Mivel sokszor kapunk olyan vádakat, hogy kellő ismeret nélkül kritizálunk dolgokat, íme ez a cikk a válasz. A liberalismusról lesz szó mint politikai eszméről. Hozzáteszem: sokáig magam is liberális voltam (először 1984-1993 között, majd 2000-2008 között), eleve nevetségesnek tartottam a vádakat, hogy nem ismerem a liberalizmust.
Jelen cikk hasznos abban is, hogy ismertet pár alapművet, melyek szerintem - meg hát szinte minden eszmetörténti tankönyv szerint is - a liberalizmus alapját alkotják. Meg vagyok győződve, hogy a legtöbb magát liberálisnak becéző ember ezeket a műveket nem olvasta. Egyébként az eredeti művek elolvasását mindenkinek ajánlom: nagyon érdekesek, s ismeretük nélkül a liberalizmus kritizálása nem több, mint ostoba szájtépés.
A legalapvetőbb mű Thomas Hobbes (1588-1679) angol filozófus 1651-ben, írt Leviatán című írása. A hosszú életet megélt Hobbes (91 évesen halt meg) már hatalmas tapasztalattal a háta mögött, 63 éves korában írta meg ezt a könyvét.
A kiindulópont a műben minden ember szabadsága és egyenlősége.
Az emberi egyenlőség mind fizikai, de főleg szellemi értelemben fennáll. Léteznek ugyan fizikai egyenlőtlenségek, valaki pl. erősebb a másiknál, de ez ravaszsággal, végsősoron pedig több ember szövetkezésével a fizikailag erősebb ember ellen könnyedén leküzdhető. Szellemileg pedig, bár az emberek elismerik azt, ha más esetleg műveltebb, de azt nem, hogy okosabb. Végsősoron a következmény: minden ember egyenlőnek tekinthető.
A szabadság jelentése: minden ember bármit tehet, külső – más emberi - kényszertől függetlenül.
Az egyenlőség következménye az örökös harc, mivel mindenkinek hasonló vágyai vannak, senki sem mond le semmiről önként más javára, s természetes a vágy tárgyai korlátozottak, a javak végesek. Így mindenki csak azt tudhatja magáénak, amit közvetlen felügyelete alatt tart, s ebben az esetben sem lehet biztos semmiben, hiszen valaki más nagyobb erőt alkalmazva bármikor elveheti tőle ezt. Még a békés természetű, felesleges erőszakra nem hajló ember is kénytelen erőszakot kiépíteni, ha nem másért, hát önvédelemért, hiszen ha nem védi meg magát, elveszik tőle azt, ami jelenleg az övé, sőt meg is ölhetik őt.
Az emberiség természetes állapota tehát mindebből kifolyólag az állandó háborúskodás. Az állandó háborúskodás viszont végsősoron senkinek se jó, hiszen ki akarna pl. egy földterületet megművelni vagy valamilyen gyártási tevékenységbe kezdeni, ha nem lehet biztos abban, hogy munkája gyümölcsét szabadon élvezheti aztán?
A háborúban a két legfőbb érték a becsapás és az erő, ezek segítenek ugyanis legjobban egy csatában. S ezen értékek használata nemcsak szükséges, hanem egyenesen igazságos is. Hiszen az ember természetes ösztöne saját életének megóvása mások gyilkos akaratával szemben. A saját élet megóvásnak ösztöne azonban alapot ad a békevágyra is, hiszen a saját élet óvásának kötelezettsége miatt az ember folyamatos halálfélelemben él.
Innen az ember kettős természete: egyrészt vágyik a békére, hiszen ez az ideális állapot, ahol a halálfélelme a legkisebb, másrészt kénytelen erőszakot alkalmazni állandóan, hiszen csak tudja megvédeni magát mások erőszakával szemben.
Minden ember lemondhat valamely jogáról, kivéve az elidegeníthetetlen jogokat. Amikor valaki lemond valamilyen jogáról, ez azért teszi, hogy cserébe kapjon valamit, amit értéknek tekint. Elidegeníthetetlen jog mindaz, amiért cserébe nem kaphat semmi, pl. senki se mondhat le saját maga védelmének jogáról, hiszen ezért semmit sem kapna cserébe.
A jogról való lemondáshoz szerződés kell. Ezzel biztosítja a jogáról lemondó személy, hogy kap cserébe olyat, amiért érdemes lemondani jogáról.
Bármilyen szerződést is kötünk azonban, az értelmetlen, ha nincs egy magasabb erő, mely biztosítja a szerződés teljesítését, azaz olyan szankcióval sújtja a szerződésszegőt, mely nagyobb kárt okoz az illető számára, mint amekkora kárt okoz neki a szerződés teljesítése.
Ez a magasabb erő nem lehet azonban valamely emberek véletlenszerű és ideiglenes társulása, mert ez esetben ez az erő tagjainak saját érdekeit kényszerítené rá mindenki másra, s nem azt biztosítaná, hogy meglegyen a szerződések feltétlen hatálya. Szükséges tehát, hogy a közösség egésze, annak minden tagja lemondjon jogairól egy közös hatalom javára, mely aztán erejét az egész közösség védelmére fogja felhasználni.
Érdekes elem, amit érdemes megemlíteni. Hobbesban felmerül miért nem lehetséges a kommunizmus. Természetesen nem így nevezi, ez aszó még nem létezett korában, hanem azt igyekszik megválaszolni: miért nem tudnak az emberek is úgy élni, mint a hangyák és a méhek.
- Az emberek folyamatosan versengenek egymás közt, míg a hangyák és a méhek nem.
- A hangyáknál és méheknél a közérdek és a magánérdek nem különül el egymástól,, míg az embernél igen.
- Ezek a rovarok természetesnek tekintik a köztük meglévő rendek, arról nem vitatkoznak, míg az emberek azt hiszik, hogy a társadalom irányítása javítható, így folyamatos viták vannak erről.
- A rovarok nem képesek vitázni a jóról és rosszról, mindez természetes számukra.
- A rovarok számára ugyanaz az anyagi kár, mint az igazságtalanság, míg az emberek számára nem ugyanaz a kettő, sőt: minél elégedettebb anyagilag egy ember, annál többet gondolkozik a szellemi kérdésekről.
- A rovaroknál a természetes ösztönön alapszik a társadalmi rend, míg az embereknél ehhez direkt szerződés szükséges.
De visszatérve a magasabb erőhöz. Ez a magasabb erő a szuverén. Mely lehet egyetlen ember, kevés ember, vagy sokaság. A szuverénnek a közösség minden egyes tagja visszavonhatatlanul átadja természetes jogait, abból a célból, hogy a szuverén biztosítsa a külső és belső békét a közösség számára.
Amint a szuverén létrehozása megtörtént, nincs többé visszaút. A megkötött társadalmi szerződésen utólag változtatni nem lehet, hiszen ha lehetne, ezzel értelmét vesztené éppen az alap: ha az alattvalók bármikor változtatni tudnak, az azt jelenti, hogy magánérdekeik érdekében felül tudják írni a közösség érdekeit, ami viszont az jelenti, hogy éppen az egész szerződés eredeti célja nem képes megvalósulni.
A szuverén döntései kötelezőek, nem vonhatók kétségbe semmilyen esetben. Hiszen ha ez lehetséges lenne, ez bármikor visszaállíthatná az eredeti örök háború állapotát. A szuverén hatalom lényege, hogy ő maga az egyetlen bírája annak, hogy mi jó és mi rossz a közösség számára.
A szuverén lehet egyetlen ember, kevés ember, vagy sokaság, ez az államforma függvénye: ez a monarchia, az arisztokrácia és a demokrácia. Jogait illetően mindegyik típusú szuverén abszolút jogokkal rendelkezik, de a szuverén jogai nem oszthatók meg, ez ugyanis egynél több szuverén létezését jelentené, ami a valóságban azt jelentené: nincs szuverén.
Bár a közösség dönthet akár a monarchia, akár az arisztokrácia, akár a demokrácia mellett, mégis a legideálisabb a monarchia, azaz amikor egyetlen személyből áll a szuverén hatalom. Mi ennek az oka? Az, hogy ha többen alkotják a szuverént, elkerülhetetlenek az egyes személyek érdekellentétei, valamint a magánérdekek és a közérdek közt ellentmondás, míg a monarchia esetében az uralkodónak nincsenek az államétól eltérő magánérdekei, s viszály sem támadhat saját maga között. Tökéletes államforma nem létezik, azaz még a monarchiának is vannak negatívumai. Az örökletes monarchia leggyengébb pontja, ha a trónra kiskorú vagy egészségügyi állapota miatt alkalmatlan személy kerül, aki helyett gyámsági tanács fog uralkodik, ez azonban nem nagyobb gond, mint amikor eleve egy testület a szuverén (arisztokrácia).
A szuverén felett csak Isten áll, de az Egyház nem, mivel az Egyház csak az égi dolgokban illetékes, nem a földiekben. Így Istenre való hivatakozással sem vonható felelősségre a szuverén hatalom.
A szuverén uralma az alattvalók felett nem sérti azok szabadságát, hiszen az alattvalókat érintő korlátozások a közösség, tehát az egyes egyének érdekében történnek. Ahogy a természeti törvényeknek való alávetettség nem sérti a szabadságot, ugyanúgy az állam törvényeinek való alávetettség sem, mivel ezek a törvénynek annak a szerződésnek a következményei, mellyel az emberek lemondtak természetes szabadságukról annak érdekében, hogy szűnjön meg az állandó háborúskodás állapota. A természetes szabadság csak a szuverénnél maradt meg, annak érdekében, hogy az képes legyen biztosítani azt a célt, aminek céljából létre lett hozva. Az alattvalók szabadsága azt jelenti: joguk van eljárniuk a törvények keretein belül, valamint joguk van mindazon jogaikkal is rendelkezniük, melyeket nem ruháztak át a szuverénre. Ez utóbbiak a már említett elidegeníthetetlen jogok.
Részben Hobbesra építve először John Locke (1632-1704) fogalmazza meg tiszta formában a liberalizmus eszméjét. Főműve az 1689-ben megjelent Két értekezés a kormányzásról.
Locke ugyanabból indul ki, mint Hobbes: minden ember egyenlő és szabad, azonban ellentétben Hobbesszal, arra a következtetésre jut, hogy ennek nem szükséges következménye az örök háború az emberek között, mivel az ember természetes jellemzője a józan ész, a józan ész pedig képes az embert arra vezetni, hogy megértse: az erőszak elkerülése érdeke. A szabadság nem független az értelemtől. Az emberek képesek értelmesen felhasználni szabadságukat.
A tulajdon természeti tény. Az első emberek annyit vettek el a természetből, amennyit fel tudtak használni saját igényeik kielégítésére. A munkán keresztül lett a magántulajdon: azaz az adott ember által a gazdátlan, senki tulajdonából feldolgozott, munka által elsajátított rész az illető magántulajdonává válik.
Az emberek közti anyagi egyenlőtlenség oka az, hogy ki tudott szorgalmasabban, többet dolgozni, s ki volt lustább. A gazdagság morális, mert a több munka, a nagyobb szorgalom eredménye.
Az emberek feletti hatalom sosem lehet öncélű. Ez olyan, mint a szülők hatalma gyermeikeik felett: a gyerekek érdekeit szolgálja, s ideiglenes csupán, míg a gyerek felnőtté válik. Ugyanez a helyzet a társadalommal: az emberek nem azért mondanak le természetes szabadállapotukról az állam javára, hogy aztán az kénye-kedvére azt tehessen velük, amit akar, hanem egy bizonyos cél érdekében. Ez a cél pedig az államtalan szabad állapot negatív oldalának elkerülése, mely abban fejeződik ki, hogy a természetes szabadon állapotban minden ember egyszerre kormányzó és bíró, ami elkerülhetetlen ellentétekhez vezet. Az államalapítás célja egy olyan hatalom létrehozása, mely maximálisan semlegesen képes eljárni az egyének ögyeiben, az egyének érdekét szem előtt tartva. Az embere természetes szabadságukról egy ilyen állam javára mondanak le, s nem általában bármilyen állam javára.
A szabadságot senki sem veheti el az egyéntől, attól az egyén csak önként mondhat le más egyenékkel szerződést kötve, mely szerződés célja a nagyobb biztonság minden egyén számára. Így jön létra az állam, melyben a döntés joga a szerződött egyének többségét illeti meg,
Az állam döntése tehát a többség döntései. A többség döntése kötelező az egyet nem értő kisebbségre is, hiszen ők is megkötötték a társadalmi szerződést, mellyel vállalták, hogy a közösség döntéseit el fogják ismerni. Ha nem így lenne, nem lenne értekme az egész társadalmi szerződésnek, hiszen ha mindenki számára csak azok a társadalmi szabályok lennének kötelezőek, melyekkel egyetért, az ugyanaz, mintha nem lenne társadalmi szerződés, hanem maradna a természetes állapot, melyben az egyének csak ad hoc alapon szerződnek egymással.
Felmerül a kérdés: az állam megalapítása után hogyan marad fenn az egyéni szabadsága, hiszen egy mai ember már nem kötött senkivel szerződést. A szerző válasza: azzal, hogy valaki része egy adott államnak, élvezi annak előnyeit, hallgatólagosan elfogadta az illető államot alapító társadalmi szerződést. Aki nem fogadja el ezt, az szabadon kivándorolhat az illető államból, vagy valamely állammentes területen alapíthat új államot (a szerző idejében, a korabeli elképzelések szerint még léteztek ilyen területek).
Miért szükséges valójában társadalmi szerződést kötni? Mert a természetes állapot nehézkés és kedvezőtlen az egyén számára, hiszen állandóan védenie kell magát, míg a megalapított állam ezt a terhet leveszi a válláról. Ebből következik mi az állam fő célja: az egyének életének és tulajdonának védelme. Innen viszont az jön, hogy az állam nem törhet tagjai életére és tulajdonára. Az az állam, mely túllép eredeti feladatán nem legitím állam.
Az államforma lényegtelen, lehet az bármilyen, amennyiben megfelel a fenti céloknak: a lényeg a társadalmi szerződésnek megfelelő alkotmányosság.
Az államban a legfőbb hatalom a törvényhozó hatalom, mely hatalom azonban a nép által átadott hatalom, viszont a nép közvetlenül nem gyakorolhatja ezt a hatalmat, hiszen ez az eredeti állapot visszaállítása lenne. A közvetlen hatalom akkor lehetséges, ha az állam megszűnik valamilyen okból, ez esetben a hatalom visszaszáll a népre, mely új államot alapít.
A végrehajtó hatalom vezeti az államot, de önmaga nem abszolút törvényhozó hatalom, csupán annak végrehajtója. Ez a végrehajtó hatalom tehát – akkor is, ha egyetlen ember kezében van – alá van rendelve a törvényhozásnak.
Ha az állami vezetés törvényellenes vezeti az államot, az az állam széteséséhez vezet, mely állapotban a nép ismét közvetlenül hatalmat gyakorol, újra megválasztja az állami hatalmat. A törvényellenesség legfőbbjele az, ha az állam tagjai életét vagy vagyonát önkényesen elveszi. Ha ez bekövetkezik, a nép új hatalmi szerveket hatalmazhat fel. Ez a jog nem jelent veszélyt az államra, hiszen a nép többsége mindig a meglévő hatalmat fogja támogatni, amíg az nem lép fel a társadalmi szerződése alapjai ellen, a többség mindig csak a legvégső esetben fogja elhatározni magát a meglévő hatalom ellen való fellépésre.
Lehetne még más szerzőket idézni, de azt hiszem ez a két legfontosabb klasszikus. Legközelebbi cikkem a témában a legfontosabb modern liberális eszmegazdákról fogok írni.
