1997-1999 között még eljátszottam a gondolattal, milyen jó is lenne politikusnak lenni. Tulajdonképpen a kezdeti ellenvetésem csak az volt, hogy nem jó a beszédkészségem, de arra gondoltam, ez megoldható sok gyakorlással.
Végül azonban 1999-ben örökre letettem a gondolatról. Egész más okból.
Rádöbbentem, csak a vezető politikus szabad ember, mindenki más, még a majdnem vezetői pozíciójú ember is kevésbé szabad, mint egy kisember. Mindenhol a világon így van, de különösen Magyarországon így van.
Megjegyzés: Bulgáriában viszont sose akartam politikus lenni. Ennek két oka van: egyrészt nem nőttem fel az országban, így egyes dolgokat nem ismerek, olyanokat, melyeket mindenki ismer, másrészt nincs tökéletes anyanyelvi kiejtésem. Persze mindkettőt ki lehetne magyarázni egy olyan szöveggel, hogy "határontúli bolgár, aki akkora hazafi, hogy hazatért ősei hazájába", de necces így is, állandó támadási felület lenne ez minden ellenérdekelt párt részéről, szóval jobb nem belemenni ilyesmibe.
Szóval végig gondoltam 1999-ben, lám mi is a két fő tábor. Akkor ez az MSZP és a Fidesz volt teljes mértékben, a kicsik pedig a MIÉP és a SZDSZ voltak, mindenki más meg gyakorlatilag nem létezett.
Szóval elgondoltam, milyen is volt egy MSZP-s vagy fideszes kispolitikus élete csak az elmúlt 10 évben, mármint 1999-hez viszonyítva. Lám ez nagyjából:
szoci: kezdett azzal, hogy milyen jó a kommunizmus, csak reformálni kell, majd szocdemek vagyunk, előbb semlegességet akarunk, majd NATO-t, végül mi vagyunk a szabad verseny és a piacgazdaság legharcosabb támogatói, de facto full liberálisok,
fideszes: kezdett azzal, hogy ellenzünk minden "elavultságot", "térdre csuhások", imádjuk Sorost, ellenzünk bármilyen korrekciót a tökéletes liberális elvekkel szemben, majd a végén meg konzervatív-liberális nemzeti erő vagyunk.
S nem, nem magával a változással van gond, hiszen a gondolkodó ember változik. A Fidesz és az MSZP vezérkarának változása nyilván őszinte volt, hiszen aki ellenezte a vezérkarból, az kiesett (pl. az MSZP-ből Pozsgay, a Fideszből meg Fodor).
De mi van a kispolitikussal? Mert két opció lehetséges:
ő is, csodaszerűen, pont ugyanazon a szellemi változáson esett át a 10 év során, mint pártja meghatározó vezetői - azt kell mondanom, hogy ennek olyan 0 körüli valószínűséget adok,
egyszerűen kénytelen követni mindig az új vonalat, hiszen különben kiesik, vége a karriernek, márpedig nagyon nehéz egy megkezdett politikai karrierből átmenni a civil életbe.
Magyarul: aki a politikai karriert választja, s közben pártja jelentősen megváltozik, az elveszti a gondolkodás jogát. Pont mint egy Kádár-kori MSZMP- vagy KISZ-funkcionárius.
Én meg gyűlöltem a MSZMP- vagy KISZ-funkcionáriusokat, így minek akarnám saját magamat önként ilyen helyzetbe vezényelni. Apám pozitív példája is előttem lebegett, aki mindig kategórikusan elutasított minden pártkarriert, pedig volt egy időszak, amikor felfigyeltek rá, s külkereskedelmi miniszterhelyettes lehetett volna 1986-tól, de ő mindig mindent megtett minden ilyen lehetőség ellen.
Szóval én folytattam ezt a logikát. Alapító tagnak számítottam mind a Fideszben, mind az SZDSZ-ben egyébként, de azonnal kiléptem mind a kettőből, amikor gondolkodásom más lett, mint a pártvonal - itt pedig elsősorban én változtam, nem a párt. Az SZDSZ-ből valamikor 1993-ban léptem ki, a Fideszből 1 évvel később.
Aztán 1997-1999 között jóban voltam a MIÉP-pel és a KDNP-vel. A MIÉP helyi vezetője tőlem 3 háznyira lakott, sokat segített is nekem, legjobban az döbbentett meg, amikor egyszer nem indult a kocsim, s ő megcsinálta pár perc alatt, majd nem fogadott el pénzt, pedig eredeti szakmája autószerelő volt - jelenleg egyébként ő Páty polgármestere -, ő hívott több gyűlésre is annak idején, egyszer még magával Csurkával is megismerkedtem neki köszönhetően. A KDNP meg hívott, lépjek be tagnak, ez még az eredeti nem-fideszes KDNP volt, náluk is voltam pár gyűlésen, de sose léptem be.
Aztán eljött az 1999-es szerbiai háború, amikor mind a MIÉP, mind a KDNP olyan álláspontot fogadott el, ami számomra elfogadhatatlan volt. Belegondoltan, de jó, hogy nem köteleztem el magam mellettük, most szabadon ellentmondhatok!
Az "A választás ideje" egy a 60-as évek alatt írt bolgár történelmi regény, szerzője Anton Doncsev (1930-2022) bolgár író műve.
A bolgár kommunista kultúrpolitika egyik sajátos jellegzetessége volt, hogy kifejezetten támogatta a hazafias tematikát, de csakis a távoli múltban. Bár születtek persze a kommunizmust dicsőítő művek is, ezek legnépszerűbbe a 26-része monumentális tv-sorozat Minden kilométernél címmel, melynek első fele a illegális kommunista mozgalomról szól 1944 előtt, második fele pedig az 1944 szeptemberében hatalomra került kommunista rendszer stabilizálódásáról. Minden buta ideológia ellenére a sorozat máig népszerű - egyébként a 70-es években a magyar televízió is sugározta -, mert egyszerűen jól van megírva és megrendezve, a sztorik izgalmasak, a színészek pedig kiválóak.
A főcímdal:
az egyik rész kezdete a főcímdallal, a szövege olyan bizarr, hogy érdemes lefordítani: "Minket a Vörös Zászló szült meg, nem képes a halál megijeszteni minket / Ott vagyunk minden kilométernél, ott vagyunk minden kilométernél / S így az idők végéig! / Halálos küzdelemben elesik az elvtárs, érted, Szabadság! / Hogy aztán kisüssön és egy kis vörös csillag legyen belőle! / Hogy aztán kisüssön és egy kis vörös csillag legyen belőle!"
De emellett született egy rakás hazafias könyv, tv-film, sorozat a távoli múltról, a bolgár honfoglalásról, a görögök elleni harcról, a cirill ábécé meghonosításáról, s persze a török uralom elleni harcról, végül az 1877-1878-as orosz-török háborúról, ami bolgár szemmel nézve felszabadító háború volt. Ez utóbbi esetében persze kicsit probléma volt, hogy egyszerre kellett nemzeti alapon dicsérni az oroszokat és közben osztályharcos alapon meg szidni az elnyomó cári rezsimet, de valahogy megoldották.
Ennek vicces eleme pl. az egyik központi utca neve Szófiában: a bolgár parlament épületével szemben ott van II. Alekszandr orosz cár lovas szobra, ő volt az orosz cár az 1877-1878-as orosz-török háború alatt, s az út, ahol van a "Felszabadító cár út" nevet viselte - 1944 után aztán a kommunista vezetés súlyos probléma elé került, hiszen mégse lehet egy "népi demokráciában" cárokról elnevezni utcákat, dehát a szobrot meg lebontani szentségtörés lenne, plusz Sztálin elvtárs se díjazna ilyen lépést, így megszületett megoldás: a szobor maradjon a helyén, de a közterület neve legyen "Orosz út". 1990-ben persze vissza lett nevezve eredeti nevére:
10:54 és 11:22 között jobbra van szobor
Volt ezek között a hazafias alkotások közt jó film is, meg erősen giccses is.
Aztán 1988-ban meg lett filmesítve hatalmas költségvetéssel az említett A választás ideje is. Miért ekkor? Természetesen pillanatnyi politikai okokból.
A bolgár kommunizmus súlyos hibákat követett el ugyanis a kisebbségi kérdésben. A korai bolgár kommunizmus a teljes nemzeti nihilizmus állapotában volt. 1944 után el lett ismerve a bulgáriai macedón kisebbség és nyelv, egyenesen állami nyomás volt Macedónia bulgáriai részében a lakosságra, hogy nyilvánítsa magát macedónnak. Aztán ebben a hatalom lassan visszakozott, a 60-as évek elején már megszűnt ez a nyomás, majd teljesen vége lett a macedonizációnak. A 80-as évekre már a kommunista bolgár kormányzat teljesen szakított a macedonizmussal, ekkor már a "nem léteznek macedónok, sehol, azaz Jugoszláviában se" lett a hivatalos álláspont.
Az 1975-ös bulgáriai népszámláláson már nem volt "macedón" opció, ilyet nem lehetett választani, míg az utolsó esetben, amikor még lehetett, 1965-ben 10 ezer ember mondta magát macedónnak, ami hatalmas esés az 1955-ös népszámláláshoz képest, amikor még 190 ezer ember határozta meg magát macedónként.
Aztán 1985-ben a népszámláláson a dolgok egyszerűsödtek: egyszerűen nem volt "nemzetiség" kérdés. Hiszen ilyenek nem léteznek, a bolgár állampolgárok bolgárok és pont.
Azaz a bolgár kommunizmus hatalma 45 éve alatt az egyik végletből elment a másikba, kezdetben erőltették a kisebbségek létezését, majd a végén meg az lett, hogy "mindenki bolgár".
A "mindenki bolgár" tézishez persze gyakorlati lépések is tartoztak. 1970-1974 között megtörtént a személyi igazolványok kötelező cseréje. Itt 3 fontos elem volt:
kivették az új igazolványokból a "nemzetiség" rovatot,
kötelezővé tették az -ov(a)/-ev(a), -szki(szka) végződást minden apai és családnévre, egyedül a zsidó és örmény nevek kaptak felmentést, plusz pár más végződésű, de egyértelműen bolgár név,
a muszlim vallású és török-arab nevet viselő cigányokat és bolgárokat kötelezték, válasszanak maguknak új bolgár nevet, s ha nem tették ezt meg, a hatóság adott nekik ilyet.
A cigányokkal (a bulgáriai cigányok kb. harmada muszlim vallású) nem volt különösebb gond, sokan még örültek is a bolgárosításnak. A muszlim bolgárok esetében már voltak tiltakozások, ezeket jellemzően gyorsan leverte a hatalom. Nyílt erőszakot a hatalom ekkor még ritkán alkalmazott, megtette a hatását a lágyabb módszer is. Pl. bevezették, hogy ezentúl boltban, orvosnál, buszjáraton, stb. fel kell mutatni az igazolványt, másképp nem lehet kiszolgálást kapni, ahogy munkahelyen is mindenkit újra kellett regisztrálni, márpedig csak érvényes igazolvány fogadható el, azaz ha egy muszlim nem vette át az új igazolványát a rendőrségen, akkor a régivel nem tudott semmit se tenni, hiszen az érvénytelennek lett nyilvánítva. Gyakorlatilag képtelenné tették az életet azok számára, akik nem fogadják el új okmányaikat.
Szóval nagy sikerrel lement minden. De maradt a nagy falat: a törökök, akik akkor a lakosság 9-10 %-át tették ki. Ez nagyon bonyolult kérdés volt, a szovjet vezetés eleve ellenezte, így a bolgár vezetés csak 1984-ben kezdett hozzá, az 1982-1985 közti szovjet "átmeneti korban", amikor félig halott emberek voltak az élen Moszkvában, akik azt se tudtak Moszkvában mi zajlik, nemhogy odafigyeltek volna a bolgár elvtársak tevékenységére.
Itt viszont már hatalmas ellenállás lett. Sok helyen fegyveresen kellett bevatkozni. Aztán jött a nagy csapás: 1985-ben az új szovjet vezetés - Gorbacsov - látványosan nem állt ki Bulgária mellett ebben a kérdésben, egyrészt mert nem akart konfliktust Törökországgal, másrészt mert a Szovjetunióban a lakosság kb. 15 %-a türk volt, ráadásul a legfelső szovjet vezetés egyik legbefolyásosabb tagja az azeri Gejdar Alijev (mai azeri írással: Heydar Aliyev) volt, akinek fia egyébként a jelenlegi azeri elnök.
Bulgáriában viszont ment tovább az "újjászületési folyamat", ez volt a hivatalos neve. Nagyjából 2-3 ezer török az életét vesztette az összecsapásokban, de ennek ellenére nem sikerült stabilizálni a helyzetet. Plusz megjelentek török terrorista csoportok is, melyek elkövettek pár sikeres merényletet. Végül Todor Zsivkov 1989 nyarán a törökök kiutasítása mellett döntött, május és augusztus között 400 ezer bulgáriai török távozott. A török kormány végül lezárta a határt augusztusban, ezért nem lett a kitelepítés teljes.
1984-1989 között minden volt, részben átéltem. Az akkori hivatalos tézis szerint Bulgáriában egyáltalán nincsenek törökök, mert a török hódoltság alatt egy török se költözött be! Azaz minden meglévő török valójában erőszakkal törökösített bolgár, aki egyszerűen elfelejtette nemzetiségét. S jöttek a különböző fantasztikusnál fantasztikusabb "bizonyítékok" erre az elméletre.
S persze a szellemi megdolgozás. A hatalom úgy látta, Anton Doncsev műve pont jó.
Maga a mű egyébként nem állítja azt, ami a hivatalos tézis volt. A sztori lényege röviden a következő:
Bár a török hatalom hivatalosan sose iszlámosította a bolgárokat - ennek fő oka az volt, hogy aki felvette az iszlámot, az adómentességet kapott, azaz a török kormányzatnak nem volt anyagi érdeke, hogy mindenki muszlim legyen -, mindig akadtak túlbuzgó muszlimok, akik az állami utasítások ellenére terjeszteni akarták az iszlámot a meghódított területeken.
A történet egy ilyen megtörtént esetet mond el a XVII. sz. végéről, persze dramatizélva. Megérkezik egy kis dél-bulgáriai völgybe egy csapat katona, élükön egy janicsárral, s elkezdik az iszlámosítást. A falvakban összeszedik a fő embereket, mutassanak ők jó példát, térjenek át az iszlámra. Aki ellenkezik, az karóba húzzák vagy széttépetik lovakkal. Végül van aki elmenekül a hegyekbe, de a nagy többség áttér. Az átérés kezdője a helyi ortodox pap, aki arra jut, ha ő példát mutat, követni fogja mindenki, így megmenekül a lakosság.
A janicsárvezér olyan fanatikus, hogy a helyi törökökkel is konfliktusba kerül, köztük magasrangú tisztviselőkkel, mert azokat nem tartja elég hűnek az iszlámhoz, ugyanis több ízben is a bolgárok mellett emelnek szót. Végül kiderül a személyes motívum: a janicsárvezér a környékről származik, onnan vitték el gyerekkorában janicsárnak, s most mindenkin bosszút akar állni, hogy gyerekként nem védte meg őt senki.
A hivatalos propaganda persze csak azokat a részeket emlegette, melyek számára megfelelők volt, hogy lám, a muszlimok kényszerből lettek azok, valójában mind bolgárok, akik félve a haláltól kényszerből vették fel az iszlámot. Az teljesen kimaradt az egész narratívából, hogy valójában itt török pozitív hősök vannak, s a bolgár janicsár meg a fő negatív hős.
Egyébként a mű tényleg jó. A Nagy Könyv bolgár verziójában évekkel később második helyezett lett.
Egyébként a nyugatos bolgár értelmiség máig okád a műre, mert az nem "európai", "modern", "felvilágosult".
Az egyik legtévesebb ballib mítosz: a független nemzeti bank tana.
A független jegybank azt jelenti, a pénzkibocsátási politika nem függ az adott ország népétől, annak vezetésétől. Viszont nagyon is függ a nemzetközi bankvilágtól.
Liberálisul az számít független jegybanknak, mely csakis a nemzetközi fináncoligarchiától függ, de attól nagyon. Gyakorlatilag a mai bankrendszer azt jelenti: minden bank alá van rendelve az USA jegybankjának, az pedig a bank mögött álló magánérdekeknek. Még Oroszország se volt képes ettől megszabadulni, az Orosz Nemzeti Bank máig függő viszonyban áll a FED-del, s ezen a mostani háború se változtatott.
Ebből a függőségből eddig egyetlen bank tudott kiszabadulni: a kínai nemzeti bank, hivatalos nevén Kínai Népi Bank. A kínai titok kulcsa: olyan mértékben van eladósodva Amerika Kína felé, olyan sok amerikai dollár van kínai kézben, hogy a FED immár képtelen kontrollálni a kínai bankrendszert.
A hatalmi mechanizmus lényege: pár globálkulák dönti el az árfolyamokat és a nemzetközi pénzügyi politika alapelveit. Itt ne tessék most Sorosra gondolni, mert ezekhez a globálkulákokhoz képest Soros is csak egy apró halacska. S aki nem tartja be az utasításokat, azt tönkreteszik a nemzetközi bankrendszer által irányított hitelminősítő cégek – ehhez elég 72 óra.
Pogátsa itt udvariasan, de határozottan bemutatja: nem igaz a nagy liberális mítosz.
Bocs, de nekem Sólyomról mindig egy pázmányos vicc jut eszembe. Ami nem is vicc, mert valós eset.
Annak idején a PPKE jogi karán volt egy olyan, hogy felvételi beszélgetés. Elbeszélgettek a jelentkező hallgatójelöltekkel, s feltettek nekik műveltségi kérdéseket. Aztán a legnagyobb baromságokat a HÖK összegyűjtötte és közétette a jogi kar havilapjában. Szóval ott volt ez:
Ki jelenleg a köztársasági elnök?
Nem tudom.
Gondoljon egy madárra!
Ja igen! Sas József.
Persze most mennek a nagy szavak a meghalt Sólyomról, aki persze nyilván nagy köztársasági elnök volt mondjuk Gönczhöz és Schmitthez képest, de nem igazán látom, miért emelték most hirtelen a nagy emberek közé. Erre semmi ok.
Alapvetően Sólyomnak két nagy öröksége van, s mind a kettő erősen negatív.
Az egyik a láthatatlan alkotmány. Ami azt jelenti, az alkotmány valahogy lebeg az emberek feje felett, független akaratuktól, s folyton olyan dolgokat akar, amit az emberek nem akarnak, viszont az emberek ezen láthatatlan lény alárendeltjei, így nem bírálhatják felül ezt a láthatatlan entitást.
Na most ez valami torz egyvelege a népszuverenitásnak és a természetjognak, mindkettőből a rosszat véve. A népszuverenitás szerint ugyanis a többség akarata szent. A természetjog szerint pedig van egy felső, szakrális jog, mely objektív, s kívül áll az emberek akaratán, de mely az emberek érdekét szolgálja. a keresztény felfogás is ilyen: emberi akarat nem nyilváníthatja jogossá a gyilkosságot, nem lehet jogszerű az egynemű házasság, stb.
A Sólyom-féle verzió szerint viszont a sólymok akarata áll felül mindenen, amit ők kitalálnak a dolgozószobájukban, az jogos és pont, kuss van a népnek. Lásd: halálbüntetés alkotmányellenesnek nyilvánítása.
A másik a jognak az igazságosság fölé helyezése. Lásd nem lehet üldözni a kommunista bűnöket, mert letelt az évülési idő. Teljesen abszurd érvelés, hiszen ezzel a formát a tartalom fölé helyezte. Ráadásul éppenhogy ellentmond a láthatatlan alkotmány mögötti okoskodással.
Szóval szerintem Sólyom nem volt jelentős személyiség, a jövő történelemkönyveiben nem fog szerepelni.
A lenti kép mindent elmagyaráz: az ünneplő támogatók zászlóinak fele nem lengyel, hanem európai és homoklobbista.
Pofon az egész egy alapvető magyar jobboldali tévhitnek: hogy a nyugat mindenképpen a baloldal oldalán áll. Pedig nem, mint itt is látható.
A de facto győztes KO - a Polgári Koalíció lengyel rövidítése - minden mai nemzetközi besorolás szerint jobboldali, alapvetően kereszténydemokrata párt. A KO teljesen azonos profilú, mint az átlag nyugat-európai jobbközép pártok, sőt egyes modern kulcskérdésekben egyenesen "jobbra" áll tőle: pl. a KO csak az egyneműek élettársi kapcsolatát támogatja, a házassági jogukat nem.
Valójában a lengyel parlamentbe bekerült 5 párt közül 4 egyértelműen jobboldali, egyedül az NL (= Új Baloldal) nem sorolható, de az is inkább progresszív-liberális, talán csak az egyik frakciójuk, a Lewica Razem - a magyar olvasó onnan ismerheti őket, hogy a választások előtt a Partizán egész intrejút készített egyik képviselőjükkel, lásd itt - esetében beszélhetünk ténylegesen is baloldali értékekről.
A dolog annyiban jó, hogy segít tisztázni a fogalmi zavart a "jó jobboldal" és "rossz baloldal" kérdésében.
A "hibásan szavazott a nép" érvet először 1990-ben olvastam, a kubai sajtóban.
1990 februárjában ugyanis Nicaraguában az 1979-ben fegyveres erővel hatalomra került és azóta folyamatosan hatalmon lévő szandinistáknak az az őrült ötletük támadt, hogy tényleg demokratikus választásokat rendeznek az országban, amin bárki részt vehet, azaz a szandinisták ellen addig amerikai segítséggel fegyveresen harcoló erők is.
S komolyan megcsinálták! Az eredmény: a szandinisták elvesztették a választásokat, az Egyesült Ellenzék - melyen minden irányzat jelen volt, még a szandinistákkal elégedetlen kommunisták is - pedig simán nyert, a jelöltjük az első fordulóban nyerte az elnökválasztást 55 %-kal, szemben a szandinista vezérrel, Daniel Ortegával, aki alig 40 %-ot kapott.
S a szandinisták átadták a hatalmat, amire tényleg senki se számított, legjobban az USA volt meglepődve ezen a váratlan fordulaton.
A kubai médiák viszont tomboltak. Ortega elvtársat azért nem akarták lehülyézni, de a narratíva az volt, hogy a nicaraguai nép tévedett, nem szavazott helyesen, s ma már sok nicaraguai nagyon sajnálja, hogy az ellenzékre szavazott.
Mondjuk odáig még a kubai kommunista médiák se jutottak el, hogy a nicaraguaiak fogatlan mucsai bunkók, akiket átvert az álhír-propaganda.
Egyébként Daniel Ortega ma Nicaragua ismét elnöke, 2007-ben ugyanis megnyerte az elnökválasztást és azóta is minden választást, de ez már más kérdés.
A lényeg itt: a liberális képzelet messze képes túlszárnyalni a kommunista fantáziát.
Bolgár Gyuri bácsi faggatja az egyik legszebb magyar megmondóembert arról mi a liberalizmus.
Meg eleve érzékeny vagyok a Júlia névre, a múzsámnak is ez a hivatalos neve okmányai szerint, bár én sose szólítom így. Szóval a csaj szép is, meg Júlia is a műsorban, ez amolyan spontán szimpátiát vált ki bennem.
A liberális interjúalany tulajdonképpen rendesen válaszolgat is, párszor ballib tabukat is döntöget,
Persze maga Bolgár se hülye, csupa olyat kérdez, amire előre tudja a választ. Pl. a liberalizmus meghatározását illetően kapásból választ ad már a kérdésében: az a filozófiai-politikai eszme, mely mindent az egyén szabadságára épít.
S így is van: a liberalizmus alapeszméje - s bár számtalan liberális áramlat létezik, konzervatív liberalizmustól szociálliberalizmusig, anarcholiberalizmustól közösségileg érzékeny liberalizmusig, de ebben az egyben mind egyetért, azaz enélkül nincs liberalizmus -, hogy az egyén szabadsága a legfőbb érték, s az ideális társadalom az, melyben ez a lehető legnagyobb mértékben érvényesül. Amiből következik, hogy se irracionális mérce - pl. vallási értékrend -, se az egyénekből nem következő konszenzusos közösségi érdek nem lehet felette: a vallás az egyén magánügye, a közösség meg csupán az egyének halmaza.
Persze ez az alapeszme teljesen téves és valóságidegen. S persze bizonyíthatatlan is. Axiómaként kell elfogadnunk, ha lberálisak vagyunk.
De jó, hogy az okosabb liberális megmondók is látják már, a liberális eszme kifulladt.
S mivel lesz kérdés miért téves és valóságidegen a liberális eszme. Alapvetően ennek oka:
ha nincs külső mérce, akkor bármi lehet, pl. megállapodhat a lakosság 60 %-a, hogy kiirtja a 40 %-ot, vagy bármi más:
maga a liberalizmus is látja ezt, s ezért igyekszik valamiféle "elidegeníthetetlen" jogokat bevezetni, ami azonban persze külső mérce, azaz valójában a liberális egyszerűen a neki nem tetsző külső mércét egy neki tetszőre igyekszik cserélni,
ahogy egy számítógép se alkatrészei egysége, hiszen más minőséget képvisel egy össze-vissza dobott alkatrészhalmaz, mint egy működő gép, úgy a társadalom is más minőség, nem csupán tagjainak összessége, azaz nem lehet, hogy az alacsonyabb szint legyen az alap, ez kb. olyan, mintha azt állítanánk, a számítógép fő elve, hogy a
nem beszélve arról, hogy a liberalizmus ezt az "addig tart egy egyén szabadság, míg másik egyénét nem sérti" liberális elv működésképtelen, hiszen ez így egy gumiszabály, tágan értelmezve minden sérti egy másik egyén szabadságát, szűken értelmezve meg senki senkiét, azaz ismét kell egy axiomatikus mérce, mely nem következik a rendszerből.
A rossz reklám alaptípusa természetesen a lokalizáció hiánya, azaz nagy cég leadja egy adott országban készített reklámját más országban, ahol azonban az eredeti reklám üzenete nem jön át, sőt fokozott esetben egyenesen rossz üzenet jön ide.
Egyik korábbi cikkemben már írtam a legendás magyar példát a 90-es évek elejéről. Német kávécég be akarja vezetni a márkáját Magyarországon. A reklámban boldog család nagy bögrében mosolyogva issza a kávét. A magyar kisember reakciója: ez biztos nem is igazi kávé, csak valami pótkávé, hiszen nem kis csészében isszák, s lám, még a gyereknek is adnak belóle. Az eredmény persze totális kudarc, rögzül a magyar vásárlóban, hogy "ez nem igazi kávé".
Egy időben, német mintára, az is kezdett terjedni Magyarországon, hogy minden egyes ár elé oda lett írva, hogy "csak". Ez szerencsére akkora röhögést okozott, hogy gyorsan eltűnt mint szokás.
Bulgáriában hasonló volt az amerikai minta átvátele, hogy nettó árat írnak ki, azaz az ÁFA nélküli árat, miközben a vevők 99 %-át csak a bruttó, teljes ár érdekli. Miután a vevők nagy része egyenesen csalásként kezdte értékelni ezt az amerikai szokást, lassan kihalt.
De sokszor saját, lokalizált, hazai reklám is lehet teljes kudarc. Ugyanis a kereskedelmi reklám olyan, mint a politikai kampányszöveg, egyetlen hibás szó mindent tönkretehet, lásd MZP szerencsétlenkedését tavaly az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban.
Sokáig hiányoltam, miért nincs olyan cég, mely apró javításokat vállal? Miközben ez arányaiban haszondúsabb, mint az egész építőipar. Aztán lett ilyen cég Magyarországon az ezredforduló körül. S azonnal mindent el rontottak reklámjukkal, az abban lévő "amikor férfikéz kell a házban" szöveggel. Ezzel automatikusan ki is zártak minden egyedülálló férfit, sőt minden családot is potenciális vevőkörükből, azaz a vevők 90+ %-át. Hiszen üzenetük az sugallta, hogy aki nem képes pl. megcsinálni a csepegő mosdót, a lógó vezetéket, a rosszul működő konnektort és villanykapcsolót, az nem "igazi férfi". Hát ezek után ki az a férfi, aki kihívna egy ilyen szolgáltatást, amivel igazolná, hogy ő nem igazi férfi? Fizetek nekik, s ők még le is buziznak? - kösz, nem!
A női divatban nagyon elterjedt 2 hasonló hiba. Számtalanszor látom, mindent 30 éven aluli csajokkal reklámoznak, ami taszítja automatikusan az idősebb nőket, egyrészt azt sugallja "te már öreg vagy, kussolj", másrészt azt "ez úgyse neked való".
A másik a "kedvenc", ilyen "vedd meg kedvenc pulóveredet". Ilyen csak férfi írhat le, egy nő az ilyentől kiütést kap. Az átlagnő még azt is nehezen viseli el, ha a partnere ráerőszakol egy adott ruhadarabot, de ezt még esetleg elfogadja "így tetszem neki a kedvenc pulóverében" alapon, de azt, hogy egy cég eldöntse helyette mi lesz a kedvenc ruhája azt biztosan nem tűri el. A nő tehát eleve negatívan fog hozzáállni egy olyan termékhez, melyet így raklámoznak neki. Plusz, a nő eleve egyedi akar lenni, azt sose fogja bevenni, hogy egy adott ruha sokak kedvence, mert ha tényleg az, akkor neki nem is kell.
Eddig azt hittem, Télinapforduló Geri 99 Mozgalmának neve azt jelenti: a teglétszám 99.
Mára kiderült, ennyi tag nincs, a név azt jelenti: Soros gazda 99 hétpróbás emberének küldött milliárdos mikroadományt, s ez a 99 becsületes Soros-vitéz mind be is fizette a kapott összeget készpénzben (nyilván lecsípve belőle a megbeszélt jutalékot).
A kétféle logikai rendszer, az arisztotelészi szillogisztikus és a sztoikus propozíciós logika eltérése könnyedén megérthető egy pár éves diákolimpiai feladvány értelmezésével.
Természetesen mindkét logikai rendszer teljesen rendben van, az eltérés: az arisztotelészi rendszer nem foglalkozik az üres állításokkal, azokat egyszerűen értelmetlennek tekinti.
A feladat:
A következő 2 állítás igaz:
Pinokkió mindig hazudik
Pinokkió azt mondja "az összes sapkám zöld"
A kérdés: fentiekből mi következik logikai alapon, a lehetséges válaszok:
A. Pinokkiónak nincs egy sapkája se.
B. Pinokkiónak van legalább egy sapkája.
C. Pinokkiónak nincs egy zöld sapkája se.
D. Pinokkiónak van legalább egy zöld sapkája.
E. Pinokkiónak csak egy zöld sapkája van.
Mi a megoldás? Íme lépésenként a könnyű része:
Ha Pinokkió mindig hazudik, akkor az az állítása, hogy "az összes sapkám zöld" is kötelezően hazugság kell legyen.
De mit jelent ennek az állításnak a hazudása? Azt, hogy "nem igaz, hogy az összes sapkám zöld". Nézzük meg tehát mikor igaz, hogy "nem igaz, hogy az összes sapkám zöld"!
Alapvetően ennek a következő 2 állítás felel meg: "nem minden sapkám zöld" és "néhány sapkám nem zöld". Ezt már Arisztotelésztől tudjuk, hogy az "az összes x egyben y is" ellentéte a "néhány x nem y".
Azonnal kizárható a C állítás, hiszen simán lehet bármennyi zöld sapkája Pinokkiónak, ha van nem-zöld sapkája is. Azaz a C nem következik a feltételeknből.
Kizárható gyorsan a D és az E is, ez tulajdonképpen ugyanaz az állítás kétféle módon, hiszen lehet, hogy van egy zöld sapkája Pinokkiónak, de ha az az egyetlen sapkája, akkor ez ellentmond a feltételeknek.
A C, D és E opciót tehát minden értelmes ember kizárja, hiszen ezek nyilvánvalóan rosszak. A vita az A és a B között van mindig. A nagy vita itt szokott lenni, s itt is volt, amikor a diákolimpia után a feladat megjelent a neten, s nagy csatákat eredményezett.
Aki csak az arisztotelészi logika szerint okoskodik, az hajlamos mind az A-t, mind a B-t helyesnek mondani. Hiszen ha van legalább egy sapka (s az persze nem zöld), az megfelel a feltételeknek, ahogy a nulla sapka is szintén nyilván nem zöld, hiszen a semminek nincs színe, azaz zöld színű sapka sincs nála.
A gond, amit nem vesznek észre ezek a megfejtők, hogy az arisztotelészi logika nem alkalmazható üres kategóriákra. Hiszen a semmiről ugyanúgy állítható, hogy zöld és hogy nem zöld. Azaz ha Pinokkiónak nincs egy sapkája se, akkor ez a nulla darab sapka egyszerre zöld és nem zöld, azaz nem lesz igaz, hogy Pinokkió hazudott.
Lásd a "nincs egy sapkám se, s minden sapkám zöld" és a "nincs egy sapkám se, s egyetlen sapkám se zöld" állítások egyszerre igazak és hamisak, ami viszont képtelenség.
S ez a kulcs: egy üres állítás bármi lehet!
A válasz tehát: B - ez az egyetlen logikus következtetés, hogy van legalább egy sapkája. S mellesleg, ha ez csak egy, akkor az persze nem zöld.
Amikor ez a kérdés népszerű lett a neten, éppen az üres állítások kérdése volt a lényeg, sokan az arisztotelészi logikát próbálták alkalmazni arra, amire az nem alkalmas, hiszen az eleve kizárja az ürességet.
A liberálisok sok téren támadják a normalitást: harcolnak a családok, a gyerekek, a házasság, a vallás, a nemek ellen, de íme már az emberi élet ellen is fellépnek.
Agyiserdületlen Viktória dicshimnuszt zeng valami Karsai nevű feltünési viszketegségben szenvedő makákóról.
Karsaika, ha öngyilkos akarsz lenni, legyen bátorságod saját kezeddel elvégezni, ne próbáld beszennyezni a társadalmat, te perverz nyomorék!
Strasbourg döntése egyébként lényegtelen, keresztényekre semmis Strasbourg döntése.
A magyar ballibant tábor sajátos jellegzetessége az összefogás.
Az összefogás azt jelenti: alakul egy mozgalom, jellemzően 4-5 taggal, mely kijelenti, hogy most már irgumburgum össze kell fogni. Aztán a mozgalom ketté szakad, mert a két rész megállapítja egymásról, hogy az nem igazi ballib, hanem Zorbán beépített provokátora. Ilyenkor, jellemzően még a következő héten alakul pár új mozgalom. Így pár hét alatt lesz immár 100 darab egységmozgalom, melyeket aztán a következő héten a 101. mozgalom egységre szólítja fel.
A 101 mozgalom össztagsága papíron kb. 500 fő, de ez a valóságban alig 70-80 ember, ugyanis ugyanaz az ember jellemzően tag egyszerre több mozgalomban is.
Nyugat-Európában ilyen volt 1968. Naponta alakult legalább 5 forradalmi marxista-leninista-maoista-csegavarista párt. Mindegyik olyan taglétszámmal, hogy mindenki azonnal vezetőségi tag is lett benne.
Én 1977-ben lettem úttörő. Osztályunkban 3 úttörőörs lett: a félénk lányok örse, a kemény srácok és lányok örse, s a lúzer fiúk örse, akiket nem akartak a többiek. Mondanom se kell, én e harmadik örs tagja lettem. Aztán első gyülésünkön kiosztottuk a tisztségeket: örsvezető, örsvezető-helyettes, pénztáros, mókamester, nótafa, nem tudom még mi, kiderült, hogy 2-3 gyereknek már nem maradt tisztség. Egyik haver, aki láthatóan túl sokat hallgatta a Szabad Európát, megjegyezte, akkor ők lesznek az "örsi ellenzék", ezen jót röhögtünk, de aztán arra jutottunk, inkább ők lesznek az "egyszerű tagok".
A mai ballib mozgalmakban nincs ilyen veszély, olyan kevesen vannak, hogy mindenki lehet vezető tisztviselő.
Most éppen maga Szent Perinta Messiás szervezi a 101. összefogdosást. Már most látható a jövőheti szakadás gyökere: az egyik szárny szerint a csúnya ballib pártok maradjanak távol, mert mind Zorbán kottájából játszanak, míg a másik szerint erkölcsi kötelességünk, hogy szívünk Gyurcsányné szívével együtt dobogjon.
Nagyon hiányoltam, miért nincs jelen Libeerális Miklós nyugalmazott ferenco-ateista püpök, ő nem szokott hiányozni eseményről, ahol a kereszténységet lehet szidni.
Kiderül: Zorbán bűnös. Egyrészt meghamisította a cigányok számát, azt drasztikusan csökkentette! Másrészt még nagyobb bűne, hogy megszámolta őket, hiszen "a cigányok magyarok".
Íme amikor két ballib dogma egymással harcol.
A 90-es évek kezdetén kezdődött ez: egyrészt kisebbségi jogokat kell követelni a cigányoknak Magyarországon, másrészt nem szabad beszélni róluk, csak utalgatni rájuk, hiszen "a cigányok magyarok".
A ballibek valószínűleg megdöbbennének, ha megtudnák ez a marhaságuk a Kiegyezés kori magyar nacionalizmus maradványa. Akkor a hivatalos magyar állameszme az volt, hogy minden magyar állampolgár magyar, s pont - persze lehet mondjuk "románajkú", de akkor is magyar. Ez volt az akkori nyugati nemzetiségfelfogás átvétele. Na, a cigánykérdés ugyanez: természetesen a cigányok NEM magyarok, így felesleges őket magyaroknak hazudni.
Ugyanez egyébként létezik zsidó verzióban is, bár az már sokkal kisebb jelentőségű, lásd "a zsidó az csak egy vallás".
Egy ballib ismerősöm sok éve örökre megharagudott rám, amikor egy ilyen zsidóvitában fölényesen legyőztem őt. Megkérdeztem tőle: fogadjuk el, hogy minden magyarországi zsidó magyar, de akkor mi van egy olyan zsidóval, aki külföldről költözött Magyarországra, ő milyen nemzetiségű? Persze válaszolt kapásból: hát olyan nemzetiségű, ahonnan jött, pl. ha Bulgáriából, akkor ő bolgár, zsidó vallású bolgár. Ekkor kattant a csapda: elmondtam, van egy Tamara nevű ismerősöm, aki Moszkvából költözött Budapestre, s ő zsidó, mi a nemzetisége? A válasz: ő orosz. Mire én: a gond az, hogy Tamara magát határozottan nem vallja orosznak, sőt tiltakozik ez ellen, ő magát zsidó nemzetiségűnek vallja, te ezek szerint rá akarnád erőltetni, hogy ő orosz?
Nagy problémát is boncoltak a ballibbantak a Soros Magyar Hangja heti süketelő műsorában:
a kérdés: rendelkezzenek-e az emberek saját testükkel, a tervezett orvosi "elmenést" is beleértve.
Nekem kompromisszumos javaslatom van: minden ballibbant mehessen el a lehető legmesszebbre szabadon, feltéve ha visz magával még egy ostoba libát, olyan típust, aki itt is észt oszt.
Van a buta libaságnak egy olyan kecses, nőies verziója, amit az ember még mosollyal fogad, ahogy egy haszontalan kölyökkutyára néz, amint az lyukat rág a zokniba. De ez itt már az idegesítő fokozatú libaság. Talán nem véletlen, hogy Dóri immár Perinta közeli harcostársa lett a normalitás elleni globális küzdelemben.
Nem írtam semmit az izraeli-palesztín ügyről, mert nincs mit. 100 éves konfliktus újabb fejezete, semmi érdekes az egészben. Egyébként meg írtam már az egész háttereről.
Eleve az egésznek nincs globális jelentősége, ez egy klasszikus háborús viszály két nép között.
Most csak a ballib ultrák reakciója érdekelt. 2015 óta nem bírják feldolgozni, hogy Zorbán kivette a kezükből az antiszemita-kártyát, hát most óvatosan újra próbálkoztak, s megint buktak: Zorbán már megint kiállt keményen a zsidók mellett.
Persze előbújtak a szarból a legszélsősegesebbek is, lásd "nem léteznek palesztínok", s ezt azok mondják, akik ezzel együtt szent ügyként küzdnek az identitás szabadságáért, lásd férfiak mondhassák magukat nőknek, s aki ezt nem fogadja el, az fasiszta, viszont a palesztínok esetében ugyanezek már tagadják a palesztínok jogát, hogy magukat plalesztínoknak nevezzék.
Persze valahol bizarr, hogy a magyar progresszívek simán egy az egyben átveszik a zsidó szélsőjobb nézeteit, dehát a magyarázat itt lelki: a magyar progresszió hagyományosan magyarellenes.
Nyilván a kettős mérce alap a ballibeknél: láttuk ezt Ukrajna esetében, Trianon emlegetése szerintük hülyeség, míg Ukrajnának viszont vissza kell lapnia minden területet a 2013-as állapot szerint.
S az is vicces volt, hogy amikor az ukrajnai háború során azt mondtuk, a civil áldozatok járulékos veszteségek, a legtöbb esetben az ukrán fél direkt lakóházak, iskolák, kórházak mellé helyez el katonai objektumokat, ami miatt aztán az orosz támadás civileket is ér, akkor erre intenzív huhogás lett a válasz, míg most ugyanezt az érvet hozzák fel Izrael védelmében: lásd, a Hamasz a felelős, hogy civil helyeken tart katonai objektumokat, így az izraeliek nem hibásak a civil áldozatok miatt.
A 444 rátett persze egy lapáttal:
Pedig ez teljesen objektív kérdés, független attól, hogy melyik oldalnak drukkolunk vagy esetleg semlegesek vagyunk. Aki megöli az ellenség állami tisztviselőjét, katonáját, az nem terrorista, hanem katona, akkor is ha nem reguláris katona, ebben az esetben gerilla/partizán. A terrorizmus elengedhetetlen eleme ugyanis, hogy civilek ellen irányuljon.
Az ultraliberális Reicher akkora "keresztény", hogy az alapokat se érti:
Hatalmas "leleplezése" a népszámlásról: a statisztika szerint az országban 2887 ezer katolikus van, miközben csak 2644 ezer a római katolikus és 165 ezer a görögkatolikus! A különbözet 78 ezer, íme Zorbán statisztikusainak a manipulációja!
A Soros Magyar Hangjának neves ballib megmondóembere szerint a kopt katolikusok, az örmény katolikusok, s a szír katolikusok miatt van ez. Szerinte őket külön kellene számolni.
Na most, én nagyon meglepődnék, ha a kopt katolikusok, örmény katolikusok és szír katolikusok összes létszáma Magyarországon meghaladná az 5 ezret. A nyilvánvaló magyarázat az eltérésre: sokan csak "katolikus" választ adtak a kérdésre, nem mondták, hogy "római" vagy "görög".
S persze a a kopt katolikusok, az örmény katolikusok, s a szír katolikusok nem önállóak, hanem a Katolikus Egyház részei.
Arról nem is beszélve, hogy a "kopt" és a "kopt katolikus" nagyon nem ugyanaz. Mivel baromira utálom, hogy a magyar médiák a témában rendkívül alacsony színvonalon vannak, íme kis háttérinfó.
Szóval az egész "kopt kérdés" kezdete az V. század. A 451-es khalkedóni zsinaton kialakult vita következménye ez. A zsinat egy kisebb része nem fogadta el a khalkedóni Krisztus-formulát, a "két természet egy személyben, elválaszthatatlanul" verziót, vele szemben az "egy, elválaszthatatlan közös természet egy személyben" változatot támogatta. Teológiai nyelven ezek neve "düophüszita" és "miaphüszita", középkori ejtéssel "diofizita" és "miafizita".
Míg globálisan a diofiziták nyertek, a Közel-Keleten éppen a miafiziták voltak többségben. Különösen Egyiptomban, ahol gyakorlatilag 90 %-ban miafiziták lettek az egyházközségek.
536-ig még volt próbálkozás az egység megtartására, onnantól azonban a szakadás végleges lett. Ennek története az, hogy 536-ban I. Jusztiniánosz császár leváltatotta, életfogytig tartó száműzetésre ítélte a miafizita I. Teodósziosz alexandriai pápát, majd új pápát választatott a diofizita I. Pál személyében. A miafizita tábor ellenállt. Innentől – mind a mai napig – két alexandriai pápa van, egy miafizita és egy diofizita.
A diofizita tábor még erős tudott maradni, hiszen ők voltak az "államegyház", őket támogatta a császári udvar. Ez megváltozott 646-ban, amikor az arabok meghódították Egyiptomot, az új arab államnak előnyös volt a keresztények megosztottsága, mindkét áramlat szabadon múködhetett, de mindenképpen kisebb rossznak a miafizitákat tekintették, hiszen volt egy közös ellenségük, a Római Birodalom.
A két irányzat máig létezik, az arányokat jól jelzi, hogy a miafizita hívők száma a mai Egyiptomban kb. 10 millió, míg a diofizitáké kb. 500 ezer. Egyiptomban köznapi nyelven a miafizitákat "koptoknak", míg a diofizitákat "görögöknek" nevezik, ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy az előbbiek az alexandriai rítust követik, míg az utóbbiak a bizáncit.
Ma már egyébként kiváló a viszony a két csoport között, de ezek mind a mai napig egymástól független egyházak:
vicces módon ma véletlenül ugyanaz a neve is a két egyházi vezetőnek: a "görög" II. Theodórosz és a "kopt" II. Theodórosz találkozója 2020-ban
De melyik a kopt katolikus? Hát egyik se.
A római pápa 1741-ben missziót küld Egyiptomba, ennek eredménye, hogy pár egyházközség elismeri a római pápát egyházfőnek. Ők is máig léteznek, köznapi nevük "kopt katolikus", híveik száma kb. 200 ezer. Ők kissé távolabb állnak a másik 2 csoporttól (nagyobbak a dogmatikai eltérések), de hétköznapi szinten baráti a viszony ma már:
a "kopt" és a "kopt katolikus" vezető találkozója
Szóval ma 3 darab történelmi keresztény felekezet van Egyiptomban. S néha mind a hármat "koptnak" nevezik, ami sok félreértésre ad okot.
Magyarországon vannak "koptok"? Hát biztosan vannak páran, de hogy lenne érzékelhető számú kopt katolikus, azt kizártnak tartom. Pár éve beszéltem miafizita kopttal, ő azt mondta, Magyarországon a létszámuk 120 fő. Ha ugyanaz az arány, mint Egyiptomban - s miért lenne más? -, akkor ennek alapján 5 alatti lehet a magyarországi kopt katolikusok száma.
A fiatal és meglehetősen butuska Pankotai-Soros Lili az aradi vértanúkkal hasonlítja össze az önként felmondott fanatikus ballib pedagógusokat.
Sokak szerint ez az aradi vértanúk emlékének megsértése. Pedig nem, nem az.
Egyszerűen ez a szimpla ballib valóságtagadás esete. Ugyanis a balibek tényleg elhiszik, hogy az ő ferdítésük a valóság.
Erre jó példa Göncz Árpád esete, aki egy Z-kategóriás, mára teljesen elfelejtett politikus, aki aktív korában se volt ismert a nemzetközi színtéren. Mégis én olvastam komolynak szánt ballib cikkeket a 90-es évek második felében, ahol ilyen mondatok voltak "a nagy közép-kelet-európai rendszerváltók mint Lech Wałęsa, Václav Havel és Göncz Árpád", a szerző teljesen komolyan elhitte, hogy a nemzetközileg ismert Havel és Wałęsa azonos kategória a sehol se jegyzett Göncz-cel, meg azt, hogy a magyar rendszerváltás fontos szereplője volt Göncz, miközben senki se ismerte őt másként mint fordítóként, s még saját pártjában, az SZDSZ-ben se volt fontos szerepe. (Most arra nem térnék ki, hogy Magyarország nem Közép-Kelet-Európában van, mert az nagyjából Kijev és Harkov környéke, de ez is egy beteg ballib szokás volt: a közép-kelet-európázás.)
A fanatikus ballib "gyerek" Lili esete is ez: szerintem ő tényleg olyan buta, hogy elhiszi, az 1 %-nyi felmondott ultraliberális pedagógus esete azonos az aradi vértanúsággal. Azaz nem akarta megsérteni az aradiak emlékét, csak hülye a kislány.
A fanatikus ballib Palotás János, a rosszemlékű MDF-es nagyvállalkozó a 90-es évek elejéről, aki mindenkinél több marhaságot mondott a vállalkozásról annak idején, eldöntötte, immár ballib megmondóember lesz teljes munkaidőben.
Most éppen piromán: szikrát akar gyújtani. A vállalkozás persze abszurd, hiszen akiket meghívott, azok már mind égő libbantak.
Végig nézni egyébként nem ajánlom, dögunalmas az egész: többéves ballib dogmák szolgai ismétlése zajlik.
Az elején megtudjuk, hogy Iványi Gábor a Zemberek Zembere, a Világegyetem Nagyja, hozzá képest mi mind nanométer magasságú pondrók vagyunk.
Aztán jön a süketelés. A főszereplő Tóth Zoltán "választási szakértő". Tóth olyan a ballib médiákban választási ügyekben, mint Perinta a vallásiakban: ő a megkérdőjelezhetetlen szakember. Miközben maga Tóth vagy nem ismeri a magyar választási rendszert vagy ismeri, de direkt hazudik róla. Egyébként ez a Tóth egy baromira gennyes véglény kinézetű alak, de most nem róla szólnék.
Tulajdonképpen itt 4 fő téma van:
olyan médiákra van szükség, melyek széles, független tájékoztatást adnak, e nélkül nincs demokrácia: ez azt jelenti ballibáról magyarra fordítva, hogy minden média legyen liberális, s minden más ellen legyen hatósági fellépés, hiszen minden nem-liberális álláspont az álhír és Putyin hibrid háborúja,
szavazhassanak a Zorbán diktatúrájából nyugatra menekült magyarok úgy, mintha otthon élnének - lerágott csont,
aki viszont kettős állampolgár határontúli magyar, az meg ne szavazhasson, mert ők Zorbán megvett emberei - ez még lerágottabb csont,
s az előbbi 3 következtetése: panaszt kell tenni az EU-nál, nyilvánítsa a magyar választásokat semmiseknek - persze teljesen abszurd, de ha így is lenne, arra kiváncsi lennék, hogy a megválasztott ballib képviselőket megfosztják mandátumuktól.
A meghívott libbantak tapsolnak, a kisember meg ásít.
Amikor a havannai orosz iskolába jártam, éppen "népi demokrácia" volt Afganisztámban, magyarul: szovjetpárti kommunisták voltak hatalmon Kabulban.
Persze azóta megszépültek az emlékek, de akkor borzasztónak tűnt az egész afgán rezsim. Hogy pl. egy törzsi alapú társadalomban megpróbálták bevezetni a szovjet modellt, még termelőszövetkezetekkel is próbálkoztak, ezzel aztán még azokat az afgánokat is elijesztették, akik addig nem voltak ellenségesek a rendszerrel szemben. Manapság persze már olyan afgán véleményt is hallottam, hogy az utóbbi 50 év legélhetőbb időszaka a szovjet megszállás volt, de akkor még senki se tudhatta mi lesz később, s hogy hozzá képest jónak fog tűnni a kommunizmus.
Ráadásul kezdetben az afgán kommunisták között is a radikális, a szovjet rendszert balról kritizáló szárny - amolyan Sztálin és Che Guevara típusú verzió - került hatalomra. Kevesen tudják ma már, de a szovjet bevonulás fő oka 1979-ben éppen az volt, hogy ezeket eltávolítsák a hatalomból, ugyanis ezek 1978-ben még szovjet támogatás nélkül szerezték meg a hatalmat, így a szovjet beavatkozás célja egy kevésbé radikális kommunista kormányzat hatalomra segítése volt az 1979. decemberi szovjet agresszióval. Aztán már ezt a mérsékeltebb kommunista kormányzatot döntötte meg 1992-ben az egyesült afgán ellenzék katonai erővel és persze amerikai-pakisztáni segítséggel.
Kubában is volt afgán követség, s természetesen Kuba a kommunista kormányzatot ismerte el. Persze Afganisztán szegény ország, szóval egyetlen diplomata volt, a nagykövet, s pár segítője. A nagykövetnek volt két gyereke, egy fiú és egy lány. Valószínűleg nemesek lehettek - az afgán kommunisták között ez nem volt ritka, maga a nagyfőnök is pastu hercegi családból jött -, mert úgy néztek ki, mint celebek bollywoodi filmből.
Aztán egy nap ki kellett állniuk az iskola nagytermében a pódiumra, talán a "forradalom" - értsd: a szovjet beavatkozás - 5. évfordulója lehetett, azaz 1984. december 27.
A szónok előtte elmondta a hivatalos szöveget, hogy íme az afgán nép is csatlakozott már a béketáborhoz, s szerencsére itt van iskolánkban az afgán nép két ifjú gyermeke is. Jött a srác, akkor olyan 16 év körüli lehetett, s eldarálta a hivatalos szöveget, majd belevitt egy kis személyes elemet is. Azt mondta "nekünk afgán fiataloknak az az álmunk, hogy olyan társadalomban éljünk, mint ti".
Erre a többnyire félalvó diákság felkapta a fejét. Nyilván mindenki tapsviharban tört ki, az szovjet ember érezte mikor kell tapsolni, volt is annak idején erről egy vicc:
Milyen hatodik érzéke fejlődött ki a szovjet embernek?
A mély elégedettség érzéke.
Csakhát az arcokon valami más volt olvasható, kb. a "miket zagyvál ez az idióta?" arckifejezés.
A szovjet iskolában tanuló diákok mind már az elitből voltak. Hiszen aki a Szovjetunióban külföldi munkára mehetett, az csakis kipróbált ember lehetett. A diákok meg ilyen emberek gyerekei voltak.
De már kevesen voltak a rendszer hívei. Persze, hazafiak voltak, sőt akadtak nacionalisták is, de a hivatalos ideológiát nem vették komolyan. A fő diákálom az volt: jó helyre menni tovább tanulni, majd olyan munkahely megszerzése, mely magasabb életszínvonalat biztosít.
Azt meg mindenki kiválóan tudta: a szovjet életszínvonal szar, s aki úgy akarna élni, mint egy átlag szovjet, az vagy idióta vagy hazudik, hiszen még ők, a szovjet elit gyerekei is szarul éltek, pedig már ez is jobb volt a szovjet átlagnál, bár nem sokkal. A szovjet rendszer ugyanis nem bánt bőkezűen saját funcionáriusaival sem. Privilégiumok persze voltak: gyorsabban kaptak lakást valamelyik panel lakótelepen, felannyit kellett várni új autóra, voltak kifejezetten funkcionáriusoknak épített üdülők, a fiúgyereket jobb helyre küldték sorkatonai szolgálatra, pl. a finn határt őrizni és nem Afganisztánba harcolni, nagyobb esély a bejutás jobb egyetemre, stb., de igazán pénzben nem voltak még duplán se gazdagabbak az átlagembernél.
Ráadásul ezeknek a szovjet gyerekeknek mind volt nyugati tapasztalatuk: a Shannon nemzetközi repülőtér tranzitja Írországban. Az Aeroflot Moszkva-Havanna járata ugyanis ott szállt le egy, másfél órára üzemanyag-feltöltés céljából. Ez alatt az utasok járkáltak a tranzitban, csodálták a boltokat, döbbenten nézelődtek.
Szóval az átlag havannai szovjet diák mondása inkább az lehetett volna, hogy "nekünk szovjet fiataloknak az az álmunk, hogy a Shannon repülőtéren éljünk".
Baromira megtévesztő cím ez, teljesen abszurd. Aki nem néz utána, az teljes tévedésben marad.
Megkérdezem: a Székelyföld Románia Székelyföldje ezek szerint? Nem Magyarországé?
A térség - Dél-Kaukázus - története lényegében az, hogy ez 3 regiomális hatalom határvidéke volt mindig: Iráné, Oroszországé, s Törökországé.
A XVIII. közepéig itt csak 2 hatalom mérkőzött meg egymással: az oszmánok és a perzsák. Máig tartó hatása ennek az etnikai. A médek, akik eredetileg egy perzsákkal közeli rokon, de tőlük eltérő nép, hajtották végre Irán első egyesítését, még az i. e. VIII. században, majd őket győztek le a perzsák a i. e. VI. században, ekkor kezdődött a médek asszimilálása a perzsák közé.
Aztán megjelenik a Római Birodalom, majd annak gyengülése folyamán különböző kis államok, majd megjelennek az oszmán-törökök. Tulajdonképpen ekkor jön létre az azeri nép, ők tulajdonképpen azok a perzsává lett médek, akik átvették a török nyelvet. Így az azerik ma az egyetlen muszlim türk nép, ahol a fő vallás a siíta iszlám, ez a perzsa örökség eredménye.
Ma az azeriek Észak-Azerbajdzsánban és Dél-Azerbajdzsánban élnek. Dél-Azerbajdzsán Irán teljes északnyugati régiója, ma Iránban a lakosság kb. 20 %-a azeri kisebbséghez tartozik. Mivel Irán siíta muszlim állam, a nemzetiség nem első szempont, így a siíta azeriek az állam szerves részei, a jelenlegi legfőbb iráni vezető is azeri nemzetiségű.
Észak-Azerbajdzsán pedig a mai független Azerbajdzsán. Ahol a lakosság 99 %-a azeri.
Hogyan lett Észak és Dél? Az orosz terjeszkedés eredménye. Amikor az oroszok megindultak a XVIII. században a Kaukázus felé, lépésekben történt a terület meghódítása. Az 1804–1813-es orosz-perzsa háború eredménye a mai azeri-iráni határ: ekkor lett Oroszországá Észak-Azerbajdzsán, majd ebből lett később az azeri szovjet köztársaság, 1993-tól meg a független Azerbajdzsán.
Érdekes: Oroszország előbb hódítja meg a Dél-Kaukázust, mint az Észak-Kaukázást. Míg a déli rész a XIX. sz. 20-as éveire stabilan orosz lesz, addig északon ez csak a 70-es évekre sikerül. Az utolsó ellenállást, a kaukázusi felkelést csak 1864-ben verik le az orosz csapatok, ekkor adja meg magát Samil imám, aki egész Dagesztánt, Csecseniát és Ingusétiát a hatalma alatt tartja éveken át.
A mai sajátos orosz kisebbségi politika csodás eleme, hogy - ellentétben a szovjetkori módszerekkel - a moszkvai vezetés mindenhol alkut köt a helyi kisebbségi elittel, s az szabadon ápolhatja akár azokat a hagyományokat is, melyek a múltban éppenhogy az oroszok ellen irányultak, ennek példája:
a szovjet időkben ilyen nem lehetett volna: Dagesztán fővárosában Samil imámról elnevezett út, a szobrával, képével, idézettel tőle, melyben a Koránra és Mohamedre hivatkozik
Sajátos még: máig több azeri él Iránban, mint Azerbajdzsánban. Oroszország egy időben meghódította ugyan a Kaszpi-tenger teljes déli partvidékét, de ez nem lett tartós, így ez ma Iráné.
Még volt egy kései orosz próbálkozás Dél-Azerbajdzsán megszerzésére. 1941-ben Anglia és a Szovjetunió közösen megtámadják Iránt - a hivatalos indoklás az volt, meg kell így előzni egy esetleg német próbálkozást Irán megszerzésére - és 1946-ig fennáll a megszállás. Az északi szovjet befolyási övezetben 1945-ben a szovjet vezetés létrehoz két új államot, egy kisebb kurd népköztársaságot a kurd többségű részeken, s a terület legnagyobb részén pedig egy azeri népköztársaságot. 1946-ban azonban Sztálin elfogadja a brit-amerikai követeléseket és kivonul, ezzel a két népköztársaság is összeomlik. Sztálinnak azt ígérik cserébe, Irán semleges lesz. Ezt a nyugat aztán Sztálin halála után, 1955-ben megszegi, ekkor lesz létrehozva a ma már nem létező "nyugat-ázsiai NATO", a CENTO, mely végül 1979-ig működik, akkor éppen Irán kihátrálása miatt szűnik meg, az iszlám forradalom győzelme után Irán ugyanis kilép a szervezetből és emiatt az összeomlik.
A viszony Azerbajdzsán és Irán között sajátos, egyrészt nagyon sok a közös történelem, de van egymás elleni érzelem is. Manapság azzal bosszantják egymást, hogy az azeriek jó viszonyban vannak Izraellel, míg a irániak meg Örményországgal.
Az azeriek fő barátai természetesen a törökök. A nyelv gyakorlatilag ugyanaz, a szókincsben van kevés eltérés ennek fő oka, hogy míg Törökországban csináltak nyelvi reformot, nyelvújítást Atatürk alatt, sok perzsa és arab szót lecserélve helyi török szavakra, addig ilyen Azerbajdzsánban nem volt, így az azeri egyfajta kissé archaikusabb töröknek tűnik. Ma a helyzet az, hogy egy azeri anyanyelvű ember 100 %-ban érti a törököt, míg fordítva ez "csak" 95 %. Ma már az írás is azonos, az azeriek leváltották a cirill ábécét a 90-es évek elején, a török ábécét vették át, minimális eltérésel (van +3 azeri betű).
Ami Karabahot illeti, amióta van írásos emlék, lgelső lakossága örmény volt. Az első örmáény állam alapvető része volt már az i. e. VI. században. Aztán megjelentek a mai azeriek elődjei nagyjából 1500 évvel később. A muszlim lakosság lassan többségi lett. Amikor a területet megszerezte Oroszország Perzsiától - a már említett 1804–1813-es orosz-perzsa háborúban -, az örmény lakosság száma ismét növekedni kezdett, bár még az 1917-es kommunista hatalomátvételkor is 55 % azeri és 45 % örmény arány volt.
A polgárháború alatt jelentős népmozgások zajlottak, néhol kölcsönös etnikai tisztogatásokkal. Amikor 1921-ben a szovjet központi hatalom visszállt a térségben (a kommunisták győztek), a Lenin által a nemzetiségi kérdés megoldásával megbízott Sztálin, aki személyesen is érintett volt lévén grúz, először azt találta ki, legyen az egész Dél-Kaukázus egyetlen közös egység. Ez meg is valósult 1922-ben, ez lett a Kaukázusontúli (mert Moszkvából nézve túl van a Kaukázuson) Szovjet Szocialista Szövetségi Köztátsaság, négy hivatalos nyelvvel (azeri, grúz, orosz, örmény) és az azeri-örmény ellentét miatt a fővárosa pedig a grúz Tbiliszi lett. A Kaukázusontúli Köztársaság 3 szövetségi államból - Azerbajdzsán, Grúzia, Örmányország - és 5 autonóm területből - Abházia, Adzsária, Dél-Oszétia, Karabah, Nahicseván - állt:
Abházia - az abház többségű rész, ez Grúzia "védnöksége" alatt, az abházok egy észak-kaukázusi nép, nem állnak rokonsággal se az azeriekkel, se a grúzokkal, se az örményekkel,
Adzsária - az adzsár többségű rész, ez is Grúzia "védnöksége" alatt, az adzsárok eredetileg olyan grúzok, akik a török uralom alatt áttértek az iszlámra, bár aztán a XIX. sz. során egy nagy részük ismét keresztény lett, mindenesetre ma is amolyan grúzokon belüli regionális identitásnak számítanak,
Dél-Oszétia - ez megint Grúzia része lett (láthatóan a grúz Sztálin nagyon kedvezni akart a grúzoknak), a perzsákkal rokon oszétek hazájának déli fele, az oszétek azonosak a magyar jászokkal egyébként, az oszétek sajátossága, hogy a térség egyetlen keresztény iráni népe,
Nahicseván - ez egyértelműen azeri lakosságú terület volt, de nem volt határa Azerbjdzsán többi részével, így kényszerűen ilyen sajátos státuszt kapott, az eredeti tervek szerint Örmányország fennhatósága alá kellett volna kerülnie területi okokból, de végül az azeri elvtársak kiharcolték Sztálinnál, legyen Azerbajdzsán alatt inkább,
Karabah - a határait úgy húzták meg, hogy örmény többségű legyen, így ez egy 90 %-ban örmény autonómia lett, viszont itt az azeri elvtársak meg már a Nahicsevánnal kapcsolatos logika ellentétjével érveltek, azaz a karabahi autonómia azeri fennhatóság alá került.
Az azeri kommunisták erősebbnek bizonyultak az örmény kommunistáknál: így amikor az azerieknek az etnikai elv kedvezett, akkor azt vették elő, amikor meg a területi elv, akkor azt. Így lett az, hogy mind az etnikailag azeri Nahicseván, mind az etnikailag örmény Karabah azeri lett.
A Kaukázusontúli Köztársaság persze működésképtelennek bizonyult, 1936-ban feloszlották, a belső határok szerint, azaz lett azeri, grúz, örmény köztársaság, az 5 autonóm terület is maradt ahogy volt. Ezzel az örmények immár minden beleszólást elvesztettek Karabah ügyében.
Persze a szovjet rendszer alatt ez csak jelképes sérelem volt. Mivel úgyis mindent Moszkvában döntöttek el, nagy jelentősége nem volt annak, hogy hol van egy belső közigazgatási határ. Szóval létezett a karabahi autonómia, mindvégig örmény többséggel, de növekvő azeri lakossággal, a szovjet kor végére 75:25 volt az örmény-azeri arány.
Amikor a gorbacsovi refornok megindultak, ez több helyen is azt jelentette, hogy immár szabad etnikai alapon harcolni. Ennek egyik megjelenése voltak a kölcsönös azeri-örmény pogromok, melyekbe immár a helyi rendvédelmi szervek nem avatkoztak, hanem nemzetiségük szerint viselkedtek: az azeri nemzetiségű KGB-sek nem védtek meg az örményeket azeri támadás esetében, s fordítva.
Ennek csúcsa lett Karabah függetlenségének kikiáltása 1992-ben. Amit a nemzetközi közösség persze nem fogadott el, hiszen sértette az akkor kitalált "nem lehet a belső határokon változtatni" elvet.
Tulajdonképpen az egész csatát az örmények 1922-ben vesztették el, amikor nem tudták megakadályozni, hogy Moszkva azeri "védnökség" alá rendelje Karabahot, majd az egész szovjet törtémelem során se voltak képesek ezen változtatni.
Miért favorizálta Moszkva az azerieket az örményekkel szemben? Alapvetőan amiatt, hogy az örmények eleve oroszpártiak voltak, míg az azerieket meg kellett nyerni.
A korabeli szovjet közigazgatás a térségben:
narancs: Azerbajdzsán, zöld: Grúzia, rózsaszín: Öményország, sárga: egyéb Szovjetunió autonómiák: A - Adigea, AB - Abházia, AD - Adzsária, CSI - Csecsenia-Ingusétia, D - Dagesztán, DO - Dél-Oszéria, ÉO - Észak-Oszétia, K - Karabah, KB - Kabardino-Balkária, KCS - Karacsaj-Cserkeszia, N - Nahicseván
A ballibek teljesen belezavarodtak narratívájukba: most már azért tombolnak, mert Zorbán vendégmunkásokat telepít Magyarországra.
Pedig én még emlékszem, pár éve ugyanezek azért üvöltöttek, mekkora nagy baj, hogy Zorbán nem engedi be a szerb határnál allahakbározó egymillió főt, s azok pedig akik bejutottak, miért nem maradnak, miért mennek tovább nyugatra!
Persze a ballib megmondóemberek sose következetességükről voltak híresek: egyedül magyarellenességükben következetesek a végsőkig.
Annak idején a múzsám a diplomamunkáját a spanyol aranykor irodalmi bronzérmeséről írta.
A spanyol aranykor az a kb. 200 év, amikor Spanyolország előbb világhatalom lett, ez az első majdnem 100 év, s aztán amikor még jelentős nagyhatalom volt, ez a második, kicsit több mint 100 év. Kezdődik az ország egyesítésével, a muszlimok kiűzésével, s Amerika felfedezésével 1492-ben (a három esemény egy évben volt), s végződik az utolsó spanyol Habsburg-uralkodó - II. Carlos - halálával 1700-ban. (A belső korszakhatár pedig természetesen a spanyol hadiflotta legyőzése az angol-holland szövetség által 1588-ban.)
Szóval az aranykor hatalmas teljesítményt nyújtott a kultúrában, ekkor bőven volt pénz erre az Amerikából számolatlanul beömlő aranynak és ezüstnek köszönhetően. Aki ma a spanyol kultúrában kikezdhetetlen hírű alkotó, az majdnem mind az aranykorban alkotott. Cervantes az egyik, ő az egyes számú, bár életében nem volt sikere, de azóta ő az aranyérmes teljes mértékben. Olyan település szerintem nem létezik Spanyolországban, melyben ne lenne valami elnevezve róla, szóval valami olyasmi, mint Magyarországon a "Kossuth utca" és a "Petőfi utca".
Ahogy a teljes spanyol nyelvterületen is így van. Hiszen a spanyol uralom elleni harcból létrejött latin-amerikai országok nyilván nem tekintették a spanyol kultúrát az elnyomó uralom részének, így annak képviselői máig részesei az új államok nemzeti kultúrájának is.
a legnagyobb park Óhavannában Cervantes nevét viseli, pirossal jelölve
Cervantes szobra a parkban
A második a drámaíró de Vega. S a harmadik, akiről szó van, Pedro Calderón de la Barca, akinek főműve a La vida es sueño (Az élet álom). Hírnevének nemzetköziségét jelzi: magyarra már a XIX. században le lett fordítva, s be lett mutatva színházban.
Ha ma írták volna, valószínűleg misztikus sci-finek lenne bekategorizálva a mű, szóval érthető, hogy népszerű lett már megírásakor, ez a tematika minden korban izgatta az embereket. Azt mondanám, akkor olyan volt a hatása, mint a Mátrix filmnek a XX. század végén - akkor, a XX. sz. végén, még az is, aki sose hallott Platónról, hirtelen Platón barlang példatörténetéről kezdett beszélni, kizárólag a film hatására. Akkor persze, Calderón korában, nem létezett "misztikus sci-fi" kategória, így mint "filozófiai-erkölcsi tanmese" lett meghatározva.
Nem mondom el a művet, mert hosszú, de a fantasztikus az benne, hogy kétszer is ugrás van a műben valóság és álom között, olyan mint a Zhuang Zhou (magyarul mint Dsuang Dszi ismert) lepke sztorija, azaz "azt álmodtam, hogy lepke vagyok, de lehet, hogy valójában most a lepke álmodja azt, hogy ő ember". Itt az üzenet az, hogy az ember szabad, s mindig van választási lehetősége, azaz a korban a mű népszerűsűgének vallási oka is volt: megerősítette a katolikus teológiai értelmezést a szabad akaratról és cáfolta az éppen akkor legerősebb terjedési szakaszában lévő kálvinizmust, mely tagadta a szabad akaratot.
Az sokaknak fejtörést szokott okozni, hogyan lehet, hogy minél erősebb egy adott keresztény irányzat tanítása a szabadságról, annál kevésbé van politikai szabadság az adott irányzat dominálta társadalomban, lásd az újkorban a politikailag legszabadabb társadalmak éppen a kálvinista országokban lettek, második helyen a lutheránusokban, míg a szabad akaratot határozottan állító katolicizmus simán összefért a politikai szabadság korlátozásával, a legszababb akaratot hirdető ortodoxia meg egyenesen ellenezte a politikai szabadságokat, sokszor még az alkotmányos monarchiát is. Pedig nincs ebben rejtély, csak végig kell gondolni.
A lényeg most: én a 80-as évek közepén ezt egyszer már átéltem. Nagyjából leéltem párhuzamosan majdnem 20 évet, aztán felébredtem. Valószínűleg Isten hatása, hogy a részleteket gyorsan elfelejtettem, gondolom, nehogy befolyásoljon.
Máig nem tudom pontosan mi is a helyzet ezzel. Néha rettegek, nehogy újra felébredjek a 80-as évek közepén, mert egyszrészt persze érdekes lenne egyes dolgokat újra átélni (nem akarok most durva lenne, de itt nem csak szellemi dolgokról van szó, hanem teljesen banális ügyekről is, lásd szex 18 éves koromban), plusz jó lenne egyes hibákat kijavítani, viszont a dolog negatív oldala meg riasztó. Hiszen alapvetően elégedett vagyok életemmel, s félő, hogy ha kijavítom az apró hibákat, akkor nem fog bekövetkezni valami jó se a fontos dolgokban.
Az ultraliberális Gulyáságyú Balázst mindenképpen köszönet illeti, hogy feltette svédről magyarra fordítva a nevezetes Orbán-ellenes svéd iskolai tananyagot:
Ilyen anyagokat valóban érdemes megnézni. Fő hasznuk: meglátni mitől kell megvédeni magunkat, mivé nem szabad válnunk.
Láthatjuk: mit követel meg a svéd oligarchia állampolgáraitól, miben kötelező hinni.
Bulgáriában sokszor elmondom: nem szabad kompromisszumra törekedni, mert az ellenség minden kis kompromisszumot a gyengeség jelének ítél. Sokaknak elmagyaráztam ezt pl. a homoklobbi témájában, a "mi szegény homokosok csak békében élni akarunk a 4 fal között" szöveg csak propaganda, nem szabad elhinni, mert a végső cél olyan társadalom létrehozása, mint a skandináv elnyomó rend, ahol a homoklobbi van hatalmon és vaskézzel ver le minden ellenvéleményt.
Itt ez a videó sokszorosan igazol minket. Szóval nagy segítség a liberalizmus ellen küzdők számára nyilvánosságra hozatala.
Maga a recept egyébként adott: 10 % valós tény + 90 % nyílt hazugság és félremagyarázás.
Intenzív tombolást váltott ki az intenzív magyar Nobel-eső.
Én egyébként a Nobel Sóhivatalt magasról leszarom, ezt szeretném aláhúzni, de most nem ez a kérdés: mégis a Nobel-díj a legismertebb nemzetközi díj, melynek így politikai jelentősége van.
Ballib szemszögből a probléma hatalmas. Egyrészt hogyan képes a csúnya poroszos magyar iskolarendszer olyat embereket kitermelni, akiket aztán a világ csúcsán drogozó, nemporoszos-hanemgondolkodnitanító rendszerű skandinávok is elismernek?
Mi történhetett? Esetleg Zorbán megvette pár zsák krumplival a Nobel Sóhivatalt? Vagy egyenesen Putyin delegált oda ügynököket? Csupa nyomasztó rejtély.
Másrészt a magyar díjazottak nem voltak hajlandóak az ellenzéki összefogdosás élére állni, s még arra is képesek voltak, hogy szóba álltak Zorbánnal és embereivel! Azaz nem demokraták, nem tehetségesek! Ez a Karikó egész odáig süllyedt, hogy felment a kolostormalachoz a Karmelitába és rámosolygott, ahelyett, hogy tiltakozásul nem fogott volna kezet vele, de legalább nagyon csúnyán nézett volna rá!
A legéberebb libbantak rájöttek: a svédek így fizetnek Zorbánnak a svéd NATO-csatlakozás ratifikálásáért! Dehát ezek a gerinces progresszív szivárványos svédek hogyan zuhanhatnak le eddig a szintig?
Nem jók a ballibek találkozásai Nobellel. Már a múltkor is mekkora botrány lett Kertész Imréből! Pedig Kertész hétpróbás ballib hírében állt, de aztán megbolondult: élete utolsó éveiben hirtelen szembement a ballib kánonnal, alaposan felbosszantva a "mértékadókat", s emiatt majdnem ki is tagadta őt a Szalon. Még jó, hogy időben meghalt, különben tovább fasizálódott volna!
Sajnos a szokásos érv se működik: hogy igen, de ezeket elüldözték, külföldön lettek sikeresek. Mit ad Isten, egyikük se Zorbán kormányzása alatt hagyta el az országot!
Az igazság nem segít. Az pedig az, hogy a tudomány drága mulatság, s csak nagyon gazdag országok engedhetik meg maguknak a pénzkidobást kutatásokra, így a tudományos tehetségek is oda mennek kutatni, ahol ezek a feltételek megvannak. Lám, a magyar fizikus díjazott két francia kollégája se hazájában kutat.
Persze nem tudom igaz-e, mert ez az erősen elmebajgyamús Bartus blogger híre, de komolyan hihető, hogy ezt mégse ő találta ki:
Iványiékat egyébként nem szívesen támadom, mert egyszer régen volt velük kapcsolatom, s akkor kifejezetten rendesen viselkedtek. Persze az egy teljesen politikamentes, közélethez semmilyen módon nem kapcsolódó ügy volt, egy meghalt idős hajléktalan temetésének ügye.
Szóval aláhúzom, nem a hajléktalansegítő tevékenységüket támadom, hanem a politikai működésüket.
Régi ballib érv, hogy a papok ne politizáljanak. Ami persze marhaság, a papoknak egyenesen kötelességük politizálni a valóságban. De ehhez képest megdöbbentő ez a kettős mérce: a ballibek kedvenc papja olyan turbó fokozatban politizál a ballib oldalon, amihez még csak hasonló sincs a másik oldalon. Persze a ballib magyarázat ismert: amit ők csinálnak, az valójában "semlegesség", "függetlenség", így az ő politizálásuk nem politizálás.
Iványi persze mindig elsősorban politikus volt, neki a papi szerep csak egy álca ehhez. S mindig imádott provokálni. Ezen kívül mélyen hisz abban az elméletben, hogy az igaz ember az, akit támadnak. Ez egyébként létezett az ókorban is bőven, a kereszténység első 3 századában: voltak akik kéjes örömmel keresték a mártírságot, mert úgy vélték, hogy ha a hatalom nem végzi őket ki, akkor ők nem is igazi hívők. Nekem, bevallom, ott se rokonszenves ez. Tessék elolvasni az egyik apostoli atya, Antiochiai Ignatiosz Római levelét, abban olyan részek vannak, melyeket én képtelen vagyok elfogadni - valószínűleg az Egyház is így gondolhatta, ezért - talán éppen ezért -, ez az írás ki lett hagyva az Újszövetségből (nem lett beemelve) annak kanonizálása során, pedig a II. sz. végéig nagyon is népszerű írás volt. Abban olyan részek vannak, hogy "Engedjétek meg, hogy eledele lehessek a vadállatoknak, akik ily módon Istenhez juttatnak." (ez az én fordításom, nem találtam sehol magyarul).
Szóval Iványi mindig provokatív volt. A 90-es években Dávid-csillagokkal, izraeli zászlókkal dekorálta a templomát, aztán körülmetéltette magát, mert akkor éppen az antiszemita-kártya volt a menő. Amióta ez elhalt pár éve - Zorbán megnyerte a Nagy Magyar Zsidóháborút -, már uncsi lett az antiszemitázás, így Iványi se lenget már izraeli lobogót. Így elő kellett venni a migráció teljeskörú támogatását és a szivárványzászlót.
De ez kevés. Most svéd és ukrán himnusz jött!
Szerintem a következő az lesz, hogy Iványi elkéri Zelenszkij szabójának az elérhetőségét, s rendel a zöld terepruhából, majd abban fog misézni ezentúl.
S most jut eszembe: remélem, Iványiéknál "ámen" helyett "slavaukraini" van a misén!
