Azt hiszem, most már semmi se menthet meg minket Bulgáriában az eurótól.

Persze a helyzet egész más, mint Magyarországon. Magyarországnak van erős, stabil, saját valutája, Bulgáriának meg nincs a kommunizmus bukása óta.

A bolgár leva iránti bizalom már az első, 1991-es hiperinfláció hatására megroppant. Egy időben még a piacon álldogaló idős nénik is márkában, dollárban számoltak. Aztán az 1996-1997-es második hiperinfláció után eleve lemondott Bulgária a pénzügyi függetlenségről. Az árfolyam azóta rögzített, aminek számos magyar szemmel sajátos jele van, pl. Bulgáriában nem létezik banki alapkamat, a kormányzat nem vehet fel hitelt a Bolgár Nemzeti Banktól, nincs tőzsdei árfolyam (hiszen nincs mire, az árfolyam ugyanaz 26 éve), stb.

A bolgár leva gyengülése is hatalmas. A forinthoz képest is. A kommunista rendszer végén 1 leva kb. 13 Ft volt, most 1 leva kb. 0,19 Ft, ez 60-szoros romlás (hivatalos ma 1 leva kb. 190 Ft, de ennek oka 3 nulla levágása 1999-ben).

Szóval jelenleg szimpla formalitás, hogy van bolgár leva. Kb. mint Kuba Castróék előtt: volt kubai peso, de az USA-dollár helyi verziója volt, nem létezett független kubai pénzpolitika.

2020 óta Bulgária ERM-2 tag, szóval a formális feltétel is megvan már, minimum 2 éves tagság kell ott, ez megvan.

Innentől csak politikai kérdés az egész. S nem is annyira bolgár részről, hanem nyugati részről: az igazi kérdés, akarja-e az EU, hogy legyen szavazati jogú bolgár tag az EKB-ben vagy nem.

Az Újjászületés Párt népszavazást akar az euróról, szerintem nem lesz ez megengedve, s eleve az egész értelme erősen kérdéses.

A dolog nemzeti része megoldódott régóta. A bolgár fél kiharcolta, az euróbankjegyeken ne a betű szerinti átírás szerepeljne, azaz az EURO szöveg cirill verziója ne ЕУРО legyen, hanem ЕВРО. Ebben persze segített a görög precedens, görög betűkkel se ΕΥΡΟ, hanem ΕΥΡΩ van rajta. A sok görög érv egyike az volt, hogy az ΕΥΡΟ úgy néz ki, mintha ΟΥΡΟ lenne, ennek jelentése pedig "pisi", ez meggyőzte Brüsszelt.

Én előrelátom a káoszt. Már most nehéz megkülönböztetni az 1- és 2-levás érméket, s ha lesz párhuzamos euró-érme is, szerintem minden második nyugdíjas nénit át fognak verni.

A kereskedők veszteni fognak vele, senki se fog hivatalos 1:1,95 árfolyamon átszámolni, hanem 1:2 árfolyamon. Majd pedig nyernek, hiszen ezt kompenzálandó lesz egy durva felfelé kerekítés.

Nekem személyesen mindegy, se nem nyerek, se nem vesztek az egésszel.

Természetesen Fekete-Afrikában csak. Észak-Afrikában arab államok vannak, ezekben minden esetben egyértelműen van domináns nemzetiség - az arab -, aminek oka, hogy itt a közös identiás jóval az európai gyarmatosítás előtt kialakult már, a muszlim hódítás hatásaként.

Fekete-Afrikában viszont nem ez a helyzet. Az európai gyarmatosítás nem nézte az egyes nemzetiségeket, a mai határok pedig szinte mind a gyarmati határok eredménye. Továbbá - szemben az amerikai kontinensen történt európai gyarmatosítással - itt a gyarmatosítók nem törekedtek identitás kialakítására, a területre szimpla nyersanyagforrásként tekintettek, ez alól csak a spanyolok és portugálok jelentettek bizonyos szintig kivételt, de Afrikában nem ők jelentették a fő szerepet.

Így ma a tipikus fekete-afrikai helyzet:

• nincs az országban domináns nemzetiség,
• egy sor nemzetiség szét van szakítva több ország között,
• meg ha van is domináns nemzetiség, az akkor is meg van osztva országok között,
• az állampolgárság így etnikailag szinte mindig semleges, nem ad identitást, ezek egyelőre új próbálkozások, kisebb-nagyobb - inkább kisebb - sikerrel.

Jó példa a hauszák, a legnagyobb fekete-afrikai nemzetiség: 75 millióan vannak, de megosztva: a volt francia Niger és a volt angol Nigéria között, miközben egyik országban se ők a domináns nemzetiség.

A másik pl. a ruandai népirtás kapcsán ismert hutuk, akik egyszerre 2 országban is domináns többséget alkotnak, Burundiban és Ruandában. Itt az ok az, hogy ez eleve két állam volt a gyarmatosítás előtt is, s a német, majd belga gyarmatosítók sem törekedtek ennek megváltoztatására.

Hasonló több is van, olyan népek, melyek fele-fele arányban vannak a határ egy-egy oldalán, egyedül a volt gyarmati határok miatt.

Ahol nem így van, azaz tényleg nemzetállamiság van, az kivételes eset. Ennek az okai:

• Elszigeteltség. Madagaszkár és a Comore-szk., a gyarmatosítás előtt már létezett közös nemzeti identitás. A Comore-szk. esetében sajátos, hogy ma a 4 fő Comore-sziget közül csak 3 része az országnak, ugyanis amikor függetlenségi népszavazás zajlott 1974-ben, az egyik sziget nemmel szavazott, így az francia gyarmat maradt, ill. 2009-től egyenesen Franciaország szerves része, ez az egyetlen francia megye jelenleg, ahol a lakosság többsége néger és muszlim.
• A gyarmati uralom alatti migráció és keveredés. Ilyen a volt angol Seychelles-szk., ahol a lakosság zöme XIX. századi európai, afrikai, indiai bevándorlók keveréke, korábban a szigetcsoport lakatlan volt. Ilyen a volt portugál São Tomé- és Príncipe-szigetek is, mely szintén lakatlan volt, a portugálok telepítettek be rabszolgákat a kontinensről, ezek lassan átvették a portugál nyelvet, kialakítva új identitást.
• Szimpla véletlen. A gyarmatosítás kis területet érintett, s azon eleve egy nép volt domináns. Ilyen a volt spanyol Egyenlítői Guinea.

Az ellenpélda a szomálik. 4 országban vannak. Ebből 2 szomáli többségű, a szomálik 80 %-a itt él: Szomália és Szomáliföld. Ezek egymástól éppen a különböző gyarmati örökség miatt váltak szét rövid együttes államiság után.

Kubai életemnek köszönhetően képes vagyok klímaberendezés nélkül élni.

Kubában fél évig fülledt meleg van, fél évig meg fülledt langyos idő. 2-3 hét alatt megszokható.

Kamaszkorban teljesen megszoktam. Így az itteni meleg időszakok se zavarnak annyira.

Az alapvető kubai szabályok:

• ha a lakás ablaka előtt nincs növényzet, akkor az ablakot be kell zárni napközben, mert kintről csak nagyobb meleg jön be,
• ha van függöny, zsalu, azt be kell zárni a legnagyobb napsütés alatt,
• a benti levegőt ventillátorral kell mozgatni,
• ha az ember megizzad, nem szabad zuhanyozni, fürödni, hagyni kell, hogy rászáradjon a bőrre, ez plusz védőréteget alkot, ha viszont lemossuk, akkor még jobban izzadunk aztán,
• eleve le kell számolni a tévképzettel, hogy az izzadság piszok, mert ha egy testileg tiszta ember izzad meg, akkor abból nem lesz rossz testszag, szóval nem szabad a meleg és az izzadság miatt tisztálkodni.

Plusz még egy szabály, de csak nőknek: a smink segít a melegben, plusz védőréteg lesz az izzadás ellen.

Szóval nem zöld eszmék miatt nincs klímaberendezésem, hanem mert nem kell.

Sikerült a Partizánnak rendkívül demagóg interjút produkálnia. Az alany egy USA-ba kivándorolt magyarországi cigány értelmiségi, aki új hazájában közkönyvtárat vezet:

Sok sületlenség hangzik el, a csúcs az, hogy a közkönyvtár nyitott és szabad, ezt azzal jelzi, hogy szolidáris a néger rassszista BLM-mozgalommal, viszont elutasítja a szolidaritást a zsidókkal. Nem vicc, tényleg ezt mondja.

Na most, New York lakossága kb. 9 millió fő. Ebből nagyjából 2 millió a néger és 2 millió a zsidó, azaz még ez a hivatkozási alap is abszurd. De mondjuk azt meg kár lenne tagadni, hogy New York a világ legnagyobb zsidó városa, nincs a világon más város, ahol több zsidó élne.

Szóval megtagadni a szolidaritást az egyik nagy kisebbséggel semleges módon is, miközben tapsolni egy másik kisebbség radikális szervezetének mióta nyitottság?

Ez a "nyitottság" szó teljes meghamisítása.

Persze, ezt szeretném aláhúzni, semmi gond azzal, ha egy intézmény elkötelezi magát bármi mellett. Lehet az a BLM, a neonácik, a vegetáriánusok, a drogosok, a macskabarátok, a trockisták, vagy bármi más, de ha ezt teszi, akkor ne hazudja magát ezentúl nyíltnak.

A nyitott az 2 dolgot tehet: megtagad minden részidentitást hirdetni, vagy minden részidentitást hirdet.

Persze ki van ez magyarázva. A négerek valahogy kollektív áldozatok, a zsidók meg mint fehérek nyilván kollektív kizsákmányolók. Elmebeteg elméletek ezek. Az ilyen könyvtárakat a legjobb lenne aláaknázni majd cigány menedszerekkel együtt felrobbantani, ez talán megfelelő karantén intézkedés lenne a hülyeség terjedése ellen.

Persze elhangzanak még más hazugságok is a műsorban: pl. hogy Amerikában nem a "baloldal", hanem a "jobboldal" áll a könyvbetiltások mögött, csak Magyarországon hiszi mindenki az ellenkezőjét.

Nagy volt a megrázkódtatás Latin-Amerikában a kommunizmus bukása miatt.

A helyzet specifikuma miatt egyáltalán nem csak a szovjetpárti kommunisták körében. A szovjet modelt elutasító kommunisták, a nem-kommunista baloldal, de még sok jobboldali számára is probléma volt az ami lett Gorbacsov reformjai következtében.

Miért volt baj ez a jobboldaliak számára is? Alapvetően geopolitikai okokból. A latin-amerikai jobboldal nagy része amerikaellenes, így bár utálta a szovjet rendszert, a Szovjetunióban mégis egy olyan erőt látott, mely korlátozta az USA hatalmát, így a szovjet erő megszűnése számára Amerika erősödését jelentette, azaz nem volt kivánatos.

A kommunisták és a hozzá közeli baloldaliak között persze azonnal megindult a vita: mi is történt? A vad összeesküvéselméleteket ("a CIA megvette Gorbacsovot") és az egybites butaságokat ("az nem is volt kommunizmus") leszámítva 2 fő tábor alakult ki:

• a kommunista rendszer túl kommunista volt, azaz túl gyorsan haladt előre, nem követte a marxi elveket, nem voltak pl. a termelőerők elég fejlettek, nem volt meg a gazdasági alap, stb.,
• a kommunista rendszer nem volt elég kommunista, azaz nem szakított eléggé határozottan a kapitalizmussak, lásd maradt az árutermelés, nem lett munkás-önigzgatás, stb.

Az előbbi válasz hívei nyugodtak maradtak, hiszen íme, ott a kínai modell, mely lassan halad, fejlett kapitalizmust épít a kommunista párt vezetésével, azaz lassan kiépül majd a gazdasági alap. Persze politikailag ez a válasz népszerűtlen, hiszen lényegileg ez semmiben se különbözik a latin-amerikai radikális jobbos választól, lásd perónizmus és társai, melyek szinte ugyanezt mondják más szavakkal.

Az utóbbi válasz hívei meg maradtak kis szekták. Részben a még működő terrorista szervezetek, részben egyetemi szobaforradalmárok. Peruban egészen az ezredfordulóig működött elég keményen a Sendero Luminoso nevű kommunista terrorista szervezet, mely képes volt sokáig egyenrangú félként harcolni a hadseregel. A szenderisták eleve mindig szovjetellenesek voltak, s a kínai reformokat is azonnal ellenezték, szóval számukra a szovjet rendszer bukása csak megerősítés lett. Kolumbiában pedig egészen a 10-es évekig működött a FARC nevű még kiterjedtebb kommunista fegyveres szervezet, melynek bonyolultabb viszonya volt a szovjet rendszerrel, nem volt teljesen szovjetellenes, de azért inkább a Che Guevara féle vonal híve volt.

Persze kellett egy globálisabb, ideológikusabb válasz is. Mára meg is lett. Ami számomra sajátos, ma már a hivatalos kubai szövegekben is megjelent. Lényege röviden: igen, a marxizmus rendben van, de egy már elmúlt időszakra igaz, továbbá Marx európai volt, képtelen volt az Európán kívüli dolgokat átlátni, radikális ateizmusa miatt nem látta meg a vallás pozitív szerepét se, így elmélete ma már nem alkalmas egy az egyben cselekvésre.

Talán a legérdekesebb a nacionalizmushoz való viszony. A latin-amerikai baloldal szerint a nacionalizmus pozitívum, hiszen az antinacionalizmus a nemzetközi tőkét segíti. S ezt Marx szerintük nem látta át, pl. Marx a XIX. században a gyarmatosító hatalmak oldalán állt, abból a téves elgondolásból, hogy a nyugat általi gyarmatosítás erősíti a kapitalizmust, így pedig gyorsabban lesz proletárforradalom is - ez viszont a mai latin-amerikai neomarxisták szerint Marx fatális tévedése volt.

A magyar ballib meg értetlenül pislog. Nem érti, hogy miért mondja a latin-amerikai balos, hogy Orbán, Putyin, Lukasenka, a lengyel vezetés, stb. a kisebbik rossz a szabványos liberális-demokrata nyugati államokhoz képest.

A még nem ballibásodott, azaz nagyjából a 2021 előtti Puzsér egyik igencsak értelmes mondása volt ez.

Bár maga az alap téves volt, Puzsér valamiféle sose létezett, csak az ő fejében létező "polgári centrumot" képzelt el, mely ellenzéke mind a "nemzeti radikális" jobboldalnak, mint az "identitárius progresszív" baloldalnak, hanem középen van, nem-identitárius és polgári.

De most mindegy, hogy ez marhaság, mert ilyen nincs, mégis igaz Puzsér megfigyelése, hogy aki az egyik táborban megmondóember, az amint rádöbben hibájára és kezd gondolkodni, szélsebeséggel meg se áll, míg nem lesz a másik tábor szerves tagja, azaz sose áll meg "középen".

S mondott is erre példákat mindkét irányból. Talán Balavány volt az egyik, aki pár hónap alatt ünnepelt fideszes újságíróból ünnepelt ballib újságíró lett. A másik irányra meg talán Dopeman volt a példa, aki Orbán-ellenes forradalmárból mára fideszes vendég lett tv-műsorokban.

A kereszténységbe befurakodott bomlasztó Hodász is igazolja most Puzsért.

A konkrét eset egyébként a kereszténységnek kedvez. Hodász nyílt szakítása Krisztussal nagy terhet vett le a keresztényekről.

Mivel most van a születésnapom, csak pár videót teszek közzé.

Emlékszik még valaki a brit Brexit-kampányra, melynek sztárja a UKIP egyik aktivistája volt, aki humoros amatőr zeneszámokkal kampányolt?

Nos, kiderült, vannak más számai is. Mandy zsidó, s a szerinte antiszemita Corbyn ellen is csinált dalt:

Ehhez kell angol tudás, talán a legjobb TED-paródia életvezetés téren:

Ezt is érteni kell. Az amerikaiak legalább képesek magukon röhögni. Talán a legtehetségesebb modern musical-paródia:

1968-as film, ezt nem merték volna megcsinálni, ha nem lenne mind a rendező, mind a főszereplők zsidók, egyébként fenomenális az egész ötlet:

Brazil zongoraművész, bemutatja a 10 nehézségi szintet, a 6. szinttől már neki is néznie kell a hangszert, nem megy vakon:

Megint tőle, 350 év zenetörténet (00:52-től a volt osztrák-magyar himnusz):

Egy könnyűzenei szám: engem a kommunizmus végére emlékeztet, akkor mindenhol ezt adták. Megragadóan primitív, annyira, hogy már kultikus lett:

Nem véletlen, aztán megvették a dal jogait a Leslie Nielsen féle Ördögűző-paródiához is.

Személyes emlék ez, amikor kimentem Kubába 1980-ban, folytonosan ezt adták:

Az 1978-as Grease nagyon nagy hatású film volt, pedig tulajdonképpen semmi tartalma. Az utánzások közül én inkább ezt, mert nem kedvelem a szőke nőket:

Személyes emlék a 80-as évekből: annyira hasonlítottam 16-19 évesen ehhez a spanyol énekeshez, hogy néha komolyan meg is állítottak az utcán. Plusz vicces volt 1985-től, hogy ráadásul a múzsám meg hasonlított az énekesnőre:

A világtörténelem legjobb zeneszáma - nagyon nehéz olyan verziót találni, hogy az előadás is jó, a sebesség is, s még a hangot is sikerült felvenni rendesen:

Alapvetően utálom a jelképi politizálást. Mert ez a dolgok sajátos folklorizációja, s szinte mindig hiányzik a tartalom mögüle.

Tuljadonképpen csak akkor állok ki jelképek mellett, ha azokat utálatos alakok szisztematikusan támadják. Azaz csak reakcióként.

De most van egy érdekes bolgár egy eset, mely jól mutat egy valós jelenséget.

Sokszor mondtam, a bolgár és a magyar szellemi élet sajátos időbeli eltolásban van: rossz is, jó is, minden átmegy Bulgáriába Magyarországból kb. 10-15 éves késéssel.

Ami teljesen hiányzott eddig Bulgáriából az a magyar jelenség, hogy az egyik politikai oldal mélyen magyarellenes. Enyhe formában ez a "szeressük az idegent" és a "merjünk kicsik lenni", durva alakban a hazai fociválogatott meccsein az ellenfélnek drukkolás és a nemzeti jelképek gyalázása.

Bulgáriában mindez teljesen ismeretlen volt, egyik oldal se volt bolgárellenes, az ellentétekben nem játszott soha szerepet ez, semmilyen alakban. Pl. az ami Magyarországon zajlott, hogy az egyik oldal szabályosan kampányt épített a határontúli magyar kisebbségek elutasítására teljesen elképzelhetetlen lett volna Bulgáriában: ha volt is vita ebben a kérdésben, a vita abban állt, hogy mindkét oldal a másikat vádolta, az miért nem támogatja jobban a határontúli bolgárokat.

Most Bulgária kezd nagyon nyugatos lenni. Amióta a szófiai amerikai követség megcsinálta a két legerősebb, egymást utáló párt nagykoalícióját, súlyos jelenségek zajlanak. Egyre euroatlantistább Bulgária. Apró dolgok is, pl. idén volt az első alkalom, hogy a budapesti bolgár követség is beállt a budapesti homokmenet üdvözlői közé. De íme egy fontosabb ismert dolog magában Bulgáriában.

Pár éve lett egy ötlet: legyen az EU legmagasabb zászlaja Bulgáriában, megelőzve az eddigi rekorder Finnországot. A terv szerint egy 110 méter magas zászlórúd a Rodope-hegységben, a történelmi Macedónia legkeletibb részén, egy olyan helyen, ahol rendszeresen tartanak foklórfesztivált.

Alapból - ha minden normális lenne - ez egy megalomán marhaság. S ha már megalomán, legyen legalább a legmagasabb a világon, jelenleg Egyiptom tartja a világrekordot egy 202 méter magas zászlórúddal. Szóval röhögtem az egészen, meg a szövegeken, hogy "nemzetegyesítő zászlórúd" és hasonlók.

Aztán jöttek a nyugatos értelmiségiek, a "szépek és okosok", a mindentudók, s elkezdték teljesen abszurd módon kritizálni az ötletet. S egyre hangosabbak lettek, a végén szabályos bolgárellenes gyűlölködés alakult ki, mintha csak Magyarországon lennénk egy belpesti SZDSZ-es sejtben. Ez persze csak erőt adott az ötlet híveinek, s csodák csodájára összejött a pénz a megvalósításra. Pedig nem volt kevés a pénz: ezen a magasságon el kell tudni, hogy álljon a legerősebb széllökéseknek, plusz fölrengésbiztonsági követelmények vannak, az egész szerkezet 55 tonnás, az összköltség 1,2 millió leva (kb. negyedmilliárd Ft).

2 hete átadták a zászlót. Most már persze annyira politikai esemény lett, hogy maga a köztársasági elnök adta át, aki a zászló tövéből kritizálta a kormányt annak túl ukránpártisága miatt.

Így lettem aztán a rozseni zászló híve.

Azóta is minden nyugatos értelmiségi magán kívül van. Egyrészt jöttek a humoros "leleplezések", hogy pl. a zászlórúdat Törökországban gyártották, lásd "miféle bolgár hazafiak, a törökök csinálnak nekik zászlót". Meg a gazdag képanyag az átadásról, gondosan kiválasztva onnan orosz zászlót lengető embereket, lásd "aha, a Kreml finanszírozta az egészet".

A magyar helyzethez képest a bolgár egy dologban más: míg Magyarországon a magyarellenesség teljes mértékben "baloldali", addig Bulgáriában a bolgárellenesség egyértelműen "jobboldali".

Interjú a Megbokrosodotttal az ATV-ben, címe "Gazdaság: hogyan jövünk ki a válságból?":

A válasz egy mondat: sose hallgatunk a Megbokrosodottra és elvtársaira, eleve semmilyen "szakértőre".

Nagyon szégyellem, hogy egyszer - 2009-ben - rá szavaztam.

Június 29. óta teljesen autópályás a Budapest és a bolgár-szerb közti útvonal.

Amikor először szereztem autóvezetőként személyes tapasztalatot ezen a téren, az éppen 31 éve volt. Akkor a teljes Budapest-Szófia közti kb. 750 km-es út nagyobb része nem volt autólya: csak a Budapest-Kecskemét és az Újvidék-Niš közti rész, kivéve magát Belgrádot, itt át kellett menni a városon.

A szerbek aztán megcsinálták autóútként a maradék szakaszt Újvidék és a magyar határ között, 2011-re ez teljes autópálya lett. Közben 2006-ra a magyar részen is meglett a teljes szakasz Kecskemét és a szerb határ között.

Maradt még a Niš és a bolgár határ közti rész, ez hagyományosan kevésbé fontos út volt. A hidegháborús időszakban Belgrádtól a fő út ugyanis délre ment, a tengerig, az akkori görög-jugoszláv határon keresztül. Ehhez képes Bulgárián keresztül menni kitérő volt, még a Törökországba menő forgalom nagyobb része is inkább Görögországon keresztül ment.

Aztán mindez megváltozott Jugoszlávia szétesésével, a háborúval, meg azzal, hogy hirtelen lett plusz egy ország az útvonalon, ráadásul az új görög-macedón határon a görög hatóságok évekig direkt lassították az ügyintézést a macedón névvita miatt. Szóval hirtelen igény lett a bulgáriai kitérőre.

A Niš és a bolgár határ közti szakasz viszont teljesen alkalmatlan komoly forgalomra. Az út rendkívül szép egyébként, pl. kanyarog a Nisava folyó völgyében, 20 darab kis alagút is van közben. Csakhát alkalmatlan tranzitforgalomra. Végül a szerbek 2010-2018 között megcsinálták az egészet újra. Kicsit északabbra az eredeti úttól normál autópálya lett. Már nem szép, nincs mit nézni, de gyors. A bolgár határtól el lehet érni Nišig 50 perc alatt, korábban ez néha 2 és fél óra volt.

Most június 28-án a teljes szerbiai szakasz megvan, megépült a Belgrádot elkerülő autópálya is. Azaz most már Budapestről a bolgár-szerb határig minden autópálya.

Viszont van még 48 km Bulgáriában, a szerb határ és Szófia között. Ennek kétharmada máig nincs megcsinálva, bár egyharma építés alatt van.

Ha maradt volna Boriszov kormánya, meglenne már. Ugyanis Boriszov kedvenc hobbija az autópálya-építés. Ő máig a megépített km-ekben méri minden kormány sikerét. A hivatalos adatokat nem néztem - azok úgyse számítanak -, de saját tapasztalatom szerint az egész kész lesz 2025-re.

Hont ír Perintáról (is):

Valami, amit én hosszú ideje figyelek, de nem fogalmaztam meg.

A Perinta-jelenség emberi oldala.

Adott egy kifejezetten szép nő - szerintem a nők virágzási ideje a 40-50 közti kor, Perinta meg ennek pont a felső határán van -, akinek ráadásul minden mozdulatából sugárzik a heteroszexualitás. Van ez a nőtípus, aki tudatában van nőiességének, erre nagyon is érzékeny, s mindent meg is tesz, hogy ez a kisugárzása mindig meg is legyen.

Tessék megnézni Perinta személyes fényképeit a neten. Egyetlen képe sincs, melyen ne lenne sminkelve, megfésülködve, ékszerezve. Bár az öltözködési stílusa nem az én esetem - én a sportosabb stílust kedvelem -, de ott is mindig láthatóan meg van válogatva mit hord. Ami biztos: olyan kép nincs róla, mely megfelelne a feminista ideálnak, hogy "ahogy reggel felébredtem és magamra kaptam az első rongyot".

Olyan mint amikor a dohányzás ártamairól szónokló ember előadás közben dohányzik.

Ha mondjuk kellene mondanom egy személyileg azonos nőt az ellenoldalról, azt mondanám: Ferencz Orsolya fideszes képviselő. Azonos korosztály, azonos stílus. Csak ott nincs inkoherencia a kinézet és a szöveg között.

A Facebook le is tiltotta Hont cikkét, én még időben láttam.

Kubai életem (1980-1986) sok hasznos dolgot adott nekem. Nem csak a nyilvánvalót, a családomat (ott ismertem meg a feleségemet), hanem sok élményt is.

A korabeli szokás szerint a hivatalos magyar vendégeket meghívták a helyi magyar képviselők. Nyilván a legfelsőbb szintet leszámítva, ők olyan magasan voltak, hogy nem férhetett hozzájuk élő mezei kiküldött.

Pl. Marjai József elvtárs sokszor volt Kubában ottlétünk alatt is. Aki nem tudná, 1978-1988 között Marjai volt a magyar külkereskedelem gyakorlatilag egyszemélyű ura, Kádár abszolút megbízott benne, így az övé volt az utolsó szó minden külkereskedelmi kérdésben ebben az időszakban. Kádár maga sose döntött külkereskedelmi kérdésben nélküle. Akkora nagy úr volt, mint Fekete János, csak ő nem a devizaügyekben, hanem a külkeresekben.

Szóval ő már az a szint volt, aki csak munkatalálkozókon érintkezett a helyi magyar képviselőkkel, nem lehetett őt meghívni vendégségbe.

Az alacsonyabb szint viszont emberközeli volt, persze őt se hívhatta meg egy egyszerű kiküldött, de egy vezető beosztású már igen. S ez el is volt várva.

S ez a szint sok érdekes dolgot mesélt. Végülis ez a középkáder szint volt az, aki a tényleges munkát végezte, a felsőbb szint utasításai adta kereteken belül. Így a legjobban ők láttak bele a dolgokba.

16 éves voltam és nagy filmbarát. Ekkor jött az egyik legérdekesebb vendég, a Kiadói Főigazgatóság egyik közepes rangú munkatársa. A Kiadói Főigazgatóság akkor egy a Kulturális Minisztérium alá tartozó önálló szerv volt, gyakorlatilag ez volt a Cenzúra Hivatal a Kádár-rendszerben.

Sajátos módon a cenzúra 2 részre oszlott: belföldire és külföldire. A belföldi termékek esetében nem volt egyedi állandó cenzúra. Azaz nem az volt, hogy valaki írt egy könyvet, cikket, majd azt a Főigazgatóság megnézte, s engedélyezte vagy nem. A rendszer sokkal egyszerűbb volt. Maga a kiadás joga volt korlátozva, azaz voltak kiadók, ezek bármit kiadhattak elvileg, külön engedély nem kellett. Ha pedig aztán az adott kiadó olyat adott ki, amit nem kellett volna, akkor egyszerűen leváltották az adott kiadó vezetését. Pontos utasítás nem volt, hogy mit nem szabad kiadni, ezt "érezni" kellett, így minden az adott vezetőn múlott: ha bátor volt, engedett többet, ha meg gyáva, akkor azt se engedte, amit a felső vezetés egyébként engedett volna.

Lásd: Mozgó Világ ügy 1983-ban, a szerkesztőség egyszerűen le lett váltva, mikor az túlment az "elvárt" határon, de cenzúra ott se volt formálisan, a lap maradt, ahogy korábban, úgy aztán is bármit közzé tehetett, egyszerűen az új szerkesztőség már jobban "vigyázott".

Ugyanez ment minden más területen is, pl. a zenészeket se a Főigazgatóság cenzúrázta, hanem a lemezkiadó vállalat, a koncertszervező, melyek tudták mit nem szabad. Ha meg hibáztak, akkor jött a büntetés, súlyos esetben leváltás.

A leváltás nem okozott semmilyen gondot, hiszen eleve minden kiadó állami volt közvetlenül vagy közvetve. Egyedül egyházi kiadók léteztek az államtól függetlenül, de ezek meg duplán óvatosak voltak, nem adtak ki semmit, ami ne szűken egyházi tematika lett volna.

Tulajdonképpen tehát belföldi ügyekre a Főigazgatóság csak amolyan felettes szerv volt, utólag lépett, ha "baj" volt, akkor is az egész kiadásért felelős szerv ellen, nem egy-egy adott kiadványra reagálva.

Külföldi termékek esetében viszont a rendszer szigorúbb volt. Itt tényleg termékenként ment az ellenőrzés. Ezért is volt új filmek esetében több hónap késés az eredeti és hazai bemutató között, kellett pár hónap az engedélyezéshez. Ugyanez könyveknél, zenében.

A vendég meg erről mesélt. Ő a filmosztályon dolgozott. S Havannába is a helyi filmfesztivál miatt jött: filmet nézni, kiválogatni mi a jó film, s abból mi az, ami alkalmas magyarországi bemutatásra. Majd ezeket meg is vette aztán a Mokép, az akkori egyetlen magyar filmforgalmazó.

Sajátos, sokan el se hiszik, hogy míg általánosságban a kubai kommunizmus a magyar kommunizmusnál jóval elnyomóbb volt, ez két területen nem érvényesült: szex és kultúra. A szex esetében a kubai hatalom nem szólt bele ki mit csinál, a rendezetlen családi élet nem számított fekete pontnak.

A kultúra terén pedig a kubai cenzúra sokkal-sokkal engedékenyebb volt a Kádár-kori magyarnál: egyedül a kemény pornó, a durván véres horror, s a nyíltan antikommunista üzenet volt betiltva, de minden más szabadon ment. Egy sor film, melyet Kádár alatt Magyarországon nem mutattak be, Kubában szabadon ment minden moziban. A zenében még inkább: a kifejezetten antikommunista emigráns kubaiak zenéje is szabadon ment.

A szovjet elvtársak akkoriban panaszkodtak is sokat: a kubai elvtársak miért nem folytatnak szocialista kultúrpolitikát. Pl. miért nyomatják pl. Rambót, mikor lehetne helyette szovjet háborús film is.

Szóval érdekes volt, hogy míg a havannai filmfesztivál filmjeinek 95+ %-a simán ment minden kubai moziban, addig a magyar bevitelhez válogatni kellett.

Kérdeztük: van-e valami utasítás a válogatáshoz. Ő meg elmondta, nincs abszolút semmi, teljesen szabad kezük van. A szakembernek tudnia kell mi elfogadható és mi nem. Ha valaki nagyon biztosra akar menni, persze konzultálhat az illetékes pártvezetéssel - az MSZMP KB Kulturális Osztállyal, ahol Lendvai Ildikó volt a vezetőhelyettes akkoriban -, de ha valaki folyton konzultál, ezzel ezzel azt igazolja, hogy alkalmatlan a munkára, hiszen képtelen önálló döntéseket hozni.

Volt akkor ott egy argentín film. Argentína akkor olyan Kádár-típuső helyzetben volt.

1955-ben az USA segtíségével katonai puccs történik Argentínában Perón uralmának megdöntésére. Perón nagyon kellemetlen ember volt Amerikának, egyrészt ellensége volt az amerikai politikai rendszernek, másrészt viszont abszolút szovjetellenes volt, így nehéz volt őt betenni a "komcsi felforgató" kategóriába. A katonai diktatúra képtelen stabilizálni a helyzetet, majd amikor azt hiszik, ez mégis lehetséges és választásokat írnak ki 1973-ban, azokon Perón nyer ismét. Amerika szerencséjére Perón 1 évvel később meghal, a helyére lépő felesége (ez nem a híres Evita, hanem a második felesége Isabel), aki azonban alkalmatlannak bizonyul az ország irányítására. Ekkor a perónisták szétszakadnak, egy bal és jobb részre, egymás ellen is harcolnak fegyveresen. A káoszban jön az új katonai puccs, a katonai diktatúra végül a falklandi háborús vereségbe bukik bele, 1983-ban.

A film éppen ebben a végső szakaszban készült. S jelképesen a katonai diktatúra ellen készült, persze nem nyíltan, hiszen a diktatúra alatt csinálták, nem is lehetett volna nyíltan ellenzéki filmet csinálni.

Szóval semmi gond nem lett volna. A kommunista Magyarország is ellenezte az argentín katonai diktatúrát, bár a hírekben kevésbé volt téma, mint chilei: ennek politikai oka volt, mert bár az argentín diktatúrának kb. kétszer-háromszor annyi áldozata volt, mint a Pinochet-féle diktatúrának, de Chile esetében a katonai puccs egy kommunista kormány ellen történt, míg Argentína esetében egy "fasisztának" nevezett ellen.

De viszont mégis baj volt: íme egy már gyengülő diktatúra, mely lám ilyen óvatosan ellenzéki filmet is enged, s a párhuzam a kádárista megtorlás áldozataival.

• Kiváló film, de Magyarországon bemutatni ilyet sajnos nem lehet - mondta az illetékes.

Az OnlyFans és a hozzá hasonlatos szolgáltatások kapcsán.

Először is párhuzamos példaként egy nem szexipari szolgáltatás.

A magyar csatornákból szinte csak a közéletieket nézem. A legnagyobb magyar közéleti YT csatorna a Partizán, durva számításaim szerint 5000 amerikai dollár a havi bevételük a YT reklámprogramjából. Úgy számolható ugyanis átlagban, hogy ha egy videót megnéznek egy hónap alatt naponta legalább 500-an, az nagyjából 1 dollár havonta a feltöltőnek.

Magyar mértékkel a Partizán szuper sikeres, dehát ez a bevételük nevetséges, valószínűleg költségeik tizedét se fedezi. Ha nem lennének az amerikai szponzorok, bezárt volna rég a "bolt".

Ez az 5000 dollár akkor lehetne elfogadható bevétel, ha egyetlen feltöltőé lenne, azaz a tipikus egyemberes videó blogger kategória. Talán még 5-6 magyar lehet, aki eléri a Partizán számait. Közéleti kategóriában senki. Az ismertebbek közül mondjuk Puzsér meg se közelíti ezt, durva számításaim szerint 600-700 dollár lehet a havi bevétele a YT-tól.

Csak a pontosság kedvéért. A magyar első számú YT-sztár Dancsó Péter, nem nézem őt, mert nem közeleti tematika, meg eleve nincs olyan témája, ami számomra fontos. Az ő jövelme havi 6-7 ezer dollár lehet.

De most a szexiparról. Adott a fiatal lányka, különösen Kelet-Európában, elolvassa a fejszédítő statisztikákat, csak sose nézi, ezek amerikai sztárok, alulról oda bekerülni olyan, mint hogy a kisgyerekből nemzetközi hírű sztárfocista lesz.

Jön tehát a teljesen normális tartalom kezdetben. Olyan enyhe erotikus ízzel, de nagyon finoman. A lányka ruhákat mutat be, sétálgat, stb. A YT a szofterotikát sem tiltja 18 éven felüliek esetében. S megjön aztán a havi 10-15 dollár, ha meg eléri a 100-at, már sztár. Mert ez a műfaj határa. Persze így is többet keres, mintha mondjuk a kutyás vagy sportolós videókat csinálna, de nem ez volt az álma.

Persze lehet még fizetett influenszer, de ez rögös út: előbb híresnek kell lenni, csak aztán jönnek az ajánlatok. Meg nehezebb is, nem elég csak illegni-billegni.

S akkor jön az OnlyFans. Ott a tartalomért fizetnek, s nincs is ez az egész szoft korlát, lehet "merésznek" lenni. Még a Patreon is, bár az nem annyira népszerű.

Csak aztán kiderül, fullasztó a konkurrencia. Kiderül a végen: vagy pokoli szerencse kell vagy keménypornó LiveJasmin stílusban, csak annyival jobb, hogy legalább nem Gattyán típusú gazemberek gazdagodnak belőled.

A vége meg úgyis a prostítúció, jobban is fizet, könnyebb is.

A lejtő csúszos. Persze van aki megáll rajta. De azokból gazdag se lesz.

Csúszás közben viszont sajátos jelenség a mosoly. A lányka tudja, nem rendes dolgot művel, s a mosoly mögé rejtőzködik, mintha csak viccelne. Ennek verziója még a hamis meglepettség, mintha valaki csak kényszerítené, mintha véletlen lenne az egész.

A legvége persze már mosolytalan, az már a cinikus üres tekintet.

Aki már korábban se ad elő hamis mosolyt, arról tudható: nem lesz zuhanás a vége.

Egyébként semmi bajom a művészi igényű erotikával, de az más. Szóval nem vagyok puritán keresztény.

Lényegtelen protokoll interjú egy lényegtelen, bukott, bár mindenképpen profi politikussal. Egyetlen egy része van, ami mond valamit: a múlt megítélése.

Nehéz a ballib politikus élete. Hiszen egyszerre kell éljeneneznie a nyugatot és szidnia a kommunizmust, de az utóbbiban óvatosnak kell lenni, mert a kádárista kisember nem tűri a kemény kritikát a Kádár-rendszer ellen.

Továbbá persze ott a minden emberben működő lelki béke hatás: kevesen képesek nem egyenesvonalú fejlődésnek felfogni saját életüket. Én erre nagyon vigyázok, igyekszem nem így tenni, de valószínűleg én is így teszek sokszor, csak esetleg más szinten.

Mint amikor az ókori V. századi Athénben Digenész megszidta Platónt, hogy lakása gazdagon berendezett, elitként él, miközben a szépet és jót hirdeti egyedüli értékként, így felemeli magát az emberek fölé, mire Platón azt mondta: te teljesen ugyanezt csinálod, csak más alakban, a kényszeres szegénységeddel emeled magad az emberek fölé. Ugyanaz a kevélység.

Szóval szinte karikatúra, amit előad Újhelyi. A narratívája szerint a Kádár-rendszerben a rosszak azok voltak, akik szóban idomultak a rendszerhez, miközben nem szerették, ezekből a "gerinctelenekből" lettek a rendszerváltozás utáni "véresszájú" antikommunisták. Míg voltak a jók: a reformerek, akik meg mindig nyugatot akartak, ők mindegy mit tettek, hiszen életük a bizonyíték nagyszerűségükre.

A röhej: maga Újhelyi személyesen nem is érintett, hiszen 14 éves volt a rendszerváltozáskor, azaz még KISZ-tag se lehetett. Mégis köteles a ballib tábor ma is létező kádárista nosztalgiája miatt ezt a baromságot előadni.

A volt Brit India legsajátosabb része Pakisztán, itt máig bonyolult a nemzeti identitás kérdése.

A volt Brit India 3 mai államot jelent: Banglades, India, Pakisztán.

Indiában sikerült idővel kialakítani egyfajta közös identitást. A központi kormányzat viszonylag gyenge, az egyes államok jelentős hatalommal bírnak. Az India közel felét kitevő hindu/urdu nyelvű lakosság pedig - az előzetes tervek ellenére - beletörődött, hogy az angol nyelv a hindivel együtt országos hivatalos nyelv, s helyi szinten minden állam maga dönt saját hivatalos nyelvéről, sőt a hindi még iskolai tárgyként se kötelező, ha az adott állam így akarja.

Bangladesben adottság volt az identitás. A lakosság 90 %-a muszlim bengáli, további 8 %-a pedig hindu bengáli, a nyelv az összekötő elem.

Pakisztánban viszont a probléma az, hogy az eredeti terv az állam létrehozására sose valósult meg.

A pakisztáni államiság alapötlete: a muszlim indiaiak kapjanak saját államot, ez az állam pedig az Indiát a brit uralom előtt 3 századon keresztül uraló Mogul Birodalom egyfajta visszaállítása lesz. A Mogul Birodalom annak idején szinte az egész mai Indiát uralta (a legdélibb részt leszámítva), valamint a mai Pakisztánt, Bangladest, se még Afganisztán nagy részét is.

A terv szerint Pakisztán magva az "5 muszlim régió", ezek neveiből van a Pakisztán szó is: P mint Pandzsáb, A mint Afgána, K mint Kasmír, I mint Szindh, s "sztán" pedig Beludzsisztánból.

A brit uralom végén (1947) megállapodás volt, hogy a brit gyarmati terület a többségi vallás alapján lesz megosztva a 2 új állam, India és Pakisztán között. Beludzsisztán, Szindh és Afgána Pakisztáné lett (az utóbbiból természetesen az a rész, mely nem volt a már független Afganisztán része). Panzsab két kb. egyenlő részre lett osztva, a szikh és hindu többségű keleti rész Indiához került, a muszlim többségű nyugati meg Pakisztánhoz.

Vallási alapon ketté lett választva Bengália is, a nyugati hindu rész Indiáé lett, a keleti muszlim rész Pakisztáné. Csak éppen ez a terület majdnem 2000 km-re feküdt Pakisztán többi részétől. A helyzet nem is működött, Kelet-Bengália véres háború után - jelentős indiai segítséggel - elszakadt Pakisztántól, 1971 óta független állam Banglades néven. Nem csak a távolság volt probléma, hanem bármiféle közös identitás hiánya is Nyugat- és Kelet-Pakisztán között, az egyetlen közös elem az iszlám volt, de ez nem volt elegendő. A fő probléma az volt, hogy a pakisztáni elit nagyrészt nyugat-pakisztáni volt, miközben lassan népesebb lett Kelet-Pakisztán, mint Nyugat-Pakisztán, ezen kívül a nyelvi kérdés: nyugaton történelmi okokból a Mogul Birodalom nyelvét, az urdut akarták egyedüli nyelvként, míg a bengáli nyelvű keletiek számára ez súlyosan sértő volt.

De volt még egy probléma még Brit India felosztásakor. Hivatalosan, jogilag csak a terület egy része volt brit gyarmat, a többi része jogilag brit védnökség volt, formálisan független státusszal. A megállapodás szerint ezek az államok dönthettek hová csatlakoznak, de függetlenek is maradhattak. A függetlenség választása azonban minden esetben meg lett gátolva, nyomásgyakorlással, de megesett, hogy katonai eszközzel is. Az egyik ilyen állam Kasmír volt, ahol végül, miután a helyi vezetés megértette, hogy nem lehet független, Indiát választotta, annak ellenére, hogy a lakosság zöme Pakisztánhoz akart csatlakozni. Emiatt tört ki az első indiai-pakisztáni háború, melynek máig ható eredménye, hogy Kasmír nyugati harmada Pakisztánban van, középső és keleti része pedig Indiában. Az indiai Kasmír állam ma az egyetlen muszlim többségű indiai állam.

A pakisztáni identitás problémája az, hogy nem teljesült a "muszlim indiai" képzet, hiszen ma a volt Brit India muszlim lakosságának nagyobb része él Indiában és Bangladesben, mint Pakisztánban.

Ezen kívül Pakisztánon belül több nemzetiség van. Az ország hivatalos nyelve, az urdu, a lakosság kevesebb mint 10 %-ának az anyanyelve, ez tulajdonképpen az India felosztásakor Pakisztánba menekült elit nyelve, mely elit máig a legerősebb csoport az országban.

A legnagyobb csoort a pandzsábi 40 % aránnyal, s még vannak kb. 20-20 % aránnyal a szindhiek és a pastuk. (A pastukat általában Afganisztánnal azonosítják, pedig Pakisztánban több a pastu, mint Afganisztánban.) S van még 3 % körüli baludzs, az ország délnyugati részén.

napjaink leghíresebb pandzsábi családja: a brit kormányfő és a felesége (ők azonban a pandzsábiak között a hindu kisebbségből származnak)

Mai határokkal a volt Brit India. Világoszöld: Kasmír ma 3 országban, az északkeleti részt elfoglalta Kína, ezt Pakisztán elismeri, India nem. Narancs: Pandzsáb, ma 2 országban. Piros: Bengália, ma 2 országban. Szürke: nem tartozott a Brit Indiához. Sötétzöld: eredetileg független állam, később lett India része.

Az, hogy mi a nyelv és mi a nyelvjárás tiszta ügy. Nem objektív, de tiszta: ugyanis csakis szubjektív akarat kérdése mikor az egyik, mikor a másik. De világos: nyelvjárás az, ami magát annak akarja tekinteni.

A "nyelvjárási tudat" ismérvei:

• a beszélő nem akarja minden helyzetben használni nyelvét, ezt nem is igényli,
• nyelvét vagy alacsonyabbrendűnek, csak egyszerű élethelyzetekre alkalmasnak tekinti, vagy ha mégse, azaz büszke a nyelvére, akkor is azt amolyan belső közösségi értéknek tartja, melynek nincs helye a közösségen kívül,
• a magas műveltséghez elengedhetetlen elem az adott nyelv szabványosnak tekintett verziójának ismerete.

Pl. az amerikai négerek nyelvjárása - ez a legismertebb, mert a halivúdi filmekből mindenki hallotta már, lásd néger bűnözők a gettóban tematika - teljesen sajátos, sokszor angol anyanyelvűek se értik rendesen, de ez tipikus "alacsony" nyelv: a beszélői se használják máshol, maga a drogdíler se így beszél a gettón kívül. Tulajdonképpen az egyetlen terület, ahol még használják az a néger könnyűzene.

Sokszor a külső érdeklődés egyenesen ellenérzést vált ki. Ha egy idegen a jamaikaiak nyelvét igyekszik tanulni, azt a jamaikaik betolakodásnak érzik. Hiszen ők is csak családi, utcai helyzetekben beszélik. A műveltség jele Jamaikában, hogy valaki tudja jól utánozni a brit angolt. Az utca nyelvét beszélni "hivatalos" helyen olyan, mint papucsban menni az operába vagy böfögni vendégségben.

A svájci német beszélői már nem ellenségesek, de ők se értik, minek akarna pl. valaki svájcinémetül írni, mikor azon csak beszélni szokás.

A nyelvjárás azon esete a legérdekesebb, amikor az adott nyelvjárás nyelvjárásnak tekinti magát, azonban mégsincs semmilyen jellemző "nyelvjárási tudat", azaz:

• a beszélő minden helyzetben használja nyelvét,
• nyelvét teljesen egyenértékűnek tartja a nyelv más változataival,
• a magas műveltséghez tekjesen elegendő az adott nyelv ismerete, nem kell más verziót ismerni.

Az amerikai angol a legismertebb példa. De ilyen az ausztráliai angol is. Aki brit angolt beszél ott, az nem "szépen" beszél angolul, hanem külföldi.

A spanyol esetében sokkal több nyelvváltozat van. Spanyolország esetében még volt történelmileg olyan jelenség, hogy "fontos" helyzetben a "művelt" ember kasztíliai spanyolt beszél, bár ez is egyre inkább csökken, ma már ellenkező jelenség is van, a régióbeli identitására büszke ember direkt nem beszél kasztíliaul. Ma már pl. az andalúziai tv-csatornákon is kisebbségi a kasztílai kiejtés.

A 6 fő latin-amerikai spanyol nyelvjárés esetében pedig mindez fel se merül. Aki kasztíliai spanyolt beszél ott, az spanyol turista, helyi ember ilyet sose tenne, semmilyen helyzetben, semmilyen műveltségi szinten. Egyszerűen a nyelvjárás a szabvány, s bár magát nyelvjárásnak tekinti, egyetlen más nyelvjárást se tekint magasabbrendűnek.

Minden spanyol anyelvű ember egyértelműen felismeri ki helyi és ki idegen spanyolnyelvű.

Az egyes nyelvjárások között természetesen a legnagyobb eltérés a kiejtésben van. Bár van persze szóhasználatban és nyelvtanban is, de ezek sokkal kisebbek. (Én pl. máig nem tudok többes szám második személyben rendesen ragozni spanyolul, mert Latin-Amerikában tanultam, ahol nincs többes szám második személy.) A kiejtés viszont erősen regionális.

A probléma a modern korban jelentkezett. Amikor beindult a spanyol nyelvű filmipar, egyrészt Latin-Amerikában, márészt Hollywoodban is van is van spanyol filmipar. Amíg egy film nem akar nemzetközinek hatni, nem gond persze. De amikor egy adott produkciót eleve úgy akarnak eladni, hogy azt mindenki a "sajátjának" érezze, már nagy probléma a kiejtés megválasztása.

E célból ki lett találva a "kiejtés-semlegesítés" nevű módszer. Egyrészt el lett vetve a 2 legtávolibb hangzású kiejtás: az argentín-uruguayi és a kasztíliai. Az előbbi a benne szereplő "zs" hang miatt, mely más spanyol nyelvjárásban nincs, plusz amiatt, hogy egyes igékben a hangsúly nem ott van, ahol máshol. Az utóbbi pedig a selypítős "sz" és a "th" miatt, ami ismét sehol máshol nincs, s a már említett többes szám második személy miatt, mely Spanyolországon kívült, mintha ma valaki Magyarországon a kihalt múlt időket használná.

A karibi spanyolt nem szeretik a gyorsasága miatt, a közép-amerikait a sajátos személyes névmás használat miatt. A mexikói spanyol a leglassúbb, ott ráadásul nincs hangelharapás, szóval ideális a szappanoperákhoz, de azért valamelyest keverik egyfajta lassított karibi spanyollal és andoki spanyollal.

Élő ember persze így nem beszél, de ez a verzió jó a néző számára, a hatás: idegen beszéd, de nem azonosítható egy régióval se. Plusz lassú, tagolt, minden érthető. A latin szappaneopera-sztárokat tanfolyamra járatják, hogy megtanulják saját anyanyelvűket a forgatás alatt "szabvány szappanoperásan" beszélni.

Alapvetően a nacionalizmus egy marhaság.

Történetileg a nacionalizmus eleve egy liberális találmány, célja egyedül a normalitás felrúgása volt.

Ettől teljesen független tény: ma a nacionalizmus egy hasznos eszközzé lett a liberalizmus ellen. De ettől még nem több, csak hasznos eszköz, ez nem változtat eredeti károsságán.

Egyébként még ma is megpróbálják használni a nacionalizmust a liberálisok új országok esetében. Régi emlékem, még a 90-es évekből egy beszélgetés valamelyik magyar tv-műsorban, az akkor éppen nyíltan polgárháborús észak-macedóniai helyzetről. Válogatott liberális társaság beszélgetett, CEU-n oktató macedón professzor, macedóniai albán megint a CEU-ról, magyar részről meg a témát állítólag ismerő, bár nevetségesen elfogult - félig bolgár, félig magyar - Krasztev Péter, szintén a CEU-ról persze.

Vicces volt: még az egyébként liberális hitű macedón és albán se osztotta Krasztev elméleteit. Krasztev ugyanis arról szónokolt, hogy íme, alig pár éve létezik Észak-Macedónia államként (akkor persze még "Észak-" nélkül), s micsoda nagyszerű lehetőség ez egy nyugati, polgári nacionalizmus kialakítására, mint ami az USA-ban is van, hogy az amerikai nemzet állampolgársági alapú, nem etnikai (ami egyébként ma már az USA-ra se igaz, de ezt most hagyjuk).

Krasztev meg nyomta, nyomta a szöveget, a valóság ugyanis sose zavarja a meggyőződéses liberálist. Hiába mondta neki a macedón, hogy ilyen nem létezik náluk, s sose létezhet, mert ők nem az USA, nem bevándorló ország, s az állampolgárság jogi tényező, nem nemzetalkotó elem. Az albán résztvevő elmondta, természetesen tiszteli a macedón államot, ellenzi a nagy-albán nacionalizmust, ellenzi az albán szeparatizmust, de neki is a nemzettársa inkább egy albániai vagy koszovói albán, mint egy macedóniai macedón, mert az állampolgárság jogi kötelék, a nemzet meg természetes, történelmi egység.

Krasztev meg bámult maga elő, egyre kétségbeesettebben, olyan "hát még a CEU is tele van fasisztákkal!" nézéssel. Képtelen volt végig megérteni, hogy nem lehet polgári, "multietnikus" meg "nemzetiségsemleges" nemzetet teremteni a Balkánon, a legtöbb ami elérhető az a nemzetek békés együttélése egy adott országban.

Pedig még Jugoszláviát is felhozták neki. Ahol a kommunista diktatúra is gyorsan felismerte, nem lehet jugoszláv nemzetet csinálni, abba is lett ez a terv hagyva szinte a legelején, Tito hivatalos politikája onnantól a nemzetek "barátsága és testvérisége" volt. Még a Belgrád-Zágrád autópálya neve is Autoput Bratstvo i jedinstvo (Testvériség és egység autóút) volt Tito alatt.

Ahogy a Szovjetunióban is gyorsan letettek a "szovjet nemzet" projektről, a hivatalos álláspont az volt, hogy majd valamikor a távoli jövőben lesz ilyen, de most nem ez van, hanem "szocialista testvérnemzetek barátsága".

A komcsik tehát megértették, a libbantak nem.

De honnan is ez. Onnan, hogy az ellenkezője legalább akkora hülyeség. Egy ostoba cikk az Indexen, mely szerint a lángos valamiféle magyar világszabadalom. Az internet kora előtt tömegével léteztek ilyen mítoszok. De ma, amikor mindennek fél perc utána néznI?

Mivel gyakorlatilag egyszerre több nemzeti kulturális hatás alatt nőttem fel, több ország és hagyomány hatott rám, már zsenge kamaszkorban felismertem a nemzeti mítoszok abszurditását. Amikor ugyanis egy gyerek több helyen hallja ugyanazt a mítoszt, akkor elgondolkodik.

Gyerek- és kamaszkorom 3 legviccesebb mítosza:

• a mi konyhánk a legjobb a világon, ezt mindenhol elismerik,
• a mi lányaink a legszebbek a világon, ezt közismert tény az egész világon,
• s persze: a mi nyelvünk a legnehezebb a világon, idegen ember sose tudja megtanulni.

Aztán amikor az embert ugyanazt, néha szó szerint, hallja több országban, mindig ugyanazzal a határozottsággal, akkor gyorsan rájön: ez kamu.

Egyszer Kubában találkoztam egy Saint Kitts-Nevis-i sráccal. Elmondta, a kubai lányok nagyon szépek, de a Saint Kitts-Nevis-i lányok a legszebbek a világok, ez az egész világon ismert tény. Annyira lelkes volt a srác, hogy nem akartam megbántani azzal, hogy szerintem a világ 95 %-a nemhogy a Saint Kitts-Nevis-i lányokról nem hallott semmit, de arról se, hogy van egyáltalán egy Saint Kitts-Nevis nevű ország.

Szóval természetesen a lángos nem magyar találmány, s nem világhírű. Az emberiség, amióta tésztát használ, készít különféle kenyértípusokat. Ezek egyike a lepény. Sok verzió létezik. Egyes verziókat tűzön sütnek, így ropogós lesz, másokat olajban, zsírban, ezért lágyabbak. A magyar lángos a lágy típushoz tartozik.

A Balkánon tök ugyanez létezik, mekica vagy mekika néven (az előbbi bolgár, az utóbbi szerb), a "mek" (lágy) szóból a név. Az alapanyag és a sütés módja ugyanaz, mint a lángosé. Az eltérés: a szerbek vastagabb tésztát sütnek, a bolgárok meg a magyarhoz hasonló vastagságút, de kisebb darabokat.

Egyébként innen az egyik számomra teljesen abszurd bolgár szokás: porcukorral vagy lekvárral enni a lángost. Nekem ez teljesen idegen, én a balatoni lángoson nőttem fel, azaz "üresen", esetleg fokhagymás szósszal, de édesen soha. Ahogy mai modern magyar lángosevés is taszít, hogy szinte pizzát csinálnak belőle.

S miért rossz a nemzeti mítoszok túltengése? Mert a sok "mi vagyunk a legjobbak" kamuban elvész az, amiben tényleg azok vagyunk.

A ballibek csak nem értik hogyan lehetett a romániai tanársztrájk sikeres, a magyarországi meg nem.

A romániai eseményeket nem figyeltem közelről, de egy tanársztrájkot átéltem Bulgáriában, s az is sikeres volt.

Ez a 2007-2008-as tanévben volt, gyakorlatilag az egész első félév ráment. Érintett voltam, a kisebbik fiam akkor még iskolás volt, szóval szeptember közepétől január közepéig nem járt iskolába. (Bulgáriában a tanév kezdete szeptember 15.)

Íme mik is voltak a fő sajátosságok, melyek mind egyben eltérések is a magyar sztrájkhoz képest:

• maguk a tanárok szervezték az egészet, nem törpe szakszervezetek (Bulgáriában se szakszervezeti tag a tanárok 85 %-a),
• a szervezők eleve azzal kezdték, hogy a sztrájk nem politikai, így mind a kormánypárti, mind a kormányellenes, mind a semleges tanárok örömmel csatlakoztak,
• a sztrájknak volt egy határozott célja, a bérszint megemelése 100 %-kal, s nem sok pontból álló, részben teljesíthetetlen követelések halmaza, lásd Brian élete típusú követelések, hogy "48 órán belül építsék le az egész Római Birodalom teljes hatalmi gépezetét",
• a sztrájkolók nem fogadtak el aktív támogatást ellenzéki pártoktól, ismert közéleti szereplőktől,
• amikor az első heti jelképes sztrájkot (napi 1 óra elhagyása) nem vette komolyan a kormányzat, a második héttől egyszerűen bezártak az iskolák.

Mindezzel szemben a magyar verzió az volt, hogy az egész valamiféle kormánybuktató akcióterv része. A támogatók között azonnak megjelentek a legszélsőségesebb ellenzéki személyek, ami ezt meg is erősítette. Aztán jöttek az abszurd követelések. Mindez sikeresen elérte: a tanárok 90+ %-a nem csatlakozott.

Bulgáriában ezzel szemben eleve csak egy téma volt, a bérszint. A kormányzat ajánlott emelést, azt nem fogadták el a sztrájkolók, végül - 3 hónap sztrájk után - el lett fogadva a 100 % emelés 2 részletben.

Az egésznek semmi politikai következménye nem lett. A kormányzat hatalmon maradt, a következő 2009-es választásig, még az oktatási miniszter is a helyén maradt. A 2009-es választást aztán elvesztette ugyan a kormánykoalíció, de teljesen más okokból. Tulajdonképpen a tanársztrájk követeleséinek teljesítése még növelte is a kormány népszerűségét 2007-2009 között.

Magyarországon meg mindig ugyanaz megy ezen a téren: bármi elégedetlenség is van, arra azonnal ráugrik a ballib keménymag, hogy "na most bukik a Zorbán!", amivel sikeresen eléri az elégedetlenség lelohadását.

Botrányt keltett Bulgáriában egy vezető macedón politikus nyilatkozata, pedig a baj, hogy lényegileg igazat mondott.

Észak-Macedóniával kapcsolatban tudni kell, a politikai élet sokban hasonlít ahhoz, ami Magyarországon volt 2010 előtt.

Egyrészt van a "baloldal", a volt kommunista párt utódja, mely azonban régóta nem baloldali a szó igazi értelmében, ezt mára teljesen felváltotta a nyugati középbal és az európai értékrend kritikálatlan elfogadásával. Persze széles a szavazói tábora: lelkes nyugatpártiaktól egészen olyanokig, akik egyszerűen emlékeznek a "szép" jugoszláv időkre. Szóval tipikus 2010 előtti MSZP-hangukat: nyugatimádat kádárista nosztalgiával.

Sajátos, de a volt Jugoszláviában ma Észak-Macedóniában van a legnagyobb Tito-kultusz. De ennek megvan a maga logikus magyarázata.

Van persze a "jobboldal" is, ez lényegében a VMRO. Eredetileg mint a Jugoszláviából való kiválás fő támogatója, nyugatpárti. Aztán miután az ex-kommunisták lahagyták őket a nyugatpártiságban, a VMRO kezdett amolyan óvatosan euroszkeptikus lenni, s nagyobb erővel nacionalista és hagyománypárti irányt venni.

A magyar médiákból is jól ismert Nikola Gruevszki volt az a VMRO-vezető, aki tulajdonképpen végig vitte ezt a váltást, azaz alatta lett a párt egyértelműen nyugatosból inkább szkeptikus. Tulajdonképpen Orbán útját járta be valamilyen formában, talán ezért is kaphatott Magyarországon menedékjogot, mikor az éppen baloldali macedón kormány börtönbe akarta záratni.

Maga a VMRO név is sajátos. Ez egy 1893-ben Thesszalonikiban alakult illegális szervezet (mai szóval: terrorista csoport), a cél az akkor török uralom lévő Macedónia felszabadítása. Bár voltak a szervezetnek olyan részei, melyek ki akartak egyezni a török hatóságokkal, azaz csak autonómiáért harcoltak, a fő rész egyedül a fegyveres harcban hitt. Amikor széleskörű felkelést robbantott ki a VMRO 1903-ban, az totális vereséggel végződött. Ezután a szervezet részekre esett végleg.

A vereséghez nagyban hozzájárult, hogy Bulgária semleges maradt a felkelés során. Természetesen külpolitikai okokból. Csak a vesztes felkelés után menekülőket fogadta be.

Az eredeti cél, a török uralom elleni harc, okafogyott lett 1913-ban, hiszen a balkáni háborúk végével Törökország elvesztette európai területeit, a ma is meglévő részt leszámítva. Innentől a macedón kérdés bolgár-görög-szerb lett, a terület legnagyobb részét felosztotta egymás között Görögország és Szerbia, egy kis rész (az északkeleti régió) pedig Bulgáriáé lett.

A görögök a macedónkérdést telepítéssel oldották meg. Miután a törökök kiűzték Kis-Ázsiából a görög lakosságot az I. vh. után, a menekülteket a görög állam Dél-Macedóniában telepítette le, ma ez a terület etnikailag immár száz éve görög. Aki maradt az eredeti lakosságból, az pedig vagy "hellenizált" vagy mehetett át a határon Bulgáriába.

A szerb (jugoszláv) területen a szervezet egy része autonóm jogokat akart, a másik rész fegyveres harcot hirdetett. Az akkori hivatalos szerb álláspont ugyanis az volt, hogy a macedónok szerbek, akik elfeledkeztek szerb identitásukról, azaz csak vissza kell integrálni őket a szerb nemzetbe.

A fegyveres rész jó kapcsolatokat épített ki az olasz fasisztákkal és a horvát usztasákkal. Legsikeresebb akciójuk a jugoszláv király és Louis Barthou francia külügyminiszter meggyilkolása volt 1934-ben. A VMRO kiképzőtábora egyébként Magyarországon volt, legalábbis ott is, Horthyék támogatták őket a közös anti-jugoszláv érdek miatt.

A VMRO eközben működött Bulgáriában politikai pártként, egészen 1934-ig, amikor minden pártot betiltottak. Eleve a VMRO már súlyos problémát jelentett a bolgár kormányzat számára, mert miatta nem volt lehetőség a kapcsolatok normalizására Jugoszláviával.

Egészen a kommunizmus bukásáig a VMRO természetesen nem létezett, egyedül emigrációban. Ezek egy nagyobb része bolgár nacionalista volt, kisebb része autonomista, mely lassan elfogadta az önálló macedón nemzet elméletét.

A kommunizmus alatt a nagy változás az volt, hogy Tito harcot kezdett a szerb nacionalizmus ellen, ennek része volt a "szerbségüket elfelejtett macedónok" tézis elvetése. A hivatalos jugoszláv álláspont a korábbi autonómista macedón tant fogadta el, mely szerint a macedónok valójában egy ősi szláv nemzet, mely különbözik mind a szerbektől, mint a bolgároktól. Tulajdonképpen Tito a macedón nemzet alapítója, így nem csoda, hogy máig ott a legnépszerűbb.

A kommunizmus végével ismét lett hivatalosan VMRO, persze azonnal két darab, Bulgáriában és Észak-Macedóniában is. A bolgár VMRO párt ma éppen egy zuhanóban lévő 1 %-os párt, de voltak már 10 % körül is, sőt a kormánykoalíció része is voltak. A mostani harmadik legerősebb bolgár párt, az Újjászületés egyébként a VMRO várnai szervezetéből leszakadt csoportként indult. Az Újjászületés radikálisabb az eredeti VMRO-nál: míg a VMRO szoft-euroszkeptikus, NATO-párti, oroszkérdésben semleges, addig az Újjászületés egyértelműen oroszpárti, NATO-ellenes, EU-ellenes.

A macedóniai VMRO pedig ma a macedóniai nem-albán fő jobboldali párt. Macedóniában ugyanis albánkérdés van, a macedón jobb és bal egyformán 20-40 % között teljesít rendszeresen, s a mérleg nyelve mindig az albán pártok. Most éppen a baloldal mellett vannak az albánok, ezért a baloldal van kormányon. Hivatalos adatok szerint ma Észak-Macedónia lakosságának negyede albán, de ez sokak szerint valójában 30 %, a népszámlálás adatai ugyanis nem megbízhatóak.

De visszatérve a kiindulópontra, mit is mondott a macedón politikus és miért? A téma ugyanis az, hogy Bulgária megvétózta Észak-Macedónia EU csatlakozási tárgyalásait, követelve, hogy legyen Észak-Macedóniában alkotmányosan elismerve a bolgár kisebbség, valamint az iskolai tankönyvekben ne szerepeljenek bolgárellenes megállapítások. Valójában mindkettő mögött a valós üzenet: a macedónok ismerjék el bolgár eredetüket, ami nyilvánvalóan nem teljesíthető, egyetlen nemzet se hajlandó ilyen öngyilkosságra. Főleg nem egy fiatal nemzet, melynek nincs valós múltja pár évtizednél régebbről.

Az észak-macedóniai politika hozzáállása pedig sokféle. A VMRO és az egész jobboldal eleve bolgárellenes, ők hazaárulásnak tekintenek minden egyezményt. Az albánok viszont támogatják a bolgár követeléseket, nekik végülis az egész téma érdektelen: hiába minden nyugati erőfeszítés a "soknemzetiségű macedón nemzet" megteremtésére, annak nulla az eredménye, a macedóniai albánok ma ugyanúgy nem tekintik magukat a macedón nemzet részének, ahogy eddig se, a radikálisaik pedig nyíltan kimondják, a valós cél az "albán földek" egyesítése, azaz Albánia, Koszovó, Nyugat-Macedónia, valamint Montengeró és Szerbia határvidékének egyetlen albán államba egyesítése.

Az észak-macedóniai baloldal meg sarokba van szorítva: egyrészt nem beszélhet az EU ellen, hiszen ez a fő hivatkozási pontja, másrészt meg nem mondhat igent se a bolgár követelésekre, mert ez azonnal a hazaárulás bélyegét hozná magával. Szóval össze-vissza beszélnek, egyszer ezt, aztán azt. Várva a csodára, hogy majd valahogy megoldódik az egész ügy magától.

Az USA és az EU valóban hosszú ideje nyomják Bulgáriát, ne akadályozza Észak-Macedónia csatlakozási folyamatát. Még az aduász is be lett vetve, hogy "aki nem akarja Észak-Macedónia EU-csatlakozását, az a Kreml ügynöke". De a téma egyszerűen túl érzékeny.

Tavaly volt egy francia javaslat a probléma megoldására: Bulgária emelje fel a vétót, legyen helyette "feltételes vétó", azaz legyenek a tárgyalások hivatalosan megnyitva, de aztán csak akkor folytatódhassanak, ha Észak-Macedónia leszámol a "gyűlöletbeszéddel", melynek része a már említett követelések megoldása. Ezeket meg nem teljesítették, pedig már a vétő felemelése is súlyos bajt okozott Bulgáriában, tulajdonképpen ez volt a közvetlen oka a bolgár kormány bukásának akkor.

Mit mond tehát a macedón politikus, íme a cikk, tulajdonképpen a VMRO politikusa azt vázolja, hogy Bulgária csak ürügy, az EU csak azért nem tárgyal, mert rossz a baloldali korrupt kormány, míg ha jó lenne, már mennének a tárgyalások, majd Bulgária szemszögéből rendkívül sérelmesen nyilatkozik, lefordítom szó szerint:

"Bulgária az EU leggyengébb tagállama. Nem az EU legerősebb tagjával van bajunk, hanem a leggyengébbbel, s Bulgáriának sokkal nagyobb szüksége van az Európai Unióra, mint Bulgáriára az EU-nak.

Senki sem tud meggyőzni arról, hogy az EU legnagyobb fővárosai ne gyakorolhatnának nyomást Bulgáriára. Ha úgy gondolják, hogy Macedónia megérdemli a tárgyalások megkezdését, egy délután alatt megoldanák az ügyet. Küldenének egy nehézsúlyú diplomatát, az Szófiában találkozna, akivel találkozni kell, még az éjszakát se kellene ott töltenie, s kész is lenne az egész."

(Azt hiszem sokat elmond a macedón nyelv "önállóságáról", hogy soha egy percet se tanultam macedónul, de simán értem a szöveg 98-99 %-át, az 1-2 %-ot meg kitalálom a szövegkörnyezetből. Ehhez képes az orosz-ukrán eltérés tényleg 2 teljesen eltérő nyelv, pedig ott is értem 75-80 %-ban az ukrán szövegeket.)

S elmondtam többeknek, a macedón politikusnak sajnos abszolút igaza van. A bolgár politikai elitnek van egy török korból örökölt súlyos hiányossága: komolyan hiszik, hogy aki meghajol az erősök előtt, annak jutalmat adnak. S aztán szerencsére akadni szoktak emberek, akik ezzel reménytelen harcot folytatnak, ezzel azonban mégis akadályozva ezt az általánis tendenciát.

Most is ez zajlik. Ukrajna is példa erre. Immár akadnak olyan megmondóemberek, akik Amerikát is kritizálják, amiért az nem hajlandó jobban segíteni az orkrán rezsimet. S szerencsére akadnak, akik - akár nyíltan, akár csalárdan - Ukrajna megsegítése ellen dolgoznak.

A macedón ügy ugyanaz: kemény kéz kell, nem megértés. A macedónok az ellenségeink, semmi ok segíteni őket, ahogy semmi ok a teljesen tájidegen kijevi bábállam segítésére se.

A budapesti Árpád hídi halálos baleset kapcsán.

Ahol most lakom Szeredőcön, ott van 2 nagy széles sugárút is. Én éppen a központ külső határánál lakom, budapesti párhuzammal azt mondanám "Zugló". Azaz pont az a rész, ahol még nem külváros, de nem is igazi központ már.

Be is jelöltem a két hozzám közeli ilyen utat, mely kiválóan alkalmas a gyorshajtásra. Ezek ugyanis többsávos utak, a normál napközbeni forgalomra tervezve, így túl üresnek tűnnek az esti csúcsforgalom után egészen a reggeli csúcsforgalomig.

Természetesen minden nap vannak gyorshajtók, s nem kis mértékben, hanem teljesen abszurd, mértéktelen módon. A legidegesítőbbek a 150-nel haladó motorosok, de persze a gyorshajtó autók veszélyesek.

Fiatalon én is csináltam ilyesmit, persze sokkal óvatosabban, azaz nem itt, hanem pl. a Niš és Belgrád közti autópályán, ott mentem gyakran 200+ km/h sebességgel is.

Szóval tudom miért csinálják ezt emberek. Amolyan enyhe kábítószer, hamis jólétet ad. Mint nőknél a túlárazott márkás ruha viselésének vágya.

Ki kell nőni. S rá kell döbbenni, hogy ha magasra visszük a küszöböt, minden unalmas lesz. Nekem is idő volt ráébredni, hogy sokkal jobb "kábítószer" az apró dolgok élvezete.

Kifejezetten érdekes előadás Ungvárytól ügynökök, kommunista bűnök kérdésében:

Nyilván persze a nálam 2 évvel fiatalabb Ungváry személyesen nem tehet semmiről, nem volt semmilyen hatása a rendszerváltozáskor arra, ami végleg történt, az viszont nem hagyható figyelmen kívül, hogy az akkori "ungváryk" pont az ellenkezőjét mondták akkor, mint amit most ő.

Ha megváltozott a véleményük, az persze dicséretes.

Mindenesetre akkoriban minden mérvadó értelmiségi szélsőségesnek, bajkeverőnek, polgárháborús uszítónak minősítette volna a mai Ungváryt hallva. S mivel akkor gyakorlatilag minden média a "mérvadók" kezében volt, a közhangulat is pont ez volt: vagy megbocsátunk mindenkinek mindent automatikusan és vakon vagy véres polgárháború lesz és szétesik az ország.

Tulajdonképpen Ungváry szabatosan elmondja miért volt marhaság, sőt bűnös a 90-es évek eleji "mérvadó" álláspont. Minden szavával gyakorlatilag egyet lehet érteni.

Persze van bőven vörös farok, ki van hegyezve egyes fideszes emberekre, s a ballib felelősök nevét nem mondja ki, pl. Kuncze Gábort a neve kimondása nélkül kritizálja, míg Martonyi János nevét többször is elmondja. De a tartalom így is megállja a helyét.

Akkoriban aki az "egyetlen igaz" álláspontot kétségbe vonta, azzal nem vitáztak, hanem kijelentették róla, az illető tudatlan mucsai, aki nem ért semmihez. Az 1991-es igazságtételi törvényjavaslat szerzői, Zétényi és Takács pedig mindennek el lettek mondva. A törvény meg is lett semmisítve a Göncz-Sólyom liberális bűnbanda által. Teljesen abszurd érvekre hivatkozva.

Kb. az volt az érvelés, mint a Monty Python Holy Grail filmjében, amikor Lancelot tévedésből megtámadja a Mocsaras Kastélyt, ott leöli az esküvői vendégeket, majd amikor rájön hibájára, a kastély ura azzal intézi el, hogy "ne civakodjunk, ne vitatkozzunk többet azon, hogy ki ölt meg kit".

Vicces: mindezt a CEU-n mondja el. 30 éve ilyet maximum az alakuló MIÉP valamely klubjában mondhatott volna el, de ott se biztos.

Amikor 2011-ben egy Geri Tibi nevű unatkozó nyugdíjas katonatiszt blogger kitalálta az alkotmányos ellenállást, még csak a 2012-ben hatályba lépett új alkotmány volt a téma.

Az akkori tézis: nem volt joga Orbánéknak alkotmányozni, mert, a fő érvek, mondjuk a 8 jellemző:

• felesküdtek a korábbi alkotmányra,
• nem szóltak előre, hogy alkotmányozni fognak,
• nem volt négyötödös többségük,
• nem rendeltek el népszavazást az új alkotmányról,
• a korábbi alkotmány tiltja az alkotmányozást,
• megváltoztatták az ország nevét, azaz nem szűnt meg a Magyar Köztársaság,
• alaptörvényt alkottak, nem alkotmányt, tehát az alkotmány hatályban maradt,
• nincs alkotmányozási joga a parlamentnek, csak a nép alakotmányozhat.

Persze mind a 8 pont fatális tévedés, 30 mp alatt cáfolhatók, de ez még legalább valahol az értelmes vita perifériáján volt.

Azóta a dolgok súlyosan eldurvultak. Erről ma már Tibi mester nem is mindig tehet, nála butább emberek is megjelentek az egész eszme környékén, akik még Tibi szintjén se értenek a témához: Tibi legalább tényleg járt jogász szakra, igaz ő se dolgozott soha jogászként egy percet se.

Időnként odafigyelek a különböző alkotmányozó mozgalmakra, jelenleg van nagyjából 8 csoport, mind masszív 15-20 fős tagsággal, ezek egymást is utálják, s leginkább baromságok állításában versenyeznek egymással.

Nagy vonalakban eddig a következő agymenések voltak, a történelemben visszamenve.

Megjelentek az 1989-es de facto alkotmányozást elvetők. Ugye 1989-ben de facto új magyar alkotmányt szerkesztett az utolsó pártállami kommunista parlament a kerekasztal-tárgyalások döntései alapján, de ezt nem hirdették ki új alkotmányként, hanem formailag ez az 1949-es alkotmány 1972-es átírásának az átírása.

Aztán jöttek az 1949-es alkotmányozást megkérdőjelezők. Hiszen idegen megszállás, diktatúra, népszavazás hiánya, stb.

Megjelent a történelmi alkotmány koncepciója. Itt a kérdés meddig volt legitímitás:

• 1949-ig,
• Szálasi bukásáig,
• a német megszállásig.

Az igazi ádáz vita azonban csak ezután indult: legitím volt-e Horthy rendszere vagy sem. Az egyik frakció szerint igen, hiszen Horthy a Károlyi-Kun országrontás után visszaállította a rendet, a történelmi alkotmányt. A másik frakció szerint viszont Horthy csak hivatkozott erre, de nem ezt tette: lám, a törvényes királyt kiűzte az országból, s a történelmi alkotmányos rend helyett saját diktatúráját építette ki.

Lassan ez utóbbi szerzett több hívet, azaz maradt a Horthy (és persze Kun és Károlyi) előtti alkotmányossághoz való visszatérés elmélete.

Már éppen arról elmélkedtek mi a gyakorlati teendő: alkotmányozó nemzetgyűlást összehívni a Városligetben, esetleg aláírást gyűjteni, vagy írni az ENSZ-nek, esetleg felkérni Orbán Viktort, adja át a hatalmat az alkotmányozó ideiglenes kormánynak, amikor becsapott a villám!

Az egyik "alkotmánytudós" ugyanis kiszámolta: az egész magyar államapítás alkotmányellenes volt! Hiszen Géza fejedelem diktátor volt, alkotmányellenesen uralkodott, így nyilván a belőle következő istváni államalapítás se lehet más mint az alkotmány eltiprása.

Szóval a hazaáruló Géza 973-ben Quedlinburgban alávetette a magyar államot a németeknek, ezzel puccsot követett el a magyar alkotmányosság ellen. Azóta alkotmányon kívüli állapotban van a magyarság, de szerencsére egyfajta titkos tanításként mindig továbbélt a magyar alkotmányhoz való visszatérés szándéka, ez a Szent Korona Tan.

Persze ez tényszerűen se igaz, a Szent Korona Tan nem ezt jelenti, s eleve későbbi, XIII. századi elmélet.

Az igazi baj viszont a jog alapvető nem értése, ez már az eredeti Geri-féle tanítás fő hibája is. A három fő fatális félreértés könnyedén elkerülhető lenne, ha megértenék a következőket, ez olyan elsőéves jogelmélet:

• Az államiság és az alkotmányos rend nem ugyanaz. Az alkotmányozás nem csinál új államot. Az alkotmányos rendben való szakadás nem jelenti az állam megszűnését.
• A jog okozat és nem ok. Nem a farok csóválja a kutyát, hanem fordítva.
• Az időmúlás minden sebet begyógyít. A legdurvább jogsértés is joggá válik, ha elég idő telik el, különösen ha ez közjogi kérdés, mely esetben a közösség beletörődése mindent legitimál.

Egy ismerősöm mondta régen: a legitimizmus olyan, mintha el kellene vinnem egy csomagot Budapestről Bécsbe, ezt teljesítném is, mire azonban Bécsben a csomag címzettje tiltakozna "nem, nem, vissza az egészet, te Budaörsnél túllépted a sebességkorlátot, szóval nem érvényes a csomagkézbesítés".

Sajnos a tradicionalizmus híveinek egy része is hajlamos erre a hibára: legitimizmusra redukálják a tanítást.

Ma van a parlamenti választás Spanyolországban. Történelmi esemény lesz.

Sok a hasonlóság Magyarország és Spanyolország között, csak mindig éppen "fordítva".

Spanyolország közigazgatása kissé habókos, ugyanis hivatalosan egységes nemzetállam, míg a valóságban egy szövetségi állam. Az ország 19 autonómiára oszlik, mindegyik jelentős jogokkal rendelkezik, hivatalosen nem, de ténylegesen a spanyol autonómiák nagyobb jogokkal rendelkeznek, mint az USA államai. S mivel az ország teljes területe valamely autonómia része, így ez a gyakorlatban egy laza szövetségi állam.

Az autonómiák megyékre oszlanak, azok járásokra. Vannak autonómiák, ahol egyetlen megye van, s van 2 autonómia, ahol egy sincs, ez a 2 legkisebb - a két spanyol város az afrikai kontinensen -, itt az egész autonómia 1-1 járás.

Miért fontos ez? Mert a választási rendszert is befolyásolja. Bár a választási rendszer rendkívül arányos, - csak a 3 %-os bekerülési küszöb számít, viszont ezt is csak autonómia szinten nézik - így a rendszer mégis enyhén torzít a kisebb autonómiák javára, hiszen egyrészt nem lehet autonómia képviselő nélkül, másrészt a helyi kis párt is lehet országos párt, ha helyben eléri a 3 %-ot, míg országosan nem.

Mindenesetre, mivel egyéni képviselők nincsenek, a magyar rendszernél így is arányosabb a végeredmény. Pl. a legutóbbi választáson a győztes párt 28 % választási redménnyel megszerezte a parlamenti helyek 34 %-át.

Természetesen önérdekből az egyes pártok tömbökbe szerveződnek. A négy nagy tömb:

• középjobb,
• középbal,
• radikális jobb,
• radikális bal.

Aki ezen kívül van, az vagy nem számít hosszú távon, vagy olyan párt, mely eleve csak regionális szinten akar politizálni, ilyen pl. a legtöbb katalán és baszk párt.

A középjobb ma már teljesen a PP, ez a Néppárt, ez a volt francóista állampárt reformista kezdeményezéseinek romjain kialakult nagy párt. Azaz mintha a magyar MSZP spanyol verziója lenne, persze "fordítva", csak itt szétesés és gyengülés helyett éppen erősödés következett be.

A Néppárt mára teljesen európai középjobb, liberális-konzervatív, erősen EU-párti.

A középbal a Franco alatti mérsékelt ellenzék utódja, ez alapvetően a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE), eredetileg marxista párt, a marxizmussal szakítottak Franco halála után, mikor ismét legális párt lehettek, ma ez tipikus európai középbal, szocdem-liberális párt, erős progresszívista programmal.

A PP és a PSOE között apró eltérések vannak a gazdaságpolitikában, de alapvetően ezek a liberális paradigmán belüli viták: pl. a PP csökkentené a vállalkozók adóját, a PSOE meg nem. Az igazi eltérés az identitáskérdésekben van: a PP egységesebb spanyol államot akar, a PSOE erős autonómiákat; a PP ellenzi a túlzott feminizmust, a PSOE feminista; a PP nem akarja átírni a múltat, a PSOE máig harcol Franco emléke ellen; a PP szégyellősen támogatja a homoklobbit, a PSOE meg tapsolva; a PP nehezíteni akarja a bevándorlást, azt csak spanyol anyanyelvű latin-amerikaiak számára könnyítve, a PSOE meg a "menekültek" integrációjáról beszél, stb.

Egyéni szinten még 20 éve is megesett, hogy PP és a PSOE hívei egymást fasisztázták, ill. kommunistázták. Ma már ez nem jellemző, mert megjelentek mind a 2 oldalon az erős alternatívák.

A PP-t most a felmérések 33-35 %-ra jósolják, a PSOE-t pedig 27-29 %-ra.

A radikális baloldal persze Spanyolországban mindig erős volt, hiszen ők voltak végül is a Franco-rendszer legkeményebb ellenzéke. A kommunisták az első szabad választáson 1977-ben 10 %-ot kaptak, aztán sokáig az örök harmadik párt voltak, ellenzékben vagy támogatva a PSOE-t.

A szovjet kommunizmus vége súlyos csapás volt a spanyol kommunistákra is, akik - ellentétben pl. az olasz kommunistákkal - szinte végig szovjetpártiak voltak, de nem tűntek el. Aztán éppen a PSOE túlzott középre húzódása, liberalizálódása hozta meg számukra az új esélyt. 2015-ben különböző szélsőbalos és újbalos erők szövetségeként 21 %-ot kaptak, majdnem elérve a PSOE-t. Podemos (= "tudunk", "képesek vagyunk") név alatt.

Aztán persze, azóta lassú zuhanásban vannak. A választóik csalódtak bennük, a szóbeli radikalizmusuk és a gyakorlati mérsékeltségük közti eltérés miatt. Leginkább a PSOE liberális politikájának támogatása vitt el tőlük sok szavazót. Plusz sok bajt okozott a pártvezetés több taktikai hibája is. A pártvezér ingatlanügye is sokaknak nem tetszett, vett magának egy szép, kellemes, középosztálybeli környéken új házat, s bár minden tiszta volt, azaz a fizetéséből vette, valahogy ez nem illett a "dühös és elnyomott kommunista forradalmár" képhez.

Tavaly új radikális bal szervezet jött létre, Sumar (= "összeadni", "hozzáadni") néven, azóta ehhez csatlakozott a Podemos is.

A Sumart most a felmérések 12-13 %-ra jósolják.

A radikális jobb más kérdés. Ilyen sose volt sikeres. A Franco-rendszer nem-reformista híve elvesztettek minden hatalmat, majd miután 1981-ben katonai puccsal próbálkoztak, elvesztették minden hitelüket is. Egy nemzedéknyi idő kellett a változáshoz, immár az új újjobb szelek mentén.

A Vox a semmiből lett hirtelen komoly párt, 2019-ben azonnal 10 %-kal került be a parlamentbe, jelenleg már ők a harmadik párt 15 %-kal. A legutolsó választáson 2 autonómiában a Vox lett a nyertes párt.

Közben a PP feladta korábbi Vox-ellenes álláspontját, több régióban is koalícióban kormányoz a Voxszal együtt. Most egyre több helyen is ez van: a PP vagy ellenzékbe vonul, vagy koalícióra lép a Voxszal.

Rendkívül vegyes azonban a szavazótábor. Bár van olyan réteg, mely egyértelműen Franco-nosztalgiákat táplál, sokkal inkább a mértéktelen bevándorlás, az EU, a feminizmus, a homoklobbi, az ateizmus elleni ellenérzések a meghatározóak, ahogy a PP túlságos középre húzódása.

A Voxt most a felmérések 12-13 %-ra jósolják.

Hacsak nem lesz ma nagy meglepetés, a PP fog nyerni, de nem lesz meg az abszolút többsége. S dönthet: nyíltan koalíció a Voxszal vagy ellenzéki szerep. A külföldi nyomás itt jóval kisebb, a Vox kevésbé démonizált párt, mint sok más hasonló nyugati párt, ráadásul a gazdasági kérdésekben a Vox kifejezetten liberális.

Ezen kívül a Vox nem rasszista, a párt egyik vezetője egy félig néger politikus (az anyja Egyenlítői Guinea volt spanyol gyarmatról származik). A bevándorlást is kulturális, nem faji alapon ellenzik. A nácikérdés sem áll, hiszen Spanyolország semleges volt a világháborúban. Ahogy antiszemitizmus-kérdés sincs: a Vox kifejezetten Izrael-párti az izraeli-palesztín viszályban, eleve ez Spanyolországban nem kérdés, maga Franco is befogadott nagy számban a háború alatt zsidó menekülteket, miközben ezzel párhuzamosan hangoztatta, egyébként egyetért Hitlerrel a "zsidó tőke" elleni harcában. Az ukrajnai háború se gond: a Vox ukránpártibb, mint mondjuk a francia Le Pen pártja. Tulajdonképpen a fő "baj" velük a homoklobbi, a genderizmus és a feminizmus ellenzése.

A Vox eleve nem igazán radikális, sokkal inkább reakció a baloldali radikalizmusra. A felmérések szerint az átlag Vox-szavazó diplomás középosztálybeli, aki egyszerűen mérges az ellenoldal dolgai miatt: folyamatos kedvezés a különböző kisebbségeknek, az ország szétesése felé vezető lépések, destruktív tendenciák.

Szóval a legvalószínűbb: megtörik a Franco halála óta létező konszenzus, s immár hivatalos kormányzati tényező lesz egy eddig szalonképtelennek tekintett párt.

Vox választási plakát Madrid központjában: "Vox - döntsd el mi a fontos", a "fontos" dolgok: pénzbehajtás, bizonytalanság, megosztottság, szegénység, elhagyatottság, ... (eltakarja a fa a többit), mellette meg egy kéz kidobja egy szemetesbe a nem fontos dolgokat: autonomista zászló, feminista zászló, szivárványos zászló, katalán zászló, Agenda 2030 (= az ENSZ fenntartható fejlődés programja), a többi nem látszik, azt hiszem egy sarló-kalapácsos zászló van lent balra még mint kidobandó.

Én alapvetően nem a Vox szövegeit követem, hanem az ellenük szólókét. Ebből sokszor több tudható meg. Egy ideje nagyon keményen megy ellenük a kampány a spanyol médiákban, melyek 90 % körüli arányban progresszívisták. A cél mindig ugyanaz: mélyen rasszista, nőellenes, Franco-párti, bigott, középkorban rekedt kép bemutatása, ráadásul annak sejtetése, hogy aki ellenzi a homoklobbit, az látens homokos - magyar szemmel meglepő a lejáratásban 2 dolog hiánya, pedofil papozás és antiszemitázás nincs, az utóbbit már magyaráztam miért nem téma, az előbbi meg feleslegesen megsértene sokakat, elég sok ember van, aki egyszerre baloldali és katolikus, a baloldali pap se ritkaság, plusz eleve a mostani római pápa progresszív ikonnak minősül.

Amikor egy nyelv nem a latin ábécét használja, gond mindig a latin betűk ejtése az adott nyelven. Pedig ez elkerülhetetlen, hiszen a latin a nemzetközi ábécé.

Ha a nyelv eleve latinbetűs, nincs gond: egyszerűen az adott nyelven ejtik ki a latin betűket. Lásd, Magyarországon ez a szokás a legtöbb esetben: az ejtés olyan, mintha magyarul lenne, függetlenül, hogy az eredetiben mi az ejtés, lásd OMV az ó-em-vé, UNICEF az u-ni-cef, USA az u-sa, stb, lényegtelen, hogy az eredeti ejtés nem ez. Inkább az az érdekes, hogy vannak ez alól kivételek, melyekre azonban nincs semmilyen szabály, lásd CIA az szí-áj-éj, sose ci-a, egyes esetekben meg ingadozás van, pl. az IMF lehet áj-em-ef és í-em-ef is.

A spanyol nyelv pl. ebben sokkal "hazafiasabb", sose ejtenek idegen betűneveket, náluk pl. a CIA is szi-a, ne szí-áj-éj. Egyenesen hibának - de legalábbis idióta sznobizmusnak - számít náluk idegen betűneveket mondani. Személynevekben is spanyolul ejtenek!

A saját betűnevek használata nem gond soha, hiszen egyértelmű az adott nyelven belül. Az meg, hogy az egyes betűnevek neve minden nyelvben más-más az nem számít, hiszen mindig csak egy adott célnyelven használatos az adott név.

Azaz pl. teljesen mindegy, hogy a latin ábécé betűinek neve magyarul nem teljesen azonos, mint más ejtés, mondjuk eltér az eredeti latin betűnevektől is. Egyébként az eltérés kevés, lényegileg csak ezek:

• C - magyar: cé, eredeti: ké,
• Q - magyar: ku, eredeti: kuu,
• S - magyar: es, eredeti: esz,
• X - magyar: iksz, eredeti: eksz,
• Y - magyar: ipszilon, eredeti: í grajka,
• Z - magyar: zé, eredeti: dzéta vagy zéta (sőt népiesen: széta).

Amikor viszont a saját írás nem latinbetűs, 2 út van: átvenni egy másik nyelv neveit vagy valamilyen specifikus betűzési rendszert kell használni. A gond, hogy az ritkán egységes.

A görögöknél egyenesen 3 rendszer van: az idősebbek az olasz betűneveket használják, a fiatalabbak az angol betűneveket, s ha meg valaki nagyon hivatalos akar lenni, akkor a NATO betűzési ábécéjét.

Egy időben olyan kólcenterben dolgoztam, ahol hozzám közel ültek, hallótávolságban a román, a lengyel, a görög és az orosz kollégák. A románok és a lengyelek esetében soha semmi gond nem volt, hiszen a betűket mondták románul/lengyelül, az oroszok nagyjából megvoltak, náluk az idősebbek a francia neveket használják, a fiatalabbak az angolt, de kevés az összetéveszthetőség, a görögöknél viszont rendszeresen többször ismételgették ugyanaz. Az ok: egyes betűnevek teljesen eltérőek, pl. a H betű lehet "ákka", "éjcs", "hotel". Plusz még az olasz neveket csak a görögországi görögök ismerik, a ciprusiak nem! Szóval néha olyan érzésem volt, mint a magyar "Nehéz szám" élő verzióját hallgatnám:

Az indiai kólcenterek viszont profik, náluk megtanítják mindenkinek a NATO-ábécét, s csak azt használják. Hogy az utca embere mit használ, nem tudom, gondolom az angol betűneveket. Az indiai nyelvek a szanszkrit írást használják vagy annak valamilyen rokon írását. Ők arra büszkék, hogy írásrendszereik sokkal régebbiek az európai (cirill, görög, grúz, latin, örmény) ábécéknél, s logikusabbak (meg nehezebbek).

Bulgáriában az eredeti az oroszon keresztül átvett francia betűnév-rendszer, de nem teljesen azonos az orosszal mégse. Viszont a kommunista rendszer vége óta az angol hatás olyan nagy, hogy ma már a fiatalok nem is ismerik az eredeti rendszert, simán az angol betűneveket használják.

Ami ennek a hátránya az a kényszeres fordítás. Azaz azon az alapon, hogy ha már úgyis át van valami írva latin betűkkel, akkor inkább fordítsuk angolra. Intézményneveknél meg csak-csak elmegy ez, de helyneveknél egyenesen nevetséges. Plusz az ilyen felesleges fordítás megnehezíti az idegen turista dolgát.

De ilyen hibás túlfordításra Budapesten is láttam példát, azaz ez egy teljesen írásrendszer-független kérdés. Pár évvel ezelőtti budapesti tapasztalat: angol nyelvű turistatáblák, hogy merre van a Vár, a Parlament, a Bazílika, a repülőtér, stb., mind angolul. Eddig rendben, de aztán ott egy tábla, hogy merre van az "Eastern Railway Station". Nos, súlyos hiba ez. A turista keresi a Keletit, ez a neve, s neki tök mindegy, hogy a szó mit jelent, tehát ha azt látja, hogy arra kell menni az "Eastern" felé, tudja, neki nem oda kell mennie, hiszen ő a Keletit keresi. Szóval a fordításelmélet félreértése.

Semmi nem segít jobban egy ügynek, mint az ügyet ellenző szélsőséges. Olyan károkat képes okozni a saját oldalának az aki az oldalon belül marhaságot művel, mint amit sose képes az ellenoldal legaktívabb harcosa se.

Íme két friss példa.

Juhi Peti, a narkózás egyik magyarországi apostola, bukott ballib politikus kifejti, minden rendes ellenzéki alapvető kötelessége aktívan szolidáris lenni a homoklobbival. Miközben a ballib tábor zöme is homofób, de legalábbis semleges e téma kapcsán.

Peti nem veszi észri, csak a Fideszt segíti szövegével. Azzal, hogy ő nem fogad el olyan ellenzékiséget, mely nem homokpárti. Ez minden bizonytalan szavazót elriaszt a ballibektől.

Aztán szembejött egy nem követett videócsatorna - Juhit követem egyébként -, mely még jobb példa ugyanerre.

A fanatikus ballib blogger átkozza a ballib Partizánt! Miért? Mert a Partizán időnként elemez, kilép a "mindenki fogatlan mucsai analfabéta, aki nem ballib" elméletből. A srác személyes sértésnek érzi, hogy a Partizán kilép ebből időnként, ezt természetesen úgy értékeli, hogy Zorbánhoz idomul a Partizán!

Én természetesen hosszú, egészséges, aktív életet kívánok mind Juhinak, mind Dávidnak, remélem, még hosszú ideig ilyen hevesen segítik a ballibek elleni kampányt! Tavaly kicsit megijedtem, amikor a választás után Juhi elhallgatott. De aztán pár hónap után feldolgozta a ballib bukást, s visszatért mint blogger. Azóta is szorgalmasan - persze akaratán kívül, de ezt túl fanatikus észrevenni - dolgozik a következő fideszes kétharmadért.

Sok sikert nekik! S fel is iratkoztam Dávidra.

S még egy, harmadik példa. Úgy tűnik, az eddig hithű ballib Czeglédi Zoltán - egykor még fizetett Momentum-alkalmazott is volt - rálépett a ballibtalanodás rögös útjára. A következő elemzésben gyakorlatilag minden megállapítása igaz. Persze szidja a Fideszt, de olyan módon, ami egyre jobban kilóg a ballib narratívából:

Viccből bekommenteltem, hogy "a Zorbán megvette kilóra a Czeglédit!", amit többen - jellemzően a legostobább típusú törzsballibek - komolyan vettek és lelkesen helyeseltek. (A kommentem nem látható, senki se keresse, aztán Ungár törölte természetesen, már így is súlyos teher számára saját anyja a ballib tábor számára, nem akarja ezt még fokozni is Birca-kommentekkel.)