A nyugdíjas főemberben az a jó, hogy már nem kell kamuznia. Persze akad, aki megszokásból ekkor is kamuzik. Szerencse, hogy Surányi nem ez a típus.

A legjobb rész: elmondja, hogy az 1994-ban kormányra került ballib koalíció komolyan elhitte, hogy minden baj oka az, hogy 1990-1994 között az országot nem szakemberek, hanem Antall és haverjai vezették, akik alapvetően bölcsészek, írók és természettudósok voltak, nem pedig közgazdászok és pénzügyesek. Surányi itt teljesen őszintén elmondja: a bajok oka objektív volt, egyszerűen nem is lehetett volna másképp, mert a rendszerváltozás nem vezethetett más helyzethez.

Van benne más érdekes is, de ez a csúszpillanat. Gyakorlatilag 2 perc alatt romba dönti az egész 1990-1994 közti ballib kampány gazdasági részét.

Nem tudom élek-e addig, de nagyon várom a mostani ballib "független szakemberek" nyugdíjas interjúit 2045-ből, melyben elmondják: Orbánék alapvetően jól kormányoztak, bár akadt amiben hibáztak.

A szovjet rendszerben népszerű téma volt: milyen lesz a kommunizmus, amikor beköszönt?

Ugyanis a szovjet terminológia - szakítva Marx szóhasználatával - kommunizmusnak csak az állammentes, pénzmentes, magántulajdon nélküli végső kommunista állapotot nevezte, míg a korabeli állapot - amikor ez a nagy cél még csak épül - hivatalos elnevezése "szocializmus" volt.

Iskolai téma is volt a kommunizmus elképzelése. A szabványos elképzelés az volt, hogy tudósok fontos problémákon elmélkednek, s mindez valahogy mindig kapcsolódik a világűrhöz:

A diákok persze szabadabban gondolkodhattak. Voltak is versenyek. Majdnem részt is vettem az egyik irodalmi versenyen, de végül mégse, mert egyrészt bajt okoztam volna szüleimnek, másrészt előtte már letiltottak egy ilyen versenyen való részvételről, amikor sci-fi írókról kellett volna írni, én Asimovot választottam, de elkövettem azt a hibát, hogy nem hagytam ki azt az adatot életrajzából, hogy Oroszországban született, majd az USA-ba költözött, viszont kiderült, ilyet nem szabad leírni.

Pedig jók voltak ezek a versenyek. A fiúk nagyon szerették, ki lehetett pl. élni szexuális fantáziákat is a "kommunista jövő" leple alatt. Alapvetően a fiúk 2 táborra oszlottak hogyan is fognak kinézni a kommunizmusban a lányok:

• az egyik irányzat kb. fehérneműben járkáló lányokra számított, azaz nagyon kevés ruhára, mely a testből a legtöbbet mutatja, amolyan Lolita típus,
• a másik irányzat viszont tetőtől talpig felöltözött, testre tapodó, csillogó-villogó ruhás lányokra szavazott, az a diszkókirálynős típus;

a lényeg: a kommunizmusban a lányok nem fognak szovjet iskoláslánynak öltözni.

Egy egész nemzedék kabalababája lett Alisza Szeleznyova, a szovjet diáklány, aki 2088-ból időutazott 1988-ba, egy 1985-ös szovjet sci-fi sorozatban.

Én persze tudtam milyen lenne a felépült kommunizmus. Kb. egy szmoggal teli nagyvárost képzeltem el, piszkos, szürke épületekkel, az utcákon egykedvű, csendes, rossz öltözetű járükelőkkel - mindenhol rossz az épületek állapota, hullik a vakolat, az ereszek félig leváltak. Sehol boltok, csak nyomorúságos elosztópontok, ahol hosszú sorok állnak átvenni a fejadagot. Közben viszont a mindenhol megtalálható utcai hangszórokból indulók hallatszanak.

Persze azt tudtam, ilyet nem szabad leírni. Szóval le se írtam.

Amikor közvetlenül, napi kapcsolatban álltam a szovjet fiatalsággal, az az 1980-1985 közti időszak volt.

Kezdetben kissé meg voltam szeppenve, mert komolyan elhittem, hogy a szovjet fiatalok tényleg a rendszer hívei. Mentségemre mondva, 13 éves voltam 1980-ban, szóval talán megbocsátható ez a naivitás.

Aztán szerencsére gyorsan kiderült, tök ugyanolyanok, mint mindenki más. Ami sajátos volt: a magyaroknál is nyugatosabbak voltak vágyaikban. Ennek oka, hogy míg a magyar fiatalok nem voltak igazán elzárva a nyugattól, lehetett utazni is még időnként, meg a kádárista cenzúra nagyon sok mindent simán beengedett, addig a Szovjetunióba sokkal-sokkal kevesebb nyugati infó jutott be. Így az átlag szovjet fiatal számára a nyugat valamiféle "tiltott gyümölcs" volt, mely nyilván csakis nagyon jó lehet.

A szovjet fiatalokkal Havannában voltam napi ismeretségben, mivel 1980-1986 között Havannában éltem, s ebből 1980-1985 között szovjet középiskolába jártam. Tehát az ottani szovjet diáktársak már az elit gyerekei voltak, mégis tény: ők se tudtak semmit a nyugatról, fejükben valami teljesen rózsaszín kép uralkodott.

A Szovjetunióból külföldre utazni kb. a képtelenség kategóriájába tartozott. Az átlagember tulajdonképpen soha nem utazhatott sehová. Elvileg léteztek társas utak, de ezekben kevés hely volt, s nagyon nehéz volt bekerülni. Még a hivatalos utazók - hiszen a kubai szovjet diáktársaim mind ilyenek gyerekei voltak - is számos szűrőn mentek keresztül, s ezek után is kemény szabályok voltak számukra.

A szovjet hivatalos emberekre a szabályok sokkal szigorúbbak voltak, mint más kelet-európai országok hivatalos kiküldötteire. Elég jól ismertem a magyar szabályozás mellett a többi országét is, s mindenhol sokkal szabadabb volt, mint a szovjeteknél.

A Kubába kiküldött magyar hivatalos személyek pl. szabadon dönthettek hogyan utaznak el Budapestről Havannába, akkor a lehetőség a következő 4 volt: Berlin, Madrid, Moszkva, Prága - ezen a 4 tranzitrepülőtéren keresztül volt járat. Ezek közül Berlin és Madrid nyugati utat is jelentett (Berlin azért, mert magyar diplomata vagy szolgálati útlevéllel szabadon át lehetett menni Kelet-Berlinből Nyugat-Berlinbe), s nem volt semmilyen ukáz, hogy melyiket kell választani, mi pl. a 6 kiutazásból 4-szer Madridon, 2-szer Berlinen keresztül mentünk. A lazaság olyan szintű volt nálunk, hogy nem volt kötelező azonnal tovább utazni se, azaz simán lehetett a tranzit országban maradni pár napot.

A szovjeteknél ennek nyoma se volt, csakis közvetlen járaton lehetett utazni, s ott is a főnökség döntött ki hogy megy. Moszkvából Havanna az 12 óra leszállás nélkül, akkoriban kevés járat volt, mely ezt így tette meg, a szovjet Aeroflot legtöbb járata leszállt út közben egyszer, üzemanyagpótlás céljára, vagy Írországban vagy Kanadában. Szóval az átlag kubai szovjet kiküldött a nyugatot csak onnan ismerte, hogy látta az ír vagy a kanadai repülőtér várótermét 1 órán keresztül.

Persze a szovjetek jártak rendszeresen katonai gépekkel is Kubába, ezekkel az út 3 óra, de ezekkel csak a hivatalosan nem létező, Kubában állomásozó szovjet csapatok személyzete utazott, meg esetenként nagyon fontos emberek, akik esetében el kellett kerülni a lehető legjobban a kapcsolatot a külvilággal.

A lényeg: nekünk mint kelet-európai kiküldötteknek sokszorosan több kapcsolatunk volt a nyugati világgal, mint a szovjet kiküldötteknek. Mi láttuk a nyugat árnyoldalait is, pl. hogy Nyugat-Berlinben török gettó van, Madridban meg kéregető koldusok, addig a szovjetek csak a csillogó-villogó tranzit várótermet látták Shannonban vagy Ganderben. Érthető, hogy a szovjet kamaszok levonták a következtetést: a nyugat valami rózsaszín csillogó utópia.

A hivatalos szovjet politika az volt a Sztálin utáni időszakban, hogy egy részt beengedett a nyugati életből. Ami a zenét illeti, a sanzon típusú zene és a diszkózene mehetett szabadon, ezeket a szovjet médiák is sugározták, viszont nagyon negatívnak számított a rock és társai, minden más meg a kettő között volt (Sztálin alatt még csak a dzsessz volt engedett nyugati műfaj, ezt maga a Sztálin elvtárs is kedvelte).

Nem nehéz kitalálni mit szerettek a legjobban a szovjet kamaszok: természetesen azt, amit tiltottak.

Én akkor se voltam szinkronban korosztályomban. A 80-as években a kamaszok kedvence alapvetően a hard rock és a heavy metal volt, én meg egyiket se szerettem, máig nem értem mi a jó ezekben a stílusokban. Akkor még nem voltam a barokk zene híve - eleve nem is hallgattam semmilyen komolyzenét -, de a sokkal lágyabb stílust szerettem, a legkeményebb zene, amit még élveztem a Pink Floyd volt, de kedvencem az ELO és Kraftwerk volt.

A szovjet fiatalok fő kedvence viszont az AC/DC volt - korabeli orosz ejtéssel "íszjigyiszji". Ami számomra hallgathatatlan zene. De sokat kellett foglalkoznom az együttessel, mert nekem volt megfelelő műszaki felszereltségem zenemásolásra, így folyamatosan jelentkeztek osztálytársak, hogy másoljak át lemezeket kazettára. Még olyan is volt, hogy fordítsam le pontosan mit énekelnek, ezt csak akkor vállaltam, ha elhozzák leírva az angol verziót.

Az AC/DC kedvelése minden határon túlment, teljesen abszurd volt, hogy kb. minden szovjet kamasz ismerte összes számukat. Persze az AC/DC fénykorában - a 80-as évek első fele, majd a 90-es évek - valóban a világ egyik leghíresebb együttese volt, de szerintem olyan hírnevük sehol nem volt, mint a Szovjetunióban - ami különös meglepő, hogy csak magánkészítésű kazettákon és lemezeken terjedhetett Gorbacsov idejéig.

A Szovjetunió utolsó évében, 1991-ben, az AC/DC a Szovjetunióban koncertezett. Én nem lepődtem meg, amikor megtudtam: 1,5 millió ember ment el a moszkvai koncertükre - persze nyugaton is simán csináltak százezres koncerteket, de ez a másfél milliós szám abszolút rekordjuk.

A szovjet közélet egyik vicces jelensége volt a ленинский зачёт - értelem szerint ez "lenini próbatétel", de a magyar fordítás túl erős, az eredeti orosz verzió nem ennyire vad.

A magyar felsőoktatási intézményekben is szokás, hogy vannak komolyabb vizsgák, melyekre a diák érdemjegyet kap, s vannak olyanok, ahol csak "igen" vagy "nem" az értékelés, ezt a magyar egyetemeken jellemzően "aláírás" szóval nevezik, míg oroszul ez a "зачёт", a szó a "зачитать" igéből képzett főnév, szó szerint kb. "leolvas", de itt jelentése az, hogy "elismer", "igazol".

Nagyon mulatságos dolog volt ez a zacsot, én persze kibicként könnyen szórakoztam rajta. Mivel a zacsot nyilvános volt, bárki elmehetett rá.

A zacsot kizárólag a Komszomol-tagok (Komszomol = szovjet KISZ) számára létezett, én meg nyilván nem voltam Komszomol-tag (sőt, nem is lehettem volna, szovjet állampolgárság kellett hozzá, ami nekem "sajnos" nem volt).

A szovjet Komszomolba 14 évesen lehetett belépni, azaz a 80-as években a 7. osztály végén, a 8. elején léptek be a diákok. A rendszer jellemzően az volt, hogy a legjobb tanulók léptek be előbb, majd mindenki más. Szinte automatikusan ment az egész, nagyon csúnya dolgot kellett elkövetni ahhoz, hogy az ember ne lehessen tag: pl. ellenzéki aktivista gyerekének lenni vagy bűncselekményt elkövetni, de még ezt is meg lehetett bánni, majd aztán "megjavulva" belépni. A kései szovjet szakaszban már az se számított, ha az ember osztályidegen származású, azaz nemesi, ex-tőkés, papi családok gyerekeit is simán bevették.

Csak a legkorábbi lenini időkben volt követelmény a munkás származás és a tényleges kommunista hit, aztán már Sztálin alatt megnyílt a Komszomol a paraszt gyerekek előtt, majd pedig minden korlát meg lett szüntetve. A 80-as években már természetes volt, hogy gimnazista, szakközépiskolás = Komszomol-tag.

Elméletileg meg lehetett tagadni a belépést, a gyakorlatban nem, ez ugyanis nyílt ellenzékiséget jelentett. Nem tagnak lenni kizárta az embert szinte minden szórakozási lehetőségből, hiszen ezeket mint egyetlen ifjúsági szervezet, a Komszomol szervezte, továbbá ezzel nullára csökkent az esély a továbbtanulásra.

Így a legnagyobb büntetés a Komszomolból kizárás volt. Rendkívül ritkán alkalmazták, hiszen ez tönkretette egy diák teljes életét, így inkább bizonyos Komszomol-büntetések voltak alkalmazva a renitensek ellen. Amikor diák voltam, az egyik osztálytársamat lopáson kapták - lebukott, de így is csak egyéves magatartás-jegy lerontást és Komszomol-büntetést kapott, kizárása fel se merült.

A "lenini próbatétel" sajátos módon több dologra is jó volt:

• aki már korán igyekezett egyengetni saját karrierjét, letette, ez plusz volt a következőkben, a Pártba is könnyebben vették fel az aktív Komszomol-tagokat,
• viszont lehetett pont az ellenkezője is: olyan diák, aki egyébként nem jeleskedett se a Komszomol munkásságában, se a tanulásban, de így piros pontot tudott magának szerezni, bizonyítva, hogy ő mégis hasznos tagja a közösségnek,
• de még olyan is megesett, hogy valakit köteleztek a próbatételre, mert valami csúnya dolgot tett, s így adtak neki esélyt, hogy bizonyítsa őszinte bűnbánatát.

Miben is állt a próbatétel? Egy szóval: sületlenségek halandzsázásában.

Hivatalosan a lenini próbatétel azt jelentette: a Komszomol-tag nem csak ismeri a marxizmus-leninizmus eszméjét, de azt képes hatékonyan alkalmazni is a gyakorlatban. Szóval adtak feladatokat, ezeket meg kellett oldani.

Alapszinten persze pofonegyszerű kérdések voltak, pl. "mi a nemzetközi békeharc jelenlegi állapota" és pl. "mit határozott a Párt XXVI. kongresszusa a mezőgazdaságot illetően" - ezekre bárki tudott válaszolni, aki legalább párszor nézett szovjet tv-híradót.

A kicsit nehezebb szinthez már el kellett olvasni pár brosúrát, mert csak így lehetett elsajátítani a marxista-leninista zsargont. A legfontosabb olvasmány mindig a Párt legutolsó kongresszusának beszámoló összegzése volt.

Az egyik zacsoton jelen volt az osztályfőnökünk is. Szokatlan kinézetű, 45 év körüli nő volt. Szokatlan alatt azt értem, hogy nem volt rajta 30-40 kiló túlsúly, mert ez volt akkoriban a középkorú szovjet nők átlagos kinézete: kemény túlsúly, orrfacsaró kölnifelhő, a szükségeshez képest dupla mennyiségű smink, bonyolultan megcsinált frizura, ronda szoknya és ronda blúz, magassarkú cipő (máig nem értem, hogyan voltak képesek még százkilós nők is magassarkúban járni, de tény, hogy nem vágódtak hanyatt). A miénk meg karcsú nő volt, persze ő se viselhetett más ruhát, mint ami szokásban volt, de így is jobban állt rajta - kicsit úgy nézett ki, mint Diána angol hercegné, csak persze idősebb verzióban.

De máig emlékszem, hogy szót kért a zacsoton, majd komor hangon megszólalt:

• Minden szovjet fiatalnak az íróasztalán vagy az ágya melletti szekrényén ott kell lennie egy példánynak a Párt legutolsó kongresszusának határozataiból, enélkül képtelenség a fiatal ember egészséges felnőtté fejlődése!

Körbe néztem, pár emberen láttam, hogy majdnem röhögnek, de aztán minden röhögésre kész diák gyorsan észbe kapott, s elkezdte behatóan tanulmányozni a padlót, hogy elmúljon a nevetési vágya.

Aki részt vett zacsot leadásában, annak jellemzően megadták az "igen" jellemzést. A szovjet ember erkölcsi érzéke szerint nem szép dolog a másik ember elgáncsolása, különösen ha egy marhaságról van szó.

De olyat azért láttam, hogy megleckéztették a túl büszke diákot. A bizottság a következő harmadik kérdést tette fel neki "jellemezze pár mondatban a guineai osztályharc jelenlegi állapotát!". Mire a diák egy szót se tudott válaszolni. A bizottság: "maga nem olvassa a sajtót? két hónapja nagy cikk volt a Pravdában Guineáról". Persze így is megkapta a minősítést a srác, de sikerült megszeppenteni.

A kubai rezsim támogatói azt mondják: hiba a kubai szegénységről beszélni, mert az nem kirívó.

Érdemes ennek utána nézni.

Egyrészt tény, hogy Afrika után Latin-Amerika a világ legszegényebb térsége. Azaz a szegénység nagy.

Másrészt azt mondják, a kubai 40 dollár havi átlagbér megtévesztő, mert ehhez hozzá kell számítani 2 tényezőt:

• a jegyrendszert, mely minimális áron biztosít a kubaiaknak alapvető élelmiszereket,
• a hatalmas állami szubvenciós rendszert, mely miatt a lakbérek és a rezsi filléres tétel, de számtalan kulturális tétel is ingyenes vagy filléres;

korábban mindehhez hozzátették az ingyenes oktatást és egészségügyet is, ma már nem teszik, mert nincs a régióban ország, ahol ne lenne meg ugyanaz.

Mindezt beleszámítva valóban megállapítható, hogy Kuba nem szegényebb, mint pl. a régióban Guatemala, Haiti, Nicaragua, Kolumbia, Suriname, Venezuela, ahol az átlagbér a kubai 3-5-szöröse ugyan, de se jegyrendszer, se állami szubvenciók.

Ezzel az érveléssel két fő gond van.

Az egyik: a kubai forradalom nem ezt ígérte. Nem azt, hogy az ország a régió szegény országai között büszkén elfoglalja helyét.

A másik: a régió országainak többsége jobban áll.

S most már az se igaz, ami korábban megvolt: a "szegények vagyunk, de egyenlőek" érv. A megkezdett korlátozott kubai kapitalizmus már meghozta azt az eredményt, hogy lett egy vékony középosztály. S bár ennek a középosztálynak az életszínvonala még kelet-európai szemmel is nevetségesen alacsony, ez így is hatalmas csúcs az átlag kubai szintjéhez képest.

Marad egy érv: a "de legalább nálunk nincs nyomor". Ez máig tény: Kubában mélyszegénység nincs, nincsenek nyomortelepek, s más hasonló jelenségek.

A térség messze legrosszabb helye ebből a szempontból Haiti, ahol a lakosság 25 %-a nyomorban él. Haiti után a legrosszabb Venezuela, Guatemala, Nicaragua és Kolumbia, 10-20 % körüli szinttel. Mindenhol máshol ez a szint 10 % alatti, a volt brit szigetállamokban pedig 5 % alatti.

Ez maradt az egyetlen mára, amit fel lehet hozni Kuba mellett, de ez is egyre csökkenő érv: a karbantartás elmeradása miatt a kubai nem-nyomortelepek kezdenek egyre inkább azok lenni. Csak ezekben - ellentétben más latin-amerikai országokkal - nincsenek bűnbandák. Egyszerűen a kubai diktatúra a rendfenntartói szemszögből máig erős, azaz képes az erőszakmonopóliummal élni.

Alapvetően fontos tényező a politikában a kifáradás.

Orbán 2026-ban már 20-éves múltú kormányzó lesz, ebből 16 éve folyamatosan. Ez abszolút rekord a rendszerváltozás óta.

Ennyi idő után sokan olyanok is megunják a vezetőt, akik nem is elégedetlenek vele igazán.

S persze van jelentős elégedetlenség is. Aminek oka persze mesterséges és hamis, hiszen alapvetően jól teljesít Orbán vezetőként, mégis: az elvárás abszurd módon magas, amihez képes az elégedetlenség természetes.

A nyugati erők mindent be fognak vetni, ez biztosra vehető.

Viszont a nemzetközi helyzet kedvez Orbánnak, a NATO elvesztette az ukrajnai háborút, kedvező választási eredmények születtek több országban. Ezek után nagyon sok múlik Orbán csapatának képességén, meg tudja-e szervezni, eladhatóbbá tudja-e tenni narratíváját.

A nyugati erők által kiszemelt ifjú Szálasi - Talpramagyar Péter - jó taktikus, sikeresen kikerüli a csapdákat, nem szabad lebecsülni.

Nagyjából 25 éve átnéztem pár magyar nyilas lap teljes számait - "átlapoztam" a helyes szó - az 1939-1945 közti időszakból. Persze utólag mindig vicces az ilyesmi: hiszen nem lehet senkit azzal vádolni, hogy nem tudta a jövőt. Mégis: az egész hangulata olyan volt, hogy a cikkírók arról se vettek tudomást, amiről lehetett volna.

Valami ilyen érzése van az embernek, amikor a nyugati, oroszellenes narratívát nyomó szakértőket nézi. Tarjányi az, akinek kb. egyetlen szakértése se felelt meg a valóságnak az utóbbi majdnem 3 évben. S nem a személye a lényeg, mert kollégái ugyanazt csinálják.

Most már a korábbi szöveg nem megy, hogy az oroszok elmenekültek Oroszországból, az egész nép ellenzi a háborút, a gazdaság összeomlott, nincsenek fegyverek, stb., viszont az ukránok győznek nap mint nap, s hamarosan Moszkvában lesznek.

Jelenleg abban a szakaszban vagyunk, hogy az árulók, a belső ellenség nem segített eléggé, így az orosz vademberek haladnak előre, de ha sikerül bevetni a csodafegyvert, akkor még meg lehet állítani őket.

Rendszeresen nézem, hallgatom az ukránpárti ukrán elemzőket. Meg kell mondanom: ők sokkal valósághűbb elemzésekre képesek. Szemben a magyar ballib szakértőkkel, ők elmondják nagyjából a valós helyzetet, miközben egyáltalán nem szimpatizálnak az orosz narratívával, kb. ez a 3 fő pont amit mondogatnak:

• a nyugati hozzáállás fatálisan megváltozott - elsősorban Trump miatt, de nem csak ez -, a nyugat számára nem prioritás legyőzni Oroszországot,
• az ukrán nép megosztott, s a háborúpárti rész is immár a tisztességes vereséget akarja a pusztítás folytatása helyett,
• objektívan nincs meg a szükséges feltételrendszer egy ukrán győzelemhez: se pénz, se ember nincs szükséges mennyiségben.

 Ami a lényeg: a Liberális Birodalom vesztett megint egy fontos csatát. Az orosz nép hatalmas áldozatot hozott ezért, a komoly források szerint eddig 100 ezer ember halt meg vagy sebesült meg súlyosan az orosz oldalon, s a másik oldalon ugyanez a szám valószínű. 

Új polgári-liberális baloldali-progresszív divat a klímaszorongás. Szerintem a témával csak a szilveszteri vicceskedés keretein belül érdemes foglalkozni.

Nyilvánvaló ugyanis, hogy ez a klímaszorongás egy vicc. Ha pedig komoly, azaz valaki valóban szorong, s nem csak divatból tesz úgy, mintha szorongana, akkor ehhez már szakképzett pszichiátriai kezelés kell, a legjobb a pácienst azonnal rácsos ágyban elhelyezni, erősen begyógyszerezve. Enyhe esetben persze érdemes próbálkozni a pofánbaszással, az enyhe betegeket a korlátozott fizikai erőszak képes visszabillenteni a valóságba.

Ugyanis a valóság az, hogy évszakok vannak, így az időjárás változik.

Persze vannak régiók a Földön, ahol egész évben egy évszak van, ez a sarkkörök és az Egyenlítő körüli részek - viszont sajátos módon, klímaszorongás nem ott van, hanem a bolygó többi részén, ahol pedig az emberiség hajnala óta évszakok váltakoznak.

Teltek-múltak az évezredek, az emberek előbb barangoltak ide-oda, gyűjtögettek, majd réz, bronz, vas eszközökhöz nyúltak, háziasították a kutyát, majd más állatokat, aztán rádöbbentek a növénytermesztés titkára is, s mindeközben senkinek se jutott eszébe szorongani, hogy tavasz után nyár van, aztán ősz, végül tél. Sokszor extrém szárazságok, máskor árvizek jöttek, ezekkel az akkori műszaki szinten az emberek nehezen küzdöttek, s mégse szorongtak.

Aztán eljött a XXI. század és a legfejlettebb államokban hirtelen egy törpe kisebbség szorongani kezdett! Valószínűleg úgy kezdődhetett, hogy egy drogozásból felébredt ciszpedofil transzkrokodil identitású baloldali aktivista egy nap kinézett luxuslakosztálya ablakán, s ott azt tapasztalta: meleg van. Ettől pánikba esett, be akart adni magának új adag drogot, de éppen elfogyott a készlet, így sírógörcsben kezdett tombolni.

Én azt mondom: hadd szorongjanak! - amíg a négy fal között teszik, a kisembert nem zavarja.

Lejárt a grúz elnök mandátuma.

De azt mondja, nem fogadja ezt el, mert az alkotmányosan megválasztott utóda nem nyugatbarát.

Tapsol a progresszív közvélemény.

Emlékszem egy hasonló esetre. 2002-ben volt. Miután a Zorbán elbukta a parlamenti választást, május 27-én meg lett választva Medgyessy új kormányfőnek. Pár keménymagos fideszes összegyűlt a Parlament előtt, tiltakozva Medgyessy ellen.

A Klub Rádió kiment tudósítani, s szóra is bírtak egy idősebb nénit, aki könnyekkel küszködve mondta a riporternek "nekem a Medgyessy nem a miniszterelnököm, nekem továbbra is a Viktor a kormányfő".

Volt nagy vígasság a Klub Rádióban, még maga a Drága Bolgár Úr is viccelődött, mekkora mucsaiak ezek a fideszesek, akik képtelenek elfogadni, hogy a kormányfő kiléte a parlamenttől függ és nincs olyan, hogy "nekem nem kormányfőm", mert ez nem szubjektív kérdés.

Grúzia esetében mintha más lenne most. Itt az egyedül helyes progresszív magatartás az amit a grúziai francia nagykövet csinál (aki nem tudja: a grúz elnök elnöksége előtt a francia nagykövet volt Grúziában), hogy nem ismeri el, hogy már nem államfő.

A fideszes megmondóember ezt mondja:

- valamiféle igazi Európát hallucinál.

Pedig ilyen nem létezik.

Ez olyan mint amikor az i. sz. II. század végi Rómában is akadtak még akik ragaszkodtak ahhoz, hogy Róma köztársaság, s nem csak jogilag, de ténylegesen is, így egyszerűen az ezt zavaró elemeket meg kell szüntetni - miközben a valóságban a köztársaság megszűnt az i. e. I. sz. végén és csak névben maradt meg még 300 évig, sőt éppenhogy a "zavaró elemek" képezték a rendszer lényegét.

Európa is ez. Névben van csak. A valóságban nincs. Ma Európa pont az, ami ellen a szerző beszél. Lehet persze "igazinak" mondani a múltat, csak ez önbecsapás.

Egy cikk kapcsán: arról hogyan omlott össze a kelet-európai kommunizmus. Csak a kommentek érdekesek persze.

Ma a törzskommentelők jelentik a "baloldali" közvéleményt. Akkoriban ez nem volt, akkor maguk a médiák sugározták mindezt, hiszen nulla lehetőség volt a kisemberi hozzászólásra.

Ami érdekes: ugyanaz a politikai oldal ma szinte mindent másképp gondol.

Az akkori "baloldali" konszenzus az volt, hogy a kései Kádár-rendszer elitje nagyobb részben immár "reformerekből" és "szakemberekből" állt, így bármilyen igény lecserélésükre abszurdum. A baloldali mértékadók akarata ellenében végül mégis a "jobboldal" nyerte meg az 1990-es választásokat, s bár az Antall-kormány nem hajtott végre komoly tisztogatást még az államapparátusban sem - a gazdasághoz meg nem is nyúlt -, mégis az lett ellene az egyik népszerű baloldali érv, hogy üldözik a szakembereket, a hozzáértő független szakértőket pártkatonákkal cserélik le.

A mai baloldali vélemény pont az ellenkezője: "az előző rendszer hű szolgái átmentették magukat az új rendszerbe", ezzel megfertőzték a fiatal demokráciát, s ennek a tisztátalan állapotnak az eredménye minden későbbi rossz. S "nem volt semmiféle rendszerváltozás", hiszen nem volt határozott szakadás.

Én 1990-től a Magyar Fórum hetilap rendszeres olvasó voltam - kezdetben úgy, hogy egyáltalán nem értettem velük egyet -, s ilyen vélemények akkoriban csak ott jelenhettek meg. Aki emlékszik, annak érdekes ez a teljes fordulat.

Szóval akkor ilyeneket Csurka írt, hogy erkölcsi megtisztulás, teljes elszámoltatás, a régi rendszer elitjének kitiltása a közéletből és a gazdaság vezetéséből, stb.

Persze Csurkának se volt igaza. Csak nagyon durva rendszerváltozásokkor cserélődik le valóban az elit, máskor mindig átmenti magát: egyszerűen ez a dolgok rendes menete. Magyarországon pedig a rendszerváltozás teljesen enyhe volt, tulajdonképpen csak azért lett, mert Moszkvában így döntöttek.

A mai baloldali közvélemény azonban olyan konteókat épített ki, melyek felülmúlják a legmerészebb Csurka-elméleteket. E szerint van valami lappangó titokzatos erő, mely valahogy megvolt Kádár diktatúrájában, majd az a leszármazottai révén kiépítette Zorbán mai diktatúráját. Persze mindezt semmi se igazolja, dehát ez nem akadály.

A magyar gyakorlatot nem mondom el, úgyis mindenki ismeri. Elég annyit róla, hogy Rákosi alatt, pontosabban 1949-1955 között csak december 25. volt munkaszüneti nap, Fenyőünnep néven.

A másik 3 gyakorlat, amit átéltem: Bulgária, Kuba, Szovjetunió.

A kubai a legegyszerűbb. A kubai kommunista rendszernek tulajdonképpen, ideológiai értelemben 3 szakasza van:

• 1959-1961: a rendszer hivatalosan nemzeti, szuverenista,
• 1961-1991: a rendszer hivatalosan kommunista, a szovjet modell lelkes híve,
• 1991 óta: a rendszer hivatalosan kommunista, de igyekszik nyitni a nem-kommunista baloldal felé, s egyre erősebben hangsúlyozza a szuverenista eszméket (melyek Latin-Amerikában mindenhol az USA ellenzését jelentik).

A 60-as években a kubai vezetés fanatikusan hitt a kommunista eszmében. Ennek 2 irányzata volt: a radikális Che Guevara féle és a mérsékeltebb Fidel Castro féle.

Che annyira radikális volt, hogy az egyébként okos és művelt Fidel gyorsan észrevette, a Che-modell megvalósítása gyors összeomlást okozna (lásd tömeges kivégzések, a pénz megszüntetése, a gazdaságirányítás beszüntetése, munka-hadkötelezettség bevezetése, forradalmi háborúk indítása, stb.), így 1965-ben Che el lett távolítva a vezetésből, majd az országból is. Aztán sikeresen likvidálva is lett Che 1967-ben (a kubai suttogó hírek szerint a kubai vezetés a szovjet titkosszolgálaton keresztül értesítette a CIA-t hol van Che, hogy ki lehessen végezni). Ettől kezdve a szovjet modell került egyértelműen bevezetésre Kubában, persze egyes helyi sajátosságokkal.

A kubai vezetés ideológiai ellenséget látott a vallásban, így teljes erővel ment az állami ateista propaganda. Ennek részeként 1969-ben meg lett szüntetve a Karácsony mint munkaszüneti nap, sőt egyenesen államellenes cselekménynek kezdett számítani annak ünneplése. Egyedül templomokon belül volt tolerálva bármilyen ünneplés.

Amikor kimentünk Kubába 1980-ben, soha, sehol nem lehetett pl. semmilyen karácsonyi díszítést látni. Aki hívő volt, s ezt kimondta, az teljesen ki volt zárva minden előremenetelből. A Pártban való tagság, de még az UJC (= kubai KISZ) tagság esetében is kötelező volt az ateizmus.

A hivatalos hozzáállás az volt, hogy a vallás az elnyomók eszköze a kizsákmányoltak ellen, mellyel engedelmességre késztetik a tömegeket, s semmi helye egy kizsákmányolásmentes szocialista társadalomban, mely a kommunizmust építi. Aki pedig ünnepelni akar, azaz a Karácsonyt csak hagyományként kezeli, vallási tartalom nélkül, annak ott van 1 héttel később december 31. és január 1., amikor szépen kiünnepelheti magát.

S ez még forradalmi tett is, hiszen január 1. Kubában hivatalos ünnep - 1959. január 1-jén a kora hajnali órákban hagyta el az országot Fulgencio Batista korábbi elnök, s ekkortól számít az új hatalom hivatalos kezdete, bár ténylegesen ekkor már az ország 95 %-a nem állt Batistáék ellenőrzése alatt. Az 1956 novemberében kezdődött felkelés sorozatosan szerezte meg az ország egyre nagyobb részeit, dzsungel harcot városi terrorizmussal kombinálva, de idővel már nyíltan is küzdve az állami fegyveres erők ellen. Batista de facto elvesztette az országot, amikor képtelen volt megvédeni Santa Clarát - az ötödik legnagyobb kubai város, Havannától 250 km-re keletre -, s a legtöbb helyen már harcolni se kellett: a rendőrség és a katonaság egyszerűen átállt, több esetben egyenesen az illető helyőrség parancsnokával az élen. De a lényeg: Batista és családja, plusz pár közeli munkatársa csak 1959. január 1-jén látták úgy, hogy nincs mit tenni, így a szilveszteri buliból egyenesen egy havannai katonai repülőtérre mentek, majd onnan Dominikába, gondosan maguk mellé pakolva 700 millió dollárt bankjegyben, aranyban és műtárgyakban.

Tehát aki ebben az időszakban magánkörben karácsonyozott vagy templomba ment, az ellen nem volt semmilyen retorzió, de az ilyen ember lemondott ezzel bármilyen munkahelyi karrierről, s a gyanús alakok listájára került.

A 80-as évek közepén viszont a dolgok enyhülni kezdtek. Két vonalon is:

• egyes idegenforgalmi helyeken megjelentek karácsonyi díszek, a külföldi turistákra hivatkozva,
• a kubai vezetés észlelte, hogy a "kubai forradalom" kikerül a latin-amerikai fősodorból.

Ez utóbbi magyarázata egyszerű: bár sok latin-amerikai Kuba-párti, a keresztényellenesség sokakat nagyon zavart. Ez volt a katolikus felszabadítás teológia nevű áramlat csúcsidőszaka ugyanis. Nicaraguában egyszerre mondták magukat marxistának és katolikusnak felkelők, de máshol is hasonló folyamatok zajlottak.

Az első közeledés katolikus oldalról jött. A felszabadítás teológia két csúcsembere. a brazil Leonardo Boff és Frei Betto többször is Kubába látogattak. S sikeresen meggyőzték Fidelt! A felszabadítás teológia ugyanis valami olyasmit mond, hogy az első kommunista Jézus volt, Marx üzenete tehát keresztény, így súlyos hiba az ateizmus, mert valójában a kereszténység nem az elnyomók eszköze az elnyomottak ellen, hanem pont fordítva: az elnyomottak tanítása az elnyomók ellen.

S lassan jött ekkor a nyitás. Persze még hosszú út volt, de nagyjából 1984-től már nem számított ellenséges dolognak a Karácsony, bár hivatalosan továbbra se volt ünnepelve.

Az áttörés persze 1991: ki lett mondva, hogy a kommunista világnézet lehetséges ateista hit nélkül is, így a megvallott vallásos hit nem akadály a Pártba és a KISZ-be belépés előtt. 1992-ben a kubai alkotmány is módosítva lett, a korábbi "ateista köztársaság" meghatározás helyére "világi köztársaság" került.

1997-től már ünnep lett a Karácsony Kubában, sőt 1998-tól hivatalos állami ünnep, munkaszüneti nap. Azóta nincs ideológiai jelentősége a kérdésnek.

A Szovjetunió esetében az ideológiai harc ádáz volt, viszont nem volt harc a karácsonyi hagyományok ellen, ezeket sikerült világiasítani. A Szovjetunió lakosságának nagyjából 70 % volt keresztény, de ebből alig 2-3 % ünnepelte a Karácsonyt december 25-én, a nagy többség számára Karácsony január 7-én volt. Eleve amikor a karácsonyfa bekerült Oroszországba Németországból a XIX. sz. közepén, az "újévi fa" lett a két naptár közti eltérés miatt.

Így a szovjet állam harcolt a Karácsony ellen, de maguk a karácsonyi hagyományok problémamentesen át lettek helyezve december 31. és január 1. köré. Hiszen a karácsonyfa eleve oda kapcsolódott.

Az átlag szovjet keresztény hívő csinált karácsonyfát december 31-re, majd ünnepelt alatta mind Újévkor, mind január 6-án, 7-én. Sőt a kései szovjet korban az a szokás is kialakult, hogy a karácsonyfának állnia kell január 13-ig, mert akkor van a régi naptár szerinti Újév.

Hivatalosan a Szovjetunióban a Karácsony - január 7. - 1926-ig volt munkaszüneti ünnep, majd a Szovjetunió fennállása utolsó évében 1991-ben.

A mai Oroszországban a helyzet a kései szovjet folytatása: január 7. munkaszüneti nap, a karácsonyfát viszont december 31-re kell felállítani. Vannak hívők, akik egyesen támadják a karácsonyfát mint idegen nem-keresztény szokást, ezért az hangsúlyosan világi ünneplési szokásnak tekintik.

Az ortodox templomokban örök vita szabad-e karácsonyfát állítani a templomban. A többségük nem engedi a karácsonyfát a templomon belül, mivel ez nem-keresztény szokás.

Ami a poszt-szovjet országokat illeti:

• január 7. munkaszüneti nap még Abháziában, Dél-Oszétiában, Grúziában, Kazahsztánban, Kirgizstánban, Örményországban,
• a többségében katolikus-protestáns balti államokban december 25. Karácsony és munkaszüneti nap,
• Belaruszban, Moldovában, Transzniszriában mind december 25., mind január 7. munkaszüneti nap,
• a legtöbb muszlim utódállamban meg egyik se munkaszüneti nap,
• Ukrajnában 2022-ig január 7. volt, azóta december 25., tehát az ukrán hunta tulajdonképpen munkaszüneti napot csinált Karácsonyból, követve Sztálint.

Bulgária esetében a naptárkérdés még bizarrabb. 1947-1989 között nem volt hivatalos ünnep és munkaszüneti nap a Karácsony. Viszont gyakorlatilag mindenki ünnepelte.

Azonban a naptárkérdés súlyos zavarokat okozott.

Bulgária 1916-ban tért én az "új" naptárra, azaz a gregoriánusra. A Bolgár Ortodox Egyház azonban ezt csak 1968-ben követte. Azaz az egyházi naptár az államival nem egyezett 1916-1968 között.

Viszont amikor az állam áttért az új naptárra, természetesen figyelembe vette a lakosságát vallását, így december 25. megszűnt hivatalos ünnep és munkaszüneti nap lenni, helyette január 7. lett az állami ünnep.

A kérdés jelentőségét vesztette1947-től, amikor eleve megszűnt a hivatalos ünnepi státusz. A lakosság egy része az egyik naptárt nézte, a másik a másikat. Amikor 1968-ben az Egyház is bevezette az új rendet, általános lett a december 25-i Karácsony. Egy kisebbség maradt január 7. mellett - ilyenek ma is vannak, pár tízezer ember van, aki szerint az új naptár hibás, így a régi szerint kell ünnepelni.

A bolgár kommunizmus az ünneplést sose üldözte, de mindenképpen igyekezett annak vallási elemét csökkenteni, marginalizálni. A 80-as években már egyenesen odáig ment a helyzet, hogy a Karácsony az nem vallási ünnep, hanem a foklór része, így pozitív ünnep. Persze odáig azért nem jutottak el, hogy visszaadják mint hivatalos ünnepet. Ez csak a rendszerváltozás után történt meg: ma már háromnapos ünnep, december 24-26.

A Föld négy féltekéje:

• észak: az Egyenlítő és az Északi sark között,
• dél: az Egyenlítő és a Déli sark között,
• kelet: a 0^o hosszúsági foktól keletre a 180^o hosszúsági fokig,
• nyugat: a 0^o hosszúsági foktól nyugatra a 180^o hosszúsági fokig.

Egyszerre északon és délen vannak a következő országok:

• ezeket átszeli az Egyenlítő:
  • São Tomé és Príncipe,
  • Gabon,
  • Kongó-Brazzavile,
  • Kongó-Kinshasa,
  • Uganda,
  • Kenya,
  • Szomália,
  • Maldív-szk.,
  • Indonézia,
  • Kiribati,
  • USA (Baker-sziget),
  • Ecuador,
  • Kolumbia,
  • Brazília;
• az Egyenlítő nem szeli át őket, de külön terület van északon és délen is:
  • Egyesült Királyság,
  • Franciaország
  • Norvégia,
  • USA.

Ugyanez kelet-nyugat viszonylatban:

• átszeli az országot a 0^o hosszúsági fok:
  • Egyesült Királyság,
  • Franciaország,
  • Spanyolország,
  • Algéria,
  • Mali,
  • Burkina Faso,
  • Togo,
  • Ghána;
• átszeli az országot a 180^o hosszúsági fok:
  • Oroszország,
  • USA,
  • Kiribati,
  • Tuvalu,
  • Fidzsi;
• egyik sem szeli át őket, de külön terület van keleten és és nyugaton is:
  • Dánia,
  • Hollandia,
  • Norvégia,
  • Új-Zéland.

Látható melyek szerepelnek mind a 2 esetben:

• Kiribati - mind a 4 félteke,
• Egyesült Királyság - mind a 4 félteke,
• Franciaország - mind a 4 félteke,
• Norvégia - csak 3 félteke, a délnyugat hiányzik,
• USA - csak 3 félteke, a délkelet hiányzik.

A kérdés itt mindig az, hogy a távoli, törzsterülettől messzi területek minek számítanak. Jelenleg a következő országoknak van ilyen területe:

• Ausztrália,
• Chile,
• Dánia,
• Egyesült Királyság,
• Franciaország
• Hollandia,
• Norvégia,
• Portugália,
• Spanyolország,
• Új-Zéland,
• USA.

Országonként más-más a jogrend. Ausztrália, Chile, Dánia, Franciaország, Hollandia, Norvégia, Portugália, Spanyolország, Új-Zéland minden területét országa szerves részeként kezel. Az Egyesült Királyság minden ilyen terület külső területként kezel. Az USA pedig egyes területeit szerves részként kezeli, másokat külső területként.

Szóval széles értelemben 3 ország van mind a 4 féltekén: Egyesült Királyság, Franciaország, Kiribati, míg szűk értelemben 2: Franciaország, Kiribati.

Olyan ország azonban egy sincs, melyet szárazföldön szel át mind az Egyenlítő, mind a 0^o vagy a 180^o hosszúsági fok: vagy az egyik, vagy a másik van meg.

A Karib-térség alapvetően három egyenlőtlen részre oszlik.

Szűken számítva a térséget, azaz csak azokat a szigeteket számítva, melyek a Karib-tengerben vannak. Tág értelemben ide szokták venni ugyanis a Mexikói öblöt is, mely valójában északra, északnyugatra van a Karib-tengertől, sőt az Atlanti óceán Karib-tengerhez közeli részein lévő szigeteket is. Szóval tág értelemben a Karib-térség része a Lucayai-szigetcsoport is (Bahama-szigetek, Turks- és Caicos-szigetek), míg szűk értelemben nem.

Szűk értelemben továbbá nem érdemes a kontinentális részek közvetlen közelében lévő szigeteket ideszámolni, melyek nem szakadnak el a törzsterülettől.

A dél-amerikai és közép-amerikai kontinentális országok közül a következőknek vannak ennél távolabbi karibi területei: Belize, Honduras, Kolumbia, Nicaragua, Venezuela.

Valójában a terület 84 %-át és a lakosság 77 % 3 ország adja, a terület három nagy országa: Kuba, Dominika, Haiti.

Valójában csak a Karib-térség keleti részen, ahol egy sor sziget található egymástól nem túl messze, észak-déli irányban lehetséges az a helyzet, hogy a szomszéd olyan közel van, hogy szabad szemmel látható.

Északról-délre menve ezek a következő esetek:

• a Virgin-szk. eredetileg brit, dán és spanyol részre oszlott: a brit és a volt dán - ma amerikai - rész között a távolság egyes részeken 2 km alatt van,
• Anguilla és Szt. Márton-sziget között a legkisebb távolság 7 km, jó időben láthatóak egymásról,
• Szt. Márton délkeleti részéről jó időban St. Barthélemy is látható, bár ez nagyobb távolság,
• a holland St. Eustatiustól 13 km St. Kitts-Nevis, itt is van láthatóság jó időben,
• St. Vincent déli szigetei és Grenada északi szigetei között a távolság kicsi, a két legközelebbi sziget között 1 km alatti a távolság.

Továbbá az egyetlen karibi ország, mely látható a kontinensről: Trinidad-Tobago legközelebbi részei alig 10 km-re vannak a dél-amerikai kontinenstől.

Még jó, hogy másnak is eszébe jut ilyesmivel foglalkozni:

Kubában egyesek időnként előadták az a mesét, hogy látják az USA-t. Ez azonban fizikai képtelenség. A legdélibb floridai sziget - Ballast Key - is kb. 130 km-re van a legközelebbi kubai parttól. Ahhoz, hogy látható legyen Kubából, a szigeten egy legalább 4500 méter körüli magasságú hegynek kellene lennie, s ebben az esetben is csak a csúcsa látszódna.

A túlparton ebből üzletet is csinálnak. Lehet távcsövön nézni Kuba felé. Kubát meglátni persze nem lehet távcsövön se. Persze így is érdekes hely.

Tompos-Lompos Máston, alias Tompi, a magyarellenes européer Nomentum utolsó elnöke ideges: senki se akarja észre venni őt.

Nincs más: kamufeljelentésekkel viccelődik.

Van egy rossz hírem, Tompi: Zeli heteroszexuális, nem fogja viszonozni érzelmeidet!

Maga a cikk meg teljesen korrekt: Zelenszkij hazaáruló. A puccsista ukrán vezetés, az ő vezetése alatt, elvesztette országuk területének eddig ötödét - de hamarosan negyedét - idegen érdekek kiszolgálása miatt.

A karácsonyi ünnepek előtt pár nappal tajtékzás volt a bolgár jobbos körökben, azoknak is a fanatikusabb részében. Ezeknek a köröknek a népszerű bolgár népi elnevezése "az okosak és szépek" vagy "sárgajárdakövesek".

Már magyaráztam mindkettő jelentését, de röviden: ezek az emberek magukat a nemzet elitjének hiszik, innen a gúnyos "okosak és szépek", s kedvenc tüntetési helyük Szófia legbelsőbb központja, ahol a kövezet a XIX. sz. vége óta hagyományosan sárga színű.

Az ok: a Zorbán párórás látogatása Szófiában. S ha még csak a köztársasági elnökhöz jött volna a Zorbán, az nem lett volna baj, hiszen az elnök eleve el van könyvelve Putyin emberének. De második helyen a jelenlegi legnagyobb bolgár párt vezetőjével, Bojko Boriszov ex-kormányfővel is tárgyalt a Zorbán, ami már baj.

Boriszov alapvetően a balkáni életérzés megtestesülése, nem véletlen, hogy ő az egyetlen modern bolgár pártalapító, aki képes volt nem elsüllyedni a semmiben, hanem tartósan fennmaradni, s ő a kommunizmus bukása óta a leghosszabb ideig hatalmon volt bolgár politikus, sőt ennek nincs vége: most is ő a legnagyobb párt egyszemélyi vezetője, s közben minden más párt, mely ellene szerveződött, lassan, de biztosan megy az eljelentéktelenedés felé.

Én nagyon nem szeretem őt, sose szavaztam rá, de érdemeit nem elismerni nagy hiba lenne.

Miben is testesíti meg a balkáni életérzést? Alapvetően a sok évszázadnyi török uralom súlyos tapasztalatát összegzi:

• sose szabad az erős ellen nyíltan menni,
• sose szabadon komolyan hinni az erősnek;

szóval ha nem tudunk nyerni, akkor nem lázadni kell, hanem bólogatni, de közben soha nem elhinni az erős narratíváját.

Most a nyugat narratívájához való viszonyban Bulgáriában alapvetően 4 modell van:

• igaz hívők: komolyan hiszik, hogy igaz az, amit a nyugati elit mond,
• érdekből hívők: nem hisznek semmiben, de tudják, nem érdemes harcolni a túlerő ellen,
• óvatos kritikusok: nem akarnak elvtelennek látszani, így kritizálni próbálnak nyíltan, de mindig egyetértve az alapüzenettel.
• igazi ellenzők: nyíltan kimondják, a nyugati narratíva rossz és pont.

A kérdés konkrétan most azt volt: alá kell-e írni egy 10-éves együttműködési szerződést Ukrajnával. A 4 verzió tehát:

• "erkölcsi kötelességünk kiállni Ukrajna mellett, mert Putler le akarja rohanni a világot, eltörölve a szabad világot",
• "leszarom Ukrajnát, de a nyugat nagyon akar ott valamit, szóval keményen támogatni kell őket minden eszközzel",
• "Ukrajnát támogatni kell, de legyünk óvatosak, fegyveres segítséget inkább ne adjunk",
• "az oroszoknak van igazuk".

Boriszovval nem tudom mi történt, igazmondási rohama volt, mert nyíltan kimondta, "fél éve alá kellett volna írni, de most olyan, mint gyárat vásárolni 1944. szeptember 8-án" (a II. vh. után a kommunisták 1944. szeptember 9-én kerültek hatalomra). Majd még ki is fejtette: a nyugat akarata Ukrajna megsegítésére változóban van, ma már nincs egységes akarat a támogatás mellett. Szóval: nekünk se kell akkor jeleskedni ebben a kérdésben, ez utóbbit persze nem mondta, de ez volt az üzenet.

Aztán barátian találkozott a Zorbánnal, aki közismerten az Ukrajna megsegítését ellenző európai tábor jelképe.

De miért jó ez? Mert ha Boriszov mert így cselekedni, akkor az egyetlen dolgot jelent: nagy valószínűséggel tippel arra a kimenetre, hogy a nyugat el fogja engedni az ukrán kérdést, így ő is lassan kihátrálhat, ennek nincs komoly veszélye. Hiszen ő valójában nem "elvtelen", csak abban az értelemben elvtelen, hogy sose áll ki ügyek mellett, viszont maximálisan elvhű abban, hogy mindig biztonsági játékot kell játszani.

Másnapi karikatúra az egyik nagy bolgár erősen nyugatos, liberális lapban:

Talán az autizmus pozitív mellékhatása: elég jól átlátok az embereken. Ritkán képes engem bárki igazán átverni. Miért? Mert az autista nehezen értelmezi a metakommunikációt, aminek sok hátránya van, de van egy előnye: nem lehet őt megzavarni metakommunikációval, azaz észleli a másik ember valódi akaratát.

Puzsért sokáig érdemes volt hallgatni. Fontos szerepet játszott a ballib szellemi mopólium ledegradálásában. Ezt akkor is vitte, amikor ezért a ballib értelmiség őt fideszesnek mondta. Én is hallgattam őt, hasznos volt. De igazi személyes motivációját átláttam évekkel ezelőtt.

Amikor celeb lett 2012-ben, még nem követtem, irtózom a "tehetségkutatóktól". De már akkor látható volt: ő azért nem alkalmazkodik látványosan a szabványhoz, mert főnök akar lenne ott, nem egyszerű tag. Aztán amikor a celebségét átváltotta közéleti megmondóemberségre - én ekkor kezdtem el követni őt -, teljesen ugyanezt csinálta. Neki túl kevés lett volna mezei tagságot kapni a ballib megmondóemberek klubjában, így inkább harcolt ellenük.

Régi ötlet egyébként. Egy ismert sci-fi regénynek ez a mondanivalója - sajnos képtelen vagyok visszaemlékezni a címére -, hogy a lázadó küzd az elnyomó rendszer ellen, sikeresen el is jut az egész rendszer alapjaihoz, mire kiderül: ez volt a teszt, a rendszer urai így termelődnek újra, azaz aki sikeresen lázad, a meghívást kap: legyen tagja a vezető testületnek.

De a Black Mirror első évadjának második része is erről szól, kicsit másképp: az elnyomó rendszer elleni főlázadó lesz a rendszer egyik új arca, a Black Mirror idővel elkurvult, liberális lett, de ez a korai rész még telitalálat:

- 2018-ben megírtam, hogy Puzsér pontosan ez az eset.

Látom azonban most már, az akció sikeres lett. Puzsérünk belépett a Szalonba, de immár vezéregyéniségként:

- hiszen van-e nagyobb dolog, mint a ballib főpap, az élő Árpi Bácsi heppeningjén hivatalos vendégnek lenni.

Meglett, a Szalon befogadta!

Nagy változások lesznek Kubában.

Ahogy ezt augusztusban jósoltam, ma már szinte biztosan meglesz. Kubába lassan visszavezetik a dollárt hivatalos pénznemként.

1961-ig Kubában két pénznem volt: az USA-dollár és a kubai peso, párhuzamosan voltak használatban, azaz az is megszokott volna, hogy az ember vegyesen fizet velük. Egyetlen sajátosság az érmékkel volt, az italautomaták, telefonok, stb. csak kubai érméket fogadtak el, ennek vicces oka, hogy míg az USA-ban a cent érmék 1-5-10-25-20 névértékben voltak, addig Kubában ragaszkodtak a spanyol gyarmati modell folytatásához, ahol 1-2-5-10-20-40 névérték volt a váltópénznél, azaz csak az 1, 5 és 10 névérték volt azonos, de az érmék itt se voltak azonosak külsőleg - ez politikai kérdés is volt, nemzeti büszkeség ügye lett, hogy Kuba nem vette át az amerikai rendszert az érmékben.

Egyébként az árfolyam rögzített volt 1 USA-dollár = 1 kubai peso.

Úgy néz ki, hogy 64 évvel később jön vissza a régi rendszer. Csak persze sokkal torzabb alakban.

December 18-án volt a nagy bejelentés, persze megszokottan homályos alakban. A kubai kormányfő beszédet mondott a gazdaság helyzetéről. (A kubai alkotmányos rendszerben a kormányfő nem az ország vezetője, hanem amolyan fő közigazgatási felelős, alá van rendelve az államfőnek, az Államtanácsnak és a Párt vezető testületének, tehát kb. mint ahogy Kádár alatt volt a a miniszterelnök pozíciója.)

Ebben elmondta, a kubai magánszektor nem tartja be valutagazdálkodás szabályait, az állam pedig elvesztette a kontrollt a pénzügyek felett, így sajnos a kubai gazdaság jelentős része dollarizálódott, azaz vagy dollárban történnek az ügyletek vagy pesóban ugyan, de a dollár napi feketepiaci árát alapul véve. Ezért a kubai kormányzat célja: a dollarizáció felszámolása, ehhez azonban szükséges lépés a dollarizáció hivatalos bevezetése részlegesen - ez tipikus marxista halandzsa, a lényeg itt a "hivatalos bevezetés". Szóval ezentúl - a bezetés dátuma nincs megmondva - legális lesz a gazdaság "egyes szektoraiban" a készpénzes fizetés USA-dollárban. Egyelőre nem világos mely szektorokban, a kormányfő csak felsorolt párat, de úgy tűnik: kb. bárhol.

Miről is van szó: az emberek akiknek van valutájuk, azt inkább készpénzben tartják, nem fizetik be a bankba, hacsak ez nem abszolút szükséges. Jelenleg nem lehet USA-dollár bankjegyeket használni Kubában, a dollárt előbb be kell fizetni bankba, amiért a bank bankkártyát ad ki, majd ezekkel lehet vásárolni a valutás boltokban - mégis, az átlagember csak akkor teszi ezt meg, amikor vennie kell valamit, sőt kialakult a bankkártyák másodlagos piaca is.

A reform másik része a "rugalmas árfolyam", azaz - megint nincs megjelölve a bevezetés dátuma - ezentúl a kubai bankok önállóan kereskedhetnek valutával. Ez azt jelenti, vége a hivatalos árfolyamnak: eddig jogi személyek 24 pesót kaptak 1 dollárért, magánszemélyek pedig 115 pesót, miközben a feketepiaci váltás már 300-350 között van. S az igazi baj nem is az árfolyam mértéke, hanem a tényleges dollarizáció, azaz mindenki dollárban számol.

Tehát úgy tűnik, a kubai állam át fog térni a feketepiaci árfolyamra, legalábbis azt meg fogja közelíteni. Sőt, még az is lehet, hogy a bankok nem csak venni fognak dollárt, hanem eladni is.

Egyébként ha mindezt jól csinálják, még akár stabilizálhatja is a helyzetet. Hiszen ha kialakul a lakosságban a biztos tudat, hogy a pénz értéke stabil és a bank megbízható, akkor értelme lesz a pénzt bankban tartani, sőt mindegy lesz a pénz neme is egy idő után.

Politikailag persze az egész egy hatalmas kudarc, hiszen szembemegy mindennel, amit a kubai állam hirdet az 1961-es kommunista fordulat óta. Ezen kívül immár teljesen hivatalos lesz a hatalmas szakadék azok között, akiknek van dollárjuk és akiknek nincs.

Persze, a gazdag világ hóbortja, de én is része vagyok. A felvilágosodás börtönében élő, természettől elidegenedett ember próbálkozása a normalitásra: ez a háziállat hobbi. Abszolút benne vagyok: kutyák, macskák, madarak, csigák élnek együtt velem.

Valójában a recept egyszerű: nem profi tenyésztőt kell keresni, hanem semmilyen tenyésztőtől nem kell venni semmit.

Két biztos forrás van: a menhely és a magánszaporulat. Persze a kóbor állat is megoldás.

Három macskám közül kettő ex-kóbor, egy pedig családban született.

Eddigi 9 kutyám közül 1 ex-kóbor, 4 családban született, 4 pedig saját szaporulat (kutyám kölyke).

A 90-es években a libbant elit kedvenc frázisa az volt, hogy rettegnek, mert jön a diktatúra (bár valójában ők voltak hatalmon), ezért elő van készítva a bőrönd az előszobában.

A mai libbant elit már nem reménykedik, hogy el fog tudni menekülni a készülő diktatúra elől, így nem készít bőröndöt. Tudják, hogy nemsokára jön Zorbán rendőrsége és elviszi őket Recskre.

Közben Soros Magyar Hangjának kárókatonái követelik a szivárványos polgárosodást, valamint a nemzet totális hadba állítását a keleti fronton.

A műsor fele háborús uszítás. Nagyon tele lehet a gatyájuk ezeknek az önkéntes euroatlantista bértollnokoknak!

Puzsér tajtékzik, hogy akadnak emberek, akik nem hajlandóak támogatni új idolját, Talpramagyar Pétert:

Vicces. Úgy látszik teljesen elfelejtette, hogy alig 5-6 éve ellene volt ugyanez az érv: nem fog össze a "demokratikus ellenzékkel", azaz a Zorbánt támogatja.

Nagyon megváltozott a véleménye.

Meglepődtem a dubaji édességen:

Számomra semmi új nincs ebben.

Egyrészt ez tulajdonképpen csokis halva, ami egy ókori perzsa édesség csokoládéval, mely elterjedt az araboknál, majd a törököknél, s így a Balkánon is. A Balkánon számtalan verziója létezik.

Viszont az arabok révén spanyol étel is lett belőle (a VIII.-XV. sz. között Spanyolország részben arab uralom alatt állt). Annyira spanyol lett, hogy a spanyol karácsonyi étkezés egyik fontos részévé vált.

Természetesen emiatt elterjedt Latin-Amerikában is. Én Kubában ismertem meg, Kubában mint turrón ismert. Ez a spanyolországi név átvétele, Spanyolországban is ez a neve. Spanyolországban a legjobbnak a valenciai turrón számít:

A turrón a latin torreo szóból jön, jelentése "süt". Mellesleg az angol "toszter" is ennen van, ez a szó 4. alakja (torreo, torrere, torrui, tostus).

Kubában 2 fő változata van: a lágy és a kemény. A keményben egész magvak vannak, jól ki van sütve, olyan kemény nápolyi szerű. A lágyban ugyanez van, de jól meg van őrölve. Nekem a lágy jobban tetszik. A mostani dubaji édesség viszont jobban hasonlít a kemény verzióra.

Persze jellemző a kubai helyzetre, hogy annak idején amikor ott éltem a 80-as években, egyáltalán nem volt kapható kubai átlagembereknek. Egyrészt akkor még a kubai vezetés keményen harcolt a Karácsony ellen, márpedig a turónnak van egy erős karácsonyi asszociációja, másrészt a kommunista vezetés alatt a kubai ipar nagy része megszűnt, különösen az élelmiszer iparágban. Szóval akkor csak spanyol import turrón volt Kubában, persze csak valutás üzletekben.

Kubában, tgudomásom szerint, ma sincs gyártás. A neten fellelhető összes "kubai turrón" valójában amerikai, USA-ban élő kubai vállalkozók gyártanak sok kubai terméket, hatalmas kereslet van erre, szóval turrónt is gyártanak.

Persze lehet csinálni házilag is:

Nem kevesen, a mostani természeti katasztrófáról szóló hírek kapcsán, értesültek, hogy Mayotte egyáltalán létezik.

Igencsak sajátos eset.

Bár Afrikában van, Mayotte Franciaország egyik megyéje, teljes jogú megye 2011 óta. Összesen 101 megyéje van Franciaországnak, ebből 96 Európában, 5 pedig Európán kívül. Ezen kívül van még 8 egyéb területe Franciaországnak Európán kívül, ezeknek nincs megye státuszuk.

Az alapvető eltérés: a megye státusz nélküli területek rendelkeznek bizonyos autonómiával, azaz elfogadhatnak saját jogszabályokat, míg a megyéknek ilyen joguk nincs, ők normál francia terület. Persze a legtöbb esetben vannak saját szabályok az Európán kívüli megyékre, de ezek a központi kormányzat döntései, pl. az Európán kívüli francia megyékre nem vonatkozik a Schengen-szerződés és nincs EU-s ÁFA sem.

Alapvetően a helyiek döntésére van bízva a pontos státusz. A teljes integráció - azaz a megye státusz - jár pozitív és negatív jellemzőkkel is. Megtörtént, hogy egy adott terület az idők során változtatott státuszán.

Ezek egyike Mayotte, mely 2011-ig megye státusz nélküli terület volt, majd népszavazással megye lettek. Gazdaságilag biztosan pozitívum, ez jelenleg Franciaország legszegényebb megyéje. Demográfiai értelemben is sajátos: ez az egyetlen muszlim többségű francia megye.

Földrajzilag Mayotte a Comore-szk. része, a 4 nagy sziget egyike. Az egész szigetcsoport francia gyarmat a XIX. sz. közepe óta. Majd 1974-ben a franciák népszavazást hirdettek, a szigetcsoport maradjon-e francia gyarmat autonómiával vagy legyen független állam. 95 % a függetlenségre szavazott, azonban ez úgy alakult, hogy 3 szigeten 99 % szavazott a függetlenségre, míg az egyiken - Mayotte-on - ellenkező eredmény született: 63 % a francia gyarmati státusz folytatását választotta.

A kérdés máig vitás a Comore-szk. és Franciaország között: a Comore-szk. kormányzata szerint a népszavazást az egész tereültre kellett számolni, míg Franciaország szerint szigetenként. A lényeg: 1975-ben megszületett a Comore-szk. nevű új állam, de csak 3 sziget lett része, Mayotte maradt francia.

Franciaország eleinte nem is ragaszkodott Mayotte-hoz, különösebb stratégiai jelentősége nincs a szigetnek, így 1976-ban ismét népszavazást rendeztek nem-e akar mégis Mayotte csatlakozni a Comore-szigetekhez, de ezen 1 % alatti igen szavazat született.

Ritka esemény, mert a francia gyarmati uralom szinte sehol se volt népszerű, mindenhol máshol ahol helyi őslakosságból állt az adott terület lakossága, a nagy többség mindenhol függetlenségpárti volt mindig mindenhol, tulajdonképpen Mayotte az egyetlen kivétel a francia gyarmatbirodalomban.

Okként azt szokták mondani, hogy a Comore-szk. 4 nagy szigete mindigis önálló identitással rendelkezett, nem volt közös szigetcsoport-identitás. Ráadásul a népszavazás idején az egész Comore-szk. összlakossága 400 ezer fő volt, s ebből csak 50 ezer Mayotte-on, így Mayotte lakossága félt, hogy képviseletük el fog veszni a nagyobb egységben, azt jobban látták érvényesülni a távoli európai uralom fenntartása mellett. (Az aránytalanság most is megvan: Mayotte lakossága kb. 300 ezer, a maradék 3 szigteből álló Comore-szk. államé meg 1 millió.)

Természetesen a gazdasági tényező is sokat hatott azóta: Mayotte hiába a legszegényebb francia megye, afrikai mércével így is gazdag, bár a Comore-szk. se tartozik Afrika mélyszegény államai közé.

Szóval 1976 óta Mayotte lakossága a lehető legerősebb integrációra szavaz minden alkalommal. A legutolsó a 2009-es népszavazás, amikor a speciális státusz (azaz Franciaország része megyei státusz nélkül) vagy a teljesen integráciió (normál francia megye) között kellett választani, s 95 % a megye státuszra szavazott. Ez azt is jelenti, immár Mayotte hivatalosan része az EU-nak is. Azaz ez egy EU-bővítés is volt 2011-ben.

A lakosság ma már franciának is tekinti magát, bár csak a lakosság harmada francia anyanyelvű. Az integráciü nagy fokára mutat: a 2022-es francia elnökválasztáson az 1. fordulóban Le Pen nyert, 43 %-kal, ahogy a 2. fordulóban is, amikor 59 %-ot szerzett.

A szerző nyilvánvalóan elmebeteg. Ez a jobb eset. A másik lehetőség: gonosz embergyűlölő.

Cikk, mely dicséri a szovjet kommunizmus egyik legtorzabb vonását: Milyen az antikapitalista szex?.

Aki csak a középső és kései szovjet valóságot ismeri, annak hihetetlen, de a korai szovjet elmélet és gyakorlat valóban forradalmi volt e tekintetben: forradalmian családellenes volt. Teljes szabadság a szex területén, a homoszex teljes elfogadása, a házasság formalitásként kezelése, az abortusz alapjog, stb. Az 1917-1936 közti szovjet gyakorlat haladóbb volt, mint a mai modern progresszió a család és a házasság kérdésében - ez szimpla tény.

A szovjet kommunizmus egyik legtorzabb, leggonoszabb, legemberellenesebb alakja, a kommunista feminizmus megalapítója, Alekszandra Kollontaj pozitív példa a cikkben - hát erre azért nem számítottam, hogy lehetséges 2024-ben.

Mindez azért kevéssé ismert, mert amikor Sztálin hatalma megszilárdult, mindez vissza lett csinálva a Szovjetunióban. A forradalmi család- és házasságellenesség annyira radikális volt, hogy még egyébként kommunista hívőkben is megbotránkozást okozott, így lassan, de határozottan minden vissza lett csinálva a normalitáshoz közeli állapotba. Amikor a kommunizmus eljött Magyarországra, már a visszacsinált verzió volt az, ahol tulajdonképpen a hagyományos keresztény modell lett hirdetve csak mint "szocialista család" név alatt.

Kubában a 80-as években ezt tökélyre vitték. Diákoknak szánt brosúrákon magyarázták az illemet. Le voltak írva alapvető illemszabályok, pl. "add át a helyedet az idősnek", "engedd előre a lányt", "ne üss a gyengébbre", stb., teljesen szabványos dolgok, melyek bárhol megjelenhettek volna, az egyetlen marxista eleme az egésznek a címe volt: "a proletár lovagiasság szabályai". Persze először ezen a "proletár lovag" szóösszetételen elmosolyodtam, mert mintha viccnek szánták volna, de aztán megszoktam.

Itt ebben a cikkben vannak olyan mondatok, melyek már a szovjet sajtóban is kissé túl brosúraízűnek számítottak volna. Az egyik mondat gyöngyszem, idézem szó szerint: "Bár az emberi testnek vannak alapvető transzhistorikus adottságai, amelyek meghatározzák a termelési módot és a társadalom lehetséges formáit, de ugyanígy a termelési mód és a társadalom is alakítja az emberi testet." - az ilyen mondatokon aludt el annak idején mindenki, ezek a tipikus sablonmarxista állítások, melyek csak azért vannak leírva, mert valamit írni kellett, de értelmük nulla.

Aztán még: "Ennek előfeltételeként határozza meg a házimunkák kiszervezését a nukleáris családból, hogy a nukleáris család ne gazdasági egységként működjön, és ne legyen a nők alárendelésének elsődleges helyszíne.". Ennek kritikája még a szovjet irodalomban is megjelenhetett, persze csak sci-fi alakban.

Vagyim Sefner (1915-2002) szovjet-orosz sci-fi író műve a Szerény zseni c. novella. A főhős egy fiatal tudós, aki folyamatosan feltalál fantasztikus dolgokat, melyek azonban az égvilágon semmire se használhatók a gyakorlati életben. Fő találmánya a hibátlan konzervnyitó, melyet elnevez Gépi Univerzális Konzervnyitó Egységnek, mellyel azonban van egy kis gond: 5 tonna a súlya és vasbeton alapozás szükséges hozzá. De semmi baj, a feltaláló ezt is megoldja, Konzervnyitó Egység ugyanis nem minden háztartásban lesz, hanem minden városnegyedben egy-egy, mégpedig Egységes Városi Konzervnyitó Központ néven. A háziasszony fogja a kinyitandó konzervjét, elutazik a legközelebbi Egységes Városi Konzervnyitó Központba, ott leadja a konzervet a recepciósnak, kifizeti az 5 kopejka díjat, majd nyugtát kap. A recepciós címkét tesz a konzervre, azt szállítószalagra helyezi. A háziasszony pedig leül a váróteremben egy kényelmes karosszékbe, megnéz egy rövidfilmet a konzerviparról, majd hamarosan szólítják nyugtája alapján, aztán nyugtája leadása ellenében megkapja a kinyitott konzervet, s már utazhat is haza.

Eszembe is jutott egy 70-es évekbeli orosz vicc:

Az elmegyógyintézetben a beteg halandzsázik, mire az orvos már nem bírva tovább, odamegy a beteghez: ráüt enyhén a fejére, majd azt mondja:

• Halló, van ott bent valaki?

Mire a beteg hirtelen abbahagyja a halandzsázást, megszólal értelmesen:

• Valaki kopog!

Az új választóvonal a legnagyobb bolgár templom neve. A kérdés már korábban is felmerült, de most ismét előkerült.

Ez a templom a szófiai Alekszandar Nevszki Székesegyház, ez a bolgár pátriárka főtemploma. Bulgária török uralom alól való felszabadulása (1878) után jött az ötlet a felépítésére, közadakozásból lett a pénz, s az eredeti terv az volt, hogy emlék legyen a Bulgária felszabadulását is eredményező XI. orosz-török háború orosz hősi halottainak (egyesek forrásokban más a számozás: ott ez a X. orosz-török háború, de a lényeg, hogy ez az 1877-1878-as háború).

Azaz ezért lett az a döntés, hogy bár ez lesz a bolgár egyházfő temploma, ne bolgár, hanem orosz neve legyen. Így lett elnevezve egy orosz szentről, Alekszandr Nyevszkij orosz hercegről, aki a XIII. században tevékenykedett, fő tette a svédek és a németek megverése, kiszorítása az országból. Az orosz nemzettudatban Nyevszkij szerepe rendkívül fontos: amikor az orosz földek egyszerre álltak nyugatról és keletről is támadás alatt (nyugatról főleg a svédek, keletről a mongolok), Nyevszkij egyértelműen a nyugatot tekintette fő ellenségnek, hiszen a mongolokkal kiegyezett, miközben a svédek ellen háborút vívott.

(Nyelvészet: Nyevszkij = Nevszki, az egyik orosz, a másik bolgár. A szláv nyelvek között nem szokás a pontos átírás, hanem alkalmazzák a neveket a célnyelv szerint. Szóval amikor magyarul a bolgár templomról van szó, akkor "Nevszki", míg amikor az orosz szentről, akkor "Nyevszkij".)

Szerepe azért is fontos, mert egyértelműen jelzi a XII. században három fő részre és több kisebb részre szakadt orosz állam újraegyesülési folyamatát. A XII. században Oroszország 3 fő részre szakadt: északon Novgorod központtal, nyugaton Kijev központtal, keleten pedig Vlagyimir központtal. Élete utolsó éveiben Nyevszkij egyszerre volt Novgorod fejedelme, Kijev nagyfejedelme, s Vlagyimir nagyfejedelme.

Jogilag egyébként Novgorod csak a XV. században szűnt meg, de ténylegesen már a XIII. sz. közepe óta a Vlagyimiri Nagyfejedelmeség alá tartozik, II. Jaroszlav vlagyimiri nagyfejedelem - Nyevszkij apja - hódította meg.

Ami pedig a Kijevi Nagyfejedelemséget illeti - ezt mai ukrán történelmszemlélet azonosítja a mai Ukrajnával -, az sokáig részekre oszlott, egy keleti részre, a vlagyimiri nagyfejedelem uralma alatt, s egy nyugatira, litván uralom alatt. Maga Kijev város 1654-ben került litván - akkor már lengyel-litván - fennhatóség alól orosz fennhatóság alá.

Az orosz nemzettudatban a Vlagymiri Nagyfejedelemség az, mely "összeszedte" az orosz földeket a XII. században kezdődött szétesés után. Moszkva úgy lett a központ, hogy 1389-ben a vlagyimiri nagyfejedelem áthelyezte székhelyét Vlagyimirból Moszkvába, miután már 1331-ben perszonálunió jött létre az akkor jóval kisebb Moszkvai Fejedelemség és az erősebb Vlagyimiri Nagyfejedelemség között. Innentől az új név: Moszkvai Nagyfejedelemség, mely 1547-ben át lett nevezve Orosz Cárság névre, majd pedig 1721-ben Oroszországi Birodalom névre.

Amikor megépült 1912-ben a szófia templom, úgy lett tervezve, hogy a második legnagyobb legyen a Balkánon, csak a tiszteletbeli főtemplomot, az mai isztanbuli Szent Szófia templomot ne előzze meg. Ma már azonban a később - 2004-ben - megépült belgrádi Szent Száva nagyobb. Ha pedig Romániát is a Balkánhoz számítjuk, akkor a 2010-ben elkészült bukaresti Nemzet megváltása székesegyház mindent felülmúl, az isztanbuli Szent Szófiánál is nagyobb - a román megalománia jele: a bukaresti székesegyház ma a világ legnagyobb ortodox temploma.

De a szófiai templom így is hatalmas, ma is benne van a világ 10 legnagyobb ortodox temploma között.

A legnyugatosabb bolgár értelmiségiek szemét mindig szúrta, hogy a templomnak orosz neve van. 1916-ban sikeresen el is érték, hogy legyen átnevezve Cirill és Metód névre, arra hivatkozva, hogy az I. világháborúban Bulgária és Oroszország ellenségek. Azonban a háború után a templom eredeti neve vissza lett állítva.

Azóta ez a neve. Természetesen a kommunizmus bukása után mindig előkerült újra a kérdés. A nyugatpártiak nagyobb része se akarta a név eltörlését.

Most eljött újra az alkalom: az orosz-ukrán háború. Hogy az orosz "agresszor" támogatása ez a név, meg kell változtatni. Szerencsére a kérdés már kizárólag egyházi hatáskör, a pátriárka pedig szokatlanul keményen fogalmazott, "hazátlanoknak" nevezte azokat, akik a nevet meg akarják változtatni.

Erre az egyik legfőbb nyugatos civil szervezet, a Bolgár Atlanti Tanács - a Soros Alapítvány pénzéből műkődik - hatalmas nyilatkozatot adott ki, immár bocsánatkérést is követelve a pátriárkától.

Ami jó dolog. A legkeményebb atlantista szervezet durva kiállása csak nekünk segít. Ez még sok olyan embert is elriaszt, aki egyébként nem ért egyet velünk.

A Bolgár Atlanti Tanácsot egy ismert bolgár jobboldali politikus, volt külügyminiszter alapította, még mielőtt miniszter lett. Egyszer felvették egy mondását, óvatlanul beszélt ugyanis. Azt mondta "legyőztük a kommunizmust, most már csak egy nagy ellenségünk maradt, az ortodoxia" - ez bizony olyan mondás, amit sok egyébként nyugatos értelmiségi se fogad el.

Beírtam kommentként hozzájuk: "javaslom, a templom új neve legyen Szent Soros Euroatlanti Igazság Temploma" - annyira ostobák Atlantisz kitartottjai, hogy nem vették észre, hogy ez gúny.