A magyar kommunista rendszer bevezetése után, valamikor az 50-es években sikerült kialakítani egy orosz-magyar átírási rendszert. Persze volt benne egy sor logikátlanság, meg még kivételek is, de mégis: lett egy rendszer.

Most nem részletezném, de most az alap az oroszra jellemző keménység/lágyság átadásának kérdése. A szabályzat lényege ebből a szemszögből:

• az orosz lágy d, n, t mindig jelölendő, mégpedig magyar gy, ny, ty betűvel,
• minden más orosz lágy mássalhangzó csak akkor jelölendő magyarul, ha a, o, u előtt áll, ezekben az esetekben egy j-vel,
• kivételesen jelölendő még a ьи kapcsolat mint ji.

A rendszerváltozás után a rendszer egyre halványodott. Lassan az angol átírás került helyére, mely viszont nem egységes.

A fenti rendszer mellett létezett hivatalos ukrán-magyar, belarusz-magyar és bolgár-magyar átírási rendszer is. Magukon az egyes rendszereken belül is voltak súlyos ellentmondások (én pl. a hivatalos bolgár-magyar átírást emiatt sose használom). De még nagyobb gond a "szovjet" átírások közti logikátlanság. Ez persze nem okozott gondot a szovjet korban, mert akkor mindent oroszból írtak át, nemigen volt valós szükség belarusz és orosz nevek átírására.

A posztszovjet korban azonban a probléma megjelent. Most az orosz-ukrán háború kapcsán megjelent a kényszeres ukranizáció is. Az eredmény: az átlagember számára teljesen érthetetlen az egész rendszer.

A legbizarrabb szabályrészlet: az orosz esetében "minden más - azaz nem d, t, n - lágy mássalhangzó csak akkor jelölendő magyarul, ha a, o, u előtt áll, ezekben az esetekben egy j-vel", miközben az ukrán esetében ez "ha a, e, o, u előtt áll". A különbség teljesen indokolatlan, ráadásul értelmetlen.

Szóval van ez a város rendszeresen a hírekben, a Luganszki NK által magáénak tartott területen. A város orosz neve: Северодонецк, míg ukrán neve: Сєвєродонецьк. A név második felében van tényleges eltérés, ez a "Donyec" folyó nevében az eltérés.

A mai Ukrajnában 4 hatalmas észak-déli irányú folyó van, ezek nyugatról keletre: a Dnyeszter (Dnyiszter), a Déli-Bug (Buh), a Dnyeper (Dnyipro), s a Donyec (Donec). Most tulajdonképpen a követlen orosz cél a háborúban a Donyec teljes bal partjának meghódítása, ez majdnem teljesen sikerült is.

A Donyec nevében oroszul lágy "n" és kemény "c" van, míg ukránul fordítva: kemény "n" és lágy "c".

A város nevének előtagja, a szever/szjevjer rész viszont teljesen azonos. Az írásalak eltér, mert:

• orosz е = ukrán є,
• orosz э = ukrán е,

de a kiejtés teljesen azonos: a két kezdeti mássalhangzó mindkét nyelven lágy "sz" és lágy "v".

A magyar átírás abszurditása miatt viszont úgy tűnik, ezek eltérő ejtések: hiszen az orosz verziót Szevero-, míg az ukránt Szjevjero- alakban írjuk át. Ennek azonban egyetlen oka: az orosz-magyar és az ukrán-magyar átírás közti inkoherencia. Viszont tessék meghallgatni orosz és ukrán híreket: az ejtés természetesen azonos.

Nekem személyesen semmi bajom azzal, ha valaki ragaszkodik az ukrán verzióhoz. Ezzel semmi gond, míg nem hiszi azt, hogy ez eltér az orosztól, miközben valójában semmilyen szever/szjevjer eltérés nincs, ez csupán a zavaros magyar átírásban létező eltérés.

Azért írtam, mert páran kérték, magyarázzam el a "rejtélyt".

Nyilván nem arról van, amikor egy ország neve ténylegesen is megváltozik, ez szuverén döntés kérdése ugyanis. Lásd amikor a volt belga Kongó 1971-ben Zaire lett, majd 1997-ben ismét visszavette a Kongó nevet. (Egyébként a Zaire név alatt legalább nem volt meg a máig létező "két Kongó" probléma.) Vagy még: amikor Felső-Volta neve Burkina Faso lett, vagy amikor Nyugat-Szamoa elhagyhta nevéből a "nyugat" részt, s ennek tükörpéldája, amikor meg Macedóniából Észak-Macedónia lett. S sok hasonló.

Ezek a fenti esetek nyilván átmennek idegen nyelvekbe is.

A kérdés akkor releváns, amikor a név a valóságban nem változik, hanem az illető állam más nyelvekben létező nevére akar hatni.

Ugyanez a márkaneveknél teljesen megszokott. De egy ország neve nem cégnév, egyetlen ország se rendelkezik hatalommal a nyelv felett, s végképp nem minden nyelv felett.

Kicsiben ez az átírás kérdése, azaz x nevet hogyan kell leírni y nyelven. Kinek a joga erről dönteni, a név birtokosának vagy y nyelv felhasználóinak. Nyilvánvaló, hogy az utóbbi.

Mondjuk a koreai Daewoo cég neve onnan ered, hogy az eredeti név 대우 - ennek ejtése az eredetiben kb. "teu", de a cég a hagyományos latin koreai átírást használja, így lett daewoo, ez viszont - alkalmazkodva az amerikai normákhoz - "dajvu" alakban lett ejtve, azaz ez így sajátos direkt félreejtés. A megszokott magyar ejtés pedig már az amerikai ejtés magyarosítása, furcsa középkori-latin beütéssel, azaz "dévu".

Eddig nyilvánvaló. De mi lenne, ha holnap a koreai kormányzat felszólítaná Magyarországot ezentúl a "Korea" szó legyen magyarul pl. "Corya". Abszurd, nem?

Az persze senkit se gátol, hogy a saját nevét úgy írja le, ahogy akarja, de ez nem lehet másra kötelező. Ilyen még Magyarország is csinált 1989-2012 között, amikor az ország hivatalos neve "Magyar Köztársaság" volt - ennek az angol fordítása "Hungarian Republic" lenne, de a magyar kormányzat helyette minden angol nyelvű okmányban a "Republic of Hungary" alakot alkalmazta.

Néha a kérdés politikai. Az NSZK neve magyarul a korabeli nyugatnémet okmányokban mindig "Németországi Szövetségi Köztársaság" volt, miközben a normál magyar verzió meg "Német Szövetségi Köztársaság".

Viszont van pár modern eset, ahol egy adott ország egyenesen követeli, hogy más nyelvek alkalmazkodjanak hozzá. Íme egy nem teljes gyűjtés:

• Elefántcsontpart 1986 óta harcol nevének lefordítása ellen, s megköveteli az eredeti francia név Côte d'Ivoire használatát,
• a legismertebb eset Grúzia, mely a grúz-orosz háború (2008) óta küzd a "Grúzia" név ellen, helyette a "Georgia" verziót akarja,
• a Zöld-foki-szk. 2013 óta követeli, az ország neve csak eredeti portugál változatában legyen használva minden nyelven, azaz Cabo Verde, s ne legyen lefordítva szó szerint,
• 2019 óta Hollandia is azt kéri, az ország nevének idegen verziói ne a Holland névből, hanem a Nederland névből legyenek: itt az ok teljesen racionális, akkor van szó, hogy eredeti értemében Hollandia az csak a mai ország nagyjából délnyugati része, majd ez a név elterjedt az egész területre, de ez félreértésekre adhat okot
• 2020-es eset Szváziföld: az ország megköveteli az Eswatini nevet, mely az ország szvázi nyelvű neve.

A magyar ezekről az esetekről nem szokott tudomást venni. Az egyetlen kivétel Grúzia, de itt is az esetek 90 %-ában a "Grúzia" verzió van használatban magyarul. A magyar kormány hivatalosan a "Georgia (Grúzia)" kettős alakot használja, nemhivatalosan meg a "Grúzia" alakot. Az ok itt nylván tisztán politikai: a 2008-as háború alatt a Fidesz a grúz oldalt támogatta, ezt a névhasználatban is kifejezve, aztán a Fidesz már kormányon jó kapcsolatokat épített ki Oroszországgal, de már visszás lett volna a nevet illetően is visszatáncolni, így lett a dupla alak. Manapság az erősen oroszellenes magyar médiák ragaszkodnak a "Georgia" alakhoz egyébként.

A mai nemzetközi nyelv az angol. Ennek rossz oldala, hogy hatalmas idegen hatás éri az angolt. Mivel mindenki a nemzetközi használatot nézi, s ez az angolt jelenti, így ott sokszor mindez a marhaság átmegy a tényleges használatba is.

Egyébként a poroszos-liberális vitában mindig a poroszos oldalon álltam. Miért? Mert nem lehet "gondolkodni tanítani" adatok nélkül. De az ellenkező véglet se jó, amikor abszurd adathalmozás folyik, ráadásul nem kiszámolt szinten.

Jó szórakozás az egyes országokban használt iskolai tankönyveket nézegetni. Ma már a digitalizálásnak köszönhetően ez ingyenesen is megtehető a legtöbb esetben. Magyarországon ez ráadásul teljesen legális is.

Elkezdtem nézegetni a 9. osztálynak szánt magyar irodalom tankönyvet. Képzelem a 14-15 éves gyerek szenvedését, aki ebből tanul. Gyakorlatilag egyetemi szint, csak onnan tudható, hogy középiskolai tankönyv, hogy a szerzők tegezik az olvasót.

Én jártam ókori irodalom egyetemi kurzusra az 1985/1986-os tanévben. Meg - bár a nyelvszakokon mindig inkább a nyelv rész érdekelt, nem az irodalom - van azért valamennyi ismeretségem is itt. De mindezzel az előélettel is néha nehéz olvasni ezt a kilencedikes tankönyvet.

Hogyan is reagál erre a diák? Nagyjából 3 kiút van:

• Azt mondja, ez iszonyatos unalom, nem tanul semmit, majd igyekszik valahogy átvergődnie magát az egészen: pl. letölt a netről rövid válaszokat, majd ezeket bemagolja.
• Megpróbálja megérteni, de nem érti, majd örökre megutálja az egészet.
• Felkeltődik benne az érdeklődés, s utána olvas, majd megérti. Mivel ez azonban hatalmas időt igényel, az összes többi tárgyból megbukik.

Velem pont így bánt el ez a hozzáállás, csak más területen. 10 éves koromban elcipeltek az Erkel színházba, megnézetni a Traviatát, ami 3 óránál hosszabb, ráadásul olasz nyelvű. Kb. 15 percig figyeltem oda, aztán már a székeket számoltam és játszottam az ujjaimmal, meg néztem a nézőket, számolva mikor ér véget a szenvedés.

Akkora volt a sokk, hogy amikor 35 éves koromban, azaz 25 évvel később, a közelben éltem, s gyakran jártam kutyát sétáltatni az Erkel Színház melletti parkban, még borzongott a hátam a színház láttán. Ösztönösen kerültem a park színházhoz közeli felét.

Nagyjából 40 éves koromra múlt el rettegésem bármilyen komolyzenei műfajtól.

Valójában a könyv persze kiváló, mondjuk érdeklődő felnőtteknek, szép bevezetés lehetne egy irodalomtörténeti és elméleti kurzushoz. De hogy gimnazistáknak ez amolyan "traviata-élmény" az biztos.

A kereszténység 3 fő része - katolicizmus, protestantizmus, ortodoxia - természetesen az ortodoxia jelenti a legnagyobb veszélyt a nyugatra, a polgári, liberális eszmevilágra.

A protestantizmus a liberalizmus közeli haverja, hiszen valójában éppen a protestantizmus alapozta meg a liberalizmust. Persze ma már a protestantizmusra nincs szükségse a liberalizmusnak, azaz a modern liberálisok egy része immár szeretné likvidálni a protestáns eszmét, így immár akadnak bőven protestánsok, akiknek nem tetszik a modern liberalizmus. Ezek nyilván a szövetségeseink, de ez nem változtat az alaphelyzeten: az igazi protestantizmus bizony egy polgári liberalizmust megalapozó eszme.

A katolivizmus hagyományos két lábon egyensúlyoz: egyrészt az alapja antimodernista, másrészt a gyakorlata modernista. Jelenleg belső küzdelem ez zajlik náluk: a ferencista eretnekek és a tradicionalista katolikusok élet-halál harcot vívnak. A küzdelem kimenetele nehezen jósolható meg, de a katolicizmusban már megjelent a fertőzés, elsősorban a fehér nyugat-európai katolikusok jelentős része mélyen krisztustagadó sátánista.

Az ortodoxia viszont bevehetetlen bástya, nem lehet se "modernizálni", se polgári-liberális eszmékkel fertőzni. Az ortodoxia alkalmatlan harmonikus együttálésre a modernitással. Azaz liberális szemszögből az egyetlen megoldás az ortodoxia leverése.

Sorosék hosszú ideje igyekeznek ezt a célt elérni. Ezen erőfeszítések fontos része most a Kirill pátriárka elleni szankciózás.

Le a kalappal Orbán előtt, hogy sikeresen kereket kötött a keresztényellenes brüsszeli támadásokba.

Nem valamiféle magasztos, költői értelemben. Csak szó szerint.

Szóval az igazi férfi 2 ismertetőjele:

• bármikor képes szexre,
• képes szinte korlátlan mennyiségben enni.

Én még nem láttam férfit, aki valamikor élete során ne szűnt volna meg igazi férfi lenni.

A fenti két ismerv teljesen összefügg egyébként.

Az öregedés fontos jele a hallgatóból mesélővé válás.

A fiatal csak hallgató, nincs kinek mesélnie. Legfeljebb jelen tapasztalait képes elmondani, de ez senkit se érdekel. Pedig egyébként érdekes lenne, viszont itt egy áthághatatlan akadály van: képtelenség a saját korai gondolkodásmódot átadni, a legtöbb ember korosodva még a saját korábbi gondolkodásmódját is elfelejti. Én tudatosan törekedtem a nem-felejtésre, s még így is vannak fehér folyjaim.

Viszont ami lehetséges: az idősebbek élményeinek átadása. Nagyjából 50 éves kor körül jön el az a pillanat, amikor az ember már rendelkezik közönséggel.

Akkor lesz hallgatóból mesélővé.

A feminista, akit szeretek természetesen latin-amerikai. A latin-amerikai feminizmus a feminizmus emberi arcú verziója. Nem azért küzd, hogy a nemek keveredjenek, hanem azért, hogy legyenek elismerve a nők.

Persze még így is mond elég sok butaságot, de azt is valahogy kecsesen, nőiesen. Pl. ha a nő el ekarja hagyni a férfit, akkor "menj, ne akadályozd boldogságom", ha meg fordítva, akkor viszont "miért hagytál el, mocsok".

A kecsesen, nőiesen előadott marhaságot pedig hajlandó az ember megbocsátani. Olyan ez, mint Sarah Palin amerikai politikus esete, masszív marhaságokat mondott, amikor az amerikai politika élvonalában volt, de olyan lágyan és szexisen adta mindezt elő, hogy az ember legyintett.

Valahogy olyan ez, mint a régi idők homokosai. Akkor még inkább viccesek voltak, tudták a helyüket. Kelet-Európában még 20 éve is ez volt: maguk a homokosok is bohócoknak állították be magukat, lásd a korabeli ukrán versenyzőt:

A latin-amerikai feminista meg ráadásul énekesnő, hangja kiváló, szóval még jobb. A mexikói Lupita D'Alessio - amikor először hallottam, 26 éves volt, s azonnal megtetszett. Ma már 68 éves, borzasztóan néz ki, de a hangja megmaradt teljesen.

A mai Mexikóban amolyan Koncz Zsuzsa és Kovács Kati státusza van, azaz egyértelműen nem a mai nemzedék kedvence, de az előző nemzedékek általánosan elismert sztárja.

A legaljasabb művészeti mód az állázadás.

Először egy amerikai filmben néztem késő kamaszkoromban, a 80-as évek első felében. Ez a Flasdance című film volt. Maga a sztori unalmas, agymosó és demagóg, eleve az emberek vagy a zenéjéért nézték vagy a félsztriptíz számokért a filmben.

A főhős jelentkezik a balettiskolába, de "botrányosan" viselkedik, erre a zsűri felfigyel, de ő "fellázad", amivel legyőzi a zsűrit.

Undorító.

Legutoljára a 80-as évek végén, a 90-es évek elején volt ilyen érdekes a világ, mint most.

Akkor az eredmény 10-15 évnyi totális nyugati túlhatalom lett, mely alatt a nyugat - s különösen annak vezető ereje, Amerika - úgy viselkedett, mint az agyament lottónyertes, aki azt hiszi, sose lesz vége a pénzének. Ezzel persze maga alatt vágva az ágat, amin ül, dehát ezt akkor senki se tudta. Mivel nem szeretek feleslegesen hazudni, bevallom, hogy én se tudtam, azt hittem most jön 50-100 év nyugati uralom, s nincs más út, mint valahogy alkalmazkodni hozzá. Mentségemre csak annyit mondhatok, a túlzásoktól azért próbáltam tartózkodni: míg a 2003-as népszavazáson igennel szavaztam, addig az 1997-esen nemmel.

Aztán szerencsére kiderült: a nyugatot idióták vezetik, akik nem képesek orruknál távolabb látni, így saját esélyeit rontatta el a nyugati hatalom. Mára a 30-35 éve még masszívan nyugatpárti Kelet-Európa nyugatszkeptikus, egyedül a baltiak és az albánok jelentenek kivételt: a baltiak azért mert értik, jelenlegi helyzetük szokatlan és ideiglenes, s teljes mértékben függ a nyugat világhatalmától, az albánok meg egyszerűen hálásak Nagy-Albániáért.

De maga a folyamat rendkívül érdekes volt, minden nap történt "valami". Annak idején volt is egy magyar kaberészám erről: egy ember elalszik tv-híradó közben, majd mikor félébred, azzal szembesül, minden teljesen más, mint volt 1 órája.

Persze mint akkor, most is hatalmasak az emberi és anyagi áldozatok.

Ami biztos, hatalmas változások lesznek. Én a következőkre számítok:

• a NATO és az EU teljes hitelvesztése - ez jó hír,
• Kína megerősödése - ez részben jó, ideiglenesen mindenképpen az,
• s persze a legjobb: a polgári, liberális modell további zuhanása.

Úgy tűnik, Amerika elhatározta, nem kockáztat világháborút. Viszont számítok Ukrajnában részleges NATO-beavatkozásra, mégpedig Lengyelországon keresztül. Arra számítok, Lengyelország be fog vonulni Nyugat-Ukrajnába, de szigorúan alá lesz húzva, ez nem közös NATO-akció, azaz nem vonatkozik rá a kölcsönös NATO-s védelmi kötelezettség.

Próbálom tanulmányozni a liberális nemzetközi jogot. De sajnos a téma elég bonyolult.

Pl. a napokban megtudtam, hogy Kína nem rohanhatja le Tajvant. Annak ellenére sem, hogy Tajvan a nemzetközi jog szerint Kína része. Miért nem léphet be valaki a saját területére fegyveres erővel? Mert csak. S ha megtörténne egy kínai támadás Tajvan ellen, az egész progresszív emberiség teljes joggal segíthetné Tajvant.

Grúzia viszont lerohanhatta Oszétiát 2008-ban. Miért? Mert nemzetközi jogilag a része! Sőt, itt Oroszország az agresszor, mely segített Oszétiának a grúz támadás ellenében.

Most is így van ez. Ukrajna felszabadíthatja a Krímet és a Donyecki és Luganszki NK-okat, mert ezek nemzetközi jogilag a részei. S ezt segítheti bárki. Az, hogy közvetlenül nem segít senki, annak az egyetlen oka a gonosz és kb. tucatnyi halálos betegségben szenvedő Putyin fenyegetése atomtámadással.

A Donyecki és Luganszki NK minden kísérlete viszont, hogy saját területének ukrán ellenőrzés alatti részét megszerezze meg teljességgel tilos.

Aztán: a Szerb Köztársaság nem szakadhat ki Boszniából, mert csak. Viszont Bosznia kiszakadhatott Jugoszláviából, mert csak. Ahogy a Vajdaság nem szakadthat ki Szerbiából, de Koszovó igen. Koszovóból pedig nem szakadhat ki a 99 %-ban szerb lakosságú Észak-Koszovó. S Koszovó visszaszerzése szerb részről agresszió lenne persze.

Lassan mégis megértettem mi a nemzetközi alapelve! Az, hogy ami tetszik Amerikának, azt szabad, sőt egyenesen kötelező, ami meg nem, az szigorúan tilos. Így már legalább kezd érthetővé válni a nemzetközi jog!

A halál előtti években az öregemberre két dolog valamelyike jellemző:

• bölcs lesz, hagyni akar maga után valami értéket,
• megkereseredik, s kegyetlen lesz.

A nyitott társadalom gonosz eszméjének neves hívétől persze nem is volt semmi más várható, mint az utóbbi.

Soros azt mondja: ha nem az lesz, amit ő akar, akkor inkább ne legyen semmi. Ha nem lehet mindenhol a legalapvetőbb emberi értékeket tagadó nyílt világtársadalom, akkor ne legyen emberiség - vallja Soros gazda, a rabló oligarcha.

Sorosék egyébként már az idősebb Bush és Clinton alatt kárhoztatták az amerikai vezetést, miért nem használja ki a nagy lehetőséget Oroszország megsemmisítésére.

Ugyanis 1991 augusztusa és 1994 augusztusa között Oroszországnak volt 5 teljesen védtelen éve.

1991 augusztusában volt a puccskísérlet Gorbacsov ellen, melynek hatására Gorbacsov minden befolyását elvesztette. S jött 5 év káosz, csak 1996 augusztusában a csecsen háború ébresztette fel az orosz elitet milyen a valós helyzet.

Aztán az amerikai Külügy vezérkara nemet mondott mindkét elnök alatt. Az ok nem az persze, hogy oroszpártiak lettek volna, hanem az, hogy abban hittek, egy szétszakított Oroszország nagyobb veszély, mint egy gyenge Oroszország.

Aztán persze Jelcinék lassan kezdtek távolodni a nyugattól, majd jött Putyin, aki 2007-ben nyíltan felmondta Oroszország félgyarmati státuszát.

2008-ban próbált a nyugat korrigálni: az amerikai csatlós Grúzia feluszításával. Totális kudarc lett. 2013-2014-ben jött a Majdan-puccs, aztán puccskísérlet Belaruszban is.

Most is totális kudarc ígérkezik. A zsidónáci kijevi NATO-alkirályság seregei folyamatosan szorulnak vissza, A kezdeti fejetlenség után ugyanis az orosz hadvezetés megtalálni látszik a helyes taktikát és stratégiát.

Kissinger mint reálpolitikus egyszerűen menteni akarja a nyugat számára azt ami menthető. Gyakorlatilag egyfajta finnlandizációt javasol: Ukrajna folytathasson szabadon kulturális éa gazdasági kapcsolatokat a nyugattal, de kül- és hadpolitikai téren legyen szigorúan semleges.

Számítása jó: Putyinék ezt elfogadnák. Hiszen az orosz vezetésnek is jobb megállapodni és nem elveszteni még pár tízezer katonát a harctéren, ami pedig szükséges lenne a teljes ukrán ellenállás leveréséhez.

Én úgy láttam a Soros és Kissinger által képviselt háttérhatalmista frakciók harca következik. Egyre inkább úgy tűnik, nem zárható ki egy erőszakos hatalomátvétel Kijevben, mégpedig nem Oroszország, hanem Amerika szervezésében.

Az ember két gyengéje a gyerek és a háziállat.

A gyerek iránti érzelem teljesen természetes dolog, alapvető ösztön a fajfentartás. Így a gyerek sérelmére elkövetett tett nagyon negatív megítélést eredményez, ez is az oka annak, hogy pl. a pedofíliát az átlagember nemcsak természetellenesnek, de undorítónak és aljasnak is tartja. Mert egyszerűen a kisgyerek nem arra való, hogy szexuális vágy tárgya, sőt akár csak normál szexuális tárgy legyen, miközben felnőtt nő esetében ezt csak feministák gondolják. Aki a barátnőjéről/feleségéről erotikus képet csinál, arra azt mondják: "mert szereti őt". Aki ugyanezt teszi kislánnyal, arra meg azt: "perverz állat". De ugyanez van a gyerekgyilkossággal is: szinte mindenki súlyosabbnak hiszi, mint egy felnőtt meggyilkolását.

A háziállat már kicsit más, a modern civilizációkban egyesekből ez az ösztön kiveszett. Emiatt pl. képtelenek megérteni egymást a háziállat-ellenesek és a háziállat-pártolók: az egyik tábor szerint kutya nem való lakásba, a kutyapiszok hatalmas baj, míg a másik tábor szerint a háziállat természetes szükséglet.

De talán a haszonállatoknál mindkét tábor egyetért. Pl. egy barbár, kegyetlen módon végrehajtott disznóvágás negatív érzelmet vált ki szinte mindenkiből, egy keményen kutyaellenes emberből is. Mert kell a disznó húsa, ezért azt meg kell ölni, de az ölésnek megvannak az évezredes szabályai, s aki másképp tesz, az barbár szadista.

A társállatoknál - lásd kutya, macska, hörcsög, papagáj, stb, - meg maga a társszerep a fontos azoknak, akikben él még ez az ösztön. Hányan lehetnek? Szerintyem az emberek kétharmada, de tudományos felmérést nem láttam erről, ez csak a saját nem-reprezentatív felmérésem. Lehet, hogy kevesebb: mivel én magam a "pro" táborhoz tartozom - jelenleg 6 darab háziállatom: 2 kutya, 2 macska, 2 papagáj -, lehet, hogy egy "contra" párti nem őszinte velem.

Mindenesetre közhely, hogy "gyerek vagy kutya a filmben" jó marketing eszköz.

Az utóbbi 2 hétben az ukrán propaganda elkezdett kutyázni. Sorra jönnek a képek ukrán katonákról kutyákkal. Ez a végső elkeseredés jele.

Van egy tippem: a következő az lesz, hogy részeg orosz katonák kutyákat gyilkolnak.

A legjobb 10 ballib komment, amivel az utóbbi időben találkoztam. A választás utáni gyűjtés.

• "A magyar Európa legpocsékabb nemzete, genetikusan alattvaló."
• "Schiffer András egy lappangó és rejtőzködő náci."
• "Hülye az Unió, ha enged a magyar latorállam zsarolásának."
• "A szomszédban egy állig felfegyverezett több 100 ezer veterán katonával rendelkező ország, ami teljes joggal gyűlöli a magyarokat."
• "A magyar nem nemzet! Magát magyarnak valló csürhéről beszélhetünk csak esetükben."
• "Nem kívánom, hogy csődbe menjen az ország, de ha ez az ára, hogy megszabaduljunk Orbántól, ám legyen."
• "Igazi magyar: lusta, haszonleső, hasát fetrengve vakargató, tanulni, fejlődni nem akaró, előrejutni csak a nála jobb lerontásával képes, mindenki-adjon-pénzt népség."
• "A fidióta nincstelen nyomorult falusi tahók, akik a hordavezírre és a fidiotizmusra szavaznak, azok szívják meg igazán, azok döglenek halomra."
• "A népirtó orbánnal, meg a népirtó sleppjével szemben csak az akasztás az elfogadható megoldás. A hazaáruló, országrontó, társadalomnyomorító fideSSes pribékek így járnak."
• "Igen, magyarellenes vagyok. Igen, utálom a magyarokat."

A kommunizmusban az üdülés egy sajátos fogalom volt. Mai szemmel nagyon furcsa volt.

Az alapgondolat: minden dolgozónak jár az olcsó nyaralás.

Ez egyébként az egész kommunista rendszer egyik alapja volt: azért keres kevesebbet a kommunista államokban a munkás, mint nyugaton, mert míg nyugaton minden drága, addig a kommunista állam egy sor nyugaton pénzbe kerülő dolgot ingyen vagy jelképes áron ad.

Szóval az egyik ilyen dolog az üdülés volt. Minden nagy cégnek és a szakszervezeteknek is volt kiterjedt üdülőhálózata az országban. A jellemzőbb az volt, hogy az egyes ágazati szakszervezeteknek voltak üdülőik, de voltak olyan szektorok is, ahol maguk az állami cégek közvetlenül kezelték az üdülőket. A dolognak persze valós jelentősége nem volt, a formális tulajdontól függetlenül minden cégnél a szakszervezeti bizottság kezelte az üdülési jogot, a szakszervezetek meg a pártállam részei voltak.

Ezért is marhaság, amikor utólag valaki megpróbál különbséget tenni Párt és Állam között. Kedvencem: amikor Kövér Lászlót azzal támadják, a kommunista párt alkalmazotta volt 1987-ben, mert munkahelye jogilag valóban az MSZMP egyik intézménye volt. Ugyanakkor Orbán meg az egyik minisztérium egyik intézményében dolgozott. A valóságban a kettő között nem volt semmilyen lényegi eltérés.

A nagy állami cégeknél eleve az volt a szokásos beosztás a Kádár-rendszerben, hogy trimuvirárus vezeti a céget: az igazgató, a párttitkár, s a szakszervezeti titkár, s hozzájuk negyedikként csatlakozott, de csak amolyan "kistestvérként" a KISZ-titkár is.

Az üdülési jog úgy zajlott, hogy a vállalat minden dolgozója benyújtotta igényét a szakszervezeti bizottsághoz, hogy "beutalót" kér maga és családja számára 1 vagy 2 hétre (az utóbbi volt a jellemző), majd ez a bizottság elosztotta a meglévő helyeket. Ahhoz, hogy valaki ne kapjon beutalót valamilyen súlyos munkahelyi büntetés kellett, szóval a gyakorlatban mindenki kapott minden évben, az eltérés csak az lehetett, hogy a jobb kapcsolatokkal rendelkezők jobb üdülőkbe kaptak minden évben, míg a rosszabb kapcsolatokkal rendelkezők esetleg csak két-három évente kaptak jobb helyre, a többi évben valami kevésbé felkapott helyre.

Én 6 alkalommal voltam üdülni, a 70-es években mint "üdülésre jogosult gyereke": 1973-1978 között minden nyáron, 2 hétig, majd még egyszer 1982-ben. Mivel mind a két szülőm jogosult volt ugyanabban a szektorban (külkereskedelem), így mindig jó helyen voltunk, a Balatonnál. Szüleim nagyon szerették a megszokott dolgokat, így mindig ugyanabban az üdülőben voltunk, Csopakon, a Külker Üdülőben.

A csopaki Külker Üdülő a Kőkoporsó utcában volt, kb. 400 méterre a Balaton partjától, hatalmas kertben 2 darab 4-emeletes ház, kb. 80 szobával, minden szobához volt egy kis fürdőszoba és egy kis terasz. A "kőkoporsó" név eredete a csopaki Kőkoporsó-domb, aztán a 70-es évek végen a sok panasz miatt meg lett változtatva a morbid hangzású név - lásd "üdülés a kőkoporsóban" -, az új név máig: Kőkorsó utca.

Mivel az üdülés tömeges volt, mindenki üdült, azaz tömegnyomor volt, alig lehetett mozdulni, máig emlékszem a csopaki strandra: ha az ember nem ment ki időben, azaz kora reggel, később már szabályosan vadászni kellett a szabad helyre. Ugyanígy minden lehetséges kereskedelmi egységnél sorbanállás volt, átlag 20-25 perc. A normál vendéglátás akkoriban még állami monopólium volt, de kisebb étkezdék már létezhettek magánkézben, így voltak ilyenek nem nagy mennyiségben: a szedvicsárus, a fagylaltárus, a sülthal-árus, a lángosárus, s hasonlók.

Már az újkapitalista rendben elmentem ugyanoda, s döbbentő volt az eltérés: az egykor tömegnyomoros strandon alig 25-30 ember.

Végülis, meggondolva az üdülés értéket, az olcsó kommunista nyaralás komoly értéket jelentett, ezt persze akkoriban nem fogtuk fel. A Külker Üdülő privatizálva lett a 90-es évek elején, s aki megvette, máig működteti szállodaként. 1999-ben elmentünk oda 1 éjszakára, s bizony a szoba 2 felnőttnek + 2 gyereknek összesen 10 ezer Ft volt, ez mai áron kb. 25 ezer Ft. Szóval mai áron 2 hét az 350 ezer Ft lenne. S akkor nem csak a szoba használatát kaptuk, hanem napi 3 étkezést is.

Persze az étkezés minősége legendásan rossz volt és mennyisége legendásan kevés. Csak akkor kezdett a csopaki menza utólag nem is olyan rossznak tűnni, amikor 1987-ben elmentem 2 hétre egy bolgár szakszervezeti üdülőbe, ott ugyanis az étel még rosszabb és még kevesebb volt.

Szóval mindenki evett magánétkezdében is a hivatalos üdülői reggeli, ebéd és vacsora után: ez jellemzően magyaros hamburgert jelentett, azaz zsemlében rántott hús csalamádéval, sült halat (mely sose helyi hal volt, valahonnan hozták fagyasztva, de frissen sütve végülis jó volt), s még fokhagymás lángost is jelenthetett. Akkoriban jelent meg Magyarországon a hotdog, így az is volt kapható, mindig rákérdeztek "kecsuppal vagy mustárral kéred?". Komoly, verekedésig fajuló nyelvészeti viták zajlottak arról hogy mi a helyes ejtés: a "kecsöp" párt és a "kecsap" párt harcolt a legkeményebben, én harmadikutas voltam a "kecsup" verzióval.

A keményebb férfiak a sült kolbászra és hurkára is vállalkoztak, bár azok akkoriban nem voltak szokásos nyári ételek. A korabeli közvélekedés szerint "télen szokás disznót vágni, akkor kell kolbászt és hurkát enni".

A gyerekeknek meg volt fagylalt (3 íz: vanília, csoki, puncs, más nem létezett) és vattacukor. A vattacukor árus magánvállalkozó olyan 50-60 közti kövér szakállas férfi volt (szóval nagyjából mint én most), aki mindig viccelődött a kislányokkal, egyik kedvenc szövege a "kislány koromban én is nagyon szerettem a vattacukrot" - akkor ez még viccnek számított, ma már a modern genderista időkben ez kamingautnak minősülne, s senki nem merne nevetni rajta.

Már akkor furcsa gyerek voltam. Míg más korombeliek vagy lányokkal ismerkedtek vagy fociztak, esetleg horgásztak, addig én az üdülő könyvtárát látogattam, meg senki által nem figyelt dolgokat tanulmányoztam. Persze aztán mindig összehaverkodtam 1-2 hasonló sráccal: a nagy számok törvénye szerint mindig akadt legalább még 1 kamasz, aki csajozás, focizás, horgászás helyett a gyakorlati életen teljesen kívül álló dolgokról szeret vitatkozni.

Többet között valószínűleg én voltam az egyetlen, aki elolvasta a minden falra kihelyezett házirendet minden évben: röhejes hivatali műnyelven megfogalmazott szabályokat tartalmazott, köztük olyanokat, melyeket élő ember sose tartott be. Nagyon tetszett, hogy ezt akkoriban egy magyar humorista is felfedezte, s kabarészámot csinált belőle. Hála az internetnek, a szám megvan:

Liberális közhely, hogy a szélsőségek találkoznak. Ami persze még igaz is, ha minderről levesszük a liberális elfogultságot. Ez a liberális állítás valójában azt jelenti: aki nem liberális, annak vannak közös értékei, akkor is, ha másban nem értenek egyet.

Valójában persze teljesen komolytalan manapság a politikát csak egy darab tengelyen nézni: azaz baloldal és jobboldal. Ráadásul Magyarországon ez nem is alkalmazható, eleve mást jelent ez a két szó, mint nyugaton.

Schiffer András definíciója sokkal jobb: nála van jobb és bal, s globalista meg lokalista. Az ő szemszögeből a ballibek a globalista jobboldal, míg a Fidesz a lokalista jobboldal. Azért jobboldal, mert mindketten kapitalizmuspártiak. Ő meg lokalista baloldal. Persze az egész hibája: ki a globalista baloldal, talán a kommunistákat teszi ide? Szerintem ehhez hozzá kellene tenni ma már a kulturális szemszöget is, azaz progresszívista és hagyománypárti, meg még esetleg a individualista-kollektívist tengelyt is.

Ami azonban minden rendszerből kimarad az a fokozatok. Lásd pl. Schiffer nyilvánvalóan progresszívista, de semmiképpen se woke. Vagy Schiffer szerint mind a ballibek, mind Fidesz rendszerpárt, csakhát mindenki látja a fokozatbeli eltérést itt: a Fideszben van mérsékelt rendszerkritikusság, míg a ballibekből ez teljesen hiányzik.

Ez jutott eszembe egy beszélgetés kapcsán, íme:

Ami meglepően pontos az Schiffer azon meglátása, hogy a "tényellenőrzés" rosszabb, mint a cenzúra. Ugyanis a cenzúra csak annyit tesz, hogy kimondja "ez és ez a vélemény nem kivánatos", míg a tényellenőr azt mondja, "ez és ez a vélemény téves".

Aki próbált már liberálissal hosszasan vitázni, az jól tudja, a liberális sose fogja elismerni, hogy az ő véleménye és a vele ellentétes vélemény szimplán ellentétesek narritívák, melyek egyszerűen eltérő világnézetekből erednek. Ő ragaszkodni fog a végsőkig, hogy van egy racionális, tudományos nézet, s minden más meg egyszerűen tévedés. Az egész liberális gondolkodás ugyanezen ezen alapszik. Ezért is nem liberális hír számára nem ellentétes interpretáció, hanem álhír.

Sorosék egész nyílt társadalom koncepciója ezen alapszik: amit ők állítanak az nem csupán egy lehetséges nézet, hanem az egyetlen racionális nézet. Sok liberálistól hallható emiatt: a liberalizmus nem is ideológia, hanem valamiféle ideológiamentes racionalizmus.

Pedig természetesen nem létezhet racionális világnézet. Minden világnézet szubjektív, nincs tudományos világnézet, a szcientizmus se az.

Szóval nem a szélsőségek találkoznak, hanem az abnormalitás ellenzői, akik különböző szempontok szerint elleneznek.

Csodákra képes a liberalizmus!

Annak idején talán egy zászlót se utáltam annyira, mint a szovjetet, s egy címer se volt annyira ellenszenves, mint a gyerekes, búzakalászos-csillagos kommunista egyencímerek.

Egyedül a szovjet himnusszal nem volt bajom, persze csak a zenéjével, mert az zenei mestermunka, ezt akkor is elismertem.

Aztán jött a modern kor a kommunizmus bukása után. A mindenhová beerőszakolt EU-zászlók, majd ennek fokozott alakja, a szivárványzászlók agresszív propagálása oda vezetett bennem, hogy végülis ehhez képest a szovjet jelképrendszer propagálása kifejezetten szerény volt: a nagyobb ünnepnapokon kívül alig volt jelen a hétköznapi életben. Magyarországon pl. április 4. és november 7. kivételével szinte sose volt látható a szovjet jelképrendszer, de még a Kádár-címer se volt ott mindenhol

Persze, most se lengetnék szovjet zászlót, a szovjet kort alapvetően egy káros zsákutcának látom Oroszország történelmében, de be kell vallanom: sokkal kevésbé zavarnak a szovjet zászlót lengetők, mint a szivárványos lengetők.

Ez most aktuális lett: az ukrajnai háború során egyes oroszpártiak szovjet zászlóval ünneplik a folyamatosan felszabaduló területeket.

A kommunista címerekről jut eszembe. Az egyes kommunista államok jelképpolitikája azért nem volt egységes. 3 csoport volt:

• teljesen kommunista jelképek bevezetése, ez volt a legjellemzőbb megoldás, jó példa erre Magyarország, ahol a kommunista címer teljesen új volt az eredetihez képest;
• ahol egyáltalán nem vezetettek be kommunista jelképeket, ez ritka volt, de létezett, ezek:
  • a ma már nem létező Dél-Jemen,
  • Grenada - de ott igencsak rövididejű volt a kommunista irányítás,
  • bármennyire is hihetetlen, de Kuba - se a zászló, se a címer, se a himnusz nem lett megváltoztatva a kommunista hatalomátvátel után,
  • Szomália - speciális eset, mert a kommunista hatalom nem volt hosszú;
• a köztes megoldás, ahol az eredeti címer megmaradt, csak hozzá lett adva egy kis kommunista "íz":
  • Albánia - a címersasról lekerült a süveg, helyette vöröscsillag lett,
  • Csehszlovákia - a címeroroszlánról lekerült a korona, helyére vöröscsillag került,
  • Lengyelország - a címersasról lekerült a korona.

Bulgáriában persze a szinkronszínészet sokkal ritkább, s emiatt lenézettebb szakma is. Ismerősöm pont ez volt sokáig: szinkronszínész.

Európa nagyjából 3 övezetre oszlik szinkronszemszögből:

• a német modell: ahol teljes szinkron a szokás, azaz az idegen filmek eredeti hangja teljesen eltűnik, csak egyes zenei betétek esetében marad meg az eredeti hang, felirattal - mondanom se kell, a magyar gyakorlat teljesen a németet követi,
• az orosz modell: ahol nem létezik semmilyen szinkron, minden esetben alámondás van, azaz jól hallatszik az eredeti, s mellette hangosabban az orosz szöveg, jellemzően szenvtelen, semleges hangon - itt nincs is igazi szinkronszínész, ez inkább szimpla felolvasás,
• a köztes verzió (mondjuk Lengyelországban és Romániában ez jellemző): azaz tudományos műsorokat és gyerekműsorokat szinkronizálnak, minden mást nem.

Bulgária alapvetően a köztes modell. Bár egy időben próbálgatták a német modellt, csak a közönség rosszul reagált rá, így ahol a német modellt próbálták, inkább az oroszt alkalmazzák ma már. A szappanoperákat jellemzően alámondják, a komolyabb filmek meg feliratosak - a mozinézés népszerű hobbi az országban, s az átlag bolgárt idegesíti, ha nem hallja a színész eredeti hangját.

Szóval az ismerős a kevés szinkronszínész egyike volt. De már munkanélküli, mert - mint mondtam - a német modellt lassan kivezették. Igazi színész nem tudott lenni, bár játszott, de csak ötödrangú szerepeket.

Viszont jó volt a dikciója az embernek, szépen beszélt. Én templomban ismerkedtem meg vele, éles, jól érthető hangja miatt persze gyorsan templomi felolvasó lett: aki a mise során egyes helyzetekben felolvas, ez jellemzően a Hiszekegy szövege.

Az illető viszont nem tudta megtagadni színész mivoltát, így ez amolyan sajátos animált felolvasás lett.

Az ortodoxiában a Hiszekegynek mindig a hosszú verzióját mondják, ezt a katolicizmus Niceai Hitvallásnak mondja és nem mindig használja, sokszor a "rövidített" verziót mondják a katolikusok - ezt a katolikusok Apostoli Hitvallásnak nevezik. Szóval ebben van egy rész, hogy "de újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat" (mármint Jézus lejön a mennyből, majd azután ezt teszi).

Nos, itt az ismerős kigúvasztotta a szemeit, majd enyhe bosszúálló hangon mondta az "élőket és holtakat" részt, még körbe is nézett hatásszünettel. Aztán egyszer szóltak is neki "öreg, a Hitvallás nem fenyegetés!", de aztán a törzsközönség megszokta ezt a sajátos stílust.

Aztán amikor elköltözött, sokan még hiányolták is, hol van a "horrorfilmes" felolvasó?

Íme saját felvételem a bolgár Hiszekegyről, normál papi előadásban. Mint látható, a nyelv nem egyházi szláv, hanem modern bolgár, csak kissé archaizál:

A szöveg természetesen szinte teljesen azonos a magyar verzióval, azaz: "Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak teremtőjében.
Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idő kezdete előtt, Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű és minden általa lett. Értünk emberekért, a mi üdvösségünkért, leszállott a mennyből. Megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától és emberré lett. Poncius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették, kínhalált szenvedett és eltemették. Harmadnapra föltámadott az Írások szerint, fölment a mennybe, ott ül az Atyának jobbján, de újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat
és országának nem lesz vége.
Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától származik, akit éppúgy imádunk és dicsőítünk mint az Atyát és a Fiút, Ő szólt a próféták szavával.
Hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban. Vallom az egy keresztséget a bűnök bocsánatára. Várom a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet. Ámen."

Természetesen az egyetlen eltérés a katolikus verziótól, hogy míg a katolikusban "aki az Atyától és a Fiútól származik" szerepel, addig az ortodoxban "aki az Atyától származik" - ez a nevezetes Filioque-betoldás, az 1054-es egyházszakadás formális oka.

Milyen az archaizált modern bolgár? A modern bolgárban a főneveknek nincsenek esetragjaik (kivétel: pár tulajdonnév és köznév esetében a hívóeset), viszont ebben a verzióban használatban van a birtokos eset a "Pontius Pilátus" és a "Szentlélek" szavak esetében - ilyen a modern normál bolgárban nincs. Továbbá a normál modern bolgárban a névmásoknak csak alanyesetük és tárgyesetük van (s az utóbbi is kihalóban egyes névmásoknál), a pap viszont itt a kihalt részesetet is használja.

Hogyan hangzik az archaizált bolgár egy átlag bolgár számára? Kb. mint ahogy egy átlag magyar számára egy olyan szöveg, melyben használatban van valamely már kihalt múltidő vagy az ikes ragozás felszólító vagy feltételes módban - azaz mindenki megérti, de így sose beszélne, s ha beszélni is próbálna így, valószínűleg elrontaná. Mondjuk minden magyar érti a Szózatban a "hordozák véres zászlóidat" részt, de így senki se beszél, ez mindenkinek "hordozták véres zászlóidat", s aki megpróbálná utánozni, az szinte biztosan elrontaná, hogy a kihalt 3 magyar múltidőt hogyan is kellene használni.

Pont 2 hónapja volt a 444.hu vicces - csak épp komolynak szánt - jóslata a választási eredményekről.

Én akkor döbbentem rá, hatalmas Fidesz-győzelem lesz, mert különben a Soros-közeli média nem hazudott volna ekkorát.

A cikk szerint kb. kétharmados ballib győzelem volt várható.

Az egyetlen piros pont a 444-nek: a cikket utólag se törölték: íme.

A bruhu Szathmári Sándor Kazohínia című regényéből van. Ott az őrültek társadalmában mindennek a végoka a bruhu - ez egy láthatatlan szerve az embernek, mely csupa olyan dolgokat akar, amik egyébként az ember számára teljesen feleslegesek. Pl. sárga kavicsot kell a hónalj alá szorítani, mert ez jó a bruhunak.

Nyilván a szerző persze a keresztény "lélek" fogamát akarja parodizálni. A szerző kommunista és ateista, de remekművet alkotott, melynek üzenete függetlenedett a szerzői akarattól.

А liberálisoknál a kezdetben mindenre az önérdek és az egyéni szabadság volt a végső magyarázat. Persze már is baromság, de liberalizmus fejlődésével lassan megjelent a liberális alapértékek nevű izé is, mely csupa olyat akar az embertől, melyet még önérdeke és egyéni szabadsága alapján se akarna megtenni.

A fő támadás 3 irányú: Isten, haza, család.

Isten nem kell, mert nem tudományos és nem racionális, továbbé idejétmúlt és nevetséges. Csakhát a tagadásra nem lehet építeni, ahogy a racionalitásra se. Az embernek egyszerre van szükségük racionálisra és irracionálisra. Ha pl. elromlott a vécé víztartálya (ez nem kitalált eset, nálam most éppen elromlott), akkor a megoldás racionális: meg kell javítanom vagy - s ez az én esetem - ki kell hívni egy szakembert. De arra viszont nincs semmilyen racionális megoldás miért szeretem jobban a diós bejglit, mint a mákosat, vagy miért tetszenek jobban a sötét hajú nők, mint a szőkék.

Ha nincs Isten, jön helyére a valláspótlék.

A haza az a közösség, melynek tagjai vagyunk széles értelemben. A többi tag nem a rokonunk, nem a haverunk, még nem is értünk egyet számtalan dologban, sőt utálhatjuk is egymást akár, mégis van egy közös érdek: a közösség maradjon meg, s más közösség ne vegye el életterünket.

A modern libbant értékrend ez mind rossz, mert mesterséges, az egyetlen igazi közösség bolygószintű, sőt ma már nem is csak emberekből áll, hanem minden létezőből.

Csakhát ez olyan, mint egyből lakónegyedet építeni lakásépítés nélkül - képtelen vállalkozás. Persze fontos az összkép, de az összkép csak úgy tud kialakulni, hogy előbb kialakulnak a részei.

Ha nincs semmi, összkép sincs, s akkor az összképtudat szimpla nihilizmusba megy át.

A család egy kommunista alapú közösség, valójában az egyetlen tényleg működő kommunista szerveződés. Még tisztán anyagilag nézve is alapvető önérdek családban élni. Nem beszélve a lelki, szellemi igényekről.

Lehetnek alacsonyabbrendű érdekek időlegesen, melyek nem valósíthatóak meg a család miatt. De ezt minden ember tudja jól: nem érdemes hosszantartó és tartós célokat semmibevéve ideiglenes és rövidtávú érdekeket megvalósítani.

A liberális családellenesség pedig pont ezt mondja: legyél "önmagad", ne nézz semmit a pillanaton kívül, minden más kikényszerített vagy önként vállalt rabság. A talán legundorítóbb magyar együttes, a Pa-Dö-Dő ezt meg is énekelte: "Gyere velünk és légy szabad! / Mindig vállald önmagad! / Ne hidd el azt, hogy nem lehet! / Büszkén éld az életed!".

Aztán meg csak a büszke öngyilkosság marad a végén, amikor az e szerint élő ember anyagi és szellemi támogatás nélkül marad öreg korára.

A kedvenc Michael Douglas filmem természetesen a Lezuhanás (hivatalos magyar fordítás: Összeomlás, az eredeti jobb).

Nyilván a film legtöbbet idézett jelenete a gyorséttermi jelenet, mert ez az egyik legviccesebb és legkönnyebben megérthető is.

Valójában van a filmnek egy teljesen nem-amerikai, egyenesen kelet-európaian anti-liberális jelenete: a golfklubos rész.

Részletesen nem mondanám el, de a lényeg: a főhős bemegy egy golfklub területére, természetesen bármilyen jogosultság nélkül, majd megzavarja két golfozó játékát, amiből konfliktus alakul ki. Az egyik golfozó természetesen a magántulajdon szentségére hivatkozik "azért fizetem a tagdíjat, hogy golfozhassak, ez az én golfpályám!". Mire a főhős azt mondja "itt gyerekeknek kellene játszaniuk, családoknak kellene piknikelniük" - azaz valamiféle jogrenden felüli erkölcsre utal.

Persze a film keretezése azt is hozzáteszi: így csak egy őrült viselkedik, hiszen a főhős végülis egy sokféle okból bekattant ember.

Viszont mindez Kelet-Európában teljesen természetes, sőt az volt nyugaton is kb. 100 éve még: a jogrend nem minden, s különösen a magántulajdon nem szent.

A mostani oroszellenes szankciókat az átlag orosz mélyen elítéli. Egyetlen egy elem van, aminek mégis tapsol: amikor azt hallja, hogy XY orosz milliomos vagyontárgyát zárolták nyugaton. Erre az átlagorosz pezsgőt bont, s nem irigységből, hanem "a tolvajok ellopták a tolvaj zsákmányát" alapon. Majd ad még egy piros pontot Putyinnak: nagyszerű elnökünk van, még a tolvaj milliomosainkat is képes volt megszorítani picit! Aztán az orosz kisember sóhajt "sajnos vissza fognak kapni mindent legkésőbb pár hónap múlva".

Elolvastam a magyar kamu-újbaloldal legújabb sztárjának, Jason Stanley-nek a főművét, a Hogyan működik a fasizmus: a mi és az ők politikája című írást.

Nem csalódtam: zavaros halandzsa az egész.

Az alapötlet: a fasizmus meghatározása. Nos, a szerző szerint a fasizmus 10 jellemzője:

• mitikus múltkép,
• propaganda,
• antiintellektualizmus,
• valóságtagadás,
• hierarchia,
• áldozati szerep,
• törvény és rend,
• szexuális szorongás,
• szívhez szóló beszéd,
• a közjólét és az egység lebontása.

A szerző szerint ezek együttes megléte jellemzi a fasizmust, bár nem pontosít: hánynak kell meglennie pontosan.

A könyv egyébként azért hozza lázba a magyar ballibbantakat, mert a szerző több magyar példát is felhoz a fasizmusra.

Már maga a meghatározás is meglepő. Aztán a könyv 10 fejezete egyenként taglalja az egyes pontokat. Ekkor végképp kiderül: az egész iromány teljesen komolytalan.

Íme egyenként.

Mitikus múltkép. Valójában minden múltkép egy mesterséges narratíva, azaz mitikus. A szerző szerint pl. nagy baj az a magyar múltkép, mely szerint a magyarok megvédték a nyugatot a törököktől. Az persze igaz, hogy ez ebben az alakban tényleg marhaság, de ettől még miben is káros és fasizmus?

A szerzőnek kedves ügyek is mítoszokon alapszanak egyébként, mondjuk a homoklobbi vagy a BLM történelemképe.

Tulajdonképpen a szerző szerint az a káros mítosz, ami neki nem tetszik, míg ami tetszik neki, az nem mitikus múltkép. Ez azért elég kevéske egy tudományos igényű meghatározáshoz.

Propaganda. Ahogy a szabadságharcos-terrorista megkülönböztetés: itt meg az én szövegem tájékoztatás, a tiéd meg propaganda.

A szerző szerint nincs joga szólásszabadságra annak aki az "alapértékek" ellen van. Alapérték meg az, amit ő annak mond. Sakk-matt!

Antiintellektualizmus. Ahogy szinte minden fejezetben, itt is a csúsztatás eszközével él a szerző. Keveri a nyilvánvaló, nagy többség által elutasított nézetet az ellentétes nézettel. Pl. arra hivatkozik, a földrajz tanszéken sincsenek laposföldhívő professzorok.

Nos, ez a szovjet módszer volt annak idején: azt mondták, igenis lehetnek tudományos viták, ezekkel semmi gond, viszont nincs miért időt pazarolni az áltudományra. Majd minden nem tetsző álláspontot áltudománynak minősítettek. Ügyes módszer, talán Amerikában elmegy, de Kelet-Európában nemigen.

Magyarok számára ez érthető: a mindenkori ballib álláspont szakértőség, s minden más meg dilettantizmus. A szerző ismeri valamennyire a magyar viszonyokat, de azért nem elég mélyen.

Valóságtagadás. Ez alatt a szerző az összeesküvéselméleteket érte. Ismét ugyanaz, mint a propaganda: azaz van jó összeesküvéselmélet és rossz. Orbán beszéde a Soros-tervről természetesen rossz, míg az az állítás, hogy az oroszok nyerték meg az elnökválasztást Trumpnak 2016-ban meg jó elmélet. Miközben az előbbire sokkal több a tényleges bizonyíték, mint az utóbbira.

Hierarchia. Először is, hierarchia mindig van, csak az alapja más. A liberális hierarchia-ellenesség magyarra lefordítva azt jelenti: minden hierarchia megszüntetendő, kivéve a liberális alapút.

A szerző szerint az a hierarchia rossz, mely magát természetesnek vallja, azaz valamiféle isteni vagy születési jogon alapszik. Bevallom, én nem igazán látom be mi a lényegi eltérés a között, hogy egyrészt vannak eleve vezetőnek és alattvalónak születettek, másrészt meg mindenki egyenlőnek születik, de aztán a szorgalmasak, tehetségesek vezetővé küzdik fel magukat - miért kellene az előbbit fújjolni, az utóbbit meg tapsolni? A szerző egyszerűen nem veszi észre, hogy a két dolog között szinte nincs különbség.

Ráadásul mindez össze van kutyulva az America First Trump-jelszóval, mely egyáltalán nem hierarchiáról szól - közhelyszerű: az amerikai társadalomban a szegények között több a Trump-szavazó, mint a gazdagok között -, hanem ez az amerikai külpolitikát érinti, azaz Amerika elsősorban Amerikával foglalkozzon, ne a nemzetközi ügyekkel.

Áldozati szerep. Ez különösen vicces, mert ez minden oldalra igaz lehet és hamis is, nem általános vonás egyszerűen.

Ráadásul a szerző szerint van igazi áldozatiság és hamis áldozatiság. Így példaul a cionizmus és a BLM jók, mert reakciók a valós elnyomásra, legalábbis addig, míg nem jutnak hatalomra, mert akkor maguk is elnyomóvá válnak - a szerző zsidó létére természetesen palesztín-párti, ahogy ez divat az amerikai progresszív körökben, ennek tudható be a pontosítás.

Törvény és rend. Tulajdonképpen ez az egyetlen pont, ahol nehéz ellentmondani a szerzőnek: a különleges joggyakorlás valóban jellemzője a fadiszmusnak, persze nem csak a fasizmusnak, hanem a kommunizmusnak is. Én viszont nem tulajdonítanék ennek ekkora jelentőséget. A liberalizmusnak egyszerűen volt sok ideje egy az érdekeit szolgáló, kifonomult jogrendet létrehozni, mely képes kivédeni a rendszert veszélyeztető jelenségeket, így nem volt szüksége különleges jogrendre. A szovjet rendszer si a vége felé már így működött, teljesen törvényesen működött, szinte nem volt szüksége törvényen kívüli hatalomgyakorlásra.

Szexuális szorongás. A szerző szerint a fasizmus vonása a hagyományos családmodell védelme. Hát nem, ez szinte az egész világ vonása. A szerző teljesen bele van szorulva saját homoszexuális buborékába - kizárólag ezt jelzi e fejezete.

Jellemző, hogy a hagyományos családmodell védelme és a fajelmélet között erős kapcsot lát! De ez ismét csak az ő torz világáról mond el sokat.

Szívhez szóló beszéd. A magyar urbánus-népi viszály vázolása ez tulajdonképpen, a náci példákkal persze. Azaz a fasizmus harca az urbánus, kozmolita, romlott nagyváros ellen.

Persze ez se fasiszta, hanem alapvetően antikapitalista vonás. A hagyományőrzés és a progresszió konfliktusa. Közös vonás a kommunizmusban és a liberalizmusban, hogy a város a jó jelképe, a vidék meg a rosszé. A vidék igenlése pedig teljesen elterjedt, pl. a mai zöldeknél is.

A zsidóknál is létezik ez, természetesen bármilyen fasizmus nélkül: ott ez 2 város viszonya, Tel Aviv és Jeruzsálem viszálya, a modern és hagyományvesztő nagyváros szemben az Istenhez hű ősi várossal.

A közjólét és az egység lebontása. Itt arról van szó, hogy a társadalom fel van osztva érdemesekre és érdemtelenekre. Természetesen ez része a fasizmusnak, de valójában minden rendszernek.

Ebben a fejezetben ami értékes - sőt ez az egész könyv egyetlen értékes része - az az önmegvalósító sztereotípia leírása. Ez valóban egy létező valami, magam is gondolkodtam ezen sokat. Persze a fasizmusnak megint nincs sok köze ehhez.

Az önmegvalósító sztereotípia kb. az - s most saját példát mondok -, hogy pl. kijelentjük, hogy a cigányok nem akarnak dolgozni, majd a munkára jelentkező cigányoknak nem adunk munkát, így végül igazoljuk, hogy a cigányok tényleg nem dolgoznak.

Alapvetően a könyv mestermunka. Minden állításhoz van valós, jó érv is, csak éppen az csupán az adott kérdés egy kis részére valid, ráadásul sok másra is. Aki elgondolkozik, az persze ezt gyorsan észreveszi. Csakhát itt ettől nem kell félni: az olvasótábor zöme egyszerű hívő.

A legelső bolgár állam 632-668 között létezett a Fekete-tenger északi partvidékén (a Krím-félsziget kivételével). Amikor az állam megszűnik, a nyugati felének lakossága legnagyobb részben a mai Bulgáriába migrál, ott létrehozva 681-ben a később elszlávosodott bolgár államot. A keleti fél lakossága viszont északra megy, megalakítva Volga-Bulgáriát, ez az állam 1240-ig létezik, amikoris a mongolok meghódítják (lásd tatárjárás). A mongol uralom leverése után pedig Oroszország része lesz, máig az.

Természetesen maradt egy kisebbség, mely helyben maradt a területet meghódító kazárok uralma alatt, s szintén egy kisebb csoport, mely harmadik irányba, az Észak-Kaukázusba migrált.

Az általános nézet szerint az ősbolgárok a türk népek ogur ágához tartoztak. Származásilag ez vitatott máig, de nyelvileg igazolt tény. Szintén igaz azonban, hogy az 5 türk ágból - ogur, oguz, kipcsák, karluk, szibériai-türk - az ogur áll a legmesszebb a többi türktől, s az ogur ág áll a legközelebb az ugor nyelvekhez.

A Fekete-tenger északi partvidékén maradt lakosság teljesen asszimilálódott a kazárokba, majd egyik alkotóeleme lett a krími tatároknak. Voltak akik felvették a kazár elit vallását, a judaizmust, ezek ma kihalásban lévő maradványai a karaitok és a krimcsakok - a mai Izraelben még van pár száz krimcsak/karait származású ember. A többiek - a nagy többség - muszlimok lettek. Az ősbolgár származás tudata ezeknél a népeknél csupán távoli emlék, ami teljesen érthető, hiszen az ősbolgár csak az egyik a sok ős közül. A krími tatár nyelv ma már félhalott, a lakosság eloroszosodott, a nemzettudat viszont máig él.

A Volga-térségben alapvetően 3 részre osztható az ősbolgár lakosság sorsa:

• akik egyenes leszármazóknak tekinthetők: ők a csuvasok, a csuvas nyelv tulajdonképpen modern ősbolgár, az egyetlen még élő ogur nyelv,
• a mongol uralom alatt kipcsák türkökkel keveredettek: ők a baskírok és a (volgai) tatárok,
• a mongol uralom alatt finnugorokkal keveredettek: ők a marik és a mordvinok.

A marik és a mordvinok egyértelműen nem kötik magukat az ősbolgárokhoz, ők az ősbolgárokra úgy tekintenek kb. mint a magyarok a kunokra, azaz hozzájuk bevándorolt és asszimilálódott idegenekre.

A csuvasok az ellenkező végleten állnak, ők határozottan ősbolgároknak tekintik magukat.

A baskírok és a tatárok a két végpont között állnak, magukat a Volgai Bulgária leszármazottainak tekintik, de nemzeti tudatuk nem ősbolgár, bár ezt az elemet eredetük fontos alapjának tekintik. Van egy kisebb rész baskír és tatár is, mely "bulgarista", azaz egyértelműen azonosságot hirdetnek baskír/tatár és ősbolgár között.

Bár a 3 csoport nyelvileg és vallásilag se azonos - csak a baskír és a tatár kölcsönösen érthető, vallásilag pedig a baskírok és a tatárok muszlimok, míg a csuvasok, marik, mordvinok keresztények - mind kinézetre, mind a materiális kultúra terén nagyon hasonlóak.

Az Észak-Kaukázusra mentek pedig keveredtek az ottani kipcsák törzsekkel, ennek eredménye a 3 ma létező észak-kaukázusi türk nyelv egyike, a balkár (karacsáj-balkár). A balkárok és a karacsájok - néha két külön népnek, néha egyetlen nép két részének tekintik őket - egyértelműen ősbolgár utódoknak tekintik magukat, azzal a kigészítéssel, hogy a kunok leszármazottai is. Így a mai kunok (kumikok) legközelebbi rokonai, a két nyelv magas szinten kölcsönösen érthető.

Mi az egyes népek mai helyzete?

A krími tatárok és a karacsáj-balkárok erősen asszimilálták, gyakorlatilag mindenki beszél oroszul is anyanyelvi szinten. A lakosság szinte teljes egészében kétnyelvű, oroszul is tud anyanyelvi szinten.

A krími tatár anyanyelvi beszélőinek száma 540 ezer, ennek fele él a Krímben. A lakossága másik fele a mai Üzbegisztánban él. Sztálin idejében a teljes krími tatár népesség ki lett telepítve Üzbegisztánba, s amikor már ismét haza lehetett térni, a kitelepített lakosság csak fele tért haza. A saját nyelv használata kizárólag a családon belülre korlátozódik, s a fiatal nemzdék egy része már meg se tanulja a nyelvet, hanem helyette az oroszt/üzbéget tanulja meg.

A karacsáj-balkárok száma kb. 400 ezer, ennek 80 %-a az őshazában él. Ők is deportálva voltak Sztálin alatt Közép-Ázsiába, de a deportálási intézkedés visszavonása után szinte mindenki hazatért. A saját nyelv használata itt is kizárólag a családon belülre korlátozódik, de a helyzet jobb, mint a krími tatároknál: a nyelv átadása megtörténik a fiatal nemzedék felé is.

A karaitokat és a krimcsakokat már említettem, ezek pár száz főt alkotnak, ma már gyakorlatilag mindenki Izraelben él. S mivel itt a nemzeti öntudat zsidó, a fiatalok csak héberül beszélnek. A két nyelv gyakorlatilag kihalt.

A mordvákra és a marikra ugyanaz jellemző, mint minden orosszországi finnugor népre: masszív és gyorsuló eloroszosodás. A mordvák száma 850 ezer, de ma már alig a felük beszél mordvául, s a mordvául besézlők is jellemzően kettős mordva-orosz anyanyelvűek. A marik esetében a létszám kb. 550 ezer, itt még 80 % beszéli a nyelvet, de gyakorlatilag mindenki orosz anyanyelvű is.

Mindkét esetben a helyzetet nehezíti a nyelvjárási helyzet. Nem létezik egységes mordva irodalmi nyelv, hanem a két fő nyelvjárás önálló irodalmat nyelvet alkot - erza és moksa -, a kettő között csak részleges a kölcsönös érthetőség, emiatt egymás közt hagyományosan oroszul beszélnek. Ráadásul a nemzettudat nyelvjárás alapú, ez erzák és a moksák nem tekintik egymást azonos népnek, csak rokonoknak. A mariknál a helyzet hasonló: bár itt egységes a nemzettudat, szintén két, kölcsönösen csak részlegesen érthető irodalmi nyelv van.

A baskírok és a (volgai) tatárok a legerősebb oroszországi kisebbségek között vannak. Az oroszországi kisebbségi iskolarendszer jellemzően csak alsó tagozaton létezik, azaz 5. osztálytól a tannyelv az orosz, s a kisebbségi nyelv csak tantárgy, viszont ez alól a baskírok és a tatárok kivétel: ott van egészen az érettségiig kisebbségi tannyelvű oktatás. A baskírra és a tatárra elmondható, ezekre a nyelvekre komoly állami politika épül: minden téren igyekszenek terjeszteni a nyelv szerepét. A tatár esetében még az a szokatlan helyzet is van, hogy a helyi orosz lakosság egy része is megtanul valamilyen alapszinten tatárul.

A tatárok a legnagyobb oroszországi kisebbség, számuk 5,3 millió, ebből az őshazában él 80 %. Az eloroszosodás jóval kisebb, mint más oroszországi kisebbségeknél. A tatár nyelvet még hivatalos célokra is használják.

A baskírok száma 1,6 millió, szintén kb, 80 % él az őshazában. Az oroszosodás itt is sokkal kisebb, mint más oroszországi kisebbségeknél, a baskírok 70 %-a egyedül baskír anyanyelvű.

S persze a végső kérdés: van-e valamilyen közös bolgár tudat ezekben a népekben? A rövid válasz: nincs. A hosszabb válasz: bolgár tudat esetleg még lehet is nyomokban, de ha van is, ez sose közös. Ahol az identitásban az ősbolgár elem kifejezetten erős, az 4 mai nép: a mai (dunai) bolgárok, a csuvasok, a baskírok, a tatárok, de mégis, ez mindenhol másodlagos a mai nemzettudathoz képest, talán egyedül a csuvasok és a dunai bolgárok gondolják magukat egy az egyben kontinuus módon azonosnak az ősbolgárokkal, viszont ők se egyforma módon.

A dunai bolgárok arra alapoznak, hogy egyedül ők vitték tovább a népnevet, s így az övék az identitás is. Ez persze tény: bár a mai bolgárokban az ősbolgár gén alig 5 %, mégis az ősbolgár a "mi", míg a mai bolgárokban 40-50 %-os trák elem meg "ők".

Az én saját genetikai adataim: 0 azaz nulla % bennem az ősbolgár elem, míg a trák meg jelentős, 40 % körüli. De ez senkit nem zavart apai őseim között, hogy magát bolgárnak tartsa, s ossza az általános bolgár elképzelést, hogy "jöttünk a Balkánra a VII. században", miközben a genetika szerint egy ősöm sincs az akkor bejöttek között.

A csuvasok viszont úgy gondolkodnak, ős az egyenes leszármazottak. Bár igaz, hogy ők is kevertek, de tény: jóval nagyobb ott az ősbolgár arány. Magyar szempontból érdekes: az adatok szerint a csuvasok az ősbolgárokból és a szabírokból lettek, ez utóbbiakat egyes források magyaroknak tekintik.

Továbbá: a volgai bulgaristák zöme nem tekinti a közösség részének a dunai bolgárokat, mivel számukra a bulgarizmus egyértelműen türk identitáson alapszik, így az ezt tagadó dunai bolgár önkép számukra teljesen idegen.

A mai helyzet tehát: nincs semmilyen közösségérzet, ez csak egyes marginális csoportokra igaz: vannak kis csoportok a Volga-mentén, melyek közösséget hirdetnek, ahogy Bulgáriában is, de mindkét helyen ez nem az átlagember megélt tudata.

A szenegáli focista ügyén keresztül ismét felvetődött a munkavállalói alávetettség kérdése. S még Schiffer se jut el a probléma gyökeréig, pedig cikke egyébként jó. Schiffer szempontja - a polgári jog és a profithoz való jog ütközése - érvényes szempont, de ez csak a kérdés egyik oldala.

Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy ütközik itt két jogelv. Nyilvánvaló az is, hogy ütközés esetén két jog egyike se lehet teljes, hiszen kompromisszum szükséges köztük.

A mukáltató nem követelheti meg, hogy dolgozója feladja teljes személyiségét, ennek neve ugyanis rabszolgaság, amit a modern polgári jog még önkéntesség esetében is tilt: nem vehetek meg más embert, akkor se, ha az önként és teljes öntudatában el akarja adni magát, az ilyen szerződés semmis.

Viszont nyilván a dolgozó se élheti ki korlátlanul polgári jogait. S nem csak nyilvánvaló esetekben, amikor ez közvetlenül sérti a munkáltató érdekeit. Másfél évig az Epson Ügyfélszolgálat alkalmazottja voltam - eléggé visszás lett volna, ha ez időben arról posztolok a FB-on szabadidőmben, hogy a HP és a Canon termékei sokkal jobbak, mint az Epsoné. Nyilván a cég joggal elvárta tőlem, hogy még munkaidőn kívül se terjesszem esetleges negatív véleményemet a cég termékeiről.

De lássunk egy nem közvetlen esetet. A dolgozó nem sért semmilyen közvetlen munkáltatói érdeket, hanem egyszerűen csak van egy olyan szokása, véleménye, hite, mely a közvélemény szerint negatív. Pl. egy extrém példa: azt hirdeti, hogy a pedofília a világ legtermészetesebb dolga, ezért dekriminizálni kell a szexet kiskorúak és felnőttek, mondjuk a beleegyezési korhatárt le kell venni 6 éves korra. Mindez nem ütközik semmilyen jogszabályba, azaz a jog szemszögéből az illető semmi negatívat nem követ el. Viszont mai általános közvélekedés, hogy a pedofília rossz dolog, így bármilyen propagálása is erkölcsileg elítélendő.

Előbb-utóbb felvetődik a cég felé: miért tűr meg ilyen embereket? A cég pedig elvárja: a dolgozója ne hirdessen nyíltan ilyen nézeteket, mert ezzel rombolja a cég hírnevét.

Mi itt tehát a meghatározó elem? A társadalom mindenkori íratlan elvárása, a közvélekedés arról mi jó és mi rossz.

Mi a teendő? Nem megengedni, hogy a közvélekedés olyan legyen, mely megába foglal számunkra elfogadthatatlan elemeket.

Az utólagos harc, hogy "de igen, lehessen Gueye homofób!" már kései reakció, tüneti kezelés. A valódi harvnak ott kell lennie, hogy "miért lenne probléma homofóbnak lenni?".

A mai konzervatív tábor vesztésre áll, s ennek oka önhibája, hiszen nem mer nyíltan beszélni, nem meri magát felvállalni, hanem pl. "igen, a homofóbia rossz és elítékendő, de ez nem homofóbia" típusú reakciókat hangoztat, ami már az ellenfél igazának elismerése. Az egyenes válasz közben: a homofóbia egy teljesen becsületes, koherens, tiszteletreméltó álláspont, ezért semmi ok megkövetelni a közerkölcs nevében a tőle való tartózkodást, s még kevésbé elítélését.

Hosszú, immár 15 éves multi tapasztalatom következtetése: jobb proletárnak lenni, mint proletárhajcsárnak.

S a legrosszabb szerep a kisfőnöki. Ő az, aki a legrosszabbat kapja mind a proletárságból, mind a főnökségből. Kommunikálja a végső munkavégzők felé a mindenkori ukázokat, melyek megalkotásába egyébként semmi beleszólása nincs, viszont személyesen felel saját főnökei felé az alatta lévőkért.

Két oldalról nyomják, ő meg örlődik.

Az ember azért akar jellemzően kisfőnök lenni, mert valójában nagyfőnök akarna lenne, de ehhez a kisfőnökség szükséges lépcső.

Szerencsére mindezt időben megértettem, így mindig elhárítottam magamtól minden kisfőnöki karrier lehetőséget.

A háborúnak nyilván fontos eleme a propaganda is.

Egyrészt a külső támogatáshoz kell, de még fontosabb a belső. A saját harcoló embereket valahogy motiválni kell. Azt mégse lehet mondani a katonáknak, hogy "hát, itt ti szinte biztos meg fogtok halni, de halálotok egy nagyobb stratégia része, szóval megéri", ilyen üzeneteket csak a vezérlő státuszúak kapnak fentről.

Olyan ez, mint a választás. Úgy nem lehet neki indulni, hogy "valószínűleg bukni fogunk". A nagy párt köteles azt hirdetni, hogy nyerni fog. A kis párt meg azt, hogy biztosan bejut a parlamentbe. Lásd mondjuk Szanyi Tibort, az óvodásnak is világos volt, hogy az esélyük nulla, de még ők is 5-6 %-ról beszéltek komoly arccal, pedig tudták, az 1 % is csak csoda esetében lesz meg.

Az egyetlen kivétel Puzsér, aki úgy kampányolt, hogy veszteni fog. Dehát az ő célja eleve a rajongói tábor építése volt, sose gondolta komolyan a Sétáló Budapest projektet. Szóval ő azért kivétel, mert eleve más célja volt.

A baj akkor van, amikor a propagandista maga is elhiszi a szövegét. Aztán rádöbben, ez így nem fog működni.

2003-ból az iraki háború ennek a tipikus esete volt. Naponta néztem mindkét oldal jelentéseit. Persze az irakiaknak drukkoltam, de azért tudtam, egy iraki győzelem esélye kb. 0. Az amerikai hadijelentések korrektek voltak, ekkora túlerő esetében semmi szükség hazudni, egyedül a civil áldozatok voltak elhallgatva, a nemzetközi közvélemény miatt. Akkor nem nyilatkozhatott nyugati médiákban naponta 5-ször az iraki elnök, szóval ez pont elég volt. Az iraki hadijelentések viszont a mesék birodalmából jöttek, nap mint nap fantasztikus sikerekről számoltak be, az amerikai erők meg olyan veszteségeket szenvedtek, hogy csak órák kérdése volt, hogy elhagyják Irakot. Így ment ez 5-6 hétig, majd Irak kapitulált, az iraki elnök meg elbújt egy lyukban (szó szerint).

Egy külső szemlélő joggal kérdezhette: ekkora sok fantasztikus siker után miért szenvedett Irak totális vereséget?

Most pontosan ugyanez megy. A liberális médiákból kb. a következő tudható meg:

• minden ukrán lelkesen harcoló hős, míg az oroszok folyamatosan dezertálnak és sírógörcsöt kapnak,
• az ukránok éjjel-nappal gyakorlatoznak, míg az oroszok isznak és mosógépet lopnak,
• az oroszok fegyverei állandóan elromlanak, eleve II. vh. alatt készült elavult vacak minden, míg az ukránok megkapták nyugatról a legmodernebb, titkos csodafegyvereket,
• az oroszok folyamatosan veszítenek, lassan és alig haladnak, akkor is jellemzően hátrálnak, az ukrán katonák és partizánok viszont lassan már orosz területen lesznek,
• az ukrán veszteség csak az a pár tízezer oroszok által bestiálisan legyilkolt nő és gyerek, a katonai erőknek nulla a veszteségük, míg az oroszok veszteségei már akkorák, hogy Putyin kénytelen szír zsoldosokat meghívni.

S persze mintha Hitler fényképésze dolgoznának a NATO-nak. A fényképeket mindig érdemes nézni. A nyugati médiákban a tipikus orosz katona rongyos és piszkos egyenruhában, fogatlan, jakut vagy tuvai kinézetű, lálhatóan alkoholista alak, akivel az ember nem szeretne sötét utcában találkozni. Ezzel szemben az ukrán katona kb. a fiatal Schwarzenegger, frissen mosott egyenruhában, amint néz barátságosan a kamerába vagy kissé dühösen, de magabiztosan a távolba az oroszok felé, sőt immár csinos fiatal mosolygó lány is lehet az ukrán harcos, csak ukrán népviselet helyett terepszínűben.

Aki nem hiszi, nézzen német képeket szovjet hadifoglyokról a II. vh. alatt: sose a fehér, magas, szőke, kékszemű, szlávos embereket tették fel az első sorba, hanem mindig az ázsiaiakat, hiszen ez illett a német propagandába. Ha lettek volna szovjet négerek, akkor őket filmezték volna, dehát ilyenek nem voltak, így maradtak a "primitív" szibériai mongoloidok.

Szóval egy külső szemlélő, aki csak liberális médiákból tájékozódik, nem igazán érti: hogyan lehet ilyen hatalmas ukrán sikerek után, hogy az oroszok - akiknek a fele meghalt, másik fele meg dezertált vagy éppen részegen fetreng a sárban - valahogy folyamatosan hódítják meg a területet, az ukrán erőket kiszorítva. Aztán meg ezek a furcsa jóslatok, hogy az oroszok kezdik bekeríteni az ukrán erőket keleten! A BBC írta! Mi van, az orosz propaganda beférkőzött a BBC-be???

A HVG szerencsére megtalálta a megoldást: "Brit védelmi Minisztérium: A siker is árthat az oroszoknak a Donbaszon" - nem ezt nem én találtam ki viccből, tényleg ezt írták tegnap, íme a bizonyíték:

Na ez már az a kategória, mint Hitlerék 1944-ben: a szovjet és a szövetséges csapatok most már biztosan veszítenek, hisz túlnyerték magukat.