor se voltam szinkronban korosztályomban. A 80-as években a kamaszok kedvence alapvetően a hard rock és a heavy metal volt, én meg egyiket se szerettem, máig nem értem mi a jó ezekben a stílusokban. Akkor még nem voltam a barokk zene híve - eleve nem is hallgattam semmilyen komolyzenét -, de a sokkal lágyabb stílust szerettem, a legkeményebb zene, amit még élveztem a Pink Floyd volt, de kedvencem az ELO és Kraftwerk volt.
A szovjet fiatalok fő kedvence viszont az AC/DC volt - korabeli orosz ejtéssel "íszjigyiszji". Ami számomra hallgathatatlan zene. De sokat kellett foglalkoznom az együttessel, mert nekem volt megfelelő műszaki felszereltségem zenemásolásra, így folyamatosan jelentkeztek osztálytársak, hogy másoljak át lemezeket kazettára. Még olyan is volt, hogy fordítsam le pontosan mit énekelnek, ezt csak akkor vállaltam, ha elhozzák leírva az angol verziót.
Az AC/DC kedvelése minden határon túlment, teljesen abszurd volt, hogy kb. minden szovjet kamasz ismerte összes számukat. Persze az AC/DC fénykorában - a 80-as évek első fele, majd a 90-es évek - valóban a világ egyik leghíresebb együttese volt, de szerintem olyan hírnevük sehol nem volt, mint a Szovjetunióban - ami különös meglepő, hogy csak magánkészítésű kazettákon és lemezeken terjedhetett Gorbacsov idejéig.
A Szovjetunió utolsó évében, 1991-ben, az AC/DC a Szovjetunióban koncertezett. Én nem lepődtem meg, amikor megtudtam: 1,5 millió ember ment el a moszkvai koncertükre - persze nyugaton is simán csináltak százezres koncerteket, de ez a másfél milliós szám abszolút rekordjuk.
a moszkvai koncert része
a szovjet cenzúra viszont inkább ezt a típusú nyugati zenét szerette volna megkedveltetni a lakossággal
A szovjet közélet egyik vicces jelensége volt a ленинский зачёт - értelem szerint ez "lenini próbatétel", de a magyar fordítás túl erős, az eredeti orosz verzió nem ennyire vad.
A magyar felsőoktatási intézményekben is szokás, hogy vannak komolyabb vizsgák, melyekre a diák érdemjegyet kap, s vannak olyanok, ahol csak "igen" vagy "nem" az értékelés, ezt a magyar egyetemeken jellemzően "aláírás" szóval nevezik, míg oroszul ez a "зачёт", a szó a "зачитать" igéből képzett főnév, szó szerint kb. "leolvas", de itt jelentése az, hogy "elismer", "igazol".
Nagyon mulatságos dolog volt ez a zacsot, én persze kibicként könnyen szórakoztam rajta. Mivel a zacsot nyilvános volt, bárki elmehetett rá.
A zacsot kizárólag a Komszomol-tagok (Komszomol = szovjet KISZ) számára létezett, én meg nyilván nem voltam Komszomol-tag (sőt, nem is lehettem volna, szovjet állampolgárság kellett hozzá, ami nekem "sajnos" nem volt).
A szovjet Komszomolba 14 évesen lehetett belépni, azaz a 80-as években a 7. osztály végén, a 8. elején léptek be a diákok. A rendszer jellemzően az volt, hogy a legjobb tanulók léptek be előbb, majd mindenki más. Szinte automatikusan ment az egész, nagyon csúnya dolgot kellett elkövetni ahhoz, hogy az ember ne lehessen tag: pl. ellenzéki aktivista gyerekének lenni vagy bűncselekményt elkövetni, de még ezt is meg lehetett bánni, majd aztán "megjavulva" belépni. A kései szovjet szakaszban már az se számított, ha az ember osztályidegen származású, azaz nemesi, ex-tőkés, papi családok gyerekeit is simán bevették.
Csak a legkorábbi lenini időkben volt követelmény a munkás származás és a tényleges kommunista hit, aztán már Sztálin alatt megnyílt a Komszomol a paraszt gyerekek előtt, majd pedig minden korlát meg lett szüntetve. A 80-as években már természetes volt, hogy gimnazista, szakközépiskolás = Komszomol-tag.
Elméletileg meg lehetett tagadni a belépést, a gyakorlatban nem, ez ugyanis nyílt ellenzékiséget jelentett. Nem tagnak lenni kizárta az embert szinte minden szórakozási lehetőségből, hiszen ezeket mint egyetlen ifjúsági szervezet, a Komszomol szervezte, továbbá ezzel nullára csökkent az esély a továbbtanulásra.
Így a legnagyobb büntetés a Komszomolból kizárás volt. Rendkívül ritkán alkalmazták, hiszen ez tönkretette egy diák teljes életét, így inkább bizonyos Komszomol-büntetések voltak alkalmazva a renitensek ellen. Amikor diák voltam, az egyik osztálytársamat lopáson kapták - lebukott, de így is csak egyéves magatartás-jegy lerontást és Komszomol-büntetést kapott, kizárása fel se merült.
A "lenini próbatétel" sajátos módon több dologra is jó volt:
aki már korán igyekezett egyengetni saját karrierjét, letette, ez plusz volt a következőkben, a Pártba is könnyebben vették fel az aktív Komszomol-tagokat,
viszont lehetett pont az ellenkezője is: olyan diák, aki egyébként nem jeleskedett se a Komszomol munkásságában, se a tanulásban, de így piros pontot tudott magának szerezni, bizonyítva, hogy ő mégis hasznos tagja a közösségnek,
de még olyan is megesett, hogy valakit köteleztek a próbatételre, mert valami csúnya dolgot tett, s így adtak neki esélyt, hogy bizonyítsa őszinte bűnbánatát.
Miben is állt a próbatétel? Egy szóval: sületlenségek halandzsázásában.
Hivatalosan a lenini próbatétel azt jelentette: a Komszomol-tag nem csak ismeri a marxizmus-leninizmus eszméjét, de azt képes hatékonyan alkalmazni is a gyakorlatban. Szóval adtak feladatokat, ezeket meg kellett oldani.
Alapszinten persze pofonegyszerű kérdések voltak, pl. "mi a nemzetközi békeharc jelenlegi állapota" és pl. "mit határozott a Párt XXVI. kongresszusa a mezőgazdaságot illetően" - ezekre bárki tudott válaszolni, aki legalább párszor nézett szovjet tv-híradót.
A kicsit nehezebb szinthez már el kellett olvasni pár brosúrát, mert csak így lehetett elsajátítani a marxista-leninista zsargont. A legfontosabb olvasmány mindig a Párt legutolsó kongresszusának beszámoló összegzése volt.
Az egyik zacsoton jelen volt az osztályfőnökünk is. Szokatlan kinézetű, 45 év körüli nő volt. Szokatlan alatt azt értem, hogy nem volt rajta 30-40 kiló túlsúly, mert ez volt akkoriban a középkorú szovjet nők átlagos kinézete: kemény túlsúly, orrfacsaró kölnifelhő, a szükségeshez képest dupla mennyiségű smink, bonyolultan megcsinált frizura, ronda szoknya és ronda blúz, magassarkú cipő (máig nem értem, hogyan voltak képesek még százkilós nők is magassarkúban járni, de tény, hogy nem vágódtak hanyatt). A miénk meg karcsú nő volt, persze ő se viselhetett más ruhát, mint ami szokásban volt, de így is jobban állt rajta - kicsit úgy nézett ki, mint Diána angol hercegné, csak persze idősebb verzióban.
De máig emlékszem, hogy szót kért a zacsoton, majd komor hangon megszólalt:
Minden szovjet fiatalnak az íróasztalán vagy az ágya melletti szekrényén ott kell lennie egy példánynak a Párt legutolsó kongresszusának határozataiból, enélkül képtelenség a fiatal ember egészséges felnőtté fejlődése!
Körbe néztem, pár emberen láttam, hogy majdnem röhögnek, de aztán minden röhögésre kész diák gyorsan észbe kapott, s elkezdte behatóan tanulmányozni a padlót, hogy elmúljon a nevetési vágya.
Aki részt vett zacsot leadásában, annak jellemzően megadták az "igen" jellemzést. A szovjet ember erkölcsi érzéke szerint nem szép dolog a másik ember elgáncsolása, különösen ha egy marhaságról van szó.
De olyat azért láttam, hogy megleckéztették a túl büszke diákot. A bizottság a következő harmadik kérdést tette fel neki "jellemezze pár mondatban a guineai osztályharc jelenlegi állapotát!". Mire a diák egy szót se tudott válaszolni. A bizottság: "maga nem olvassa a sajtót? két hónapja nagy cikk volt a Pravdában Guineáról". Persze így is megkapta a minősítést a srác, de sikerült megszeppenteni.
A kubai rezsim támogatói azt mondják: hiba a kubai szegénységről beszélni, mert az nem kirívó.
Érdemes ennek utána nézni.
Egyrészt tény, hogy Afrika után Latin-Amerika a világ legszegényebb térsége. Azaz a szegénység nagy.
Másrészt azt mondják, a kubai 40 dollár havi átlagbér megtévesztő, mert ehhez hozzá kell számítani 2 tényezőt:
a jegyrendszert, mely minimális áron biztosít a kubaiaknak alapvető élelmiszereket,
a hatalmas állami szubvenciós rendszert, mely miatt a lakbérek és a rezsi filléres tétel, de számtalan kulturális tétel is ingyenes vagy filléres;
korábban mindehhez hozzátették az ingyenes oktatást és egészségügyet is, ma már nem teszik, mert nincs a régióban ország, ahol ne lenne meg ugyanaz.
Mindezt beleszámítva valóban megállapítható, hogy Kuba nem szegényebb, mint pl. a régióban Guatemala, Haiti, Nicaragua, Kolumbia, Suriname, Venezuela, ahol az átlagbér a kubai 3-5-szöröse ugyan, de se jegyrendszer, se állami szubvenciók.
Ezzel az érveléssel két fő gond van.
Az egyik: a kubai forradalom nem ezt ígérte. Nem azt, hogy az ország a régió szegény országai között büszkén elfoglalja helyét.
A másik: a régió országainak többsége jobban áll.
S most már az se igaz, ami korábban megvolt: a "szegények vagyunk, de egyenlőek" érv. A megkezdett korlátozott kubai kapitalizmus már meghozta azt az eredményt, hogy lett egy vékony középosztály. S bár ennek a középosztálynak az életszínvonala még kelet-európai szemmel is nevetségesen alacsony, ez így is hatalmas csúcs az átlag kubai szintjéhez képest.
Marad egy érv: a "de legalább nálunk nincs nyomor". Ez máig tény: Kubában mélyszegénység nincs, nincsenek nyomortelepek, s más hasonló jelenségek.
A térség messze legrosszabb helye ebből a szempontból Haiti, ahol a lakosság 25 %-a nyomorban él. Haiti után a legrosszabb Venezuela, Guatemala, Nicaragua és Kolumbia, 10-20 % körüli szinttel. Mindenhol máshol ez a szint 10 % alatti, a volt brit szigetállamokban pedig 5 % alatti.
Ez maradt az egyetlen mára, amit fel lehet hozni Kuba mellett, de ez is egyre csökkenő érv: a karbantartás elmeradása miatt a kubai nem-nyomortelepek kezdenek egyre inkább azok lenni. Csak ezekben - ellentétben más latin-amerikai országokkal - nincsenek bűnbandák. Egyszerűen a kubai diktatúra a rendfenntartói szemszögből máig erős, azaz képes az erőszakmonopóliummal élni.
piros - szegények, sárga - közepesek, zöld - gazdagok, szürke - régión kívüli
Alapvetően fontos tényező a politikában a kifáradás.
Orbán 2026-ban már 20-éves múltú kormányzó lesz, ebből 16 éve folyamatosan. Ez abszolút rekord a rendszerváltozás óta.
Ennyi idő után sokan olyanok is megunják a vezetőt, akik nem is elégedetlenek vele igazán.
S persze van jelentős elégedetlenség is. Aminek oka persze mesterséges és hamis, hiszen alapvetően jól teljesít Orbán vezetőként, mégis: az elvárás abszurd módon magas, amihez képes az elégedetlenség természetes.
A nyugati erők mindent be fognak vetni, ez biztosra vehető.
Viszont a nemzetközi helyzet kedvez Orbánnak, a NATO elvesztette az ukrajnai háborút, kedvező választási eredmények születtek több országban. Ezek után nagyon sok múlik Orbán csapatának képességén, meg tudja-e szervezni, eladhatóbbá tudja-e tenni narratíváját.
A nyugati erők által kiszemelt ifjú Szálasi - Talpramagyar Péter - jó taktikus, sikeresen kikerüli a csapdákat, nem szabad lebecsülni.
Nagyjából 25 éve átnéztem pár magyar nyilas lap teljes számait - "átlapoztam" a helyes szó - az 1939-1945 közti időszakból. Persze utólag mindig vicces az ilyesmi: hiszen nem lehet senkit azzal vádolni, hogy nem tudta a jövőt. Mégis: az egész hangulata olyan volt, hogy a cikkírók arról se vettek tudomást, amiről lehetett volna.
Valami ilyen érzése van az embernek, amikor a nyugati, oroszellenes narratívát nyomó szakértőket nézi. Tarjányi az, akinek kb. egyetlen szakértése se felelt meg a valóságnak az utóbbi majdnem 3 évben. S nem a személye a lényeg, mert kollégái ugyanazt csinálják.
Most már a korábbi szöveg nem megy, hogy az oroszok elmenekültek Oroszországból, az egész nép ellenzi a háborút, a gazdaság összeomlott, nincsenek fegyverek, stb., viszont az ukránok győznek nap mint nap, s hamarosan Moszkvában lesznek.
Jelenleg abban a szakaszban vagyunk, hogy az árulók, a belső ellenség nem segített eléggé, így az orosz vademberek haladnak előre, de ha sikerül bevetni a csodafegyvert, akkor még meg lehet állítani őket.
Rendszeresen nézem, hallgatom az ukránpárti ukrán elemzőket. Meg kell mondanom: ők sokkal valósághűbb elemzésekre képesek. Szemben a magyar ballib szakértőkkel, ők elmondják nagyjából a valós helyzetet, miközben egyáltalán nem szimpatizálnak az orosz narratívával, kb. ez a 3 fő pont amit mondogatnak:
a nyugati hozzáállás fatálisan megváltozott - elsősorban Trump miatt, de nem csak ez -, a nyugat számára nem prioritás legyőzni Oroszországot,
az ukrán nép megosztott, s a háborúpárti rész is immár a tisztességes vereséget akarja a pusztítás folytatása helyett,
objektívan nincs meg a szükséges feltételrendszer egy ukrán győzelemhez: se pénz, se ember nincs szükséges mennyiségben.
Ami a lényeg: a Liberális Birodalom vesztett megint egy fontos csatát. Az orosz nép hatalmas áldozatot hozott ezért, a komoly források szerint eddig 100 ezer ember halt meg vagy sebesült meg súlyosan az orosz oldalon, s a másik oldalon ugyanez a szám valószínű.
Új polgári-liberális baloldali-progresszív divat a klímaszorongás. Szerintem a témával csak a szilveszteri vicceskedés keretein belül érdemes foglalkozni.
Nyilvánvaló ugyanis, hogy ez a klímaszorongás egy vicc. Ha pedig komoly, azaz valaki valóban szorong, s nem csak divatból tesz úgy, mintha szorongana, akkor ehhez már szakképzett pszichiátriai kezelés kell, a legjobb a pácienst azonnal rácsos ágyban elhelyezni, erősen begyógyszerezve. Enyhe esetben persze érdemes próbálkozni a pofánbaszással, az enyhe betegeket a korlátozott fizikai erőszak képes visszabillenteni a valóságba.
Ugyanis a valóság az, hogy évszakok vannak, így az időjárás változik.
Persze vannak régiók a Földön, ahol egész évben egy évszak van, ez a sarkkörök és az Egyenlítő körüli részek - viszont sajátos módon, klímaszorongás nem ott van, hanem a bolygó többi részén, ahol pedig az emberiség hajnala óta évszakok váltakoznak.
Teltek-múltak az évezredek, az emberek előbb barangoltak ide-oda, gyűjtögettek, majd réz, bronz, vas eszközökhöz nyúltak, háziasították a kutyát, majd más állatokat, aztán rádöbbentek a növénytermesztés titkára is, s mindeközben senkinek se jutott eszébe szorongani, hogy tavasz után nyár van, aztán ősz, végül tél. Sokszor extrém szárazságok, máskor árvizek jöttek, ezekkel az akkori műszaki szinten az emberek nehezen küzdöttek, s mégse szorongtak.
Aztán eljött a XXI. század és a legfejlettebb államokban hirtelen egy törpe kisebbség szorongani kezdett! Valószínűleg úgy kezdődhetett, hogy egy drogozásból felébredt ciszpedofil transzkrokodil identitású baloldali aktivista egy nap kinézett luxuslakosztálya ablakán, s ott azt tapasztalta: meleg van. Ettől pánikba esett, be akart adni magának új adag drogot, de éppen elfogyott a készlet, így sírógörcsben kezdett tombolni.
Én azt mondom: hadd szorongjanak! - amíg a négy fal között teszik, a kisembert nem zavarja.
De azt mondja, nem fogadja ezt el, mert az alkotmányosan megválasztott utóda nem nyugatbarát.
Tapsol a progresszív közvélemény.
Emlékszem egy hasonló esetre. 2002-ben volt. Miután a Zorbán elbukta a parlamenti választást, május 27-én meg lett választva Medgyessy új kormányfőnek. Pár keménymagos fideszes összegyűlt a Parlament előtt, tiltakozva Medgyessy ellen.
A Klub Rádió kiment tudósítani, s szóra is bírtak egy idősebb nénit, aki könnyekkel küszködve mondta a riporternek "nekem a Medgyessy nem a miniszterelnököm, nekem továbbra is a Viktor a kormányfő".
Volt nagy vígasság a Klub Rádióban, még maga a Drága Bolgár Úr is viccelődött, mekkora mucsaiak ezek a fideszesek, akik képtelenek elfogadni, hogy a kormányfő kiléte a parlamenttől függ és nincs olyan, hogy "nekem nem kormányfőm", mert ez nem szubjektív kérdés.
Grúzia esetében mintha más lenne most. Itt az egyedül helyes progresszív magatartás az amit a grúziai francia nagykövet csinál (aki nem tudja: a grúz elnök elnöksége előtt a francia nagykövet volt Grúziában), hogy nem ismeri el, hogy már nem államfő.
Ez olyan mint amikor az i. sz. II. század végi Rómában is akadtak még akik ragaszkodtak ahhoz, hogy Róma köztársaság, s nem csak jogilag, de ténylegesen is, így egyszerűen az ezt zavaró elemeket meg kell szüntetni - miközben a valóságban a köztársaság megszűnt az i. e. I. sz. végén és csak névben maradt meg még 300 évig, sőt éppenhogy a "zavaró elemek" képezték a rendszer lényegét.
Európa is ez. Névben van csak. A valóságban nincs. Ma Európa pont az, ami ellen a szerző beszél. Lehet persze "igazinak" mondani a múltat, csak ez önbecsapás.
Egy cikk kapcsán: arról hogyan omlott össze a kelet-európai kommunizmus. Csak a kommentek érdekesek persze.
Ma a törzskommentelők jelentik a "baloldali" közvéleményt. Akkoriban ez nem volt, akkor maguk a médiák sugározták mindezt, hiszen nulla lehetőség volt a kisemberi hozzászólásra.
Ami érdekes: ugyanaz a politikai oldal ma szinte mindent másképp gondol.
Az akkori "baloldali" konszenzus az volt, hogy a kései Kádár-rendszer elitje nagyobb részben immár "reformerekből" és "szakemberekből" állt, így bármilyen igény lecserélésükre abszurdum. A baloldali mértékadók akarata ellenében végül mégis a "jobboldal" nyerte meg az 1990-es választásokat, s bár az Antall-kormány nem hajtott végre komoly tisztogatást még az államapparátusban sem - a gazdasághoz meg nem is nyúlt -, mégis az lett ellene az egyik népszerű baloldali érv, hogy üldözik a szakembereket, a hozzáértő független szakértőket pártkatonákkal cserélik le.
A mai baloldali vélemény pont az ellenkezője: "az előző rendszer hű szolgái átmentették magukat az új rendszerbe", ezzel megfertőzték a fiatal demokráciát, s ennek a tisztátalan állapotnak az eredménye minden későbbi rossz. S "nem volt semmiféle rendszerváltozás", hiszen nem volt határozott szakadás.
Én 1990-től a Magyar Fórum hetilap rendszeres olvasó voltam - kezdetben úgy, hogy egyáltalán nem értettem velük egyet -, s ilyen vélemények akkoriban csak ott jelenhettek meg. Aki emlékszik, annak érdekes ez a teljes fordulat.
Szóval akkor ilyeneket Csurka írt, hogy erkölcsi megtisztulás, teljes elszámoltatás, a régi rendszer elitjének kitiltása a közéletből és a gazdaság vezetéséből, stb.
Persze Csurkának se volt igaza. Csak nagyon durva rendszerváltozásokkor cserélődik le valóban az elit, máskor mindig átmenti magát: egyszerűen ez a dolgok rendes menete. Magyarországon pedig a rendszerváltozás teljesen enyhe volt, tulajdonképpen csak azért lett, mert Moszkvában így döntöttek.
A mai baloldali közvélemény azonban olyan konteókat épített ki, melyek felülmúlják a legmerészebb Csurka-elméleteket. E szerint van valami lappangó titokzatos erő, mely valahogy megvolt Kádár diktatúrájában, majd az a leszármazottai révén kiépítette Zorbán mai diktatúráját. Persze mindezt semmi se igazolja, dehát ez nem akadály.
A magyar gyakorlatot nem mondom el, úgyis mindenki ismeri. Elég annyit róla, hogy Rákosi alatt, pontosabban 1949-1955 között csak december 25. volt munkaszüneti nap, Fenyőünnep néven.
A másik 3 gyakorlat, amit átéltem: Bulgária, Kuba, Szovjetunió.
A kubai a legegyszerűbb. A kubai kommunista rendszernek tulajdonképpen, ideológiai értelemben 3 szakasza van:
1959-1961: a rendszer hivatalosan nemzeti, szuverenista,
1961-1991: a rendszer hivatalosan kommunista, a szovjet modell lelkes híve,
1991 óta: a rendszer hivatalosan kommunista, de igyekszik nyitni a nem-kommunista baloldal felé, s egyre erősebben hangsúlyozza a szuverenista eszméket (melyek Latin-Amerikában mindenhol az USA ellenzését jelentik).
A 60-as években a kubai vezetés fanatikusan hitt a kommunista eszmében. Ennek 2 irányzata volt: a radikális Che Guevara féle és a mérsékeltebb Fidel Castro féle.
Che annyira radikális volt, hogy az egyébként okos és művelt Fidel gyorsan észrevette, a Che-modell megvalósítása gyors összeomlást okozna (lásd tömeges kivégzések, a pénz megszüntetése, a gazdaságirányítás beszüntetése, munka-hadkötelezettség bevezetése, forradalmi háborúk indítása, stb.), így 1965-ben Che el lett távolítva a vezetésből, majd az országból is. Aztán sikeresen likvidálva is lett Che 1967-ben (a kubai suttogó hírek szerint a kubai vezetés a szovjet titkosszolgálaton keresztül értesítette a CIA-t hol van Che, hogy ki lehessen végezni). Ettől kezdve a szovjet modell került egyértelműen bevezetésre Kubában, persze egyes helyi sajátosságokkal.
A kubai vezetés ideológiai ellenséget látott a vallásban, így teljes erővel ment az állami ateista propaganda. Ennek részeként 1969-ben meg lett szüntetve a Karácsony mint munkaszüneti nap, sőt egyenesen államellenes cselekménynek kezdett számítani annak ünneplése. Egyedül templomokon belül volt tolerálva bármilyen ünneplés.
Amikor kimentünk Kubába 1980-ben, soha, sehol nem lehetett pl. semmilyen karácsonyi díszítést látni. Aki hívő volt, s ezt kimondta, az teljesen ki volt zárva minden előremenetelből. A Pártban való tagság, de még az UJC (= kubai KISZ) tagság esetében is kötelező volt az ateizmus.
A hivatalos hozzáállás az volt, hogy a vallás az elnyomók eszköze a kizsákmányoltak ellen, mellyel engedelmességre késztetik a tömegeket, s semmi helye egy kizsákmányolásmentes szocialista társadalomban, mely a kommunizmust építi. Aki pedig ünnepelni akar, azaz a Karácsonyt csak hagyományként kezeli, vallási tartalom nélkül, annak ott van 1 héttel később december 31. és január 1., amikor szépen kiünnepelheti magát.
S ez még forradalmi tett is, hiszen január 1. Kubában hivatalos ünnep - 1959. január 1-jén a kora hajnali órákban hagyta el az országot Fulgencio Batista korábbi elnök, s ekkortól számít az új hatalom hivatalos kezdete, bár ténylegesen ekkor már az ország 95 %-a nem állt Batistáék ellenőrzése alatt. Az 1956 novemberében kezdődött felkelés sorozatosan szerezte meg az ország egyre nagyobb részeit, dzsungel harcot városi terrorizmussal kombinálva, de idővel már nyíltan is küzdve az állami fegyveres erők ellen. Batista de facto elvesztette az országot, amikor képtelen volt megvédeni Santa Clarát - az ötödik legnagyobb kubai város, Havannától 250 km-re keletre -, s a legtöbb helyen már harcolni se kellett: a rendőrség és a katonaság egyszerűen átállt, több esetben egyenesen az illető helyőrség parancsnokával az élen. De a lényeg: Batista és családja, plusz pár közeli munkatársa csak 1959. január 1-jén látták úgy, hogy nincs mit tenni, így a szilveszteri buliból egyenesen egy havannai katonai repülőtérre mentek, majd onnan Dominikába, gondosan maguk mellé pakolva 700 millió dollárt bankjegyben, aranyban és műtárgyakban.
Tehát aki ebben az időszakban magánkörben karácsonyozott vagy templomba ment, az ellen nem volt semmilyen retorzió, de az ilyen ember lemondott ezzel bármilyen munkahelyi karrierről, s a gyanús alakok listájára került.
A 80-as évek közepén viszont a dolgok enyhülni kezdtek. Két vonalon is:
egyes idegenforgalmi helyeken megjelentek karácsonyi díszek, a külföldi turistákra hivatkozva,
a kubai vezetés észlelte, hogy a "kubai forradalom" kikerül a latin-amerikai fősodorból.
Ez utóbbi magyarázata egyszerű: bár sok latin-amerikai Kuba-párti, a keresztényellenesség sokakat nagyon zavart. Ez volt a katolikus felszabadítás teológia nevű áramlat csúcsidőszaka ugyanis. Nicaraguában egyszerre mondták magukat marxistának és katolikusnak felkelők, de máshol is hasonló folyamatok zajlottak.
Az első közeledés katolikus oldalról jött. A felszabadítás teológia két csúcsembere. a brazil Leonardo Boff és Frei Betto többször is Kubába látogattak. S sikeresen meggyőzték Fidelt! A felszabadítás teológia ugyanis valami olyasmit mond, hogy az első kommunista Jézus volt, Marx üzenete tehát keresztény, így súlyos hiba az ateizmus, mert valójában a kereszténység nem az elnyomók eszköze az elnyomottak ellen, hanem pont fordítva: az elnyomottak tanítása az elnyomók ellen.
S lassan jött ekkor a nyitás. Persze még hosszú út volt, de nagyjából 1984-től már nem számított ellenséges dolognak a Karácsony, bár hivatalosan továbbra se volt ünnepelve.
Az áttörés persze 1991: ki lett mondva, hogy a kommunista világnézet lehetséges ateista hit nélkül is, így a megvallott vallásos hit nem akadály a Pártba és a KISZ-be belépés előtt. 1992-ben a kubai alkotmány is módosítva lett, a korábbi "ateista köztársaság" meghatározás helyére "világi köztársaság" került.
1997-től már ünnep lett a Karácsony Kubában, sőt 1998-tól hivatalos állami ünnep, munkaszüneti nap. Azóta nincs ideológiai jelentősége a kérdésnek.
A Szovjetunió esetében az ideológiai harc ádáz volt, viszont nem volt harc a karácsonyi hagyományok ellen, ezeket sikerült világiasítani. A Szovjetunió lakosságának nagyjából 70 % volt keresztény, de ebből alig 2-3 % ünnepelte a Karácsonyt december 25-én, a nagy többség számára Karácsony január 7-én volt. Eleve amikor a karácsonyfa bekerült Oroszországba Németországból a XIX. sz. közepén, az "újévi fa" lett a két naptár közti eltérés miatt.
Így a szovjet állam harcolt a Karácsony ellen, de maguk a karácsonyi hagyományok problémamentesen át lettek helyezve december 31. és január 1. köré. Hiszen a karácsonyfa eleve oda kapcsolódott.
Az átlag szovjet keresztény hívő csinált karácsonyfát december 31-re, majd ünnepelt alatta mind Újévkor, mind január 6-án, 7-én. Sőt a kései szovjet korban az a szokás is kialakult, hogy a karácsonyfának állnia kell január 13-ig, mert akkor van a régi naptár szerinti Újév.
Hivatalosan a Szovjetunióban a Karácsony - január 7. - 1926-ig volt munkaszüneti ünnep, majd a Szovjetunió fennállása utolsó évében 1991-ben.
A mai Oroszországban a helyzet a kései szovjet folytatása: január 7. munkaszüneti nap, a karácsonyfát viszont december 31-re kell felállítani. Vannak hívők, akik egyesen támadják a karácsonyfát mint idegen nem-keresztény szokást, ezért az hangsúlyosan világi ünneplési szokásnak tekintik.
Az ortodox templomokban örök vita szabad-e karácsonyfát állítani a templomban. A többségük nem engedi a karácsonyfát a templomon belül, mivel ez nem-keresztény szokás.
Ami a poszt-szovjet országokat illeti:
január 7. munkaszüneti nap még Abháziában, Dél-Oszétiában, Grúziában, Kazahsztánban, Kirgizstánban, Örményországban,
a többségében katolikus-protestáns balti államokban december 25. Karácsony és munkaszüneti nap,
Belaruszban, Moldovában, Transzniszriában mind december 25., mind január 7. munkaszüneti nap,
a legtöbb muszlim utódállamban meg egyik se munkaszüneti nap,
Ukrajnában 2022-ig január 7. volt, azóta december 25., tehát az ukrán hunta tulajdonképpen munkaszüneti napot csinált Karácsonyból, követve Sztálint.
Bulgária esetében a naptárkérdés még bizarrabb. 1947-1989 között nem volt hivatalos ünnep és munkaszüneti nap a Karácsony. Viszont gyakorlatilag mindenki ünnepelte.
Azonban a naptárkérdés súlyos zavarokat okozott.
Bulgária 1916-ban tért én az "új" naptárra, azaz a gregoriánusra. A Bolgár Ortodox Egyház azonban ezt csak 1968-ben követte. Azaz az egyházi naptár az államival nem egyezett 1916-1968 között.
Viszont amikor az állam áttért az új naptárra, természetesen figyelembe vette a lakosságát vallását, így december 25. megszűnt hivatalos ünnep és munkaszüneti nap lenni, helyette január 7. lett az állami ünnep.
A kérdés jelentőségét vesztette1947-től, amikor eleve megszűnt a hivatalos ünnepi státusz. A lakosság egy része az egyik naptárt nézte, a másik a másikat. Amikor 1968-ben az Egyház is bevezette az új rendet, általános lett a december 25-i Karácsony. Egy kisebbség maradt január 7. mellett - ilyenek ma is vannak, pár tízezer ember van, aki szerint az új naptár hibás, így a régi szerint kell ünnepelni.
A bolgár kommunizmus az ünneplést sose üldözte, de mindenképpen igyekezett annak vallási elemét csökkenteni, marginalizálni. A 80-as években már egyenesen odáig ment a helyzet, hogy a Karácsony az nem vallási ünnep, hanem a foklór része, így pozitív ünnep. Persze odáig azért nem jutottak el, hogy visszaadják mint hivatalos ünnepet. Ez csak a rendszerváltozás után történt meg: ma már háromnapos ünnep, december 24-26.
kelet: a 0o hosszúsági foktól keletre a 180o hosszúsági fokig,
nyugat: a 0o hosszúsági foktól nyugatra a 180o hosszúsági fokig.
Egyszerre északon és délen vannak a következő országok:
ezeket átszeli az Egyenlítő:
São Tomé és Príncipe,
Gabon,
Kongó-Brazzavile,
Kongó-Kinshasa,
Uganda,
Kenya,
Szomália,
Maldív-szk.,
Indonézia,
Kiribati,
USA (Baker-sziget),
Ecuador,
Kolumbia,
Brazília;
az Egyenlítő nem szeli át őket, de külön terület van északon és délen is:
Egyesült Királyság,
Franciaország
Norvégia,
USA.
Ugyanez kelet-nyugat viszonylatban:
átszeli az országot a 0o hosszúsági fok:
Egyesült Királyság,
Franciaország,
Spanyolország,
Algéria,
Mali,
Burkina Faso,
Togo,
Ghána;
átszeli az országot a 180o hosszúsági fok:
Oroszország,
USA,
Kiribati,
Tuvalu,
Fidzsi;
egyik sem szeli át őket, de külön terület van keleten és és nyugaton is:
Dánia,
Hollandia,
Norvégia,
Új-Zéland.
Látható melyek szerepelnek mind a 2 esetben:
Kiribati - mind a 4 félteke,
Egyesült Királyság - mind a 4 félteke,
Franciaország - mind a 4 félteke,
Norvégia - csak 3 félteke, a délnyugat hiányzik,
USA - csak 3 félteke, a délkelet hiányzik.
A kérdés itt mindig az, hogy a távoli, törzsterülettől messzi területek minek számítanak. Jelenleg a következő országoknak van ilyen területe:
Ausztrália,
Chile,
Dánia,
Egyesült Királyság,
Franciaország
Hollandia,
Norvégia,
Portugália,
Spanyolország,
Új-Zéland,
USA.
Országonként más-más a jogrend. Ausztrália, Chile, Dánia, Franciaország, Hollandia, Norvégia, Portugália, Spanyolország, Új-Zéland minden területét országa szerves részeként kezel. Az Egyesült Királyság minden ilyen terület külső területként kezel. Az USA pedig egyes területeit szerves részként kezeli, másokat külső területként.
Szóval széles értelemben 3 ország van mind a 4 féltekén: Egyesült Királyság, Franciaország, Kiribati, míg szűk értelemben 2: Franciaország, Kiribati.
Olyan ország azonban egy sincs, melyet szárazföldön szel át mind az Egyenlítő, mind a 0o vagy a 180o hosszúsági fok: vagy az egyik, vagy a másik van meg.
