Karakalpaksztáni tüntetések a hírekben. Mi is ez?

A karakalpakok (a népnév jelentése: "feketekalaposok") a szovjet közép-ázsia nemzetépítés "elveszett" hatodik népe.

Annak idején, a 20-as és 30-as években a szovjet nemzetiségi politikusok (élükön Sztálinnal, aki már az első Lenin-vezetésben is a kisebbségi ügyekért felelt) mindenképpen meg akarta akadályozni a közép-ázsiai térség egységes identitását, ezt veszélyesnek látták, különösen mivel a korabeli szovjetellenes közép-ázsiai főemberek ezt akarták.

Így el lett döntve Moszkvában: itt új szocialista nemzetek lesznek csinálva mindenáron.

A régió eredeti lakossága keleti-iráni, a legnagyobb közülük a szkíták voltak. Ezekre rájött a idegen bevándorlás 3 hullámban:

• a türk invázió: a türkök őshazájukból (ez a mai Ujgúria, Kínában) elindultak a VI. században délnyugatra, lassan mindent meghódítva, asszimilálva az egész térséget, csak a délkeleti hegyvidék állt ellen (ott máig beszélnek keleti-iráni nyelveket, a mai afgán-tadzsik határvidéken),
• jött ellenkező irányból a perzsa hatás, a VII. századtól, a lakosság nagy része kétnyelvű lett, azaz türk-perzsa, ez csak a XIX. század végére szűnt meg, amikor a két nyelv használata szétvált,
• s jött a mongol hódítás a XIII. században, mely nyelvileg nem hatott, a mongolok ugyanis nem terjesztették nyelvüket, hanem átvették a helyi nyelvet.

A szovjet nemzettervezők eldöntötték: megtörik a közös turkesztáni öntudatot, helyette csináltak 1 iráni népet - a tadzsikot, s 4 türk népet - a kipcsák kazahokat és kirgizeket, a karluk üzbégeket, valamint az oguz türkméneket, mindenki más meg "kisebbség" lesz.

A gond akadt még egy nép, a szintén kipcsák karakalpakok, melyek túl kicsik voltak a néppé alakításhoz, viszont túl nagyok, hogy csak kisebbség legyenek. Egy ők a köztes "autonóm" státuszt kapták. Először Kazahsztán részeként, de végül - mivel már úgyis túl nagy lett Kazahsztán -, mint Üzbegisztán része. Ma Üzbegisztán majdnem felét, a nyugati felét foglalja el Karakalpaksztán.

A karakalpakok a kazahok közeli rokonai, a viszony baráti, a nyelvek kölcsönösen érthetőek, kb. cseh-szlovák szinten. A most készülő új kazah latinbetűs ábécé alapvetően a latinbetűs karakalpak ábécé lemásolása.

Tulajdonképpen az egyes népek között az eltérés ma nyelvi és genetikai. A nyilvánvalóan nyelvileg eltérő nép a tadzsik, hiszen ők irániul beszélnek: a tadzsik és perzsa nyelv egymás között kb. mint a szerb és a horvát. Az összes többi nép türk nyelvű, az irodalmi nyelvek elkülönülése csak a XX. sz. elején fejeződött be.

A genetikai eltérés meg a 3 említett elem keveredésének aránya. A kazahok és kirgizek mongolosabb kinézetűek, míg a türkmének, üzbégek, tadzsikok európaisabbak, a karakalpakok meg valahol a kettő között.

Miért is vannak most zavargások? Valójában nem etnikai ellentét az ok. Nem igazán létezett üzbég-karakalpak ellenségeskedés soha. A régió 2 fő gyülölködése a tadzsik-üzbég és a kirgiz-üzbég.

A nyugati azonnali magyarázat: Moszkvából szervezik az egészet. Ami nagyon valószínűtlen: egyrészt az üzbég vezetés oroszpárti, mászrészt a karakalpakok sose akartak elszakadni Üzbegisztántól - a szeparatizmus teljesen marginális erő, tulajdonképpen csak a neten létezik.

A legvalószínűbb magyarázat szerint az egész egy hatalmas PR-hiba. A jelenlegi üzbég elnöknek 2026-ban járna le a mandátuma, s az alkotmány szerint ez a végső időpont, tovább nem lehetne elnök. Ezt megakadályozandó, most alkotmánymódosítást tervez, mely egrészt meghosszabbítaná az elnöki mandátumot 7 évre, másrészt lenullázni a korábbiakat, azaz így még 2040-ig elnök lehetne, 83 éves koráig. De ezt az egészet bele akarta tenni egy nagyobb alkotmánymódosító csomagba, hogy ne lógjon ki nagyon a lóláb, s a fő dísz Karakalpaksztán jogi státuszának rendezése lett volna, azaz lényegében a karakalpak szuverenitás visszavétele. Teljesen jelképes lépés, mert egyrészt Karakalpaksztánban is az elnök emberei vannak hatalmon, másrészt a terület lakosságának alig harmada karakalpak, azaz ha minden karapalpak függetlenséget akarna, akkor se lenne meg a szükséges többség az elszakadáshoz.

Viszont kiderült, hiába jelképes kérdés, éppen a jelképek hozzák lázba az embereket. Szóval a karakalpakok tüntetni kezdtek, a tervezett lépést valamiféle kisebbségellenes terv első lépésének tekintve. Azóta az elnök visszavonta, de most már nem hisznek neki.

A világon - lakosságarányosan - a legtöbb kecsupot és majonézt Oroszországban fogyasztják. Valami rejtélyes okból az orosz ember imádja ezeket a termékeket. Oroszoknál láttam először: majonézzel vastagon megkent kenyér, rajta felvágott savanyú uborkával. Ahogy a kecsup szendvicskrémként használata se ritkaság.

A Balkánon ez pl. nem ismert, a Balkánon ljutenica van, ami hasonlít ugyan a kecsuphoz, de nem azonos vele: bár a fő összetevő szinté a paradicsom, de nem csak paradicsomot tartalmaz, s nem annyira homogenizált. Szóval a Balkánon a két termék teljesen külön van, a használatuk is más - pl. senki se kenne kenyérre kecsupot, s salátához se keverné.

A világ legnagyobb gyártója a Heinz. Természetesen csatlakozott az oroszellenes szankciókhoz idén, szóval ma már csak kis mennyiségben van Heinz-termék Oroszországban, csak másodlagos importból. Ennek persze a legjobban Kína örül, ma már a kínai kecsupipar nagyobb az amerikainál, csak eddig alig exportáltak - most elkezdték, megjelent a kínai kecsup Oroszországban.

Egyébként van saját orosz gyártás is, a paradicsom jól megterem egyes dél-orosz részeken, de a mennyiség kisebb a fogyasztásnál. Szóval nagyok a lehetőségek a kínai kecsup előtt.

Igenám, de a Heinznél akadt egy kis baj. Legyártva, megcímkézve oroszul a sok millió kész termék! Most mi legyen? Átcímkézni? Az drága. Aztán kipattant az ötlet: Bulgáriában hasonló betűk vannak, hasonlít a nyelv is, szállítsuk oda!

S tényleg. Korábban sose láttam bolgár üzletben orosz szöveges kecsupot.

A Kádár-rendszer egyik vicces és teljesen szürreális jelensége volt a kommunista könnyűzene.

Nagyon sikertelen lett a próbálkozás, gyorsan le is vették a napirendről, majd helyette a politikamentes diszkó, pop, rock lett a támogatott műfaj, de létezett.

Tulajdonképpen a kommunista könnyűzenét - mely pol-beat néven futott leginkább - mindenki kiröhögte. A lényege az volt, hogy le lett utánozva a nyugati proteszt zene, csak Magyarországon ez a proteszt nevetséges lett, hiszen azért elég nehéz a hivatalos eszmével egybehangzóan "protestálni", ráadásul közben amolyan laza külsőt hazudva.

Amikor a napokban olvastam a HVG cikkét az egyébként teljesen tehetségtelen Måneskin együttesről, ez jutott eszembe. Nyilván ezek a Måneskin-tagok igazi hősök: egy nyugati nagyvárosban szponzorált koncerten bátran kiálltak és merték azt üvölteni, hogy mindenben egyetértenek a hivatalos nyugati politikával!

Pont mint annak idején Dinnyés József vagy a Gerilla együttes: bátran felléptek a magyar televízióban, mindenben egyetértve a hivatalos állami politikával, tudva, hogy senkinek esélye sincs esetleg nem egyetérteni. Ahogy most Måneskinék: az ellentétes álláspont hivatalos szankciókkal tiltott.

Andrej (Andrij) Baumejszter neves ukrán katolikus teológus, filozófus, videóblogger legutóbbi megszólalása rendkívüli bátorságról tanúskodik.

Baumejszter képes volt azt mondani, hogy a mai ukrajnai oroszellenes kulturális hadjárat teljesen ugyanaz, mint a nyugati progresszívista cancel culture.

Baumejszter egyébként az orosz-ukrán viszályban teljes mértékben az ukrán oldalt támogatja. Azaz itt nem valamiféle oroszbarát szimpatizánsról van szó.

Ami pedig az általános orosz-ukrán kulturális narratívát illeti, Baumejszter egyik fő értelmezést se követi,

• se az ukránt: hogy az ukrán nép civilizált európai nemzet, míg az orosz meg félvad mongol-tatár ázsiai jöttment agresszív banda,
• se az oroszt: hogy van valamiféle különleges orosz út, melynek feladata megmenteni a vesztébe rohanó, elfajzott Európát, s általában a világot;

ő egy harmadik álláspont hirdet, mely szerint:

• mind az orosz, mind az ukrán európai, nyugati nép, s a megoldás, hogy mindkét oldal "szélsőségesei" felhagyjanak nézeteikkel, majd egész Európa visszatérjen keresztény gyökereihez, benne mind az oroszokkal, mind az ukránokkal.

Baumejsztert egyébként évek óta ismerem, jóval az orosz-ukrán háború előttről. Annak idején úgy jutottam el hozzá, hogy közepkori filozófiatörténeti előadássorozata nagyon tetszett, aminek hatására elkezdtem követni egyéb tevékenységét is.

Természetesen se vallásilag, se politikailag nem értek egyet vele. Baumejszter kb. olyan, mint egy mai mérsékelt fideszes, aki máig abban hisz, hogy létezik egyfajta megbújó keresztény nyugat, melyet most elnyom ugyan egy agresszív, ateista, baloldali, progresszívista eszme, de ez csak külső erő az európaisághoz képest, s Európa rendelkezik a megfelelő képességekkel, hogy ezt a külső erőt levesse magáról. Én mindebben Alekszandr Duginnal értek egyet, Baumejszter legnagyobb orosz ellentétjéval.

De mint mondtam sokszor, itt a nem egyetértés nem számít, a bátorsága mindenképpen értékelendő, ráadásul most egy olyan kérdésben, amiben történetesen még egyet is értek vele.

Baumejszter nevének oka: ősei a XVIII. században Oroszországba betelepedett németek. Csak azért mondom, mert időnként le szokták őt zsidózni, miközben nem az. Most ez biztosan be is fog ismét következni ukrán nacionalista körök részéről.

Remélem nem esik baja. Mert azért lássuk be: ilyen szöveget elmondani manapság Kijevben élve nem egy életbiztosítás.

Az előbbi cikkemről jutott eszembe életem egyetlen diákcsínje.

Alapvetően nagyon rendes, nem harcias, békés ember voltam mindig, gyerekként is. Írásban néha agresszív vagyok, de csak írásban, s ennek is csak írástechnikai célja van. Engem nagyon sokáig kell idegesíteni, hogy tényleg harcias legyek.

1979-ben bementünk pár osztálytársammal az NDK Centrum nevű intézménye, ami amolyan keletnémet kulturális intézmény volt. A rendszerváltozás után Porsche szalon lett egyébként, most nem tudom mi az, de mindjárt megnézem, s beteszem a képet.

Szóval éppen valamilyen unalmas kiállítás volt, politikusok fényképeivel. A teremőr bácsi nagyon udvarias volt, valószínűleg napokig egy árva lélek se tévedett be oda, így megörült, hogy megjelent pár darab 12-13 éves gyerek.

Megláttam az asztalon aztán a vendégkönyvet. Kinyitva ott, ahol Honecker és Kádár elvtárs bejegyzése volt. Agyam jól pörgött, s mivel a teremőr nem is nézte mit csinálok, gyorsan fogtam a tollat, s a két neves ember alá odaírtam "Jó étvágyat és kellemes szórakozást!". Semmi trágárság, de abszolút abszurd humor.

Aztán elbüszkélkedtem az osztályban tettemmel. A legtöbben nem hitték el, amolyan málé gyerek hírében álltam. Én meg mondtam, menjetek, nézzétek meg. S pár nap múlva tényleg elment pár osztálytársam. Én velük mentem, de óvatosan kint maradtam, egy padon. A teremőr bácsi folyamatosan a gyerekekkel volt, s még el is magyarázta nekik "pár napja itt volt 4 huligán, s belerondítottak a vendégkönyvbe! nézzétek meg! s ki se szakíthatom ezt az oldalt, mert kitépném akkor Honecker és Kádár elvtárs beírását! bárcsak el tudnám kapni ezeket a huligánokat!".

Aztán jobb lett ezzel a renomém az osztályban.

Néha a normalitás teret nyer a liberális világban. Sajnos kevésszer, de éppen ezért meg kell becsülni a kevés ilyen alkalmat.

Mivel Hitler ezt a témát kisajátította, nem szabad beszélni róla. Pedig létezik. Ez az elfajzott művészet, mely valójában álművészet.

Szóval kellemes meglepetés volt a HVG cikke Damien Hirstről, aki egyébként - nem vicc! - a leggazdagabb brit "művész". Az illető természetesen nem művész, ill. ha ő művész, akkor a pornórendező is az. Sőt a pornórendező nagyobb művész, mert ő legalább valamilyen természetes folyamatot mutat be, a nemi vágy állatias kielégítését. Ezzel szemben Hirst tevékenységének lényege állatok értelmetlen megölése, feldarabolása, s vérrel locsolkodás.

Ami meglepett: a HVG nem pozitívan ír a perverz majomról, sőt a ballib törzskommentelők nagy része is így áll a kérdéshez.

• Atya Isten, mi ez a fasizálódás? Mi ez a művészelnyomás? - kérdeztem volna, ha a HVG nem tiltott volna el már évekkel ezelőtt minden létező kommentelési lehetőségtől.

Rögtön eszembe villant egy régi eset. 23 évvel ezelőtt, 1999-ben történt. Akkor Hirst példaképe, az osztrák Hermann Nitsch Magyarországon rendezett kiállítást. Nitsch agya talán még Hirsténél is betegebb, de a lényeg ugyanaz: állatok darabolása és vérrel fröcskölés. Nála a plusz Hirsthez képest a kereszténységgyalázás, pl. disznókat feszített keresztre. (Az ok valószínűleg az lehet, hogy Hirst zsidó, míg Nitsch nem az, így Hirst nem akar beleesni a "zsidó kereszténységet gyaláz" skatulyába, míg a formailag katolikus és fajilag árja Nitsch esetében nincs ilyen fék.) Szerencsére az illető idén megdöglött, sajnos túl sokáig élt, de bíztató, hogy már nem él. A nagyon káros alakok halálával mindig kicsit jobb lesz a világ.

Annak idején először Semjén Zsolt tiltakozott a kiállítás ellen a politikai szereplők közül. Akkor Semjén nem volt vezető politikus, helyettes államtitkár volt csak. Azonnal el lett mondva múltban rekedt, álszent, maradi, ostoba alaknak: lám ilyenek az elavult kereszténydemokraták, akik nem hajlandók felnőni a modern nyugati kereszténydemokráciához!

Az igazi botrány azonban akkor tört ki, amikor valamelyik média megkérdezte az akkori kultuszminisztert, Hámori Józsefet, mi az álláspontja a Nitsch-vitáról (Hámori volt Semjén közvetlen főnöke), mire ő azt találta mondani "most hallok először róla, a botrány előtt a nevét se hallottam, nem ismerem tevékenységét". Erre aztán jött a hatalmas támadás: miféle kultuszminiszter az, aki nem ismeri a világ egyik legnagyobb élő művészét, s erre még büszke is?

S jöttek tucatjával a cikkek, hogy Nitsch mekkora progresszív alak, mekkora tehetség, s mindenki mucsai fogatlan bunkó, aki ezt képtelen átlátni.

S persze Nitsch ellenzése kódolt antiszemitizmusnak is lett nyilvánítva, ami nehezen érthető, mivel Nitsch nem zsidó. Ennek bizonyítása meg az volt, hogy a kiállítás emlékkönyvébe egy Nitsch-ellenző beírta: "Soros, vigyázz! Kurva anyádat, Demszky!".

Szóval ismerjük el, ez fejlődés mégis.

Elég jó a Hulu új sorozata Under the Banner of Heaven címmel. Elsősorban ex-mormonok ajánlják egymásnak persze.

Pedig jó teljesen kívülállóknak is. Kitűnően bemutatja a mormon lelkületet.

Annak ellenére, hogy a produkció nem hű történelmileg. Ugyanis az eredeti valós történést, egy 1984-es vallási alapú rokongyilkosságot nem a fő mormon egyház hívei követték el, hanem egy kisebb mormon csoport tagjai, viszont a film a fő egyházról beszél közben.

Kevesen tudják, de a mormonizmus valójában kb. 100 mai szektát takar, ezek 90 %-a persze csak pár tucat vagy pár száz taggal rendelkezik.

Íme a ma is létező jelentős csoportok:

Lásd erről részletesebben ezt.

A tv-sorozat hozzállása persze indokolt: hiába van az hivatalosan 1890 óta, hogy megjelent a fundamentalista rész, a fő csoport lelkileg nem különbözik tőle, csak külsőkben, míg az összes többi csoport nagyon más - az 1860-as szakadás eredménye pl. ma egy totál protestáns, kifejezetten progresszívista csoport.

Az igazi eredeti mormon szellemiséget a fő csoport, a nagy egyház és az abból leszakadt fundik viszik.

Sajnos elég jól ismerem őket. A mormonizmus leginkább megtévesztő jellemzője, hogy abszolút nem szekta jellegű, a szektaság külső jellemzői szinte teljesen hiányoznak. Mondjuk azt mondanám egy kommunista párhuzammal, hogy ha a szekta a kambodzsai kommunizmus, akkor a mormonizmus az a későkádári rendszer.

Én úgy tudnám legjobban jellemezni őket, hogy kálvizmus és szabadkőművesség keveréke, de a kálvizmus legnagyobb marhaságait mellőzve, mindezt megöntve egyrészt álezoterikus lével és másrészt megszórva jó sok képmutatással. S ez az mit a film csodásan átad.

Amikor a premodern társadalmat hirdetjük, a tipikus liberális válasz "dehát akkor is volt elit és kisember".

Ami viszont csúsztatás. Senki se állította, hogy nem volt akkor társadalmi hierarchia. Valójában hierarchiamentes társadalom nem létezik, a kommunizmus se volt ilyen, a kommunizmusban is voltak osztályok, kasztok, csak más alapon rendeződtek, mint egy liberális, kapitalista társadalomban.

A kérdés tehát nem az, hogy melyik társadalom egyenlő, mert ilyen nincs. Az emberek eleve nem egyenlőek, hiszen már a veleszületett képességeik se azonosak, na és a nevelkedés közben is eltérő feltételek között nőnek fel. Én hízásra hajlamosnak születtem, erős csontozattal, ráadásul sportmentes értelmiségi családban nőttem fel - nyilván semmi esélyem mondjuk egy futóversenyen egy sportos alkatú, sportkedvelő családban felnőtt emberhez képest.

A francia liberálisok demagóg jelszava, hogy "liberté, égalité, fraternité" természetesen hazugság, de különösen az "egyenlőség" része. A modern liberalizmus ezt ma már úgy igyekszik kimagyarázni, hogy az "egyenlőség" szó alatt nem egyenlőség értendő, hanem "azonos jogok birtoklása", ami viszont marhaság, ez olyan mint az úszómedencével rendelkező luxusvillában lakás joga - jogod van hozzá, de ha nincs hozzá pénzed is, akkor ténylegesen sose élhetsz ilyen házban.

A valóságban a polgári demokrácia hierarchiáája, mely szerint minél több a pénzed, annál több jogod van, hiszen aki képes több pénzt felhalmozni, az tehetségesebb, ügyesebb, hasznosabb ember semmivel se logikusabb, mint mondjuk az indiai kasztrendszer vagy a liberális rasszizmus. Mindegyik bizonyíthatatlan azaz nem racionális elveken alapszik, s csak hit kérdése, melyiket hisszük el és melyiket nem.

Tulajdonképpen a premodern hiererchia pozitívuma, hogy:

• egyrészt holisztikus, azaz az elitnek eszébe se jutott, hogy az alsóbb rétegek nem kellenének, feleslegesek lennének, vagy hogy mindenki ne függne mindenkitől, míg mondjuk egy mai tőkés álma, hogy ne legyen egy bérmunkása se, hanem mindegy legyen robotizálva,
• másrészt elismer külső erőt, a szakralitást, melynek mindenki alá van rendelve, az elit is, míg mondjuk egy mai tőkés komolyan hiszi, hogy ő a világ ura, s senkinek semmi köze ahhoz ami az övé.

Mivel a YouTube a megnézett tartalom alapján ajánl, így többet között sok nyelvészeti tematikájú anyagot is feldob nekem ajánlásként.

Az utóbbi hónapok idegesítő jelensége: pár szót/mondatot megtanult emberek elmennek az illető nyelvi közegbe, majd ott csillogtatni kezdik nemlétező tudásukat. A rosszabb verzióban ez mindenféle szar reklámba torkollik, lásd "megtanultam ezzel az alkalmazással 72 óra alatt kínaiul".

Ezen a héten megint feldobott ilyet a rendszer. S véletlenül bele is néztem. Kellemes meglepetés volt, a srác az előbb leírt jelenséget parodizálja. Mindenkinek ajánlom, aki ért angolul:

A liberalizmus inherens problémája, hogy a liberalizmus és a demokrácia eszméi kizárják egymást. Ez máig megoldhatatlan feladat a liberális megmondóembereknek.

Miért zárja ki egymást a két eszme? Mert a demokrácia azt vallja, a mindenkori többség döntsön, míg a liberalizmus merotokratikus, azt hirdeti a legjobbak kiválasztódnak természetes alapon. Márpedig nem dönthet egyszerre az átlagpolgár és a "szakértő".

A liberális alaptézis az Magyarországon, hogy a magyarok ostobák, meg kell őket nevelni tehát, aztán majd idővel megszokják mit kell akarniuk.

Ezt Tamás Gáspár Miklós - még jobboldali-liberális korában - kitünően és nyíltan kimondta, 1990. márciusában: "Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség.". Pedig akkor még korántsem lehetett tudni, mi is szabaddemokratának lenni: az én korosztályom zöme 1990-ben SZDSZ-es volt, majd pár évvel később MIÉP-es, nem egyedi eset, nagyon sok ismerősöm így volt ezzel, s persze én is.

Azt viszont sokan elfelejtik, ezek a hangok az akkori ellenoldalon is megvoltak, Már 1990 végén az akkori MDF egyes emberei "szörnyű tagságról" értekeztek, ez tulajdonképpen a "mucsai" udvariasabb megfogalmzása volt. A korai MDF hivatalosan is 3 irányzatot - népi-nemzeti, kereszténydemokrata, nemzeti-liberális - ismert el magában, a vezetésben mind a 3 megvolt egyenlő arányban, de a tagság bizony nagy többségben népi-nemzeti volt.

A nagy terv azonban nem sikerült: a magyarok sehogy se akarták elfogadni a nyugati értékeket, nem lett nyugat-német modell, ahol az egypetéjű ikrek, a "középbal" és a "középjobb" küzd egymással, majd tök ugyanazt csinálják.

Magyarországon a baloldali szavazók a Kádár-rendszert akarták vissza, s nem nyugati szocdem világot. Ahogy a jobboldali szavazók is inkább harmadikutasok voltak, nem a nyugat kerdem rend hívei. A Fidesz nagy sikerének titka éppen ez: mindkét tábor zömét a maga oldalára tudta állítani.

A nyugatpárti, euroatlantista, magyarellenes elit meg lassan azt vette észre, teljesen fogy körülöttük a levegő. Ma már olyan pártjuk sincs, mely őszintén és nyíltan vallaná értékrendjüket. A nagy többség "mucsai", de az ellentábor se egyértelműen azt akarja, amit az elit szeretne.

A jó hír, az elit elvesztette türelmát, nyíltan szidja immár a népet, s elárulta magát: a "baloldal" egyesült a "jobboldallal". Ez biztosítja, hogy sose juthassanak hatalomra.

Sokan nem értették, miért teremtett Orbán olyan helyzetet, hogy az ellenzék kénytelen legyen egyesülni. Sokan azt hitték, ez öngyilkos taktika. Viszont Orbán tudta, ezzel éppenhogy a választási győzelmét garantálja. Hiszen a nép kevesebb szavazatot fog leadni egy arctalan, gondolkozásmentes ellenzékre, melynek egyetlen azonosítható célja az ország totális átadása a nyugat részére.

A modern nagyhatalmiság furcsa jele, hogy a nagyhatalom emberei nem tudnak idegen nyelveket.

Nagyjából a II. vh. óta van ez így. A XVII. sz. közepe és a II. vh. között - azaz 300 éven keresztül - a francia volt a diplomácia nyelve, s mindenki természetesnek tartotta, hogy ismerni kell. Teljesen függetlenül attól, mi a francia állam hatalmi pozíciója.

Oroszországban pl. egészen 1917-ig az elit sokszor egymás között is inkább franciául beszélt, nem oroszul. A francia nem ismerete valamilyen szinten pedig kizáró oknak számított, hogy egy orosz legalábbis értelmiséginek, műveltnek számítson. Mindez annak ellenére, hogy a német nyelv lett volna a logikusabb megoldás, hiszen a XVII. századtól jelentős német betelepülés volt Oroszországba. A II. vh. előtti utolsó népszámláláson még a lakosság 1 %-a német volt, alapvetően három területen: a Fekete-tenger partvidéke, a Volga-vidék, s a Balti-tenger partvidéke.

Az oroszországi németek mindig az elithez tartoztak egyébként, minden korszakban. A legnagyobb orosz cég, a Gazprom vezetőjét úgy hívják, hogy Miller - s a közhiedelemmel ellentétben nem zsidó, hanem balti német. De més területen is, a korábbi orosz pátriárka születési vezetékneve Rüdiger volt. (Egyébként a mostan pátriárka, Kirill se orosz, hanem mordva.)

De mégse, a német helyett a francia jött divatba.

Amikor Sztálin alatt a Szovjetunió szuperhatalom lett, minden megváltozott. Nem tiltották ugyan az idegen nyelveket, de rossz szemmel néztek immár arra, aki tud idegen nyelven. Mindegy milyen nyelven. Örök emlékem a 80-as évek Kubájából, hogy az ottani szovjet kiküldöttek - akik egy időben kb, 20-25 ezren voltak - kb. 99 %-a egy szót se tudott spanyolul, akár hosszú éves tartózkodás után se. Olyan szinten, hogy a gyerekek se tanultak meg spanyolul, pedig hát gyerekkorban könnyű a nyelvtanulás. A szovjet emberek teljesen be voltak zárkózva a saját közösségeikbe, s hiába volt hivatalosan baráti a kubai nép, a hatóság rossz szemmel nézett a szovjet-kubai magánkapcsolatokra.

Egy példa a nemtudásra. A kubai "Petőfi", azaz a nemzeti költő neve José Martí - ismertem Kubában élő szovjeteket, akik a nevét "zsoze" alakban ejtették, annyira nem volt fogalmuk a nyelvről (a helyes ejtés egyébként "hosze"). Mert az egy dolog, hogy a magyar szappanopera-néző a Josét "joze" vagy "hoze" alakban ejti, a Miguelt meg "miguel" alakban, hiszen nem ott élnek, nem kötelesek tudni, de az, hogy valaki évekig spanyol nyelvű országban él és még a nevek ejtését se tudja az már bizarr.

Oroszország kijött ebből a szörnyű divatból a 90-es években, ma már az átlag orosz pozitívumnak tekinti az idegen nyelvtudást.

Nagy meglepetés volt számomta ugyanezt az amerikaiaknál tapasztalni. Egyrészt szinte senki nem beszél idegen nyelvet, másrészt aki beszél, arra rossz szemmel néznek. Egyetlen elfogadható ok a nyelvtudásra, ha valaki x származású, s tudja x nyelvet.

2007-ben kezdtem meg multikarrieremet, bár a "karrier" szó erős túlzás, mert soha, sehol nem haladtam előre semmilyen, akár enyhén magasabb pozícióba se.

Tulajdonképpen pont ez volt a nagy baj velem. Ugyanis kiderült: mindenki köteles álmait megvalósítani munkáján keresztül, s az álmok kötelező eleme a munkahelyi karrier.

A legelején még azt hittem, a kérdésekre valódi választ kell adni. Aztán persze rájöttem, ez nem más, mint a kommunista gyűlés, ahol kamutémákra kamuválaszokat kell adni, nulla kretívitással. Lassan elsajátítottam, hogyan lehet a legfájdalomentesebben kamuzni, hogy a lehető leggyorsabban békén hagyjanak.

2007-ben is liberalizmuskritikus voltam, de azért nem olyan szinten, hogy semmit se higgyek el a hivatalos propagandából. Szóval pl. azt hittem, nem gond az őszinteség, ha az ember egyébként udvarias. Kiderült, a multi pont olyan, mint a kommunista szervezet vagy a vallási szekta, azaz kifejezetten üldözik a sablonoktól való eltérést, s a legjobban azt díjazzák, ha az ember ledarálja a hülyes hazug közhelyeket szó szerint.

Szóval mint pontosan ellentétesen zajlik, mint a halivúdi filmekben, ahol az okos dolgozó építő javaslatokal él, kritizál, amire megveregetik a vállát, majd kiemelik, s jövőre már milliomos.

A legelején őszinte voltam. Pl. azt kérdezte tőlem a 1:1 találkozón a közvetlen főnököm, mik a rövidtávú terveim. Ez az 1:1 a sok felesleges esemény egyike, nála már csak a csoportmegbeszélés rosszabb, s persze legborzasztóbb a tímbilding: az 1:1 találkozó azt jelenti, csak a dolgozó és közvetlen főnöke beszélgetnek.

Szóval azt kérdezi a főnököm, mik a rövidtávú terveim. Én meg naívan megmondtam az igazat: szeretném a negyedév végéig újra elolvasni Platón összes művét, s mindegyikről írni egy rövid ismertetést. A főnök szeme kikerekedett, úgy nézett először, mintha az anyját szidtam volna, majd kényszeresen elmosolyodott, s hozzátette "a munkahelyen?". Azt persze megéreztem, nem válaszolhatok erre igennel - pedig bőven csináltam ilyet munkahelyen, munkaidőben is -, szóval elmondtam, ezt természetesen szabadidőmben csinálom, a munkahelyemen pedig az egyetlen rövidtávú tervem, hogy továbbra is bejárok minden munkanapon dolgozni.

Lesajnáló tekintetet kaptam válaszként, majd elmagyarázta a főnök: nem jó, hogy nincsenek ambícióim.

Onnantól már tudtam, kamuzni kell. Ki is dolgoztam egy multikonform választ: "elégedett vagyok jelenlegi pozíciómmal, szeretnék jobban elmélyedni benne, nem érzem magamat még elég felkészültnek az előremenetelhez". Persze ezt nem lehet hosszú távon csinálni, dehát ezért kell gyakran munkahelyet váltani. Jelenlegi multi munkahelyem a hetedik 2007. óta.

Az előremenetel ugyanis szent téma. Így ha nincs lehetőség tényleges előremenetelre, hát a multik kitalálták a kamu karriert. Lásd junior dolgozó - expert dolgozó - senior dolgozó, meg helyettes csoportvezető - első helyettes csoportvezető - csoportvezető - senior csoportvezető, s így tovább. Volt egy munkahelyem, ahol egy 8x8-as kocka volt, összesen 64 kamupozícióval, olyan nevekkel, amire még egy mlm-piramis szervező is elszégyellné magát - ezt a kockát "karrier mátrixnak" nevezték. Tényleg ilyen röhejes "tripla babérkoszorús bronz régiós alnagykövet-helyettes" típusú elnevezések volta. Ott majdnem 2 évig dolgoztam, s sikerült ez alatt az A1-es mezőből az A2-esbe lépni, ezt is csak azért, mert aki már legalább 1 éve ott dolgozott, az nem lehetett A1-es.

Most már jobb a helyzet, mert már 50 felett vagyok, amikor már bocsánatos bűn az "ambícióhiány".

Amikor még létezett szakrális monarchia, a királyi család egy volt az állammal. Jellemzően a pénzügyek se váltak el egymástól, nem volt élés határ állami és magánvagyon között. S eleve minden királyi megnyilvánulás állami volt, olyan, hogy királyi magánélet nem létezett. A királyi család tagja úgy kaphatott jogot magánéletre, hogy előtte lemondott örökre minden pozíciójáról.

Ekkor alakultak ki sajáros szabályok az intézmény részére. Az öltözködés és az evés is szigorúan szabályozott volt, hiszen valójában nem az egyén öltözködött és evett, hanem az állam.

Aztán a monarchiák megszűnésekor - ma Európában már csak 2 monarchia van, nem számítva a sajátos eset Vatikánt - e szokások egy rész átment az elit szokásává, sokszor kifejezetten, parodisztikus módon. Pl. előkelő hölgy nem veheti fel ugyanazt a ruhát kétszer. Minden eseményhez új ruhát kell varratni.

Mivel persze az abszurd álfeudális szokásokhoz rengeteg pénz kell, s ez még az elitben sem adott mindenkinél, a szokások egyre enyhültek. Ma már csak halvány maradványok vannak meg.

Annak idején a jobboldal azért küzdött, maradjon meg a lehető legtöbb a külsőségekből, azok lassabban szűnjenek meg, míg a baloldal erőteljesebb szakítást akart a tartalom nélküli múlttal. A XX. sz. elején még bevett szokás volt, hogy a férfiak frakkot viseltek, s a szovjet diplomaták azzal keltettek "botrányt", hogy ők bojkottálva a frakkot szimpla elegáns öltönyt viseltek nyakkendővel. Ma már ez a divat, én a XX. sz. 70-es és 80-as éveiben összesen 9 évet éltem le diplomata-gyerekként, s ez idő alatt egyszer se láttam frakkos embert - egyszerűen kiment a divatból a diplomácia világában.

S lassan kezd a magasabb szinten is minden megváltozni. Pár éve az akkori argentín elnöknő cicanadrágban és tunikában tartott hivatalos beszédet, a sajtó még meg is szólta őt, miért öltözött "sportosan" hivatalos eseményre - pár év múlva szerintem ez már nem lesz téma.

Alapvetően mindegy. A tartalom nélküli külsőség szerintem nevetséges.

Azonban a magyar ballibek tudatzavarának egyik jele ez a kérdés. Egyrészt ők állítólag a "baloldal", melynek az alul lévőket kellene képviselnie, azok érdekeit nyomatni, másrészt meg elitista "jobboldali" igényeket hangoztatnak. Máig kedvelt téma: bármikor amikor Orbánt lefényképezik hivatalos eseményen, annak felvetése, Orbán miért hord normál bolti, konfekciós öltözéket, miért nem rendel szabónál egyéni méretre készített ruhadarabokat.

Kétségtelen: Orbán meghízott, ráadásul körte típusú módon, ami a legrosszabb verzió öltözködési szemszögből. Ezt ugyanis tényleg csakis egyénileg szabott ruhával lehet elrejteni.

Csakhát erre a "baloldali", különösen a progresszív válasz az lenne: bravó, hogy nem rejtegeti magát. Minden más ugyanis body shaming, ami manapság kb. az antiszemitizmus kategóriája.

Persze hozzá kell tenni, ha lenne Orbánnak szabója, akkor meg arról cikkeznének "Zorbán milliókat költ szabóra".

Ajánlok egy kísérletet. Keressünk meg a neten egy humoristát, aki olyan nyelven ad elő, amit nem értünk. Kezdjük nézni! Észre fogjuk venni, egy idő után jó kedvünk lesz, talán még nevetünk is. Pedig erre semmi ok: hiszen fogalmunk sincs miről van szó. De maga a környezet olyan, hogy magával ragad.

Valami ilyet éreztem 1997-ben, amikor a Madách Színházban jártam, Hofi Géza előadást, az Élelem bérét nézni. Nagy szám volt, mert nem sokkal Hofi betegsége utáni visszatérése után volt.

Én szerettem Hofit 1989 előtt, nem értettem soha egyet azzal az állásponttal, hogy bármit is levonna teljesítményéből, hogy ő volt a hivatalos "szelep", s neki meg volt engedve több, mint másoknak, meg ő amolyan álkritikus volt, hiszen a valóságban a pártvezetés közeli haverja volt.

Az 1989 utáni totális leépülésétől viszont meg voltam döbbenve. A korábbi stílusából csak a keménykedés maradt meg, de mellé lett téve az értelmetlen trágárkodás és a pártkatonáskodás.

1989 volt az átmeneti időszaka, ekkor még nem tudta hová kell állnia, de még az év vége előtt gyorsan rájött hová kell állnia. S beállt, csak immár tehetségtelenül.

Az említett 1997-es előadáson értetlenül néztem, hogy az emberek min nevetnek. Valami olyan hangulat volt, mint amikor egy focicsapat rajongói tombolnak, s nem is érdekli őket a meccs, ők őrjöngeni jöttek és verekedni az ellenséges rajongókkal. Részben persze az ok az, amit az első bekezdésben írtam, de itt állandó taps és röhögés volt. Mintha egy szekta gyűlése lenne.

A neten egyébként sok helyen megvan a felvétel, több verzió is, hiszen az előadás folyamatosan változott.

Elfogadás, de most politikailag.

Egy ballib elkötelezettségű intézet felmérése: a fideszesek elfogadóbbak, mint a ballibek.

Pedig a ballib propaganda valami egészen mást harsog.

Le a kalappal a Policy Solutions előtt, hogy ezt ki merte mondani.

Tanulmányozva az egyes netes platformok cenzurázási gyakorlatát, az a megdöbbentő következtetés derül ki, hogy valami láthatatlan erő állapítja meg a szabályokat, s ezekhez képest az eltérések minimálisak.

S nincs az égvilágon semmilyen összeesküvés. Egyszerű rendszerlogika ez.

A netes platformok költségei hatalmasak, gyakorlatilag hatalmas befektetés nélkül garantált a csőd. Egyrészt sok felhasználó kell, másrészt az egyetlen bevételi forrás a reklám és a felhasználói adatok eladása, mindkettő azonban a felhasználói sokaságtól függ. Nincs épeszű cég, mert egy kis platformon reklámozna.

Egyszerűen a legnagyobb cégek kialakítanak magukra egy viselkedési kódexet. Bármiféle demokratikus felhatalmazás nélkül, bármilyen közvélemény nélkül, csak azon az alapon, hogy "az én cégem - én döntök, pont". Amihez azonban mindenki alkalmazkodni kénytelen.

Ugyanis mi történik, ha egy cég direkt szembe akar menni ezzel:

• meg lesz vádolva, hogy szélsőséges, aminek pénzügyi következményei lesznek,
• a nagy közönség el fog zárkózni tőle, ami út a hanyatlás felé.

S mi lesz egy netes platformmal, mely szintén direkt szembe akar menni ezzel:

• a reklámozók nem mernek nála többet reklámozni, nehogy maguk is ezzel "szélsőséges" hírbe kerüljenek,
• a nagy közönség el fog zárkózni tőle, ami út a hanyatlás felé.

Azaz adott egy szabályrendszer, melynek semmilyen legitím alapja nincs, hanem egyfajta udvari etikettként kezd működni.

Kivétel persze az orosz platformok. Aminek oka, hogy az orosz platformok eleve nem számítanak nyugati pénzekre, ezek nélkül is vígan megvannak orosz cégeknek köszönhetően. De ezek szinte teljesen csak az orosz piacon vannak jelen. Amint egy orosz platform nemzetközivé válna, vagy kénytelen lenne alkalmazkodni vagy veszteséges lenne Oroszországon kívül. Sajnos kínaiul nem tudok, de sejtem, hogy hasonló a helyzet a kínai platformokkal is.

Ezért van az, hogy az orosz platformokon, ahol csak politikai cenzúra van, jóval nagyobb a szabadság, mint a nyugatiakon, ahol "csak" az úgynevezett "közösségi szabályok" hatnak.

Pár hónapja lelkendező cikket olvastam a HVG-ben, mely szerint nagyszerű dolog, hogy ebben is a piac szabályoz. Csak hát ez kb. olyan, mint az, hogy a kommunizmusban a Párt szabályoz mindent. Sőt, valószínűleg a Párt valamivel demokratikusabb, nyíltabb képződmény, mint a Piac.

Először 14 évesen jártam Londonban. Átutazóban, alig 2 napra.

Ami akkor azonnal feltűnt: szinte minden rosszabb munkakört idegenek töltöttek be. Akkor persze még nem léteztek kelet-európai vendégmunkások. Akkor a szállodai alkalmazottak, a bolti eladók, a taxisok, a pincérek, s minden hasonló "alantasabb" foglalkozások betöltői abszurdan nagy arányban voltak "barnák", azaz valószínűleg India és a hozzá közeli országok szülöttei.

Vicces volt, hogy pl. elmentünk egy étterembe enni, s az apám jobban beszélt angolul, mint a pincér. De akkor ezt csak viccesnek tartottam.

Csak jóval később, 25 évesen jöttem rá, mit is jelent ezt. Parazita társadalmat.

Az ellentétes álláspont persze mást állít. Azt, hogy ez egy win-win helyzet, hiszen a helyi őslakosak mentesülnek a piszkos munka alól, míg a szegény országból bejöttek meg vállalják ezt a munkát, olyan bérért, mely mesés gazdagság lenne hazájukban. Plusz színesebb lesz az ország, vérfrissítás a mellékhatás.

Azonban ha egy ország, egy társadalom nem vállalja a működés minden feladatát, akkor elkorcsul. Ennek két modellje is van:

• a nyugati: ahol a behozott kvázi-rabszolgákat integrálni próbálják,
• az arab: egyes gazdag arab államok, ahol a behozottakat gettósítják, azaz minden eszközzel tiltják integrálódásukat;

azonban mindkét verzió halálos végű.

Az elnyomott, alantas tömeg előbb-utóbb fellázad, s eszköze is van ehhez: nélkülük ugyanis a társadalom immár működésképtelen.

A címlapos blogger azt írja:

"Aztán a hit és az elfogadás kérdése. (..) Ez a kereszténységábrázolás nagyon finoman történik, nincs benne semmi tolakodó, magamutogató. Csak ott van, körülvesz, mint közös európai kultúránk egyik fontos eleme. Ez nem a magyar - a "pénz már a számlán van" iskarióti vagy a kirekesztő, pökhendi - kereszténység, hanem az elfogadó. Bukhatsz ember, mert a világ nem egyszerű, de ha belátod a hibád (hibád és nem bűnöd), van remény. Ezt a szelíden megbocsátó világlátást érdemes lenne eltanulni, így kétezer év távlatából nekünk, magyaroknak is."

Na ez az a "kereszténység", amihez képest a nyílt ateizmus is jobb, mert legalább koherens és őszinte. Ez a "modern európai kereszténység" egyébként a kommunizmusban is engedett, sőt támogatott volt: "menjenek csak a templomba marháskodni, nem zavarnak senkit".

Szóval a "modern európai kereszténységnek" persze semmi köze a kereszténységhez.

Először is az embernek nem hibái vannak, hanem bűnei. Ha ugyanis csak hibái lennének, akkor személyi trénerre lenne szüksége, nem megváltóra.

S természetesen a kereszténység sose volt elfogadó vallás. Épp ellenkezőleg: a kereszténység megjelöli a rosszat, majd harcol ellene, ha kell tűzzel-vassal.

Ha modern európai keresztényt látunk, a legjobb megoldás alapból és látatlanul lekeverni neki egy pofont: biztosan megérdemli.

A tervek és a valóság gyakran elválnak egymástól.

Egész kamaszkoromban azt terveztem, sose lesz családom. Úgy gondoltam, egy feleség nagy teher lenne minden szempontból.

Amikor 1985. augusztus 8-án nagykorú lettem - ez Budapesten zajlott -, megelégedetten konstatáltam, most már majdnem szabad vagyok, s íme milyen jó is a tervem. Tulajdonképpen csak gyereket akartam volna valamikor a távoli jövőben, de szerettem volna valahogy úgy megoldani ezt, hogy a gyerek anyja valahogy tűnjön el.

Egyébként a lányok érdekeltek mindig, szexuális értelemben. Már általános első osztályban, amikor pedig a legtöbb fiút nem érdekli az ilyesmi.

13 évesen még azt terveztem még, feleségül veszem Szűcs Juditot. Aztán azonban utána számoltam, hogy a csaj 14 évvel idősebb nálam, azaz semmi esélyem - akkor még nem tudhattam Emmanuel Micronról. Szóval volt azért józan eszem, s arra jutottam, ez így abszurd, s eleve hülyeség lenne bárkivel is megházasodni.

Aztán ez megerősödött bennem. Egyrészt rosszak voltak a tapasztalataim a lányokkal. Alapvetően 2 típusú lánnyal találkoztam: okos és csúnya, meg buta és szép, azonban mindkét típus közös jellemzője volt, hogy nagyképűek, plusz sose olyan típusú fiút kerestek, amilyen én vagyok. Minden ismerős lány sportos, kemény srácot akart, aki nappal verekszik és focizik, este meg táncol mint a Travolta. A Grease című 1978-as film is meggyőzött erről. Én meg pont az ellenkezője voltam a kívánt típusnak: nem tudtam verekedni, utáltam minden labdajátékot, s totális antitehetség voltam a táncolásban, oilyan szintem, hogy ha fogorvosi kezelés és táncolás között kellett választani, habozás nélkül az előbbit választottam volna.

Összesen egy darab komolyabb barátnőm akadt kamaszkoromban - nem komoly meg akadt sok, de minden eset katasztrofális volt számomra -, aki nagyon szép volt, picit butácska, de érdeklődő típus, szóval valahogy vonzotta, hogy képes vagyok fejből reprodukálni felesleges adatokat, pl. hogy az exa az 10 a 18. hatványon, meg mi Egyenlítői Guinea fővárosa, meg még hogy mi történt a Holland Antillákon és mely 5 fő sziget alkotja (most nagyon remélem, hogy ezt a cikket nem fogja olvasni, a "picit butácska" kitétel miatt, mert máig barátom a FB-on az illető, de ha olvassa is, talán most már 50+ évesen humorral fogja fogadni ezt a jellemzést és a "nagyon szép" részre összpontosít).

(Az a röhej, hogy most elgondolkodtam tényleg mely 5 fő sziget alkotta a Holland Antillákat, s 3 másodperc alatt felsoroltam. Hiába, a felesleges adatok megjegyzésében máig bajnok vagyok.)

Szóval minden kész volt. Elkezdtem aztán egyetemre járni. S a szeptember 2-án megismert egyetemi társamról lassan felfedeztem: szép és okos. Meglepő: lány, akivel lehet úgy beszélgetni, hogy nem kell mindent megmagyarázni. S még inkább meglepő volt, hogy nem szereti a verekedő és táncoló focistákat.

Szóval így lett a múzsám.

S én házasodtam meg legkorábban összes ismerősöm közül.

Amikor, nagyjából 20 éve jogi problémánk volt a Bolgár Ortodox Egyház magyarországi helyzetét illetően.

Magyarországon az a sajátos helyzet van ortodox szemszögből, hogy egyszerre 5 (sőt 7, ha a nem-khalkedóni ortodoxiát is számítjuk) ortodox joghatóság van jelen. Van a bolgár, a görög, az orosz, a román, a szerb. Történelmileg így alakult.

Ez itt konkrétan bolgár belső ügy volt. Valaki ki akarta sajátítani az egyházat, remélve, meg tudja szerezni a vagyont is. Bár ez elvileg nehéz volt, mert a templom a bolgár állam tulajdonában lévő telken állt, de ez azért nem kemény garancia: kis ügyészséggel meg lehet venni bárkit mind a 2 országban.

A magyar egyházi jog abszurditása közismert, ez még az eredeti 1990-es egyházügyi törvény hatálya alatt volt, melynek egyik sajátos mellékhatása volt, hogy egyrészt bárki bejegyezhetett szabadon egyházat, másrészt a már bejegyzett egyházak semmilyen jogbiztonságot nem élveztek a teljesen félreértett "az állam el van választva az egyháztól" elv miatt.

Jogi úton persze vesztettünk is. Dehát trükközni mi is tudunk! A részleteket nem írnám le, mert még ma is esetleg nem teljesen törvényes - bár teljesen erkölcsös -, de a lényeg: Mádl Ferenc akkori köztársasági elnök és Balog Zoltán, jelenlegi református főember, akkoriban Mádl vallásügyi szakértője segítettek "áttörni" a magyar bíróság falát, végül pedig ezzel kiütéses győzelmet aratni. Eltartott sok ideig, mert egy jogerős bírósági határozatot nem teljesítettünk, sőt ellene mentünk, ami azért nehéz ügy.

A lényeg: a végén bezúztuk az ellenfelet, s a közösség ezt elégedetten fogadtam, nagyjából 95:5 arányban állt a közösség a mi oldalunkon.

A megoldás elérése előtt azonban a kérdés igencsak ismert volt a magyarországi bolgár kisebbség köreiben. A bolgárok számára az ortodoxia nemzeti kérdés is, így a szín ateisták is aggódtak. Még amolyan konferenciák is voltak a kérdés megvitatására, a nagy érdeklődés miatt.

Akkor döbbentem rá: nem lehetséges nyíltan politizálni. Mert bár a mi ügyünk nem volt politikai, a működési mechanizmus azonos. Egyrészt ugyanis van a tömeg, mely akar valamit, s akarja tudni mi zajlik. Amihez persze joga is van, de mégse teljesíthető e joga. Mert ha mindent tudna a tömeg, akkor azt az ellenség is megtudná, amivel meghiúsulna az egész stratégia. Így szükségszerű a titokzatoskodás meg a félrebeszélés. Ennek aztén a következménye: látszatgyűléseket kell tartani, majd nem tudomásul venni azt, amit ott az egybegyűltek döntenek.

Egyik ilyen gyűlés rendkívül emlékezetes volt. Sokan indítványozták, forduljunk segítségért a bolgár államhoz. Persze azonnal tudtam, ez marhaság, csak ezt nyilván nem magyarázhattam el senkinek se nyíltan.

Gyűlés után jön hozzám a pap, titokzatos arckifejezéssel:

- Ugye tudod, hogy nem szabad a bolgár államhoz fordulnod? - mondja.

- Persze - mondom.

- Tudod, a Külügy intézi a határontúli ügyeket, s tudod ki most a külügyminiszter - magyarázza azért, talán kicsit meglepődve gyors egyetértő reakciómon -, s ha ő megtudja mi van, még direkt az ellenségnek fog segíteni.

- Persze, ő mondta azt pár éve, hogy "legyőztük a kommunizmust, most már csak egy nagy ellenségünk maradt, az ortodox kereszténység".

- Na, akkor látom, hogy érted - nyugodott meg.

S így jött képbe Paszi bolgár külügyminiszter helyett Mádl elnök.

A románokban nagyon szeretem azt, hogy amikor segget nyalnak, mindig azzal a tudattal teszik, hogy ezt csakis saját pillanatnyi érdekükben teszik, s amint fordul a helyzet, abbahagyják, azaz sose lesznek szerelmesek a seggbe, amit éppen nyalnak.

Ez egy felnőtt, ésszerű megoldás: kihasználni a helyzetet, amikor úgyis kényszer alatt vagyunk, de sose feledni a kényszer meglétét. Ilyen egy jól működő diplomácia.

Lehet ezt erkölcsileg elítélni, mintha ez emberek közti kapcsolat lenne, de ez marhaság. A diplomácia a becsapás és átverés tudománya, nem alkalmazhatók rá az erkölcsi szabályok.

Van ugyanis ez a magyar tévhit a román árulásról, pedig semmi ilyesmi nincs: ez a normál diplomácia. A normál diplomácia pedig a békés eszközökkel vívott háború nemzeti érdekek alapján: meghajlunk az erős előtt, míg erős, hogy ne taposson el minket, s amint gyengül, hátba szúrjuk, hiszen nincs miért tovább hajlonganunk.

A legrosszabb: magunkat becsapni. Azzal a céllal, hogy hitelesnek látsszunk, bebeszéljük magunknak, hogy mi erkölcsösek vagyunk, miközben kényszer hatása alatt cselekszünk valamit, amit nem tartunk erkölcsösnek.

Persze lehetne még bátrább. Íme itt.

Én régóta mondom, nem vagyok se konzervatív, se kereszténydemokrata. Sőt mindkét eszmét egyenesen ellenzem.

A kereszténydemokrácia egy hazug liberális-konzervatív eszme, melynek fő szerepe a kereszténység bemocskolása. A konzervatívizmus pedig nem más, mint késleltett, mérsékelt liberalizmus.

Én viszont azt mondom, ne keverjük a kereszténységet a politikába, ha pedig mégis ezt tesszük, akkor a tényleges keresztény elveket érvényesítsük, ne azok csomagolását. S a rossz ellen meg küzdjünk, ne csak késleltessük azt.

Persze lehet azt is csinálni, hogy szócsatákat vívunk, lásd a miénk az "igazi" kereszténydemokrácia, az övék meg hamis. Ez a csata viszont értelmetlen, ráadásul nincs is igazunk. Hiszen történelmileg tényleg ők az igazi konzervatívok és kereszténydemokraták!

Aki ma igazi konzervatív és kereszténydemokrata, az szivárványos zászlókkal vonul, abortuszjogokért küzd, BLM-aktivista, harcol a normalitás ellen, s általában ellenez mindent, ami jó a kisembereknek. Az különbözteti meg a progresszív liberálistól, hogy ellenzi a Homokbüszkeség Hónapot, szerinte ugyanis csak Homokbüszkeség Hét szükséges.

Sorsdöntő hét Bulgáriában.

Most derül ki, sikerült-e a fő kormánypártnak bevásárolnia elegendő képviselőt az új kormányalakításhoz.

Képzelem, mit mondanának a nyugati mértékadó médiák, ha ez más tenné. De így, hogy az ő emberük teszi ezt, teljes kuss van. Meg is lepődtem, hogy a 24.hu egyáltalán beszámolt az ügyről, s még nyíltan is megírtak pár valós adatot!

Ami nincs benne a cikkben, azt most megírom. Ez pedig a nagy nyugati nyomás. Nyugatról ugyanis a cél stabil nyugatpárti bolgár kormány megalakítása a háborús helyzetben. A nyugatot nem érdekli a bolgár belpolitika.

Ha minden egyértelműen nyugatpárti - akár erősen nyugatpártia, akár vonakodóan nyugatpárti - párt összeállna, lehetne akár 60 % feletti többség is. A gond az, hogy a PP és a DB egész létezése azon alapszik, hogy ellenzik a GERB és a török párt "korrupt" modelljét, plusz a GERB is ellenzi a török párt "korrupt" modelljét, miközben mind a 4 párt magát kategórikusan euroatlantistának nevezi. Szóval a PP és a DB minden hitelességét elvesztené, ha összeállna a GERB-bel, míg a GERB számára ugyanez nem jelentene presztízsveszteséget.

Hiszen az egész 2020 arról szólt, a "korrupt" GERB-et le kell váltani bármi áron! Most meg kiderül: nélküle nincs stabilitás? S még a nyugat is a GERB mellé állt?

A PP és a DB - jogosan - rámutat arra is, hogy ha ők most elvesztik hitelüket, az az oroszpárti ellentábort fogja segíteni már középtávon is.

Csak hát a nyugatot egyedül a rövidtáv izgatja.

Minden pénz most arra megy, legyenek megvéve még képviselők, vagy valahogy legyen koalíció a GERB és a PP között. Ha nem, októberben választások lesznek, melyen a mostani kormányzat 2 fő nyugatpárti pártja biztosan jóval rosszabb eredményt fognak elérni, mint amilyen pozíciójuk most van. A mostani 7-párti parlament helyett 8-párti várható, a plusz 1 párt is oroszpárti lesz.

A mostani kormány sikeresen elérte, hogy a bolgár-orosz viszony rosszabb legyen, mint ami a II. vh. alatt volt, ez pedig még a nyugatpárti szavazók nagy részének se tetszik.

Föld S. a sok gusztustalan ballibbant megmondóemberek egyike. Igaz, csak második vonalbeli, de sajnos rendkívül szorgalmas.

Egyébként nekem nem is kedvencem a Bayer Zsolt. A stílusa számomra visszataszító. Ilyen volt már ballib korában is. Tartalmilag persze az esetek nagyon nagy részében igaza van, de ez a túl durva stílius kontraproduktív. Persze megértem emberileg: kiemelkedett egy közegből, s mérges. Mint amikor a volt jehovista kigyógyul és elkezd alpárian beszélni volt közösségéről. Mert saját magára is dühös, hogy egykor maga is részese volt.

Ami viszont biztos: Bayert nem lehet hiteltelenséggel vádolni. Miközben Földikutya S. erősen hiteltelen-gyanús.

Én Földikutya S.-t 2007 óta olvasom rendszeresen., Minden egyes pillanatban egyetért a hatalommal 101 %-ban (a tényleges hatalommal, nem feltétlenül az aktuális kormánnyal).

7 éve írtam egy paródiát A liberális megmondóember egy napja címmel. Bár ez nem róla szól, itt több hasonszőrűt vettem egybe, de az egyik mintám ő volt. Egyszerűen ideális minta a gerinctelenségre.

A ballibek szerint diktatúra van. Ennek fő bizonyítéka: nem ők vannak hatalmon.

A ballib megmondóemberek folyamatosan igyekszenek magukat elnyomottaknak beállítani.

Lám, most is mi történt Perinta macskabaszóista-ferencista aktivistával! Zorbán nagyon megijedhetett tőle, ezért üldözik őt!

De mi is történt pontosan? Nem lehet kiadni a könyvét? A nyomda nem nyomtat? A bolt nem árusít? Per indult ellene? Nem, egyik se. Ennél sokkal szörnyűbb dolog zajlott: egy könyvesboltban az egyik polcról áttették a könyvét a másik polcra!

Na ugye milyen terrorállam ez a Zorbán-diktatúra!

Szerintem ilyenkor minden ballib szent kötelessége aláírásgyűjtést indítani Perintáért és keresztényellenes hecckönyvéért!