A szófiai amerikai követség által kinevezett harvardi-kanadai bolgárellenes kormányzat Bulgáriában új, drasztikus lépésre szánta el magát a múlt hónap végén. A cél az Orosz Egyház és a Bolgár Egyház egymásnak ugrasztása. E célból ki lett utasítva az országból a szófiai orosz templom három papja, az egyik orosz, a másik kettő belarusz állampolgárságú. A vád ellenük: kémek. A hivatalos indoklás szerint aktív részesei voltak "Putyin hibrid háborús erőfeszítéseinek", s széleskörű kapcsolatokat építettek ki az országban az orosz propaganda terjesztésére.

Persze vicces, hiszen ha az idegen propaganda terjesztése bűncselekmény, akkor a Soros Alapítvány, s a többi több tucatnyi álcivil szervezet minden külföldi alkalmazottát is ki kellene utasítani. Szóval a lényeg: a "nekünk tetsző" propaganda maradhat, minden más tilos, ezt nevezik a liberálisok véleményszabadságnak.

Az ortodoxia ellen hosszú éveken át harcolt a bolgár jobboldal, legalábbis annak legkeményebb, legeuroatlantistább része, ennek kezdete már 1991, amikor a hatalomra került jobboldali, nyugatos koalíció egyenesen törvényen kívülinek nevezte a Bolgár Egyház "kommunista" vezetőségét, s megpróbált új egyházat létrehozni, szófogadó, nyugatos papokkal.

Akkor a harc 12 éven keresztül zajlott, 1991-2003 között, s végül az ortodoxia teljes győzelmével végződött. Bevallom, az első év során, nagyjából 1992 közepéig én is a "reformereket" támogattam, ez az én személyes bűnöm, de ezt talán enyhíti, hogy 1992-től átálltam.

Az egyházvezetőség akkori taktikája az volt, hogy semmilyen kompromisszumot nem fogadott el, az állammal egyszerűen nem tárgyalt, a bírósági határozatokat nem hajtotta végre. Az állam azt meg mégse merte megtenni, hogy rendőrséget küldjön ki végrehajtani, ez nagyon csúnyán nézett volna ki.

Az akkori események röviden a következők voltak:

• 1992: a kormányzat sikeresen meggyőzi a 13-tagú Szinódus 6 tagját, hogy álljon át, válaszul a Szinódus kiközösíti a 6 főpapot,
• a bíróság új Szinódust jegyez be a 6 főpappal, közülük Pimen metropolita lesz az ideiglenes egyházvezető, a bíróság kimondja, ők az Egyház legitím képviselői,
• a korábbi vezetés kijelenti, nem tekinti magára érvényesnek a bíróság jogerős határozatát, azaz nem adja át a hatalmat,
• Szófiában a legtöbb egyházközségben a papok átállnak az új vezetéshez, vidéken a helyzet fordított, szinte mindenki hű marad a régi vezetéshez, van, ahol szabályos csaták zajlanak, pl. 1992 nyarán a szófiai teológiai középiskolát elfoglalják erőszakkal az új vezetéshez hú diákok, majd ősszel meg visszafoglalják a régi vezetéshez hű diákok,
• 1992 őszén a jobboldali kormány megbukik, de a bíróságokon az ő embereik maradnak, így a régi egyházi vezetéssel szimpatizáló baloldali kormány nem tud tenni semmit, a bíróságok folyamatosan az új vezetésnek adnak igazat,
• a jobboldal megpróbál a Vatikánhoz fordulni, ami csak az ellenfelet segíti, egyrészt miféle ortodox kér katolikus segítséget, másrészt II. János Pál akkori római pápa látványosan a régi bolgár vezetés pártjára áll, csak velük beszél,
• 1992-1996 között "tűzszünet" áll be, két egyházi vezetés működik párhuzamosan,
• 1996-ben a jobboldal megnyeri az elnökválasztást, az utolsó kísérlet az új egyházi vezetés helyzetbe hozására, 1997-ben a jobboldal nyer a parlamenti választáson is, de már inkább semlegességet tanúsítanak, a jobboldal dominálta bíróságok még harcolnak, az utolsó eset 2000, amikor a bolgár alkotmánybíróság "véglegesen" igazat ad az új egyházvezetésnek, mely azonban már sokkal gyengébb, az alkotmánybírósági határozatot a régi vezetés ugyanúgy semmisnek nyilvánítja, mint addig minden más bírósági döntést,
• közben lezajlott 2 pátriárkaválasztás: 1996-ban az új vezetés választ pátriárkát, az említett Piment, majd 1998-ban a régi vezetés, az addigi pátriárkát, Makszimot megerősíti posztján,
• a jobboldal kemény magjának megdöbbenésére 1998-ban a már haldokló Pimen átáll: az új vezetés által szervezett nemzetközi konferencián, ahol jelen van az összes külföldi összes kanonikus ortodox egyház képviselője is, megjelenik Pimen ellenpátriárka, kezet csókol Makszimnak, bocsánatot kér, lemond “tévesen használt" pátriárkai címéről, cserébe az új vezetés megszünteti kitagadását, s visszaadja neki érseki címét,
• az új vezetés kemény magja - akik között már egy kanonikus metropolita vagy érsek sincs - még küzd, de immár Szófiában is alig van egyházközségük, utolsó bázisuk a fő gyertyaöntő üzem, aminek bevételéből képesek finanszírozni magukat,
• a nagy csapás 2001: a volt bolgár cár II. Szimeon 2001-ben visszatér a bolgár politikai életbe, egyértelműen Makszim oldalára áll, amikor 2001 júniusában leteszi a kormányfői esküt, ezt egyedül Makszim jelenlétében teszi, a második szinódustól nem hívva meg senkit,
• 2003-ban a Szimeon vezette kormány jóvoltából új egyházügyi törvény születik, mely szerint a Bolgár Ortodox Egyház ügyeiben nem illetékes a bíróság, azaz a vezetését se kell bejegyezni, így az új vezetés bírósági bejegyzése hatályát veszti, sőt a továbbiakban nem is lehet bírósághoz fordulni.

Csak az érdekesség és teljesség kedvéért: az új vezetés - melyben azonban már csak egy olyan püspök van, akinek legitimitása kétségtelen - formailag létezik még 2010-ig. 2010-ben ez a vezetőség is feloszlatja magát, s kéri visszafogadását az igazi egyházba. Már csak 3 ellenálló pap marad, egyikük tulajdonképpen az egész 1991-es szakadás szellemi atyja, akik maradnak önállóan, ők fenntartanak Szófiai belvárosában egy kis templomot. A következő évben autóbalesetben meghal ez a szellemi atya, ezzel a templom is megszűnik. Volt még egy tovább műkődő reformista püspök, aki azonban Olaszországba vándorolt ki, ott csatlakozva egy szakadár ortodox csoporthoz.

De vissza a témára. Most valami hasonló készül, csak immár tanultak a korábbi sikerből az euroatlantisták, így lágyabban lépnek. S sajnos megint sikerült találni - igaz, egyelőre csak 1 - főpapot, aki egyetért a kormányzattal. Egy másik főpap meg az oroszok mellé állt, a többiek hallgatnak.

Az orosz fél egyébként bölcsen reagált most: kinyilvánították, nem lesz ellenlépés, azaz a moszvai bolgár templom papját nem fogják kiutasítani. Ami azt is jelenti, a folyamat ezzel leáll. Ami rossz hír a bolgárellenes szófiai kormányzatnak, nem ezt tervezték.

S - bár kicsit megkésve, de - a Bolgár Egyház vezetősége is elutasította az Orosz Egyházzal szembeni konfrontációt a kérdésben. Emiatt a bolgár "okosak és szépek" - ez a legnyugatbarátabb bolgárok népszerű gúnyneve - most tüzet okádnak az "oroszbarát", "kommunista" és "ex-titkosszolga" bolgár főpapok ellen.

Alapvetően már a 90-es évek elején észrevették a liberális elemzők: ahogy nem lehet iszlám demokráciát építeni, úgy az ortodoxia se egyeztethető össze a liberalizmussal. Tehát győzni kell ebben a harcban, nem lehet kompromisszum. Így időről időre mennek a különböző akciók.

A mi oldalunk jó helyzetben van, időnk van bőven, nem sietünk. S mivel bekebeleztek minket, még az az erőnk is megvan, hogy belülről rombolhatjuk az Euroatlanti Sátánt.

Úgy tűnik, a washingtoni és brüsszeli nagyurak mindenképpen háborút akarnak a Fekete-tengeren, a lassan összeomló, emberből kifogyó kijevi zsidó-náci hunta érdekében. Ha ez tényleg bekövetkezik, az is pont fordítva fog elsülni azonban: Bulgáriában még a nyugatpárti lakosság jelentős része se fogja támogatni a NATO-gépezetet, ha az direkt háborút hoz az országra.

A múlt hónapban volt a mormonizmus 200. évfordulója.

Ugyanis a mormon mitológia szerint 1823 szeptemberében fedezte fel isteni sugallatra a mormonizmus alapítója, az akkor 17 éves Joseph Smith az elásott aranylemezeket, melyek a Mormon Könyvét tartalmazták "reformált egyiptomi" nyelven. Smith már korábban is kapott üzenetet Istentől, még 14 évesen, de akkor csak arra kapott utasítást, hogy ne csatlakozzon egyetlen egyházhoz se, mert "mind rossz". A mormon üdvtörténet vége pedig 1830, amikor Smith hivatalosan is megalapítja az új egyházat, ami a mormon tanítás szerint Krisztus egyetlen igaz, visszállított egyháza. Eredetileg ez is volt az egyház neve: Church of Christ.

Miért "visszaállítás"? Mert a mormon tanítás szerint az eredeti krisztus Egyház letért a helyes útról. Ez persze egy általános protestáns tanítás, de a hagyományos protestantizmus ezt sose értelmezte teljeskörűen, azaz nem hirdetett soha teljes hitehagyást, lásd a hagyományos protestantizmus mindig kiállt a mellett, hogy legalább a IV. sz. végéig nem volt hitehagyás. Lásd, a hagyományos protestantizmus elfogadja Niceai Zsinat (325) hitformuláját.

Ezzel szemben a mormonok már Niceát is a hitehagyás idejére teszik, azaz a niceai hitformulát is elvetik. Emiatt a protestánsok zöme is nem-keresztény vallásnak tekinti a mormonizmust.

Persze a hitehagyás tana ősi, mindig voltak, akik hittek ebben. A protestantizmus rövid történetéről van már cikkem, íme. De ott erre pont nem tértem ki.

Az újprotestáns ideológia szerint ugyanis az eredeti reformáció nem volt elegendő, ezért több "ébredés" történt a későbbiekben a protestantizmusban (csak a legismertebb csoportokat fogom említeni):

• az első ébredés (XVIII. sz. közepe): elsősorban az USA-ban és Angliában, eredetileg anglikán alapon, de erős kálvinista hatás is volt, ez tulajdonképpen két mai jelentős protestáns csoport, a baptisták és a metodisták megjelenése, a baptisták létszáma kb. 100 millió ma, a metodistáké kb. 80 millió, azaz ma már mindketten többen vannak, mint a hagyományos lutheránusok és kálvinisták (persze ez csak világviszonylatban igaz, Magyarországon pont fordítva van: a lutheránusok és kálvinisták nagy egyházak, míg a baptisták és a metodisták kis csoportok),
• a második ébredés (XIX. sz. eleje): ez alapvetően a kálvinisták között és az első ébredésből létrejött csoportok között ment végbe, szinte teljesen az USA-ban, ennek eredménye az adventisták (20 millió fő), a Stone–Campbell mozgalom (ma jellemzően ezek "Krisztus Egyháza" vagy "Krisztus Tanítványai" néven mennek, kb. 7 millió hívő), s a mormonok (kb. 15 millió fő),
• a harmadik ébredés (XIX. sz. vége, XX. sz. eleje): ez messze a legsikeresebb "ébredés", ennek eredménye a pünkösdizmus (ma 200 milllió hívő), de ekkor lett a jehovizmus is (10 millió fő), leginkáb adventista alapon, s a nazarénizmus (2 millió fő), elsősorban metodista alapon,
• a negyedik ébredés (XX. sz. vége): ez teljesen amerikai jelenség, s ez a leginkább átpolitizált, tulajdonképp ez a ma "evangélikus kereszténységnek" nevezett áramlat megszületése, melynem fő sajátossága, hogy leginkább önálló gyülekezeteket takar, melyek nem alkottak semmilyen új csoportot, eleve önmeghatározásuk az, hogy ők "felekezeten kívüli keresztények", s a fő jellemzők: a keresztény cionizmus, a kreacionizmus, s a legfontosabb pedig a konzervatív alapállás etikai kérdésekben (elsősorban: az abortusz és a homoklobbi ellenzése), valamint szinte vallásos hit a klasszikus liberalizmus mellett gazdaságpolitikai kérdésekben, ma ezek 100 millió főt egyesítenek, az USA-ban hatalmas lobbierővel rendelkeznek, gyakorlatilag a Republikánus Párt egyik fő háttere volt (bár ezen a nem hívő Trump megjelenése azóta változtatott valamennyit).

Mint látható, mindegyik hullám azért lett, mert az előzőt nem tartotta eléggé koreszerűnek és radikálisnak. Az így létrejött új felekezetek 95+ %-ára elmondható: benne maradtak a hagyományos protestáns teológiai értelmezésekben, azok valamelyikét elfogadták, inkább csak e kereten belül újítottak.

Mindez nem igaz azonban két jellemző csoportra: a jehovistákra és a mormonokra, ők ugyanis szembementek gyakorlatilag mindennel. A jehovisták gyakorlatilag a 325-ös zsinaton elvetett áriánus irányzatot csinálták újra, a mormonok pedig egyenesen szinkretikus új vallást hoztak létre keresztény alapon, de az alapvető keresztény dogmákat elvetve. Ezért is van az, hogy a jehovistákat és a mormonokat nem csak a hagyományos protestánsok, de a különböző ébredések során létrejött újprotestáns felekezetek se fogadják el keresztényeknek.

Ez a jehovisták esetében nem okoz semmilyen problémát. Miért? Mert a jehovista tanítás eleve államellenes, bezárkózó. A Jehova Tanúi arra tanítják tagjaikat, hogy egyáltalán ne politizáljanak, a közéletben ne vegyenek részt sehogy, sőt még szavazni se menjenek. A radikálisabb jehovisták még a Himnusz éneklését, sőt ünnepségen a Himnusz alatti felállást is hitehagyásnak tekintik. A legtöbb jehovista pl. nem vállal olyan munkát, ahol fel kell esküdni az alkotmányra, mert ez is "bálványimádásnak" minősül.

A mormonok esetében ez egyáltalán nincs így. Joseph Smith is már amerikai hazafinak tekintette magát, s a mormonizmus egyenesen hitet tett az amerikai állam mellett minden mormonellenes üldözés ellenére, olyan abszurditásokig, hogy pl. a mormonok szerint az amerikai alkotmányt Isten ihlette!

Szóval a mormonok nagyon is részt vesznek a közéletben. Sőt, erre büszkék is. Maga Joseph Smith is elnökjelölt volt 1844-ben, kampányolt, s éppen a kampány során ölte meg őt egy dühös mormonellenes tömeg. Smith volt az amerikai történelem első meggyilkolt elnökjelöltje.

Viszont a sajátos, nem-keresztény mormon tanítás nagy bajt okoz. A mornonok egyébként vallják a már említett negyedik ébredési hullám politikai üzeneteit, azaz konzervatív alapállás etikai kérdésekben, abortuszellenesség, homofóbia, klasszikus liberális gazdaságpolitikai ideológia, stb., de minden hiába: az "evangélikus keresztények" számára így is "gyanús szekta" maradnak.

A 2012-es amerikai elnökválasztás után elemzők arra jutottak, hogy Barack Obama azért tudott másodszor is nyerni, mert sok evangélikus republikánus szavazó direkt nem ment el szavazni, mert nem volt hajlandó leszavazni a republikánus jelöltre, a "sátánista" Mitt Romney-ra, ugyanis Romney mormon. Akadt olyan evangélikus hitszónok is akkor, aki kijelentette "idén Sátán két ügynöke küzd meg az elnöki székért barátságos meccsen".

A mormonizmus pedig már a XIX. sz. vége óta igyekszik alkalmazkodni, vért izzadnak, hogy ismerjék el őket normál amerikaiaknak és keresztényeknek. 1890-ben lemondtak ezért a többnejűségről, pedig az korábbi "örök isteni parancsolat" volt (ma is akadnak kisebb csoportok, melyek nem fogadták el ezt a lemondást).

A fő irányt ebben a második legnagyobb mormon cspport mutatta meg. Smith 1844-es halála után ugyanis a mormonizmus részekre szakadt. A legtöbben ma ahhoz a csoporthoz tartoznak, mely Utah államban és környékén telepedett le, s 1890-ban szakított a többnejűséggel. Ők ma a mormonok 95 %-a.

De van még 5 kisebb, de értelmezhető mennyiségű taggal rendelkező csoport (meg több tucatnyi törpeszekta). Ezek közül a legnagyobb - kb. 250 ezer tag - az, mely Joseph Smith első felesége és első fia körül alakult ki Missiori államban. Ők a XX. sz. végére már idáig mentek, hogy a Mormon Könyve csak "kiegészítés" az igazi szentíráshoz, a Bibliához, s fű alatt elfogadták a niceai hitvallást. S persze nem nevezik magukat mormonoknak, az egyházuk neve se tartalmaz már utalást a korai Smith-időkre. Őket ma már az átlag protestáns nem is tekinti "szektának". Már csak kis "baj" van velük: nem teljesítik teljes mértékben a "sola scriptura" elvet, hiszen ez "kiegészítő" szentírást se enged meg.

A legnagyobb csoport vezetése pár éve kezd mozogni hasonló irányba, persze jóval óvatosabban.

A jelenlegi - 2018 óta tisztséget viselő - mormon "elnök-próféta" 3 éve azzal kezdte, hogy de facto betiltotta a "mormon" szót. Olyan kampány indult, mely szinte csak Jézusról szól. A régebbi bizarr tanításokat már csak kutatók ismerik, hivatalosan nem vontak vissza semmit, de ezeket már nem tanítják.

Ahol bizarr dolgokat nem lehetett visszavonni, legalább a külsősékene enyhítettek. Az otthonlátogatások lecsökkentették, a fő tevékenység immár a gyülekezeti terem. A hirhedt templomi alsóruházat is modernizálva lett.

A mormonoknál a templom és a gyülekezeti terem két teljesen más dolog. Gyülekezeti terem minden egyházközségben van, ide bárki bemehet. Míg templom a világon csak kb. 250 darab van, ide idegen nem léphet be, sőt egyháztag is csak előzetes engedéllyel, itt "titkos" szertartások zajlanak, a fő beavatási szertartáso átesettek "titkos alsóneműt" kapnak, ezek eddig olyanok volt, hogy lehetetlenné tették pl. nőknek testhezállóbb ruha viselését.

Közben a misszionáriusok dresszkódja is enyhítve lett. Eddig a lányok titkárnőnek, a fiúk üzletembernek voltak kötelesek öltözni. Most már a lányok felvehetnek nadrágot, a fiúknak pedig szabad akár rövidujjú ing is nyakkendő nélkül.

De a legmegdöbbentőbb, megszűnt a rendes évi Cumorah-hegyi ünnepség, a mormon foklór talán legfontosabb eseménye. A Cumorah-hegy valójában egy domb, az a hely, ahol Joseph Smith állítólag megtalálta az aranylemezeket. Eddig ott évente múltidéző, hagyományőrző ünnepség volt, ahol előadták Joseph Smith életét és a Mormon Könyve fő eseményeit. Ezt lefújták előbb a COVID-ra hivatkozva, majd az epidémia után sose indították újra. Na, ez tényleg óriási változás.

Meddig fog elmenni a folyamat, ez kérdés még. Szerintem lassan, de biztosan normál újprotestáns felekezet lesz belőlük. Azaz képmutatás és örjöngés sajátos keveréke, minden keresztény gyökér nélkül, jobban, mint ami a normál protestánsoknál szokás, mert ott legalább van egy szerves fejlődés.

De tényleg, ez most nem vicc. Lassan mindenki megérti: az ukrajnai fronton folyó harc kimenetelének jelentősége fontosabb bármi másnál.

A liberalizmus végtesztje ez. Ha nem képes győzni, az meg fogja gyorsítani a liberális világrend bukását is. Ami sajnos nem lesz gyors bukás.

De természetesen a gyakorlati szempontok rendkívül fontosak. Amerika semmiképpen se akar totális ukrán győzelmet, ez ugyanis arra kényszerítené Oroszországot, hogy atomfegyvert vessen be, s nem taktikai, harctéri atomfegyverekről van itt szó, hanem célzott, nagyvárosok elleni támadásról. Végsősoron az orosz vezetés kénytelen lenne feláldozni Kijevet is akár, miközben Kijev orosz szemszögből az kb. olyan, mint magyar szemszögből Pozsony vagy Kolozsvár. Ebben az esetben az ukrán győzelem értelmetlenné válna.

A nyugati cél egy mérsékelt ukrán győzelem tehát. Melynek eredményeképpen Oroszország vereséget szenved, de nem megalázó, megsemmisítő vereséget, hanem valami olyasmi, mint ami a krími háború (1853-1856) után volt. Akkor Oroszország vissza lett kicsit szorítva ugyan, de ez alig 20 évig hatott.

A nyugati diplomácia teljesen erre megy ki. Senki se akar nyugaton olyan győzelmet, mint Hitler ellen 1945-ben, kivéve pár Soros gazda típusú elmebajost, aki már annyira öreg, hogy minden mindegy neki. S amint lehetőséget lát ilyen kimenetre a nyugat, a kijevi hunta rá lesz kényszerítve ennek elfogadására. Ha másképp nem, puccsal, Zelki fizikai likvidálásával.

Orosz oldalról viszont nincs kényszer. Az ország hosszú évekig képes még harcolni, s csak várnia kell. Nincs jobb katonai helyzet, mint amikor az egyik fél megengedheti magának a szimpla védelmet, míg az ellensége kénytelen támadni. S aki támad, az nagyobb veszteségeket szenved el, jelenleg az ukránok háromszorosan többet vesztenek, mint a védelemre - az ellenség kivéreztetésére - beállt oroszok.

Orosz szempontból egyébként bármi eladható győzelemként, az is bőven elég, ha a nyugat, legalábbis tűzszüneti vonalként, elismeri a meglévő határokat. Ehhez képest csak plusz, ha meglesz Odessza, vele az egész Fekete-tengeri partvidék, amivel a kijevi rendszer szárazföldi állammá válik - s ez nem álom, simán lehetséges, ha a háború folytatódik még egy éven át.

De a nyugati hozzáállás az igazán lényeges. mert míg az orosz felet nem sürgeti semmi, addig a nyugatot nagyon is.

A két lehetséges kimenet: a nyugat teljes győzelme vagy részleges győzelme. (Direkt módon nem tud veszteni a nyugat, hiszen nem vesz részt a háborúban nyíltan, s ez nem is fog változni.) A részleges győzelem is megfelel, mert ez ugyan egy bezárkózó nyugatot jelentene, de ez a bezárkózott nyugat is még pár évtizedig elég erős maradna önmaga megvédésére.

Valójában a teljes nyugati győzelem csak elméleti esély. Jelenleg, mint mondtam, az ukrán fronton 1:3 arányú az orosz:ukrán veszteség emberben, az ukrán fél lassan ki fog fogyni emberből, ha folytatódik a háború hasonló erőkkel, mint eddig. S nincs aki segítsen nekik, embert még a harcias lengyelek és baltiak se fognak küldeni, nemhogy Amerika, mely látványosan ki akar maradni a direkt részvételből

A kisemberek, a világ népei szemszögéből minden kimenet jó. Persze minél kisebb a nyugat győzelme, annál jobb. De egy határozott nyugati győzelem is oda vezetne, hogy a nyugat rothadása még inkább erősödne, a polgári értékrend szellemisége növekedne, keményedne a kapitalizmus, az erkölcsi romlás egyre mélyebbre vinné a nyugatot és a vele szolidáris világot.

Persze idegesítő és kellemetlen, hogy most zöldruhás kis orkránok vonulgatnak fel és alá nyugaton, s minden nagyúr parancsára kötelező tapsolni nekik, dehát ilyen a világ: a kuka melletti szeméthalom is csúnya valami, dehát mégis gyakori látvány, s józan ésszel arra emlékeztet minket, hogy milyen jó is a szeméthalom hiánya. Az orkrán terepmintás divatbemutató is ilyen, majd elmúlik.

S ami még fontos: Amerika és a Nyugat nem ugyanaz. Amerika a 90-es években túlnyerte magát, olyan területeket hódított meg, melyeket nem is tervezett megszerezni. Ezek csak Oroszország totális összeomlása és iszonyúan rossz politikája miatt lettek Amerikáé, pl. a legvadabb álmaiban se gondolta volna korábban egyetlen amerikai elemző se, hogy a Baltikum és a fél Fekete-tenger amerikai lesz.

Tehát Amerikának van miből vesztenie, s ez teljesen fájdalommentes veszteség, csak enyhe presztízsveszteség lenne, ami azonban könnyedén eladható. A törzsterület ugyanis nincs veszélyben, Nyugat-Európa elvesztésére semmi kilátás. Még jó is Amerikának az EU összeomlása, ezzel csak megszűnik egy jövőbeli potenciális vetélytárs.

Ráadásul az amerikai elit számára a nagyobb ellenség Kína. Ha a kérdés az, lemondjon-e az USA az eleve csak véletlenül megszerzett Kelet-Európáról, ha cserébe kap egy semleges Oroszországot, meg fogja ezt lépni, mert ez segíteni fogja Amerikát Kínával szemben. Amerikának semmi se rosszabb, mint egy orosz-kínai kényszerszövetség.

Azt hiszem a gondolkodó emberek ezt látják döntöshozó helyzetben. A lengyelek és a baltiak rettegnek, hogy kiesnek a Nyugatból és a nyugati-orosz semleges övezet részeivé lesznek, ezért mindent elkövetnek a háború hiszterizálódásáért. Orbán és a hozzá hasonlók pedig éppen arra készülnek, országaik hogyan lehetnek az új béke nyertesei. Persze nem látok be a fejekbe, de meglepődnék, ha ez nem így lenne.

magyarázat: a szláv nyelvek egymáshoz való közelsége miatt nem szokásos a szláv szavak és nevek átadása eredetiben, hanem azokat le szokás fordítani, így nem a magyar orkránbuzik által is használt "Szlava Ukrajinyi!" (bár jellemzően ezt angolosan írják "Slava Ukraini" alakban, mert így még progresszívebb) van itt, hanem le van fordítva bolgárra, azaz "Szlava na Ukrajna" - ez nem az "ukránellenes" karikatúra készítőjének az ötlete, hanem így mondják az abszolút nyugathű ukránpárti bolgárok is

Alapvetően jó jel, amikor már a liberálisok is szégyellik a liberalizmust.

A legliberálisabb, legpolgáribb magyar párt immár nem meri saját magát liberálisnak nevezni. Azt mondják "mi szociáldemokraták".

Vicces...

Valószínűleg ez valamiféle perverzió, de fel vagyok iratkozva a DK TV-re, s még az élő Gyurcsány-beszédbe is belenéztem pár perc erejéig. A DK nyugdíjasai valószínűleg délutáni álmukat aludták, ezért lehetett, hogy velem együtt alig 12-en nézték?

Ezt kérésre írtam, a lényeg: a különböző "alkotmányos ellenállási" csoportok alapeszméjének cáfolata.

Az eredeti alkotmányos ellenállási tézist vettem az egyszerűség kedvéért, ez Geri Tibi blogger verziója, ő az első, aki az egészet kitalálta immár 12 éve. Ezt a verziót találtam meg tőle (itt van, de nem biztos, hogy sokáig lesz, ugyanis Tibike rossz szokása törölni mindent, ha cáfolata érkezik, majd újra feltenni máshová):

Lássuk a fő pontokat!

"Nem az alkotta meg, aki erre jogosult"

Az 1949-es alkotmány 2011-ben hatályos szövege:

“19. § (1) A Magyar Köztársaság legfelsőbb államhatalmi és népképviseleti szerve az Országgyűlés.
(2) Az Országgyűlés a népszuverenitásból eredő jogait gyakorolva biztosítja a társadalom alkotmányos rendjét, meghatározza a kormányzás szervezetét, irányát és feltételeit.
(3) E jogkörében az Országgyűlés
a) megalkotja a Magyar Köztársaság Alkotmányát;”

“24. § (1) Az Országgyűlés akkor határozatképes, ha a képviselőknek több mint a fele jelen van.
(2) Az Országgyűlés a határozatait a jelenlévő képviselők több mint a felének szavazatával hozza.
(3) Az Alkotmány megváltoztatásához, valamint az Alkotmányban meghatározott egyes döntések meghozatalához az országgyűlési képviselők kétharmadának a szavazata szükséges.”

A szerző is tudja ezt, így megpróbál csúsztatni. Íme próbálkozásai:

"„2. § (2) A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé,” - Tehát az általános alkotmányozó hatalom a népé." - na most, a "minden hatalom" kifejezés szűkítése zajlik le, hiszen ha minden hatalom a népé, akkor a parlament nemcsak nem alkotmányozhat, hanem eleve semmit se tehet, ha komolyan vesszük ezt a logikát.

A szerző nem bizonyítja, hogy a "minden hatalom a népé" kitétel azt jelenti, hogy a képviselet általi hatalomgyakorlás tilos. Márpedig ha ez nem tilos - s ezt állítani abszurd, hiszen az egész alkotmány nagyrészt pont e képviseleti hatalom részletezésével foglalkozik -, akkor miért csak az alkotmányozási hatalom tilos? Ez sehogy se vezethető le az alkotmányból.

Maga Tibi is észreveszi ezt, mert a következő bekezdésben immár azt írja: "A képviselő alkotmányozó jogai az alkotmány előírásához KÖTÖTTEK. Tehát a képviselő csak olyan alkotmányozó joggal rendelkezik, amit az alkotmány előír.". Így van, s ez az alkotmányozási jog benne van a 19. §-ban. Csak nem világos: hogyan lett hirtelen alkotmányozó hatalma a parlamentnek, ha épp az előbb írta azt Tibi, hogy nincs neki.

A szerző erre halandzsázik: "A lényeg, hogy ez a pont nem valóságos felhatalmazás, mert a módosított alkotmány által 90-ben megválasztott képviselő már nem gyakorolhatta ezt a jogot. Hiszen azt, aminek a megalkotására felhatalmazása van, már 89-ben megalkották. Hiszen őt is az alapján választották, amit neki lett volna joga megalkotni." - nos, ez teljesen abszurd, a jogszabályokban minden szó fontos, olyan nincs, hogy van jog, de az nem gyakorolható, ha ugyanis így lenne, ez a jog hiányozna, ismét logikai bukfenc. Eleve ez a "nem valóságos felhatalmazás" szó mindent elmond a szerzőről, szembemegy minden létező jogi alaplogikával.

"Nem azt alkotta meg, amit a hivatkozása tartalmaz"

A szerző a "megalkotja a Magyar Köztársaság Alkotmányát" szövegből azt vonja le, hogy ez azt jelenti, csak ilyen címmel alkotható meg alkotmány. Miközben ez csupán hivatkozás. Ráadásul a szerző két egymásnak ellentmondásos következtetést is levon:

• nem alkotható alkotmány, mert az már meg van alkotva,
• alkotható alkotmány, ha annak neve "a Magyar Köztársaság Alkotmánya".

Belekeveredik abba a problémába, hogy az "alkotás" és a "módosítás" közé falat képzel, miközben a kettő ugyanaz. Az alkotás valójában egy 100 %-os módosítás, a módosítás pedig egy részleges alkotás. A szerző logikája szerint: ha az alkotmányozó az alkotmány minden egyes szavát lecserélte volna, csak a címét hagyta volna meg, akkor az jogszerű módosítás lett volna, nem jogszerűtlen alkotás, ez persze nyilvánvalóan hülyeség.

"Nem úgy alkotta meg, ahogy az elő van írva"

Ez a legegyszerűbb.

Hiszen ott a "az országgyűlési képviselők kétharmadának a szavazata szükséges" rész, ami tényszerűen megvolt az alkotányozáskor.

Tibi így ezzel nem is foglalkozik sokat, rátér az "új állam lett létrehozva" mesére. Tibi "alkotmányjogász" láthatóan nem tudja, hogy nem jönnek létre új államok új alkotmány elfogadása miatt.

Párszor belenéztem a Partizán szlovák eredményvárójába:

A fő következtetés: Marci gyerek mára profi lett.

Amint közétették az exitpollokat a szlovák ballibek fölényes győzelméről, Marci ballib vendégeinek fülig ért a mosolya, míg ő visszafogott maradt. Volt benne annyi profizmus, hogy tudja, ez nem a kampány, s nem szabad teljesen bizonytalan adatoknak felülni.

Az eredmény meg persze kiváló, bármi is legyen később. Ez újabb vereség Brüsszel és New York számára, azaz győzelem a kisembereknek.

A magyar ballibek tombolnak. Egyetlen kis örömük: legalább a magyar párt nem jutott be.

Ballibbant díszpintyek süketelnek, Nemtelen Gábor vezénylete alatt:

Persze elhangzik sok tényszerű baromság: "Kádár alatt a médiák szabadabbak voltak, mint most". Ehhez tényleg agymosottnak kell lenni, hogy az ember komolyan úgy emékezzen vissza, hogy Kádár alatt egy rakás ellenzéki média létezett, s ezek szabadon működtek.

Emlékeztető a fiataloknak: Kádár alatt lapengedély kellett minden nyomtatott sajtótermékhez, s ilyet csakis bejegyzett szervezet kaphatott, márpedig akkor minden szervezet pártirányítás alatt állt, közvetlenül vagy közvetve. Persze, akadtak szerkesztőségek, melyek feszegették a határokat, s sokszor kifejezetten bátran viselkedtek, de szabad média egy se létezett, s aki esetleg túl bátor lett, arra lecsaptak, a 80-as években is, korábban meg még inkább.

De a fő állítás: a propaganda zombivá tesz. Dehogy tesz. Itt vagyok pl. én! A Klub Rádiónak rendszeresebb hallgatója, mint én, alig létezik, s mégis: nem lett belőlem ballib zombi. Hogyan lehetséges ez?

Oroszországban jelenleg 20 vagy 15 uráli nyelv létezik (az eltérés oka: egyes nyelvjárások külön nyelvek-e).

A legkisebbnek 10-nél kevesebb anyanyelvi beszélője van, a legnagyobbnak 350 ezer.

Alapvetően a nyelvhalálnak kb. 8 fő lépcsőfoka van:

• az emberek nem használják a nyelvet minden témában,
• az emberek a nyelvet csak személyes használatra alkalmazzák,
• a fiatalabbak már inkább más nyelven beszélnek,
• a fiatalabbak egyre nagyobb része csak érti, de nem beszéli a nyelvet,
• a fiatalabbak egyre nagyobb része nem ismeri a nyelvet,
• már megszűnik a nyelv átadása a fiatalabb nemzedéknek,
• csak a legidősebb között vannak már csak anyanyelvi beszélők,
• a nyelv már csak a múlt emléke, folklorizálódott alakban.

Oroszországban a nemzetközi felmérések szerint az összes uráli nyelv kihalásveszélyes, 2 kivétel van: a párszáz főс szölkup és a 40 ezer fős erzja-mordvin, ezeknél ugyanis még nem szűnt meg a nyelv általános átadása a gyerekek felé. Az orosz nyelvészek véleménye sokkal negatívabb: szerintük a szölkup és az erzja is kihalásveszélyes.

Az se számít, hogy a nyelvet tanítják-e iskolákban, mert a legtöbbet tanítják, tantárgyként a helyi orosz tannyelvű iskolákban, sőt 3 nyelven tanítás is van az első 4 osztályban.

Az még kevésbé számít, az adott nyelv hivatalos-e. Oroszországban minden autonóm területen az orosszal együtt hivatalos a helyi nyelv is. Ez azonban a gyakorlatban azt jelenti: vannak kétnyelvű hivatalos feliratok, egyes kétnyelvű okmányok, de a valóságban a nyelvet sehol se használják. Abszolút jelképesség van: pl. az autonóm területek vezetői kötelesek felesküdni mind oroszul, mind a helyi nyelven, ez utóbbi kb. egy szöveg elhadarása papírról.

Ami viszont az orosz nyelvészek érdekes megfigyelése: az uráli nyelvek a legkevésbé életerősek. Mivel hivatalosan nincs hatalmi politika a kisebbségi nyelvek ellen, így az ok társadalmi.

A következtetés: minél jobban hasonlít egy kisebbség az oroszokra, annál inkább nem használja a nyelvét. Először is: a keresztények sokkal jobban, gyorsabban hagyják el nyelvüket, mint a muszlimok, a buddhisták vagy a sámánisták. Másodszor: a fehérek hajlamosabbak elhagyni nyelvüket, mint a mongoloidok. Harmadszor: ha a népszokások hasonlítanak az orosz szokásokra, szintén erősebb a nyelvelhagyás.

Ugyanazon a vidéken, a Volga mentén megdöbbentő eltérések vannak: a tatárok, baskírok simán beszélnek a saját nyelvükön, azt nem "szégyellik", a csuvasok kevésbé, de azért még beszélnek, a marik, komik, udmurtok, más uráli népek pedig városban kb. soha, s falvakban is csak ritkán.

A diglosszia szó neve szó szerint "kétnyelvűséget" jelent, mégse szimplán kétnyelvűséget takar azonban, hanem egy bizonyos típusú kétnyelvűséget: azt a jelenséget, hogy egy ember - vagy közösség - két nyelvet beszél ugyan, de nem azonos helyzetben, azaz helyzetfüggően váltogat a két nyelv között.

A jellemző eset, hogy van egy "magas" és egy "alacsony" nyelv, a magasat használják minden kiemelt, "hivatalos", fontos helyzetben, az alacsonyat pedig csak a családban, informális helyzetekben, esetleg a közösségen belül köznapi helyzetekben.

A magas nyelv és az alacsony nyelv jellemzően ugyannak a nyelvnek két változata. A magas lehet az illető nyelv sztendertizált irodalmi szabványa, míg az alacsony pedig nyelvjárás. De az is lehet, hogy az alacsony a nyelv mai, beszélt változata, míg a magas egy korábbi verzió, melyet a beszélők valami okból klasszikusnak tekintenek.

Az európai gyarmatosítás hozta létre a legtöbb ilyen diglossziás közösséget. Elsősorban az angol, a francia, a holland gyarmatosítás, ahol a gyarmati hatalom nem törekedett telepes gyarmatok létrehozására, nem igyekezett soha integrálni a meghódított őslakosságot.

Jó példa a Karib-térség.

A Karib-térségben az összes volt angol és francia gyarmaton létezik ilyen diglosszia mind a mai napig. Ezek az országok ugyanis szinte mind kivétel nélkül néger államok, azaz a lakosság legnagyobb része behurcolt afrikai rabszolga, az eredeti indián lakosság teljesen kipusztult - egy kivétel van: Dominica, ott maradt kevés indián máig -, s ez a lakosság eredetileg sok, különböző afrikai nyelvet beszélt, majd gazdáik megtanították nekik az adott nyelvet - angolt, franciát, hollandot -, jellemzően nagyon alapszinten, éppenhogy az elemi kommunikáció szintjén. Aztán ez az "egyszerűsített" nyelv lett a teljes közösség anyanyelve, minden egyes szigeten kicsit más nyelv alakjában, melyek kölcsönösen nem is érthetők.

Aztán amikor a rabszolgák közül kezdtek kitermelődni értelmiségiek, ők igyekeztek megtanulni a "normál" angol/francia/holland nyelvet is, amit a fehér rabszolgatulajdonosok beszéltek. A rabszolgaság megszűnésével, majd különösen amikor a volt rabszolgák lettek az új urak, immár mindenki megtanulta a "helyes" nyelvet, hiszen az iskolai oktatás ezen a nyelven zajlott, ahogy a közélet is.

Viszont az eredeti alacsony nyelv nem halt ki, az megmaradt mint egyfajta közösségi hagyomány. S ezekben az országban máig ez így van: a helyi múvelt elit is időnként az alacsony nyelven beszél, ezzel jelezve, hogy ő a közösség része, együttérez a "kisemberekkel".

Mivel ma már szinte 100 % az iskolázottság, nemigen van ember, aki ne beszélné a magas nyelvet, de közösségen belül "nem fontos" helyzetben mindenki máig az alacsony nyelvet használja. Az alacsony nyelv használata nem csak közösségi hovatartozást jelez, hanem egyfajta barátságosabb viszonyt is, hiszen idegenekkel nem így beszélnek.

Szóval az összes karibi volt angol/francia/holland szigeten ez a helyzet, ez alól csak az egyetlen fehér kis sziget, Saint Barthélemy kivétel, ahol a lakosok szinte mind francia fehér telepesek, így nem alakult ki alacsony nyelv.

Vannak még sajátos esetek, ahol az alacsony nyelv nem a magas nyelvhez tartozik. Ilyen a már említett Dominica, mely eredetileg francia gyarmat volt, így az alacsony nyelv francia alapú, majd erre jött rá a magas nyelv, az angol, mután a sziget angol birtok lett később.

Hasonló eset még a francia-holland Szent Márton-sziget, ahol az alacsony nyelv angol alapú, s ezt egészíti ki magas nyelvként délen a holland, északon pedig a francia. A 6 karibi holland sziget is ilyen: a 3 északon fekvő sziegeten az alacsony nyelv angol alapú, a 3 délin pedig portugál alapú.

Az ilyen egyszerűsített alapú nyelveket nevezik kreol nyelveknek.

Két eset van a Karib-térségben arra, hogy az alacsony nyelvet felemeljék magas nyelvvé: ez a francia alapú haiti-kreol nyelv Haitiban és a portugál alapú papiamento a 6 karibi holland sziget közül a 3 délen fekvőn (Venezuela parvidéke mentén). Itt tudatosan használják a kreol nyelvet minden célra.

A spanyol és a portugál gyarmatokon sehol se tudott kialakulni ilyen széleskörű kreol nyelv. Ennek oka, hogy a spanyolok és a portugálok mindig telepes gyarmatokat csináltak, törekedve a teljes lakosság integrálására. Így egységes nyelv maradt. Lásd a kubai spanyol egy spanyol nyelvjárás, de magas nyelv, nincs mellette se más alacsony nyelv, se nincs a spanyolországi spanyolnak semmilyen szerepe Kubában.

Természetesen ugyanez Európában is lezajlott a korábbi korokban. Több század telt el Spanyolországban, Olaszországban, Franciaországban, mely alatt a latin volt a magas nyelv, a helyi újlatin nyelvjárás meg az alacsony. Majd lassan kihalt a latin, s a "nyelvjárás" lett a magas nyelv.

A spanyol esetében egészen a XIII. századig élt az a vélemény, hogy a spanyol "hibás, rosszul beszélt, primitív latin", majd még a XVII. végéig az, hogy a spanyol kevésbé értékes a latinnál.

Olaszországban tulajdonképpen csak a XX. sz. közepén szűnt meg az a helyzet, hogy az olasz magas nyelv helyett az átlagember valamelyik olasz nyelvjárást használta inkább. Ahogy ezt mondták Olaszország egyesülésekor viccesen "már van egyesült Olaszország, most már csak olaszokat kellene csinálni hozzá", utalva arra, hogy az átlagember nem is beszélte az olasz irodalmi nyelvet, csak valamelyik nyelvjárást.

Görögországban egészen a XX. sz. 70-es éveig ment ez a probléma. Amikor Görögország a XIX. sz. elején felszabadult a 400 éves török uralom alól, az elit célként tűzte ki a "megromlott" görög nyelv megtisztítását, ez elsősorban a török jövevényszavak kidobását jelentette, de sok régóta kihalt nyelvtani és hagtani kategória visszahozatalát is. A legradikálisabbak egyenesen az ógörög nyelv visszaállítását szerették volna, majd ezt elvetve lett kialakítva, egy ógörög-újgörög keveréknyelv, az úgynevezett "tiszta nyelv", mellyel szemben létezett a valóságban beszélt "népi nyelv" mint alacsony nyelv. A teljes oktatás, az állami élet a senki által nem beszélt "tiszta nyelven" zajlott. Az írás különösen nehéz lett: nem csak hogy ógörög alakban kellett írni a szavakat, de a - régóta kihalt - 3 ógörög hangsúlyt és 2 féle hehezetet is jelölni kellett.

A kérdés csak 1976-ban lett eldöntve: az egyetlen hivatalos nyelv azóta a "népi nyelv", de maradt az ógörög írásmód, viszont nem kellett továbbiakban írni a hehezeteket és a hangsúlyt, ill. attól fogva csak 1 féle hangsúlyjelölés maradt, az ami ténylegesen is létezett a népi nyelv kiejtésében.

Ma a "tiszta nyelvet" csak a görög ortodox templomokban használják, ott is csak egyes ünnepélyes alkalmakra, azaz maga a szentbeszéd már népi nyelven hangzik el.

A szlávajkú ortodoxiában bizonyos fokig létezik hasonló helyzet: a beszélt népi nyelv és az egyházi szláv kettőssége. Az orosz és szerb templomokban ma is nagyon erős az egyházi szláv szerepe, míg a bolgárokban az egyházi szláv ma már marginális, bár a használt modern bolgár kissé archaikus itt is (pl. használják a személyes névmások teljes részesesetét, ami a normál beszélt nyelvből kihalt).

Az arab világban máig él a diglosszia: a magas nyelv a klasszikus arab, az alacsony a "nyelvjárás". Ott ez az arab közösségtudat kifejeződése, megszűnése kizárt. Kínában a helyzet hasonló: a sztendert nyelv és a nyelvjárás kettőssége, miközben ezek a nyelvjárások valójában nyelvészetileg önálló nyelvek.

A kommunista Bulgáriában az "elvtárs" szó sokkal kötelezőbb volt, mint a kommunista Magyarországon. Sőt, a Szovjetunióhoz képest is kötelezőbb volt.

Magyarországon az elvtársozás lassan ment le, a 80-as években már szinte csak a politikusokat, állami vezetőket, vállalati vezetőket kellett elvtársazni. Bulgáriában egészen a végéig elvtársozás volt, nem lehetett kikerülni.

A Szovjetunióban ugyanis az "elvtárs" szót ki lehetett váltani a "polgárstárs" szóval, míg Bulgáriában ez a szó nem létezett megszólításként. Az idegen emberhez az utcán csak elvtárs/elvtársnő alakban lehetett fordulni, ahogy munkahelyen, hivatalban is. Ha az ember nem ismerte a másikat, akkor kénytelen volt elvtársazni őt, más lehetőség egyszerűen nem létezett.

Természetesen az iskolarendszerben is ez ment. A tanár megszólítása "tanár elvtárs", "tanárnő elvtársnő", vagy vezetéknév + elvtárs/elvtársnő. A diák csak így fordulhatott a tanárhoz. Természetesen az óvodában is.

A bolgár emberek mániája máig az idegennyelvű oktatás. Máig így van, de a kommunizmusban ez még inkább így volt. A legjobb gimnáziumoknak azok számítottak, ahol az oktatás idegen nyelven ment: egyrészt volt több orosz tannyelvű gimnázium Szófiában, de a legnépszerűbbek, legelitebbek a nyugati nyelvek voltak, Szófiában a csúcs elit gimnázium az Angol Gimnázium volt, utána jött a Francia, majd a Német. Rajtuk kívül csak 2 bolgár tannyelvű gimnázium számított elitnek: ezeket Todor Zsivkov lánya - aki 1981-ben bekövetkezett haláláig kulturális-oktatási miniszter volt - hozta létre, ez a Klasszikus Gimnázium volt (latin, ógörög, óbolgár - egyházi szláv - kiemelt tanításával) és a Nemzeti Természettudományos-Matematikai Gimnázium. Egyébként mindezek máig léteznek, azóta szélesedtek is, ma már más nyelvek is vannak, pl. spanyol, olasz, román, most nem sorolnám fel az összeset, az orosz tannyelvűek száma meg csökkent, de ma is vannak ilyenek.

Természetesen ennek mellékhatásaként lettek idegennyelvű óvodák is. Ami egyébként egy hatalmas átverés, mert 6 éven aluli gyereknek nyelvet tanítani az kb. olyan, mint halat repülni tanítani. De népszerű tévhit, hogy ez valami jó dolog. Kb. olyan mint a "szakértői kormány", abszurd ötlet, de mégis széleskörben elterjedt, hogy ez valami csodás dolog.

Természetesen az idegen nyelv használata nem jelentett változtatást a megszólítási szokásokon. Azaz ha mondjuk a tanárt Marinovnak hívták, akkor továbbra is "elvtárs" volt, csak éppen nem "drugarju Marinov" (Marinov elvtárs, bolgárul), hanem "comrade Marinov" (ugyanaz angolul).

A következő vicces eset még a 80-as évek közepén zajlott. Angol tannyelvű óvodába persze olyan szülő is küldte a gyerekét, aki nem tudott angolul. Egyik óvodában a szülők kedveskedni akartak az óvónéninek, ajándékot szervezve neki, színes üdvözlőlappal.

A szervező szülő megkérdezte a gyerekét "mi a neve az óvónénidnek?", az meg mondta angolul "Ivanova elvtársnő", szóval "komrit Ivanova" (comrade - kiejtve: komrid, de a bolgárok a szóvégen zöngétlenítenek, szóval így lett komrit). A szülő meg csodálkozott kicsit, hát elég furcsán hangzik, dehát mit lehet tenni, szóval megszületett az üdvözlőlap "Kedves Komrit! Kívánunk neked..." szöveggel.

Aztán nagy vidámság lett. Akkor mindenki megtudta, az óvónéni keresztneve nem Komrit, sőt ilyen név nem is létezik. De sokáig mesélték az esetet.

Aláhúzom, diákként semmi tapasztalatom nincs: 7 évet magyar állami iskolába jártam 1973-1980 között - a Budapest V. kerületi Szent István téren, az iskola onnan időközben elköltözött egyébként, az épületet visszakapta ugyanis a Katolikus Egyház -, s 5 évet szovjet állami iskolába 1980-1985 között - Havannában, a szovjet követség iskolájába.

Kubában egyébként létezett akkor is magániskola. Kanadai-kubai megállapodás alapján, a kubai Oktatási Minisztérium vezetése alatt, de a kanadai oktatási rendszer alapján ment a tanítás, kanadai magántőke tulajdonnal, volt ott spanyol tannyelvű és angol tannyelvű tagozat. A legtöbb nyugati gyerek oda járt egyébként. Az én időmben egy magyar se járt oda, bár ez nem volt tilos, pl. a 70-es években még volt magyar diák is ott. A magyarokat alapvetően a tandíj tartotta vissza, bár az nem volt csillagászati összegű.

A másik oldalról viszont sokat láttam, elsősorban Bulgáriában. S ez leginkább feleségem sztorijai, aki évekig dolgozott ilyen helyeken tanárként.

Tulajdonképpen - mindent összegezve - egyetlen dologban tényleg jobb a magániskola az államinál: az anyagi feltételek jobbak, azaz vannak működő műszaki eszközök, a bútorok jó minőségűek, karban van tartva az épület.

Minden másban negatív a kép. Az állami iskolában sincs sok joga egy tanárnak, de a magánban még rosszabb a helyzete: gyakorlatilag semmilyen fegyelmezési eszköze sincs, még kizárással se fenyegetheti a diákot, mert a tandíj miatt nem zárnak ki egy diákot se.

Plusz probléma az anyagi különbség. A diák nem hülye, tudja, hogy hozzá képest a tanár koldus. Hiába kap a magániskolai tanár kb. dupla annyi bért, mint az állami rendszerbeli kollégája, ez az összeg kb. semmi a diákok szüleinek jövedelméhez képest, sokszor a diák zsebpénze több, mint a tanár bére. Ez pedig felsőbbrendűségi érzést ad a diáknak, márpedig olyan egészséges tanár-diák viszony nem létezik, ahol a diák az úr.

Tulajdonképpen csak két esetben lehet ez alól menekülni. Ha a tanár olyan szórakozott professzor szerepet játszik, azaz valóban zseniális a szakterületén, így elhihető róla, hogy nem azért nem néz ki gazdagnak, mert nincs pénze, hanem mert ő ilyen csodabogár.

A másik csak nők számára nyitott megoldás. Ha a nő csinos, szép, s kinézete feltűnő, akkor senki se gondol pénzre. A diáklányok tisztelni kezdik az "öregsége" ellenére jól kinéző tanárnőt, a diákfiúk meg nyilván nem fognak botrányt kelteni egy szexuális érdekes nő ellen.

Saját feleség az első időszakban elkövette azt a hibát, hogy megpróbált beleolvadni az összképbe, nem sminkelt és olyan "idős tanárnénis" stílust alkalmazott ruházatban. Azaz nem használta ki testi adottságait. Persze így jöttek a hatalmas problémák a diákok magatartásával. Sikeresen meggyőztem, hogy ez marhaság. Elkezdett munkában is úgy öltözni, kinézni, ahogy normál helyzetben, s azonnal javult a helyzete az iskolában is.

Persze az átlag tanárnő nem tud ezzel élni, mert rég nem néz ki úgy, hogy ez nyitva állna előtte. S persze Bulgáriában is el van nőiesedve a szakma, a tanárok 80-90 %-a nő.

Sokat mesélt hogyan élik túl a munkát a tanárok. Mert a legtöbb esetben ez tényleg túlélés. Aki nem képes kialakítani valamilyen túlélési technikát, az alkoholista vagy gyógyszerfüggő lesz ugyanis. Amit leszűrtem, alapvetően 3 módszer:

• a terrortanárnő: nagyjából az amerikai háborús filmekből vett enyhén elmebeteg kiképzőtiszt figurája, azaz igyekszik minden diákot megalázni, majd amikor ez alap lett, kiválaszt pár kedvencet, akiknek jó jegyet ad a semmiért, a többieket meg kínozza (ez az opció számomra is jól ismert, budapesti iskolámban a 70-es években ez volt a leggyakoribb tanárnő típus),
• a nihilista tanárnő: azt kommunikálja a diákoknak, hogy az élet értelmetlen úgy ahogy van, bejön az órára, ad valami kamufeladatot a diákoknak, közben ő a laptopján pörgeti a FB-ot, majd mindenki vár, míg kicsengetnek,
• az egyetemi tanár: úgy tesz, mintha egyetemen tanítani, emiatt a diákok zöme egy szót se ért az anyagból, de mindig akad pár diák, akit éppen érdekel az adott téma, így a tanár onnantól csak nekik tanít, a többieket meg békén hagyja, játszanak csak a telefonjukkal, de legyenek csendben.

A végeredmény egyébként az, hogy a magániskolába járt gyerek kevesebbet tud, mint aki egy elitebb, jobb hírű állami iskolába járt. Utóbbiban ugyanis legalább ez a "gazdag diák a szegény tanár ellen" effektus romboló hatása nincs meg, plusz a tanár ott kevésbé félti munkahelyét, hiszen állami állásból sokkal nehezebb az embert kirúgni.

Tulajdonképpen a magániskola létezésének fő oka: a gazdag szülő nem meri gyerekét a pórnép közé engedni. Ehelyett a gyerek kap egy mesterséges, zárt területet magának, aminek eredménye végül az, hogy képtelen helyt állni a valós életben. Ha a szülő nem csak gazdag, de egyenesen szupergazdag, akkor persze nincs gond, hiszen a gyerek is ebből fog élni felnőttként. Ha viszont a szülő "csak" gazdag, akkor a gyerekből nagy eséllyel drogos lesz fiatal felnőtt korára.

Szófia központjában van egy hatalmas szovjet felszabadítási emlékmű.

Egyrészt baromi ronda. Másrészt történelmi hazugság, mivel egyszerűen nem volt semmilyen felszabadítás Bulgáriában.

Magyarországon legalább arra lehetett hivatkozni, hogy a szovjet csapatok harcoltak a németekkel, s kiűzték őket, Bulgáriában még ez sincs. A német csapatok ugyanis még a szovjet bevonulás előtt megkezdték a kivonulást, valójában egyetlen csata se zajlott Bulgária területén németek és szovjetek között, ahogy bolgárok és szovjetek között se, mivel a bolgár kormány kapitulált az első napon. Szóval a kommunista Bulgáriában fáradságos halandzsázás volt e téma magyarázata annak idején.

Történetesen egyszer pont ebből vizsgáztam, még 1989 májusában, a Szófiai Egyetemen. A tantárgy neve: a Bolgár Kommunista Párt története, nem vicc, tényleg volt egy ilyen kötelező tantárgy. A tétel lényege: bizonyítani, hogy Bulgáriában hogyan győzött a proletárdiktatúra forradalom nélkül, ami kicsit ellentmondásos dolog marxista szempontból is, hiszen ha egyszer a „munkások” nem keltek fel és nem csináltak forradalmat, akkor hogy a fenében győzhetett a proletárdiktatúra. A tankönyvet nem olvastam, de az ideológiai tárgyakhoz ez akkor nem is kellett, elég volt tájékozottnak lenni a napi sajtóban. Szóval tudtam: a hivatalos álláspont szerint Bulgáriában a szovjet „felszabadítás” játszotta a „szocialista forradalom” szerepét! A vizsgáztató hithű komcsi volt, megérezte, hogy nagyon hatékonyan halandzsázok, mert megbombázott csapdakérdéssel, hogy hogyan lehet, hogy a bolgár kormány már szakított a náci Németországgal a kommunista hatalomátvétel és a szovjet bejövetel előtt, szóval mi lett felszabadítva. Persze nagyon tájékozott voltam a maxista halandzsában, így azonnal ráéreztem az egyetlen lehetséges marxista magyarázatra: hát a burzsoázia, mely addig a fasiszta uralmat támogatta, megérezte a kommunista néphatalom veszélyét, ezért ügyesen takikázva mepróbált visszatérni a hagyományos burzsoá demokráciához, megpóbálva ezzel átmenteni kizsákmányoló osztályhatalmát, csakhát ez nem sikerülhetett, mert a népi erők átláttak a szitán, s egyébként meg – a jó marxista halanzsa alapeleme az idézet, nem fontos, hogy releváns legyen, de kell egy darab mindenképpen! – Dimitrov elvtárs is aláhúzta, hogy a történelem kereke forog, forog, forog, addig forog, míg nem győz világszerte a kommunizmus! A tanár vigyorgott már a végén, ez neki is sok volt, de beírta a hatost (a legjobb osztályzat Bulgáriában a hatos).

Szóval ha akkor valaki azt mondta volna, egyszer én is a szovjet emlékmű védőinek táborában leszek, nagyon nevettem volna, hogy ez képtelen baromság, nagyobb valószínűséggel leszek űrhajós, mint emlékművédő.

S lám, bekövetkezett.

A harvardi-euroatlantista hazaáruló bolgár kormánykoalíció ugyanis le akarja rombolni az emlékművet. Nos, ha ők akarnak bármit, akkor mi meg automatikusan az ellenkezőjét akarjuk. Ilyen egyszerű az egész.

Az őrület hatalmas: a pszichojobboldal - így nevezi a nép Bulgáriában a nyugatos tábor fanatikusait, bár van más nevük is, a kedvencem a "sárgamacskakőista", a Szófia központjában lévő sárga macskaköves útburkolatról - egyre viccesebb dolgokat követel, a legfrissebb: az összes bolgár iskolában, ahol tanítják az orosz nyelvet tantárgyként, az idei tanévtől orosz helyett tanítsanak ukránt! - s ez nem vicc, tényleg volt ilyen felvetés.

Csak nem figyeltek oda vagy enyhe kritika?

A HVG a "Botrány tört ki Kanadában, miután a parlament vastapssal köszöntött egy 98 éves ukrán SS-katonát" hétfői cikkét egy olyan képpel illusztrálta, melyen a kanadai parlament vastapssal köszönti... Zelenszkijt. Jót nevettem rajta.

A ballib törzsközönség körében egyébként az ügy heves vitát váltott ki. A probléma ugyanis rendkívül bonyolult.

Hiszen most akkor áll-e még a régi ukáz a pártközpontból, hogy a náci az nagyon csúnya dolog, s még a náciság árnyéka is kiirtandó. Vagy az ukránság akkora erő - hisz manapság kötelező mindenhová ukrán zászlót lógatni és mindenkit slavaukrainival köszönteni -, hogy erősebb adu, így üti a nácikártyát. Magyarul: az ukrán náci az nem is igazi náci, mert ő csak reagált arra, hogy a rohadék oroszok ki akarták irtani az ukránságot a kamudomor alatt.

Itt a régivágású ballibbantak beszóltak. Hogy nem, a náci az a világtörténelem legsötétebb izéje, s abszolút gonoszság, így nem szabad mentegetni, még azzal se, hogy egyébként a rohadék félázsiai orosz hordák mit tettek.

A zöldfülűbb ballibbantak erre próbáltak ellenérvelni, mentegetve az ukrán nácikat, hogy azok hétpróbás gazemberek voltak, amikor zsidókat irtottak, viszont amikor oroszokat, az csak honvédelem volt.

Végül a vita nem tokolt agyonverésbe, a felek békésen kiegyeztek: mindenért a cigány náci Zorbán a hibás.

Erdoğan török elnök budapesti látogatására a Soros Alapítvány szorgos munkatársai alapos tervet dolgoztak ki: a cél botrány keltése volt.

Betanított ember - álneve: Bán Tamás, azaz Bánt A Más, direkt jelkép - lett kiküldve a helyszínre, aki igyekezett rátámadni az idegen államfőre. Ha sikerül, jó, ez a magyar rendőri szervek inkompetenciáját jelentette volna. Ha meg nem sikerül, akkor a reakcióval kell foglalkozni, hiszen a szervek meghiúsították az akciót.

Saul Alinsky ezt megírta évtizedekkel ezelőtt. A lényeg itt a médiahisztéria keltése, a módszer nagyjából ez:

• ha kevesen vagyunk, nincs tömegtámogatottságunk, csináljunk békés tüntetést,
• provokáljunk ki hatósági reakciót,
• a hatósági reakció több embernek nem fog tetszeni, mint amennyien szimpatizálnak velünk,
• ezek után már a "hatalmi erőszak" ellen tüntethetünk, sikeresen növeltük támogatottságunkat.

Itt a cél pont ez volt. A gond Sorosék számára: az ellenfelük Orbán és köre, akik egykor Soros emberei voltak, azaz jól ismerték ezeket a módszereket, ők is ezekkel a módszerekkel éltek. S Orbánék megtalálták a választ: nem foglalkoznak az üggyel.

Persze lehet most azzal kampányolni, hogy Orbán emberei miért nem reagálnak a reakcióra, de ez már túl közvetett kapcsolat, amit nehéz eladni a médiákban. Plusz Erdoğan testőrei békésen semlegesítettek a bajkeverőt, még egy véres arcot se lehet felmutatni. Meg még maga a beépített ember is elkövette az a hibát, hogy elmondta, a magyar rendőrök segítettek neki.

Így pedig ez csúnyán vesztes sztori: egyrészt van egy államfő, akit megillet a védelem, másrészt van egy darab tüntető, aki semmiyen sérülést nem szenvedett. Ebből botrányt keverni nagyon nehéz, s ez akkor is csak a fanatikus ballib keménymagnak adható el.

Marad a "Zorbán a muszlim törökök csicskása" szöveg, de hát ez végképp alkalmatlan a hangulatkeltésre, raáadásul a ballib tábor egy részének ez nem is tetszik, még emlékszik, hogy alig pár éve, az illegális migráció kötelező éljenzésekor agyba-főbe kellett dicsérni a "béke vallását".

A vén gazember Soros gazda megint csúnyán bukott...

Még a kommunista művészetértelmezés is kevésbé volt pártos ennél. Olyat ugyanis még a legvadabb szovjet ideológiai tankönyv se állított, hogy aki nem kommunista, az tehetségtelen.

Lássuk csak! Mindig létezett magas és alacsony kultúra. Tévhit, hogy a modernitás termelte ki az alacsony kultúrát. Egyszerűen csak azért nem ismerjük a premodern alacsony kultúrát, mert az nem maradt fenn.

Ugyanis a megmaradás technikafüggő. Az informatikai forradalom óta minden megmarad, szó szerint minden. Az ipari forradalom óta meg sok dolog, de nem minden. Az ipari forradalom előtt viszont csak az maradt meg, amit direkt meg akartak őrizni. Miért? Mert iszonyú drága volt a megmaradás.

Íme erről egy adat. Az ókori Rómában, a klasszikus korban, 15 sestertiusba került egy rabszolga havi élelmezése, szóval ez volt a létminimum. Egy szabad ember alkalmazása a mezőgazdaságban már 18 sestertiusba került (nem is volt ez jellemző, szinte a teljes római mezőgazdaság rabszolgamunkán alapult), a szakmunkások és a hivatásos nem-tiszti rangú kezdő katonák pedig 25 sestertius körül kerestek (ez felment aztán akár 60-70 körüli összegre több év szolgálat után).

Szóval a sestertius nagy érték volt, így a hétköznapi életben a fő váltópénzét, az ast használták. 1 sestertius = 4 as. (Nagyobb egység is volt, de az az átlagemberek életében nem jelentkezett: 1 aureus = 100 sestertius.)

Ehhez képest egy mai könyvhez mérhető méretű papírtekercs lemásolása 1 sestertius volt, azaz mint egy mezőgazdasági munkás másfél napi bére. Már érthető miért válogatták meg az emberek nagyon mit másolnak át. A gazdag ember, aki könyvtárat akart magának, eleve nem másolást rendelt, hanem írni-olvasni tudó rabszolgát vásárolt, ennek az ára 1000 sestertiusnál kezdődött, s behozta az árát pár év alatt.

Ezért is van az, hogy még a magas kultúrából is elveszett sok minden, de az alacsonyból meg csak véletlenül maradt fenn valami.

Most a ballib pártosság a végletekig ment. Tóth Gabi rossz bulvár, mert fideszes, s persze tehetségtelen is. Míg a vele teljesen azonos minőségű Pa-Dö-Dő viszont az egekig volt magasztalva. Kis Grófo is csodás tehetség lenne, ha Zorbán ellen énekelne, akkor ő lenne a tiltakozás cigány hangja.

Amikor Peruban éltünk - apám ott dolgozott -, egy ottani magyar kiküldött disszidált. Azaz a kiküldetése végén nem haza ment Budapestre, hanem Torontóba. Akkor ennek semmi akadálya nem volt, ez 1973 volt, akkor minden kelet-európai, akinek nem volt büntetett előlete, automatikusan politikai menedékjogot kapott Kanadában, nem kellett semmilyen valós ellenzékiséget, üldöztetést igazolni.

A politikai menedékjog azért volt fontos, mert a normál letelepedéshez képest kemény előnyöket adott. Az illető is így járt: 4 hónap alatt megkapta a letepedési engedélyt, 1 évig segélyt folyósítottak neki, s alig 3 év alatt kanadai államolgársága is lett.

Az illető a szüleim jó barátja volt, velük azonos korosztály. A 80-as évektől az illető már haza is járt időnként. Eleinte nem mert menni, mert távollétében 3 év börtönre és vagyonelkobzásra ítélte a magyar bíróság, ekkor már nem adtak ugyan börtönt a disszidenseknek, de neki igen, mert ő magyar diplomata útlevállel disszidált, ezt pedig még akkor is nagyon rossz szemmel nézte a rendszer. De aztán megkérdezte a magyar követséget Ottawában mi a helyzet, nem utazhatna-e, kell-e tartania a börtöntől, mire azt a választ kapta, hogy adjon be kegyelmi kérvényt, igen lesz a válasz, s akkor utazzon amennyit akar, csak regisztrálja magát a követségen "állandó külföldi lakosként".

Szóval ismét lett kapcsolata a szüleimmel. Sőt, volt nálunk Kubában is egyszer, meg mi is nála Kanadában.

Anyám nagyon akarta, hogy mi is disszidáljunk. Apám ellenezte, elsősorban - tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de igaz - a színházak miatt: azt mondta, neki fontos, hogy látogathassa a budapesti színházakat. (A színház volt a hobbija, emlékszem, gyerekként Budapesten folyamatosan jártak színházba, hetente többször.) Tulajdonképpen csak akkor tett le erről a tervről anyám, amikor lett kutyánk: hiszen nagyon nehéz lett volna kutyástul disszidálni, az igazi kutyás ember pedig nem hagyja el kutyáját soha.

Ha nem lett volna a kutyás státusz, szerintem végül anyám meggyőzte volna apámat. Én meg féltem ettől, a végefelé. Ugyanis én akkor már házasodni akartam. S azon elmélkedtem, mi lesz ha elráncigálnak Kanadába, ahonnan majd vissza kell disszidálnom a Vasfüggöny keleti oldalára.

1995 előtt az internet hozzáférés Magyarországon kb. nulla volt, csak egyes egyetemek, kutatóintézetek tudtak hozzáférni, plusz pár ezer hobbista, a telefonvonalon keresztül, de nem közvetlenül. Ez volt a kezdeti 1991-1995 közti őskor.

Egyébként, sajátos módon, Bulgária ebben kicsit előrébb volt. Ez annak volt a következménye, hogy még a KGST-ben Bulgáriára volt kiosztva az informatikai iparág, így Bulgáriában több informatikus volt, ami miatt az igény is magasabb lett.

1992-ben, első PC-szánítógépemmel, netezni próbáltam mind a két országban, s bizony Bulgáriában több lehetőség volt, pl. kb. tripla annyi BBS működött és a Fidonet-rendszer pedig sokszorosan elterjedtebb volt.

Magyarországon elfogadható minőségű kapcsolatom csak 1999-től lett (Matáv ADSL). Ekkor is még csak húsz emberből egy netezett.

A dolog sajátossága persze a Budapest központúság és az amerikai eredet volt, így a társadalom egy jelentős részében elterjedt, hogy az internet az valami új és modern amerikai divat.

Az 1993-ben megalakult MIÉP köreiben szinte dogma lett a "liberális internet" elképzelés. Maga Csurka is több gúnyos cikket írt "drogozó, neten szörfölő, belpesti buzigyerekekről". Komolyan hitte az akkor elég népes MIÉP-es holdudvar, hogy a netezés az valami magyarellenes zsidó hobbi, meg eleve aki netezik, az biztosan a saját neme iránt vonzódik.

A dolog kezdett igencsak kellemetlen lenni, főleg mert egyre inkább a net lett a máshol meg nem található anyagok tárhelye. Ráadásul a MIÉP-pel szimpatizáló fiatalok - akik akkor nem is voltak kevesen - megütköztek a Csurka-korosztály hozzáállásán.

Aztán akadt egy fiatal MIÉP-es, aki képes volt meggyőzni Csurka körét, hogy nem értik mi van körülüttük. Egy akkor 35 év körüli Pest megyei MIÉP-es srác, aki felküzdötte magát a Pesti megyei megyei elnöki székig, lelkes netező volt és egyben aktív pártszervező. Bekerült az országos elnökségbe is aztán. Szóval be lett jegyezve a miep.hu, Csurkát sikerült számítógép elé ültetni és felvilágosítani. A Pest megyei ember neve Kiss Andor, 1998-2002 között parlamenti képviselő is volt, én sokszor leveleztem vele mint netessel, bár élőben csak egyszer beszéltem vele kb. 4 perc terjedelemben. Aztán 2002-ben elment a MIÉP-től, de akkor szinte mindenki elment, egy rész a Jobbikhoz állt, volt aki a Fideszhez, még többen meg sehova, Kiss az utóbbiak közé tartozott.

A napokban jutott eszembe Andor. Már nem aktív, csak a honlapja él, de azon csak családi fényképei vannak fenn.

Raúl Castro sok dologban megreformálta a kubai rendszert. Raúl 2008-ban került hatalomra, 2011-ig még bátyjával, Fidellel együtt vezette az országot, de 2011-től már ő lett az ország ura egyszemélyben.

A politikai reform része: megszüntette az egyszemélyi diktatúrát, helyette ugyanazt a rendszert vezette be, ami Magyarországon is volt Kádár alatt: azaz ez egy 15-20 fős vezetőség kollektív diktatúrája. Ezt sikeresen meg is honosította, már így adta át a hatalmat nyugdíjva vonulásakor. A mostani kubai vezér már csak első az egyenlők között, nagyon gyorsan le lenne váltva, ha szembemenne a vezetőség többségi akaratával.

De az átlag kubai szemszögéből nem ez volt a fontos, sőt ennek semmi jelentősége nem volt, hiszen se most, se korábban nem volt semmiféle beleszólása az egyszerű polgárnak semmibe ami a hatalmat érintette.

Viszont sok olyan intézkedés lett, ami tényleg nagyon megváltoztatta a viszonyokat. A legfontosabbak: a szabad külföldi utazás bevezetése, a kettős valutarendszer lassú lebontása, a magánszektor szélesítése, a valutabirtoklás tilalmának megszüntetése, az otthoni internet-hozzáférés engedélyezése, a mobiltelefonálás olcsóbbá tétele, stb., s a teljesen felháborító apartheid megszüntetése.

Ez utóbbi 2008-ban történt meg. Addig egyszerű kubai nem léphetett be külön engedély nélkül valutás üzletbe, szállodába, turista övezetekbe, sok szórakozóhelyre, sokszor az ország teljes részei zárva voltak az egyszerű emberek előtt.

A dolog egészen abszurd szintekig ment. A havannai magyar kereskedelmi kirendeltségen pl. dolgozott több kubai is, de ezek zöme nem mehetett be mégse valutás üzletbe, annak ellenére, hogy legális fizetést kaptak valutában. A kubai hatóság ugyanis azt mondta: a magyar kirendeltségnek 1 azaz egy engedély jár, nevezze meg a kirendeltség azt az egy kubai embert, aki ezt meg fogja kapni. Szóval egyedül az Enrique nevű sofőr kapott engedélyt, ő járt vásárolni a többi kubainak is tehát.

A magyarokat ez persze nem érintette, ők kaptak vagy fekete színű "diplomata" igazolványt vagy zöld színű "szolgálati" igazolványt a kubai Külügytől, ezekkel be lehetett menni a korlátozott helyekre.

Az egész procedúra olyannyira szigorú volt, hogy amikor lett egy olyan magyar kiküldött, akinek a felesége történetesen kubai volt, az ügyből diplomáciai bonyodalom keletkezett: a feleség ugyanis be akart vásárolni, de nem engedték be a boltba. Végül nagyköveti szinten kellett intézkedni, s a kubai hatóság úgy oldotta meg, hogy a kubai feleséget külföldinek nyilvánították "igazolványilag", s kapott fekete diplomata igazolványt.

Az én időmben - a 80-as években - Varadero volt a legismertebb ilyen speciális övezet, ez az egyik legrégebbi kubai üdülőhely, egy hosszú félsziget Matanzastól keletre. A félszigetre vezető úton rendőri ellenőrzőpont működött, s a "rossz" (értsd: nem külföldiekre utaló) rendszámú kocsikat megállították.

A kubai rendszámokon ugyanis ez látszik. A diplomata rendszámokon ez nyilvánvaló, de a normál kubai rendszámokon is. Az első betű ugyanis a megyét jelöli (pl. Havanna megye az H), de a második a tulajdonos státuszát. Ha a második betű K, akkor az azt jelenti, az autó külföldi magánszemélyhez tartozik.

Szóval a havannai nem-diplomata státuszú külföldiek rendszáma HK volt. Ezt az elmés kubai-magyar közösség úgy fejtette meg egyébként, hogy "hülye külföldi".

S tulajdonképpen ha a kubai be is jutott Varaderóba, sokra nem ment, szállodai szobához megint igazolvány kellett, ahogy minden valutás bolthoz is. Bemehetett így strandolni persze, dehát ehhez minek ment volna pont oda: a kubai partvidék tele van jó strandokkal, ehhez nem kell turistaövezetbe menni.

Kubában ezzel semmi gond, szinte az egész partvidék elsőosztályű természetes strand, szenyezettség sincs, hiszen alig működik ipar az országban - tényleg csak a városokban és kikötőkben nem jó strandolni. A baj azzal van, hogy a turistaövezeteken kívül nulla körüli infrastruktúra van. Amikor mi jártunk strandra, ugyanez volt: tehát mindent vinnie kell az embernek magával, ivóvizet is, mert helyben semmit nem lehet megkapni.

Persze most hogy bemehetnek bárhová az egyszerű kubaiak ez elsősorban lelki elégtétel, hiszen így se tudnak hozzáférni a szolgáltatásokhoz, immár nem igazolványhiány, hanem pénzhiány miatt.

A kommunista rendszer vége után jelent meg az emberek hibáztatása, hogy most miért pofáznak, ha egyszer előtte kussoltak.

Magyarországon persze a dolog sajátossága az is volt, hogy aki liberális lett az új rendben, azt sose vonták így felelősségre. Aki viszont a másik oldalra állt, azt igen. Lásd az összes nemzeti oldali újságírót, aki már Kádár alatt is újságíró volt.

Az oldalhoz kötöttség jele az Orbánhoz és haverjaihoz való viszony. Amíg a Fidesz a liberális oldalon állt, soha senki se foglalkozott KISZ-tagsággukkal, Orbán gimnáziumi KISZ-titkárságával. De amint a Fidesz lassan kezdett távolodni a liberális szekértáborból, azonnal előjött mindez érvként.

Pedig abszurd az alkalmazkodást bűnnek felróni. Minden rendszerben kell alkalmazkodni, a demokráciában is kell, benne legfeljebb alacsonyabbak az elvárások. A kommunista államokban az alkalmazkodás nagyobb fokú volt, ennyi az egész, mert ezt várta el a rendszert.

Utólag bárkinek felróni, hogy alkalmazkodott teljesen elfogadhatatlan követelés.

A magyar hagyomány nagy problémája az "alkotmányos monarchia" kifejezés, ugyanis mindent értenek alatta, ami nem abszolút vagy hagyományos monarchia.

Az angol szakhagyomány pontosabb: különbséget tesz alkotmányos és parlamentáris monarchia között.

A parlamentáris monarchia az de facto egy köztársaság, ahol hagyománytiszteletből megtartották a királyt, de attól minden hatalmat elvettek, azaz kb. az a helyzete, hogy kap jó sok pénzt a pompa fenntartására, s integethet ünnepnapokon a népnek. Viszont semmilyen beleszólása nincs semmilyen politikai kérdésbe.

A világ 202 országából (ez persze vitatott szám, én ezt fogadom el, de lehet ez a szám 194-207 között bármennyi, ízlés szerint) hivatalosan 43 monarchia.

Ebből a de facto köztársaság 28:

• saját királlyal: Belgium, Dánia, Egyesült Királyság, Hollandia, Japán, Kambodzsa, Lesotho, Luxemburg, Malájzia, Norvégia, Spanyolország, Svédország, Thaiföld,
• más ország államfője tölti be a király szerepet: Andorra, Antigua-Barbuda, Ausztrália, Bahama, Belize, Grenada, Jamaika, Kanada, Pápua Új-Guinea, Saint Kitts és Nevis, Saint Lucia, Saint Vincent és Grenadines, Salamon-szk., Tuvalu, Új-Zéland.

Ezekben az államfő nem rendelkezik semmilyen politikai hatalommal.

A hagyományos vagy abszolút monarchiák száma 5:

• Brunei, Omán, Szaúd-Arábia, Szváziföld, Vatikán.

Itt tényleg a király a vezető, jellemzően egyszemélyben. Persze itt is mindig vannak korlátok, ha ezek nem is intézményiek. De a szokásjog, a vallási alap felett a királynak sincs hatalma. Lásd, hiába elvileg abszolút uralkodó a Vatikánban I. Patagóniai Szivárvány Francisco Borgia, nem vezetheti be a buzulást, bármennyire is ez minden vágya.

A magyar szóhasználat viszont eltünteti a köztes kategóriát: a 10 "valódi" alkotmányos monarchiát. Ahol a király politikai hatalommal rendelkezik, de ez intézményesen korlátozott. Jellemzően: a hatalom meg van osztva a választott parlament és a király között, egyik se válthatja le a másikat, a kormány pedig mindenkettőnek felelős. Ezek jelenleg:

• Bahrain, Bhután, Egyesült Arab Emirátusok, Jordánia, Katar, Kuvait, Liechtenstein, Marokkó, Monaco, Tonga.

Nyilván a hatalommegosztás foka nem azonos mindegyikben. Tonga esetében a parlament hatalma nagyon nagy, míg mondjuk Katar esetében kicsi (a képviselők kétharmadát választja csak a nép, egyharmadot a király nevez ki).

A listában van 2 speciális eset: az Egyesült Arab Emirátusok és Monaco.

Monaco függetlensége valójában korlátozott. A kérdés ott nem az, hogy a királynak (hercegnek) van-e tényleges hatalma, mert van, hiszen részt vesz szabadon a döntések meghozatalában. A kérdés ott: mekkora az egész ország hatalma. A herceg nevezi ki a kormányfőt, nem kell hozzá a parlament jóváhagyása se, a herceg viszont nem hozhat törvényt, erre csak a parlament jogosult, s a herceg költségvetési javaslatát is a parlament szavazza meg. De a monacói kormányfő személyére vétójoga van a francia kormánynak.

Pár éve a monacói kikötőben sétálva lettem figyelmes arra a sajátos táblára, hogy "Vámhivatal - Francia Köztársaság", ez a monacói kikötőben, monacói területen. Aztán persze utána néztem: szóval Monacónak nincs joga saját adó- és vám-szervezetet fenntartani, ezt a jogot örökre átadta Franciaországnak. Szóval aki monacói területre lép a tengerről, azt a francia szervek ellenőrzik, eleve nem is létezik erre monacói hatóság. Sajnálom, hogy nem fényképeztem le.

Az Egyesült Arab Emirátusok pedig egy konföderáció, melyben a 7 tagállam szinte független. A 7 tagállam nagyobb része belsőleg abszolút monarchia, de van, hogy létezik a parlamentárishoz közelítő rendszer is. Mindenesetre szövetségi szinten ez nem abszolút monarchia, hiszen a 7 tagállam korlátozza egymást.

A YouTube felhozott a napokban egy sajátos videót.

A hangot persze ismertem. Ez egy jól megjegyezhető rekedtes hangú olasz énekesnő a diszkó korszakból. Amolyan B kategóriás énekesnő volt a 80-as évek második és a 90-es évek első felében. Úgy értem, híres volt, de nem volt a leghíresebbek között.

Ezt az is mutatja, sose láttam, de hallottam sokszor rádióban.

Most láttam először, 2023-ban. Ami megdöbbentett: mintha egy átlagos 80-as évek második felében, 90-es évek első felében élő bolgár csajt látnék, minden ugyanolyan: a nézés, a ruha, a smink, az ékszerek, az egész mozgás. Amikor az ember elment egy buliba, ahol voltak bolgárok, de akár csak bement a Szófiai Egyetemre, vagy a bolgár tengerparton sétált este, biztosan így nézett ki a fiatal lányok nagyjából fele.

S nem, nem a múzsámról van szó, ő sose volt pont ebben a csoportban. Alacsonyabb is ennél a típusnál, lapos cipőt hordott mindig, s az ennyire extrém nagy fülbevalókat se szerette.

Az énkesnő persze színolasz, semmi köze a bolgárokhoz. Megnéztem mostani verziójában is, 66 évesen még énekel, most már határozottan nem úgy néz ki, mint egy mai tipikus 65-70 közti bolgár nő. Szóval egyedi kor egyedi esete a sajátos egyezés.

A híres új orosz tankönyv kapcsán érdemes felidézni milyen volt a szovjet iskolarendszer.

Sorsom úgy alakult, hogy 1980-1985 között szovjet iskolába jártam, az utolsó 5 osztályt ott végezve egészen érettségiig. Ez akkor a 6-10. osztályt jelentette, akkor az iskolák 10-osztályosak voltak a Szovjetunióban.

Sajátosság, s a szovjet skizofrén állapot egyik eredménye, hogy papíron nem létezett egységesített szovjet iskolarendszer. Mindez egy végletesen centralizált államban, ahol szinte mindenről Moszkvában döntöttek! De a papírformához ragaszkodtak mindvégig mint valami szentséghez. Így a Szovjetunióban nem 1 iskolarendszer volt, hanem 15, minden tagköztársaságban külön. Tartalmilag persze tök ugyanaz volt szinte minden, de jogilag 15 verzió létezett.

A valós eltérés csak a nyelvi volt. Minden tagköztársaságban - nyilván az orosz tagköztársaságot leszámítva - két hivatalos nyelv volt: az orosz és a helyi. Így a hivatalos feliratok ki voltak téve 2 nyelven, ahogy pl. még az iskolai ellenőrzök is kétnyelvűek voltak.

Az oroszon kívüli másik nyelvhez a hozzáállás sokat változott a szovjet korban. Volt időszak, amikor a helyi nyelvek erősítése volt a hivatalos politika, s volt amikor a "népek közti kommunikáció nyelve", azaz az orosz erősítése. A Brezsnyev-kor mindenképpen az utóbbi volt, azaz minden tagköztársaságban egyre növekedett az orosz szerepe.

Pl. a csúcsidőszakban a 80-as évek első felében, Kijevben az iskolák 70 %-a már orosz tannyelvű volt. Természetesen az orosz tannyelvű iskolákban is kötelező tantárgy volt minden köztársaságban 2 helyi tárgy: a nyelv és az irodalom, de azt kell mondani, ezeket nem vették különösebben komolyan, kb. a testnevelés óra szintjén mentek. Vagy - talán ez jobb példa - egy orosz tannyelvű iskolát végzett ukrajnai diák kb. annyira tanult meg ukránul, mint egy átlag magyar diák a Kádár-korban oroszul az iskolai kötelező orosz tárggyal.

Az oroszosodás természetesen a legerősebb Belaruszban volt. Minszkben a 80-as években 1 azaz egy belarusz tannyelvű iskola működött, mindegyik más orosz tannyelvű volt.

Nekem volt összesen nagyjából 10 ukrán iskolatársam, akivel közelebbi viszonyba kerültem. Közülük 5 nem beszélt ukránul, 3 kétnyelvű volt, 2 pedig jobban tudott ukránul, mint oroszul, persze mindketten Lvovból jöttek. Az egyik lvovi gyerek egyenesen hibásan beszélt oroszul, ez akkor nagy ritkaság volt.

Jogszabályi szinten egyébként biztosítva volt az anyanyelvi oktatás az autonóm területeken is - így nevezték a tagköztársasági szint alatti, kisebbséginek szánt közigazgatási egységeket -, de ez a gyakorlatban alig létezett. A legjobb esetben ez az első 4 osztályt jelentette, sok esetben ezt se. Egyedül Baskíria és Tatársztán autonóm területek jelentettek kivételt, itt a helyi elitek sikeresen elérték, hogy a legrosszabb időkben is legyen teljes, azaz 10-osztályos oktatás baskírul, ill. tatárul.

Tatársztán volt az, melynek tulajdonképpen járt volna a tagköztársasági státusz, hiszen a tatárok többen voltak, mint sok saját köztársasággal rendelkező kisebbség, ezen kívül kompaktak is voltak, de az ötlet el lett vetve praktikus okokból: mert Tatársztán enklávé lett volt az orosz köztársaságon belül.

A tatár a mai Oroszországban is az orosz után a legtöbb beszélővel rendelkező helyi nyelv, a lakosság kb. 3 %-a tatár. Tatársztánban a lakosság 55 %-a tatár ma, Baskíriában pedig a lakosság 25 %-a. Ráadásul ez életerős nyelv, azaz tényleg beszélik.

Ma sokan meglepődnek, de a szovjet iskolában az ideológia a tantárgyakban alig volt jelent. A sajátos szovjet logika az volt, hogy az igazi tudomány a természettudomány, s minden más díszlet. Ennek jegyében a tantárgyak 80 %-a természettudományos volt, hozzájuk képest el volt hanyagolva minden humán tárgy, különösen a nyelv és az irodalom.

Az ideológia a folyamatos ünnepségeken és a minden falon mindenhol lévő plakátokon volt.

A legutóbbi népszámláláson Bulgária lakosságának 0,1 %-a nyilvánította magát orosznak. A valós szám ennek az ötszöröse lehet ma már.

Hagyományosan orosz lakosság sose élt bolgár területen. S bár az ország 1877-1878-ban orosz katonai beavatkozással lett felszabadítva a török uralom alól, sose volt betelepülés.

Az első komoly betelepülési hullám 1917-1923. Ekkor a volt cári orosz hatalom egyes emberei, különösen katonatisztek, akik nem akartak szolgálni az új kommunista kormányzatnak - sőt, már egyesek a polgári-liberális kormányzatnak se -, elhagyták Oroszországot. Különösen azok aztán, akik fegyveresen is felléptek Lenin kormánya ellen, a harc elvesztése után. Ezeknek a kevésbé módos rétege nem tudott a gazdag nyugaton letelepedni, így elérhetőbb célpontot választott. E célpontok egyike volt Bulgária.

Szóval ebben az időszakban bejött 40-50 ezer orosz menekült Bulgáriába, ezek nagyobb része örökre maradt is. Én is ismerek több embert Bulgáriában, akinak a dédapja orosz fehérgárdista tiszt volt.

A kommunista időszakban nem volt semmilyen orosz beáramlás. A Szovjetunió nemigen engedte saját polgárainak a külföldre utazást, a kitelepedést végképp nem. Azaz csak a vegyes házasságok révén jöttek oroszok.

Amikor a rendszer összeomlott a Szovjetunióban, akkor lett egy jelentős kivándorlás onnan. Bulgária kezdte befogadni a határon túli bolgárokat, ezek közül kb. félmillió a volt Szovjetunióban élt, ezek 90 %-a Moldovában és Ukrajnában. Velük bekerültek persze oroszok is az országba.

Az EU-tagság előtt nagyon egyszerű volt az ügyintézés még. Ma már komolyabb bizonyítékokat kérnek a bolgárság bizonyítására.

Ami a legújabb jelenség az EU-tagság - 2007 - óta: színoroszok vándorolnak be, akiknek semmilyen kapcsolatuk nincs egyébként Bulgáriával. Alapvetően olyanok, akik orosz szemszögből "nyugatra" akarnak menni, de az igazi nyugatra nincs pénzük. Néha teljesen pénztelenek is, akik nem tudnak ingatlant venni, épp annyi pénzük van, hogy a kezdeti időszakot finanszírozni tudják, azaz bérelnek, s dolgozni akarnak.

Mivel legálisan szinte képtelenség letelepedni, hiszen ez csak gazdagabb embereknek engedik meg vagy nyugdíjasoknak, számtalan trükk létezik. A két fő módszer: az egyetemre beiratkozás és a cégképviselet. A cégképviselet módszer lényege: csinálni kell Oroszországban egy céget, mely persze a valóságban nem működik, elég bejegyezni, majd ez a cég kereskedelmi képviseletet hoz létre Bulgáriában, majd oda kiküldi munkára az illető saját magát. A probléma persze aztán az, hogy valahogy el kell intézni a munkavállalás lehetőségét. De sokan megcsinálták.

Érdekes módon a fő célpont nem Szófia, hanam a tengerpart, mert egyrészt vannak nagyvárosok, azaz munka is van, viszont az árszint alacsonyabb Szófiánál.

Orosz alatt nem csak oroszországi oroszt kell érteni, hanem az egész poszt-szovjet térséget. Ukrajnából, Kazahsztánból is jönnek szép számban emberek. A 2022-ben kezdődött háború növelte ezt.

Az orosz lélek rejtelmeit nem értő nyugat képtelen felfogni: hogyan lehet, hogy egy orosz elhagyja hazáját, mert pl. fél nehogy besorozzák és a frontra küldjék, közben pedig szidja az orosz ellenzéket mиnt a bokrot. Pedig ez a nagy helyzet. Saját nem-reprezentatív felmérésem szerint a bulgáriai oroszok nagyjából 90 %-a Putyin lelkes híve, az arány nagyobb, mint Oroszországban, ahol ez "csak" 80 %.

Saját tapasztalat. Kb. egy éve magam is elkezdtem járni pedikűröshöz, mert egyre nehezebben vágtam saját lábkörmömet, mindig vérengzés lett a vége, szóval kéthavonta megyek megcsináltatni. Teljesen véletlenül egy ukrajnai orosz nőhöz járok, egyszerűen úgy, hogy a közeli Lidl üzletben ő bérli a kozmetikai-fodrászati részt egy bolgár fodrász kollégájával együtt. Amikor már megismert nagyjából, kezdett szabadon beszélni politikáról, s néha olyanokat mond, hogy ahhoz képest még is én euroatlantistának tűnök.

Miért jönnek? Egyrészt van egy hamis érzet, hogy könnyebb megszokni, mert közelibb a kultúra. Ez persze nagyon nem igaz. Az orosz és bolgár mentalitás nagyon más. A nyelv meg sokakat megtéveszt: alapszinten hiába tűnik orosz szemmel a bolgár egyszerűnek, hiszen nagyjából megérti, de ez sokszor még nehezíti is a nyelvtanulást, plusz a sok "hamis barát", amikor az ember azt hiszi, mindent ért, közben éppen a lényeget nem érti meg. A legendás példa erre, amikor az orosz turista eligazítást kér, majd a "право" (pravo) választ hallva befordul jobbra, csak a baj az, hogy míg oroszul a "право" jelentése "jobbra", addig bolgárul "egyenesen tovább".

Tulajdonképpen csak a vallás azonos, de itt is meg kell szoknia egy orosznak az eltéréseket: az orosz hívő először nagyon meglepődik, amikor bolgár templomban nadrágos nőket lát kibontott hajjal, ez Oroszországban nagyon szokatlan, a szokás szerint a templomban a nő legyen hosszú szoknyában, ruhában, kössön magára fejkendőt.

Másrészt persze a gazdasági szempont. Kazahsztáni orosztól kérdeztem, aki elhagyta hazáját az ottani nagy bűnözés és a kazahosítás miatt, hogy miért nem ment inkább Oroszországba, mire elmondta, Moszkvában vagy Szentpéterváron az igatlanbérletek a várnai-burgaszi szint dupláján vannak.

Ami a kazahosítást illeti, erősen önkritikus volt, ez is orosz sajátosság. Azt mondta "sajnos mi ugyanolyan idióták voltunk, mint amilyenek most az amerikaiak, azt hittük, miénk a világ, s mindenki köteles tisztelegni nekünk", erre vezette vissza azt a tényt, hogy a Kazahsztán lakosságának kb. negyedét kitevő orosz kisebbség 99,9 %-a egy szót nem beszél kazahul.

Sok már az orosz Bulgáriában, ez sok dologból érezhető. Már megjelentek tanácsadó cégek is, melyek segítik az ügyintézést. S a YT-on van számtalan orosz videó blogger, aki a bulgáriai tapasztalatairól beszél.

Ezen nincs mit szépíteni: ez az orosz vezetés súlyos hibája.

Azerbajdzsánnak Oroszország megengedte immár az egész Karabah bekebelezését. Ami tegnap vált ténnyé.

Egyrészt ez a gyengeség jele, másrészt rendkívül rossz üzenet az alapvetően oroszpárti örmény nép számára.

3 éves koromig Rákosszentmihályon laktam, oda születtem. Persze hivatalosan a XII. kerületben születtem (János kórház), de a kórházból kihozatalamkor oda vittek "haza", anyai nagyszüleim házába, a XVI. kerületi Nap utcába.

Aztán, 3-6 éves korom között Peruban éltem, de minden nyáron megint ebben a házban éltem ez alatt is 2 hónapot. Aztán szüleim vettek saját lakást (akkori nyelven: "kaptak lakást") - a XIV. kerületben -, de ezután is, egészen 1977-ig gyakran voltam ebben a házban, a nagyszülőknél. Egy időben, minden második hétvégét ott töltöttem el.

1977-ben nagyszülők eladták a házat, mert már nem bírták az ottani viszonyokat: nem volt bent a házban víz, nem volt belső vécé, olajkályha és fatüzelésű a két szobában, stb., s elköltöztek a XIV. kerületbe egy kisebb, de összkomfortos lakásba.

Szóval 10 éves koromig nagyon sokat voltam ott. Lassan kezdett feltűnni egy hatalmas furcsaság: a környéken voltak kisgyerekek, nagyobb gyerekek, fiatal felnőttek, középkorúak, de öregekből szinte csak nő. Csak két öreg bácsi volt az utcában: egy állandóan krákogó, tüdőbajos bácsi a szomszédban, s saját nagyapám.

Egy idő után rákérdeztem. 4 és fél koromban megtanultam olvasni, 6-7 évesen pedig már kezdett érdekelni a közélet is. S elkezdett mesélni a nagymamám. Hogy 3 szomszéd katona volt, meghalt a Donnál fiatalon, valaki más életben maradt, táborban volt, az 50-es években hazajött, de hamarosan meghalt. (Kisgyerekként a kedvenc hobbim térképek nézegetése volt, szóval azt nem kellett nekem elmagyarázni mi az a Don.) A szembenlévő szomszéd néni férje meg munkaszolgálatban halt meg ugyanott, a Donnál. Kérdésre mi az a munkaszolgálat, megkaptam a válasz "olyan, mint a katonaság, de zsidóknak" - a "zsidó" szónál a nagymama halkabbra vette a hangját, megértettem, hogy ezt a szót nem szabad nyilvánosan kimondani, mert valami pokolian titkos dolog lehet.

Kiderült: az összes korosztálybeli egészséges férfi a környéken meghalt a háború következtében. A két mázlista: a már akkor tüdőbajos bácsi és gyomorfekélyes nagyapám. Ők megkapták az elején a "katonai szolgálatra végleg alkalmatlan" pecsétet, így onnantól a hadsereg nem foglalkozott velük.

A betegség sokszor nyerő dolog: mégiscsak jobb betegen élni 74 éves korig (nagyapám addig élt), mint huszon vagy harmincas évesen meghalni egészségesen.